Három nap egy esztendő

VEREKEDÉS

Az órám szerint alig több mint egy normál «emberi» percet voltunk távol. A telepen szinte semmi nem változott azóta, hogy elmentünk.

Mohov házában fel volt húzva a dolgozószoba redőnye, maga Andrej Andrejevics az asztalánál ült. (Szörnyű távolinak és idegennek láttam őt, amikor sántikálva elvánszorogtam az ablak előtt!) Juskovék alkalmazottja, a zömök, szeplős Mása, az utca túlsó oldalán, pelenkával a kezében állt a kerítés mögötti szárítókötélnél. A bolttól nem messze egy ismeretlen, térdnadrágos, barna férfi állt jártában megdermedve. És az egész kép fölött a mozdulatlan nap állt az égen, a faágakat félrehajlította a szél, amelyet én nem érzékeltem.

Az ebédlőben fáradtan roskadtam egy székre. Az ördög vigye! Nagyon elegem volt már az egészből. Erőt kellett vennem magamon, hogy összpontosítsak, és végiggondoljam, honnan is származhat ez a sok furcsaság. Amilyen levert voltam azonban, teljesen képtelennek éreztem magam a helyzet valamennyire is objektív mérlegelésére.

Mindketten éhesek voltunk.

Végül felálltam, és a lábamat vonszolva nekiindultam, hogy kirakjam az asztalra, amit a hűtőszekrényben és a konyhai gáztűzhelyen találtam.

— Elugrok egy fél literért — javasolta Zsora.

— Menjünk együtt — feleltem. Nem nagyon akartam egyedül kiengedni a telepre.

Rosszkedvűen beleegyezett. Nagyon untatta már a gyámkodásom, szívesen elszakadt volna tőlem.

Két-három órát töltöttünk az ebédeléssel.

Sok csodálatos dolog adódott. Az asztalról leesett villa a levegőben maradt, és csak úgy másfél perc múlva ért le a padlóra. A vodka sehogy se akart a pohárba ömleni, Zsorának az üvegből kellett kiszopnia.

Olyan volt az egész, mint egy jócskán lelassított film, és csak minden erőm megfeszítésével tudtam állandóan szem előtt tartani, hogy a világ teljesen normálisan viselkedik, csupán az érzékelésünk eltérő sebessége következtében látjuk megváltozottnak.

Amikor a lassan leereszkedő villát néztem, úgy rémlett, láttam én már valamikor ezt a jelenséget, ültem én már valamikor Zsorával az asztalnál kezemben a pohárral és a tejesüveggel. (Tudja, van egy ilyen érzés: mintha az, ami az emberrel éppen történik, már megtörtént volna egyszer az életében.)

Aztán a homlokomra csaptam. Nem láttam, hanem olvastam. Wells elbeszélésében olvastam, az Időgyorsítóban. Ott is van egy pohár, amely a levegőben lebeg, és egy mozdulatlan kerékpáros is.

Különös, hogy még a legmerészebb fantázia is milyen közel jár a valósághoz! Bár ha jól meggondoljuk, nincs ebben semmi csodálatos, hiszen a legfantasztikusabb elképzelés is csak a valóságon alapul, tekintve, hogy a valóságon kívül semmi kiindulópontja nem lehet az embernek.

Eszembe jutott, hogy ebben az elbeszélésben van egy jelenet, amikor az egyik hős, aki gyorsítottan él, felkap egy pincsikutyát, és odább teszi. Márpedig ez nem lehetséges, hiszen a kutyának leszakadna a feje.

Az a helyzet ugyanis, hogy a mi körülményeink között a tárgyak nemcsak hogy lebegtek, de a szilárdságukat is elvesztették. Megfogtam egy szék támláját, és a támla a kezemben maradt, mintha a telefonkagylót emelném fel. Be akartam ágyazni, de a lepedő cafatokra foszlott, amikor felvettem. (Természetesen ezt nem a kitűnő író hibájául rovom fel. Az ő elbeszélése nem tudományos igényű, egyszerűen csak remekül megírt, mulatságos történet.)

Ott, az ebédnél figyelhettem meg először azt is, hogy igazából milyen egy lehulló vízcsepp. Egyáltalán nincs «csepp alakú» formája, amelyet mi olyan jellegzetesnek tartunk.

A megdöntött kannából a vízcsepp a következő módon hullott le: a kanna csőrétől először valami valóban cseppformájú szakadt el, de aztán a felső, megnyúlt része azonnal elvált az alsótól, és apró, a közepén vastag, a két végén elkeskenyedő orsóformává alakult. Az alsó rész ezalatt gömböcskévé formálódott. Aztán az orsó a molekuláris vonzás hatására szintén több apró, szinte alig látható gyöngyöcskévé bomlott, az alsó, nagy és súlyos gömböcske pedig alul és felül belapult, így ereszkedett le mindez, egyre növekvő sebességgel az asztallapra.

Olyan volt, mint egy függőlegesen lógó fonálra felfűzött nagy, lapult gyöngyszem, fölötte néhány egészen apró gyöngyöcskével.

A cseppek egyébként olyan lassan ereszkedtek le, hogy egyenként szétfricskázhattam őket.

Új ismerősöm azonban nem nagyon hagyott nyugodtan szemlélődni.

Zsora gyorsan lerészegedett, és részegen nagyon kellemetlen fráter lett belőle.

Nagyot húzott az üvegből, letette az asztalra, kurta karját keresztbe fonta a mellén, összeszorította a fogát, nagyokat szusszantott az orrán, tekintete a távolba meredt.

Mindez arra szolgált, hogy meggyőzzön engem, milyen fontos dolgok estek meg vele, Zsorával.

Piros arca most még jobban kivörösödött, pisze orra hegye meg kifehéredett.

Aztán megvetően végigmérte a szobát.

— Ej, nem ismered te az életet!

— Miért? — kérdeztem.

Válaszra se méltatott, csak lenézően megvonta a vállát.

— Maga viszont ezek szerint ismeri az életet? — kérdeztem rövid hallgatás után.

Nem vette észre a gúnyos hangot, dölyfösen bólintott. Aztán összeráncolta a homlokát, ettől két zsíros árok mélyült a szemöldöke fölött, csikorgatni kezdte a fogát, és elég sokáig csikorgatta.

Minden valószínűség szerint rám akart ijeszteni, nekem azonban nevethetnékem támadt.

De hát sok okom a nevetésre nem volt.

— Úgy bizony — mondta Zsora. — Most aztán adok nekik.

— Kiknek?

Úgy nézett rám, mintha a semmibe meredne, megint csikorgatott egyet, és hanyagul odavetette:

— Világos, hogy kinek — a fogdmegeknek!

— Miféle fogdmegeknek?

— A rendőrségen. És mindenhol. — Rosszindulatúan felnevetett. — És ennek az Ivanyenkónak is. A gazdaságból.

A továbbiakban kiderült, hogy már három évet ült huligánkodásért. Öt évre

ítélték, de kettőt valahogy elengedtek belőle a vizsgálati fogság betudásával.

Hosszasan sorolta az ellenségeit. Szemjon Ivanovics, valami Petrov hadnagy, még egy Szemjon Ivanovics, még a gazdaság igazgatója, Ivanyenko is előjött.

— Most majd megtudják, ki az a Zsora Buhtyin. Egy se menekül.

Aztán hirtelen megváltozott a hangulata, és nótára gyújtott:

Látogatásra jönnek hozzám kedden, s némán hullnak anyám könnyei…

Amikor befejezte a nótát, átnyúlt az asztalon, kezét a vállamra tette.

— Úgy bizony. Te csak hallgass énrám. Megtanítalak én, hogy kell élni. Megértetted? — Jól megnyomta az utolsó szótagot.

Undorodva lelöktem a kezét a vállamról.

— Mi kell most nekünk? — folytatta. — Pénz. Értetted? És tudom, hol lehet találni. Az erőmű könyvelőségén. Te csak tedd, amit mondok.

— De hát minek nekünk a pénz? — kérdeztem. — Így is elvehetjük, amire szükségünk van.

Ez gondolkodóba ejtette. Egy darabig gyanakvóan nézett, aztán bizonytalanul mondta:

— A pénz minden.

Nem emlékszem, miről beszéltünk a továbbiakban, de később új ötlete támadt: menjünk Amerikába. (Valami olyan országnak képzelte Amerikát, ahol mást se csinálnak, csak éjjel-nappal föl-le kocsikáznak csodás autókon, és szaxofonoznak.)

Miközben fecsegett, keményen eltökéltem, hogy semmiképpen nem engedem el magam mellől. Ki tudja, mit vesz még az ostoba kobakjába. A jelen körülmények között az emberek teljesen védtelenek idétlen orcátlanságával szemben. Szinte mindenható volt: lophatott, törhetett, még gyilkolhatott is.

Hirtelen felugrott az asztaltól.

— Kéne még egy fél lityi.

Nem tudtam visszatartani, már ki is ugrott az ajtón.

Kinéztem az ablakon, és miután meggyőződtem arról, hogy Zsora valóban a boltba megy, benyitottam a fürdőszobába, leakasztottam egy kis gyermektörülközőt, és a zsebembe dugtam. Aztán újra Zsora után néztem.

Elég sokáig volt benn a boltban, sokáig tartott a visszaút is. Megállt a térdnadrágos járókelő mellett, körüljárta, nézegette. Aztán hirtelen erősen meglökte.

Elöntött a méreg. Kiszaladtam az ebédlőből.

Zsora már Juskovék fiatal háztartási alkalmazottja felé indult. Rákiáltottam, önkénytelenül visszalépett a kerítéstől.

Amikor odaértem, láttam, hogy gyanúsan duzzadnak a zsebei.

— Mi az ott nálad?

Megingott, aztán egy vastag köteg ötvenrubelest húzott ki félig a zsebéből.

— Az aprót el se vettem — magyarázta. — Érted? Különben is van még másutt is. Felezhetünk. Benne vagy?

Amíg ezt elmondta, én a hátam mögött bebugyoláltam a jobb kezemet a törülközőbe. Aztán szorosan mellé léptem.

— Figyelj rám jól. Most visszamegyünk a boltba, és te a helyére teszel mindent, amit elvettél. Világos?

Csodálkozva pislogott.

— Hova teszem?

— Vissza a kasszába. A boltban.

— Miért?

— Mert nem engedlek lopni.

Végre megértette, összehúzta a szemét, és figyelmesen végigmért alulról fölfelé. Legalább egy fejjel alacsonyabb volt nálam, de vállban jóval szélesebb.

A továbbiakban minden úgy folyt, mint egy amerikai gengszterfilmben. Hirtelen felém vágott. Félrekaptam a fejem, és ebben a pillanatban a súlyos cipője orrával erősen belém rúgott, pont a hasi idegfonatba. Egy pillanatra teljesen elveszítettem az eszméletemet a fájdalomtól, levegő után kapkodva összegörnyedtem, és a kerítésbe kapaszkodtam, hogy el ne essem. A lábam elerőtlenedett, és mikor magamhoz tértem, rémülettel gondoltam arra, hogy Zsora most az arcomba fog rúgni.

Ha megteszi, nem tudok talpra állni. Ő azonban kakaskodni akart.

— Na, mi van? Megetted? — kérdezte mohó kíváncsisággal. — Kaphatsz még. Láttam én rögtön, mi jár a fejedben. Fogdmeg vagy te is, te rohadék!

Amíg szitkozódott, fokozatosan magamhoz tértem. Előbb a fejem tisztult ki, aztán a lábam hagyta abba a remegést. Mélyet lélegeztem, de még két-három másodperc kellett, hogy teljesen rendbe jöjjön a lélegzetem.

Zsora megemelte a lábát, én azonban már óvatosabb voltam, felegyenesedtem és elugrottam. Így álltunk egy darabig, szemtől szemben.

— Kell még? — kérdezte rekedten. Hozzáléptem, és meglendítettem a bal kezemet. Pillantása követte az öklömet. Ezt használtam ki, és egész súlyomat beleadva a lendületbe, jobbal állkapcson vágtam.

Ha nincs ott a törülköző, összetörtek volna az ujjaim.

Érdekes volt látni a csodálkozó képét. Egy másodpercig még állt, aztán fél térdre rogyott. Ez bizony szabályos kiütés volt.

Nem sokáig maradt azonban a földön. Kést rántott elő a zsebéből, kinyitotta, és rám vetette magát.

Újabb ütéssel fogadtam.

Csak a harmadik után adta meg magát. Leült az aszfaltra, és kiejtette a kést.

— Na, mi van? — kérdeztem. — Elég? Hallgatott.

— Elég, vagy kell még?

— Na jó — nyögte végül. — Mit akarsz? Mi bajod velem?

Ezek után visszavittük a pénzt a boltba. Zsora siránkozva vánszorgott előttem, én meg kiabálva nógattam.

A gyűrött, fehér köpenyes eladó a kirabolt pénztár fölé hajolt. Helyesebben csak most kezdte fejét a Zsora által kiürített fiók felé fordítani.

Aztán megpróbáltam felállítani a fellökött térdnadrágost. A próbálkozásom azonban kudarcba fulladt. Szembe kerültem azzal a gyöngeséggel, amellyel az anyagi világ a gyorsaságomra reagált.

Finoman, óvatosan, a vállánál fogva kezdtem felemelni a férfit. A feje azonban a földön maradt, mintha odaragadt volna. Bármilyen rendkívüli lassúsággal próbáltam is mozogni, a normális élet szempontjából fantasztikus gyorsasággal rángattam, és a feje nem tudta a vállát követni.

A férfi teste olyan volt, mintha vattával volna kitömve. Megijedtem, hogy még kárt teszek benne, otthagytam hát a földön.

Zsora, egy kissé odább, sandán nézte az erőlködésemet. Láthatóan nem fért az eszébe, minek vesződöm annyit egy ismeretlennel.

Amikor felálltam, kiköpött.

— Na, én megyek.

— Hová?

Hanyagul az állomás felé intett.

— Hát oda. Haza.

— Egyedül te nem mész sehova — jelentettem ki. — Együtt fogunk szépen maradni. Gyerünk!

Erre újra rám vetette magát. Leszegte a fejét, és előrerohant, mint egy bika, s megpróbált leverni a lábamról.

Kitértem előle, és elgáncsoltam, úgyhogy újra elterült az úton.

Bevallom, hogy ekkor belerúgtam. Most, hogy visszaemlékezem rá, szégyellem magam, de bizony kétszer is jó erősen belerúgtam az oldalába.

Ettől végül is lekonyult a szarva, és szépen velem jött.

Otthon rápillantottam az órára. Magasságos ég! Mindössze két és fél perc telt el azóta, hogy reggel felkeltem az ágyból, és hogy találkoztam ezzel a számtalan csodával. Százötven másodpercet élt át az emberiség, nekünk meg Zsorával tizenegy-tizenkét óra volt, tele kalandokkal.

Megismerkedtünk és összeverekedtünk, kétszer megéheztünk és jóllaktunk, elmentünk Gluskovóba, és visszatértünk. A lábam összezúzódott, a jobb kezemen sajogtak az ujjak, arcomat és államat kiverte a borosta.

A világ pedig megfontoltan még csak az imént lépett be a harmadik percbe.

Meddig fog tartani ez a furcsa állapot? Netán örökre ezt az embertelen életet kell most már élnünk? És mitől van az egész?

Nem éreztem magamban annyi erőt, hogy választ keressek ezekre a kérdésekre.

Zsora, amint az ebédlőbe léptünk, a pamlagra keveredett, és azonnal horkolni kezdett.

Magam is halálosan fáradt voltam, a szemem magától lecsukódott. Nekem is le kellett feküdnöm, hogy jól kialudjam magam, de féltem Zsorától. Az is felötlött bennem, hogy megkötözöm, amíg alszom, de tudtam, hogy jóval erősebb nálam, s csak azért sikerült leütnöm, mert halvány fogalma sincs az ökölvívásról.

Alig álltam már a lábamon a fáradtságtól, gyűlölettel néztem az alvó Zsorát. Neki persze nem kellett tőlem félnie. A gazember örök előnye a becsületessel szemben!

Amikor Zsora elaludt, kimentem a fürdőszobába, hogy levegyem a pizsamát, és jól megmosakodjam. A pizsama azonban, amint kezdtem lehúzni, foszladozni kezdett, úgyhogy jobbnak láttam magamon hagyni.

A vízzel se sokra mentem. Lepergett az arcomról, a kezemről, mintha be lennék zsírozva. Valószínűleg azért, mert nem tudtam eléggé lelassítani a mozdulataimat.

Végül aztán mosdás nélkül, ahogy voltam, lefeküdtem az ebédlőben a szőnyegre. Az alvó Zsora fölé, a pamlagra, három széket állítottam. Úgy gondoltam, ha felébred és mozgolódni kezd, a székek lepotyognak és felébresztenek.

E pillanatban teljesen elfeledkeztem arról, hogy szinte állandóan teljes csönd volt körülöttünk, amit csak a saját hangunk tört meg. Néha egyébként valamiféle új és érthetetlen zajok is hallatszottak. Valami elnyújtott, halk suhogás. Időnként egy-egy fütty hangzott fel, de nem tudtuk megállapítani, honnan jön.

Úgy áll a dolog, hogy fülünk a normális életben a másodpercenkénti tizenhat hertz és húszezer hertz közötti rezgéseket érzékeli.

Ez a tartomány számunkra most minden valószínűség szerint eltolódott. A régi hangok egy része eltűnt, és újak jelentek meg, amelyekről nem tudtuk, honnan jönnek.

A lényeg az, hogy a székek leesését nem hallottam volna meg. Nekünk kettőnknek ez olyan lett volna, mintha vattacsomók potyognának.

Akkor azonban minderről elfeledkeztem. Egy kis ideig még forgolódtam a szőnyegen, helyet kerestem a sebesült lábamnak, végül elaludtam.