Acélbarlangok (Gyilkosság az Űrvárosban)

NEGYEDIK FEJEZET Bemutatkozás a családnál

Elijah Baley először a neve miatt figyelt fel Jessie-re. Még ..02-ben egy körzeti karácsonyi ünnepélyen találkoztak egymással a puncsostál mellett. Baley épp akkor fejezte be tanulmányait, lépett közhivatalnoki pályára és telepedett le a körzetben. A 122/A számú közös terem egyik legény-hálófülkéjében lakott. Nem is a legrosszabb hálófülkében.

A lány puncsot méregetett a poharakba.

— Jessie vagyok — mutatkozott be. — Jessie Navodny. Még nem találkoztunk egymással.

— Baley — felelte a fiú. — Lije Baley. Csak most költöztem ebbe a körzetbe.

A lány vidám, barátságos teremtésnek látszott, ezért Lije a közelében maradt. Még senkit se ismert, és bizony egy ilyen estélyen nagy magányosság fogja el az embert, ha elnézi a baráti csoportokba összeverődött vendégeket, ő maga pedig egyik csoporthoz se tartozik. Később, amikor már elég alkohol szaladt le a torkán, talán jobban fogja érezni magát.

Szóval ottmaradt a puncsostál mellett, és a poharából kortyolgatva figyelte a jövőmenő társaságot.

— Én is segítettem a puncsot elkészíteni — hallotta egyszerre a lány hangját. — Felelek érte. Nem akar még egy kicsit?

Baley ráeszmélt, hogy a pohárkája üres.

— Kérek — válaszolta mosolyogva.

A lány tojásdad arcát nem lehetett kifejezetten csinosnak mondani, főleg nagyocska orra miatt. Szerényen volt öltözve, és világosbarna haját a homlokába fésülte.

A következő pohár puncsot együtt itták meg, és Lije mindjárt jobban érezte magát.

— Jessi. — Ízlelgette a lány nevét. — Szép név. Megengedi, hogy így szólítsam?

— Hát persze. Ha kedvére van. Tudja, minek a rövidítése?

— Jessica?

— Sose fogja kitalálni.

— Hát másra nem is tudok gondolni.

— Jezebel a teljes nevem — nevetett huncutul a lány.

Ez aztán felkeltette Baley érdeklődését. Letette a poharát.

— Tényleg?

— Becsszóra. Nem tréfálok. Jezebel a hivatalos nevem. Ez szerepel minden okmányomon. A szüleimnek tetszett a hangzása.

Nagyon büszke volt rá, jóllehet senkihez e kerek világon nem illett kevésbé a Jezebel név.

— Az én nevem pedig Elijah — mondta Baley komolyan. — Mármint a teljes nevem.

Úgy látszik, ez semmit se mondott a lánynak.

— Elijah Jezebel halálos ellensége volt — magyarázta a fiú.

— Igazán?

— Igen. A Bibliában.

— Ó! Ezt nem tudtam. Milyen vicces. Remélem, ez nem jelenti azt, hogy az életben is ellenségemnek kell lennie.

Ez az első perctől kezdve szóba se jöhetett. Nevüknek e furcsa találkozása tette, hogy Baley rögtön többet látott a lányban, mint egy kedves teremtést a puncsostál mellett. Később vidámnak, gyengéd szívűnek, sőt végül csinosnak is találta. Különösen a vidámságát becsülte. A maga gunyoros életszemléletének szüksége volt kiegyensúlyozó erőre.

És Jessie, úgy látszik, nem bánta hosszú, komoly arcát.

— Ó, egek — mondta —, mit számít az, hogy mindig úgy nézel ki, mint aki citromba harapott? Én tudom, hogy valójában nem vagy savanyú, és azt hiszem, ha örökké vigyorognál, mint egy fakutya, ahogy én, egyszerűen szétpukkadnánk, mihelyt együtt vagyunk. Te csak maradj olyan, Lije, amilyen vagy, engem meg tarts vissza attól, hogy jókedvemben elrepüljék.

Ő maga meg attól tartotta vissza Baleyt, hogy örök mélabúba süllyedjen. Lije egy kis családi lakásért folyamodott, és meg is kapta feltételesen, arra az esetre, ha megnősül.

— Hajlandó volnál úgy intézni a dolgokat, hogy kikerülhessek a legényotthonból, Jessie? — kérdezte a lánytól, amikor megmutatta neki a lakást. — Nem szeretek ott élni.

Éppenséggel nem volt valami túl romantikus leánykérés, de Jessie-nek tetszett.

Baley csak egyetlen alkalomra emlékezett, amikor Jessie-t cserbenhagyta megszokott jókedve, és akkor is a nevéről volt szó. Házasságuk első évében történt, Bentley még nem született meg. Mi több: épp abban a hónapban, amikor Jessie másállapotba került. (Az intelligenciahányadosuk, genetikai értékszámuk, valamint Lije rendőrségi állása két gyerekre jogosította fel őket, akik közül az egyiknek fogamzása házasságuk első évére eshetett.) Lehet, mondta magában Baley, amikor visszagondolt az esetre, hogy részben épp a terhesség volt az oka Jessie szokatlan szeszélyességének.

Jessie egy idő óta kissé zsörtölődött Baley állandó túlórázása miatt.

— Olyan kellemetlen — mondta —, hogy nap mint nap egyedül kell vacsoráznom az étkezőben. Baley fáradt volt és rosszkedvű.

— Miért volna kellemetlen? — kérdezte. — Hisz találsz ott épp elég rendes, nőtlen fiatalembert. Jessie persze azonnal felpaprikázódott:

— Azt hiszed, Lije Baley, hogy nem tudnám meghódítani bármelyiket?

Talán csak fáradt volt, talán az dühítette, hogy az iskolatársa. Julius Enderby megint egy fokkal feljebb lépett a C kategóriában, ő pedig nem. Vagy talán egyszerűen elunta már, hogy Jessie örökké a bibliai névadóját próbálja utánozni, holott nem is hasonlít rá és sohase válhat hozzá hasonlóvá. Bárhogy is volt, csípős hangon válaszolt:

— Talán igen, de mégse hiszem, hogy ilyesmivel próbálkoznál. Szeretném, ha elfelejtenéd a neved, és megelégednél azzal, amilyen vagy.

— Olyan vagyok, amilyen akarok.

— Azzal, hogy Jezebel próbálsz lenni, nem jutsz semmire. És különben is, ha tudni akarod az igazat, a név nem is azt jelképezi, amire te gondolsz. A bibliai Jezebel hűséges feleség volt és a saját meggyőződése szerint tisztességes asszony. Nem tudunk róla, hogy szeretőket tartott volna, nem rúgott ki a hámból, és semmiféle erkölcsi szabadosságokat nem engedett meg magának.

Jessie haragosan rámeredt:

— Ez nem igaz! Hallottam azt a kifejezést, hogy „kimázolt Jezebel”, és tudom, mit jelent.

— Te azt csak hiszed. Figyelj ide. Amikor Jezebel férje, Akhab király meghalt, a fia, Jórám ült a trónra. Egyik vezére, Jéhu azonban fellázadt ellene és megölte. Ezután Jéhu Jezréelbe lovagolt, ahol az öreg anyakirályné, Jezebel székelt. Mikor a királyné hírét vette Jéhu érkezésének, rögtön tudta, hogy más szándéka nem lehet, mint hogy megölje őt is. És ekkor a büszke, bátor királyné kifestette az arcát, felöltötte legszebb ruháját, hogy gőgösen, dacosan nézzen szembe gyilkosával. Jéhu pedig kidobatta a palota ablakán, de szerintem szépen halt meg. És az emberek ezért beszélnek kimázolt Jezebelről, akár tudják mit jelent, akár nem.

Másnap este Jessie halk hangon így szólt:

— Olvasgattam a Bibliát, Lije.

— Mit mondasz? — Baley egy pillanatig valóban nem tudta, mit gondoljon.

— Elolvastam a Jezebelről szóló részt.

— Ó, Jessie. Igazán sajnálom, hogy megbántottalak érzéseidben. Gyerekes dolog volt.

— Nem! — Jessie eltolta férje kezét, leült a díványra, hidegen, mereven, korlátot állítva kettejük közé. — Jó, ha az ember megtudja az igazat. Nem akarom tudatlanságból becsapni magamat. Ezért elolvastam, mit ír róla a Biblia. És igenis gonosz asszony volt, Lije.

— Azokat a fejezeteket az ellenségei írták. Az ő álláspontját nem ismerjük.

— Az Úr valamennyi prófétáját megölte, akit csak elért.

— Igaz, azt mondják, ezt tette. — Baley a zsebébe nyúlt, hogy rágógumit halásszon elő. (Később leszokott a rágógumiról, mert Jessie azt mondta, hosszú arcával, bánatos, barna szemével olyan, mint egy öreg tehén, amint egy ízetlen fűcsomót rágcsál, nem tudja lenyelni, mégse akarja kiköpni.) — Ha ismerni akarod az ő álláspontját — folytatta —, jó néhány mellette szóló érvet el tudok sorolni. Tisztelte a maga vallását, az őseiét, akik jóval a héberek odaérkezése előtt már azon a földön éltek. A hébereknek megvolt a maguk istene, mi több: kizárólagos istene. Nem elégedtek meg azzal, hogy csak ők imádják, azt akarták, hogy körülöttük is mindenki őt imádja. Jezebel konzervatív volt — fejtegette tovább —, a régi hithez ragaszkodott az új ellenében. És ha igaz is, hogy az új hitnek magasabb erkölcsi tartalma volt, a régi viszont érzelmileg jobban kielégítette az embereket. Az, hogy megölte a papokat, éppen kora gyermekévé avatja. Azokban az időkben ez hittérítői tevékenységnek számított. Ha elolvastad a Királyok I. könyvét, emlékezhetsz rá, hogy Illés (az én akkori névrokonom) versenyre hívta ki Baál nyolcszázötven prófétáját, hogy melyikük tud tüzet leküldetni az égből. Illés győzött, és tüstént parancsot adott a nézőseregnek, hogy öljék meg Baál prófétáit. És azok meg is tették.

Jessie ajkába harapott.

— És hogy volt az Nabót szőlejével, Lije? Ez a Nabót nem bántott senkit, csak épp megtagadta, hogy eladja a királynak a szőlejét. Jezebel pedig elrendezte, hogy hamis vádat koholjanak ellene, azt, hogy istenkáromlást vagy valami ehhez hasonlót követett el.

— Állítólag „szidalmazta az Istent és a királyt” — mondta Baley.

— Igen. Így aztán kivégezték, és utána elkobozták a birtokát.

— Ez gonosz cselekedet volt. Persze, a modern időkben Nabóttal sokkal egyszerűbben el lehetett volna bánni. Ha a City vagy akár valamelyik régi állam akarta volna megszerezni a birtokát, bírósági határozattal távolította volna el, legfeljebb szükség esetén hatóságilag kilakoltatja, de a méltányosnak mondott árat akkor is kifizette volna neki. Akháb király ilyen eszközökhöz nem folyamodhatott. Ennek ellenére Jezebel csúnyán járt el. Egyetlen mentsége, hogy Akháb testileg-lelkileg belebetegedett a dologba, és Jezebel úgy vélte, a király iránti szerelme előbbre való Nabót javánál. Ismétlem, Jezebel a hűséges feleség mintaképe...

Jessie kivörösödött arccal, mérgesen felpattant:

— Gonosz vagy és utálatos!

Baley megrökönyödve nézett rá:

— Mit követtem el? Mi bajod?

Jessie azonban, válaszra se méltatva őt, elment hazulról, és az estét meg a fél éjszakát a szubéterikus videókban töltötte, ingerülten vándorolt egyik teremből a másikba, és felhasználta két havi járandóságát (ráadásul a férjéét is).

Hazatérve Baleyt még ébren találta, de nem volt számára semmi mondanivalója.

Később — sokkal később — Baley ráeszmélt, hogy Jessie életének egyik fontos elemét zúzta szét. Neve valami ingerlően gonoszát jelképezett az asszony számára. És ez a gonosz valami csodálatos ellentétet képezett az ő túlságosan is tisztes, puritán múltjával. A feslettség aromájával lengte körül, és Jessie ezt imádta.

Most pedig mindez szertefoszlott. Soha többé nem említette teljes nevét, se Lije-nak, se barátainak, sőt talán — már amennyire ezt Baley tudhatta — önmagának se. Jessie lett, és ezúttal így is írta alá a nevét.

Ahogy múltak a napok, Jessie kezdett ismét tudomást venni Lije-ról, egy-két hét múlva pedig helyreállt köztük a régi békesség, és ha néhanapján veszekedtek is, ez sohase érte el ennek az egyetlen fájdalmas esetnek hevességét.

Csak egyszer célzott még az asszony erre az epizódra: terhességének nyolcadik hónapjában. Addigra már kilépett munkahelyéről — az A-23 számú körzeti étkezőben volt konyhafőnök-helyettes —, és a megszokottnál több szabad idejét azzal ütötte agyon, hogy készült a kicsi érkezésére. Egyik este így szólt:

— Bentley hogy tetszene neked?

— Mit mondasz, drágám? — Baley felpillantott az iratcsomóból, amelyet itthoni munkára hozott magával. (Kénytelen volt különmunkát vállalni, hisz hamarosan még egy éhes száj lesz a családban; Jessie nem kapott már fizetést, az ő előléptetése pedig valamilyen körmölést nem igénylő beosztásba változatlanul a jövő zenéje volt.)

— Úgy értem, ha fiú lesz. Hogy tetszene, ha Bentley-nek hívnánk?

Baley lebiggyesztette a szája sarkát:

— Bentley Baley? Nem gondolod, hogy egy kicsit egyformán hangzanak?

— Nem hiszem. Lendületesnek érzem. És különben is, ha idősebb lesz, bármikor választhat egy neki tetsző második keresztnevet.

— Hát, részemről rendben van.

— Biztos? Azt akarom mondani... talán szívesebben vennéd, ha Elijah-nak hívnák?

— Hogy ifjabb Elijah Baley legyen? Szerintem ez nem jó ötlet. Majd ő Elijah-nak nevezheti a fiát, ha akarja.

— Csak még egyet szeretnék... — kezdte Jessie, de aztán nem folytatta.

Egy idő után Lije fölpillantott:

— Mi az, amit szeretnél?

Jessie nem nézett egyenesen a férje szemébe, de azért kellő határozottsággal kérdezte:

— Ugye, Bentley nem bibliai név?

— Nem — felelte Baley. — Egész biztos, hogy nem.

— Akkor jól van. Mert nem akarok bibliai nevet választani.

És többé nem is idézték fel ezt az epizódot, egészen addig a napig, amikor Elijah Baley hazavitte magával a robot Daneel Olivaw-t, amikor már több mint tizennyolc éve voltak házasok, és amikor a fiúk, Bentley Baley (anélkül, hogy második keresztnevet választott volna) már tizenhatéves múlt.

Baley megállt a nagy, kétszárnyú ajtó előtt, amelyen jókora betűkkel FÉRFIMOSDÓ felírás ragyogott. Alatta pedig kisebb betűkkel ez állt: 1/a-1/e alkörzetek. Majd közvetlenül a kulcslyuk fölött még kisebb betűkkel: A kulcs elvesztése esetén azonnal értesítendő a 27—101—51.

Egy ember surrant el Baley mellett. Egy alumíniumdarabkát illesztett a kulcslyukba, majd bement. Az ajtót becsukta maga mögött, esze ágába se volt, hogy nyitva tartsa Baley számára. És ha így tesz, Baley mélyen megsértődött volna. Az emberekbe beidegződött a szokás, hogy a mosdóhelyiségben és annak közvetlen környékén egyszerűen nem vesznek tudomást egymás jelenlétéről. Baley a házastársi bizalmas kapcsolat egyik érdekes megnyilvánulásaként tartotta számon Jessie-nek azt a kijelentését, hogy a női mosdóhelyiségben teljesen más szokás dívik.

Jessie ilyesmiket mondott:

— Ma találkoztam a mosdóban Josephine Greely-vel, és azt mesélte...

A hivatali ranglétrán való előmenetel egyik hátrányos következménye volt, hogy amikor Baleyék engedélyt kaptak a hálószobájukban levő kis mosdó üzembehelyezésére, ennek Jessie társadalmi élete egyenesen kárát látta.

Baley most nem tudta teljesen leplezni zavarát.

— Kérlek, várj meg itt kint, Daneel.

— Meg akarsz mosakodni? — kérdezte R. Daneel.

Baley összerezzent. A fene egye meg ezt a robotot, gondolta magában. Ha már mindenre kioktatták, amit az acélvárossal kapcsolatban tudni kell, miért nem tanították meg egy kis jómodorra is? És én leszek a felelős, ha bárkinek ilyesféle kérdéseket tesz fel.

— Lezuhanyozok. Később, este felé nagy a zsúfoltság. Sok időt elvesztegetnék. Ha meg most rögtön elintézem, az egész esténk szabad.

R. Daneel arcán változatlan nyugalom ült.

— A társadalmi szokások úgy írják elő, hogy idekint várakozzam? — kérdezte.

Baleyn még nagyobb zavar lett úrrá.

— Miért mennél be, ha... nincs rá semmi okod?

— Ó, értem. Persze, persze. De azért, Elijah, az én kezem is bepiszkolódik, és szeretném megmosni.

— Baley elé tartotta a kezét. Rózsaszínű, sima tenyere, amelyet szabályszerű vonalak árkoltak, minden szempontból tökéletes mestermunkára vallott, és olyan tiszta volt, amilyennek lennie kellett.

— Tudod, a lakásunkban is van mosdó — jegyezte meg Baley, de csak úgy közömbösen, hiszen egy robot előtt hiábavaló dolog lett volna felvágni.

— Köszönöm a szívességedet. De végeredményben, gondolom, mégis okosabb volna, ha ide mennék be. Ha már itt vagyok közöttetek a Földön, leghelyesebb, ha minél inkább alkalmazkodom a szokásaitokhoz és viselkedésetekhez.

— Hát akkor gyere.

A mosdó belsejének derűs ragyogása éles ellentétben állt a Cityben általánosan uralkodó szorgos utilitarizmussal, de hatása ezúttal nem jutott el Baley tudatáig.

— Tán egy félórába telik — suttogta Daneelnek.

— Várj meg. — Már elindult, de aztán visszajött, és még hozzáfűzte: — Ide figyelj, ne beszélj senkihez, és ne is nézz senkire! Itt ez a szokás.

Gyorsan körülnézett, hogy meggyőződjék, nem figyelt-e fel valaki már erre a párszavas beszélgetésre is, és nem találkozik-e a szeme megrökönyödött pillantásokkal. Szerencsére az előtérben nem tartózkodott senki, amellett ez végül is csak az előtér volt.

Végigsietett rajta, kissé illetlennek érezve magát, majd elhaladt a közös termek mellett, és a privátfülkékhez ért. Öt esztendővel ezelőtt kapott jutalmul egy ilyen fülkét, elég nagyot ahhoz, hogy egy zuhanyozó, egy kis mosógép és más szükséges dolgok elférjenek benne. Még egy kis vetítő is állt itt, amelyet híradófilmekre lehetett behangolni.

— Második otthon — tréfálkozott Baley, amikor a fülkéjét első ízben igénybe vette. És később gyakran eltöprengett, hogy bírná újból megszokni a közös termek jóval spártaibb körülményeit, ha a fülkére vonatkozó jogát egyszer valamiért visszavonnák.

Megnyomta a mosógépet működtető gombot, mire a mérőműszer sima lapja kivilágosodott.

R. Daneel türelmesen várt, amíg Baley lemosakodva, tiszta alsóruhában, frissen mosott ingben és egészében véve sokkal kellemesebb közérzettel visszatért hozzá.

— Nem történt semmi? — kérdezte Baley, amikor már kellő távolságba kerültek az ajtótól, és nyugodtan beszélhetett.

— Semmi az égvilágon, Elijah — válaszolta R. Daneel.

Jessie az ajtóban várt rájuk, arcán ideges mosoly. Baley megcsókolta.

— Jessie — motyogta —, bemutatom új kollégámat, Daneel Olivaw-t.

Jessie kezet nyújtott. R. Daneel megfogta, majd eleresztette. Jessie a férjéhez fordult, aztán egy félénk pillantást vetett R. Daneelre.

— Foglaljon helyet, Mr. Olivaw. Családi ügyben beszélnem kell a férjemmel. Csak néhány percről van szó, remélem, nem veszi rossznéven.

Megfogta Baley kabátujját. A férfi követte őt a szomszéd szobába.

— Nem sebesültél meg, ugye? — kérdezte az asszony szapora suttogással. — Annyit nyugtalankodtam a rádiójelentés óta.

— Miféle rádiójelentésről beszélsz?

— Vagy egy órával ezelőtt adták le. A cipőboltban történt zavargásról. Azt mondták, két detektív állította helyre a rendet. Én meg tudtam, hogy egy kollégáddal jössz haza, az eset pedig épp itt a mi alkörzetünkben játszódott le, és pont amikor útban voltatok hazafelé. Attól féltem, hogy csak szépítik a dolgot, és hogy te...

— Kérlek, Jessie! Látod, hogy tökéletesen rendben vagyok.

Jessie nagy nehezen erőt vett magán.

— A kollégád — kérdezte reszkető hangon — ugye, nem a te hivatalodból való?

— Nem — felelte kínlódva Baley. — Teljesen... idegen.

— Hogy kell viselkednem vele?

— Mint bárki mással. Kollégám, semmi egyéb. Olyan kevés meggyőző erővel beszélt, hogy Jessie fürge szeme összeszűkült.

— Mi baj?

— Semmi. Gyerünk vissza a nappaliba. Furcsának fogja tartani, ha soká itt maradunk.

Lije Baley ezúttal kissé bizonytalan érzésekkel gondolt a lakására. Eddig a pillanatig sose okozott semmiféle gondot neki, sőt inkább mindig büszke volt rá. Három jókora szobából állt: a nappali például jó tizenötször tizennyolc láb volt. Minden szobához egy kis fülke tartozott. A fő szellőzővezeték egyik csöve közvetlenül mellettük haladt el, ami ugyan nagy ritkán egy kis dübörgéssel járt együtt, másfelől viszont kitűnő hőmérséklet- és légszabályozást biztosított. Amellett a lakás egyik mosdóhelyiségtől sem esett távol, ami igen nagy kényelmet jelentett.

De most, hogy ez az űrön túli világból érkezett teremtmény itt üldögélt a lakás kellős közepén, Baleyt hirtelen bizonytalanság fogta el. Gyatrának és zsúfoltnak látta az otthonát.

Jessie kissé mesterkélt vidámsággal kérdezte: — Ettetek ti már Mr. Olivaw-val, Lije?

— A helyzet az — vágta rá Baley —, hogy Daneel nem étkezik velünk. De én ennék valamit.

Jessie ezt minden további nélkül tudomásul vette. A szigorúan szabályozott ellátás és a minden eddiginél szűkebb fejadagok miatt egyenesen a jómodorhoz tartozott, hogy az emberek ne vegyék igénybe egymás vendégszeretetét.

— Remélem, nem veszi rossznéven, Mr. Olivaw, ha mi megvacsorázunk — mondta Jessie. — Lije, Bentley meg én rendszerint a közös étkezőben eszünk. Kényelmesebb, meg ott a választék is nagyobb, sőt, köztünk maradjon, az adagok is bőségesebbek. De Lije-nak és nekem engedélyünk van rá, hogy háromszor egy héten, ha akarunk, idehaza étkezzünk; tudja, Lije a hivatalában igen eredményesen dolgozik, szép státuszunk van, és ezért azt gondoltam, hogy épp csak erre az egy alkalomra, ha velünk tartana, egy kis privát lakomát csapnánk, bár szerintem azok az emberek, akik túlságosan élnek az egyéni kiváltságokkal, egy kissé, hogy is mondjam, antiszociálisak.

R. Daneel udvariasan hallgatta.

Baley viszont egy kis rejtett ujjmozdulattal jelezte, hogy hallgasson.

— Éhes vagyok, Jessie — mondta.

— Megsérteném az itteni szokásokat, ha a keresztnevén szólítanám, Mrs. Baley? — kérdezte R. Daneel.

— Nem, dehogyis. — Jessie kihajtott a falból egy asztalt, és a közepén levő mélyedésbe helyezve bekapcsolta a tányérmelegítőt. — Csak rajta, nyugodtan szólítson Jessienek, ha akar... Daneel. — És kuncogott egyet.

Baleyt elöntötte a méreg. A helyzet percről percre kellemetlenebbé vált. Jessie embernek tartotta a robot Daneelt. Még az hiányzik, hogy a női mosdóban elhencegjen vele. A robotot a maga „pléhpofájával” jóképűnek lehetett mondani, és Jessie-ről lerítt, mennyire tetszik neki a tisztelettudó modora.

Baley viszont azon tűnődött, vajon Jessie milyen hatást tehet R. Daneelre. Az asszony a tizennyolc év alatt nem sokat változott, legalábbis Lije Baley szemében. Persze teltebb lett, és sokat vesztett fiatalos ruganyosságából. A szája szögletében ráncok húzódtak, és az arcán se feszült olyan fiatalosan a bőr. Régimódibb frizurát hordott, és a haja is egy árnyalattal barnább lett.

De mindez amúgy se számít, gondolta komoran Baley. Az űrországi nők magas termetűek, karcsúk és királyiak, éppúgy, mint az ottani férfiak. Legalábbis a könyvfilmek szerint. R. Daneel bizonyára ilyen nők látványához van szokva.

R. Daneelt szemmel láthatólag egyáltalán nem hozta zavarba Jessie karattyolása, sem az, hogy a keresztnevén szólítja őt.

— Valóban illik ez? — kérdezte. — Jessie, ez becenévnek hangzik. Talán csak a közvetlen környezete szólítja így, és esetleg illendőbb volna, ha én a keresztneve teljes alakját használnám.

Jessie, aki épp a vacsoracsomag szigetelőburkolatát bontogatta, most lehajtotta a fejét, és egyszerre mélyen munkájába merült.

— Szólítson csak Jessie-nek — mondta gyorsan. — Mindenki így hív.

— Jól van, Jessie.

Nyílt az ajtó, és nagy óvatosan egy ifjú legényke somfordált be rajta. Szeme úgyszólván azonnal R. Daneelre tévedt.

— Apa? — szólalt meg a fiú bizonytalanul.

— A fiam, Bentley — mondta halkan Baley. — Ez pedig Mr. Olivaw, Ben.

— Kollégád, ugye, apa? Jó estét, Mr. Olivaw. — Ben tágra nyílt szeme felragyogott. — Mondd, apa, mi történt ott a cipőboltban? A hírekben azt mondták...

— Most ne kérdezz semmit, Ben — szakította félbe éles hangon Baley.

Bentley álla leesett. Anyjára nézett, aki intett neki, hogy üljön le.

— Megtetted, amit mondtam, Bentley? — kérdezte Jessie, amikor a fiú leült. Becézgetőn simogatta a gyerek haját. Bentleynek ugyanolyan fekete haja volt, mint az apjának, és az alakja is az övéhez hasonlított, de minden egyébben az anyjára ütött. Tojásdad arcát, mogyoróbarna szemét, könnyed életfelfogását Jessie-től örökölte.

— Meg, anyu — válaszolta, és kissé előrehajolt, hogy belekukkantson a kettős falú tálba, amelyből már ínycsiklandó illatok szállingóztak. — Mi van vacsorára? Csak nem megint erborhús? Ugye nem, anyu?

— Az erborhús nagyon egészséges — felelte összeszorított ajakkal Jessie. — Te csak edd meg, amit eléd tesznek, és ne tégy megjegyzéseket.

Mindebből világos volt, hogy valóban erjesztett borjúhús van vacsorára.

Baley asztalhoz ült. Ő sem rajongott az erborhúsért erős mellék- és kifejezett utóíze miatt, de Jessie egyszer már elmondta neki az ezzel kapcsolatos problémáját.

— Egyszerűen nem tehetem meg, Lije — magyarázta. — Én egész nap itt élek ezen a szinten, nem tehetem az embereket ellenségeimmé, mert akkor kibírhatatlan lenne az életem. Tudják, hogy konyhafőnökhelyettes voltam, és ha minden második héten marhahússal vagy csirkével sétálnék haza, amikor itt az emeleten úgyszólván senkinek sincs még vasárnapra se privátétkezési kiváltsága, azt mondanák, hogy összeköttetéseink vagy barátaink vannak az előkészítőben. Be nem állna a szájuk, én meg ki se dughatnám az orrom az ajtón, és még a mosdóban se lehetnék békében. Amellett az erborhús és a protofőzelék igen jó. Mind a kettő kitűnően kiegyensúlyozott tápértékű, semmi se megy belőlük veszendőbe, és csupa vitamin és ásvány és minden egyéb, ami szükséges. Csirkét pedig a közös étkezőben a csirkés-keddeken annyit ehetünk, amennyi belénk fér.

Baley könnyen engedett. Jessie-nek tökéletesen igaza volt: az a legfontosabb az életben, hogy az embernek minél kevesebb súrlódása támadjon azokkal, akik körülveszik. Bentleyt már nehezebben lehetett meggyőzni.

— De anyu — kérdezte ezúttal —, miért ne ehetnék én apu jegyével a közös étkezőben egyedül? Olyan jó volna.

Jessie bosszúsan csóválta a fejét.

— Csodálkozom rajtad, Bentley. Mit mondanának az emberek, ha egyedül látnának ott enni? Mintha a családod nem volna elég jó neked, vagy mintha kidobtak volna otthonról.

— Kinek mi köze hozzá?

Baley ingerülten rászólt:

— Azt tedd, amit az anyád mond, Bentley.

A fiú boldogtalanul vonogatta a vállát.

R. Daneel hirtelen közbeszólt a szoba túlsó feléből:

— Megengedik, hogy amíg vacsoráznak, megnézzem ezeket a könyvfilmeket?

— Hogyne — válaszolta Bentley. Felállt az asztaltól, és szemében megvillant az érdeklődés fénye. — Ezek az enyémek. Külön iskolai engedéllyel kölcsönöztem ki őket a könyvtárból. Mindjárt hozom a nézőcsövet. Csuda klassz cső. Apától kaptam a születésnapomra. — Odavitte a csövet R. Daneelnek, és megkérdezte: — Érdeklik a robotok, Mr. Olivaw?

Baley kiejtette kezéből a kanalat, és lehajolt, hogy fölvegye.

— Igen, Bentley — felelte R. Daneel. — Nagyon érdekelnek.

— Akkor ezek biztosan tetszeni fognak önnek. Mind róluk szól. Dolgozatot kell írnom a robotokról, ezért tanulmányozom őket. Meglehetősen bonyolult téma — tette hozzá fontoskodva. — Én a magam részéről robotellenes vagyok.

— Ülj vissza az asztalhoz, Bentley — mondta kétségbeesetten Baley —, és ne zavard Mr. Olivaw-t.

— Egyáltalán nem zavar, Elijah. Szívesen elbeszélgetnék veled erről a problémáról, Bentley, de majd egy más alkalommal. Ma este apádnak és nekem sok dolgunk lesz.

— Előre is örülök neki, Mr. Olivaw. — Bentley visszaült a helyére, és bánatos pillantást vetve az anyja felé, leszelt egy darabot a rózsaszínű, morzsalékos erborhúsból.

— Ma este sok dolgunk lesz? — kérdezte magától Baley.

De aztán hirtelen fölrémlett előtte a ráváró feladat. Maga előtt látta az Űrvárosban holtan heverő űrlakót, és most eszmélt csak rá, hogy órák óta annyira lefoglalták önnön problémái, hogy a gyilkosság rideg tényéről teljesen megfeledkezett.