KILENCEDIK FEJEZET Egy űrlakó felvilágosításai

Percek múltak el. A zúgás mind hangosabb lett, elfojtotta a nevetést. Az épület mindazzal, ami benne volt, ide-oda lengett, és Baley időérzéke is megrendült. Végül arra eszmélt, hogy változatlan helyzetben ül a székén, de mintha egy bizonyos idő kiesett volna emlékezetéből. A rendőrfőnök képe eltűnt, a trimenzionális vevő megint tejszínű, átlátszatlan lett. R. Daneel hajolt fölé, és összecsípte Baley meztelen felsőkarján a bőrt. A detektív látta a bőre alá fecskendezett folyadék keskeny csíkját. Amíg figyelte, a csík eltűnt, szerteáramlott a vérerekbe, felszívódott a sejtek közé, majd a szomszédos sejtekbe és tovább, teste valamennyi sejtjébe.

Öntudata lassan visszatért.

— Jobban vagy már, Elijah kollégám? — kérdezte R. Daneel.

Jobban volt. Maga felé húzta a karját, és a robot hagyta. Aztán leengedte az ingujját, és körülnézett. Fastolfe a korábbi helyen ült, halvány mosoly enyhítette arca csúnyaságát.

— Elvesztettem az eszméletemet?

— Többé-kevésbé — felelte dr. Fastolfe. — Attól tartok, igen erős megrázkódtatás érte.

Baley most már világosan emlékezett a történtekre. Gyorsan megragadta R. Daneel innenső karját, felhúzta az ingujját, ameddig tudta, szabaddá tette a csuklóját. A robot húsa puha tapintású volt, de a hús alatt Baley ujja a csontnál keményebb anyagot érzett.

R. Daneel könnyedén pihentette karját a detektív kezei között. Baley kimeresztett szemmel vizsgálgatta, aztán a középső idegvonal helyén összecsípte a bőrt. Valami halvány varratot lát?

Persze logikus, hogy varratai legyenek. Egy szintetikus bőrrel borított, szándékosan emberi alakra formált robot javítását lehetetlen a szokásos módon végezni. Nincs mellpáncélja, amelynek szegecseit le lehetne szedni, és a koponyáját se lehet fölfelé vagy előre fordítani. Ehelyett a mesterséges test különböző részeit egy mikromágneses tér vonala mentén kell összerakni. Megfelelő nyomásra karjának, fejének, az egész testének kétfelé kell válnia, ellentétes nyomásra pedig a részeknek megint össze kell illeszkedniük.

— A rendőrfőnök hol van? — motyogta Baley a szégyentől vérvörösen.

— Sürgős ügyei elszólították — válaszolta dr. Fastolfe. — Magam is biztattam, hogy csak menjen. Megígértem, hogy mi majd gondját viseljük önnek.

— Már nagyszerűen gondomat viselték, köszönöm szépen — morogta Baley. — Azt hiszem, az együttműködésünknek ezzel vége.

Fölállt, kinyújtóztatta fáradt tagjait. Hirtelen nagyon öregnek érezte magát. Túl öregnek ahhoz, hogy mindent elölről kezdjen. Nem kellett nagy éleslátás hozzá, hogy megjósolja jövőjét.

A rendőrfőnök félig ijedt lesz, félig dühös. Sápadtan szembenéz Baleyvel, tizenöt másodpercenként lekapja és megtörölgeti a szemüvegét. Halk hangon (Julius Enderby úgyszólván sosem kiabált) apróra elmagyarázza neki, hogy az űrlakók halálosan megsértődtek.

— Az űrlakókkal nem beszélhetsz így, Lije. Ezt nem tűrik. — Baley egész tisztán hallotta Enderby hangját összes mellékzöngéivel együtt. — Én figyelmeztettelek. El se lehet mondani, milyen bajt csináltál. Persze, én megértelek. Tudom, mi volt a szándékod. Ha földiekkel álltái volna szemben, egészen másképp festene a dolog. Akkor én is azt mondtam volna, próbáld meg, vállald a kockázatot. Füstöld ki őket. De űrlakókkal! Szólhattál volna nekem, Lije. Kikérhetted volna a tanácsomat. Én ismerem őket. Kívülről-belülről.

És ő mit válaszolhat erre? Hogy épp Enderbynak nem szólhatott? Hogy a terve rettenetesen kockázatos volt, Enderby pedig rettenetesen óvatos ember? Hogy maga Enderby hangsúlyozta, milyen nagy veszéllyel járna a kifejezett kudarc vagy a rossz fajta siker? Hogy a lefokozási folyamat elhárításának egyetlen módja az volt, ha bebizonyítja, hogy maguk az űrlakók követték el a bűntettet?... De erre Enderby így felel majd:

— Jelentést kell készítenem az esetről, Lije. Mindenféle megtorló intézkedések fognak következni. Én ismerem az űrlakókat. Az lesz a kívánságuk, hogy vegyük ki a kezedből az ügyet, és mi ennek a kívánságnak kénytelenek leszünk eleget tenni. Ezt, ugye, magad is belátod. Igyekezni fogok minél könnyebbé tenni számodra. Erre számíthatsz. Fedezlek, Lije, amennyire tőlem telik.

Baley tudta, hogy így is lesz. A rendőrfőnök fedezi majd, de csak amennyire tőle telik. És ez addig már nem fog terjedni, hogy az amúgy is mérges polgármestert még tovább bőszítse. És a polgármester hangját is hallotta:

— A fene egye meg, Enderby, hát ez meg micsoda? Velem miért nem beszélted meg a dolgot? Hát ki vezeti a City ügyeit? Hogy lehetett beengedni egy illetéktelen robotot a Citybe? És mi a fészkes fenét művelt ez a Baley?...

És ha arra kerül sor, hogy a rendőrfőnöknek a maga és a Baley hivatali pályafutása között kell választania, akkor ugyan mit várhat ő? Semmi esetre se hibáztathatja Enderbyt.

A legkevesebb, amit várhat, a lefokozás, és ez önmagában is épp elég nagy baj. A modern Cityk minden lakójuknak, még a teljesen lefokozottaknak is biztosítják a puszta megélhetés lehetőségét. De hogy ez a lehetőség milyen szűkös, azt Baley túlságosan is jól tudta.

A beosztással járó kedvezmények hozzák magukkal az apró örömöket: itt kényelmesebb ülőhelyet, ott egy szebb darab húst, másutt rövidebb sorbanállást. A filozofikus lélek számára mindezeknek megszerzése aligha ér meg nagyobb fáradságot.

Csakhogy bármily filozofikus lélek legyen is valaki, az egyszer megszerzett kedvezményekről nem könnyen mond le. Ez a dolog lényege.

Milyen parányi többletkényelmet jelent a lakásban üzembe helyezett mosdó, ha valaki harminc esztendőn át megszokta, hogy gondolkodás nélkül, automatikusan a közös mosdóhelyiséget használja? Még arra se jó, hogy az ember a „rangját” igazolja vele, hiszen a ranggal való kérkedés a legnagyobb modortalanságnak számít. És mégis, ha a mosdót üzemen kívül kellene helyezni, milyen kibírhatatlanul megalázó érzés fogná el az embert, valahányszor a közösbe megy! Milyen sóvárogva gondolna vissza arra az időre, amikor a hálószobájában borotválkozhatott!

A modern politikai írók berkeiben divattá vált fennsőbbséges rosszallással tekintem vissza a hajdan volt idők „anyagiasságára,” amikor a gazdasági élet a pénzen alapult. A létért való küzdelem, mondogatják, kegyetlen versengés volt. Az örökös „kápéhajhászás” okozta feszültségek miatt semmiféle igazán összeforrt társadalom nem jöhetett létre. (A tudósok a „kápé” szót különféleképpen magyarázták, de jelentését illetően végeredményben nincs köztük véleménykülönbség.)

Ezzel szemben ugyanezek a körök a modern „civizmust” rendkívüli dicséretekkel halmozzák el gazdaságossága és felvilágosultsága miatt.

Lehet, hogy igazuk van. Akadnak mind a romantikus —, mind a ponyvastílus hagyományai szerint íródott történelmi regények, a konzervatívok pedig azt hangoztatják, hogy az úgynevezett „anyagiasság” az individuum és az egyéni kezdeményezés forrása volt.

Baley ebben a kérdésben nem foglalt állást, de most keservében azon tűnődött, vajon az emberek harcoltak-e valaha olyan könyörtelenül ezért a „kápé”-ért, akármi volt is az, vagy nagyobb csapásnak érezték-e az elvesztését, mint ahogy ma a City-lakók küzdenek azért, nehogy elveszítsék jogukat a vasárnap esti csirkecombra — egy hajdan eleven szárnyas valódi húsára.

Nem is annyira rólam van szó, gondolta. Sokkal inkább Jessie-ről és Benről.

Tűnődéséből dr. Fastolfe hangja rázta fel:

— Hall engem, Mr. Baley? Baley hunyorogva nézett rá.

— Tessék? — kérdezte. Vajon mióta áll itt mint valami bolond sóbálvány?

— Foglaljon helyet, uram. Most, hogy már eloszlattuk aggodalmait, talán érdekelnék azok a filmek, amelyeket a bűntett színhelyéről és a gyilkosságot közvetlenül követő eseményekről készítettünk.

— Nem, köszönöm. Dolgom van a Cityben.

— De hát a dr. Sarton-ügy csak előbbre való.

— Nekem nem. Ebben az ügyben, azt hiszem, az én szerepem már véget ért. — Hirtelen vad düh fogta el. — ördög és pokol, ha ön ilyen könnyen bizonyítani tudta, hogy R. Daneel tényleg robot, miért nem tette meg rögtön?! Miért csinált belőle ilyen komédiát?!

— Kedves Mr. Baley, engem nagyon érdekeltek az ön következtetései. Ami pedig azt illeti, hogy ebben az ügyben már nincs szerepe, ebben kételkedem. Mielőtt a rendőrfőnök elment, igen határozottan megkértem, hogy ön folytassa tovább a nyomozást. És meg vagyok győződve róla, hogy hozzá is járul.

Baley — nem teljesen szabad akaratából — leült.

— És ezt mért tette? — kérdezte hevesen. Dr. Fastolfe ismét keresztbe rakta a lábát, és felsóhajtott.

— Mr. Baley, én általában kétféle City-lakóval szoktam találkozni: lázongókkal és politikusokkal. Az ön rendőrfőnöke hasznos számunkra, de ő diplomata. Azt mondja nekünk, amit hallani szeretnénk. Kellemeskedik nekünk, ugye, érti mit akarok ezzel mondani? Ön pedig idejön, minden teketória nélkül szörnyű bűnökkel vádol minket, és megkísérli igazolni álláspontját. Bevallom, élveztem. És reményekre jogosító fejleménynek tartom.

— Mit remél tőle? — kérdezte Baley gúnyosan.

— Elég sokat. Önnel őszintén tudok tárgyalni. Tegnap este, Mr. Baley, R. Daneel leárnyékolt szubéteren jelentést tett nekem. Egyes, önre vonatkozó közléseit igen érdekesnek találtam. Például azt, amit a lakásában levő könyvfilmek jellegéről mondott.

— Mi volt bennük az érdekes?

— Jelentős részük történelmi és régészeti témájú. Ebből pedig az látszik, hogy önt érdekli az emberi társadalom, és bizonyos mértékig ismeri a fejlődését.

— Szabad idejében még egy rendőrségi embernek is joga van könyvfilmekkel foglalkoznia, ha kedve tártja.

— Persze. De nekem az tetszik, hogy ön milyen képanyagot választott ki. Ez megkönnyíti a szándékaim végrehajtását. Ugyanis szeretném, vagy legalábbis megkísérlem megvilágítani ön előtt az űrországi ember elzárkózásának okait. Mi itt élünk az Űrvárosunkban, nem megyünk be a Citybe, önökkel, City-lakókkal csak igen szigorúan korlátozott formák között érintkezünk. Szabad levegőt szívunk, de ilyenkor szűrőt hordunk. Most is szűrő van az orrlyukaimban, a kezemen kesztyű, és azzal a szilárd elhatározással ülök itt, hogy lehetőleg nem megyek közel önhöz. Mit gondol, miért?

— Nincs értelme találgatni — válaszolta Baley. Hadd beszéljen most ő, mondta magában.

— Ha úgy gondolkozna, mint sok társa, azt válaszolná, hogy mindezt azért tesszük, mert lenézzük a földieket és félünk, hogyha az árnyékuk ránk esik, elveszítjük társadalmi rangunkat. Ez tévedés. Az igazi válasz valójában kézenfekvő. Az orvosi vizsgálatot, amelyen ön is átesett, meg a tisztálkodási műveleteket nem szabad valamiféle szertartásnak tekinteni. A szükség követeli meg.

— A betegségek?

— Igen, a betegségek. A földiek, kedves Mr. Baley, akik az űrországokat gyarmatosították, az itthoni baktériumoktól és vírusoktól teljesen mentes bolygókon találták magukat. Igaz, hoztak magukkal bacilusokat, de elhozták a legfrissebb orvosi és mikrobiológiai módszereket is. Így azután csak a mikroorganizmusok kicsiny hadával kellett megbirkózniuk, közvetítő bacilusgazdákkal nem. Nem voltak sem moszkitók, hogy maláriát, sem kullancsok, hogy szkisztoszomiáziszt terjesszenek. A betegségközvetítőket kiirtották, a szimbiotikus baktériumok tenyészetét viszont megengedték. Így azután az űrországokban fokozatosan megszűntek a betegségek. Természetesen ahogy múlt az idő, a bevándorolni kívánó földiekkel szemben mind szigorúbb követelményeket támasztottak, hiszen az űrországok egyre kevésbé tudtak megbarátkozni a betegségek esetleges behurcolásának gondolatával.

— Ön még soha életében nem volt beteg, dr. Fastolfe?

— Élősdiek okozta betegségem még nem volt, Mr. Baley. Persze az olyasféle elkorcsosulási betegségeknek, mint, mondjuk, az érelmeszesedés, mi is ki vagyunk téve, de az a fajta bajom például, amit önök náthának hívnak, még sose volt. Ha egyszer megkapnám, könnyen rámehetnék, mert az én szervezetem az ilyesmivel szemben egyáltalán nem ellenállóképes. Ez a baj velünk űrvárosiakkal. Mi, amikor idejöttünk, súlyos kockázatot vállaltunk. A Föld tele van mindenféle betegségekkel, amelyekkel szemben nekünk nincsenek védelmi, jobban mondva természetes védelmi eszközeink. Ön is mondhatni valamennyi ismert betegség baktériumát magával hurcolja. Persze ennek nincs tudatában, hiszen szervezete az évek során át kifejlesztett ellenanyagokkal úgyszólván mindig semlegesíti ezeket a baktériumokat. De az én szervezetemben nincsenek ilyen ellenanyagok. Ne csodálkozzék hát, hogy óvakodom közel menni önhöz. Higgye el nekem, Mr. Baley, pusztán az önvédelem kényszerít erre.

— Szkisztoszomiázisz — kullancsok okozta tropikus betegség.

— De ha így áll a dolog — kérdezte Baley —, miért nem tárják fel a City-lakók előtt ezeket a tényeket? Miért nem mondják meg, hogy ez nem valamiféle finnyásság, hanem védekezés a nagyon is valóságos fizikai veszéllyel szemben?

— Mi kevesen vagyunk, Mr. Baley, amellett mint idegeneket úgyse nagyon szeretnek bennünket. Biztonságunkat tehát inkább arra a meglehetősen ingatag nimbuszra építjük, hogy felsőbbrendű lények vagyunk. Nem áshatjuk alá tekintélyünket azzal, hogy bevalljuk, félünk a földlakók közelébe menni. Legalábbis addig nem, amíg nem teremtünk jobb kapcsolatot a föld- és űrlakók között.

— A jelenlegi adottságok mellett ezt nem lehet megteremteni. Éppen a feltételezett felsőbbrendűség miatt gyűlöljük... gyűlölik önöket.

— Ez a dilemma valóban fennáll. Ne higgye, hogy mi ezzel nem vagyunk tisztában.

— Legalább a rendőrfőnök tud ezekről a dolgokról?

— Ilyen nyíltan, mint most önnek, sose mondtuk meg neki. De valószínűleg magától is rájött, hányadán állnak a dolgok. Hiszen elég intelligens ember.

— Ha rájött, nekem is megmondhatta volna — jegyezte meg Baley.

Fastolfe a homlokát ráncolta.

— Mert ebben az esetben, ugye, nem tételezte volna fel R. Daneelről, hogy űrember?

Baley vállat vont, mintegy félretolva a témát. De Fastolfe tovább folytatta fejtegetéseit:

— Ez tehát a való helyzet. Mert ha figyelmen kívül hagyjuk is a lélektani nehézségeket, a lárma és a tömeg ijesztő hatását, akkor is fennáll a tény, hogy űrlakónak a Citybe belépni a halálos ítélettel egyértelmű. Ezért kezdeményezte dr. Sarton az emberszabású robotok gyártását. Ezeket amolyan pótembereknek szántuk, akik helyettünk mennek be a Citybe...

Tudom. Ezt R. Daneel már elmagyarázta.

— És ön helyteleníti ezt a tervet?

— Nézze kérem, ha már ilyen őszintén beszélünk egymással, hadd tegyek fel önnek minden kertelés nélkül egy kérdést. Miért jöttek önök űrlakók egyáltalán ide a Földre? Miért nem hagynak bennünket békében?

Fastolfe szemmel láthatólag meglepődött.

— Hát ön elégedett a földi életviszonyokkal?

— Úgy, ahogy megvagyunk.

— Helyes, de meddig tarthat ez így? A Föld népessége egyre szaporodik, a rendelkezésre álló kalóriamennyiség pedig csak egyre nagyobb erőfeszítések árán fedezi a szükségletet. A Föld egy zsákutca, jóember!

— Úgy, ahogy megvagyunk — ismételte makacsul Baley.

— Inkább éppenhogy! Egy akkora városnak, mint New York, minden energiáját arra kell fordítania, hogy vizet hozzon be és eltávolítsa a szemetet. Az atomerőművek üzemeltetéséhez elengedhetetlen urániumkészleteket már a naprendszer többi bolygóiról is csak nagy nehezen tudják beszerezni, amellett a szükséglet állandóan fokozódik. A City léte minden pillanatban azon áll vagy bukik, hogy megérkeznek-e az élesztőmedencékbe a fapép —, a hidropónikus telepekre pedig az ásványszállítmányok. Még a levegőt is szünet nélkül cirkuláltatni kell. Az egyensúlyi helyzet száz szempontból is rendkívül kényes, és évről évre kényesebb lesz. Mi történnék New Yorkkal, ha csak egyetlen órára megszakadna az anyagok roppant méretű be- és kiáramlása?

— Ilyesmi még sose fordult elő.

— Ez azonban nem nyújt semmiféle biztosítékot a jövőre. A primitív időkben az egyes népességi gócpontok lényegében önellátók voltak, a környező gazdaságok termékeiből éltek. Csak valamilyen közvetlen katasztrófa: árvíz, járvány vagy rossz termés veszélyeztette létüket. A gócpontok növekedése és technikai fejlődése következtében a helyi katasztrófákat a távolabbi gócoktól kapott segítséggel le lehetett küzdeni, de persze azon az áron, hogy már a nagyobb területi egységek is kölcsönös függőségbe kerültek egymással. Hajdan még a legnagyobb nyílt városok is legalább egy hétig elélhettek a fölraktározott élelemből és egyéb tartalékokból. Amikor New Yorkból city lett, még egy napig megélhetett volna saját erejéből. Ma már egy óráig se élhetne meg. Egy olyan szerencsétlenség, amely tízezer évvel ezelőtt kellemetlen, ezer évvel ezelőtt már komoly, száz évvel ezelőtt pedig veszélyes lett volna, ma kétségtelenül végzetes következményekkel járna. Baley türelmetlenül izgett-mozgott székében.

— Mindezt már hallottam — jegyezte meg. — A konzervatívok is fel akarják számolni a cityket. Hogy térjünk vissza a természethez és talajműveléshez. Szerintem őrültek; ilyet mi nem tehetünk. Túlságosan sokan vagyunk, és különben se forgathatjuk vissza a történelem kerekét, csak előre. Persze, ha az űrországokba való bevándorlást nem korlátoznák...

— De most már tudja, miért kell korlátozni.

— Hát akkor mitévők legyünk? ön egy kimerült vezetékből próbál energiát kicsikarni.

— Miért ne vándorolnának ki új bolygókra? A Galaktikának százmilliárd csillaga van. A becslések szerint ezek közül százmillió lakható vagy azzá változtatható.

Nevetséges ötlet.

— De miért? — kérdezte dr. Fastolfe szenvedélyesen. — Miért volna nevetséges ötlet? Hiszen a múltban nem egy bolygót telepítettek be. Az ötven űrországból több mint harmincat, köztük az én hazámat, az Aurórát is. Mi állja útját a további betelepítésnek?

— Hát...

— Ugye, nem tud rá válaszolni? Hadd jegyezzem meg, hogy ha valami útját állja, az nem egyéb, mint a földi city-kultúra kialakulása. A cityket megelőző korban az élet nem volt annyira korlátok közé szorítva, hogy az emberek ne tudtak volna a Földtől elszakadni, és egy szűz világban mindent elölről kezdeni. És meg is tették, harmincszor egymásután. De most úgy dédelgetik magukat, úgy bezárkóztak ezekbe az acélakna-börtönökbe, hogy többé nem képesek kikecmeregni belőlük. Ön, Mr. Baley, még azt is elképzelhetetlennek tartja, hogy egy City-lakó a nyílt térségen átvágva behatoljon az Űrvárosba. Egy új bolygóra való utazás pedig az ön szemében a képtelenség a négyzeten. A „civizmus” megrontja a Földet, uram.

— Na és?! — vágta rá dühösen Baley. — Ezért ne fájjon az önök feje. Ez a mi problémánk. Majd mi megoldjuk. És ha nem, akkor is legalább a magunk választotta úton megyünk a pokolba.

— Szóval inkább választják a maguk útját a pokolba, mint a másokét a mennyországba? De megértem az érzelmeit. Tudom, nem kellemes egy idegen ember prédikálását hallgatni. Pedig, látja, én azt szeretném, ha önök prédikálnának nekünk, mert mi iá egy ehhez hasonló problémával küszködünk.

— Túlnépesedéssel? — Baley rosszindulatúan mosolygott.

— Nem azonos, csak hasonló problémáról van szó. Mi a népesség hiányával küszködünk. Mit gondol, milyen idős vagyok én?

A földlakó egy pillanatig gondolkozott, aztán csakazértis öregebbnek becsülte:

— Hatvannak mondanám.

— Százhatvannak kellene mondania.

— Micsoda?!

— Sőt hogy pontos legyek, a százhatvanharmadikban járok. És ne gondolja, hogy ez valami számítási trükk. Földi években számolok. Ha szerencsés vagyok, ha vigyázok magamra és főképp ha nem szedek össze a Földön valamilyen betegséget, még egyszer ennyi ideig elélhetek. Az Aurórán akadtak olyanok, akik több mint háromszázötven évig éltek. Amellett az életkor egyre hosszabbodik.

Baley R. Daneelre pillantott (aki az egész beszélgetést néma csöndbe burkolózva hallgatta), mintha tőle várna igazolást Fastolfe szavaira.

— Hát ez hogy lehet? — kérdezte.

— Népességhiánnyal küszködő társadalmakban természetes, hogy igen beható kutatásokat végeznek a gerontológia terén, vagyis tanulmányozzák az öregedés folyamatát. Az önök világában az élettartam meghosszabbodása egyenesen katasztrofális következményekkel járna, önök nem engedhetik meg maguknak az ebből származó további népességszaporulatot. De az Aurórán még a háromszázévesek számára is van hely. Ezért aztán a hosszú élet két-háromszorosan értékes. Ha ön ma meghalna, talán negyven évet veszítene el, vagy tán még annyit se. De ha én ma meghalok, százötven vagy még több évet vesztenék. Következésképpen egy olyan világban, mint a miénk, az egyén élete elsőrendű fontosságú. Nálunk alacsony a születési arányszám, és a népességszaporulat szigorú ellenőrzés alatt áll. Olyan meghatározott robot-ember arányt tartunk fenn, amely az egyén számára a lehető legnagyobb kényelmet biztosítja. Logikus tehát, hogy a fejlődő gyermekeket fizikai és szellemi fogyatékosságok szempontjából igen alapos vizsgálatnak vetik alá, és ekkor dől el, hogy megengedhető-e az emberré érésük.

— Csak nem azt akarja mondani — vágott közbe Baley —, hogy megölik őket, ha nem...

— Ha nem ütik meg a mércét. Persze teljesen fájdalommentesen, erről biztosíthatom. Tudom, hogy ez megbotránkoztatja önt, éppúgy, mint ahogy a City-lakók ellenőrzés nélküli szaporodása megbotránkoztat bennünket.

— Nálunk is van születésszabályozás, dr. Fastolfe. Minden családnak csak bizonyos számú gyereket engedélyeznek.

— Igen — mosolygott elnézően Fastolfe —, de bizonyos számú bármilyen gyereket, és nem bizonyos számú tökéletesen egészségeset. És még így is sok a törvénytelen gyerek, a népesség tehát állandóan szaporodik.

— De ki ítélheti meg, hogy melyik gyerek maradjon életben?

— Ez meglehetősen bonyolult kérdés, nem lehet egy mondattal megválaszolni. Majd egyszer talán részletesebben elbeszélgetünk róla.

— Mi tehát az önök problémája? A szavaiból azt veszem ki, hogy meg van elégedve a saját társadalmával.

— Stabil. Ez a baj. Túlságosan stabil.

— önnek, úgy látszik, semmi sincs ínyére. A mi társadalmunk, ön szerint, a káosz határán áll, a sajátja pedig túlságosan stabil.

— A túlságos stabilitás is lehet hiba. Két és fél évszázad óta az űrországok egyetlen bolygót se telepítettek be. És nincs is kilátás rá a jövőben. A mi életünk túlságosan hosszú, semhogy kockáztassuk és túlságosan kényelmes, semhogy megváltoztassuk.

— Kétlem, hogy így volna, dr. Fastolfe. ön is idejött a Földre. Megkockáztatta, hogy esetleg megbetegszik.

— Igaz. Akadnak köztünk is, akik úgy vélik, hogy az emberiség jövője megéri a hosszú élet esetleges elvesztését. De meg kell mondanom, sajnos, nagyon kevés az ilyen ember.

— Értem. Most már közeledünk a témához. És az Űrváros mennyiben segíti elő a probléma megoldását?

— Robotokat próbálunk meghonosítani a Földön, amivel voltaképpen minden tőlünk telhetőt elkövetünk, hogy felborítsuk a City gazdasági életének egyensúlyát.

— És ezt nevezi ön segítségnek? — kérdezte Baley reszkető ajakkal. — Tehát önöknek az a kifejezett céljuk, hogy a Cityben egy sereg embert lefokozzanak, kirakjanak az állásából?

— Higgye el, hogy nem rosszindulatból vagy szívtelenségből tesszük. Ezekre az állásukból kirakott emberekre, ahogy ön nevezi őket, szükségünk van. ők képeznék a telepesek jövendő gárdájának magját. Az önök Amerikáját olyan hajók fedezték fel, amelyeknek legénysége börtöntöltelékekből verbuválódott. Hát nem érti, hogy a City anyaméhében ezek az állásukból kirakott emberek halálra vannak ítélve? Nincs mit veszteniük, ha elhagyják a Földet, viszont rengeteget nyerhetnek.

— Csakhogy ez a módszer, úgy látszik, nem válik be.

— Valóban nem — ismerte be szomorúan dr. Fastolfe. — Valami hiba csúszott a számításunkba. A földiek ellenszenve a robotokkal szemben keresztezi terveinket. Holott épp ezek a robotok elkísérnék az embereket, elsimítanák az alkalmazkodás kezdeti nehézségeit az ismeretlen világban, megteremtenék a letelepedés gyakorlati lehetőségét.

— De mire volna jó az egész? Hogy még több űrország jöjjön létre?

— Nem. Az űrországok megalapításakor a civizmus még nem terjedt el a Földön, még nem születtek meg a cityk. Az új kolóniákat olyan emberek fogják fölépíteni, akik a city-kultúrát és a C/Fe kultúra csíráját viszik magukkal. Ily módon egy szintézis, egy hibridkultúra jön majd létre. Ahogy most állnak a dolgok, a Föld társadalmi építménye a közeljövőben összeomlik, az űrországok pedig egy kissé távolabbi jövőben lehanyatlanak, elkorcsosulnak. De az új kolóniák új és egészséges társadalmakat képviselnének, amelyek mindkét kultúra előnyeit egyesítik. És az visszahatna a régebbi világokra, beleértve a Földet is, és így számunkra is megnyílna egy új élet lehetősége.

— Kétlem. Nagyon ködös ez az egész, dr. Fastolfe.

— Mint minden álom. De azért gondolkozzon rajta. — Az űrlakó hirtelen felállt. — Több időt töltöttem el önnel, mint amennyit eredetileg szándékoztam. Illetve mint amennyit az orvosi előírásaink megengednek. Nem haragszik, ugye, ha mára befejezzük?

Baley és R. Daneel kilépett az épületből. Újból napfény hullt rájuk, csak most más szögből és valamivel sárgább sugarak. Baley, bizonytalan érzésektől eltelve, azon töprengett, hogy talán egy más bolygón a napfény is más volna. Kevésbé éles, kevésbé átható. Elviselhetőbb.

Más bolygón? Ennek az elálló fülű, csúf űrlakónak az agyában furcsa gondolatok keringenek. Vajon amikor gyermekkorában az orvosok ott az Aurórán megvizsgálták, nem merült fel bennük a kétely, hogy engedhetik-e felserdülni? Nem találták túlságosan csúfnak? Vagy tán a külső nem tartozik a vizsgálati szempontok közé? Mely fokon válik a csúfság testi hibává, és milyen testi hibák...

De amikor kikerültek a napfényből, és benyitottak a mosdóhelyiséghez vezető első ajtón, Baley nem tudta megőrizni ezt a hangulatot.

Bosszankodva csóválta a fejét. Nevetséges az egész. A földlakókat kivándorlásra, új társadalmak létrehozására kényszeríteni! Sületlenség! Vajon mit akarnak ezek itt valójában?

Hiába töprengett rajta, nem tudta eldönteni.

A riadóautó lassan haladt velük az úttesten. Baleyt a való élet jelenségei fogták körül. Robbantópisztolya melegen, kellemesen nehezedett a csípőjére. És a City lármás, nyüzsgő életét ugyanilyen melegnek, ugyanilyen kellemesnek érezte.

Orrát enyhe, csípős szag ütötte meg.

A Citynek szaga van.

A hatalmas akna acélfalai közé bezsúfolt húszmillió emberre gondolt, és életében először szaglászta őket a szabad levegő által tisztára fürdetett orrlyukakkal.

Vajon egy más bolygón másképpen volna? — tűnődött. Kevesebb ember — több és tisztább levegő?

De a City délutáni lármája ott harsogott körülöttük, a szag apránként elillant, s Baleyt szégyenkezés fogta el.

Lassan lenyomta a hajtórudat, és több irányított áramot adott. A riadóautó hirtelen felgyorsult, ahogy lekanyarodtak a néptelen autóútra.

— Daneel... — szólalt meg Baley.

— Tessék, Elijah.

— Dr. Fastolfe miért mondta el mindezt nekem?

— Valószínűleg a nyomozás fontosságáról akart meggyőzni, Elijah. Hogy nemcsak az a feladatunk, hogy megoldjuk a gyilkosság rejtélyét, hanem hogy megmentsük az Űrvárost és ezzel együtt az emberiség jövőjét.

— Szerintem többre jutott volna — jegyezte meg szárazon Baley —, ha hagyja, hogy megnézzem a gyilkosság színhelyét és beszéljek azzal az emberrel, aki a holttestet fölfedezte.

— Nem hinném, hogy bármi újat találtál volna, Elijah. Mi már mindent tüzetesen megvizsgáltunk.

— Igazán? De semmit se találtatok. Se nyomot, se gyanúsítható személyt.

— Nem. Ebben igazad van. A rejtély megoldásának a Cityben kell lennie. Bár hogy egészen pontos legyek, volt egy gyanúsítottunk.

— Micsoda?! Erről eddig egy szót se szóltál.

— Nem tartottam szükségesnek, Elijah. Bizonyára te is világosan látod, hogy egyvalaki magától értetődően gyanús volt.

— Ki?

— Az a földlakó, aki a gyilkosság színhelyén volt. Julius Enderby rendőrfőnök.

Загрузка...