Acélbarlangok (Gyilkosság az Űrvárosban)

TIZENÖTÖDIK FEJEZET Egy összeesküvő letartóztatása

Baley érezte, hogy az élesztőváros felől áradó enyhe illat mind erősebbé, áthatóbbá válik. Egyesektől, például Jessie-től eltérően, nem tartotta kellemetlennek. Sőt, inkább kedvelte. Derűs emlékeket ébresztett benne.

Valahányszor nyers élesztőszag ütötte meg az orrát, az érzetek alkímiája több mint három évtizeddel visszavetette a múltba. Újból tízéves volt, látogatóban Boris nagybátyjánál, aki egy élesztőüzemben dolgozott. Boris bácsinál mindig várt rá néhány falat élesztőínyencség: aprósütemények, édes lével töltött csokoládébonbonok, macska- és kutyaalakú nyalánkságok. Fiatal létére is tudta, hogy Boris bácsinak voltaképpen nem szabadna ilyesmit hazahoznia, ezért mindig nagyon csöndesen eszegette őket, a szoba sarkában, a fal felé fordulva. És sietett is az evéssel, nehogy rajtakapják.

De annál édesebbek voltak.

Szegény Boris bácsi! Baleset érte és belehalt. Sose mondták meg neki, pontosan hogy történt. Keservesen sírt, azt hitte, Boris bácsit letartóztatták, mert élesztőt csempészett ki az üzemből. És attól félt, hogy őt is elfogják és kivégzik. Évekkel később gondosan végigböngészte a rendőrségi aktákat, és ekkor megtudta az igazat. Boris bácsi egy szállítókocsi alá esett. Á romantikus mítosz — legnagyobb sajnálatára — szertefoszlott.

De a nyers élesztő szagára a mítosz mindig újjáéledt, legalábbis néhány másodpercre.

New York Citynek nem volt olyan része, amelyet hivatalosan élesztővárosnak hívtak volna. S a helységnévtárban, se a hivatalos térképen nem lehetett nyomát lelni. Amit a mindennapi életben élesztővárosnak hívtak, az a postahivatal számára csak Newark, New Brunswick és Trenton volt, egy széles sáv, amely a hajdani New Jersey-n vágott keresztül, lakónegyedekkel tarkítva, főleg Newark és Trenton központjaiban, de legnagyobb részét a gyárak foglalták el, ahol tömérdek kádban ezer különféle fajtájú élesztőt termeltek és szaporítottak.

A City lakosságának egyötöde az úgynevezett élesztőüzemekben dolgozott, további egyötöde pedig a kisegítő iparágakban. Kezdve az Allegheny kusza vadonjaiból a Citybe vontatott fa- és nyerscellulóz-hegyektől a savas kádakon, amelyekben a nyersanyagot hidrolízis útján glukózévá alakították át, meg a kocsiszám felhasznált segédanyagokon: a salétrom- és foszfát-halmokon keresztül, egészen a vegyészeti laboratóriumok által szállított szervesanyag-bödönökig — mind csak egyetlen célt szolgált: élesztő és még több élesztő termelését.

Élesztő nélkül a Föld nyolcmilliárd lakosságából hatmilliárd egy éven belül éhen pusztulna.

E gondolatra Baley megborzongott. Ez az eshetőség három nappal ezelőtt ugyanígy fennállt, mint most, csakhogy három nappal ezelőtt ilyesmi nem jutott volna eszébe.

Az egyik kijáraton át ki süvítettek az autóútról a newarki kültelekre. A sugárút két oldalán jellegtelen háztömbök — gazdasági épületek húzódtak, de csak kevés ember járt errefelé. Így nem kellett lelassítaniuk a kocsi futását.

— Hány óra van, Daneel? — kérdezte Baley.

— Tizenhat-nulla-öt — válaszolta R. Daneel.

— Akkor még dolgozik, ha nappali műszakos. Baley egy rakodóbeugrónál leparkírozta a riadóautót, és rögzítette a kormányt.

— Ez tehát a New York-i élesztőüzem, Elijah? — tudakolta a robot.

— Egy része — felelte Baley.

Beléptek egy folyosóra, melynek mindkét oldalán irodák nyíltak. Az egyik kanyarban az ügyfeleket fogadó csupamosoly titkárnő elé kerültek.

— Kivel óhajtanak beszélni? Baley kinyitotta a tárcáját.

— Rendőrség — mondta. — Dolgozik itt bizonyos Francis Clousarr?

A lány zavartan nézett rá.

— Mindjárt megkérdezem.

Kapcsolótáblájába bedugta a jól olvashatóan Személyzeti megjelölésű vezetéket, ajkai épp hogy csak mozogtak, hallani nem lehetett, mit mond.

Majd szavai hallhatóvá váltak, de mindössze ennyit mondott:

— ...azt állítja, uram, hogy rendőr.

Fekete hajú, jól öltözött férfi lépett ki az egyik ajtón. Ritkás bajusza volt, és kissé már kopaszodott. Ajkán félénk mosoly bujkált.

— Prescott vagyok a Személyzetiről — mutatkozott be. — Mi baj van, biztos úr?

Baley fagyos pillantással válaszolt, mire Prescott mosolya kényszeredetté vált.

— Nem szeretném felidegesíteni a munkásokat — jegyezte meg Prescott. — Húzódoznak a rendőrségtől.

— Ne mondja! — gúnyolódott Baley. — Clousarr itt tartózkodik az épületben?

— Igen, biztos úr.

— No, akkor adjon egy botot. És ha Clousarr megugrana, mielőtt odaérnénk, majd újból beszélgetünk egymással.

Prescott ajkáról végleg lefagyott a mosoly.

— Hozok egy botot, biztos úr — motyogta.

A vezérlőbot a C-G osztály 2. sz. csoportjára volt beállítva. Hogy ez a gyári szóhasználat szerint mit jelentett, Baley nem tudta. De nem is kellett tudnia. A botot feltűnés nélkül tenyérben lehetett tartani, hegye, ha a beállításnak megfelelő irányba fordították, felmelegedett, ellenkező esetben pedig gyorsan kihűlt. És ahogy közeledtek vele a cél felé, egyre melegebb lett.

A be nem avatottak a hőmennyiség gyors, alig észlelhető változásai miatt nemigen tudták hasznát venni a botnak, de a City-lakók között csak kevesen akadtak, akik ebben a művészetben járatlanok lettek volna. Mert a gyerekek egyik legnépszerűbb, soha meg nem unt játékát: az iskolaszintek folyosóin űzött bújócskát ilyen gyermek-vezérlőbotokkal játszották. („Akár hideg, akár meleg, Hipp-hopp-bottal célod leled! Hipp-hopp vezérlőbot világmárka!”)

Baley a száz meg száz hatalmas épületcsoport között is eligazodott, és a bottal a kezében oly könnyen meglelte a legrövidebb utat, mintha naponta erre járt volna.

Amikor tíz perc múlva belépett egy fényesen megvilágított terembe, a vezérlőbot hegye csaknem forró volt.

— Francis Clousarr itt dolgozik? — kérdezte az ajtóhoz legközelebb álló munkástól.

A munkás befelé intett a fejével. Baley elindult a jelzett irányba. A levegőben erős, átható élesztőszag terjengett, pedig a légpumpák állandóan dolgoztak, zümmögésük betöltötte a helyiséget.

A terem túlsó végében egy férfi felállt és levetette a kötényét. Középtermetű ember volt, aránylag fiatal, arcát mégis mély barázdák szántották, és a haja is már szürkülni kezdett. Celltex törülközőjével lassan szárogatta nagy, bütykös kezét.

— Francis Clousarr vagyok — mondta. Baley egy kurta pillantást vetett R. Daneelre. A robot bólintott.

— Oké — szólt Baley. — Tudunk itt valahol beszélni?

— Esetleg — felelte lassan Clousarr. — De a műszaknak mindjárt vége. Hagyjuk talán holnapra.

— Holnapig még hosszú a nap. Essünk túl most rajta. — Baley kinyitotta a tárcáját és az élesztőmunkás felé fordította.

De Clousarr keze nem remegett meg; gondosan tovább törülközött:

— Nem tudom, maguknál a rendőrségen mi a szokás — jegyezte meg hűvösen —, de itt nálunk szigorúan betartják az étkezési időket. Vagy 17.00 és 17.45 között eszem, vagy éhen maradok.

— Értem — mondta Baley. — Majd intézkedem, hogy elhozzák a vacsoráját.

— Príma — bólintott Clousarr örömtelen ábrázattal. — Akár egy arisztokratának vagy egy C kategóriás zsarunak. És azután mi jön még? Privát fürdő?

— Maga csak feleljen a kérdéseinkre, Clousarr — figyelmeztette Baley. — A vicceivel a babáját szórakoztassa. Hol beszélhetünk?

— Ha beszélni akarnak, menjünk talán a mázsálóba. Ebben legyen a kedvük szerint. De ami a beszédet illeti, nekem nincs mondanivalóm.

Baley betolta Clousarrt a mázsálóba. Négyszögletes, higiénikusan fehérre mázolt szoba volt, a nagyobb teremtől független (és hatékonyabb) légszabályozó berendezéssel. A falak mentén üveggel körülzárt, elektronikus precíziós mérlegek álltak, amelyeket kizárólag elektromágneses tér révén lehetett működtetni. Baley egyetemi tanulmányai során e mérlegek olcsóbb típusaival már találkozott. Az egyik ittenit mindjárt felismerte: csekély egymilliárd atomot tudott mérni.

— Nem hiszem, hogy egy ideig bárki is bejönne — jegyezte meg Clousarr.

Baley erre csak morgott egyet, azután Daneelhez fordult.

— Légy szíves, intézkedj, hogy küldjenek ide egy vacsorát. És kérlek, várd meg odakint, amíg hozzák.

— A távozó R. Daneel után nézett, majd azt kérdezte: — Maga vegyész?

— Erológus vagyok, ha nincs ellene kifogása.

— Mi a különbség?

Clousarr fensőbbséges ábrázatot vágott.

— A vegyész csak amolyan létologató, bűzmanipulátor. Az erológus meg néhány milliárd ember táplálásához nyújt segédkezet. Én erjesztési szakember vagyok.

— Értem.

— Ez a laboratórium — folytatta Clousarr — a New York-i Élesztő szíve. Nincs egyetlen nap, egyetlen istenverte óra, amikor az üstjeinkben a vállalat összes fajta élesztőiből ne állítanánk elő tenyészetet. Mi ellenőrizzük és szabályozzuk a tápláléktényezővel kapcsolatos követelményeket. Mi kontrolláljuk, hogy jó-e a kitenyésztett fajta. Átalakítjuk öröklött sajátságait, új fajtákat hozunk létre, a rosszakat kigyomláljuk, tulajdonságaikat szétcsoportosítjuk, majd újból összevegyítjük. Az a földieper, amit a New Yorkiak két év óta idényen kívül esznek, barátom, nem földieper, hanem különlegesen magas cukortartalmú és a valódinak megfelelő színű élesztőtenyészet, épp csak egy kis ízesítő hozzáadásával. Itt, ebben a teremben tenyésztettük ki. Húsz esztendővel ezelőtt a Saccharomyces olei Benedictae csak egy undorító, faggyúízű, vacak cserje volt. Ma is faggyúízű, de a zsírtartalmát tizenöt százalékról nyolcvanhét százalékra tornásztuk fel. Ha utazik ma az expresszjáraton, jusson eszébe, hogy azt kizárólag S. O. Benedictae AG-7-tel zsírozzák. Itt kísérleteztük ki, ebben a teremben. Ne hívjon hát vegyésznek. Erológus vagyok.

Baley akarata ellenére is meghátrált Clousarr kérkedő, heves szóáradata előtt. De most közbevágott:

— És hol volt tegnap este tizennyolc és húsz óra között?

Clousarr vállat vont.

— Sétáltam. Szeretek vacsora után járni egyet.

— Ismerősökhöz ment? Vagy szubéterikusba?

— Nem. Csak sétáltam.

Baley összeszorította ajkait. Ha Clousarr szubéterikusba ment volna, akkor ez megmutatkoznék a jegytömbjén. Ha meg valamelyik ismerősénél járt volna, akkor meg kellene neveznie egy férfit vagy nőt, és ezt ellenőrizni lehetne.

— Szóval senki se látta?

— De lehet, hogy látott. Nem tudom.

— És előző este?

— Akkor is sétáltam.

— Tehát egyik estére sincs alibije?

— Ha valami bűnt követtem volna el, biztos uram, akkor lenne. De mért volna nekem szükségem alibire?

Baley a noteszát vizsgálgatta.

— Maga egyszer már állt bíróság előtt. Lázongás miatt.

— Úgy van. Egy R-pofa elment előttem, és én felbuktattam. Ezzel lázongásra szítottam?

— A bíróságnak az volt a nézete. Bűnösnek mondták ki és megbírságolták.

— De ezzel az ügy le van zárva, nem? Vagy újból meg akar bírságoltatni?

— Tegnapelőtt este egy bronxi cipőboltban kisebb zavargás volt. Magát is ott látták.

— Ki látott?

— Magának akkor itt vacsoraideje lett volna. Vacsorázott tegnapelőtt este?

Clousarr habozott, majd megrázta a fejét.

— El volt rontva a gyomrom. Az élesztőtől megesik néha. Még az olyan öreg fiúknál is, mint én.

— Múlt éjjel Williamsburgben is zavargás-féle volt, és ott is látták magát.

— Ki látott?

— Tagadja, hogy mindkét esetnél jelen volt?

— Nem állít semmi olyat, amit tagadhatnék. Hol történtek pontosan ezek az esetek, és ki mondja, hogy látott engem?

Baley erősen az erológus szemébe nézett.

— Maga nagyon jól tudja, miről beszélek. Maga szerintem egy illegális konzervatív szervezetben fontos szerepet tölt be.

— Azt gondol, biztos úr, amit akar. De ez még nem bizonyíték. Ezt valószínűleg maga is tudja — és Clousarr elvigyorogta magát.

— Valószínűleg — felelte Baley, és mereven szembenézett vele. — De majd kiszedjük magából az igazat. — A mázsáló ajtajához lépett, kinyitotta és megkérdezte az odakint türelmesen várakozó R. Daneel-től: — Megjött már Clousarr vacsorája?

— Már jön, Elijah.

— Hozd be majd, kérlek.

R. Daneel egy perc múlva bejött egy fémrekeszekre osztott tállal.

— Tedd le Mr. Clousarr elé, Daneel — mondta Baley. Leült a mérlegfal előtt álló egyik székre, keresztbe rakta lábait, és cipőjét ritmikusan ide-oda lengette. Látta, hogy Clousarr idegesen elhúzódik, amikor R. Daneel leteszi mellé a tálat egy székre.

— Mr. Clousarr — mondta Baley —, bemutatom magának a kollégámat, Daneel Olivaw-t. Daneel kinyújtotta a kezét.

— Jó napot, Francis.

Clousarr egy szót se szólt. És nem is fogadta el Daneel felé nyújtott kezét. A robot csak állt változatlan testtartásban, mire Clousarr lassanként elvörösödött.

— Miért ilyen udvariatlan, Mr. Clousarr? — kérdezte halkan Baley. — Talán méltóságán alulinak tartja, hogy kezet fogjon egy rendőrrel?

— Ha nincs kifogása ellene, éhes vagyok — motyogta Clousarr. Elővett egy zseb-evőeszközkészletet, kihajtotta a villát, leült és az étel fölé hajolt.

— Daneel — mondta Baley —, a barátunk, úgy látszik, megsértődött, mert túl hűvösen viselkedsz vele. De te, ugye, nem haragszol rá?

— Nem én, Elijah — felelte R. Daneel.

— Akkor mutasd meg, hogy nincs harag közöttetek. Tedd a vállára a kezedet.

— Szívesen — mondta R. Daneel, és egyet lépett a férfi felé. Clousarr letette a villát.

— Hát ez meg mi? Mit akar maga?

R. Daneel háborítatlan nyugalommal kinyújtotta a kezét.

Clousarr visszakézből vadul ellökte R. Daneel karját.

— Ne nyúljon hozzám, a fene egye meg! — Felpattant a székről, odábbugrott, és közben felborította a tálat, amely nagy lármával a padlóra esett. Az étel kiömlött.

Baley kemény pillantással kurtán biccentett R. Daneel felé, mire az makacsul követte az egyre hátráló erológust. Baley az ajtó elé állt.

— Hívja vissza ezt a nyavalyát! — üvöltötte Clousarr.

— Hogy beszél maga? — kérdezte a legnagyobb lelkinyugalommal Baley. — Ez a férfi a kollégám.

— Ez egy rohadt robot! — kiabálta Clousarr.

— Hagyd őt, Daneel — intett Baley.

R. Daneel hátralépett, csöndben az ajtónak támaszkodott, közvetlenül Baley mögött. Clousarr hevesen zihálva, ökölbe szorított kézzel állt Baley előtt.

— No jól van, okos fiú — szólt Baley. — Honnét veszi, hogy Daneel robot?

— Ezt a vak is látja.

— Bízzuk ezt a bíróra. Előbb azonban bejön velünk a főkapitányságra. Szeretnénk, ha pontosan elmagyarázná nekünk, honnét tudja, hogy Daneel robot. És még sok minden egyebet is, uracskám, sok minden egyebet. Daneel, menj csak, és hívd fel a rendőrfőnököt. Közben biztosan hazament már. Mondd meg neki, hogy jöjjön vissza a hivatalba. Beviszünk egy alakot, aki alig várja, hogy kihallgassák. R. Daneel kiment a szobából.

— Miben fő a feje, Clousarr? — kérdezte Baley.

— Ügyvédet akarok.

— Majd kap. De előbb mondja meg nekem, mért eszi magukat, konzervatívokat a fene?

Clousarr eltökélt csendbe burkolózva elfordította a szemét.

— Az áldóját, ember — mondta Baley —, mindent tudunk magáról és a szervezetéről. Ne higgye, hogy blöffölök. Csak puszta kíváncsiságból kérdezem: mit akarnak maguk, konzervatívok?

— Visszatérni a természethez — felelte Clousarr fojtott hangon. — Egyszerű, nem?

— Kimondani igen. De megtenni nem. Hogy tudna a természet eltartani nyolcmilliárd embert?

— Nem azt mondtam, hogy egyik napról a másikra térjünk vissza. Sem azt, hogy egyik évről a másikra. Vagy hogy száz év alatt. Lépésről lépésre, rendőr uram. Nem számít, meddig tart, de kerüljünk ki egyszer ezekből az aknákból. Kerüljünk ki a szabadba.

— Maga járt valaha kint a szabadban? Clousarr megborzongott.

— Nem, de csak azért nem, mert engem már tönkretettek. De a gyerekeket még nem. És nap mint nap születnek újak. Vigyük ki őket a szabadba, az isten szerelmére! Hadd élvezzék a szabad teret, a levegőt, a napfényt. És ha muszáj, fokozatosan csökkenthetjük a népességet is.

— Más szóval térjünk vissza egy képtelen múlthoz. — Baley maga sem tudta, miért vitatkozik, hacsak nem a különös láz miatt, amely ereiben égett.

— Térjünk vissza a csírához, a tojáshoz, az anyaméhhez. Miért ne inkább előre mennénk? Nem csökkenteni kell a Föld lakosságát, hanem meg kell indítani a kivándorlást. Térjünk vissza a természethez, de más bolygókon.

— Még több űrországot alapítsunk? — nevetett fel élesen Clousarr. — Még több űrlakóval?

— Nem. Az űrországok alapításakor a Földön még nem léteztek cityk, az idegen bolygókon letelepedett földlakók pedig individualisták és materialisták voltak. És ezek a tulajdonságok az idők során egyre túlzottabb, egészségtelenebb mértékben fejlődtek ki bennük. Most viszont egy olyan társadalommal kezdhetjük el, amely épp a közösségi életforma terén ment túlságosan messzire. De a környezet és a hagyomány összjátékából egy új, közbenső életforma jöhet létre, amely mind az öreg Földétől, mint az űrországokétól különböznék. Újabb és jobb volna azoknál.

Tisztában volt vele, hogy Fastolfe-ot szajkózza, mégis úgy áradt belőle a szó, mintha hosszú évek óta ő maga is ezekkel a gondolatokkal foglalkozott volna.

— Ostobaság! — vágta rá Clousarr. — Miért telepítsünk be üres világokat, amikor itt van a kezünk ügyében a magunké? Hol akadna olyan hülye, aki erre vállalkoznék?

— Sokan akadnának. És nemcsak hülyék. Amellett a robotok is segítenének.

— Nem! — robbant ki vadul Clousarr. — Soha! Nem kellenek nekünk robotok!

— Miért nem, az ég szerelmére? Én se rajongok értük, de puszta előítéletből nem leszek a magam ellensége. Miért félünk a robotoktól? Ha akarja tudni a véleményemet, kisebbrendűség! érzésből. Mindannyian kisebbrendűnek érezzük magunkat az űrlakóknál, és ez kelt bennünk gyűlöletet. És hogy ezért kárpótlást szerezzünk, valahol, valahogyan mi is szeretnénk kiélni a felsőbbrendűségünket, és épp az őrjít meg minket, hogy még a robotoknál se érezhetjük felsőbbrendűnek magunkat. Még ők is jobbnak látszanak nálunk. Pedig nem jobbak. Ez az egészben a legnagyobb irónia. — Baley érezte, hogy belehevül a beszédbe. — Nézze ezt a Daneelt. Több mint két napja együtt vagyok vele. Magasabb, erősebb, jóképűbb nálam. Valójában olyan, mint az űrlakók. Jobb az emlékezőtehetsége, több adatot tud. Nem kell se aludnia, se ennie. Nem kell félnie betegségtől, nem érez se félelmet, se szeretetet, se bűntudatot. De végeredményben mégiscsak egy gép. Azt tehetem vele, amit akarok, csakúgy, mint ezzel a mikromérleggel itt. Ha erre ráütök, nem üt vissza. És Daneel se ütne vissza. Megparancsolhatom neki, hogy fordítsa önmaga ellen a robbantópisztolyát, és megteszi. Sose leszünk képesek olyan robotot szerkeszteni, amely bármely igazán érdemleges szempontból felérne az emberrel, még kevésbé olyat, amely tökéletesebb volna nála. A robotnak nem lesz soha szépérzéke, se erkölcsi, se vallásos érzéke. A pozitronagyat egyetlen centivel se tudjuk a végletes materializmus szintje fölé emelni. Nem tudjuk, értse meg, nem tudjuk! És nem is fogjuk tudni, amíg csak rá nem jövünk, mitől forognak a saját agyunkban a kerekek. Amíg csak lesznek olyan titkok, amelyekhez a tudomány nem ér föl. Mi a szépség, a jóság, a művészet, a szeretet, az isten? Mi állandóan a megismerhetetlen szakadékának szélén tántorgunk, olyasmit próbálunk megérteni, ami fölfoghatatlan. És épp ez tesz minket emberré. A robot agyának viszont végesnek kell lennie, másképp nem tudnánk megszerkeszteni. Az utolsó tizedesig ki kell kalkulálni, ezért végesnek muszáj lennie. Az áldóját, mitől fél maga? Egy robot lehet olyan, mint Daneel, vagy akár mint egy félisten, és mégse emberibb, mint egy darab fa. Hát nem érti?

Clousarr többször is közbe akart vágni, de Baley vad prédikációja mindannyiszor belefojtotta a szót. Most azonban, amikor Baley puszta érzelmi kimerültségében elhallgatott, bágyadtan megszólalt:

— Nicsak, egy zsaru filozofál. Mit meg nem ér az ember!...

R. Daneel belépett a szobába.

Baley rápillantott, homlokát ráncolta, egyrészt még mindig eleven haragjában, másrészt friss bosszúságában.

— Hol a csudában maradtál ilyen soká?

— Nehezen tudtam elérni Enderby rendőrfőnököt, Elijah — válaszolta R. Daneel. — Kiderült, hogy még mindig a hivatalban van.

Baley órájára pillantott.

— Ilyenkor? Miért?

— Pillanatnyilag valami zűrzavar van odabent. Egy holttestet találtak a főkapitányságon.

— Micsoda?! Az isten szerelméért, kinek a holttestét?

— R. Sammyét, a kifutóét.

Baley csak hápogott. Aztán dühösen kitört:

— Úgy emlékszem, holttestet mondtál.R. Daneel szenvtelenül helyesbített:

— Egy teljesen deaktivált agyú robotot találtak, ha így jobban tetszik neked.

Clousarr hirtelen felnevetett, mire Baley rekedt hangon rárivallt:

— Egy szót se! Megértette? — Aztán határozott mozdulattal leoldotta a robbantópisztolyát. Clousarr menten befogta a száját.

— No és? — mondta Baley. — R. Sammyben kiégett egy biztosíték. Annyi baj legyen.

— Enderby rendőrfőnök kitérő válaszokat adott, Elijah. És bár nem mondta meg nyíltan, de nekem mégis az az érzésem, hogy azt hiszi, R. Sammyt szándékosan deaktiválták. — És hogy Baley nem szólt semmit, komoran hozzátette: — Vagy ha így jobban tetszik neked... meggyilkolták.