Acélbarlangok (Gyilkosság az Űrvárosban)

HETEDIK FEJEZET Kirándulás az Űrvárosba

Julius Enderby rendőrfőnök aprólékos gonddal megtörölgette szemüvegét, aztán az orrára biggyesztette.

Ügyes trükk, mondta magában Baley. Elfoglaltságot ad az embernek, amíg összeszedi gondolatait, és még pénzbe se kerül, nem úgy, mintha pipára gyújtana.

De ha már egyszer eszébe jutott, elővette a pipáját és megmerítette szűkös, durvára vágott dohánykészletében. A dohány azon kevés luxusnövény közé tartozott, amelyet még termesztettek a Földön, de nyilvánvaló volt, hogy ezt is hamarosan beszüntetik. Az ára, mióta Baley az eszét tudta, állandóan emelkedett, sose csökkent, a fejadagok pedig mind kisebbek lettek, sose növekedtek.

Enderby megigazította szemüvegét, aztán az íróasztala végében levő kapcsolóra tette a kezét. Az ajtó egy pillanatra egy irányban átlátszó lett.

— És most tulajdonképpen hol van? — kérdezte.

— Azt mondta, szeretné megnézni a hivatalt, és én Jack Tobinnak engedtem át ezt a megtisztelő feladatot. — Baley meggyújtotta a pipát, majd gondosan leszorította rajta a kupakot. A rendőrfőnök, mint a nemdohányzók általában, nehezen bírta a dohányfüstöt.

— Remélem, nem mondtad meg neki, hogy Daneel robot?

— Persze, hogy nem.

A rendőrfőnök feszültsége még most sem engedett fel. Egyik kezével céltalanul forgatta az íróasztalán álló automatanaptárt.

— Hogy tudsz vele együtt dolgozni? — kérdezte anélkül, hogy Baleyre nézett volna.

— Kicsit hepehupásan.

— Sajnálom, Lije.

— Figyelmeztethettél volna — jegyezte meg szilárd hangon Baley —, hogy még csak meg se lehet különböztetni az embertől.

A rendőrfőnök csodálkozva nézett rá.

— Nem mondtam neked? — Aztán hirtelen támadt ingerültséggel tette hozzá: — A fene egye meg, tudhattad volna! Nem kértelek volna, hogy a lakásodban szállásold el, ha R. Sammyhoz hasonlítana. Igaz?

— Igaz, főnök, csakhogy én még sose láttam ilyen robotot, te pedig már igen. El se tudtam képzelni, hogy ez is lehetséges. Ezért jobb lett volna, ha mégis figyelmeztetsz rá. Ennyi az egész.

— Sajnálom, Lije. Valóban megmondhattam volna. Igazad van. De ez a dolog, ez az egész ügy úgy kikészít, hogy minden ok nélkül szinte állandóan morgók az emberekre. Ez a Daneel-pofa egy új típusú robot. Egyelőre még csak kísérleti stádiumban van.

— Ezt ő maga is említette.

— Igen? Hát akkor ennyi az egész. Baley idegei kissé megfeszültek. Itt a kellő pillanat.

— R. Daneel — mondta közömbös hangon, fogait a pipaszárra szorítva — elintézte, hogy ellátogathassak az Űrvárosba.

— Az Űrvárosba?! — Enderby meghökkenve kapta fel a fejét.

— Igen. Logikusan ez a következő lépés, főnök. Szeretném látni a merénylet színhelyét, és föl is tennék ott néhány kérdést.

Enderby határozottan megrázta a fejét.

— Nem hinném, hogy jó gondolat, Lije. Mi már megvizsgáltuk a terepet. Kétlem, hogy bármilyen új nyomra bukkanhatnál. És az űrlakók furcsa emberek. Kesztyűs kézzel, igen, kesztyűs kézzel kell bánni velük. Neked meg nincs ehhez kellő tapasztalatod. — Tömzsi kezét a homlokára szorította. — Gyűlölöm őket! — tört ki váratlan hévvel.

Baley ellenséges hangon jegyezte meg:

— Az ördög vigye el, ha ez a robot idejöhetett, én is elmehetek oda. Már az is elég kellemetlen, hogy egyenlő hatásköröm legyen egy robottal. De hogy mögötte kullogjak, azt már semmiképp se. Persze, ha úgy gondolod, főnök, hogy nem vagyok alkalmas a nyomozás levezetésére...

— Nem erről van szó, Lije. Nem rólad beszélek, hanem az űrlakókról. Te nem ismered őket. Baley homlokán elmélyültek a ráncok.

— Hát akkor, főnök, mi volna, ha te is velünk jönnél? — Jobb keze a térdén pihent, és most ahogy kimondta, izgalmában ösztönösen megszorította a hüvelykujját.

A rendőrfőnök szeme tágra nyílt.

— Nem, Lije. Dehogy megyek én oda. Ilyet ne kérj tőlem. — Szemmel láthatólag csak nagy nehezen tudta visszafojtani magába a feltörni készülő szavakat. Aztán valamivel nyugodtabban, mesterkélt mosollyal így folytatta: — Tömérdek dolgom van. Hosszú napokkal le vagyok maradva.

Baley tűnődve nézett rá.

— Akkor mást mondok. Talán bekapcsolódhatnál trimenzióval. Persze csak egy időre. Ha segítségre lenne szükségem.

— Jó. Ezt, azt hiszem, megtehetem. — De nem hangzott túlságosan lelkesen.

— Helyes. — Baley egy pillantást vetett a faliórára, bólintott, aztán felállt. — Majd jelentkezem.

Amikor kiment a szobából, még egy pillanatig nyitva tartotta az ajtót és visszanézett. Látta, hogy a rendőrfőnök lassan az íróasztalon fekvő karjára kókasztja fejét. A detektív meg mert volna esküdni, hogy főnöke torkából zokogó hang tör elő.

Az áldóját! — mondta magában megdöbbenve.

A közös teremben megállt, leült az egyik közeli íróasztal sarkára. Figyelemre se méltatta az íróasztal tulajdonosát, aki felpillantott, közömbösen motyogva köszöntötte őt, aztán újból munkájába temetkezett. Baley lecsavarta pipájáról a kupakot és belefújt. Majd magát a pipát az asztalon levő kis hamuszívó fölé fordította, és megvárta, amíg a fehér dohányhamu pora eltűnik. Sajnálkozva nézett az üres pipára, rácsavarta a kupakot és zsebre vágta. Megint oda egy pipa dohány!

Végiggondolta az imént történteket. Enderby viselkedése tulajdonképpen nem lepte meg. Föl volt rá készülve, hogy az űrvárosi kirándulás terve ellenállásba fog ütközni. Éppen elégszer hallotta tőle, milyen nehéz az űrlakókkal bánni, milyen veszélyes kellő tapasztalatokkal nem rendelkező személyekre bízni, hogy tárgyaljanak velük, még apró-cseprő ügyekben is.

Azt azonban nem várta, hogy a rendőrfőnök ilyen könnyen beadja a derekát. Feltételezte, Enderby legalább ahhoz ragaszkodni fog, hogy elkísérje őt. A tömérdek munkára való hivatkozása, tekintetbe véve a szóban forgó probléma súlyosságát, nem egyéb merő kifogásnál.

Baley korántse akarta, hogy főnöke elkísérje! Pontosan azt akarta, amit elért. Hogy a rendőrfőnök trimenzionálisan legyen jelen és biztonságos helyről figyelhesse az eseményeket.

Biztonság — ez most a kulcskérdés. Baleynek olyan tanúra lesz szüksége, akit nem lehet azonnal félreállítani az útból. Erre, mint minimális biztosítékra, az életbiztonsága végett feltétlenül szüksége van.

És a rendőrfőnök azonnal beleegyezett ebbe. Baleynek eszébe jutott Enderby búcsúzokogása, jobban mondva az a hang, amely kísértetiesen hasonlított a zokogásra. Az áldóját, gondolta, nagyon kétségbe lehet esve.

Közvetlenül az oldalánál egy kissé akadozó, vidám hang szólalt meg.

Baley összerezzent.

— Mi a fenét akarsz? — kérdezte gorombán. R. Sammy arcáról azonban erre se tűnt el a bamba, dermedt mosoly.

— Jack üzeni, hogy Daneel vár rád, Lije.

— Rendben van. No, mars innét!

Homlokát ráncolva nézett a távozó robot után. Szörnyen bosszantotta, hogy ez az ostoba fémkasztni minden gátlás nélkül állandóan a keresztnevén szólítja. R. Sammy hivatalba lépésekor szót is emelt emiatt, de a rendőrfőnök csak a vállát vonogatta. — Egyszerre csak egyféleképpen lehet. A közvélemény ragaszkodik ahhoz, hogy az itteni robotokat erős barátsági áramkörrel ruházzák fel. Helyes is. R. Sammy tehát vonzódik hozzád, és azon a neveden szólít, amelyet a legkedvesebbnek tart.

Barátsági áramkör! Semmiféle típusú robot nem árthat emberi lénynek. A robotika első törvénye kimondja:

„A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.”

Ezt a parancsot kivétel nélkül minden pozitronagy alapáramkörébe olyan mélyen beépítették, hogy Semmiféle elképzelhető rendellenesség nem hatálytalaníthatja. Mi szükség van hát ilyen különleges barátsági áramkörökre?

A rendőrfőnöknek azonban mégis igaza van. A földlakók teljesen ésszerűtlen bizalmatlansággal viseltetnek a robotok iránt, ezért barátsági áramkört kell beléjük építeni, továbbá, minden robotot mosolygósra kell készíteni. Legalábbis itt, a Földön.

Mert R. Daneel például sosem mosolyog.

Baley sóhajtva lekászolódott az asztalról. Az Űrváros a következő állomás, gondolta. Vagy talán a végállomás!

A City rendőrsége és egyes magasrangú hivatalnokok még használhatták magánriadóautójukat a City folyosóin, sőt a gyalogosforgalom elől elzárt, ősrégi földalatti autóutakon is. A liberálisok szünet nélkül ágáltak, hogy ezeket az autóutakat alakítsák át gyermekjátszóterekké, új üzleti negyedekké, expreszjáratokká vagy a helyi járatok elágazó vonalaivá.

Ámde a „polgári biztonság” követelményei erősebbnek bizonyultak. Nagyobb tüzeknél, amelyeken helyi eszközökkel nem lehetett úrrá lenni, az áram- vagy a szellőzővezetékek jelentősebb üzemzavarainál és főleg komolyabb forrongások esetén szükség volt valamilyen úthálózatra, amelynek igénybevételével a City biztonsági osztagait pillanatok alatt a helyszínre lehetett szállítani. Az autóutak ilyenkor nélkülözhetetlenek voltak.

Baley már nemegyszer végighajtott ilyen autóúton, de szinte szemérmetlen néptelensége mindannyiszor nyomasztó érzéssel töltötte el. Mintha millió mérföldre volna a City meleg, lüktető életétől. A riadóautó kormánya mögül úgy rémlett, mintha valami vak és üreges féreg nyújtóznék előtte: az útnak állandóan új szakaszai bukkantak fel, ahogy az autó egymásután veszi az enyhe kanyarokat. És anélkül, hogy megfordult volna, tudta, hogy a háta mögött egy másik vak és üreges féreg szüntelenül összeszűkül és bezárul. Az autóút fényben úszott, de a világítás a nagy csendben és néptelenségben értelmét vesztette. R. Daneel nem törte meg a csendet, és nem is tette elviselhetőbbé a néptelenséget. Mereven nézett maga elé; az üres autóút éppoly kevéssé tett rá hatást, mint a zsúfolt expresszjárat.

Egy hangos pillanatban a riadóautó szirénájának vad vinnyogásától kísérve elhagyták az autóutat, és fokozatosan rákanyarodtak a City egyik folyosójának közlekedési pályájára.

A közlekedési pályák a múlt emléke iránti tiszteletből az egyes nagyobb folyosókon még mindig lelkiismeretesen be voltak jelölve. De járművek már nem közlekedtek rajtuk, legfeljebb egy-egy riadó- vagy tűzoltóautó vagy egy-egy műhelykocsi, és így a gyalogosok számára tökéletes biztonságot nyújtottak. Baley kocsijának vijjogására most méltatlankodva, sietősen rebbentek szét.

És most, hogy mindenütt lárma harsogott körülötte, már Baley is szabadabban lélegzett. Ámde ez csak néhány percig tartott, mert alig kétszáz yard után bekanyarodtak arra a félhomályos folyosóra, amely az Űrváros bejáratához vezetett.

Már vártak rájuk. Az őrök látásból nyilvánvalóan ismerték R. Daneelt, és noha maguk emberek voltak, mégis minden feszélyezettség nélkül fejbólintással üdvözölték a robotot.

Egyikük Baleyhez lépett, és tökéletes, bár merev, katonás udvariassággal tisztelgett. Magas, komoly képű ember volt, de az űrlakó-testalkatnak mégse olyan tökéletes mintapéldánya, mint R. Daneel.

— Szabad kérnem a személyazonossági igazolványát, uram — mondta.

Gyorsan, de alaposan megvizsgálta az igazolványt. Baley látta, hogy az őr testszínű kesztyűt visel, és mindkét orrlyukába alig látható szűrőt dugott.

Az őr most újból tisztelgett, és visszaadta az igazolványt. — Itt talál egy kis férfi mosdóhelyiséget, örömmel rendelkezésére bocsátjuk, ha le akar zuhanyozni.

Baley már-már nemet mondott, de R. Daneel gyengéden megrántotta a kabátujját. Az őr visszament a helyére.

— A szokások szerint, Elijah kollégám — mondta R. Daneel —, a City lakói, mielőtt bemennek az Úrvárosba, lezuhanyoznak. Ezt csak azért mondom neked, mert bizonyára nem akarod, hogy emiatt az előtted ismeretlen szokás miatt akár te, akár mi kellemetlen helyzetbe kerüljünk. Egyébként végezz el minden egyéb higiéniai teendőt is, amit ajánlatosnak tartasz, mert az Űrvárosban nincsenek ilyesmire alkalmas helyiségek.

— Hogyhogy? — kérdezte ingerülten Baley. — Az lehetetlen.

— Persze úgy gondoltam — helyesbített R. Daneel —, hogy a City-lakók számára nincsenek.

Baley arcára félreérthetetlenül ellenséges csodálkozás ült ki.

— Sajnálom — jegyezte meg R. Daneel —, de nálunk ez a szokás.

Baley szó nélkül bement a mosdóba. Inkább érezte, mint látta, hogy R. Daneel követi. Ellenőriz? — kérdezte magától. — Meggyőződik róla, hogy lemosom-e magamról a City porát?

Egy pillanatig vad örömet érzett a gondolatra, milyen meglepetésben részesíti majd az Űrvárost. Emellett szinte jelentéktelennek tűnt, hogy mondhatni saját mellének szegezi a robbantópisztolyt.

A mosdó kicsi volt, de jól felszerelt, tiszta és fertőtlenített. Baley valamilyen erős illatot érzett a levegőben. Egy ideig tűnődve szagolgatta, nem tudta, mire vélje.

Ózon! — villant fel aztán az agyában. Ibolyántúli sugarakkal árasztják el a helyiséget.

Egy kis tábla gyúlt ki és aludt el többször egymásután, majd végül égve maradt. „Kérjük a látogatót — olvasta rajta Baley —, vegye le minden ruhadarabját, beleértve a cipőjét is, és helyezze az alul levő tartályba.”

Baley engedelmeskedett. Leoldotta robbantópisztolyának szíját, majd meztelen dereka köré tekerte. A fegyver kényelmetlenül súlyos volt.

A tartály becsukódott, és a ruhadarabok eltűntek. A jelzőtáblán az írás kialudt, majd egy új felirat jelent meg rajta: „Kérjük a látogatót, hogy végezze el testi szükségleteit, azután használja a nyíllal jelzett zuhanyt.”

Baley úgy érezte magát, mint valamilyen futószalagra helyezett szerszám, amelyet távirányítású elektromos marókéssel formálgatnak.

Amikor belépett a kis zuhanyozóba, első dolga volt, hogy a pisztolytáskájára ráhúzza és körös-körül alaposan lecsíptesse a vízhatlan tokot. Hosszú gyakorlatból tudta, még így se kell öt másodperc hozzá, hogy előrántsa és használja.

A zuhanyozóban nem talált se fogast, se kampót, amire ráakaszthatta volna fegyverét. Sőt, még zuhanyozófejet se látott. A pisztolyt a fülke bejáratától távol az egyik sarokba tette.

Most újból felvillant egy tábla: „Kérjük a látogatót, hogy nyújtsa ki egyenesen a karját és álljon a középütt levő körbe.”

Baley a megfelelő méretű kis mélyedésbe állt. Az írás kialudt. Ekkor a mennyezetről, a padlóról, valamint mind a négy falról csípős, habzó vízpermet zúdult rá. Még a talpa alatt is érezte bugyogását. A zuhanyozás egy teljes percig tartott, bőre a meleg és a nyomás egyesített erejére kivörösödött, a párás melegben tüdeje lélegzet után kapkodott. Aztán egy újabb percig hűs, alacsony nyomású vízsugár érte testét, majd még egy percig meleg levegő, úgyhogy a végén ott állt teljesen szárazon, felüdülve.

Fölvette pisztolyát meg a szíjat, és látta, hogy az is száraz és meleg. Felcsatolta a fegyvert, kilépett a fülkéből, épp amikor R. Daneel is kijött a szomszéd zuhanyozóból. Hát persze! R. Daneel ugyan nem Citylakó, de azért őrá is lerakódott a City pora.

Baley ösztönösen félrefordította a fejét. De aztán eszébe jutott, hogy végül is Daneelék szokásai nem azonosak a City szokásaival. Így hát egy pillanatra a robot felé sandított. Ajkán halvány mosoly suhant végig. R. Daneelnek nemcsak az arcvonásai és keze hasonlított az emberi lényekéhez, hanem egész teste a legnagyobb pontossággal utánozta az eredetijét.

Baley elindult abban az irányban, amelyben állandóan haladt, mióta belépett a mosdóhelyiségbe. A ruhái szépen összehajtogatva már vártak rá. Meleg, tiszta szagot árasztottak.

„Kérjük a látogatót, öltözzék fel és tegye kezét a jelzett mélyedésbe”, utasította most a felirat.

Baley engedelmeskedett. Amikor a tiszta, tejszínű felületre tette a kezét, középső ujja hegyén határozott szúrást érzett. Gyorsan elkapta ujját, és látta, hogy egy kis vércsepp szivárog ki belőle. De a vérzés, mialatt figyelte, már el is állt.

Lerázta a vércseppet, és összenyomta ujjahegyét, de ettől se jött ki belőle több vér.

Nyilvánvalóan vérvizsgálatot csinálnak. Kifejezett nyugtalanság fogta el. A rendőrségen a szokásos évenkénti orvosi felülvizsgálatot, efelől biztos volt, fele olyan gonddal és tudományossággal se hajtják végre, mint ezek a hűvös, robotgyártó űrlakók. De nem is nagyon kívánta, hogy túl alaposan megvizsgálják egészségi állapotát.

A várakozási idő hosszúnak tűnt, de amikor a tábla újból felvillant, csak ennyit mondott: „A látogató folytathatja útját.”

Baley megkönnyebbülten fellélegzett. Egy boltíves folyosón haladt végig. De aztán két fémrúd zárta el az útját, és a csillogó levegőben ezeket a szavakat olvasta: „Figyelmeztetés! A látogató ne menjen tovább!”

— Mi a fene! — fortyant fel Baley, megfeledkezve róla, hogy még mindig a mosdóhelyiségben van. R. Daneel hangja ütötte meg a fülét:

— A szimatolók, úgy látszik, valami áramforrást fedeztek fel. Talán robbantópisztoly van nálad, Elijah?

Baley pulykavörös arccal penderült hátra. Kétszer is belefogott, amíg végre sikerült kinyögnie:

— Egy rendőrnek szolgálatban és szolgálaton kívül mindenkor magán vagy a keze ügyében kell tartania robbantópisztolyát.

Tízéves kora óta most először szólalt meg egy mosdóhelyiségben. Az az előbbi eset Boris nagybátyja jelenlétében történt, és akkor is csak ösztönös jajszó buggyant ki belőle, mert lábujjával belebotlott valamibe. De mikor hazaértek, Boris bácsi alaposan elrakta, ráadásul hosszú előadást tartott neki az illedelmes viselkedésről.

— Látogatók nem viselhetnek fegyvert — mondta R. Daneel. — Nálunk ez a szokás. Látogatásai alkalmával még a rendőrfőnökötök is mindig leteszi a robbantópisztolyát.

Bármely más esetben Baley sarkon fordult volna, és otthagyja az Űrvárost meg a robotot. Most azonban égett a vágytól, hogy pontosan végrehajtsa tervét, és ily módon alapos bosszút álljon a sérelmekért.

Ilyen hát az a tapintatos orvosi ellenőrzés, állapította meg magában, amely az első idők jóval alaposabb vizsgálatait felváltotta. Teljesen megértette, igen, teljesen megértette a felháborodást és dühöt, amely ifjúkorában a sorompó-lázongásokhoz vezetett.

Haragosan leoldotta magáról a fegyverszíjat. R. Daneel átvette, és a falban levő kis fülkék egyikébe helyezte. Egy vékony fémlap csusszant a fülke elé.

— Ha ebbe a mélyedésbe bedugod a hüvelykujjad — magyarázta R. Daneel —, akkor csak te nyithatod majd ki a fülkét.

Baley még meztelenebbnek érezte magát, mint a zuhanyozóban. Áthaladt azon a helyen, ahol az imént a két fémrúd elzárta útját, és végre kijutott a mosdóhelyiségből.

Újból egy folyosón találta magát, de itt valamilyen furcsa érzés lepte meg. Feje felett a fénynek valami szokatlan jellege volt. Hirtelen légáramlat csapta meg az arcát. Az első pillanatban azt hitte, tán egy riadóautó suhant el mellette.

R. Daneel, úgy látszik, felfedezte az arcára kiült nyugtalanságot.

— Most már tulajdonképpen a szabad ég alatt vagyunk, Elijah. Itt nincs légszabályozás.

Baleyt enyhe rosszullét kerülgette. Hogy lehet, hogy az űrlakók, akik olyan szörnyen tartanak az emberi testtől csak azért, mert az a Cityből jön, nyugodtan beszívják a szabad térség piszkos levegőjét? Megfeszítette orrlyukait, mintha ezáltal jobban megszűrhetné a beszívott levegőt.

— Gondolom, majd rájössz, hogy a szabad levegő nem ártalmas az emberi egészségre — jegyezte meg R. Daneel.

— Lehet.

A légáramlatok kellemetlenül csapkodták az arcát. Igaz, enyhék voltak, de szeszélyesek. És ez bosszantotta.

De még rosszabb következett. A folyosó valami kékségre nyílt, és amikor a végéhez közeledtek, torkolatán erős fehér fény áramlott be. Baley már látott napfényt. Egyszer szolgálati ügyben fent volt az egyik szoláriumban. De ott védőüveg zárta körül a helyiséget, és a Napnak csak a fénytöréstől eltorzult ábrázatát lehetett látni a mindent elárasztó ragyogásban. Itt azonban a szabad ég alatt álltak!

Baley ösztönösen a Napra pillantott, aztán elfordította a fejét. Káprázó szeme hunyorgott, könnyezett.

Egy űrlakó közeledett feléjük. Baleyt pillanatnyi balsejtelem lepte meg. R. Daneel azonban előre lépett, hogy kézszorítással üdvözölje a közeledőt. Az űrlakó Baleyhez fordult:

— Jöjjön velem, uram. Dr. Han Fastolfe vagyok.

Odabent az épületben már kellemesebb légkör uralkodott. Baley csodálkozva nézegette a hatalmas méretű szobákat és az egész lakóterület pazarló beosztását, viszont örült, hogy itt legalább van légszabályozás.

Fastolfe leült, keresztbe rakta hosszú lábait.

— Bizonyára jobban szereti a légszabályozást, mint a szabad légáramlást — jegyezte meg.

Barátságos embernek látszott. Homlokát vékony ráncok redőzték, a szeme, valamint közvetlenül az álla alatt bőre kissé petyhüdten lógott. Haja ritkult, de ősz szálaknak még nyoma se látszott benne. Nagy fülei szétálltak, és ez arcát humorossá, már-már csúnyává tette, ami Baleyt furcsamód megnyugtatta.

Kora reggel újból átnézte azokat a fényképeket, amelyeket Enderby az Űrvárosban készített. R. Daneel épp akkor beszélte meg látogatásukat, és Baley gondolatban felkészült rá, hogy hamarosan húsvér űrlakókkal fog találkozni. Ez pedig valahogy egészen másnak ígérkezett, mint azok a beszélgetések, amelyeket a közvetítő hullámokon sok mérföldes távolságból több ízben is folytatott velük.

A fényképeken látható űrlakók általában a könyvfilmek hőseihez hasonlítottak: magas, vörös hajú, komoly, hűvösen jóképű lények voltak. Mint például R. Daneel Olivaw.

R. Daneel sorra megnevezte a lefényképezetteket, és amikor Baley meglepetten rámutatott az egyikükre és megkérdezte: — Ez nem te vagy? — R. Daneel így válaszolt: — Nem, Elijah, ez a tervezőm, dr. Sarton.

Hangjából hiányzott minden érzelem.

— A saját képmására teremtett téged? — kérdezte Baley gúnyosan. De nem kapott és őszintén szólva nem is várt választ a kérdésére. Tudta, hogy a Bibliát az űrországokban csak igen kis példányszámban terjesztik.

Most pedig Baley Han Fastolfe-ot nézegette, aki külsőre oly szembeszökően különbözött az űrlakó típustól. A földlakó ezt a tényt kifejezett örömmel vette tudomásul.

— Nem enne valamit? — kérdezte Fastolfe.

Az asztalra mutatott, amely közte és a földlakó között állt. Nem volt rajta más, csak egyetlen tál, s abban különféle színű gömbök. Baley kissé meghökkenve nézett rájuk, mert eddig közönséges asztaldísznek tartotta őket.

— Ezek gyümölcsök — magyarázta R. Daneel. — Az Auróra természetes növényvilágának termékei. Kóstold meg talán ezt a fajtát. Almának hívják, és állítólag igen ízletes.

— R. Daneel persze nem személyes tapasztalatból beszél — jegyezte meg mosolyogva Fastolfe —, de egyébként teljesen igaza van.

Baley szájához emelte az almát. A bőre vörös és zöld volt, tapintása hűvös és enyhe, de kellemes illatot árasztott. Némi erőfeszítéssel beleharapott, és pépes húsának váratlanul fanyar ízétől érdessé vált a nyelve.

Óvatosan rágni kezdte. A City-lakók persze esznek természetes táplálékot is, ha a fejadagok megengedik. Baley gyakran evett természetes húst és kenyeret. De az efféle táplálékot valamilyen módon mindig előre feldolgozzák: megfőzik vagy megőrlik, keverik vagy vegyítik. A gyümölcsöt például tulajdonképpen püré vagy konzerv alakban kellene elkészíteni. Mert amit most a kezében tart, az bizonyára egyenesen valamelyik bolygó piszkos talajából jött.

Remélem, legalább megmosták, gondolta. És megint eltűnődött azon, hogy ami a tisztaságot illeti, milyen szeszélyes az űrlakók gondolkodásmódja.

— Hadd mutassam be magamat kissé közelebbről — szólalt meg Fastolfe. — A dr. Sarton-féle gyilkosság ügyében az Űrváros részéről én vezetem a nyomozást, úgy, ahogy a City részéről Enderby rendőrfőnök. Ha bármiben segíteni tudok, rendelkezésére állok. Mi, éppúgy, mint önök, szeretnénk csendben lezárni ezt az ügyet, és egyszer s mindenkorra megakadályozni, hogy a jövőben efféle esetek előfordulhassanak.

— Köszönöm, dr. Fastolfe — válaszolta Baley. — Ezt az álláspontot nagyra becsüljük.

Ennyi elég is a kölcsönös udvariaskodásból, tette hozzá magában. Az alma közepébe harapott, mire apró, kemény valamik potyogtak a szájába, ösztönösen kiköpte őket; egyikük Fastolfe-ot érte volna, ha az űrlakó gyorsan odébb nem kapja lábát.

Baley elvörösödött, és le akart hajolni értük.

— Nem történt semmi, Mr. Baley — mondta nyájasan Fastolfe. — Hagyja kérem.

Baley fölegyenesedett. Óvatosan letette az almát. Az a kellemetlen érzése támadt, hogy mihelyt elmegy innét, ezeket a fekete, tojásdad micsodákat egyenként fel fogják szívatni, a tál gyümölcsöt elégetik vagy elviszik valahová messzire az Űrvárostól, és még a szobát is, ahol most ülnek, bepermetezik vírusölő szerekkel. Zavarát nyerseséggel igyekezett leplezni:

— Szeretnék engedélyt kérni rá — jelentette ki —, hogy Enderby rendőrfőnök trimenzionálisan bekapcsolódhassék a beszélgetésünkbe. Fastolfe a homlokát ráncolta.

— Természetesen, ha így kívánja — mondta aztán.

— Daneel, állítsd be, légy szíves, a készüléket.

Baley kényelmetlenül, mereven ült, mígnem a szoba egyik sarkában egy nagy négyzet fényes felülete kivilágosodott, és megjelent rajta Julius Enderby rendőrfőnök meg az íróasztalának egyik szöglete. Kényelmetlen érzése azonnal eltűnt, most szinte szeretettel nézte főnöke jól ismert alakját, és heves vágy fogta el, hogy megint ott lehessen vele az irodában, vagy mindegy, bárhol a Cityben, csak biztonságban. Akár a jersey-i élesztőüzemek legkevésbé kellemes környékén.

Most, amikor már volt tanúja, nem látta okát, hogy tovább várjon.

— Azt hiszem — kezdte —, sikerült megoldanom dr. Sarton halálának rejtélyét.

Szeme sarkából látta, hogy Enderby talpra ugrik, vadul (és ezúttal sikeresen) utánakap repülő szemüvegének. De ahogy felállt, feje kikerült a trimenzionális készülék képernyőjéből, ezért kénytelen volt a megdöbbenéstől némán visszaülni asztalához.

Dr. Fastolfe a maga nyugodtabb módján ugyanígy meglepődött, és fejét kissé oldalt billentette. Csak R. Daneelen nem látszott semmi jele az izgalomnak.

— Azt akarja mondani — kérdezte Fastolfe —, hogy tudja, ki a gyilkos?

— Nem — válaszolta Baley. — Azt akarom mondani, hogy nem történt gyilkosság.

— Hogyhogy? — kiáltott fel Enderby.

— Egy pillanat türelmet kérek, rendőrfőnök úr — szólt Fastolfe, felemelve kezét. Aztán mereven Baleyre nézett, és azt kérdezte: — Szóval ön szerint dr. Sarton él?

— Igen, uram. És azt hiszem, tudom is, hogy hol van.

— Hol?

— Itt a szobában — felelte Baley, és ujjával határozottan R. Daneel Olivaw-ra mutatott.