Három nap egy esztendő

A MÉRNÖK EGY IDEGENNEL TALÁLKOZIK

A kertben, a kiskapu mellett, ha a ház felé nézünk, jobb kéz felé, van néhány sűrű jázminbokor. Ennek a bozótnak a mélyén egy nagy kutyaól áll. Egy barátom, amikor egyszer kiküldetésbe kellett utaznia, nálunk hagyta egy nyárra a német juhászkutyáját. Ennek a kutyának tákoltuk össze az ólat, aztán, hogy az ismerősünk visszatért, elvitte a kutyát, és az ól üresen maradt.

Tavasszal és nyáron a gyerekek szoktak benne indiánosdit játszani.

Most, hogy a ház felé mentem az ösvényen, egyszer csak észrevettem, hogy a kutyaólból két láb nyúlik ki, félretaposott, rászáradt, szürke sárral borított cipőben.

Mint minden háztulajdonos, én sem szeretem, ha idegenek engedély nélkül bejönnek a kertbe. Ezenfelül furcsának találtam, ahogy ez az ember ott feküdt, csodálkozva kérdeztem magamtól, mi a csudát csinálhat ott az ólban.

Azt hiszem, egy pillanatra el is feledkeztem az aznapi hihetetlen eseményekről.

Odamentem a bokrokhoz, és szemügyre vettem a két lábat.

Egyszerre csak emberi hangot hallottam. Ezen a reggelen most először, a pillanatra sem szűnő furcsa suhogást valóságos emberi hang törte meg.

— Ne. ne. — mormolta az ismeretlen.

Aztán szitkozódás hallatszott, majd ismét az előbbi:

— Ne.

— Hé! — szóltam rá. — Másszon ki! Másszon csak ki gyorsan!

A lábak megmeredtek, az idegen elnémult.

Leguggoltam, és megrángattam a cipőjét.

— Na, másszon csak gyorsan ki! Maga még nem is tudja, mi történt!

Az idegen belém rúgott, és elkáromkodta magát.

Türelmetlenül megragadtam a lábát, megfeszítettem minden erőmet, és kirántottam a férfit az ólból.

Ezután egy ideig moccanás nélkül meredtünk egymásra. Ö hanyatt fekve, én meg mellette guggolva.

Huszonöt-huszonhat év körüli, zömök, izmos fickó volt, egészségtelenül sápadt arccal. Pisze orr, apró, szürke, ijedt szem.

Tagbaszakadt vállára pillantva egészen elcsodálkoztam, hogy olyan könnyen kirántottam az ólból. Nyilván nem volt mibe kapaszkodnia.

— Ide hallgasson — szólaltam meg végül —, valami történt az egész világgal. Tudja?

Feltápászkodott, felült a fűben, és félve kinézett a ritka kerítésen át az útra. Onnét, a kertből jól látszott a mozdulatlan férfi és a nő az út szélén.

— Tessék — mondta rémülten. — Oda nézz!

Hasrafordult, és újra be akart bújni az ólba. Alig tudtam visszatartani.

Aztán suttogva — nem is tudom, miért kellett suttogni — beszélgetni kezdtünk.

— Az egész világ megállt — suttogtam. — És ez a furcsa suhogás.

— A biciklin is. — mondta az ismeretlen. — Láttad azt a pasast a biciklin?

— Miféle pasast?

— Hát ott. Csak egy van. Atlétatrikóban. Feldöntöttem.

Kiderült, hogy a Mohov háza mögötti ösvényen találkozott egy mozdulatlanul, egy helyben álló kerékpárossal, és felborította.

— Hogy jutott ilyesmi az eszébe? — kérdeztem, de azonnal eszembe jutott, hogy én magam is fel akartam borítani a motorost.

— De hát mi a fenét akar az ott! — válaszolta az ismeretlen, és elkáromkodta magát.

Egy darabig ott üldögéltünk a kutyaól mellett, és kölcsönösen elmeséltük, mit láttunk.

— Na és hol volt maga, amikor ez az egész kezdődött? — kérdeztem.

— Én?. Itt.

— Hol itt? A kertben? Zavarba jött.

— Nem. ott. — Legyintett valamerre.

— Na de hát hol? A strandon?

Hol erre, hol arra mutatott, csak nem tudtam rájönni, hol érték őt a csodák.

— A jelek szerint hajnalban kezdődött az egész — mondtam.

— Hajnalban — hagyta helyben, és káromkodott.

Általában ahányszor csak megszólalt, káromkodott is egyet, hamarosan már észre se vettem.

— Na, jó — mondtam és felálltam. — Bemegyünk a házba, és harapunk valamit. Aztán elmegyünk, megnézzük, mi is történt hát. Bemegyünk Gluskovóba. Talán csak itt, a telepen van baj, másutt minden rendben megy.

Hirtelen nagyon erős éhséget éreztem. Ő is felállt, és bizonytalanul kérdezte:

— Melyik házba?

— Hát itt, ebbe. Félve körülpillantott.

— És ha elkapnak?

— Ki kapna el?

— Hát az. Aki itt lakik.

— Itt én lakom — magyaráztam. — Ez a mi házunk.

Az arcán megint zavar látszott. Aztán váratlanul elnevette magát.

— Jól van. Gyerünk.

Nagyon rejtélyes volt ez az egész: az is, hogy nem akaródzott neki elmondania, hol volt az éjjel, meg ez a váratlan nevetés. De olyan lelkiállapotban voltam akkor, hogy nem vettem észre ezeket a furcsaságokat.

A konyhában, miközben a vajas kenyeret és a hideg báránysültet majszoltuk, az idegen tiszteletteli pillantásokat vetett a ZIL hűtőszekrényre, a mosógépre és a mosogatóasztalra.

— Jól élsz — mondta elismerően. — Hol dolgozol?

Azt feleltem, hogy egy gyárban, és én is megkérdeztem, hogy ő mivel foglalkozik. Azt mondta, hogy a Gluskovo állami gazdaságban dolgozik. Ez a gazdaság nyolc kilométerre van tőlünk. Egy időben az ottani iskolába jártak a gyerekeim, így hát szinte mindenkit ismerek ott. Ezt az alakot még soha nem láttam, úgyhogy feltételeztem, hogy hazudik.

Mikor kiléptünk a házból, komoran felpillantott az égre.

— Még a nap is.

— Micsoda még a nap is?

— A nap is áll. — A ház árnyékára mutatott az ösvényen. — Ahol volt, ott is maradt.

A házunk úgy áll, hogy a dolgozószobám ablaka és a gyerekszoba ablakai délre néznek, a bejárat pedig északra. Nyáridőben, reggel nyolc felé, amikor munkába megyek, a tető árnyéka túlnyúlik a dáliaágyás szélén.

Aznap, amikor először kimentem, hogy megnézzem a mozdulatlan motorost, az árnyék éppen csak az első bokorig ért. Ezt felindultságomban is gépiesen megfigyeltem.

Az árnyék széle most is ugyanazon a helyen volt, jóllehet időközben legalább két óra telt el.

Igen, ez azt jelenti, hogy megállt a nap. Helyesebben, hogy megszűnt a Föld tengely körüli forgása.

Ettől igazán meg lehetett bolondulni.

Emlékszem, egy ideig ott toporogtunk, hol felnéztünk a napra, hol meg le, az árnyék mozdulatlan szélére.

Aztán mégiscsak rászántuk magunkat, hogy Gluskovóba menjünk. Visszamentem a szobába, levetettem a papucsot, szandált húztam, és elindultunk.

Nem is tudnám megmondani, mi keresnivalónk volt ott. Minden valószínűség szerint csak azért mentünk el, mert képtelenek voltunk egy helyben ülni és várni, hogyan lesz tovább. Valamit tenni kellett.

Ezenkívül pedig egész egyszerűen nem tudtuk, mihez kezdjünk, hova nyúljunk.