Három nap egy esztendő

GLUSKOVO FELÉ. AZ ELSŐ ÖSSZECSAPÁS

Furcsa séta volt.

Ahogy mentünk, és már némileg tompult az első benyomások élessége, kezdtem olyasmiket is észrevenni, amikre eddig nem tudtam figyelmet fordítani.

Először, hogy mindkettőnknek nagyon nehéz volt megtenni az első lépést, amikor elindultunk.

Olyasféle érzés volt, mintha vízben vagy más ilyen sűrűségű közegben kellene előrelépni. Meglehetősen nagy erőfeszítést kívánt a mozdulat a combizmoktól. A továbbiakban aztán ez eltűnt, és már rendben jártunk.

Másodszor, hogy minden lépésnél lebegtünk egy kicsit a levegőben. Megint csak mintha vízben mozognánk. Különösen nálam volt ez feltűnő, mivel egyébként is ugrálós a járásom.

Oldalról nézvést olyan lehettem, mint egy balett-táncos, aki járás helyett elnyújtott, könnyed ugrások sorozatával halad előre.

Minden jel arra mutatott, hogy a levegő sűrűbbé vált. Mintha csak beleöntöttek volna valami sűrű anyagot, ami meghagyta a korábbi átlátszóságát és belélegezhetőségét, de amitől jóval sűrűbb lett.

Na és a szél. Ahogy elkezdtünk mozogni, erős szél kerekedett; amikor viszont megálltunk, azonnal elült.

Kinn voltunk az úton, elhagytuk a két gyalogost, a férfit és a nőt. A társam — Zsora Buhtyinnak hívták — messze elkerülte őket, ezért még az árokba is belemászott. Egyáltalán kezdetben nagyon félt ezektől a mozdulatlan alakoktól, akikkel útközben találkoztunk.

A telep utolsó épülete után letértem az útról, és bementem az égerfaerdő bokrai közé, hogy egy botot törjek magamnak az útra. Kiválasztottam egy elég vastag ágat, és megragadtam. Az ág olyan könnyen vált le, mintha nem is volna odanőve, hanem csak valami gyenge papírragasztóval volna odaragasztva.

Erre aztán megpróbáltam letörni egy ágat a szomszédos, fiatal hársfáról, és az is azonnal a kezemben maradt. Mintha csak arra várt volna, hogy jöjjek, és elvegyem onnan, ahonnan kinőtt.

A többi gally is a legcsekélyebb ellenállás nélkül elvált a hársfa törzsétől. Nem is kellett törnöm, egyszerűen csak levettem őket a fáról.

Ezek szerint nemcsak hogy megállt a világ, de a fizikai tulajdonságai is megváltoztak. A levegő sűrűbb lett, a szilárd testek pedig elveszítették szilárdságukat.

Olyan könnyen megfoszthattam volna a fácskát a gallyaitól, ahogy a kislányok tépdesik a pitypang szirmait: szeret, nem szeret.

Az állami gazdaságba vezető ösvényen — a rövidebb út miatt az ösvényen mentünk — találkoztunk a kerékpárossal, akit Buhtyin felborított. A kerékpár a fűben hevert, a legényke meg ott állt mellette, és a vállát fogta. Arcán fájdalom és értetlenség tükröződött.

Természetesen nem érthette, miféle erő vágta a földhöz.

Elhagytuk a kerékpárost, és továbbmentünk.

Megpillantottam valami madarat a levegőben, és megálltam, hogy szemügyre vegyem.

Azt hiszem, egy tengelice volt. A levegőben lebegett, aztán egy lassú, bágyadt szárnylendítéssel kissé előbbre úszott. Egyáltalán: a röpte nem folyamatos haladás volt, hanem rövid, lagymatag lódulások sorozata.

Akár kézzel is elkaphattam volna a madarat, de féltem, hogy még megnyomorítom. Az erdőn túl zöldellő őszibúza-táblák és kaszálók kezdődtek, kellemes, erős lóhereillat szállt. Itt az ösvényről egy földútra tértünk. Felfigyeltem arra, hogy a lépteink nyomán felszálló por nagyon sokáig lebegett a levegőben, nem is tudtuk kivárni, hogy leülepedjék.

Nem akarom aprólékosan leírni az egész utunkat Gluskovóig. Elég annyi, hogy teljesen haszontalannak bizonyult. Egyszerűen csak bementünk a gazdaság területére, és meggyőződtünk arról, hogy ott is minden pontosan úgy van, mint a telepen.

Először meglehetősen gyorsan lépkedtünk, aztán, hogy egyre jobban fájt a lábujjam, amit bevertem a hullámba, elkezdtem sántikálni.

Vasárnap lévén, a gazdaság szinte teljesen kihalt volt. Sem a gépjavító műhelynél, sem az irodánál nem találkoztunk senkivel. A gazdasági udvaron, a szivattyúnál állt csak egy megdermedt alak, vödörrel a kezében.

Nem tudom, miért, de elmentünk az iskolához. Az egyik házikónál a gazdaság igazgatója, Pjotr Iljics Ivanyenko állt, kövér, szőke férfi, vászonnadrágban és nyári vászonzakóban. A házikó nyitott ablakában egy fejkendős nő könyökölt. Valamiről beszélgetett az igazgatóval.

A nő legyintett — nyilván visszautasított vagy tagadott valamit, de ezt a legyintést én és a társam oly hosszadalmas mozdulatnak láttuk, hogy azt gondolhattuk volna, a nő meg akarja ütni Ivanyenkót.

Meglehetősen mulatságos látvány volt.

Pjotr Iljics dermedt arcán szélesen tátongott a nyitott száj, sűrű, ősz szemöldöke magasra felvonva ívelt.

Zsora elővigyázatosan távol tartotta magát az igazgatótól, és rámutatott.

— Bedilizett!

— Hogyhogy bedilizett? — kérdeztem.

— Hát nézd, mit csinál! — Zsora Pjotr Iljicsre mutatott, és nagyra tátott szájjal utánozta az igazgatót.

Ez valamiért nagyon feldühített.

— Egyáltalán nem dilizett be — mondtam. — Valami történt a Földdel. Valami katasztrófa. Érti?

Zsora hallgatott.

— Történt valami, amitől az egész világ megdermedt. Mi viszont olyanok maradtunk, amilyenek voltunk. Vagy talán fordítva.

Kimondtam azt, hogy «fordítva», csak úgy kiszaladt a számon, aztán egyszerre beharaptam az ajkam.

Na és ha tényleg fordítva?

Valami ködös gondolat, valami homályos sejtelem ébredt bennem. Végiggondoltam a dolgokat: a hullám sebessége az öbölben, a motor sebessége és végül a nap állása az égen. A világ mozgása lelassult, de ebben a lelassulásban összhang volt. A nap, a víz mozgása, az emberek — mindez arányosan lassult le.

Kézen ragadtam Zsorát, leültem a házikó melletti padra, és őt is magam mellé húztam. Aztán a karórámra meredtem, amit tegnap este óta le se vettem.

Öt percen keresztül — az érverésemen számoltam ki — néztem a másodpercmutatót, és végül meggyőződtem arról, hogy mozog, és ez idő alatt egy másodperccel haladt előre.

Egy másodperc, nálam pedig, ha hozzávetőlegesen is, öt perc!

Ez alatt a másodperc alatt a gazdaság igazgatójával vitatkozó nő leengedte a kezét, Pjotr Iljics pedig becsukta a száját.

Ezek szerint a világ háromszázszorosan lassult le. Vagy pedig fordítva: mi gyorsultunk fel ugyanilyen mértékben.

Pjotr Iljics arcán azonban — és mindazokén, akiket reggel óta láttunk — semmiféle nyugtalanság nem látszott.

Egyikük sem látszott megdöbbentnek, ijedtnek vagy zavartnak. Mindenki nyugodtan végezte a dolgát.

Tehát velünk történt valami furcsa és érthetetlen, nem pedig a körülöttünk levőkkel.

Ettől a gondolattól nagyon megkönnyebbültem. Mégiscsak nagy különbség: feltételezni, hogy csak téged fenyeget a veszély, vagy pedig azt gondolni, hogy minden ember, az egész emberiség bajba került. Ha minden kötél szakad, hát én és Zsora valahogy majd megleszünk. Fő, hogy a Földdel nem történt semmi baj.

— Mi ketten lettünk abnormálisak — mondtam Zsorának —, az emberek meg olyanok maradtak, mint azelőtt.

Zsora bambán nézett rám.

— Valami felgyorsított bennünket, érti? Gyorsabban mozgunk, és gyorsabban élünk, az emberek meg normálisan élnek.

— Normálisan!. Jól kitaláltad! — Hitetlenül elnevette magát, és felállt a padról. — Ide nézz! — Előrelépett. — Én megyek, az meg áll. A szája meg tátva. (Pjotr Iljics időközben végtelen lassúsággal újra kinyitotta a száját.) Te meg azt mondod: normálisan.

— Na és? Egyszerűen csak az a helyzet, hogy mi gyorsan mozgunk és érzékelünk. Ezért tűnik úgy, hogy a többiek mind mozdulatlanok.

Már visszafelé mentünk a gazdaságból a telepre, és én megpróbáltam beleverni Zsorába a klasszikus fizikának a mozgásra és a sebességre vonatkozó megállapításait.

— Abszolút sebesség nincs, érti? Egy test sebességét egy másikéhoz viszonyítva számítjuk ki, amelyet mozdulatlannak tekintünk. Ebből az egészből arra lehet következtetni, hogy megváltozott a Földhöz viszonyított sebességünk. A többieké viszont maradt a régi. Ezért tűnik úgy, hogy ők egy helyben állnak.

Olyan gyanakvással nézett rám, mint akire a piacon valami vackot akarnak rásózni.

— Na hát, képzelje el például, hogy hatvan kilométeres sebességgel robog egy autóban. Ez azonban a Földhöz viszonyított sebessége. Igaz? Ha pedig az autója mellett egy másik autó megy ötven kilométeres sebességgel, akkor ahhoz viszonyítva a maga sebessége már csak tíz kilométer, így van? összeráncolta a homlokát, felsóhajtott, feszülten gondolkozott, hogy megértse.

— Na és a sebességmérőn?

— Mi van a sebességmérőn?

— A sebességmérő mennyit mutat?

— A maga autójában a sebességmérő természetesen hatvan kilométert. De hát ez a földre vonatkozik.

— Szóval hatvanat! Te meg azt mondod, tízet! — diadalmasan felkacagott, mint aki döntő csapást mért az ellenfelére.

Újabb magyarázatba kezdtem, de észrevettem, hogy Zsorát a legkevésbé sem érdekli az, amiről beszélek.

Semmi érzéke nem volt az elvont gondolkodáshoz. Nem értett engem, és valószínűleg azt gondolta, hogy át akarom ejteni.

Elhallgattam, és vagy három kilométert mentünk, mindegyikünk a maga gondolataiba mélyedve.

Tegyük fel, hogy valóban háromszázszorosan vagy körülbelül ennyire «gyorsultunk», ez azt jelenti, hogy normális emberi idő szerint mintegy fél perc alatt értünk a telepről az állami gazdaságba. Vagyis a körülöttünk levők számára árnyként, könnyű fuvallatként suhantunk. Ugyanakkor pedig nekünk magunknak meglehetősen hosszú idő volt, a mi időszámításunk szerint jó két és fél óra.

De hát képesek volnánk ilyen sebességgel mozogni? Ezer, sőt ezerkétszáz kilométerrel óránként? Eszembe jutott, hogy kétezer kilométeres sebesség fölött, amit csak lökhajtásos repülőgépek érnek el, a repülőgép felülete 140–15 °Celsius fokra hevül fel. Háromezer kilométer fölött a gép teste 150 fokig hevül, és az alumínium és az alumíniumötvözetek veszítenek a szilárdságukból.

Mi viszont semmiféle hőséget nem éreztünk. Minden valószínűség szerint az történt, hogy az összes életfolyamatok felgyorsulásával a hőleadás is hatalmasan megnövekedett.

Ez volt az egyetlen magyarázat, amit ki tudtam gondolni.

Egyébként ha gyorsan meglengettem a kezem, akkor azon az oldalán, amelyik a levegő ellenállásával találkozik, enyhe, kellemes melegséget éreztem.

A por, amelyet a gazdaság felé menet felvertünk, még mindig nem ülepedett le.

A hullámnak ütődött lábam egyre jobban fájt, így apránként lemaradtam Zsorától. Ez a fájdalom is a történtek realitását bizonyította.

Amikor a parti műútra értünk, kiderült, hogy Zsora fejében mégiscsak mozgásba lendültek a kerekek.

Az út szélén várt rám.

— Szóval mi gyorsan, ők meg lassan?

— Ki az az «ők»? — kérdeztem.

— Hát úgy általában. mindenki. — Széles kört írt le a karjával, úgy mutatta, hogy az egész emberiséget érti ezen.

— Természetesen jóval lassabban, mint mi.

Zsora elgondolkozott:

— Ezek szerint ők nem tudnak minket elkapni?

— Nem tudnak — mondtam bizonytalanul. — És miért kéne elkapniuk? Nem bujkálunk előlük.

Felkacagott, és nekivágott az útnak. Most azonban már egészen másképpen viselkedett. Korábban félt a mozdulatlan emberektől, akikkel találkoztunk, most viszont elszállt a félelme, és valami kellemetlen, tolakodó érdeklődés támadt benne az utunkba akadó élőlényekkel szemben.

A telep közelében utolértünk egy nyitott ZIL-110-est. Az autó százhúsz kilométerrel ment, a mi szemünkben azonban nem volt gyorsabb, mint egy úthenger. Sőt még annál is lassúbb.

Megálltunk az autó mellett, és az utasokat kezdtük nézegetni. Kiránduló társaság lehetett, valahová a tavakhoz mentek.

Öten ültek a kocsiban, mindegyikük arcán az a boldog, önfeledt arckifejezés, ami akkor jelenik meg, amikor az ember teljesen átadja magát a gyors utazás ritmusának és a sebesség keltette szél kellemes hűsítésének.

Ettől eltekintve viszont szinte teljesen élettelennek tűntek.

A hátsó ülésen, jobb szélen egy tizenhét év körüli lány ült, hibátlan, üde arcbőrű diáklány, virágos ruhában. Hosszú pillájú szemét összehunyorította, szája picikét nyitva volt.

Zsora hosszan nézte a lányt, aztán hirtelen felemelte a kezét, kinyújtotta rövid, tömzsi, fekete körmű mutatóujját, és bele akart bökni a lány szemébe.

Épp hogy csak el tudtam rántani a kezét. Egy darabig huzakodtunk, aztán ő vihogva kiszabadította magát, és megint csak nagy erőfeszítésembe került, hogy elrángassam az autótól.

— De hát nem kaphatnak el — mormolta.

Végül is sikerült letépnie a lányról a muszlinsálat, és ledobta az útra. Felemeltem a sálat, bedobtam a kocsiba, és arrább ráncigáltam Zsorát.

Erős volt, mint egy bivaly, és most első ízben gondoltam el, milyen veszélyt jelenthet az emberiségre ez a képesség, amellyel a véletlen felruházott minket.

Zsorát most már nagyon nehéz volt kordában tartani.

Az út mentén megpillantott egy pintyet, és az után vetette magát. A madár azonban szerencséjére olyan magasan szállt, hogy nem tudta elérni.

Elértünk egy motorkerékpároshoz — ugyanaz a fiatalember volt, akit reggel, még a házból megfigyeltem. Körülbelül másfél kilométerre lehetett attól a helytől, ahol először megpillantottam. Zsorának valamiért nagy kedve támadt, hogy feldöntse. Mikor ismét rángatni kezdtem, kitépte a karját a markomból, és dühösen nézett rám.

— Menj a fenébe! Ha nem hagysz békén, kinyírlak.

Elképedten hallgattam. Megvetően biggyesztette a száját.

— Mit ragadsz rám? A fenének sem kellesz!

Valahogy lecsendesítettem, és továbbindultunk. A hang azonban, amelyet velem szemben használt, teljesen megváltozott.

Az összekapás után hatalmas megkönnyebbülést éreztem, amikor végre beértünk a telepre, és az utcáról bevezethettem Zsorát a házba.