Acélbarlangok (Gyilkosság az Űrvárosban)

TIZENNEGYEDIK FEJEZET A név hatalma

Baley a megdöbbenéstől görcsös merevségbe dermedt. Jessie odafutott hozzá, vállon ragadta és a mellére simult.

— Bentley? — kérdezte a férfi elfehéredve. Jessie ránézett, megrázta a fejét; a heves mozdulattól barna haja szerteszét repült.

— Neki nincs semmi baja.

— Hát akkor?

Jessie-t hirtelen heves zokogás fogta el. Olyan halkan szólalt meg, hogy szinte meg se lehetett érteni:

— Nem bírom tovább, Lije. Nem bírom. Nem tudok se enni, se aludni. El kell, hogy mondjam...

— Ne mondj semmit — válaszolta mélységes aggodalommal Baley. — Az isten szerelmére, Jessie, ne most!

— De muszáj. Rettenetes dolgot tettem. Rettenetes dolgot. Ó, Lije... — Szavai zokogásba fúltak.

— Nem vagyunk egyedül, Jessie — jegyezte meg gyámoltalanul Baley.

Az asszony felpillantott, de úgy bámult R. Daneel-re, mintha meg se ismerné. A szemét elöntő könnyek, úgy látszik, jellegtelen, elmosódott figurává torzították a robotot.

— Jó napot kívánok, Jessie — mormolta halkan R. Daneel.

— Ez a... a robot? — lihegte Jessie. — Kezefejével megtörölte szemét, és kibontakozott Baley öleléséből. Mély lélegzetet vett, és egy pillanatra reszkető mosoly futott végig az ajkán. — Maga az, ugye?

— Igen, Jessie.

— És nem haragszik, ha robotnak nevezem?

— Nem, Jessie, hiszen az vagyok.

— És én se haragszom, ha bolondnak, hülyének és... felforgatónak neveznek, mert én meg az vagyok.

— Jessie! — nyögött fel Baley.

— Nincs értelme tagadni, Lije — mondta az asszony. — Hadd tudja meg, hisz a munkatársad. Én meg nem bírok tovább hallgatni. Mit kínlódtam tegnap óta! Azt se bánom, ha börtönbe dugnak. Vagy ha a legalacsonyabb szintre tesznek, és nyers élesztőn meg vizén kell élnem. Nem bánom!... De ugye, nem hagyod, hogy ezt tegyék velem, Lije? Nem hagyod, hogy bármi bajom essen? Úgy fé... félek!

Baley megveregette az asszony vállát, és hagyta, hogy kisírja magát. — Nincs eszénél — súgta oda R. Daneelnek. — Nem tarthatjuk itt. Hány óra van?

— Tizennégy-negyvenöt — válaszolta R. Daneel anélkül, hogy az órájára nézett volna.

— A rendőrfőnök bármely pillanatban itt lehet. Azt mondom, vezényeltess ide egy riadóautót, és az úton megbeszéljük a dolgot.

Jessie fölkapta a fejét.

— Az autóúton? Ó, ne, Lije!

— De Jessie — mondta Baley annyira megnyugtató hangon, ahogy csak telt tőle —, ne légy babonás. Ilyen állapotban nem utazhatsz az expressz járaton. Légy jó kislány, nyugodj meg, mert másképp nem mehetünk át a termen. Hozok neked egy kis vizet, jó?

Jessie megtörölte arcát egy nedves zsebkendővel, és elborzadva mondta:

— Szépen nézhetek ki.

— Ne törődj most ezzel — válaszolta Baley. — Mi van a kocsival, Daneel?

— Már vár ránk, Elijah kollégám.

— Gyerünk, Jessie.

— Várj. Várj még egy pillanatig, Lije. Valamit csinálnom kell az arcommal.

— Ez most nem érdekes.

— De kérlek, Lije! Így nem mehetek át a termen. Csak egy pillanat az egész.

Az ember és a robot várt, az ember görcsösen ökölbe szorította a kezét, a robot meg se moccant.

Jessie a táskájába túrt, hogy elővegye a kellékeket. (Ha valamiről el lehet mondani, jelentette ki egyszer ünnepélyesen Baley, hogy több ezer év óta ellenáll mindenféle technikai újításnak, akkor az a női táska. Még az is sikertelen kísérletnek bizonyult, hogy fémcsukó helyett mágneses zárat alkalmazzanak rajta.) Jessie előhalászott egy kis tükröt és egy kis ezüstveretes kozmeto-készletet, amelyet Baley három évvel ezelőtt a születésnapjára vett neki.

A kozmeto-készletnek különféle rekeszei voltak, és Jessie most ezeket sorban igénybe vette. De csak az utolsó művelet eredménye volt igazán látható. Az asszony azzal a különleges könnyedséggel, mondhatni művészettel használta ezeket a szereket, ami, úgy látszik, még a legfelindultabb nőnek is születési előjoga.

Először alapozót fújt az arcára, sima, egyenletes réteget, amely eltűntette bőre fényességét és apró hibáit. Nyomában halvány aranyos pír maradt vissza; Jessie sokéves tapasztalatból tudta, hogy ez illik legjobban a haja és a szeme színéhez. Aztán egy kis napbarnított árnyalatot kölcsönzött homlokának és állának, gyengéden, az álla irányában egyre halványabban kipirosította mindkét orcáját, vékony kék vonást húzott a felső szemhéjára és a fülcimpája mentén. Végül pedig sima kárminvöröset permetezett az ajkára. A halvány rózsaszínű pára nedvesen csillogott a levegőben, de mikor az ajkát érintette, megszáradt és mély vörösbe váltott át.

— Kész — mondta Jessie. Még néhány gyors mozdulattal megigazgatta a haját. Szemében mélységes elégedetlenség tükröződött. — Most talán már jó lesz.

A művelet a megígért pillanatnál ugyan tovább tartott, de tizenöt másodpercnél többet mégse vett igénybe. Baley szemében ez is végtelen hosszúnak tűnt.

— Gyerünk — mondta.

Jessie-nek alig volt ideje eltenni a kozmeto-készletet, férje máris kituszkolta az ajtón.

Az autóút mindkét oldalán sűrű, kísérteties csönd honolt.

— Hát halljuk, Jessie — szólalt meg Baley.

Mióta elhagyták a rendőrfőnök szobáját, Jessie arca nem mutatott érzelmeket, de most újból kiütköztek rajta az izgalom jelei. Gyámoltalanul pillantgatott férjére és Daneelre.

— Essünk túl rajta, Jessie. Kérlek szépen. Követtél el valami bűnt? Valóságos bűnt?

— Bűnt? — Az asszony bizonytalanul rázta a fejét.

— Uralkodj magadon. Ne kezdj el hisztizni. Felelj egyszerű igennel vagy nemmel. Meg... — egy pillanatig habozott — megöltél valakit?

Jessie arcára hirtelen a méltatlankodás felhője borult.

— Hogy képzelsz ilyet, Lije Baley?

— Igen vagy nem, Jessie.

— Nem. Persze hogy nem.

A görcsös feszültség Baley gyomrában érezhetően feloldódott.

— Elloptál valamit? Meghamisítottad az élelmiszerjegyeket? Tettleg bántalmaztál valakit? Megrongáltad az állam vagyonát? Beszélj, Jessie.

— Nem tettem semmi... semmi ilyen meghatározható dolgot. Nem ilyesmiről van szó. — Hátranézett. — Muszáj itt lent maradnunk, Lije?

— Itt maradunk, amíg túl nem esünk ezen. Hát kezdd el az elején. Mit akartál elmondani nekünk? — Baley az asszony lehajtott feje fölött R. Daneel szemébe nézett.

Jessie halkan fogott neki, de beszéd közben hangja egyre erőteljesebbé, tisztábbá vált.

— Ezekről a konzervatívokról van szó. Te tudod, kikről beszélek, Lije. Mindenütt beléjük botlik az ember, folyton csak fecsegnek. Már akkor is, amikor még konyhafőnökhelyettes voltam. Emlékszel Elisabeth Thornbowe-ra? Ő is közéjük tartozott. Unos-untalan arról beszélt, hogy a city a mi legnagyobb bajunk, és hogy mennyivel jobb volt, amikor még nem voltak cityk. Ilyenkor megkérdeztem tőle, honnét tudja ezt olyan biztosan, különösen azután, hogy te meg én összetalálkoztunk, Lije (hiszen emlékszel a beszélgetéseinkre, ugye?), és ő válaszul azokból a kis könyvtekercsekből idézett, amelyek kézről kézre jártak. Olyasmiről beszélek, tudod, mint A City szégyene, tudod, amit az az alak írt. A neve nem jut eszembe.

— Ogrinsky — vetette közbe Baley.

— Igen, de a legtöbb még annál is sokkal rosszabb volt. Amikor azután férjhez mentem hozzád, Lizzyből csak úgy áradt a gúny. „Most, hogy egy zsaruhoz mentél — mondta —, biztos valódi city-hölgy lesz belőled.” Ezután már nemigen beszélgettünk, az állásomból is kiléptem, és ezzel az ügy lezárult. Érzésem szerint a fecsegése jórészt arra ment ki, hogy megbotránkoztasson, vagy hogy feltűnjön valamivel. Vénlány, haláláig nem fog már férjhez menni. A konzervatívok többsége egy és más tekintetben nem tud beleilleszkedni a társadalomba. Emlékszel, Lije, egyszer azt mondtad, hogy az emberek saját gyarlóságaikért a társadalmat hibáztatják, és a cityket akarják megváltoztatni, mert önmagukat nem tudják.

Baley emlékezett a szavaira, csak most üresnek, semmitmondónak érezte őket.

— Maradj a tárgynál, Jessie — mondta gyengéden.

— Lizzy tehát folyton arról papolt, hogy egyszer majd eljön a mi napunk, és hogy az embereknek össze kell tartaniuk. Örökké azt hajtogatta, az egész az űrlakók bűne, akik azt akarják, hogy a Föld gyenge és dekadens legyen. Dekadens: ez volt a szavajárása. Ránézett az étlapokra, amiket a következő hétre készítettem, elfintorította az orrát, és azt mondta: dekadens. Jane Myers mindig utánozta őt a konyhában, majd meghaltunk a nevetéstől. Elisabeth azt mondogatta, hogy majd egy szép napon feloszlatjuk a cityket, visszatérünk a természethez és leszámolunk az űrlakókkal, akik ránk erőszakolják a robotokat és ezzel örökre a citykhez akarnak láncolni bennünket. Csak ő sose hívta robotnak őket. Mindig „ lelketlen szörnyeteget” mondott, már ne haragudjon a kifejezésért, Daneel.

— A jelzőnek, amit használt, nem ismerem az értelmét, Jessie, de nem haragszom érte. Folytassa, kérem.

Baley nyugtalanul fészkelődött. Jessie javíthatatlan. Akármilyen kritikus helyzetben van, csak a maga körülményes módján képes elmondani valamit.

— Elisabeth mindig úgy beszélt — folytatta az asszony —, mint aki egy csomó hasonszőrűvel együtt szövögeti a terveit. „ A legutóbbi ülésünkön...” — szokta mondani, és ilyenkor elhallgatott, és félig kérkedő, félig ijedt pillantást vetett rám, mintha azt akarta volna, hogy én kérdezzek, ő meg fontoskodhassék. De félt is, hogy esetleg bajba hozom. Én, persze, soha semmit nem kérdeztem tőle. Nem akartam lovat adni alá. Akárhogy is volt, amikor hozzád mentem, Lije, az egésznek vége szakadt, míg aztán... — Elhallgatott.

— Folytasd, Jessie — nógatta Baley.

— Emlékszel, Lije, arra a vitánkra? Jezebelről?

— Kiről? — Egy-két másodpercig tartott, amíg Baley ráeszmélt, hogy Jessie a saját nevéről beszél, nem valami idegen asszonyról. Ösztönösen R. Daneelhez fordult és védekező hangon magyarázta: — Jessienek Jezebel a teljes neve. De nem szereti, és így nem is használja.

R. Daneel komolyan bólintott. A fene egye meg, gondolta Baley, mit izgatom magam miatta?

— Akkor nagyon felpiszkáltál, Lije — folytatta Jessie. — Nagyon. Tudom, butaság volt, de állandóan arra kellett gondolnom, amit mondtál. Vagyis hogy Jezebel egyszerűen konzervatív volt, aki az ősi életformáért harcolt az újonnan jöttek furcsa szokásaival szemben. Végeredményben én is Jezebel vagyok, és mindig...

— Azonosítottad magad vele? — segítette ki Baley.

— Igen — felelte Jessie, de rögtön megrázta és elfordította a fejét. — Valójában persze mégse. Legalábbis nem szó szerinti értelemben. Nem azzal azonosítottam magamat, akinek én tartottam őt. Te is tudod, hogy ahhoz nem hasonlítottam.

— Tudom, Jessie. Ne légy csacsi.

— És mégis sokat gondoltam rá, és valahogy az jutott eszembe, hogy ma ugyanaz a helyzet, mint akkor volt. Vagyis hogy nekünk, földlakóknak megvolt a magunk régi életformája, és most jönnek ezek az űrlakók mindenféle új eszmékkel, és nálunk is el akarják terjeszteni azokat az újmódi szokásokat, mi pedig oktalanul felvesszük őket, és talán a konzervatívoknak igazuk van. Talán tényleg vissza kellene térnünk a mi régi, jó életformánkhoz. Ezért aztán megkerestem Elisabethet.

— Értem. Folytasd.

— Azt mondta, nem tudja, miről beszélek, és különben is én egy zsaru felesége vagyok. Ennek, válaszoltam, semmi köze a dologhoz. Úgyhogy a végén belement, hogy majd beszél valakivel. És vagy egy hónap múlva el is jött hozzám, és azt mondta, rendben van. Én meg beléptem közéjük, és azóta is eljárok a gyűléseikre.

— És nekem erről egy szót se szóltál — nézett rá szemrehányóan Baley.

— Bocsáss meg, Lije — szólt Jessie remegő hangon.

— Ez nem segít a dolgon. Mármint az, hogy én megbocsátok. Mondj el mindent a gyűlésekről. Először is hol tartották őket?

A tárgyilagosság érzete lopakodott belé, és elnémította az érzelmeit. Kiderült, hogy amit igyekezett maga előtt tagadni, igaz, leplezhetetlenül, félreérthetetlenül igaz. És most, hogy túl volt a bizonytalanságon, mondhatni megkönnyebbült.

— Idelent — válaszolta Jessie.

— Idelent? Itt ezen a helyen? Hogy érted ezt?

— Itt az autóúton. Ezért nem akartam lejönni ide. De a gyűlések céljaira nagyszerű hely volt. Itt összejöttünk...

— Hányan?

— Nem tudom pontosan. Hatvanan-hetvenen lehettünk. De ez csak az egyik helyi tagozat volt. összehajtható székeket állítottak fel, enni-innivalót kaptunk, és valaki beszélt, többnyire arról, milyen nagyszerű volt az élet a régi időkben, és hogy majd egy szép napon elintézzük azokat a szörnyetegeket, vagyis a robotokat, meg az űrlakókat is. Voltaképp irtó unalmas volt az egész, mert mindig ugyanazt ismételgették. De azért elviseltük őket, főleg mert olyan jó mulatság volt összejönni és fontoskodni. Esküvel fogadtunk hűséget a mozgalomnak és ha valahol összetalálkoztunk, titkos jellel köszöntöttük egymást.

— És sose zavartak meg benneteket? Sose jött arra egy riadó- vagy tűzoltóautó?

— Nem. Soha.

— Ezt különösnek tartod, Elijah? — szólt közbe R. Daneel.

— Tulajdonképpen nem — válaszolta elgondolkodva Baley. — Vannak itt olyan átjárók, amelyeket gyakorlatilag sosem használnak. Viszont elég dörzsöltnek kell lenni ahhoz, hogy valaki tudja, melyek ezek az átjárók. Más nem volt ezeken a gyűléseken, Jessie? Csak beszédeket tartottatok meg összeesküvősdit játszottatok?

— Nagyjából. Néha énekeltünk. És persze enni-innivalót kaptunk. Nem sokat. Többnyire csak szendvicset meg gyümölcslevet.

— De ha csak ennyi volt az egész, mi a fenének vagy most úgy kétségbeesve? — tört ki gorombán Baley.

Jessie arca megvonaglott.

— Te haragszol.

— Kérlek, Jessie — mondta vastürelemmel Baley —, felelj a kérdésemre. Ha ilyen ártalmatlan dologról volt szó, miért éltél az utóbbi másfél nap alatt ilyen rettegésben?

— Attól féltem, bántani fognak téged. Az ég szerelmére, Lije, miért teszel úgy, mintha nem értenéd? Hiszen elmondtam, miről van szó.

— Nem, még nem mondtad el. Te csak ártatlan kávénénikék titkos kis klikkjéről beszéltél. Arra felelj, nem rendeztek-e soha nyílt tüntetéseket? Robotokat se romboltak? Nem szítottak lázadást? Nem öltek meg embereket?

— Soha! Ilyesmit sose tettem volna, Lije. Nem maradtam volna köztük, ha ilyesmivel próbálkoznak.

— Hát akkor miért mondod, hogy rettenetes dolgot műveltél? Miért félsz attól, hogy börtönbe kerülsz?

— Mert... mert arról beszéltek, hogy majd nyomást gyakorolnak a kormányra. Arról volt szó, hogy megszerveznek minket, és azután nagy sztrájkok és munkabeszüntetések lesznek. Kényszeríteni fogjuk a kormányt, hogy tiltsa be a robotokat, az űrlakókat pedig küldje vissza, ahonnét jöttek. Azt hittem, mind csak üres beszéd, és akkor elkezdődött ez a dolog veled meg Daneellel. Erre azt mondták, „ most jönnek a tettek” és hogy „ példát statuálunk” meg „ egyszer s mindenkorra gátat vetünk a robotinváziónak”. Még ott a mosdóban is ezt mondogatták, mert nem tudták, hogy rólad van szó. De én tudtam. Rögtön tudtam... — Megint elcsuklott a hangja.

— Ugyan, Jessie — mondta Baley megenyhülten. — Ez mind semmiség. Üres fecsegés. Magad is láthatod, hogy semmi se történt.

— De én úgy megijedtem! Azt mondtam magamban: én is részt vettem benne. És ha gyilkolni meg rombolni fognak, megölhetnek téged meg Bentley-t, és ez valahogy az én... az én bűnöm lesz, mert részt vettem benne, és megérdemlem, hogy börtönbe csukjanak.

Baley hagyta, hogy kisírja magát. Átölelte a vállát, és közben R. Daneelre nézett, aki nyugodtan viszonozta pillantását.

— Most szeretném, ha gondolkodnál egy kicsit, Jessie — mondta. — Ki volt a csoportotok vezetője?

Az asszony kissé már megnyugodott, zsebkendőjével szárogatta a szeme sarkát.

— A vezetőt Joseph Kleminnek hívják, valójában egy nagy senki. Legfeljebb százhatvanöt centi magas, és odahaza szörnyű nagy papucs lehet. Szerintem teljesen ártalmatlan ember. Csak nem akarod letartóztatni, Lije? Az én bemondásom alapján? — Nyugtalan pillantást vetett férjére.

— Egyelőre senkit se tartóztatok le. Honnét kapta Klemin az utasításait?

— Azt nem tudom.

— Jártak idegenek is a gyűlésekre? Tudod, kikre gondolok: nagyfejűek a szervezet központjából?

— Néha jöttek mások, és beszédet tartottak. De ez csak ritkán fordult elő, talán kétszer egy évben.

— A nevüket meg tudnád mondani?

— Nem. Mindig úgy mutatták be őket, hogy az „ egyik bajtársunk” vagy „ egy barátunk Jackson Heightsből” vagy máshonnét.

— Értem. Daneel!

— Tessék, Elijah.

— Írd le azokat az embereket, akiket gyanúsnak találtál. Hátha Jessie felismeri őket.

R. Daneel matematikai pontossággal végigment a listán. Az egyre sokasodó testméretek hallatára Jessie arcára kiült a megdöbbenés, és mind hevesebben rázta a fejét.

— Jaj istenem — hajtogatta. — Hogy emlékezhetnék rá? Egyikre se emlékszem. Nem tudok... — Elhallgatott és gondolataiba merült. Majd hirtelen megszólalt: — Azt mondta az egyikről, hogy élesztőmunkás?

— Francis Clousarr — felelte R. Daneel —, a New York-i élesztőüzem alkalmazottja.

— Hát egyszer, tudja, tartott valaki egy beszédet, én meg történetesen az első sorban ültem, és folyton éreztem egy icipici nyers élesztőszagot. Érti, mire gondolok, ugye? Csak azért emlékszem rá, mert aznap épp el volt rontva a gyomrom, és attól a szagtól hányingert kaptam. Föl kellett álmom a helyemről, és hátrább ülnöm, de persze nem mondhattam meg, miért. Irtó kínos volt. Lehet, hogy erről az emberről van szó. Hiszen ha valaki folyton élesztővel dolgozik, a szag a ruhájába is beeszi magát. — Jessie most is fintorgatta az orrát.

— A kinézésére nem emlékszel?

— Nem — felelte Jessie határozott hangon.

— No jól van. Ide hallgass, Jessie, most elviszlek az anyádhoz. Bentley is ott lesz veled, és egyikőtök se hagyja el a körzetet. Ben ne menjen iskolába. Én majd elintézem, hogy házhoz küldjék az ételt, és a lakás körüli folyosókat rendőrök őrizzék.

— De veled mi lesz? — Jessie hangja remegett.

— Engem nem fenyeget semmi veszély.

— És meddig fog ez tartani?

— Nem tudom. Talán egy-két napig. — De maga se hitt a szavaiban.

Baley és R. Daneel, most már csak kettesben, újból az autóúton haladtak. Baley arcán sötét aggodalom ült.

— Szerintem — mondta — egy két szinten működő szervezettel állunk szemben. Az elsőnek, az alacsonyabb szinten működőnek nincs semmiféle határozott programja, rendeltetése mindössze annyi, hogy egy esetleges puccsnak tömegtámogatást biztosítson. A második, egy lényegesen szűkebb elitgárda viszont jól kitervelt akcióprogramot tűzött maga elé. Ezt az elitet kell megtalálnunk. Azokra az operettbe illő csoportokra, amelyekről Jessie beszélt, nem érdemes időt vesztegetni.

— Mindez igaz lehet — válaszolta R. Daneel —, feltéve, hogy Jessie elbeszélését készpénznek vesszük.

— Szerintem — mondta szárazon Baley — Jessie elbeszélését százszázalékosan igaznak fogadhatjuk el.

— Látszólag igen — jegyezte meg R. Daneel. — A cerebrális impulzusaiból nem lehet arra következtetni, hogy pathológikus hajlama volna a hazudozásra.

Baley most már leplezetlenül sértődött arckifejezéssel fordult a robot felé:

— Ezt én se mondanám. A jelentésünkben nem is kell megemlítenünk a nevét. Érted?

— Ha így akarod, Elijah kollégám — felelte higgadtan R. Daneel. — Csakhogy akkor a jelentésünk nem lesz se teljes, se pontos.

— Lehet. De ebből nem származik semmi baj. Jessie magától jött hozzánk, elmondta mindazt, amit tud a dologról, és ha megemlítjük a nevét, az csak arra jó, hogy bekerüljön a rendőrségi nyilvántartásba. Ezt pedig nem akarom.

— Ha ez a helyzet, persze igazad van. Feltéve, hogy egészen biztosan nem maradt semmi kiderítetlen.

— Ami Jessie-t illeti, semmi se maradt. Ezért kezeskedem.

— Akkor meg tudnád magyarázni, hogy ez a Jezebel, ez az egyetlen szó, egy puszta név, miért indította őt arra, hogy feladja régi elveit, és újakhoz pártoljon át? Homályosnak találom az indokot.

Lassan hajtottak a kanyargó, néptelen alagúton.

— Nehéz lenne elmagyarázni — válaszolta Baley. — Jezebel ritka név. Valaha egy nagyon rossz hírű asszonyt neveztek így. Feleségem ezt a tényt kincsként őrizte. Így mintegy a bűnös asszony szerepében tetszeleghetett magának, és ez kárpótolta egyhangúan tisztes életéért.

— De miért akar egy törvénytisztelő asszony a bűnös szerepében tetszelegni? Baley már-már elmosolyodott.

— Ilyenek az asszonyok, Daneel. De akárhogy is van, nagy ostobaságot követtem el. Egy ingerült pillanatomban kijelentettem, hogy a történelmi Jezebel nem is volt valami különlegesen bűnös asszony, sőt, kifejezetten jó feleség volt. Azóta is bánom ezt az ostobaságomat. Mert kiderült, hogy Jessie-t ezzel nagyon boldogtalanná tettem. Elvettem tőle valamit. És amit azután tett, azzal, azt hiszem, a maga módján rajtam akart bosszút állni. Olyasmibe bonyolódott, amiről tudta, hogy én nem helyeselném. Persze nem állítom, hogy tudatos szándék volt.

— Lehet egy szándék más, mint tudatos? Ez nem mond ellent önmagának?

Baley a robotra bámult, és nem bírta rászánni magát, hogy a tudatalatti fogalmát magyarázgassa. Ehelyett csak ennyit mondott:

— Amellett a Biblia nagy hatással van az ember gondolkodására és érzelmi világára.

— Mi az a Biblia?

A detektív egy pillanatra meglepődött, de aztán azon csodálkozott, hogy miért is lepődött meg. Az űrlakók filozófiája, ezt tudta, teljesen mechanisztikus, és R. Daneel csak azt tudhatja, amit az űrlakók, semmivel sem többet.

— A Biblia a földi lakosság körülbelül felének szent könyve.

— Nem tudom felfogni a jelző értelmét.

— Olyasmit jelent, hogy tiszteletben tartott. A könyv egyes részei, ha helyesen értelmezik őket, olyan erkölcsi normákat tartalmaznak, amelyeket sokan az emberiség végső boldogságának elérésére a legjobbnak tartanak.

R. Daneel szemmel láthatóan elgondolkozott.

— És a törvényeitek magukban foglalják ezeket a normákat? — kérdezte azután.

— Sajnos, nem. Nem lehet őket törvényekkel kötelezővé tenni. Minden egyén saját elhatározásából, önnön vágyaitól vezérelve kell hogy engedelmeskedjék nekik. Bizonyos értelemben a normák felette állnak minden lehetséges törvénynek.

— Felette állnak a törvénynek? Ez nem ellentmondás?

Baley kényszeredetten mosolygott.

— Idézzek neked valamit a Bibliából? Érdekelne?

— Kérlek rá.

A detektív leállította az autót, és néhány percig csukott szemmel, elgondolkozva ült. Szerette volna a középkori Biblia zengzetes nyelvén idézni a verseket, de tudta, hogy R. Daneel így nem értené meg. Így hát szinte könnyed hangon recitálta a modern változat szavait, mintha valamilyen mai életből fakadó történetet mondana el, nem pedig az ember legősibb múltjából idézne fel egy példázatot.

— Jézus pedig elment az Olajfák hegyére, de pirkadatkor már ismét ott volt a templomban. És az egész nép eljött hozzá, ő meg leült és tanította őket. Az írástudók és a farizeusok elébe hoztak egy asszonyt, akit házasságtörésen kaptak, középre állították és ezt mondták: „ Mester, ezt az asszonyt házasságtörésen kapták. A törvényben pedig Mózes megparancsolta, hogy az ilyen bűnösöket meg kell kövezni. Te mit mondasz?” Ezt pedig azért kérdezték, hogy megkísértsék őt, hogy legyen majd mivel vádolniuk. Jézus pedig lehajolt, és az ujjával a földre írt, mintha nem is hallotta volna őket. De azok sürgetve ismét kérdezték őt, mire felegyenesedett, és azt mondta nekik: „ Aki közületek nem bűnös, az vesse rá az első követ.” Azután újra lehajolt, és tovább írt a földre. Azokat pedig, akik hallották, amit mondott, vádolta önnön lelkiismeretük, és a vénektől kezdve egymásután, mindannyian az utolsóig elmentek. Jézus pedig egyedül maradt az előtte álló asszonnyal. „ Asszony — mondta neki —, hol vannak a vádlóid? Senki sem ítélt el téged?” „ Senki, uram!” — mondta az asszony. Jézus meg így szólt hozzá: „ Én se ítéllek el. Eredj és ne vetkezz többé.”

R. Daneel figyelmesen végighallgatta a történetet, aztán azt kérdezte:

— Mi az, hogy házasságtörő?

— Ez nem fontos. Olyan bűn, amelynek annak idején megkövezés volt a szokásos büntetése, vagyis a bűnöst kövekkel dobálták, míg csak meg nem halt.

— És az asszony bűnös volt?

— Igen.

— Akkor miért nem kövezték meg?

— Mert Jézus szavai után senki se érezte magát képesnek rá. A történet azt akarja példázni, hogy van valami magasabbrendű annál az igazságnál, amelynek szeretetét belédszerelték. Olyan emberi érzés, amelyet kegyelemnek neveznek, olyan cselekedet, amit megbocsátásnak hívunk.

— Ezeket a szavakat nem ismerem, Elijah kollégám.

— Tudom — dünnyögte Baley. — Tudom.

Hirtelen mozdulattal elindította a riadóautót, és hagyta, hadd száguldjon. A légnyomás az ülés párnázatához szorította.

— Hová megyünk? — kérdezte R. Daneel.

— Az élesztővárosba — felelte Baley —, hogy kiszedjük az igazat Francis Clousarrből, az összeesküvőből.

— Van erre valamilyen módszered, Elijah?

— Nekem éppenséggel nincs. De neked van, Daneel. Egy egészen egyszerű módszered. Az autó tovább száguldott velük.