Három nap egy esztendő

GYORSULÓ RITMUS

Először akkor vettem észre, amikor otthon az ebédlőben elengedtem a kést az asztal fölött, és nagyon lassan esett le. A tárgyak korábban is nagyon lustán estek, ezúttal azonban még lassabban ereszkedett a kés az asztalra.

Aztán a vízzel lett egyre nehezebb a dolgom. Korábban tíz perc elég volt, hogy egy pohár vizet vegyek a konyhai csapról, most meg tizenkét-tizennégy perc kellett, hogy a pohár megteljék.

Egyébként kezdetben nem fordítottam erre különösebb figyelmet.

Kialudtam magam, megebédeltem, és ismét átmentem Andrej Mohovhoz, hogy végre megkapjam a tanúbizonyságát annak, hogy elhitte: más időrendszerben élek.

Valóban, az asztalon, a rajzlapon egy sor várt rám:

Mit tegyünk? Szükséged van segítségre?

Andrej és Válja megint úgy állt az asztalnál, mintha valamire fülelne.

Szükségem van-e segítségre? Hiszen én magam sem tudtam, mire van szükségem.

Aztán még két üzenetet váltottunk Andrejjal. Megírtam, hogy Zsora itt kószál valahol, és hogy a sebességem állandóan nő. Válaszában azt kérte, hogy újra mutassam meg magam.

Még egyszer végigültem a dolgozószobájában két és fél órát, és ő meg a felesége megint láthatott. Eléggé kínosak voltak egyébként ezek a találkozások. Sehogy se tudtam visszafojtani az idegességemet, amit a normális emberek lassúsága váltott ki belőlem, és ehhez még állandó félreértések társultak. Úgy hittem, hogy Válja és Andrej egyik-másik mozdulata velem kapcsolatos, de aztán kiderült, hogy nem így van. Például Andrej kezdte felemelni a kezét: azonnal arra gondoltam, hogy meg akar érinteni. A keze azonban elhaladt mellettem. Egy perc, kettő, három. Akkor kezdtem azt gondolni, hogy valamit mutatni akar. Végül aztán, öt-hat perc múlva, kiderült, hogy csak egy hajfürtöt simított félre a homlokáról.

Általában egyszer sem tudtam előre kitalálni, hogy egyik vagy másik mozdulat mi végre indul.

Rengeteg szabad időm volt, és először nem tudtam, mivel üssem agyon.

Ezen elcsodálkoztam, de aztán megértettem, hogy az ember egyszerűen semmi jelentőset nem tud csinálni egyedül önmagának. Még pihenni se tud.

Itt van például a könyv.

Kinyitottam egy Stendhal-kötetet, de rögtön letettem.

Úgy látszik, nemcsak egyszerűen olvasunk, hanem azzal a titkos — még saját magunk előtt is titkos — reménnyel tesszük, hogy az olvasás következtében jobbá és okosabbá váljunk, és ezt a jóságot és okosságot átadjuk másoknak is.

Bizonyára Robinson Crusoe se vette volna kezébe a bibliát, ha nem hitte volna, hogy egyszer mégiscsak kiszabadul a szigetéről. Én is ilyen magányos Robinsonnak éreztem magam ebben a lakatlan másidőpusztaságban. Visszatérhetek vajon egyszer az emberek közé?.

Természetesen sokat töprengtem azon, miféle erő sodort engem és Zsorát ebbe a furcsa helyzetbe, és arra lyukadtam ki, hogy a gömbvillámelméletem teljesen valószínű. Vitathatatlan, hogy a plazma és az urán bomlási folyamatának kölcsönhatása létrehozhatott valami sugárzást, amely a radioaktív sugárzáshoz hasonló természetű, de amelyet az emberiség még nem ismer. Abban pedig, hogy a radioaktív sugárzás befolyásolhatja az életfolyamatokat, senki sem kételkedik.

Nagyon sok észrevételem volt, és minthogy úgy véltem, a későbbiek során érdekes és fontos lesz a tudomány számára mindaz, amit az első gyorsított életű ember látott és tapasztalt, naplót kezdtem vezetni. Néhány lap még most is itt áll a szemem előtt:

Június 25, 8 óra 16 perc 4 másodperc.

Megvizsgáltam a sugárzás útvonalát az erőmű falától az öbölig. Minden élő szervezet gyorsultan él ebben a sávban. A sugárzás útjába eső bazsarózsabokron már hatalmas virágok nyíltak. A bazsarózsa rendszerint csak július elején nyílik.

A sugárzás hatásterületén a fű is kéthárom centiméterrel magasabb, mint másutt. Messzebbről és oldalvást nézve ez világosan látható volt, például ha a háztól jobb felé eső hársfa alsó ága felől néztem.

Június 25, 8 óra 16 perc 55 másodperc.

Juskovék házából körülbelül négy órával ezelőtt — a saját időm szerint — kilépett az idősebbik Juskov fiú, és most a kertben lépdel. Amikor először megfigyeltem, egy-egy lépése mintegy három percig tartott. Most négy perc kell hozzá. Tehát egyre gyorsulok.

Ehhez a megfigyeléshez kapcsolódik egy másik. A víz még sűrűbb lett. Az öbölben mintegy fél másodpercig állhattam a hullámon, és nem süllyedtem el.

Ugyanaznap, azonos óra, 18 perc.

Kalapáccsal ráütöttem a kertben egy nagy kőre. A kalapács, mintha agyagból volna, palacsintává lapult. Még egypár ütés, és gombóccá formáltam.

A fa olyan lágy lett, mint a vaj. Egy hüvelyknyi vastag deszkát olyan könnyen átvágtam, mintha vajból volna. A második próbálkozásnál azonban a kés eltompult, alig tudtam kihúzni.

Láttam a kertben egy lepkét, amelyet nem tudtam elfogni. Elrepült előlem. Ez újabb bizonyíték arra, hogy minden élő elszenvedte a sugárhatást. De kifejezetten csak az élő anyag, hiszen az óra úgy jár, mint azelőtt.

Érdekes volna ellenőrizni, megnövekedett-e a rádióhullámok és az elektromos áram sebessége ebben a zónában. Sajnos, ehhez nincsenek műszereim.»

Amikor a kőhöz csapdosva hol gombóccá, hol kerek lepénnyé formáztam a kalapácsot, mindaddig, míg a vas nem kezdett szétmorzsolódni, természetesen jól tudtam, hogy a fém fizikai tulajdonságai nem változtak. A vajként vágható fa sem változott. Arról van szó, hogy a mozdulataim ereje nőtt meg hihetetlen mértékben.

Ezzel kapcsolatban eszembe jutott, hogy a jövőben, amikor az emberiség elsajátítja az élet gyorsításának képességét, újabb hatalmas erőket állíthatunk a természet legyőzésének szolgálatába.

Gondoljuk csak el: mindeddig a földi biológiai élet — beleértve az embert is — az élettelen természettel teljes összhangban fejlődött. Következésképpen az emberi testre is ugyanaz a nehézségi erő vonatkozik, mint például a kőre. Ezenkívül az ember éppoly lassú, mint az állatok jó része. Ez pedig nem egyszerűen csak harmónia, hanem korlátozó függőség is. A kő nem marad a levegőben, mivel a fajsúlya nagyobb a levegő fajsúlyánál, és az ember sem képes repülni speciális készülékek nélkül.

A nehézségi erővel szemben nincs különbség a gondolkodó ember és egy kvarckristály között.

És most én, elsőként az emberek között, felismertem, hogy eljött az idő, amikor el lehet törölni ezt az értelmetlen egyenlőséget. Közönséges alumínium vagy műanyag szárnyakkal a gyorsított életű ember fennmaradhat a levegőben, ha másodpercenként tíz-húsz szárnycsapást tesz.

Az emberek megtanulnak a vízen járni. Nem rettenti őket többé a zuhanás, mert a szabadesés gyorsulása végtelenül lassúvá válik.

Felmérhetetlenül megnövekednek a termelési lehetőségek. A fém és a fa viaszként viselkedik az ember kezében, de ugyanakkor megtartja szilárdságát az összes természeti erőkkel szemben.

Egy ízben, egy ilyen gondolatmenet után, álmot láttam. Valami csodálatos, boldog, örömteli álmot.

Azt álmodtam, hogy egy hatalmas, opálosan gyöngyházszínű, magas falú teremben állok. A teremnek nem volt mennyezete, és hiányzott a bal oldali fala is. Ott álltam, és előttem — ugyanolyan opálos padlón — összegöngyölt rajztekercsek feküdtek, de nem papírból, hanem valami sima, sárga anyagból. Az én művem volt, amit éppen akkor fejeztem be.

Balra, ahol nem volt fal, a tenger hullámzott. A tomboló, viharos, északi tenger száguldó, magas hullámai valahol lent, a láthatatlan parthoz csapódtak, és a csapásoktól remegtek az épület falai, remegett a padló. Az égbolt is kéken tornyosuló felhőkkel borított fénytelen, északi ég volt. Csak a látóhatáron csillant fel a kezdődő reggel tiszta fénycsíkja. Mindebből valami átható frisseség, erő és hatalom áradt. Én meg, aki éppen befejeztem a hihetetlenül nehéz munkát, amely itt feküdt a rajzokon, éreztem, hogy teljhatalmú szuverén ura vagyok ennek a hatalmas teremnek, ahol állok, és a tengernek és az égnek és az egész világmindenségnek. És azt is tudtam, hogy minden ember, az emberek végtelen sokasága a terem falain és a viharos láthatáron túl, ugyanolyan, mint én, büszke uralkodója minden létezőnek.

Álmodtam még mást is akkor, de főleg erre a büszke érzésre emlékszem, a világmindenség feletti határtalan hatalomra, amelynek részese volt az egész emberiség.

Ez után az álom után órákig járkáltam boldogan a mozdulatlan telepen, és még a szakadatlanul gyötrő magányosságról is megfeledkeztem.

Úgy éreztem, hogy ezt megelőzően a történelem valójában csak az emberiség gyermekkora volt, s most eljött az idő, amikor az emberiség nemcsak hogy új gépeket és szerkezeteket alkothat magának, hanem új fizikai létfeltételeket, amelyek mások, mint az állatvilágot és az élettelen testeket gúzsba kötő létfeltételek.

Meg kell azonban mondanom, hogy ezek voltak az utolsó békés óráim. Az utolsók, mivel az életsebességem egyre gyorsult, és én kezdtem magam nagyon rosszul érezni.

Körülbelül nyolc óra tizenkilenc perckor vettem észre, hogy mindaz, ami a telepen mozgásban volt, kezdett még lassabban mozogni. Ez azt jelentette, hogy én kezdtem gyorsabban élni.

A levegő mintha még jobban megsűrűsödött volna, járás közben egyre nehezebben tudtam leküzdeni az ellenállását. A megnyitott csapból a víz már nem folyt, hanem üveges jégcsapként lógott. Ezt a jégcsapot el lehetett törni, a kezemben hosszú ideig még egyben maradt, mint a mézga, és csak aztán kezdett szétfolyni a tenyeremen.

Állandóan melegem volt, most már kezdtem izzadni is. Amíg mozogtam, az izzadtság pillanatnyilag felszáradt az arcomon és a testemen. De csak meg kellett állnom, és azonnal elöntött ugyanaz a mézga, amivé a víz változott, csak ez nagyon kellemetlen volt.

Ezt még mind el lehetett volna viselni, de csillapíthatatlan szomjúság is kezdett gyötörni. Folyton inni kívántam, a víz azonban túl lassan folyt a csapból. Szerencsémre már korábban eszembe jutott, hogy kinyissam a fürdőkád csapját, de több óra múltán is épp csak a fenekén volt egy kis víz. Tudtam, hogy sokáig nem húzom ki ezzel, és igyekeztem beérni azzal, amihez a csapból hozzájutottam.

Meglepő, de akkor eszembe se jutott, hogy valahol, egy másik villában találhatnék egy teli teáskannát vagy akár egy teli vödröt is. Valamiért úgy gondoltam, hogy a konyhai és a fürdőszobai vízcsap az egyetlen forrás, ahonnan vízhez juthatok.

Aztán a szomjúsághoz jött még az éhség is. Már korábban említettem, hogy Zsorával viszonylag gyakrabban éheztünk meg, mint a normális életben. Az is igaz, hogy jóval több energiát fordítottunk a mozgásra. Most már szinte állandóan rágtam és nyeltem, ennek ellenére sehogy se tudtam jóllakni.

Élelmiszer dolgában pedig rosszul álltam. A boltból csak három cipót és két doboz konzervet tudtam hozni, vagyis annyit, amennyi a kezemben elfért. Táskát nem használhattam, mert amint felemeltem, leszakadt a füle, a szatyorból meg csak cafatok maradtak, amikor megpróbáltam levenni az előszobafogasról. (Egyáltalán, minél gyorsabban éltem és mozogtam, annál gyengébbé váltak a tárgyak.)

A három cipó és a két doboz paradicsomos hal azonban csak három-négy órára volt elég, utána megint el kellett mennem a boltba.

Soha még eddig nem éreztem ilyen kínzó, maró éhséget, még a leningrádi blokád idején sem.

A legszörnyűbb az volt, hogy teleszájjal éheztem. Nyeltem, és éreztem, hogy hiába, nem elég, az étel nem csillapítja az éhségem.

Aztán az éhséget elnyomta a hőség.

A sebességem egyre nőtt, a telep egészen mozdulatlanná dermedt. A reggeli tornára készülő Juskov fiú szoborként állt a kertben.

A levegő is kocsonyássá sűrűsödött. Úszó mozdulatokat kellett végeznem, hogy előrehaladjak, különben nem tudtam volna legyőzni a tömör levegőfal ellenállását.

Nehéz volt a lélegzés, a szívem úgy vert, mint a sportpályán a százméteres futás után.

A legszörnyűbb azonban mégiscsak a hőség volt. Amíg mozdulatlanul feküdtem, egyszerűen csak melegem volt, de elég volt felemelni a kezem, máris mintha forró vízbe nyúltam volna. Minden mozdulat égetett, és ha néhány lépést kellett tennem a megsűrűsödött levegőben, úgy tűnt, mintha felhevült sivatagi szélben haladnék.

Feküdhettem volna nyugodtan, ha nem kínzott volna az éhség és a szomjúság.

Víz ugyan volt otthon a kádban, étel azonban csak a boltban.

Ebben az állapotban gyakran gondoltam Zsorára. Vajon ő is ugyanúgy szenved?

Emlékszem, nyolc óra huszonkét perckor átmentem a boltba.

Nincsenek szavaim, hogy leírjam ezt az utat.

Amikor a házból kiléptem, úgy tűnt, hogy ha nem az ösvényen, hanem a füvön keresztül vágok át a kerten, nem lesz annyira melegem. Ostobaság volt persze, hiszen a hőség elől sehová sem bújhattam el. Bennem volt, a mozgásom csodálatos gyorsaságában, amely pedig a saját szememben már rendkívül lassúnak tűnt.

Derékig meztelen voltam, s ez még csak rontott a helyzeten. Először megpróbáltam eltakarni a karommal a mellemet, tenyeremmel az arcomat, de kiderült, hogy a kezem segítsége nélkül nem tudom átverekedni magam a tömör levegőn.

A hőségtől többször elvesztettem az eszméletemet. Minden vörösbe borult, majd elhomályosodott, és szürke füstfelhőbe burkolózott. Aztán újra felocsúdtam, és folytattam az utamat.

Körülbelül három óra alatt jutottam el a boltig.

Az eladó furcsa testtartásban állt. Bajszos képéről harag sugárzott. A kezében nagy húsvágó kést tartott, azzal mutatott a konzerves polc felé.

Nyilván észrevette, hogy a paradicsomoshal-konzervek és tőkehalmájas dobozok sorra eltűnnek, és már készült, hogy kettészelje a láthatatlan tolvajt.

Érdekes, hogy nem annyira maga a csodálatos tény rázta meg, az volt inkább a gondja, hogyan büntesse meg a bűnöst.

Amíg a nagy kés leereszkedett, kirámolhattam volna az egész üzletet. De nem, már nem tudtam volna kirámolni.

Különös, de az erőm lassanként erőtlenséggé változott.

Negyven vagy ötven órával ezelőtt, amikor Zsorával Gluskovóba mentünk, szinte mindenhatónak éreztem magam. A faágak minden ellenállás nélkül széttörtek a kezünkben, és például semmi nehézséget nem okozott volna, hogy puszta kézzel széttörjünk egy acélpatkót.

Most pedig, még nagyobb életsebességnél és mozgássebességnél, a dolgok gyöngesége más oldaláról mutatkozott be. Semmit nem tudtam megfogni, minden eltörött, szétmorzsolódott, szétfoszlott a kezemben. Az erőm nagysága tett erőtlenné.

Már egy cipót se tudtam magammal vinni. Ugyanilyen sikerrel próbálkozhattam volna elvinni egy darab habot a hullám tarajáról.

A kenyér szétfoszlott, amint hozzáértem, képtelen voltam felemelni a pultról.

Egy darabig álldogáltam az eladó mellett — ő változatlanul mozdulatlan volt —, és marékkal tömtem a számba a kenyeret. Megint nagyon megszomjaztam. A bolt mögött volt egy nyomókút, de hát amíg kinyitom a csapot, elkezdek szivattyúzni, és kivárom a vizet, két-három órám is ráment volna. Meg aztán féltem, hogy egy óvatlan mozdulattal eltöröm a kút karját.

Végül egy-egy doboz konzervet fogtam a kezembe, és visszaindultam.

Azonnal átmentem a mi oldalunkra, mert ez az átkelés volt számomra az út legnehezebb része. Féltem, hogy elesem, és nem tudok felkelni, a kerítés mellett viszont biztosabban éreztem magam.

Elhaladtam Mohovék háza előtt, és bepillantottam a dolgozószoba nyitott ablakán. Andrej és Válj a egymás mellett állt, az asztalt nézték. Nyilván azt várták, hogy újra jelentkezem.

A fülemben kolompolt a szívem, és minden mozdulatomra éles fütty siketített. A szörnyű szomjúságtól kiszáradt a szám, és a telepet hol vörös, hol fehér ködben láttam.

Emlékszem, milyen fájdalommal néztem a barátomat. Nem segíthetett rajtam, még ha tudott volna is a gyötrelmeimről. Senki a világon nem segíthetett rajtam.

A telep a korábbi békés életét élte.

Vasárnap reggel volt, az emberek a strandra, a tavakhoz készülődtek. Andrejen és Válján kívül senki nem látott engem, és senki nem tudta, milyen tragédia játszódik itt le.

Otthon megettem a konzerveket — a bádogot úgy vágtam a késsel, mintha papír volna —, ittam egyet, és folytattam a naplómat:

Ugyanaznap, 8 óra 25 perc 5 másodperc.

Úgy látszik, az életsebességem most kilencszázszorosa a normálisnak. Talán több is.

A műúttól az állomás felé megy egy férfi és egy piros bőröndös nő. Mire a kapunkhoz érnek, én már halott leszek.

Ezt követően bekínlódtam magam a fürdőkádba, és hason fekve, vad élvezettel kezdtem falni a sűrű mézgát — a vizet.

Vártam a halált. Azt sajnáltam csak, hogy nem önszántamból kerültem ebbe a helyzetbe, hogy ez a láthatatlan erő véletlenül ragadott ki épp engem.

Emlékszem, hogy egyszerre Lermontov sorai ötlöttek az eszembe:

Az orosz puszták fagyott havában, a piramisok forró homokjában…

Talán ettől a szörnyű hőségtől volt; többször is elvesztettem az emlékezetemet, majd újra csak ezekbe a sorokba kapaszkodtam, mint fuldokló a szalmaszálba.

A piramisok forró homokjában…

És ekkor nyögést hallottam. Emberi nyögést.

Valószínű, hogy már talán háromszor is felhangzott ez a hang, mire feleszméltem, hogy mit hallok.

Felemelkedtem, ettől az egész hátamat forróság öntötte el, és kitekintettem a kád pereme fölött.

A folyosó padlóján Zsora feküdt. Azonnal felismertem a csíkos zakójáról, bár a zakó cafatokban lógott, helyenként megperzselődött.

Csodálatos, de így van: az ember soha nem tud magáról úgy gondoskodni, ahogy másokról gondoskodik.

Magam sem értem, honnan volt erőm kimászni a fürdőkádból és odakúszni Zsorához. Amikor hanyatt fordítottam, és megláttam vörös, felpüffedt arcát, megértettem, hogyan nézhetek ki én magam is. Nem is arc volt — duzzadozó vörös massza két szemhasítékkal és fekete szájnyílással.

Minden valószínűség szerint jó néhány kilométerre innen érte őt a sebességnövekedés. Észrevette, hogy kezd nehezebben mozogni, hogy nem tud enni-inni, és megijedt. Talán megpróbált segítséget kérni a normális életet élő emberektől, és amikor megértette, hogy semmit sem ér el náluk, eszébe jutottam én.

Eszébe jutottam, és úgy gondolta, csak én érthetem őt meg, csak én segíthetek rajta.

Azt hiszem, az utolsó métereket már szinte vakon, tapogatózva tette meg.

Tudtam, mire van elsősorban szüksége. Bevonszoltam a fürdőszobába, és egy zománcos bögrével megpróbáltam vizet venni a kád fenekéről. A bögre azonban csak egy hosszú vízforgácsot gyalult le a vízfelszínről, ez össze pöndörödött a levegőben, és lassan visszaereszkedett a kád fenekére.

Erre marokkal kezdtem a vizet összeszedni és a szájába tömködni. Mohón nyeldeste ezt a masszát.

Aztán egy kissé kinyílt a szeme, és mit gondol, mit láttam benne? Könnyet! A fájdalom könnyeit. Hiszen valósággal összeégett.

Letéptem a hátáról a zakó és az ing gőzölgő rongyait, bevonszoltam a kádba, és belenyomtam az arcát a maradék vízbe.

Aztán azt mondtam magamnak, hogy enni kell adnom neki. Tudtam, hogy ha ezt nem teszem, egy óra múlva egyszerűen meghal. Saját magamon éreztem.

Kikapartam magamnak a kádból egy pár marék vizet, és összeszorított foggal elindultam a boltba. Nem tudom, mitől, de biztos voltam abban, hogy eljutok oda, és sikerül konzerveket hoznom Zsorának.

A kertben nekivetettem mellemet a tömör levegőnek, és előretörtem. A mellem és a vállam tűzben égett.

A kiskapuban körülnéztem. A piros bőröndös pár úgy harminc méterre volt tőlem. Oly régóta mentek ott, hogy már szinte a táj részének tekintettem őket. Szemközt, Juskovék kertjében a fiú felemelt karral állt. Mellette Mása, a háztartási alkalmazott, már jó néhány órája a pelenkát emelte le a kötélről.

A legnehezebb dolog számomra az átkelés volt. Összeszedtem minden erőmet, megtettem az első lépést, aztán a másodikat. Jól emlékszem, hogy eközben elég hangosan nyögtem. És akkor.

És akkor.

Nem is értettem meg azonnal, mi történik.

A vállamat és az oldalamat friss szél simította végig, balról a férfi és a nő elmozdult a helyéről, és felém lódult, olyan ijesztő sebességgel, hogy úgy rémlett, levernek a lábamról a bőröndjükkel. A pelenka kicsúszott Mása kezéből, és madárként repült az állomás irányába. A Juskov fiú szemkápráztató gyorsasággal emelte-ejtette a karját.

A fülemet egyszerre hangos zongoraszó és a hullámverés moraja csapta meg.

A szunnyadó világ felébredt, és rám zúdult.

Jól emlékszem, hogy az első érzésem a rémület volt.

Sarkon fordultam, és hanyatt-homlok hazarohantam a kerten át.

Néhányszor megbotlottam és elestem, és egyre úgy éreztem, hogy túl lassan futok, és sohasem fogok tudni elmenekülni ezektől a hihetetlenül erős zajoktól és rémítően gyors mozgásoktól.

A tornácon megbotlottam, és fájdalmasan megütöttem a térdem, aztán berontottam a konyhába, lábam beakadt a küszöbbe, és elterültem a padlón.

És akkor, megdöbbentő, szívderítő, erőt adó hang hatolt be a tudatomba.

Folyt a víz!

Folyt a konyhai csapból, ömlött a kádba. Vízpermet szállt a levegőben, és a kád zománcos pereme fölött felbukkant Zsora vörös, dagadt, elképedt ábrázata.