Három nap egy esztendő

ÚJABB LÁTOGATÁSOK MOHOVNÁL

Előfordul néha az emberrel, hogy bár sürgős és fontos tennivalója van, egyszer csak otthagy csapot-papot, és nekiáll valami semmiséggel foglalkozni. Tudja, hogy fontos dolga volna, mégis arra fecsérli az idejét, hogy akkurátusán kihegyezze a ceruzáját, felidézzen egy mondatot, amit nemrég olvasott valahol, vagy valami más effélét csinál.

Ez rendszerint a nagy kimerültségtől van.

Amikor néhány órás mély alvás után felkeltem az ebédlőben a pamlagról, én is, ahelyett, hogy azonnal átmentem volna Mohovhoz, hogy megtudjam, válaszolt-e valami cédulával, tiszta inget hoztam a fürdőszobából, és nekiálltam, hogy felvegyem.

Végső soron nem volt lényeges, hogy ingben fogok-e a telepen mászkálni, vagy egy szál pizsamanadrágban. Egyre megy, senki se láthat, és fázni se fáztam.

Megpróbáltam felhúzni az inget, de az anyag hangtalanul és minden ellenállás nélkül szétfoszlott, és hamarosan szanaszét röpködtek a szobában és lassan a padló felé ereszkedtek a leszakadt ingujjak, az eleje és a háta.

Aztán megpróbáltam dunsztkötést tenni a lábamra (természetesen hidegvizeset, ahogy ez ficamnál és törésnél szokás). A pólya azonban szétfoszlott a kezemben, és végül egyszerűen csupasz lábra húztam a cipőt.

Csak ezután mentem át Mohovhoz.

A házból kilépve az járt a fejemben, micsoda felfordulást sikerült már csinálnom a villámban az elmúlt időszakban. Az ebédlőben ki volt szakítva az ablakkeret, a konyhában Zsora széttört palackjai hevertek a padlón, a bejárati ajtó a forgókról letépve a kert füvén feküdt.

Andrej Andrejevicshez megint a dolgozószoba ablakán másztam be.

Átléptem a párkányon, és megláttam, hogy Mohov és felesége, Válj a az asztalnál állnak. Mindkettőjük arcán olyan arckifejezés volt, mintha fülelnének valamire.

Azt vártam, hogy az asztalon cédula lesz a számomra, de nem volt.

Válj a kenyérvágó kést tartott a kezében. Valószínűleg épp reggelit készített, amikor Andrej behívta.

Amilyen idegállapotban — voltam, nagyon felingerelt a dolog. Miért nem válaszolt a cédulámra?

Aztán a karórámra pillantottam és elhűltem. Azóta, hogy itt jártam, mindössze négy normális «emberi» perc telt el!

A garázs körüli vizsgálódás, az utam az öböl víztükrén át, Zsora üldözése a vasútvonal mentén, a kislány megmentése, a visszaút a telepre — mindez négy szokványos percet vett igénybe!

A fenébe is, persze hogy nem volt még ideje Mohovnak megfelelően felfogni a tényállást.

Én meg már visszatértem mindezekből a kalandokból, és választ akarok a levelemre!

Leültem egy székre Andrej közelében, és kezdtem nézni őket.

A két élő bábu végtelenül lassan egymás felé fordult, és végtelenül lassan mosolyra húzódott az ajkuk.

Vagy tizenöt perc is eltelt, mire végre egymásra mosolyogtak, és Válj a kezdte kinyitni a száját. Bizonyára azt akarta mondani a férjének, hogy ne zavarja őt a terítésben.

Amikor bemásztam az ablakon, az általam felkavart levegő lesodort az asztalról egy letépett naptárlapot, és legalább tíz perc telt el, amíg a papírlap ferdén a szoba sarkába úszott.

Felálltam, óvatosan felemeltem az írógépet az asztalról, és letettem a földre — hadd győződjék meg Válj a is, hogy nem tréfáról van szó. Kivettem a ceruzát Andrej mozdulatlan kezéből, és nagy betűkkel felírtam a rajzlapra a vázlata fölé:

Más időrendszerben élek. Jelezd, hogy elolvastad és megértetted, amit írtam, írj választ. Nem hallhatlak téged, írj azonnal. V. Korosztiljov.

Mennyi időre van szüksége Andrejnak, hogy elolvassa ezt a levelet, és megírja a választ? Minden számítás szerint legalább egy normális percre, vagyis az én időm szerint legalább öt órára.

Kimásztam az ablakon a kertbe, és a boltba mentem vajért és konzervért.

Nem emlékszem világosan, mit csináltam azután. Azt hiszem, ez az öt óra feszült várakozással telt el. Kétszer ettem — megint vajas kenyeret és konzervet —, sántikálva bolyongtam a telepen, egy órát üldögéltem, és hideg vízben áztattam a lábam. (Nagyon sokáig kínlódtam, amíg sikerült megtöltenem a mosdótálat, és amíg meggyőződtem arról, hogy nem mozdíthatom el a helyéről. Amint megpróbáltam, a víz kilódult a tálból, és lassan szétfolyt a fürdőszoba kőpadlóján.)

Körös-körül pedig tovább tartott a végeérhetetlen reggel.

Nem voltam akkor teljesen tudatában, miért olyan fontos nekem, hogy Andrej tudomást szerezzen a velem történtekről, és egyáltalán, hogy erről más is tudjon.

Nyilvánvalóan arról van szó, hogy az ember nem bírja a céltalanságot. Bármilyen megpróbáltatást elvisel, bármilyen nehézséget leküzd az ember, de csak ha valami célja van.

Meg aztán nagyon fontos, hogy az ember maga válassza meg a sorsát. Ismert, hogy elébe megyünk a biztos halálnak is, de csak ha saját magunk akarjuk így. Az ember mindig ura és nem rabja akar lenni a körülményeknek.

Én is magától értetődően, ura akartam lenni annak, ami velem történt. Valami erő kiszakított a normális emberi életből. Addig, amíg erről senki nem tud, olyan helyzetben vagyok, mint aki a villamos alá került. Én azonban nem akartam a vakvéletlen áldozata lenni. Szükségem volt rá, hogy az emberek tudjanak arról, ami velem történt, hogy levelezhessek velük, hogy valamiképpen felülkerekedjek a helyzeten. Akkor aztán a továbbiak rendre értelmet nyernének. Még a halálom is, ha ez a felgyorsult lét végül is végez velem.

Ezekkel a gondolatokkal töltöttem a hátralevő időt, amíg le nem telt az öt óra, amit Andrej Mohovnak adtam, hogy válaszoljon az üzenetemre. Őszintén szólva mindent vártam, csak azt nem, amit felírt nekem a rajzlapra.

Andrej, ceruzával a kezében, az asztal fölé hajolt, Válj a pedig, félig már kifelé, az ajtóban állt. Testtartása olyan volt, mintha valami megijesztette volna.

Átmásztam a párkányon, és a saját soraim alatt egy teljes és egy félbemaradt sort pillantottam meg:

Vaszilij Petrovics, hagyd ezeket a trükköket. Szabad a gazda. Ne gyerekeskedj. Zavarsz a munká…

Éppen az utolsó mondatot fejezte be.

Emlékszem, mennyire felbosszantott a dolog. Trükkök! Gyerekeskedés! Mindaz, amit átéltem, amit láttam ezen a reggelen, nem más neki, csak trükk! Na megállj! Mindjárt mutatok én neked trükköket!

Aztán mégis erőt vettem magamon. Hát én talán elhittem volna, ha azt olvasom egy cédulán, hogy a barátom más időrendszerben él?

Pár pillanatig fel-alá rohangáltam a szobában a megdermedt Válja és Andrej között, töprengtem, mihez kezdjek. Végül rájöttem — hiszen ez nagyon egyszerű.

Leültem az asztalhoz Andrej mellé, és öt percig mozdulatlanul ültem.

És akkor mindketten megláttak. Előbb Andrej, aztán Válja.

Andrej az asztalnál állt, kissé előrehajolva. Befejezte az üzenetét. Aztán kezdett felegyenesedni, a feje lassan felém fordult. Egyébként a pupillája már előbb felém kúszott.

Öt-hat perc kellett, hogy felegyenesedjék, vagy talán tíz is. Ezalatt az érzelmek teljes skálája végigvonult az arcán. Csodálkozás, aztán ijedtség — nem túl nagy, alig észrevehető — és végül kételkedés.

Elképesztő az emberi arc kifejezőképessége! Picit elnyúlt szemek — a szokásosnak talán csak századrészével kerekebbek —, és máris csodálkozást mutat. Vegyük ehhez az alig észrevehetően legörbült szájszögletet — és megjelenik a félelem. Kicsit összeszorított ajkak — ez már a kételkedés.

A csodálkozás és az ijedtség elég gyorsan eltűnt Andrej arcáról, a kételkedés azonban tartósan ott maradt. Jó tizenöt percig nem tudott megválni tőle, míg megkövültén állt mellettem, nekem meg a mozdulatlan üléstől megfájdult a hátam.

Aztán végtelen lassúsággal kezdte felemelni a kezét.

Meg akart érinteni, hogy meggyőződjék arról, hogy nem csak káprázat, amit lát.

Válja viszont egyszerűen csak megijedt. Ajka szélesre nyílt, szeme kitágult. Előbb teljesen az ajtó felé fordult — eddig félfordulatban állt —, aztán megállt, és újra felém fordította a fejét. Sápadt arcán még jó sokáig ott maradt a rémület kifejezése.

Nagyon nehéz leírnom, mit éreztem, amikor Andrej keze lassan — majdnem olyan lassan, ahogy egy magas fa csúcsának árnyéka végigkúszik a füvön — a vállamhoz közeledett.

Eddig sem látszott igazán élőnek, de ez a benyomás most még csak erősödött attól, hogy mozog.

Különös, de így volt. A mozgás lassúsága csak hangsúlyozta a helyzet szokatlanságát. Ha Andrej és Válja egyáltalán nem mozgott volna, bábunak, kifestett szobornak tűntek volna, és ez nem lett volna olyan zavaró.

Aztán a vállamra ereszkedett a keze. A pulzusomon számoltam. Huszonöt lüktetés, még egyszer huszonöt. Két perc, három, négy.

Már a nyakszirtem is fájt, de igyekeztem mozdulatlanul ülni.

Csodálatos volt végignézni a tapintásérzékelés folyamatát, ahogy ilyen lassan lezajlott.

Andrej keze a vállamon feküdt. Ő azonban ezt még nem érzékelte, arcán ugyanaz a kifejezés ült, mint öt perccel ezelőtt, jóllehet a keze már megérintett engem.

Számoltam a másodperceket. Ujjainak idegvégződései most érzékelik a bőrömet. Most halad a jel az idegszálon az agyba. Valahol a megfelelő információfelfogó központban most kapcsolódik össze azzal, amit már a látóideg hozott. Most kapták meg a parancsot az arcizmokat vezérlő idegek.

És végül elmosolyodott! Alig észrevehetően kezdett felhúzódni a szájszöglete. Ahhoz azonban elég volt, hogy az arckifejezése megváltozzon.

A mindenit! Kis idő kellett, hogy rájöjjek, milyen fontos jelenségnek vagyok a szemtanúja. A gondolat anyagi mivolta bizonyosodik itt be a szemem előtt.

Aztán hirtelen kialudt a pillantása. Észre se vettem, mikor történt. A «kialudt» szó azonban nagyon pontosan kifejezi azt, ami történt. Még mindig engem nézett, a szeme azonban megváltozott. Valami eltűnt belőle. Elhomályosodott.

A feje is kezdett oldalra fordulni. Mintha megbántottam volna.

Vagy négy perc múlva értettem meg, hogy egyszerűen azt akarja látni, Válja is lát-e engem.

Csodálatos volt, ahogy kialudt a pillantása. Egyszerre, amint Váljára kezdett gondolni, és ennek megfelelően egy pillanatra nem gondolt rám, a szeme, bár még mindig rám nézett, teljesen megváltozott. Közömbös lett. Ugyanaz a szemgolyó, ugyanaz a szürkéskék írisz sötétkék sugaracskákkal, de a szem mégis más volt, egyáltalán nem hasonlított az előbbire.

Mi mehetett ott végbe, amikor eltűnt a gondolat? Hiszen a szemgolyó kémiai összetétele semmit se változott.

Talán ott kellett volna még maradnom egy ideig, hogy Válja is odajöhessen, és ő is meggyőződhessen arról, hogy létezem.

A sebesült lábam azonban teljesen elzsibbadt.

Még vagy két órát töltöttem Andrej dolgozószobájában. Semmiféle közvetlen érintkezésről természetesen nem lehetett szó.

Ez alatt a két óra alatt Andrej végleg odafordult Váljához, felemelte a karját, odaintette, és visszafordult arra, ahol már nem voltam. Válja pedig néhány lépést tett az ajtótól az asztal felé. Ennyi az egész.

Számukra az én két órám tizenkét másodperc volt.

A rajzlapra még felírtam Andrejnek egy szót: «írjál!» És elmentem.

Megint álmos voltam — általában gyorsabban kifáradtam, mint rendes körülmények között. Egy pillanatra felötlött bennem a gondolat, hogy ott, helyben lefekszem. Ha öt órát aludnék, Válja és Andrej egy egész normális percig láthatna.

De aztán valamiért nem akaródzott lefeküdnöm a dolgozószoba díványára. Szörnyű ostobaság, de egyszerre úgy éreztem, hogy ez a két mozdulatlan figura kihasználja az álmomat, megkötöz, megkötözve pedig még csak nem is írhatok nekik.

Más szóval: kezdtek cserbenhagyni az idegeim.

Mellesleg észrevettem, hogy az életsebességem lassanként fokozódik.