Acélbarlangok (Gyilkosság az Űrvárosban)

TIZENEGYEDIK FEJEZET Menekülés a szalagokon

Baley ujjai görcsösen megfeszültek a villán.

— Biztos vagy benne? — kérdezte automatikusan, de alighogy kimondta, már rájött a kérdés felesleges voltára. Az ember nem kérdez meg egy számítógépet, hogy biztos-e az általa adott válasz helyességében, még akkor se, ha a számítógépnek történetesen keze-lába van.

— Egészen biztos — felelte R. Daneel.

— Közel vannak hozzánk?

— Nem nagyon. Szétszórva ülnek.

— Akkor jól van. — Visszatért az ételhez, gépiesen szedte fel villájával a falatokat. Hosszú arcára kiültek a ráncok: agya lázasan dolgozott.

Tegyük fel, gondolta, hogy a tegnap esti cirkuszt robotellenes fanatikusok szervezték, tehát nem az a spontán dühkitörés volt, aminek látszott. Egy ilyen agitátorbanda tagjai között pedig könnyen lehetnek olyanok, akik megrögzött ellenszenvüktől vezérelve tanulmányozták is a robotokat. És egyikük talán rájött, hogy R. Daneel miféle szerzet. (A rendőrfőnök célzott is ilyesmire. A fene egye meg, ennek az embernek néha meglepően éles a szeme.)

A dolgok logikusan alakulnak. Ha feltételezzük, hogy tegnap este a körülmények megakadályozták a banda szervezett akcióját, ez még nem jelenti azt, hogy ne szőhessenek terveket a jövőre nézve. Ha felismerték, hogy R. Daneel robot, akkor bizonyára arra is rájöttek, hogy ő maga detektív. Egy olyan detektív pedig, aki épp egy emberszabású robottal jár-kel, minden valószínűség szerint felelős szerepet tölt be a rendőrségen. (Baley utólagos bölcsességgel könnyen követte az érvelés fonalát.) Ebből következik, hogy a kémeik (esetleg beépített ügynökeik) a városházán egykettőre felfedezték Baleyt, R. Daneelt vagy mindkettőjüket. És abban sincs semmi meglepő, hogy ez huszonnégy órán belül sikerült nekik. Sőt, talán még hamarabb is felfedezték volna őket, ha Baley napjának jelentős részét nem az Űrvárosban és autóban tölti.

R. Daneel befejezte az étkezést. Csöndben várt, tökéletesen megformált keze könnyedén pihent az asztal, sarkán.

— Nem volna jobb, ha tennénk valamit? — kérdezte végül.

— Itt az étkezőben biztonságban vagyunk — felelte Baley. — Ezt bízd csak rám, kérlek.

Óvatosan körülnézett, és olyan érzése támadt, mintha most látna életében először egy ilyen helyiséget.

Mennyi ember! Sokezren vannak. Hány fő lehet egy átlagos étkező befogadóképessége? Egyszer mintha látott volna erről egy adatot. Kétezerkétszáz? Akkor ez itt nagyobb az átlagnál.

Mi volna, ha valaki hirtelen elkiáltaná magát: Robot! Mi volna, ha ebben a sokezres tömegben valaki bedobná ezt a jelszót, mint valami...

Hirtelenében nem talált megfelelő hasonlatot, Sebaj. Ilyesmi úgyse fordulhat elő.

Spontán zavargás mindenütt kitörhet, az étkezőkben ugyanolyan könnyen, mint a folyosókon vagy a lifteken. Sőt, talán még könnyebben. Étkezés közben a gátlások visszatartó ereje csökken, ilyenkor a tréfálkozás szelleme uralkodik, ez pedig a legcsekélyebb ürügyre elfajulhat, sőt akár komolyabb durvaságba csaphat át.

De szervezett zavargásoknál másképp áll a dolog. Itt az étkezőben a szervezők egy nagy és emberekkel zsúfolt helyiség csapdájába esnének. Ha egyszer a tányérok repülni, az asztalok recsegni-ropogni kezdenek, nem könnyű menekülni. Biztosra vehető, hogy százával maradnának itt holtan, és a szervezők maguk is könnyen az áldozatok közé kerülhetnének.

Nem, egy biztonságos zavargás színhelyéül a City útjait, valamilyen viszonylag szűk átjárót kellene kiszemelniük. A pánik és a hisztéria apránként terjedne végig az épületek mentén. Így a szervezőknek bőségem idejük volna arra, hogy gyorsan eltűnjenek az előre megbeszélt mellékutcákban, vagy feltűnés nélkül felugorjanak az egyik helyi járat mozgólépcsőjére, majd feljebb érve eliszkoljanak.

Baley mégis úgy érezte, csapdába került. Odakint is bizonyára várnak rájuk. Elkísérik őt meg R. Daneelt, és a megfelelő helyen szikrát dobnak a puskaporos hordóba.

— Nem tartóztathatnánk le őket? — kérdezte R. Daneel.

— Ez csak még hamarabb kirobbantaná a cirkuszt. Megjegyezted az arcukat, ugye? Nem fogod elfelejteni?

— Én képtelen vagyok bármit is elfelejteni.

— Akkor majd egy más alkalommal fülön csípjük őket. Most egyelőre csak kitörünk a gyűrűjükből. Gyere utánam. És tedd pontosan azt, amit én.

Fölállt, óvatosan megfordította a tányérját és ráhelyezte annak a mozgatható korongnak a közepére, amely alól felemelkedett. A villát pedig visszatette a mélyedésbe. R. Daneel figyelte és utánozta minden mozdulatát. A tányérok meg az evőeszközök lesüllyedtek.

— Ők is felálltak — jegyezte meg R. Daneel.

— Jól van. Az az érzésem, nem fognak túl közel jönni hozzánk. Legalábbis itt nem.

Mindketten beálltak a sorba, és az egyik kijárat felé haladtak, ahol egyre hangzott az érmék szertartásos csit-csatja; minden egyes csattanás egy-egy fejadag kiszolgálását jelezte.

Baley visszapillantott a gőztől fátyolos, lármás helyiségbe. Szinte érthetetlen élességgel merült föl agyában egy kirándulás emléke, amelyet hat-hét évvel ezelőtt tett Bennel a City állatkertjében. Nem, nyolc esztendeje kellett hogy legyen, mert Bennek épp akkor volt a nyolcadik születésnapja. (Az áldóját! Hogy múlik az idő!)

Ben akkor járt először életében az állatkertben, és nagyon izgatott volt. Nem csoda, hiszen még sohase látott se eleven macskát, se kutyát. És mindezek tetejébe ott volt a madárház! Még magát Baleyt is lenyűgözte, pedig ő már jó néhányszor látta.

Páratlanul megdöbbentő élmény, amikor az ember életében először figyeli a levegőn át suhanó élőlényeket. A verébkalitkához épp étkezési időben érkeztek, az őr egy hosszú vályúba zabdarát öntögetett. (Az emberek már megszokták az élesztős póttáplálékot, de az életmódjuk tekintetében konzervatívabb állatok ragaszkodtak a valódi magvakhoz.)

A verebek százas rajokban csaptak le az ételre. Szárny szárny mellett fogták körül a vályút, és közben fülsiketítően csiripeltek.

Igen, ez az emlék futott át Baley agyán, ahogy most távozóban visszanézett az étkezőre. Verebek a vályúnál. Visszataszító gondolat! Az áldóját, ennél jobb megoldásnak is kell lennie.

De miféle jobb megoldás lehetséges? És mi itt a hiba? Hasonló gondolatok idáig sohase zaklatták.

Hirtelen R. Daneelhez fordult: — Mehetünk, Daneel?

— Mehetünk, Elijah.

Kiléptek az étkezőből. Most már egyedül Baleyn múlik, hogy sikerül-e egérutat nyerniük.

A kamaszok egyik közkedvelt játéka az úgynevezett szalagfutás. Szabályai cityről cityre némileg változnak, de a lényeg mindenütt ugyanaz. Egy San Franciscó-i fiú minden nehézség nélkül akár Kairóban is részt vehet a játékban.

A cél az, hogy a „ vezér” a City gyors közlekedési hálózatán át oly módon jusson el A ponttól B pontig, hogy útközben minél több üldözőjét lerázza. Az a vezér, aki egyedül ér célba, valóban ügyes gyerek, mint ahogy ügyes az az üldöző is, aki nem hagyja lerázni magát.

A szalagfutást rendszerint a délutáni csúcsforgalom idején játsszák, amikor a hetijegyes utasok tömege a játékot veszélyesebbé és egyben bonyolultabbá teszi. A vezér nekiiramodik, fel-le száguld a gyorsító szalagokon. Minél váratlanabb manőverekre törekszik, hol kitart, ameddig csak bír valamelyik szalagon, hol hirtelen leugrik egyik vagy másik irányba. Vagy gyorsan átrohan több szalagon, és azután az egyiken rajta marad.

Csak szánni lehet az olyan üldözőt, aki például egy szalaggal túlrohan rajta. Mert hacsak nem rendkívül fürge, jócskán maga mögött hagyja a vezért, vagy pedig szem elől téveszti, mielőtt még ráeszmélne tévedésére. Az ügyes vezér ugyanis ilyenkor gyorsan az ellenkező irányban folytatja útját.

A feladatot tízszeresen megnehezíti, ha a játékba a helyi járatokat, sőt magát az expresszjáratot is bekapcsolják, és a túloldalon vágtatnak el. Ezt a manővert nem illik teljesen kihagyni, de túl sokáig se illik folytatni.

A játék vonzóerejét a felnőttek nemigen értik meg, legkevésbé az olyanok, akik kamaszkorukban nem űzték. A játékosoknak sok durvaságot kell elszenvedniük azoktól a legális utasoktól, akiknek óhatatlanul keresztezik az útjukat. A rendőrség üldözi, a szüleik büntetik őket. Az iskolában és a szubéterikus előadásokon állandóan a fejükre olvassák vétküket. Nem múlik el év, hogy négy-öt kölyök életét ne vesztené a játékban, tucatjával meg ne sebesülnének, és az ártatlan bámészkodók is különféle mérvű sérüléseket ne szenvednének.

A szalagfutó galerikat mégse lehet kiirtani. Minél nagyobb a veszély, annál értékesebb a győztes legfőbb jutalma: társainak hódolata. A sikeres játékos joggal hordja fenn az orrát, egy-egy híres vezér valóban kakas a saját szemétdombján.

Elijah Baley például még ma is büszkén emlékszik vissza rá, hogy valaha jónevű szalagfutó volt. Egy húsz főből álló bandát vezetett a Concourse körzetből Queens határáig, és közben háromszor is átkelt az expressz járaton. Két hajszás és izgalommal teljes óra alatt lerázott jó néhányat a legfürgébb bronxi üldözők közül, és egyedül ért el a kijelölt célhoz. Ezt a futamot hosszú hónapokon át emlegették.

Baley persze most már negyven is elmúlt. Több mint húsz esztendeje nem űzte a szalagfutás művészetét, de egy-két trükkjére még emlékezett. És amit fürgeségben vesztett, azt más tekintetben pótolta. Rendőr volt. Csak egy másik, hozzá hasonlóan tapasztalt rendőr ismerheti úgy a Cityt, mint ő, s tudhatja úgyszólván valamennyi fém — szegélyű keresztútról, hogy hol kezdődik és hol végződik.

Élénk léptekkel, de mégse túl gyorsan távolodott az étkezőtől. Minden pillanatban várta, hogy felharsan mögötte a „ robot! robot!” kiáltás. Az első másodpercek voltak a legkockázatosabbak. Számolta a lépéseit, mígnem végre talpa alatt érezte az első gyorsító szalagot.

Egy pillanatra megállt. R. Daneel könnyedén felzárkózott mellé.

— Még követnek minket, Daneel? — kérdezte Baley suttogva.

— Igen. Sőt közelebb húzódtak.

— Majd lemaradnak — jelentette ki Baley magabiztosan. A kétoldalt húzódó szalagokra pillantott: a balfelőliek sebesen hullámzottak tova emberi terhükkel, minél távolabbiak voltak, annál sebesebben. Életének úgyszólván minden napján többször is talpa alatt érezte ezeket a szalagokat, de immár hétezer vagy még több napja nem hajlította így meg térdeit futásra készülődve. Erőt vett rajta a régi, jól ismert izgalom, lélegzete szaporább lett.

Egészen megfeledkezett arról az egyetlen esetről, amikor Bent is szalagfutáson kapta. Alaposan megmosta a fejét, és azzal fenyegetőzött, hogy rendőri felügyelet alá helyezteti.

Könnyedén, gyorsan, a biztonságos sebesség kétszeresével haladt fel a szalagokon. Erősen előredűlt, szembe a gyorsulással. A helyi járat elsuhant mellette. Egy pillanatig úgy tett, mintha fel akarna lépni rá, de aztán hirtelen elindult hátra, egyre hátrább, jobbra-balra furakodva a lassúbb szalagokon összesűrűsödő tömegben.

Megállt és hagyta magát vitetni a mindössze tizenöt mérföld sebességű szalaggal.

— Hányan vannak még a nyomunkban, Daneel?

— Csak egy, Elijah. — A robot az erőfeszítés legcsekélyebb jele nélkül lépést tartott vele.

— Az is jó futó lehetett a maga idejében, de azért mindjárt lemarad.

Teli volt önbizalommal, újjáéledtek benne ifjú éveinek már csaknem elfeledett érzelmei. Egyfelől az öröm, hogy újból belemerül a misztikus szertartásba, amely csak a kiváltságosok osztályrésze, másfelől a haját, arcát csapkodó szél puszta fizikai érzete és végül a veszély bizsergetése.

— Ezt oldalsasszénak hívják — szólt oda halkari R. Daneelnek.

Hosszú lépteivel szinte falta a távolságot, de most ugyanazon a szalagon maradt, s a lehető legkisebb erőfeszítéssel kerülgette az utasokat. S ahogy haladt előre, egyre közelebb húzódott a szalag széléhez, míg végre a tömegben hol itt, hol ott felbukkanó fejének állandó sebes mozgása jóformán hipnotikus erővé vált — éppen ez volt a szándéka.

Aztán anélkül, hogy változtatott volna az ütemen, két arasznyit oldalt lépett és máris a szomszédos szalagon állt. A combizmai felsajogtak, de megőrizte egyensúlyát.

Átvágta magát az utasok egyik csoportján, és elérte a negyvenöt mérföldes szalagot.

— És most mi a helyzet, Daneel? — kérdezte.

— Még a nyomunkban van — hangzott a nyugodt válasz.

Baley összeszorította ajkát. Nincs más hátra, mint igénybe venni a mozgó peronokat, de azoknál aztán valóban a lépések tökéletes összehangolására van szükség, talán még tökéletesebbre, mint amilyet ifjúkorából megőrzött.

Gyorsan körülnézett. Hol is vagyunk tulajdonképpen? A B-22-ik utca mellett suhantak el éppen. Baley gyors számítást végzett, aztán nekilendült. Egyenletes, biztos lépésekkel végigment a még hátralevő szalagokon, és felugrott a helyi járat peronjára.

A férfiak és nők érzéketlen, az utazás unalmától megkövesedett arcára hirtelen kiült a felháborodás, amikor Baley és R. Daneel felkapaszkodott a peronra és átfurakodott a korlátokon.

— Hé! — visított fel egy asszony, és a kalapjához kapott.

— Bocsánat... — lihegte Baley.

Átvágta magát az álló utasok között, és egyetlen kígyózó mozdulattal leugrott a túlsó oldalon. Az utolsó pillanatban az egyik utas, akit véletlenül meglökött, haragjában hátba taszította. Baley bukdácsolni kezdett.

Kétségbeesetten igyekezett visszanyerni egyensúlyát. De közben átcsusszant a szalag peremén és a gyors sebességváltozástól térdre bukott, majd oldalt dőlt.

Agyában hirtelen rémlátomás villant fel: az emberek belebotlanak, felbuknak, a szalagokon zűrzavar, az a bizonyos rettegett „ embertorlódás” támad, amelynek nyomán óhatatlanul tucatjával kerülnek törött tagokkal a kórházba.

De R. Daneel karja a hóna alá nyúlt. Baley érezte, hogy emberinél nagyobb erő segíti talpra.

— Kösz... — zihálta. Többre nem volt ideje.

Nekieredt és bonyolult cikcakkban úgy futott végig a lassító szalagokon, hogy lába pontosan az átkelőhelynél érje el az expresszjárat V alakú csatlakozószalagjait. Anélkül, hogy kizökkent volna ritmusából, felgyorsította mozgását, majd az expresszjáratra felszökkenve, a túlsó oldalon megint leugrott.

— Még mindig a nyomunkban van, Daneel?

— Nincs senki a láthatáron, Elijah.

— Helyes. Micsoda szalagfutó lettél volna, Daneel! No de most hopp!

Ezzel villámgyorsan felpattantak egy másik helyi járatra, és azután vad csattogások közepette leszáguldtak a szalagokon egy nagy, hivatalos külsejű kapubejárathoz. Ott egy őrszem toppant elébük.

Baley felmutatta igazolványát:

— Hivatalos ügy. És már bent is voltak.

— Erőmű — vetette oda Baley. — Itt feltétlenül nyomunkat vesztik.

Már máskor is járt erőművekben, többek között ebben is. De az ismerős környezet miben sem enyhítette a félelemmel vegyes áhítat szorongó érzését. Sőt, még csak fokozta a felvillanó gondolat, hogy az apja valaha magas állást töltött be épp az egyik ilyen telepen. Persze mielőtt még...

Ide hallatszott az erőmű középső aknájában rejtőzködő hatalmas áramfejlesztők zümmögése, a levegőben enyhén csípős ózonillat lengett, és vörös vonalak komor, néma fenyegetőzéssel jelezték a határt, amelyet védőöltözet nélkül senki át nem léphet.

Valahol itt (Baleynek fogalma se volt róla, hol) naponta egy font hasadóanyagot használnak fel. A radioaktív hasadóterméket, az úgynevezett „ forró hamut” időnként hosszú ólomcsöveken keresztül légnyomással bepréselik azokba a távoli üregekbe, amelyek tíz mérföldre innét és fél mérföld mélységben fekszenek a tengerfenék alatt. Baley olykor eltűnődött, mi történik, ha ezek az üregek egyszer megtelnek.

Hirtelen nyerseséggel rászólt R. Daneelre:

— Ne menj a vörös vonalak közelébe. — Aztán észbe kapott és zavartan hozzátette: — Bár azt hiszem, neked az sem ártana.

— Mármint a radioaktivitás? — kérdezte Daneel.

— Igen.

— De bizony ártana. A gammasugarak felborítják a pozitronagy érzékeny egyensúlyi helyzetét. Rám sokkal károsabb hatással volna, mint rád.

— Azt akarod mondani, hogy megölne?

— Új pozitronagyat kellene kapnom. És miután nincs két egyforma, új egyén lenne belőlem. Az a Daneel, akivel most beszélsz, mondhatni, halott lenne.

Baley kétkedő pillantást vetett rá.

— Ezt nem is tudtam. No, gyerünk fel ezen a rámpán.

— Erről nem szoktunk beszélni. Az Űrváros a magamfajták hasznosságáról, nem pedig a gyengéiről akarja meggyőzni a földlakókat.

— És akkor nekem miért mondtad el? R. Daneel sokatmondóan nézett társára.

— Te a kollégám vagy, Elijah. Helyes, ha ismered a gyengéimet és hibáimat.

Baley a torkát köszörülte; erre nem tudott mit válaszolni.

— Itt kimegyünk — szólalt meg egy perc múlva —, és akkor már csak negyed mérföldre leszünk a lakásunktól.

Komor, nyomorúságos lakás volt. Egyetlen szobából állt, két ággyal, két összehajtható székkel és egy kis szekrénnyel. No meg egy beépített szubéterikus képernyővel, amelyet azonban kézileg nem lehet szabályozni, csak az előírt időben működik, akkor viszont leállíthatatlanul. Még üzemen kívüli mosdó sem volt a lakásban, se bármilyen főzésre vagy vízforralásra szolgáló alkalmatosság. A szoba egyik sarkában egy kis szennyeltávolítócső volt, csúnya, dísztelen holmi, amely kellemetlenül kérkedett rendeltetésével.

Baley vállat vont.

— Hát ez az. Majd csak kibírjuk valahogy.

R. Daneel a szennyeltávolítócsőhöz lépett. Inge a varrásnál egyetlen érintésre szétbomlott és felfedte a robot sima, látszatra izmos mellkasát.

— Mit csinálsz? — kérdezte Baley.

— Eltávolítóm a lenyelt ételt. Ha bennhagynám, megromlana és az undorító lenne.

R. Daneel óvatosan egyik mellbimbója alá helyezte két ujját, és bizonyos, meghatározott nyomással hosszirányban szétnyitotta a mellkasát. Aztán benyúlt, a fénylő fémdarabok összevisszaságából egy keskeny, átlátszó, kissé kiöblösödött tömlőt húzott elő, és kibontotta. Baley némi borzadállyal eltelve figyelte mozdulatait.

— Az étel tökéletesen tiszta — jegyezte meg pillanatnyi habozás után a robot. — Nem nyáladzom és nem is rágok. A nyelőcsövemen át egy szívókészülék szippantja be az ételt. Tehát elfogyasztható állapotban van.

— Köszönöm — felelte Baley nyájasan. — Nem vagyok éhes. Dobd csak ki.

R. Daneel ételzsákja fluorokarbon-plasztikból készült, döntötte el magában Baley. Legalábbis az étel nem ragadt hozzá. Könnyen kijött belőle, és a robot apránként az egészet a csőbe helyezte. Alapjában véve kár ezért a jó ételért, gondolta Baley.

Leült az egyik ágyra és levetette az ingét. — Azt javaslom, hogy holnap korán induljunk — jegyezte meg.

— Van valami különös okod rá?

— Barátaink még nem ismerik ennek a lakásnak a helyét. Vagy legalábbis remélem, hogy nem ismerik. Minél korábban indulunk, annál biztonságosabb. A városházán pedig majd el kell döntenünk, hogy van-e még értelme a további együttműködésünknek.

— Gondolod, hogy már nincs? Baley vállat vont.

— Mindennap nem csinálhatjuk ezt végig — válaszolta mogorván.

— De szerintem...

R. Daneel szavait az ajtójelző éles vörös villanása szakította félbe.

Baley szótlanul felállt és leoldotta robbantópisztolyát. Az ajtójelző újból fölvillant.

A detektív hangtalanul az ajtóhoz lépett, hüvelykujját a robbantópisztoly kakasára helyezte, majd megforgatta az ajtón azt a gombot, amely az egyirányú nézőkét működtette. Túlságosan kicsi volt, torzított is, de Baley még így is tisztán kivette, hogy Ben, a fia áll az ajtó előtt.

Gyorsan kellett cselekednie. Fölrántotta az ajtót, durván csuklón ragadta Bent, épp amikor a fiú felemelte kezét, hogy harmadszor is jelezzen, és behúzta a szobába.

A félelem és a zavar csak lassan tűnt el Ben szeméből. Lihegve támaszkodott a falnak, ahová apja taszította. Megdörgölte a csuklóját.

— Nahát, apa! — szólalt meg panaszosán. — Igazán nem kellett volna ekkorát rántanod rajtam.

Baley közben bevágta az ajtót, és most újból a nézőkén bámult kifelé. A folyosó, amennyire meg tudta ítélni, üres volt.

— Láttál valakit odakint, Ben?

— Nem. Csak azért jöttem, apa, hogy nem történt-e valami bajod.

— Mi bajom történt volna?

— Nem tudom. Anyu küldött. Folyton sírt és azt hajtogatta, hogy meg kell tudnom, mi van veled. Ha én nem megyek, mondta, ő maga megy, és akkor ki tudja, mi történik. A szó szoros értelmében kényszerített rá, hogy idejöjjek, apa.

— És hogy találtál meg? Tudta anyád, hogy hol vagyok?

— Nem tudta, de én felhívtam a hivatalodat.

— És ott megmondták neked?! A heves hangra Ben meghökkent.

— Persze — mondta halkan. — Miért, nem lett volna szabad?

Baley és R. Daneel egymásra néztek. Majd a detektív nehézkesen talpra állt. — Hol van most az anyád, Ben? Odahaza?

— Nem. Nagymaminál ebédeltünk, és ott is maradtunk. Most mindjárt vissza is megyek oda. Persze csak ha veled nincs semmi baj, apa.

— Maradj csak itt. Mondd, Daneel, megfigyelted, hogy pontosan hol van a földszinti videofon?

— Igen — válaszolta a robot. — Talán oda akarsz menni?

— Muszáj. Beszélnem kell Jessie-vel.

— Szabad megjegyeznem, hogy sokkal logikusabb volna, ha ezt Benre bíznád? Bizonyos kockázattal jár odamenni, és kettőtök közül Ben a kevésbé értékes.

Baley rámeredt.

— Hogyhogy? Te... te...

Ugyan, gondolta aztán, mi a fenének mérgelődöm?

— Te ezt nem érted, Daneel — mondta most már nyugodtabb hangon. — Nálunk nem szokás, hogy valaki a gyerekét esetleges veszélybe küldje, még akkor se, ha ez volna a logikus.

— Veszély! — rikoltotta Ben. Hangjából félelemmel vegyes lelkesedés csendült. — Miről van szó, apa? Mondd meg, jó?

— Ne érdekeljen, Ben. Ehhez neked semmi közöd. Érted? Na, indulj lefeküdni. Mire visszajövök, ágyban légy. Hallod?

— A mindenségit! Nekem igazán megmondhatnád. Nem mondom el senkinek.

— Agyba!

— A mindenségit!

A földszinti videofonnál állva, Baley visszahajtotta kabátujját, hogy a robbantópisztoly markolata a keze ügyében legyen. Bemondta a kagylóba a személyazonossági számát, majd várt, amíg a tizenöt mérföldre levő számítógép ellenőrzi, hogy a beszélgetés engedélyezhető-e. Csak rövid ideig kellett várakoznia, mert a detektívek korlátlan számban folytathattak hivatalos beszélgetéseket. Aztán bemondta az anyósa lakásának jelszámát.

A készülék alján kigyulladt egy kis képernyő, és megjelent rajta az anyós arca.

— Mama — mondta Baley halkan —, küldje ide Jessie-t.

Jessie már bizonyára várta a hívást, mert azonnal megjelent. Baley az asszony arcába nézett, majd szándékosan elsötétítette a képet.

— Jessie, Ben itt van. Mondd, mi baj? — Közben állandóan ide-oda forgatta szemét, és figyelt.

— Jól vagy? Nem forogsz veszélyben?

— Látod, hogy jól vagyok. Kérlek, Jessie, hagyd már ezt abba.

— Ó, Lije, olyan nyugtalan vagyok.

— De miért? — kérdezte Baley élesen.

— Tudod jól. A barátod miatt.

— Mi van vele?

— Már mondtam tegnap este. Meglátod, valami baj lesz.

— Csacsiság. Bent itt tartom éjszakára, te meg menj lefeküdni. Viszontlátásra, drágám.

Lezárta a videofont, és két lélegzetvételnyi ideig várt, mielőtt visszaindult volna. Arca szürke volt az aggodalomtól.

Ben a szoba közepén állt, amikor Baley belépett.

Az egyik kontaktüvege már szép rendesen benne feküdt egy kis vákuumcsészében. A másik még a szemén volt.

— Az áldóját, apu, hát itt még víz sincsen? Mr. Olivaw azt mondja, hogy nem mehetek a mosdóba. — Jól mondta. Nem mehetsz. Tedd azt vissza a szemedre, Ben. Nem lesz semmi bajod, ha egy éjszakára magadon tartod.

— Jó. — Ben visszaillesztette szemére a kontaktüveget, eltette a vákuumcsészét és bemászott az ágyba. — Tyű, micsoda matrac! Baley a robothoz fordult.

— Te, ugye, nem bánod, hogy fenn kell maradnod?

— Persze hogy nem. Mellesleg, milyen különös az az üveg, amit Bentley a szeméhez közel visel. Ezt nálatok mindenki viseli?

— Nem. Csak egyesek — felelte közömbösen Baley. — Például én se viselek.

— De mi a célja?

Baley azonban nem válaszolt; túlságosan lekötötték a maga gondolatai. A maga nyugtalanító gondolatai.

A világítás kialudt.

Álmatlanul feküdt az ágyban. Homályosan hallotta Ben mély, szabályos, kissé horkoló lélegzését. Amikor oldalt fordította a fejét, szinte érezni vélte, hogy R. Daneel komor mozdulatlanságban, arcát az ajtó felé fordítva ül a székén.

Aztán elaludt és álmodott.

Azt álmodta, hogy Jessie az atomerőmű hasadókamrájába zuhan, és egyre zuhan lefelé. Feléje nyújtja karját, de ő csak áll ott kővé dermedve a vörös vonal előtt, és nézi, ahogy a felesége meggörbült teste esés közben megperdül, mind kisebbé válik, végül már csupán akkora, mint egy pont.

Álmában meg se moccant, csak bámult, mégis tudta, hogy ő maga volt, aki az asszonyt belökte oda.