Acélbarlangok (Gyilkosság az Űrvárosban)

TIZENKETTEDIK FEJEZET Szakértői vélemény

Amikor Julius Enderby rendőrfőnök belépett az irodába, Elijah Baley felpillantott, és fáradtan felé biccentett.

A rendőrfőnök a faliórára nézett.

— Csak nem akarod azt mondani — morogta —, hogy egész éjjel itt voltál?

— Nem is mondom — válaszolta Baley.

— Történt valami az éjjel? — kérdezte halkan a főnöke.

Baley nemet intett.

— Arra gondoltam — folytatta Enderby —, hogy talán csökkenteni tudnám a zavargások eshetőségét Ha van valami...

— Az isten szerelmére, főnök — fortyant fel Baley —, ha bármi lett volna, megmondanám! Nem történt semmi.

— No jól van. — A rendőrfőnök tovább ment, eltűnt az ajtó mögött, amely szokatlan, de mégis rangjához illő elzárkózottságának jelképe volt.

Baley mérges pillantást küldött a nyomába, ő bizonyára aludt az éjszaka, gondolta.

Aztán a rutinszerű jelentés fölé hajolt, melyet az elmúlt két nap tényleges eseményeinek palástolására próbált megfogalmazni, de a szavak, ahogy ujja hegyével lekoppantotta őket, összefolytak, táncoltak a szeme előtt. És ekkor lassan tudatára ébredt, hogy valaki áll az íróasztala mellett. Fölemelte a fejét.

R. Sammy volt. Julius privátlakája, gondolta Baley. Kifizetődő dolog rendőrfőnöknek lenni.

— Mit akarsz?

R. Sammy arcán a szokott bárgyú vigyor ült.

— A rendőrfőnök beszélni akar veled, Lije. Azt mondta, rögtön menj be hozzá. Baley legyintett.

— Hisz most volt itt. Mondd, hogy később bemegyek.

— Azt mondta, rögtön menj — válaszolta R. Sammy.

— Jól van, jól van. Leléphetsz; A robot hátrált, de menetközben még egyre ismételte:

— A rendőrfőnök beszélni akar veled, Lije. Azt mondta, rögtön menj be hozzá.

— Az áldóját! — morogta Baley a fogai között. — Megyek már, megyek. — Fölállt az asztal mellől, elindult a rendőrfőnök szentélye felé, mire R. Sammy elnémult.

— Az ég szerelmére, főnök — robbant ki belőle, ahogy belépett —, ne küldd ezt a masinát a nyakamra!

De a rendőrfőnök csak ennyit mondott:

— Ülj le, Lije. Ülj le.

Baley leült és Enderbyra bámult. Talán igazságtalan volt az öreg Juliusszal szemben. Talán mégse aludt az éjszaka. Elég kimerültnek látszik.

A rendőrfőnök az előtte fekvő iratra koppantott.

— Jelentést kaptam a beszélgetésről, amit árnyékolt vonalon bizonyos dr. Gerigellel Washingtonban folytattál.

— Igen, főnök, beszéltem vele.

— Árnyékolt beszélgetés volt. Így a jelentés persze nem tér ki a tartalmára. Mit akartál tőle?

— Bizonyos felvilágosításokat kértem. — Robotikus, ugye?

— Igen.

A rendőrfőnök elbiggyesztette ajkát, amitől hirtelen olyanná vált, mint egy morcos gyerek.

— De miről van szó? Miféle felvilágosításra van szükséged?

— Magam se tudom pontosan, főnök. De úgy gondolom, jó, ha egy ilyen ügyben az ember kicsit tájékozódik a robotokról. — Baley ezekután tartotta a száját. Nem szándékozott részletekbe menni és kész.

— Én ezt nem tenném a helyedben. Semmiképp se. Nem okos dolog.

— Mi kifogásod van ellene, főnök?

— Minél kevesebbet tudnak erről az ügyről, annál jobb.

— Csak a legszükségesebbet fogom neki elmondani.

— Akkor se hinném, hogy okos volna. Baley épp eléggé nyomorúságos hangulatban volt, hogy elveszítse a türelmét.

— Ezt utasításnak fogjam fel, hogy ne tárgyaljak vele? — kérdezte.

— Nem, nem. Tégy belátásod szerint. Te vezeted a nyomozást. Csak...

— Csak mi?

A rendőrfőnök megrázta a fejét. — Semmi. Ő hol van? Tudod, kire gondolok. Baley rögtön tudta.

— Daneel még mindig az aktákban kutat — válaszolta.

Enderby csak hosszabb szünet után szólalt meg újra:

— Eddig nem sokra jutottunk.

— Az igazat megvallva, semmire. De a helyzet megváltozhat.

— No, rendben van — mondta a rendőrfőnök, arcáról azonban lerítt, hogy korántsem tartja rendben levőnek a dolgot.

Amikor Ealey visszatért az íróasztalához, R. Daneel már várt rá.

— Hát te vajon mivel jössz? — vetette oda nyersen Baley.

— Befejeztem az első, meglehetősen felületes vizsgálódásaimat az akták között, Elijah kollégám, és sikerült megtalálnom két személyt azok közül, akik tegnap követtek minket, sőt a cipőboltban is ott voltak annál a korábbi incidensnél.

— Hadd lássam őket.

R. Daneel Baley elé tette a bélyeg nagyságú lapocskákat, amelyeket apró pontokból álló rejtjeles írás tarkított. A robot magával hozott egy rejtjelfejtőt is, és most az egyik lapot a készülék megfelelő nyílásába helyezte. A pontoknak a lap egészétől eltérő áramvezető tulajdonságaik voltak, a lapon átfutó elektromos tér tehát egészen sajátságos módon eltorzult, és ennek hatására a készülék tetején levő háromszor hatos képernyőn szavak jelentek meg. Szavak, amelyek rendes írással a jelentések céljaira szolgáló papirosból jó sok szabványívet megtöltötték volna. És ráadásul olyan szavak, amelyeknek értelmét csakis egy hivatalos rendőri rejtjelfejtővel lehetett kibogozni.

Baley egykedvűen végigolvasta az anyagot. Az első személyt Francis Clousarrnek hívták, két évvel ezelőtt, letartóztatásakor harminchárom éves volt. Letartóztatásának oka: lázongásra való bujtogatás; munkahelye: New York-i élesztőüzem; lakása itt és itt; szülei ezek és ezek; haja és szeme színe, különös ismertetőjelei, iskolázottsága, hivatali pályafutása, pszichoanalitikai arculata, fizikai jellemzői, itt egy sereg adat, ott egy sereg adat, és végül hivatkozás a bűnügyi nyilvántartóban fellelhető háromdimenziós fényképre.

— Megnézted a fényképét? — kérdezte Baley.

— Igen, Elijah.

A másik embert Gerhard Paulnak hívták. Baley átfutotta ennek a lapját is, majd így szólt:

— Ez az egész nem ér semmit.

— Az lehetetlen — mondta R. Daneel. — Ha itt a Földön van olyan szervezet, amely képes volt a szóban forgó bűntett elkövetésére, akkor ezek bizonyára tagjai. Szerintem ennek igen nagy a valószínűsége. Nem kellene kihallgatnunk őket?

— Semmit se fogunk belőlük kihúzni.

— Mind a ketten ott voltak a cipőboltban meg az étkezőben. Ezt nem tagadhatják.

— Ez önmagában még nem bűn. Egyébként pedig igenis letagadhatják. Egyszerűen azt mondják, hogy nem voltak ott és kész. Nem tudjuk rájuk bizonyítani, hogy hazudnak.

— De hiszen én láttam őket.

— Ez nem bizonyíték — vágta rá dühösen Baley.

— Nincs olyan bíróság, ha egyáltalán odáig jut az ügy, amely elhinné neked, hogy egymillió összefolyt arcból kettőre emlékezni tudj.

— Pedig az nyilvánvaló, hogy én tudok.

— Persze. De csak mondd meg nekik, hogy mi vagy. Abban a pillanatban már nem is tanúskodhatsz. Magadfajtának az itteni bíróságok előtt nincs semmiféle jogállása.

— Tehát megváltoztattad a véleményedet — jelentette ki R. Daneel.

— Hogy érted ezt?

— Tegnap az étkezőben azt mondtad, nem szükséges letartóztatnunk őket. Azt mondtad, ha emlékszem az arcukra, bármikor lefoghatjuk a társaságot.

— Nem gondoltam át a dolgot — válaszolta Baley.

— Bolondot beszéltem. Ilyet nem tehetünk.

— Lélektani okokból se? Hiszen ők nem tudhatják, hogy nekünk nincs törvényes bizonyítékunk az összeesküvésben való részvételükre.

— Ide figyelj — felelte ingerülten Baley —, egy félórán belül idevárom dr. Gerrigelt Washingtonból. Nem várnád meg, amíg beszélek vele?

— Megvárom — mondta R. Daneel.

Anthony Gerrigel középtermetű, pedáns és igen udvarias férfi volt, egyáltalán nem látszott rajta, hogy a Föld egyik legnagyobb tudású robotikusa. Mint sűrű bocsánatkérések közepette kiderült, csaknem húsz percet késett. Baley az aggodalomtól és méregtől sápadtan, goromba vállvonogatással fogadta a tudós mentegetőzését. Ellenőrizte, hogy fenntartották-e nekik a D tárgyalótermet, megismételte utasításai, hogy egy óráig semmilyen címen ne zavarják őket, aztán végigvezette dr. Gerrigelt meg R. Daneelt a folyosón, onnét pedig egy feljárón és egy ajtón át bement velük az egyik, kémsugarak ellen védett terembe.

Ott azután mindenekelőtt alaposan megvizsgálta a falakat a kezében tartott, halkan zümmögő lüktetésmérővel, hogy nem hagy-e ki valahol a hang folytonossága, ami a szigetelés bármilyen csekély megszakadására mutatna. Ezután a mennyezetet, a padlót és — legalaposabban — az ajtót vizsgálta meg. Sehol se tapasztalt semmi rendellenességet.

Dr. Gerrigel arcán halvány mosoly ült. Olyan embernek látszott, aki legfeljebb halvány mosolyra képes. Jólöltözöttségével megérdemelte, hogy piperkőcnek nevezzék. Acélszürke haját gondosan hátrafésülte, arca rózsaszínű volt és üde. Pedánsul egyenesen ült a széken, mintha ifjúkorában a helyes testtartásra oktató anyai intelmek hatására gerince mindörökre megmerevedett volna.

— Ön nagyon félelmetes látszatot kölcsönöz ennek az egésznek — jegyezte meg.

— Meglehetősen fontos dologról van szó, doktor úr. Robotokra vonatkozóan szeretnék felvilágosításokat kapni, és ezeket talán csak ön adhatja meg nekem. Minden, ami itt elhangzik, természetesen legfőbb államtitok, és a City elvárja öntől, hogy távozása után mondhatnánk elfelejti ezt az egész beszélgetést.

A robotikus arcáról még a halvány mosoly is eltűnt.

— Hadd magyarázzam meg a késésem okát. — Bizonyára még mindig furdalta a lelkiismeret. — Végül is úgy határoztam, hogy nem repülőgépen jövök. Ugyanis hajlamos vagyok a légibetegségre.

— Az bizony kellemetlen — jegyezte meg Baley. Ellenőrizte a lüktetésmérő beállítását, hogy még arról is meggyőződjön, maga a műszer rendben van-e. Aztán eltette és leült.

— Pontosabban nem is annyira légibeteg leszek, mint inkább ideges. Enyhe agorafóbia vesz erőt rajtam. Nem valamilyen abnormális formában, de mégis. Így aztán az expresszjáraton jöttem.

Baley élénk érdeklődéssel kapta fel a fejét.

— Agorafóbia?

— Nem olyan csúnya, mint amilyennek hangzik — vágta rá gyorsan a robotikus. — Valójában nem egyéb, mint az az érzés, amely repülőgépen elfogja az embert. Ült már repülőgépen, Mr. Baley?

— Többször is.

— Akkor bizonyára érti, mire gondolok. Az ember úgy érzi, mintha a semmi fogná körül, hiszen csak egy vékony fémlemez választja el a puszta levegőtől Kellemetlen érzés.

— Így az expresszjáraton jött?

— Igen.

— Washingtontól egész New Yorkig?

— Ó, megtettem én ezt már máskor is. Mióta a Philadelphia-Baltimore-i alagút megépült, semmi az egész.

Ami igaz is volt. Baley ugyan még sose tette meg ezt az utat, de nagyon jól tudta, hogy lehet így is utazni. Az utolsó két évszázadban Washington, Baltimore, Philadelphia és New York annyira szétterpeszkedett, hogy már-már összeért egymással. A Négy City Övezet úgyszólván hivatalos neve lett az egész tengerparti sávnak, és nem csekély számban akadtak olyanok, akik a kormányzati egyesítés mellett kardoskodtak. Maga Baley nem értett egyet ezzel a gondolattal. New York önmagában is már-már túl nagy volt ahhoz, hogy központosított kormány igazgassa. Egy még nagyobb City, több mint ötvenmillió lakossal, összerogyna a saját súlya alatt.

— Az volt a baj — folytatta dr. Gerrigel —, hogy Philadelphiában lekéstem a csatlakozást, és ezzel időt vesztettem. Ez a körülmény, no meg az, hogy elég nehezen kaptam vendégszobát, okozta a késést.

— Ne izgassa magát emiatt, doktor úr. De nagyon érdekes, amit mond. Ha ön, dr. Gerrigel, nem szeret repülőgépen utazni, akkor mit szólna ahhoz, ha gyalogszerrel kellene elhagynia a City határát?

— De miért volna erre szükség? — Dr. Gerrigel szemmel láthatóan meghökkent, sőt alaposan megijedt.

— Ó, ez pusztán szónoki kérdés volt részemről. Nem azt akartam mondani, hogy valóban ezt tegye. Csak azt szeretném tudni, milyen érzéseket ébreszt önben ez a gondolat?

— Igen kellemetlen érzéseket.

— Tegyük fel, hogy éjnek idején el kellene hagynia a Cityt, és félmérföldet vagy még többet kellene gyalogolnia a szabad ég alatt.

— Nem... nem hiszem, hogy erre rá tudnának bírni.

— Akármilyen fontos oka volna rá?

— Ha a magam vagy a családom élete függne tőle, megpróbálnám... — Dr. Gerrigel határozottan zavarban volt. — Szabad tudnom, mi a célja ennek a kérdésnek, Mr. Baley?

— Megmondom. Súlyos bűntény, különösen felháborító gyilkosság történt. A részleteket nem árulhatom el önnek. De van egy olyan feltevés, hogy a gyilkos a bűntett elkövetése végett pontosan azt tette, amiről az imént beszéltünk. Vagyis egyedül, éjnek idején kiment a szabad ég alá. És csak arra volnék kíváncsi, miféle ember képes erre.

Dr. Gerrigel megborzongott.

— Ilyen embert én nem ismerek. Én biztosan nem volnék képes rá. Persze milliók között bizonyára akadhat néhány mindenre elszánt egyén.

— De ön szerint, ugye, csekély valószínűsége van annak, hogy emberi lény ilyet tegyen?

— Nagyon csekély valószínűsége.

— Tehát ha mondjuk a bűnténynek akadna más magyarázata, bármilyen más elképzelhető magyarázata — tagolta —, előbb azt kellene figyelembe venni. Ugye?

Dr. Gerrigel most még zavartabbnak látszott. Olyan mereven ült, mint aki nyársat nyelt, ápolt kezeit pedánsan összefonva az ölében nyugtatta. — Miért, ön talált valamilyen más magyarázatot?

— Igen. Az jutott eszembe, hogy egy robot például könnyűszerrel kimehetne a szabad ég alá. Dr. Gerrigel talpra ugrott.

— De kedves uram!

— Mi baj?

— Azt akarja ezzel mondani, hogy egy robot követte el a bűntettet?

— Miért ne?

— Gyilkosságot? Emberölést?

— Igen. Üljön le kérem, doktor úr.

A robotikus engedelmeskedett.

— Mr. Baley — mondta —, itt két cselekményről van szó: szabad ég alatti kóborlásról és gyilkosságról. Az utóbbit egy emberi lény könnyen elkövetheti, de az előbbit nagyon nehezen. A robot az előbbit könnyűszerrel megteheti, de az utóbbira teljesen képtelen volna. Ha ön egy valószínűtlen elméletet egy lehetetlennel akar helyettesíteni...

— Lehetetlen? Ez nagyon erős szó, doktor úr.

— Ismeri ön a robotika első törvényét, Mr. Baley?

— Persze. Kívülről el tudom fújni. „A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.” — Baley hirtelen a robotikus felé bökött ujjával, és így folytatta: — De miért ne lehetne robotot készíteni az első törvény betáplálása nélkül? Olyan nagy szentség ez a törvény?

Dr. Gerrigel megdöbbenve nézett rá, aztán elkuncogta magát.

— Ó, Mr. Baley!

— Nos, mit válaszol erre?

— De hát, Mr. Baley, ha csak egy kicsit is ismeri a robotikát, tudnia kell, micsoda óriási feladatot jelent mind a matematika, mind az elektrotechnika szempontjából pozitronagyat készíteni.

— Valami fogalmam van róla. — Baley emlékezetében még élénken élt az a látogatás, amelyet egyszer hivatalos ügyben egy robotgyárban tett. A könyvfilmgyárban hosszú filmeket töltött be egy-egy pozitronagytípus matematikai elemzése. Szabványsebesség mellett átlagosan több mint egy órába telt egy-egy ilyen film végignézése, bármily tömör volt is a jelképrendszer. És nem akadt két egyforma agyvelő, ezt még a legprecízebb gyártási specifikációval se lehetett volna elérni. Ami — Baley tudta — a Heisenberg-féle bizonytalansági reláció következménye. Ez pedig azt jelenti, hogy minden egyes filmhez függeléket kellett csatolni az összes lehetséges változat feltüntetésével.

Csinos munka, szó se róla, ezt Baley sem tagadta.

— Akkor bizonyára megérti, hogy egy új pozitronagytípus megszerkesztése, még ha csupán kisebb újításokról van is szó, nem megy egyik napról a másikra. Egy közepes gyárban rendszerint az egész kutatógárda közreműködését igényli, és jó egy évbe telik. És még ez a nagy munkaráfordítás se volna elegendő, ha az ilyen áramkörök alapelmélete nem volna már szabványosítva, és nem lehetne azt a tökéletesítések kiindulópontjául felhasználni. A szabványos alapelmélet pedig magában foglalja a robotika három törvényét: az első törvényt, amelyet már idézett, a másodikat, amely szerint „a robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznének,” és a harmadik törvényt, amely kimondja, hogy „a robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az első és a második törvény előírásaiba”. Érti, kérem?

R. Daneel, aki láthatóan feszült figyelemmel hallgatta a beszélgetést, most közbevágott:

— Bocsáss meg, Elijah, szeretnék meggyőződni, hogy jól értem-e dr. Gerrigelt. Azt akarja mondani, uram, hogy egy olyasféle robot készítése, amelynek pozitronagya nincs a három törvénynek alávetve, egy új alapelmélet felállítását igényelné, ez pedig önmagában is több esztendei munka volna?

— Igen — válaszolta kellemesen meglepve a robotikus. — Pontosan ezt akartam mondani, Mr...

Baley egy pillanatig várt, aztán szabályszerűen bemutatta Daneelt.

— Engedje meg, doktor úr, hogy bemutassam önnek Daneel Olivaw-t.

— Örvendek, Mr. Olivaw. — Dr. Gerrigel kezet rázott Daneellel. — Becslésem szerint ötven évbe telne, amíg ki tudnánk dolgozni a nem szaturált pozitronagy, vagyis egy olyan agy elméletét, amelyre a három törvény elvei nem érvényesek, és el tudnánk jutni vele odáig, hogy képesek legyünk a modern típusokhoz hasonló robotokat készíteni.

— És ezt még sose végezték el? — kérdezte Baley.

— Hiszen mi már, doktor úr, sok ezer esztendeje gyártunk robotokat. Egész idő alatt senkinek, egyetlen kutatócsoportnak se lett volna erre ötven éve?

— Hogyne lett volna. Csakhogy ez nem az a fajta feladat, amivel bárki is szívesen foglalkoznék.

— Ezt nehezen tudom elhinni. A kíváncsiság mindenre ráveszi az embereket.

— Nem szaturált robotok gyártására eddig még nem vette rá. Az emberi fajtának erős Frankenstein-komplexusa van, Mr. Baley.

— Mije?

— Ez a név egy régi-régi regényből származik. A történet egy robotról szól, amely fellázad alkotója ellen. Én magam nem olvastam. De ez különben mellékes. A lényeg az, hogy egyszerűen nem készítenek olyan robotokat, amelyekre az első törvény nem érvényes.

— És még az elméletét se dolgozták ki?

— Tudomásom szerint nem, pedig az én tájékozottságom — és itt a robotikus zavartan elmosolyodott — meglehetősen széles körű.

— Tehát az első törvénynek alávetett robotok képtelenek gyilkosságra?

— Teljességgel. Kivéve ha merő véletlenről, illetve ha két vagy több emberélet megmentéséről volna szó. De a beépített pozitronhatóerő még ezekben az esetekben is helyrehozhatatlanul tönkretenné az agyat.

— Helyes. De mindez csak az itteni állapotokra vonatkozik, ugye?

— Igen. Természetesen.

— És mi a helyzet az űrországokban?

Dr. Gerrigel önbizalma kissé megfogyatkozott.

— Ó, kedves Mr. Baley, saját tapasztalatból ugyan nem állíthatom, de biztos vagyok benne, hogy ha valaha szerkesztettek volna nem szaturált pozitronagyat vagy kidolgozták volna legalább a matematikai elméletét, akkor tudnánk róla.

— Tényleg? Akkor hadd vessek fel még egy kérdést, dr. Gerrigel. Remélem nincs kifogása ellene?

— Nincs. Miért volna? — Gyámoltalan pillantást vetett előbb Baleyre, majd R. Daneelre. — Végül is, ha olyan fontos dologról van szó, mint ahogy ön állítja, szívesen megteszek mindent, ami tőlem telik.

— Köszönöm szépen, doktor úr. A kérdésem így hangzik: miért van szükség emberszabású robotokra? Az igazság az, hogy egész életemben természetesnek tartottam létezésüket, de most mégis felmerül bennem a gondolat, hogy tulajdonképpen nem tudom, mi szükség van rájuk. Miért kell, hogy a robotoknak fejük és négy végtagjuk legyen? Miért kell, hogy többé-kevésbé hasonlítsanak az emberhez?

— Azt akarja mondani, hogy miért nem szerkesztik őket, mint az összes többi gépet, pusztán célszerűségi szempontok szerint?

— Igen — mondta Baley. — Mi ennek a magyarázata?

Dr. Gerrigel arcára halvány mosoly ült ki.

— Mr. Baley, ön túlságosan későn született. A korai robotirodalom ugyanezzel a problémával küszködött, és a vita ijesztő méreteket öltött. Ha érdekli a funkcionalisták és az antifunkcionalisíák vitája, ajánlhatok önnek egy igen jó kézikönyvet: Hanfordtól A robotika történetét. Matematikai téren a lehető legkevesebb igényt támasztja az olvasóval szemben. Azt hiszem, igen érdekesnek találná.

— Majd megnézem — válaszolta türelmesen Baley. — De addig is nem mondaná el, kérem, a lényegét?

— Gazdasági szempontok döntötték el a kérdést. Tegyük fel, Mr. Baley, hogy ön egy farm munkáját ellenőrizné. Inkább venne egy pozitronagyas traktort, aratógépet, boronát, fejőgépet, autót és így tovább, mindegyiket külön pozitronaggyal, vagy ehelyett közönséges agy nélküli gépeket állítana be, amelyeket egyetlen pozitronos robot irányít? Figyelmeztetem, hogy az utóbbi megoldás legfeljebb ötvened- vagy századrész költséggel járna.

— De miért kell a robotnak emberszabásúnak lennie?

— Mert az emberi alak az egész természetben a legsikeresebb általánosított forma. Mi nem vagyunk szakosított állatok, Mr. Baley, kivéve, ami az idegrendszerünket és néhány más jellegzetességünket illeti. Ha olyan szerkezetre van szüksége, amely sok különféle dolgot képes csinálni és mindet meglehetősen jól, akkor okosabbat nem tehet, mint hogy utánozza az emberi alakot. Amellett egész technológiánk erre épült föl. Az automobilok kormányszerkezetét például úgy tervezik meg, hogy legkönnyebben olyan nagyságú és alakú emberi kezekkel-lábakkal lehessen megfogni és működtetni, amelyek bizonyos hosszúságú végtagokkal és bizonyos fajta izületekkel kapcsolódnak a testhez. Még az afféle egyszerű tárgyakat is, mint mondjuk egy szék, asztal, kés vagy villa, az emberi méretek és kezelési mód igényeinek megfelelően készítjük el. Egyszerűbb tehát a robotokat emberi alakúra formálni, mint eszközeink alapvető jellegzetességeit gyökeresen megváltoztatni.

— Igen. Ez világos. De mondja csak, doktor úr, igaz-e, hogy az űrországok robotikusai a mieinknél sokkal emberszabásúbb robotokat gyártanak?

— Azt hiszem, igaz.

— És tudnának olyan robotot is gyártani, amelyről mindennapi körülmények között fel se lehetne ismerni, hogy nem ember?

Gerrigel homlokát ráncolva latolgatta a kérdést.

— Véleményem szerint, igen, Mr. Baley. De rettenetesen költséges volna, és nem hinném, hogy kifizetődnék.

— És el tudja képzelni — folytatta könyörtelenül Baley —, hogy olyan robotot is tudnának készíteni, amellyel még önt is megtéveszthetnék, vagyis elhinné róla, hogy ember?

A robotikus megint kuncogott.

— Ó, kedves Mr. Baley, ezt azért kétlem. Nagyon kétlem. Egy robotnak nem csak egyszerűen a külsejéből...

Dr. Gerrigelbe a mondat közepén belefagyott a szó. Lassan R. Daneel felé fordult, és rózsaszínű arca halotthalvánnyá vált.

— Ó, egek — suttogta —, egek! — Kinyújtotta a kezét, és óvatosan megtapintotta R. Daneel arcát. Az nem moccant, nyugodtan nézett a robotikusra. — Egek — ismételte dr. Gerrigel, és hangja már-már elcsuklott a zokogástól, — Maga robot!

— Elég hosszú ideig tartott, amíg rájött — jegyezte meg szárazon Baley.

— Nem voltam rá felkészülve. Ehhez hasonlót még sohase láttam. Űrországi gyártmány?

— Igen — válaszolta Baley.

— Most már nyilvánvaló. A testtartása. A beszédmódja. Nem egészen tökéletes utánzat.

— De azért elég jó, nem?

— Ó, csodás. Kétlem, hogy első pillantásra bárki is felismerné a csibészt. Nagyon hálás vagyok önnek, hogy összehozott vele. Szabad megvizsgálnom? — A robotikus mohón talpra ugrott.

De Baley elébe tartotta a karját.

— Kérem, doktor úr, egy pillanatra. Előbb intézzük el a gyilkosság ügyét.

— Hát nem csak mese volt? — Dr. Gerrigel nem is próbálta leplezni keserű csalódottságát. — Azt hittem, az egész csak egy trükk, hogy elterelje a figyelmemet, és lássa, meddig tud bolonddá tenni...

— Nem volt trükk, dr. Gerrigel. Most azt mondja meg nekem, kérem, ha egy ilyen emberszabású robotot, mint ez itt, kifejezetten azzal a szándékkal készítenek, hogy embernek tartsák, nem szükségszerű-e, hogy az agya is az emberéhez minél hasonlóbb sajátoságokkal rendelkezzék?

— De igen. Feltétlenül.

— Nagyon helyes. És az nem lehetséges, hogy egy ilyen emberszabású agyvelőre nem érvényes az első törvény? Talán véletlenül nem építették bele. Ön azt mondja, nem ismerjük az elméletet. De maga a tény, hogy nem ismerjük, még nem zárja ki, hogy a konstruktőrök esetleg ráhibázzanak egy olyan agyra, amely nincs alávetve az első törvénynek. Hiszen nem tudják, hogy lehet egy ilyen hibát elkerülni.

Dr. Gerrigel határozottan megrázta a fejét.

— Nem, nem. Ez lehetetlen.

— Biztos ebben? A második törvény érvényességét persze kipróbálhatjuk. Add ide a robbantópisztolyodat, Daneel.

Baley nem vette le szemét a robotról. És közben alaposan megmarkolta a magáét, amely az oldalánál lapult.

— Tessék, Elijah — mondta nyugodtan R. Daneel, és csövénél fogva Baley felé nyújtotta a pisztolyát.

— Egy detektívnek — jegyezte meg Baley — sosem szabad elhagynia a fegyverét, a robotok azonban kötelesek engedelmeskedni az embernek.

— Kivéve, Mr. Baley — tette hozzá Gerrigel —, ha épp az engedelmességükkel sértenék meg az első törvényt.

— Tudja azt, doktor úr, hogy Daneel egy csoport fegyvertelen férfira és nőre rászegezte a pisztolyát, sőt lelövéssel fenyegette meg őket?

— De nem lőttem — mondta R. Daneel.

— Ez igaz, csakhogy már maga a fenyegetőzés is elég szokatlan. Nem, doktor úr? Dr. Gerrigel az ajkába harapott.

— Ennek megítéléséhez ismernem kellene a körülményeket. Első hallásra mindenesetre szokatlannak tartom.

— Akkor vegye figyelembe még a következőket. R. Daneel a gyilkosság alkalmával annak színhelyén tartózkodott, és ha kizárjuk annak lehetőségét, hogy egy földi ember fegyveresen átvágjon a szabad térségen, a gyilkosság színhelyén levő összes személyek közül csakis Daneel rejthette el a fegyverét.

— Mit ért azon, hogy elrejthette a fegyverét?

— Mindjárt megmagyarázom. A fegyvert, amellyel a gyilkosságot elkövették, nem találták meg. A gyilkosság színhelyét alaposan átkutatták, de semmit se találtak. De hát mégse szívódhatott fel. Csak egyetlen helyen lehetett, mégpedig olyan helyen, amelyre senki se gondolt.

— Hol, Elijah? — kérdezte R. Daneel. Baley előkapta pisztolyát, és csövét a robotra szegezte.

— Az ételzsákodban — mondta. — Az ételzsákodban, Daneel!