Acélbarlangok (Gyilkosság az Űrvárosban)

ÖTÖDIK FEJEZET A gyilkosság elemzése

Jessie elbúcsúzott tőlük. Estélyi kalapot viselt és gyantaműszál-kabátkát.

— Remélem, megbocsátja, hogy itt hagyom magukat, Mr. Olivaw? Tudom, hogy sok megbeszélni valójuk van kettesben.

Maga előtt tolva a fiát, kinyitotta az ajtót.

— Mikor jöttök haza, Jessie? — kérdezte Baley.

Az asszony megállt.

— Mikorra akarod, hogy hazajöjjünk?

— Nincs értelme, hogy egész éjjel kimaradjatok. Miért ne jöhetnétek haza a szokott időben? Éjfél tájban — és kérdő pillantást vetett R. Daneelre.

A robot bólintott.

— Sajnálom, hogy elkergetem magukat hazulról — jegyezte meg.

— Ó, sose sajnálja, Mr. Olivaw. Szó sincs arról, hogy elkergetne. Ezt az estét máskor is mindig a barátnőimmel töltöm. Na gyere, Ben.

De az ifjonc lázadozott:

— Nekem mi a csudának kell elmennem? Nem fogok zavarni senkit. Hülyeség!

— Tedd, amit mondok.

— Akkor meg miért nem mehetünk el egy éterikus előadásra?

— Mert én a barátnőimhez megyek, neked meg egyéb dolgod van... — Az ajtó becsukódott mögöttük.

Eljött hát a pillanat, amelyet Baley mindeddig igyekezett kiűzni az agyából. Azt mondta magának: először hadd találkozzam a robottal, és lássam, miféle. Aztán: hadd vigyem haza. Majd meg: előbb vacsorázzunk meg.

De most mindezen túl voltak, és tovább nem lehetett halogatni a dolgot. Most jönnek a problémák: a gyilkosság, a bolygóközi bonyodalmak, az esetleges magasabb besorolás vagy a csúfos balsiker. Amellett már a legelején a robothoz kell folyamodnia segítségért.

Körmei céltalanul kaparásztak az asztalon, amelyet nem toltak vissza a falban levő mélyedésbe.

— Biztosra vehetjük, hogy nem hallgatnak ki bennünket? — kérdezte E. Daneel.

Baley meglepetten kapta fel a fejét.

— Senki se figyeli, hogy mi történik a szomszédja lakásában.

— Nálatok tehát nem szokás hallgatózni?

— Nem illik, Daneel. Ugyanígy feltételezhetnéd, hogy valaki... mit is mondjak?... belenéz a tányérodba, amíg eszel.

— Vagy hogy gyilkosságot követ el.

— Mit mondasz?

— Nálatok, ugye, nem szokás gyilkolni, Elijah? Baley érezte, hogy elönti a méreg.

— Ide figyelj. Ha együtt akarsz dolgozni velem, ne próbálkozz ezzel az űrlakó-fennhéjázással. Neked ehhez nincs jogod, R. Daneel. — Nem tudta megállni, hogy ne nyomja meg jó erősen az R betűt.

— Sajnálnám, ha megbántottalak volna, Elijah. Csak arra szerettem volna rámutatni, hogy ha az emberek a törvény ellenére képesek gyilkosságot elkövetni, akkor bizonyára képesek arra is, hogy megszegjék az illemet és hallgatózzanak.

— A lakás kellőképp hangszigetelt. — Baley homlokát még mindig ráncok redőzték. — Semelyik szomszéd lakásból nem hallottál át semmit, ugye? Nos, hát ők se fognak hallani minket. És különben is, miért tételeznék fel, hogy mi itt valami fontos dologról beszélünk?

— Sose becsüljük le az ellenséget.

Baley vállat vont.

— Térjünk a tárgyra. Én csak igen vázlatos felvilágosításokat kaptam, így hát könnyűszerrel kiteregethetem a kártyáimat. Annyit tudok, hogy egy Roy Nemennuh Sarton nevű embert, az Auróra bolygó polgárát, jelenleg pedig az Űrváros lakóját ismeretlen tettes vagy tettesek meggyilkolták. Értesülésem szerint az űrlakók feltételezik, hogy nem valamilyen elszigetelt esetről van szó. Jól mondom?

— Jól mondod, Elijah.

— Vagyis összefüggésbe hozzák egyes, nemrégiben lejátszódott szabotázscselekményekkel, amelyek az ellen az űrlakók sugalmazta terv ellen irányultak, hogy az űrországok mintájára nálunk is egységes ember-robot társadalom alakuljon ki, és feltételezik, hogy ez a gyilkosság egy jól szervezett csoport műve volt.

— Igen.

— Helyes. Kezdjük tehát azzal a kérdéssel, vajon az űrlakóknak ezt a feltevését szükségképpen helytállónak kell-e tekinteni. Miért ne lehetett volna a gyilkosság egy egyedülálló fanatikus műve? A Földön ugyan erős robotellenes hangulat uralkodik, de nincsenek olyan szervezett pártok, amelyek efféle erőszakos cselekményeket propagálnának.

— Talán csak nem nyíltan propagálják.

— De még ha létezne is olyan titkos szervezet, amely a robotok és a robotgyárak elpusztítását tűzte ki céljául, annak is volna annyi józan esze, hogy rájöjjön: egy űrlakó meggyilkolásánál nagyobb ostobaságot el se követhetne. Ezért sokkal valószínűbb, hogy a gyilkosság egy hibbant agyú ember műve volt.

R. Daneel figyelmesen végighallgatta. Baley érvelését, majd így szólt:

— Szerintem a valószínűség a „fanatikus-elmélet” ellen szól. A meggyilkolt személyt és a gyilkosság időpontját olyan jól választották meg, hogy itt csakis egy szervezett csoport alaposan előkészített merényletéről lehet szó.

— Akkor, úgy látszik, neked bővebb információid vannak. Ki velük!

— A fogalmazásod ugyan homályos, de azt hiszem értem, mit akarsz mondani. Vagyis azt, hogy világítsam meg az események hátterét. Az Űrváros szemszögéből a Földdel való kapcsolataink egyáltalán nem kielégítőek, Elijah.

— Szomorú — dünnyögte Baley.

— Információim szerint az Űrváros megalapításakor a mieink zöme magától értetődőnek tartotta, hogy a Föld hajlandó lesz kialakítani azt a koordinált társadalmat, amely az űrországokban olyan jól bevált. Még az első lázongások után is azt hittük, mindössze arról van szó, hogy az embereiteknek túl kell jutniuk az újdonság okozta első megdöbbenésen. De kiderült, hogy ez a feltevés téves. A terresztrikus kormányzattal és a különféle cityk önkormányzatának többségével megteremtett együttműködés ellenére az ellenállás állandónak, a fejlődés pedig igen lassúnak bizonyult. És a mieinknek ez természetesen nagy gondot okozott.

— Bizonyára puszta önzetlenségből — jegyezte meg Baley.

— Nem kizárólag önzetlenségből — válaszolta R. Daneel. — Noha szép tőled, hogy ilyen nemes indítékot tulajdonítasz nekünk. Mi mindannyian abban a meggyőződésben élünk, hogy egy egészséges, modern földi társadalom az egész Galaktikának igen nagy javára válna. Legalábbis mi az Űrvárosban valamennyien ebben a meggyőződésben élünk. De be kell ismernem, hogy az űrországokban igen sokan nem ezt a nézetet vallják.

— Mit nem mondsz? Ellentétek az űrlakók között?

— Miért ne? Akadnak, akik azt hiszik, hogy a modernizált Föld veszélyes, imperialista hatalom lenne. Ezt kiváltképpen a régebbi űrországokban hangoztatják, amelyek közelebb feküsznek a Földhöz, és ezért több okuk van rá, hogy emlékezzenek az űrhajózás első néhány évszázadára, amikor még országaik politikailag és gazdaságilag a Föld ellenőrzése alatt álltak.

— Ókori história! — sóhajtott fel Baley. — És ez valóban nyugtalanítja őket? Még mindig fújnak ránk olyasmiért, ami több ezer esztendeje történt?

— Az emberi lényeknek — felelte R. Daneel — sajátságos hangulatviláguk van. Gondolkodásuk sok szempontból kevésbé racionális, mint a robotoké, hiszen nincsenek előre megtervezett áramköreik. Bár ennek, mint hallottam, megvannak a maga előnyei is.

— Lehetséges — jegyezte meg szárazon Baley.

— Neked ezt jobban kell tudnod — vélekedett R. Daneel. — De akárhogy is van, állandó földi balsikereink megszilárdították az űrországokban a nacionalista pártok helyzetét. Most azt mondogatják, a földiek olyan szembeszökően különböznek az űrlakóktól, hogy képtelenek volnának az űrhagyományokhoz idomulni. Ha pedig mi, hajtogatják, erőnek erejével rákényszerítjük a Földre a robotokat, ezzel rászabadítanánk a pusztítás ördögét az egész Galaktikára. Mert azt az egyet sose felejtik el, hogy a Földön nyolcmilliárd ember él, ezzel szemben az ötven űrország lakossága együttvéve is alig haladja meg az öt és félmilliárdot. A mieink itt, különösen dr. Sarton...

— Doktor?

— A társadalomtudományok doktora. A robotikára specializálta magát. Ragyogó képességű ember volt.

— Értem. Folytasd.

— Ahogy mondtam, dr. Sarton és mások ráeszméltek, hogy az Űrváros és mindaz, amit jelképez, nem sokáig maradhatna fenn, ha ezek az eszmék az űrországokban a mi állandó balsikereink hatására tovább terjednek. Dr. Sarton szerint eljött az ideje, hogy egy végső erőfeszítéssel megkíséreljük megérteni a földiek lelki beállítottságát. Könnyű azzal érvelni, hogy a Föld lakói természetüknél fogva konzervatívok, könnyű a „változhatatlan Földről”, a „kifürkészhetetlen terresztrikus szellemről” fecsegni, de az effajta beszéd csak megkerüli a problémát. Dr. Sarton szerint — magyarázta R. Daneel — ezekben a nézetekben a tudatlanság nyilatkozik meg: a földieket nem lehet egy közmondással vagy egy közhellyel elintézni. Azoknak az űrlakóknak, mondta, akik át akarják formálni a Földet, el kell hagyniuk az Űrváros zárt világát, el kell keveredniük a földiekkel. Ugyanúgy kell élniük és gondolkozniuk, ugyanolyannak kell lenniük, mint ők.

— Az űrlakóknak? Ez lehetetlen — ámuldozott Baley.

— Helyesen mondod — felelte R. Daneel. — Maga dr. Sarton nézetei ellenére se lett volna képes rászánni magát, hogy elmenjen bármelyik citybe, és ezt nagyon jól tudta. Nem bírta volna elviselni a nagy méreteket, a tömeget. Még ha egy robbantópisztolyt szegeztek volna is a mellének és úgy kényszerítik ide, a külső körülmények olyan nyomasztóan nehezedtek volna rá, hogy sosem juthatott volna el az igazságnak addig a legbelső magváig, amit keresett.

— És hozzá az űrlakók állandó félelme a betegségektől. Erről se feledkezz meg — figyelmeztette Baley. — Már csak ezért se hinném, hogy bárki is közülük bemerészkednék egy citybe.

— Ez is közrejátszik. A földi értelemben vett betegségek az űrországokban ismeretlenek, és az ismeretlentől való félelem kóros jelenség. Dr. Sarton mindezt belátta, és mégis a földiek és a földi életmód tökéletes megismerésének szükségességét hangoztatta.

— Ezek szerint, úgy látszik, megoldhatatlan dilemma elé állította önmagát.

— Nem egészen. Mert ezek az ellenvetések a citykkel kapcsolatban csupán az űremberekre vonatkoznak. Az űrrobotokkal egészen más a helyzet.

A fene egye meg, erről mindig megfeledkezem, mérgelődött magában Baley.

— Tényleg? — kérdezte fennhangon.

— Igen — felelte R. Daneel. — Mi természetesen sokkal simulékonyabbak vagyunk. Legalábbis ilyen tekintetben. Minket meg lehet úgy szerkeszteni, hogy alkalmazkodni tudjunk a földi élethez. És ha az emberi külsőhöz is különlegesen hasonlatossá formálnak bennünket, a földlakók maguk közé fogadnak minket, és így közelebbről megvizsgálhatjuk életmódjukat.

Baley agyában hirtelen fény gyúlt.

— És te magad is...?

— Igen. Dr. Sarton egy év óta efféle robotok megtervezésén és megszerkesztésén dolgozott. Én vagyok az első és ez ideig az egyetlen ilyen. Sajnos, a neveltetésem még nem teljes. A gyilkosság miatt idő előtt kellett vállalnom a szerepemet.

— Akkor hát nem mindegyik űrrobot olyan, mint te? Vagyis egyesek inkább a robotokhoz, mint az emberekhez hasonlítanak? Így van?

— Hát persze. A robot külső alakja a feladatkörétől függ. Az én feladatköröm speciálisan emberi külsőt igényel, ezért vagyok ilyen. A többiek más külsejűek, de azért mind emberszabású. Nem kétséges, hogy sokkal inkább hasonlítanak az emberhez, mint azok az elképesztően primitív típusok, amelyeket a cipőboltban láttam. A ti robotjaitok mind ilyenek?

— Többé-kevésbé — válaszolta Baley. — Miért, tán nem helyesled?

— Persze, hogy nem. Az emberi külső ilyen durva paródiáit aligha lehet veletek értelmileg azonos szinten álló lényeknek tekinteni. A ti gyáraitok talán nem képesek különbeket gyártani?

— De bizonyára képesek, Daneel. Csak mi, azt hiszem, jobb szeretjük tudni, hogy robottal állunk-e szemben vagy sem. — Közben egyenesen a robot szemébe nézett. R. Daneel szeme nedvesen csillogott, mint az emberi szem, de Baleynek mégis úgy tűnt, mintha a pillantása merevebb volna, és nem is táncolna úgy ide-oda, mint az élőlényeké.

— Remélem — szólt R. Daneel —, hogy idővel meg fogom érteni ezt az álláspontot.

Baley egy pillanatig úgy érezte, hogy a robot szavaiból gúny csendül, de aztán elvetette ezt a lehetőséget.

— Elég az hozzá — jegyezte meg R. Daneel —, dr. Sarton tisztán látta, hogy sok minden szól a C/Fe mellett.

— Cé-ef-e? Az micsoda?

— A szén meg a vas vegyjele, Elijah. A szén az emberi, a vas pedig a robotélet alapja. Egyszerűbb C/Fe-ről beszélni egy olyan kultúra meghatározására, amely e kettő legjavát egyenlő, de párhuzamos alapokon egyesíti magában.

— Cé-ef-e. És ezt kötőjellel írják? Vagy hogy?

— Nem kötőjellel, Elijah. Az elfogadott írásmód egy függélyes vonal a kettő között, ami nem az egyiket vagy másikat jelöli, hanem a kettő vegyülékét anélkül, hogy bármelyiknek elsőbbséget juttatna.

Baleyben akaratlanul is felébredt az érdeklődés. A Földön az iskolai nevelés alapjában véve nem adott semmiféle ismereteket az űrországoknak a Nagy Felkelés, tehát az anyabolygótól való függetlenségük kivívása utáni történelmére és társadalomtudományára vonatkozóan. A népszerű könyvfilmsztoriknak persze megvoltak a maguk jellegzetes űrországi figurái: a Földre lelátogató, hirtelen haragú és különc iparmágnás, a gyönyörű örökösnő, akit óhatatlanul rabul ejt egy földi férfi varázsa, úgyhogy gőgjét legyőzi a szerelem, a fennhéjázó, aljas űrlakó-vetélytárs, aki mindig vereséget szenved. Ezek azonban fércművek voltak, hiszen meg a legelemibb, legközismertebb tényeket is semmibe vették, például azt; hogy az űrlakók sose tették be lábukat a citykbe, és az asszonyaik se tettek kéjutazásokat a Földön.

Baleyt most, életében először, furcsa kíváncsiság birizgálta: milyen is lehet az űrlakók igazi élete?

Csak nagy nehezen tudta a szóban forgó témára visszaterelni gondolatait.

— Azt hiszem — mondta —, értem, mire akarsz kilyukadni. Dr. Sarton a Föld C/Fe-vé történő átalakításának problémáját újszerű és sokat ígérő módszerrel óhajtotta megközelíteni. Ez pedig nyugtalanította a mi konzervatív csoportosulásainkat. Attól féltek, hogy kísérlete esetleg sikerrel jár. Ezért megölték. Itt volna hát az az indíték, amely a gyilkosságot szervezett merényletté, nem pedig elszigetelt bűncselekménnyé teszi. Igaz? — Igen. Körülbelül így fogalmaznám, Elijah.

Baley, gondolataiba merülve, halkan füttyentett. Hosszú ujjaival könnyedén az asztalra koppintott. Aztán megrázta a fejét.

— Mese habbal — mondta. — Mese habbal.

— Bocsáss meg. Nem értem, hogy ez mit jelent.

— Csak megpróbálom elképzelni magamnak a dolgot. Egy földlakó besétál az Űrvárosba, odaballag dr. Sartonhoz, megöli és aztán vígan hazasétál. Ezt nem tudom elképzelni. Hiszen az Űrváros bejáratánál őrség áll. R. Daneel bólintott.

— Azt hiszem, nyugodtan állíthatjuk, hogy illegálisan egyetlen földi ember se léphetett be az Ű rvárosba.

— És akkor hová jutsz ezzel a szép elmélettel?

— Zavarban volnék, Elijah kollégám, hogy ha történetesen csak a bejáraton keresztül lehetne New York Cityből az Űrvárosba eljutni. Baley elgondolkozva figyelte kollégáját.

— Nem értelek. Hiszen az az egyetlen összeköttetés a két hely között.

— Közvetlenül a kettő között igen. — R. Daneel egy pillanatig hallgatott, aztán így folytatta: — Látom, nem érted, mit akarok mondani. Ugye, így van?

— Igen. Egy szót sem értek az egészből.

— Hát, ha nem sértelek meg vele, megpróbálom megmagyarázni a dolgot. Kaphatnék egy darab papírt és egy iront? Köszönöm. Idenézz, Elijah kollégám. Rajzolok egy nagy kört, és ráírom: New York City. Na most ezt érintőn rajzolok egy kisebb kört, és ráírom: Űrváros. Oda, ahol a két kör érintkezik egymással, nyilat rajzolok és melléírom: Sorompó. Még most se látsz más összeköttetést?

— Persze, hogy nem — vágta rá Baley. — Mert nincs is.

— Bizonyos szempontból örülök, hogy ezt mondod — jegyezte meg a robot. — Ez ugyanis megfelel annak, amire engem a terresztrikus gondolkodásmódot illetően tanítottak. A sorompó az egyetlen közvetlen összeköttetés. De a Cityt meg az Űrvárost minden oldalról szabad terület fogja körül. Egy földi ember a sok kijárat bármelyikén elhagyhatja a Cityt, és a szabad térségen átvágva olyan ponton érheti el az Űrvárost, ahol nincs sorompó, amely útját állná.

Baley nyelve hegyét felső ajkához illesztette és egy pillanatig rajta is tartotta.

— A szabad térségen átvágva? — kérdezte aztán.

— Igen.

— Egyedül?

— Miért ne?

— Gyalog?

— Kétségtelenül gyalog. Így kerülhette el legkönnyebben, hogy felfedezzék. A gyilkosság a munkanap kezdetén történt. Így az utat bizonyára a virradat előtti órákban tette meg.

— Lehetetlen! Nincs olyan ember a Cityben, aki ezt megtenné. Hogy elhagyja a Cityt? Egyedül?

— Igazad van: közönséges esetekben ez valóban valószínűtlennek látszik. Ezzel mi, űrlakók is tisztában vagyunk. Épp ezért őrizzük csupán a bejáratot. A tieitek még a Nagy Forrongás idején is csak azt a sorompót támadták, amely akkoriban a bejáratot védte. Senki se hagyta el a Cityt.

— Na látod.

— Igen ám, csakhogy itt nem valamilyen közönséges esetről van szó. Nem elvakult csőcselékről, amely a legkisebb ellenállás irányában támad, hanem egy kis csapat szervezett kísérletéről, hogy szándékosan egy nem védett pontra csapjon le. Ez magyarázza meg, hogy egy földi ember, ahogy te mondtad, besétálhatott az Űrvárosba, odamehetett az áldozathoz, majd miután megölte, vígan hazasétálhatott. A merénylő olyan ponton támadt, ahol legkevésbé vártuk.

Baley megrázta a fejét.

— Fölöttébb valószínűtlen. És megpróbáltátok már valahogy ellenőrizni ezt az elméletet?

— Igen. A ti rendőrfőnökötök úgyszólván a gyilkosság pillanatában érkezett oda...

— Tudom. Elmondta nekem.

— Ez, Elijah, újból csak arra mutat, milyen gondosan választották meg a gyilkosság időpontját. A rendőrfőnökötök korábban együttműködött dr. Sartonnal, és ő volt az a földlakó, akivel dr. Sarton meg akart állapodni az első lépésekben a hozzám hasonló R-eknek a Citybe való beszivárgását illetően. Az a reggeli találkozó is ezt a célt szolgálta volna. A gyilkosság, legalábbis időlegesen, megakadályozta ezeknek a terveknek végrehajtását, és az a tény, hogy a rendőrfőnökötök épp akkor az Űrvárosban tartózkodott, az egész helyzetet még nehezebbé, még kellemetlenebbé teszi a Földnek is, meg a mieinknek is. De — folytatta — nem erre akartam kilyukadni. A rendőrfőnökötök ott volt nálunk. Mondtuk neki, hogy a merénylőnek a szabad térségen kellett átvágnia. Hozzád hasonlóan ő is azt válaszolta, hogy ez lehetetlen, vagy talán úgy fejezte ki magát, hogy elképzelhetetlen. Persze nagyon meg volt zavarodva, és lehet, hogy ezért nem ismerte fel a dolog lényegét. Mindenesetre meghagytuk neki, hogy azonnal ellenőriztesse ezt a lehetőséget.

Baleynek most eszébe jutott a rendőrfőnök eltörött szemüvege, és erre a gondolatra még e komor hangulatú beszélgetés kellős közepén is nevethetnékje támadt. Szegény Julius! Persze hogy meg volt zavarodva. És még csak meg se magyarázhatta a helyzetet azoknak a dölyfös űrlakóknak, akik a testi fogyatékosságokat az örökléstanilag nem szelektált földlakók különösen undorító sajátságainak bélyegzik. Legalábbis nem magyarázhatta volna meg anélkül, hogy a rendőrfőnök tekintélyén csorba ne essék, márpedig a tekintélyre Julius Enderby nagyon sokat ad. No de a földieknek egy és más tekintetben össze kell tartaniuk. Baleytől sose fogja megtudni a robot, hogy Enderby rövidlátó.

— A City összes kijáratait ellenőriztük — folytatta R. Daneel. — Tudod, hány van, Elijah?

Baley megrázta a fejét.

— Húsz? — kockáztatta meg.

— Ötszázkettő.

— Micsoda?!

— Eredetileg még jóval több volt. De most már csak ennyi maradt igénybe vehető állapotban. A te Cityd igen lassan fejlődött, Elijah. Valaha a szabad ég alatt feküdt, és akkoriban az emberek minden akadály nélkül kimehettek a környező területre.

— Persze. Ezt én is tudom.

— Nos, amikor először zárták körül, sok kijáratot meghagytak. Ezekből ötszázkettő még ma is megvan. A többit beépítették vagy eltorlaszolták. Persze, a légi közlekedés belépő pontjait nem is vettük számításba.

— És mit állapítottak meg a kijáratokkal kapcsolatban?

— Reménytelen ügy. Nem őrzik őket. Nem találtunk olyan tisztviselőt, akinek ügykörébe vagy saját megítélése szerint a joghatósága alá tartoznának. Olyan látszata van a dolognak, mintha senki se tudná, hogy ezek a kijáratok egyáltalán léteznek. Bárki bármikor kedve szerint ki-bejárhat akármelyiken, nem kell attól tartania, hogy meglátják.

— És még mit állapítottatok meg? A fegyver, felteszem, eltűnt.

— Ó, igen.

— Találtatok bármilyen nyomot?

— Semmit. Az Űrváros környékét alaposan megvizsgáltuk. A kertészetekben dolgozó robotokat semmiképpen se lehet számbajöhető tanúknak tekinteni. Alig tökéletesebbek az önműködő mezőgazdasági gépeknél, jóformán nem is emberszabásúak. Embereket pedig nem találtunk ott.

— Aha. És mi volna a következő lépés?

— Miután az Űrváros környékén nem jutottunk semmi eredményre, most a másik oldalon, vagyis itt New York Cityben folytatjuk a nyomozást. Az lesz a feladatunk, hogy felkutassunk minden esetleges felforgató csoportot, megvizsgáljunk minden ellenzékieskedő szervezetet...

— Mennyi időt akarsz erre rászánni? — vágott közbe Baley.

— A lehető legkevesebbet. Csak amennyi szükséges.

— Hát, ami azt illeti — mondta tűnődve Baley —; sokkal jobb szeretném, ha valaki más munkatársad volna ehhez a kalamajkához.

— Én nem — felelte R. Daneel. — A rendőrfőnök igen elismerően nyilatkozott a lojalitásodról és a képességeidről.

— Ez igen kedves tőle — jegyezte meg gúnyosan Baley. Szegény Julius, gondolta közben. Lelkifurdalásai vannak miattam, és most mindent megpróbál.

— De nem csak az ő véleményére támaszkodtunk — folytatta R. Daneel. — Megvizsgáltuk az adataidat. Tudjuk, hogy a hivatalodban nyíltan hangoztatod robotellenes nézeteidet.

— Igazán? És van ez ellen valami kifogásod?

— Semmi az égvilágon. Nyilvánvalóan neked is meglehet a magad véleménye. Ez azonban szükségessé tette számunkra, hogy tüzetesen megvizsgáljuk a lélektani portrédat. És így most már azt is tudjuk, hogy jóllehet a legkevésbé sem rajongsz az R-ekért, mégis együtt fogsz működni egy robottal, ha a kötelességérzeted így diktálja. Rendkívül fejlett lojalitásérzéked van, és tisztelettel viseltetsz a felsőbbség Iránt. Nekünk meg épp ilyen emberre van szükségünk. Enderby rendőrfőnök jól ítélt meg téged.

— És te magad se veszed rossznéven az én robotellenes érzelmeimet?

— Nincs jelentőségük, ha nem akadályoznak meg téged abban, hogy együttműködj velem, és hogy segíts nekem a tőlem megkívánt feladat megoldásában — válaszolta R. Daneel.

Baley úgy érezte, letorkolták.

— Ezek szerint — mondta harciasan — én átmentem a vizsgán. De mi a helyzet veled? Téged mi tesz alkalmassá a detektívmunkára?

— Nem értelek.

— Téged adatgyűjtőgépnek terveztek. Emberutánzatnak azzal a feladattal, hogy az űrlakók részére adatokat gyújts a mieink életmódjáról.

— Ez igen jó kiindulás egy nyomozó részére, nem gondolod?

— Kiindulásnak talán jó, de korántsem minden, amire itt szükség van.

— Természetesen az áramköreimen még egy végső beigazítást végeztek.

— Nem magyaráznád el ezt kissé részletesebben, Daneel?

— Ezt egy-két szóval elmondhatom. Az indítéktekercseimbe egy különösen erős hajtóerőt iktattak be. Az igazságszeretetet.

— Igazságszeretetet! — kiáltotta Baley. Arcából eltűnt a gúny és helyébe a legnagyobb fokú bizalmatlanság kifejezése lépett.

Ebben a pillanatban R. Daneel villámgyorsan megfordult ültében, és az ajtóra bámult.

— Valaki van odakint — mondta. Így is volt. Nyílt az ajtó, és Jessie lépett be rajta halványan, összeszorított ajakkal.

— Jessie! — szólt Baley ijedten. — Mi baj? Jessie csak állt az ajtóban, és nem nézett a férjére.

— Bocsáss meg. Muszáj volt... — Nem fejezte be a mondatot.

— És Bentley hol van?

— Éjszakára az Ifjúság Házában marad.

— De miért? — kérdezte Baley. — Nem így beszéltük meg.

— Azt mondtad, hogy a kollégád itt tölti az éjszakát. Úgy gondoltam, szüksége lesz Bentley szobájára.

— Nincs szükségem rá, Jessie — mondta R. Daneel.

Jessie R. Daneel arcába pillantott, és hosszan fürkészte.

Baley az ujjahegyét nézegette. Csak várta kétségbeesetten, hogy mi következik, és valahogy nem tudott elébe vágni. A pillanatnyi csend szinte rátelepedett dobhártyájára, és aztán a távolból, mintha plasztex rétegeken keresztül érkeznék, hallotta felesége hangját:

— Azt hiszem, maga robot, Daneel.

— Az vagyok — felelte rendíthetetlen nyugalommal R. Daneel.