Acélbarlangok (Gyilkosság az Űrvárosban)

MÁSODIK FEJEZET Utazás az expresszjáraton

Az expresszjáratot a mindennapi, megszokott tömeg árasztotta el: alsó szintjét az állóhelyesek, a fenti ülőhelyeket pedig a kiváltságosak. A járatról szakadatlan sugárban áramlottak le az emberek, a lassító szalagokon át a helyi járatokhoz és az álló útpályákhoz, amelyek árkádok alatt vagy hidakon keresztül a városi körzetek végtelen labirintusába vezettek. Egy másik, éppoly állandó sugár a túlsó oldalról a gyorsító szalagokon át az expresszjárat felé áramlott.

Körös-körül minden fényben úszott: a sugárzó falak és boltozatok hűvösséget, szinte foszforeszkáló világosságot árasztottak, a felvillanó fényreklámok figyelmet követeltek, az állandó, éles fényű „szentjánosbogarak” pedig az utat mutatták: A JERSEY-I KÖRZETEKBE, AZ EAST RIVER INGAJÁRATHOZ, FELSŐ SZINT AZ ÖSSZES LONG ISLAND-I KÖRZETBE.

De mindezt túlharsogta az élettől elválaszthatatlan lárma, milliók és milliók hangja, nevetése, köhögése, kiáltozása, dünnyögése, lélegzése.

Az Űrvároshoz nincs sehol útjelzés, jegyezte meg magában Baley.

Egy emberélet során szerzett gyakorlattal könnyedén lépkedett szalagról szalagra. A gyerekek, alighogy járni tudtak, máris megtanulták a „szalagugrást”. Baley szinte nem is érezte a gyorsulás rángatását, ahogy sebessége minden egyes lépéssel fokozódott. Sőt, még az se hatolt el a tudatáig, hogy ez erő ellenében előre hajol. Harminc másodperc alatt már el is érte a végső, óránként hatvan mérföldes szalagot, ahonnét ráléphetett a korláttal körülvett, üvegezett mozgóperonra: az expressz járatra.

Az Űrvároshoz nincs irányjelzés, gondolta ismét. De nincs is szükség rá. Akinek dolga van ott, az tudja az utat. Aki pedig nem tudja, annak ott semmi dolga. Amikor mintegy huszonöt esztendővel ezelőtt az Űrvárost megalapították, határozottan az volt a szándék, hogy idegenforgalmi látványosságot csináljanak belőle. A városból akkoriban tömegesen áramlott oda a nép.

Az űrlakók azonban ennek véget vetettek. Udvariasan (mindig udvariasan viselkedtek), de anélkül, hogy tapintatosságból bármilyen engedményt tettek volna, elektromos sorompót létesítettek önmaguk és New York között. A Bevándorlási Központ és a Vámhivatal egyfajta kombinációját állították fel. Akinek dolga volt ott, annak igazolnia kellett magát, eltűrnie, hogy megmotozzák, orvosi vizsgálatnak és a szokásos fertőtlenítésnek vessék alá.

Ez azután természetesen felháborodást váltott ki. Méghozzá nagyobb felháborodást, mint amekkorát az ügy megérdemelt. És épp eleget ahhoz, hogy erőteljes kerékkötője legyen a modernizálási programnak. Baley jól emlékezett az úgynevezett sorompó-zavargásokra. Ő maga is ott volt a tömegben, amely fel-függeszkedett az expresszjáratok korlátjaira, semmibe véve a kategóriakiváltságokat, betört az ülőhelyekre, féktelenül futkározott a szalagokon végig és a szalagokon keresztül, kockáztatva, hogy a nyakát töri, és két napon át ott állt az űrvárosi sorompó előtt, jelszavakat kiabált és puszta tehetetlenségében törte-zúzta New York város tulajdonát.

Némi töprengés árán még fel is tudta volna idézni magában az akkori gúnydalokat. Például az „Itt született az ember, hallod-e?” kezdetűt, melyet egy régi népdal dallamára énekeltek:

És ez így ment száz és száz strófán át. Egyikük-másikuk szellemes volt, de a többségük ostoba és jó néhány trágár. Valamennyi a „Mars ki, koszos, hallod-e?” refrénnel végződött. Koszos, koszos. Ezzel akartak tehetetlenségükben megfizetni a maguk legfájóbb sérelméért: azért, hogy az űrlakók a Föld minden szülöttjére úgy tekintettek, mintha valami undorító betegségben szenvedne.

Az űrlakók persze nem szedték fel sátorfájukat. Még a támadó fegyvereiket sem kellett bevetniük. A Föld elavult légiflottája már réges-rég megtanulta, hogy kész öngyilkosság volna bármilyen űrországi hajó közelébe merészkednie. Azok a földi repülőgépek, amelyek az Űrváros megalapításának legelső napjaiban a területe fölé merészkedtek, egyszerűen eltűntek. Legfeljebb a szárnyvégük egy-egy foszlánya szállingózott vissza a Földre.

És semmiféle csőcseléket nem foghatott el olyan eszeveszett gyűlölet, hogy megfeledkezzék azokról a szubéterikus kézifegyverekről, amelyeket egy évszázaddal ezelőtt vetettek be a harcok során a földlakók ellen.

Így hát az űrlakók nyugodtan üldögéltek a sorompójuk mögött, amely már maga is felsőbbrendű technikájuk terméke volt, és amelyet semmiféle földi eszközzel nem lehetett volna áttörni. Szépen kivárták, amíg a City hatóságai altatóköddel és hánytatógázzal lecsillapítják a csőcseléket. Aztán a szint alatti börtönök megteltek a zavargás főkolomposaival, a zúgolódókkal meg azokkal, akik épp a rendőrök útjába kerültek. De nemsokára valamennyiüket szabadon eresztették.

Megfelelő idő elteltével az űrlakók enyhítettek a korlátozásokon. A sorompót eltávolították, és az Űrváros elszigeteltségének védelmét a New York-i rendőrségre bízták. És ami a legfontosabb volt, az orvosi vizsgálatot ettől kezdve sokkal tapintatosabban bonyolították le.

Most — gondolta Baley — mindez ismét visszájára fordulhat. Ha az űrlakók komolyan azt hiszik, hogy egy földi ember bement az Űrvárosba és ott gyilkosságot követett el, megeshet, hogy újból felállítják a sorompót. És ez bizony nagyon rossz volna.

Föllépett az expresszjárat peronjára, az álló utasok között átfurakodott ahhoz a keskeny szerpentinhez, amely a felső szintre vezetett, és odaérve leült. Kategóriaigazolványát mindaddig nem dugta be a kalapszalagja mögé, amíg az utolsó Hudson-állomást el nem hagyták. A C-5-ösöknek a Hudsontól keletre és Long Islandtől nyugatra nem járt ülőhely, és noha e pillanatban bőségesen volt szabad ülés, a járatellenőr mégis automatikusan kitessékelte volna. A kategóriakiváltságok miatt az emberek mindinkább berzenkedtek, és Baley — őszintén megvallva — önmagát is az „emberek” közé számította.

A széktámlák fölé szerelt szélvédőkről levágódó levegő jellegzetes fütyülő hangot adott, ami a beszédet ugyan fáradságos műveletté tette, de a gondolkodást — ha már e zajt megszokta az ember — nem akadályozta.

A földlakók többsége egy vagy más tekintetben konzervatív nézeteket vallott. Könnyen lehetett indokot találni a konzervativizmusra, hiszen ez egy olyan korszak visszasóvárgását jelentette, amikor a Föld volt a világ és nemcsak egy világ az ötven között. Ráadásul az ötven között is a torzszülött.

Baley egy női sikolyra hirtelen jobbra fordította a fejét. Egy asszony elejtette kézitáskáját, Baley egy pillanatig még látta a halványrózsaszín holmit a tompaszürke szalagon. Az expresszjáratról leszálló utasok egyike sietségében, úgy látszik, véletlenül a lassító szalagok irányába rúgta a táskát, és így most tulajdonosa szélsebesen távolodott a tulajdonától.

Baley szája sarka lenézően kunkorodott. Az asszony elkaphatná a táskát, ha ügyesen átugrana egy lassabban haladó szalagra, és persze ha más óvatlan lábak nem rugdosnák ide-oda. De hogy sikerül-e ez az asszonynak, azt ő bizony sose fogja megtudni. Hiszen máris egy félmérföldre távolodott az eset színhelyétől.

Valószínűbb, hogy nem sikerül. Már kiszámították, hogy a város területén átlagban három percenként leejtenek valamit a mozgószalagokra anélkül, hogy a tulajdonosa vissza tudná szerezni. Az elveszett és megtalált tárgyak hivatala hatalmas szervezet. Ez is a modern élet bonyodalmai közé tartozik.

Valaha ez is sokkal egyszerűbb volt, gondolta Baley. Minden egyszerűbb volt. Ez teszi konzervatívvá az embereket.

A konzervativizmus különféle formákat ölthet. A fantáziátlan Julius Enderbynál régiségek használatában nyilvánul meg. Szemüveg! Ablakok!

Baleynél a történelemnek, különösen pedig a népszokások történetének tanulmányozásában.

Például a Cityének. New Yorkénak, ahol él és dolgozik. Amely területre nagyobb minden más városnál, kivéve Los Angelest. És mindegyiknél népesebb, kivéve Sanghajt. Holott csak három évszázada áll fenn.

Persze korábban is volt ezen a földrajzi helyen valami, amit New York Citynek neveztek. És a lakosságnak ez a primitív tömörülése háromezer esztendeig állt fenn, nem háromszázig, de mégse volt igazi city.

Akkoriban nem is voltak cityk. Csak kisebb-nagyobb zsúfolt települések a szabad ég alatt. Egy kicsit hasonlítottak az űrlakók épületeihez, csak persze egészen más jellegűek voltak. Ezek a zsúfolt települések (pedig a legnagyobban is alig lakott tízmillió ember, a legtöbbjükben pedig még egymillió se) ezrével voltak szétszórva az egész Földön. Modern mércével mérve semmiképpen se voltak gazdaságosak.

A gazdaságos megoldást a népszaporulat kényszerítette rá a Földre. Az életszínvonal fokozatos csökkenése árán a bolygó két —, három —, sőt még ötmilliárd embert is el tudott tartani. De amikor a népesség elérte a nyolcmilliárdot, az éhínség nagyon is kézzelfogható valósággá vált. Ez azután az emberi életformák gyökeres megváltoztatását követelte, főleg amikor kiderült, hogy az Ű rországok (amelyek egy évezreddel korábban még a Föld puszta gyarmatai voltak) rendkívül szigorúan veszik a bevándorlási korlátozásokat.

A gyökeres változás a Föld történetének egy évezrede alatt játszódott le, és a cityk fokozatos kialakulásában testesedett meg. A gazdaságosság nagy méreteket jelent. Erre már a középkorban is ráeszméltek, talán ösztönösen. A háziipar helyébe a gyárak, a gyárakéba a földrészek ipari centrumai léptek.

Gondoljuk meg, mennyivel gazdaságosabb — egy százezres körzeti egység, mint százezer különálló családi ház, a körzeti filmcentrum, mint a házankénti könyvfilmek, vagy a videócsőrendszer, mint a családonkénti önálló videók.

Vagy például milyen nyilvánvaló dőreség a konyhák és fürdőszobák végtelen halmozása a city-kultúra által megteremtett, tökéletesen működő étkező- és zuhanyozótermekhez képest.

A Földön tehát mind több és több falu, község, város szűnt meg: elnyelték őket a cityk. Még az atomháború kezdetben felbukkanó réme is csak alig-alig lassította le ezt a folyamatot. Az elektropajzs feltalálásakor pedig egyenesen rohamos fejlődés következett be.

A city-kultúra a lehető legtökéletesebb élelemelosztást, az élesztő és a hidropónikus növénytermesztés [vegyszeres oldatban végzett, talaj nélküli növénytermesztés] egyre fokozódó alkalmazását jelentette. New York City kétezer négyzetmérföldnyi területet ölel fel, lakossága a legutóbbi népszámlálási adatok szerint jóval meghaladja a húszmilliót. A Földön mintegy nyolcszáz city jött létre, átlagosan tízmillió lakossal.

Mindegyik city félautonóm egységgé vált, gazdaságilag szinte teljesen önellátó lett. Tetővel boríthatta, körülövezhette, lesüllyeszthette magát. Acélakna lett, acélból és betonból épült, önmagában zárt, óriási akna.

Tervezése tudományos alapokon történt. Közepében foglalt helyet a hatalmas kormányzati irodakomplexum. Gondos elrendezésben helyezkedtek el a nagy lakókörzetek, amelyeket expressz- és helyi járatok kötöttek össze. A külterületeken épültek fel a gyárak, a hidropónikus üzemek, az élesztőkultúra-medencék és az erőművek. És e sokféleséget át- meg átszőtték a vízvezetékek, szennycsatornák, iskolák, börtönök, boltok, áramvezetékek meg a távközlő berendezések.

Semmi kétség: az embernek a környezet feletti uralma a citykben érte el a csúcspontját. Nem az űrhajózásban, nem az ötven gyarmatosított világban, amelyek most oly fennhéjázóan függetlenek, hanem a cityben.

A Föld lakóiból gyakorlatilag már senki se él a cityken kívül. Odakint vadon fenyeget meg a puszta égbolt, amelynek láttára csak kevesen tudják megőrizni lelki nyugalmukat. A szabad térségre persze azért szükség van. Ez őrzi az emberiség számára elengedhetetlenül fontos vizet, szenet és fát, vagyis a műanyagok és a vég nélkül fokozódó élesztőtermelés nyersanyagait. (Az olajlelőhelyek már rég kimerültek, de az olajban gazdag élesztőfajták e veszteségért kielégítő kárpótlást nyújtottak.) A cityk közötti területeken még mindig folyik bányászat, sőt növénytermesztés meg állattenyésztés is, nagyobb mértékben, mint ahogy az emberek általában képzelik. Ez ugyan nem gazdaságos, de a marha- és disznóhús meg a gabona a fényűzési cikkek piacán állandó keresletnek örvend, amellett ezeket kiviteli célokra is fel lehet használni.

De a bányászat, az állattenyésztés, a földművelés, a vízszivattyúzás csak kevés embert igényel, és ez a kevés is távirányítással ellenőrzi a munkát. A robotok szakszerűbben dolgoznak és az embernél kevésbé igényesek.

Robotok! Ez a történelem nagy iróniája. A pozitronagyat a Földön találták fel és robotokat is itt alkalmaztak először a termelőmunkában.

Nem az űrországokban! Jóllehet az űrországok mindig is úgy tesznek, mintha a robotok az ő kulturális vívmányaik volnának.

Igaz, a robotgazdálkodás az űrországokban érte el teljes kifejlődését. A robotok tevékenységét itt a Földön mindig csak a bányászatra és a földművelésre korlátozták. Csupán az utolsó negyedévszázadban szállingóztak be lassan a robotok — az űrlakók nógatására — a citykbe.

A cityknél tökéletesebbet nem lehet elképzelni. Még a konzervatívoknak is be kell ismerniük, hogy nincs más megoldás, legalábbis ésszerű megoldás. A baj csak az, hogy hamarosan a cityk se oldhatják meg az emberiség problémáját. A Föld népessége még mindig egyre növekszik. Egy szép napon, bárhogy igyekezzenek is a cityk, az egy személyre eső kalóriamennyiség egyszerűen a létfenntartáshoz szükséges szint alá fog süllyedni.

És mindezt még súlyosbítják az űrlakók: az első földi kivándorlók leszármazottai, akik ott kint az űrben, a maguk ritka népességű világában fényűző körülmények között élnek. Mert szilárdul elhatározták, hogy megőrzik a maguk világának csekély népsűrűségéből fakadó kényelmet, és ezért alacsonyan tartják a születési arányszámot és nem engedik meg a bevándorlást az emberektől hemzsegő Földről. Ez pedig...

Az Űrváros következik!

Baley ösztönösen is megérezte, hogy Newark körzetéhez közelednek. Ha még sokáig itt mélázik, arra ébred majd, hogy délnyugatnak száguld, Trenton felé, és elkanyarodik az élesztőváros meleg, dohos szagú szívébe.

Időzítés kérdése az egész. Ennyibe és ennyibe telik, amíg lekorcsolyázik a szerpentinen, ennyibe és ennyibe, amíg átfurakodik a morgó állóhelyesek között, végigfut a korlát mellett, eljut egy kijárathoz és végül átugrál a lassító szalagok során.

Mikor minden művelet végére ért, pontosan a kívánt álló útpálya kanyarjánál kötött ki. Az egész idő alatt egyetlen lépést se tett tudatosan. Ha csak egyet is tudatosan lép, valószínűleg rossz helyen kötött volna ki.

Baley szokatlan egyedüllétben találta magát. Az álló útpályán rajta kívül csak egy rendőr lézengett, és körös-körül szinte kellemetlen csendesség uralkodott, csupán az expresszjárat surrogását lehetett hallani.

A rendőr Baley felé lépett, mire az türelmetlenül kivillantotta jelvényét. A rendőr felemelt kézzel jelezte, hogy tovább mehet.

Az út összeszűkült, és háromszor-négyszer is éles kanyart vett. Ez nyilvánvalóan szándékos volt. A földiek csőcseléknépe így csak nehezen gyülekezhet, nem indulhat frontális rohamra.

Baley örült, hogy a megbeszélés szerint az Űrváros innenső oldalán van találkája a kollégájával. Mert az orvosi vizsgálat gondolatától a híres udvariasság ellenére is viszolygott.

Azon a helyen, ahol egy sereg ajtó mutatta a kijárást a szabadba és az űrvárosi épületekhez, egy űrlakó állt. Földi divat szerinti öltözéket viselt, derékban szűk, bokánál bő nadrágot, mindkét varrásán színes paszomány futott végig. Közönséges textroninget hordott, nyitott gallérral, cipzárral, csuklóján összehúzva. És mégis űrlakó volt. Ahogy ott állt, a fejtartása, széles, csontos arcának nyugodt, szenvtelen vonásai, választék nélkül gondosan hátrafésült, rövid, bronzszínű haja élesen megkülönböztette a bennszülött földlakóktól.

Baley merev mozdulatokkal mellé lépett.

— Elijah Baley detektív vagyok — mondta színtelen hangon —, New York City rendőrfőnökségének tagja, C-5-ös kategória. — Felmutatta igazolványát, majd így folytatta — Utasításom szerint itt az Űrváros kapujánál kell találkoznom R. Daneel Olivaw-val. — Órájára pillantott. — Kicsit korán érkeztem. Kérem, jelentse, hogy megjöttem.

Testében szokatlan hidegséget érzett. A földi robottípusokhoz, úgy ahogy, már hozzászokott. De az űrlakók típusai biztosan egészen mások. Ilyent még sose látott, ám a Földön a legmindennapibb dolgok közé tartoztak a suttogva elmondott, hátborzongató történetek: roppant nagy, félelmetes robotokról, amelyek a távoli, csillogó űrországokban emberfeletti teljesítményeket hajtanak végre. Baley fogai összekoccantak.

— Erre nincs szükség — felelte az űrlakó, miután udvariasan végighallgatta Baleyt. — Már vártam önre.

Baley önkéntelenül felemelte kezét, de aztán leejtette. Ugyanígy tett hegyes állával is, amely így még hegyesebbnek látszott. Egyetlen mondatot se tudott kinyögni. Belefagyott a szó.

— Hadd mutatkozzam be — mondta az űrlakó. — R. Daneel Olivaw vagyok.

— Igen? Akkor én, úgy látszik, tévedésben voltam. Azt hittem, hogy az első betű...

— Úgy is van. Robot vagyok. Nem mondták önnek?

— De igen. — Baley izzadt kezét a hajához emelte és feleslegesen hátrasimította. Aztán a robot felé nyújtotta. — Bocsánatot kérek, Mr. Olivaw. Nem tudom, mi járt a fejemben. Jó napot kívánok! Elijah Baley vagyok, a kollégája.

— Kitűnő. — A robot kezet rázott vele, enyhén növekvő erővel, amely kellemes baráti szorításban tetőzött, aztán alábbhagyott. — Mégis valami zavart látok önben. Szabad kérnem, hogy legyen őszinte hozzám? Egy ilyen kapcsolatban, mint a miénk, a legcélszerűbb, ha minden számottevő ténynek tudatában vagyunk. Egyébként pedig nálunk az a szokás, hogy a kollégák tegezik egymást. Remélem, ez nincs ellentétben az önök szokásaival.

— Csak az... — küszködött a szavakkal Baley —, hogy... te nem látszol robotnak.

— És ez zavar téged?

— Gondolom, nem szabadna, hogy zavarjon, Da... Daneel. Nálatok minden robot olyan, mint te vagy?

— Egyéni különbségek vannak köztünk, Elijah, ugyanúgy, mint az emberek között.

— A mi robotjaink... Azoknál tudni lehet, hogy robotok, érted? Te viszont olyan vagy, mint egy űrlakó.

— Ó, értem. Te bizonyára valamilyen kezdetleges típust vártál, és most meg vagy lepve. Viszont logikus, hogy a mieink egy ilyen feladathoz a kellemetlenségek elkerülése végett kifejezetten emberszabású robotot küldjenek ki. Nem így van?

Kétségtelenül így volt. Ha egy felismerhető robot mászkálna a Cityben, egykettőre bajba kerülne.

— Így van — válaszolta Baley.

— Akkor menjünk, Elijah.

Elindultak vissza az expressz járathoz. R. Daneel tüstént felismerte a gyorsító szalagok rendeltetését, és máris nagyon ügyesen mozgott rajtuk. Baley kezdetben mérsékelte tempóját, de most bosszankodva rákapcsolt. A robot azonban így is lépést tartott vele, és egyáltalán nem látszott rajta, hogy nehezére esnék. Sőt, talán szándékosan lassabban mozog, mint ahogy tudna, tűnődött Baley. Felért az expresszjárat végtelen kocsisorához, és vakmerőségnek beillő sietséggel felkapaszkodott rá. A robot könnyedén követte.

Baley elvörösödött. Kettőt nyelt, azután így szólt:

— Idelent maradok veled.

— Idelent? — A robot, úgy látszik, nem vett tudomást se a lármáról, se a peron ritmikus himbálódzásáról. — Úgy látszik, téves felvilágosítást kaptam. Nekem ugyanis azt mondták, hogy a C-5-ös kategória bizonyos feltételek mellett a felső szinten ülőhelyre jogosít.

— Így is van. Én felmehetek, csak te nem.

— Én miért ne mehetnék fel veled?

— Ehhez neked is C-5-ösnek kellene lenned, Daneel.

— Ezt tudom.

— De te nem vagy C-5-ös. — Nehezére esett a beszéd. A levágódó levegő sziszegése a kevésbé védett alsó szinten hangosabb volt, amellett Baley érthető módon igyekezett minél halkabban beszélni.

— Miért ne volnék C-5-ös? Kollégád vagyok, ennélfogva a rangom is ugyanaz, mint a tied. Ezt a papírt kaptam.

Inge belső zsebéből egy négyszögletes, teljesen szabályos igazolványt húzott elő. Daneel Olivaw névre szólt, a mindennél fontosabb első betű elhagyásával. A besorolás C-5-ös volt.

— Hát akkor gyere fel — szólt Baley színtelen hangon.

Baley leült, mereven nézett előre. Haragudott magára, és nagyon feszélyezte a mellette ülő robot. Kétszer is bakot lőtt. Először nem ismerte fel, hogy R. Daneel robot, másodszor pedig nem látta előre, hogy R. Daneelnek logikusan C-5-ös besorolásúnak kell lennie.

Mindez persze onnét ered, hogy ő nem felel meg a legendás detektívről alkotott népszerű elképzeléseknek. Adott esetben például meglepődik, lényéből hiányzik a rendíthetetlenség, a végtelen rugalmasság, a villámgyors felfogóképesség. Sohase képzelte, hogy birtokában van ezeknek a tulajdonságoknak, de a hiányukat eddig még nem is érezte.

Most azonban igen, mert R. Daneel Olivaw minden látszat szerint valósággal megtestesítette ezt a legendát.

És ez így is van rendjén, hiszen robot.

Baley igyekezett mentséget találni tévedéseire. Olyan robotokhoz volt szokva, mint a hivatalbeli R. Sammy. Nem csoda hát, hogy azt képzelte, itt is afféle teremtménnyel fog találkozni, akinek bőre kemény és sima műanyag. Akinek arcán valamilyen valószerűtlenül bamba vigyor dermedt kifejezése ül. Akinek mozdulatai kissé bizonytalanok, szaggatottak. R. Daneelen viszont mindennek nyoma se látszott.

Baley megkockáztatta, hogy egy gyors oldalpillantást vessen a robotra. Ugyanekkor R. Daneel is felé fordult, és midőn pillantásuk találkozott, komolyan bólintott. Ajka beszéd közben természetesen mozgott, és nemcsak egyszerűen nyitva maradt, mint a földi robotoké. Néha még a beszédet szabályozó nyelve is kivillant.

Hogy lehet, hogy ilyen közömbösen üldögél? — kérdezte magától Baley. Hiszen mindez csupa újdonság kell hogy legyen neki. A lárma, a fények, az embertömeg!

Baley fölállt, és elhaladva R. Daneel előtt, rászólt:

— Gyere utánam!

Leszálltak az expresszjáratról, és átvágtak a lassító szalagokon.

Úristen, futott át Baley agyán, mit mondok Jessienek?

A robottal való találkozása egy időre kiverte fejéből ezt a gondolatot, de most, amidőn lefelé haladtak az Alsó Bronx körzetnek egyenesen a torkába vezető helyi járaton, a kérdés idegesítőn, sürgetőn újból felbukkant.

— Ez mind egyetlen épület, tudod, Daneel — mondta —, minden, amit látsz, az egész City. Húszmillió ember él benne. Az expresszjárat éjjel-nappal közlekedik, óránként hatvan mérföld sebességgel. Teljes hosszúsága kétszázötven mérföldet tesz ki, a helyi járatoké meg sok-sok százat.

Mindjárt azt fogom számolgatni neki, gondolta Baley, napi hány tonna New York élesztőtermék fogyasztása, hány köbméter vizet iszunk meg és az atommáglyák óránként hány megawatt áramot szolgáltatnak.

— Eligazításom alkalmával — jegyezte meg Daneel — többek között ezeket az adatokat is közölték velem.

Akkor bizonyára az evés-ivás meg az áram kérdéséről is szóltak, gondolta magában Baley. És különben is, mi a csudának akarok felvágni egy robot előtt?!

A keleti 182. utcához értek, alig kétszáz méterre attól a liftsortól, amely az acélból és betonrétegekből épült lakásokhoz — köztük az övéhez — vezetett.

Már a nyelve hegyén volt, hogy „erre megyünk”, mikor egy kisebb csődületbe botlottak, amely a szorosan egymás mellett sorakozó földszinti áruházak egyikének ragyogóan kivilágított elektromos rácsa előtt verődött össze:

Baley színtelen hatósági hangon odaszólt a legközelebb álló emberhez:

— Mi van itt?

— A fene tudja — felelte a megszólított, aki lábujjhegyen ágaskodott. — E percben értem ide.

— Azokkal a rohadt R-ekkel dolgoztatnak odabent — szólalt meg egy másik izgatottan. — Talán kihajigálják őket ide. Tyűh, de szeretnék egy párat ízekre szedni!

Baley ideges pillantást vetett Daneelre, de az, ha egyáltalán hallotta a szavakat és megértette jelentésüket, akkor se mutatta ennek semmi külső jelét. Baley a tömeg közé furakodott.

— Félre az útból! Félre az útból! Rendőrség!

Utat nyitottak neki. Baley elkapott néhány szót maga mögött.

— ...szedjük szét őket! Szögenként! Darabokra kéne vágni valamennyit, de csak szép lassan, a varratoknál! — Mire valaki felröhögött.

Baley kissé megborzongott. A City ugyan a gazdaságosság netovábbja, de a lakossággal szemben nagy igényeket támaszt. Azt kívánja az emberektől, hogy ne mozduljanak ki a megszokottság szűk kerékvágásából, és hogy vessék alá életüket a szigorú, tudományos ellenőrzésnek. Ám a rájuk kényszerített tilalmak néha robbanáshoz vezettek.

Baley agyában földerengett a sorompó-zavargások emléke.

A robotellenes zavargásoknak kétségtelenül megvolt a maguk oka. Mert azok, akiknek egy fél emberélet vesződségei után szembe kellett nézniük az alacsonyabb besorolásból eredő nélkülözések komor kilátásaival, sehogy se bírták nyugodt lélekkel tudomásul venni, hogy mindez nem egyes robotokon múlik. Az egyes robotokon legalább kitölthették a bosszújukat. Hisz arra, amit „kormánypolitikának” hívnak, vagy az olyan jelszavakra, mint mondjuk „Robotmunkával a többtermelésért!”, hiába fenekednének.

A kormány mindezt gyermekbetegségnek nevezte. Csak bánatosan csóválta kollektív fejét, és váltig bizonygatta, hogy a hozzáidomulás megfelelő időtartama után mindenkinek új és jobb élet jut majd osztályrészül.

De a „lekategorizálás” folyamatával párhuzamosan egyre terebélyesedett a konzervatívok mozgalma. Az emberek immár mindenre el voltak szánva, és a keserű csalódás és az esztelen pusztítás közti mezsgye néha igen keskenynek bizonyult.

Ebben a pillanatban például feltehetőleg csak percek választották el a tömeg lefojtott ellenséges hangulatát a vér és rombolás lángoló orgiájától.

Baley kétségbeesetten igyekezett az elektromos rácshoz furakodni.