Acélbarlangok (Gyilkosság az Űrvárosban)

TIZENHARMADIK FEJEZET A szerepek megcserélődnek

— Ez tévedés — mondta nyugodtan R. Daneel.

— Igen? Nos, bízzuk a doktor úrra a döntést. Dr. Gerrigel!

— Tessék, Mr. Baley. — A robotikus szeme, amely eddig vadul cikázott a detektív és a robot között, aszerint, hogy melyikük beszélt, most az emberen pihent meg.

— Azért kértem önt ide, hogy hitelt érdemlő elemzést kapjak erről a robotról. Intézkedem, hogy igénybe vehesse a City Szabványügyi Hivatalának laboratóriumát. Ha bármi olyan műszerre volna szüksége, amellyel ott nem rendelkeznek, megszerzem önnek. Szeretnék gyors és határozott választ kapni. Költség és fáradság nem számít.

Baley felállt. Szavai elég nyugodtan hangzottak, de ő maga érezte a mögöttük rejtőző, egyre fokozódó idegességét. Ebben a pillanatban szinte úgy érezte, ha torkon ragadhatná dr. Gerrigelt és kikényszeríthetné belőle a remélt választ, nem érdekelné semmiféle tudományos vizsgálat.

— Nos, dr. Gerrigel?

Dr. Gerrigel idegesen elkuncogta magát.

— Ó, kedves Mr. Baley, ehhez nekem nincs szükségem laboratóriumra.

— Hogyhogy? — nézett rá nyugtalanul Baley. Érezte, hogy izmai megfeszülnek, és egész teste rángatózik.

— Az első törvény érvényességét nem nehéz ellenőrizni. Igaz, eddig erre sose volt szükségem, de a vizsgálat egészen egyszerű.

Baley nagy lélegzetet vett, majd lassan kiengedte tüdejéből a levegőt.

— Megmagyarázná, mit ért ezen? Azt akarja mondani, hogy akár itt is el tudja végezni a vizsgálatot?

— Igen. Természetesen. Nézze, Mr. Baley, hadd mondjak egy hasonlatot. Ha orvos volnék és meg akarnám mérni valakinek a vércukrát, ehhez vegyészeti laboratóriumra volna szükségem. Ha meg akarnám állapítani az alapanyagcsereértékét, ellenőrizni kívánnám a kéregfunkcióit vagy meg szeretném vizsgálni a génjeit, hogy nincsenek-e valamiféle vele született működési zavarai, ehhez bonyolult műszerekre volna szükségem. De annak megállapításához, hogy vak-e az illető, csak egyszerűen elhúzom a kezemet a szeme előtt, ahhoz pedig, hogy tudjam, halott-e, csak kitapintom az érverését. Mindezzel azt akarom mondani, hogy minél fontosabb tulajdonságok vizsgálatáról van szó, annál egyszerűbb műszerekre van szükség. És ez érvényes a robotokra is. Az első törvény alapvető tulajdonság. Mindenre kihat. Ha nem állna fenn, a robot egész sereg tekintetben szembeszökően hibás reakciókat mutatna.

Magyarázat közben elővett egy lapos, fekete tárgyat, amely egy kis könyvnézőkében végződött. Kopott orsóját belehelyezte az aljzatba, aztán előhalászott egy stopperórát meg egy sorozat fehér lapocskát, amelyek valamiféle logarlécnek látszó szerszámmá illeszkedtek össze. Három önállóan mozgó skála volt rajta, jelöléseihez hasonlót Baley — emlékezete szerint — még sose látott.

Dr. Gerrigel a könyvnézőkére koppintott, és arcára kiült az előbbi halvány mosoly, mintha az előtte álló kísérlet jókedvre derítette volna.

— Ez az én robotika-kézikönyvem — mondta. — Mindig magammal hordom. Az öltözékemhez tartozik.

Szeméhez emelte a nézőkét, ujjai óvatosan játszottak a szabályozóval. A nézőké felberregett, aztán elhallgatott.

— Beépített indexe van — jelentette ki büszkén a robotikus. A nézőké a száját is eltakarta, ezért kissé tompa hangon beszélt. — Magam szerkesztettem. Nagyon sok időt megtakarítok vele. De most nem erről van szó, ugye? No lássuk. Hm, húzza csak kissé közelebb hozzám a székét, Daneel.

R. Daneel engedelmeskedett. Nagy figyelemmel, de az érzelem legcsekélyebb jele nélkül nézte a robotikus előkészületeit.

Baley leeresztette robbantópisztolyát.

Ami most következett, zavart és csalódást ébresztett benne. Dr. Gerrigel egy sereg kérdést tett fel, értelmetlennek tűnő műveleteket hajtott végre, közben hármas logarlécét tologatta és időnként a nézőkébe pillantott. Egyszer azt kérdezte:

— Ha két unokatestvérem van, kettejük között öt év a korkülönbség és a fiatalabb lány, a másiknak mi a neme?

— A kapott adatok alapján ezt nem lehet megmondani — válaszolta (Baley szerint magától értetődően) a robot.

Dr. Gerrigel erre csak annyiban reagált, hogy egy pillantást vetett a stopperórájára, aztán jobb karját amennyire tudta, oldalt nyújtotta.

— Érintse meg a bal keze gyűrűsujjának hegyével a középső ujjam hegyét — mondta.

Daneel habozás nélkül eleget tett az utasításnak.

Tizenöt percbe, nem többe telt, és Dr. Gerrigel végzett a vizsgálattal. Még egy utolsó néma számítás logarlécén, majd sűrű pattintgatások közepette szétszedte. Utána zsebre tette a stopperórát, levette a kézikönyvnek nevezett micsodát a nézőkéről, és összetolta az utóbbit.

— Ennyi az egész? — kérdezte Baley a homlokát ráncolva.

— Igen.

— De hát ez nevetséges. Egyetlen olyan kérdést se tett fel, ami az első törvénnyel kapcsolatban állna.

— Ó, kedves Mr. Baley, amikor az orvos egy kis gumikalapáccsal megkopogtatja az ön térdét és az megrándul, ugye nem kételkedik benne, hogy ebből a műveletből valamilyen idegbetegség fennforgására vagy az ellenkezőjére lehet következtetni? És amikor közelről megvizsgálja a szemét, és megnézi, hogy reagál a szivárványhártyája a fényre, akkor sincs, ugye, meglepve, hogy ebből meg tudja mondani, nem rabja-e ön bizonyos alkaloidáknak?

— Értem. És végül is ön mit állapított meg?

— Daneelre teljes mértékben érvényes az első törvény. — A robotikus heves fejbólintással erősítette meg állítását.

— Ez nem lehet igaz — mondta rekedt hangon Baley.

A detektív el se tudta képzelni, hogy dr. Gerrigel képes legyen még az eddiginél is merevebb testtartást felvenni. De szemmel láthatóan képes volt. A robotikus szeme összeszűkült, pillantása rideggé vált.

— Engem akar kioktatni?

— Nem a hozzáértésében kételkedem — válaszolta Baley, és kérő mozdulattal nyújtotta felé jókora kezét. — De nem lehetséges, hogy mégis téved? Hisz ön maga mondta, hogy a nem szaturált robotok elméletét senki sem ismeri. Egy vak is képes olvasni Braille- vagy hangírás segítségével. Tegyük fel, hogy ön nem tud a Braille- vagy hangírás létezéséről. Ilyen körülmények között nem állíthatná-e teljes meggyőződéssel valakiről, hogy lát, mert az illető ismeri egy bizonyos könyvfilm tartalmát?

— Értem, mit akar mondani. — A robotikus hangja újból nyájasan csengett. — Csakhogy a vak a szemével semmiképpen se tudna olvasni, márpedig, ha szabad az ön hasonlatával élnem, én éppen ezt vizsgáltam. Higgye el nekem, bármire képes vagy képtelen is egy nem szaturált robot, annyi bizonyos, hogy R. Daneel alá van vetve az első törvénynek.

— Nem lehetséges, hogy szándékosan meghamisította a válaszait? — Baleyből már csak a kétségbeesés beszélt, és ezt maga is tudta.

— Persze hogy nem. Ez a különbség az ember és a robot között. Az emberi agyat, illetve az emlősök agyát nem lehet semmiféle jelenleg ismert matematikai módszerrel tökéletesen kielemezni. Ennél fogva a válaszokat se lehet teljesen megbízhatónak tekinteni. A robot agya viszont tökéletesen kielemezhető, hisz másképp nem is lehetne megszerkeszteni. Tehát itt eleve tudjuk, hogy az adott ingerre milyen reakciónak kell következnie. Egyetlen robot se képes igazán meghamisítani a válaszait. Az, amit mi hamisításnak nevezünk, a robot szellemi horizontján egyszerűen nem létezik.

— Akkor vegyük a nyers tényeket. R. Daneel pisztolyt szegezett egy emberi lényekből álló tömegre. Ezt saját szememmel láttam. Ott voltam. Igaz, nem lőtt, de akkor is, nem kellett volna az első törvénynek valamilyen idegmegrázkódtatást létrehoznia benne? Mert semmi ilyesmi nem történt. Utána is teljesen normálisan viselkedett.

A robotikus habozva állához emelte a kezét.

— Ez mindenképpen rendellenes.

— Egyáltalán nem — vágott közbe R. Daneel. — Elijah kollégám, nézd csak meg azt a robbantópisztolyt, amit elvettél tőlem.

Baley lepillantott a bal tenyerében pihenő pisztolyra.

— Nyisd fel a tölténytárát — sürgette R. Daneel. — Vizsgáld meg.

A detektív felmérte a kockázatot, aztán a saját pisztolyát lassan letette maga mellé az asztalra. Majd egy gyors mozdulattal kinyitotta a robot fegyverét.

— Üres — mondta megdöbbenve.

— Nincs benne töltény — helyeselt R. Daneel. — És ha közelebbről megnézed, látni fogod, hogy soha nem is volt. A pisztolynak nincs gyújtószerkezete. Így nem is lehet használni.

— Töltetlen fegyvert szegeztél a tömegre? — hápogta Baley.

— Pisztolyt kell hordanom magammal, mert másképp nem tölthetném be a detektív szerepét — felelte R. Daneel. — De ha töltött és használható fegyver van velem, esetleg merő véletlenségből kárt okozhatnék emberi lényekben, ami persze elképzelhetetlen. Ezt már annak idején elmondtam volna neked, de te annyira dühös voltál, hogy nem hallgattál végig.

Baley még mindig a tenyerén fekvő ártalmatlan robbantópisztolyra meredt.

— Hát akkor, azt hiszem, végeztünk, dr. Gerrigel — mondta halkan. — Köszönöm a segítségét.

Baley elküldött az ebédjéért, de amikor megjött (diótorta volt, természetesen élesztőből meg egy különlegesen szép szelet sült csirke pirítóssal), csak bámult rá.

Agyában egymást hajszolták a gondolatok. Az elkeseredés mély barázdákat vágott hosszú arcába.

Irreális világban élek, kesergett magában, kegyetlen, fejetetejére állított világban.

Hogy történhetett meg ez az egész? A közelmúlt mint valami ködös, valószínűtlen álom villant fel emlékezetében, attól a pillanattól kezdve, hogy belépett Julius Enderby szobájába és ott hirtelen rátelepedett a gyilkosság és a robotika kettős lidércnyomása.

Az áldóját! Az egész csak ötven órával ezelőtt kezdődött.

A megoldást makacsul az Űrvárosban kereste. Kétszer vádolta meg R. Daneelt a gyilkossággal, először mint álcázott embert, másodszor mint valódi robotot És vádja mindkét alkalommal elhamarkodottnak, alaptalannak bizonyult.

Visszavonulásra kényszerítették. Akarata ellenére a City felé kell fordítania gondolatait, holott a múlt éjjel óta épp ez elől igyekezett menekülni. Kérdések dörömböltek agya kapuján, de nem akarta beengedni őket, úgy érezte, nem lenne képes elviselni. Mert ha meghallgatja őket, válaszolnia is kell rájuk, és, Úristen, nem mer szembe nézni a válaszokkal!

— Lije! Lije! — Valaki vadul rázta a vállát. Baley megmozdult.

— Mi van, Phil? — kérdezte.

Philip Norris C-5-ös detektív leült, kezét térdére fektette, előrehajolt és Baley arcába bámult.

— Veled mi van? Tán kábítószeren élsz mostanában? Úgy ültél itt, tágra nyitott szemmel, hogy biz' isten azt hittem, meghaltál. — Végigsimította ritkuló, világosszőke haját, és közel fekvő szemeivel irigykedve nézte Baley hűlő ebédjét. — Csirke! — lelkendezett. — Ha így megy tovább, már csak orvosi előírásra lehet majd kapni.

— Egyél belőle — mondta fásultan Baley. De az illendőség legyőzte Norris sóvárgását.

— Ő — szabadkozott —, én is megyek mindjárt ebédelni. Edd csak meg. Mondd, mi van a góréval?

— Hogyhogy?

Norris igyekezett közömbösnek mutatkozni, de az ujjai nyugtalanul táncoltak.

— Ne tettesd magad. Nagyon jól tudod, miről beszélek. Mióta visszajött, sülve-főve együtt vagytok. Miről van szó? Előléptetés a láthatáron?

Baleyt a hivatali politika némileg visszatérítette a valósághoz. Norris nagyjából egy rangban volt vele. Így érthető módon feszülten figyelte a Baley iránti hivatalos részrehajlás legcsekélyebb jelét is.

— Szó sincs előléptetésről — nyugtatta meg Baley. — Elhiheted nekem. Semmi ilyesmiről az égvilágon. És ha a főnököt akarod, bár neked adhatnám. Az áldóját! A tied lehet!

— Ne érts félre — mondta Norris. — Nem irigylem tőled az előléptetést. Csak azt akartam mondani, ha van valami befolyásod a górénál, szólj egy szót ennek a srácnak az érdekében.

— Miféle srácról beszélsz?

Válaszra nem volt szükség. Vincent Barrett, akit kitettek állásából, hogy helyet csináljanak R. Sammynek, nyomban elősündörgött a terem egyik homályos sarkából. Sipkáját idegesen forgatta kezében, kiugró pofacsontján rángatózott a bőr, ahogy mosolyogni próbált.

— Hello, Mr. Baley.

— Ó, hello, Vince. Hogy s mint?

— Nem a legjobban, Mr. Baley.

Éhes pillantással nézett körül. Milyen elesettnek látszik, gondolta Baley. Lefokozott. Félholt. De azután vadul, az érzelmek erejétől szinte rángatózó ajakkal kérdezte magában: de mit akar tőlem?

— Sajnálom, fiam. — Mi egyebet mondhatott volna?

— Folyton az jár a fejemben, hátha adódik valami. Norris közelebb húzódott, és Baley fülébe súgta:

— Meg kéne akadályozni, hogy ez így menjen tovább. Most Csen Lát akarják kirakni.

— Micsoda?!

— Nem hallottad?

— Nem. Erről nem hallottam. Mennydörgős mennykő, hisz ő C-3-as! Már tíz év van mögötte.

— Pontosan. De emiatt még egy két lábon járó masina is el tudja látni a munkáját. És ki lesz a következő?

Az ifjú Vince Barrett nem is figyelt a suttogókra, saját gondolatainak fonalát követte.

— Mr. Baley! — szólalt meg.

— Tessék, Vince.

— Tudja, mit mesélnek? Az a hír járja, hogy Lyrane Millane, a szubéterikus táncosnő a valóságban robot.

— Buta beszéd.

— Biztos? Azt mondják, vannak robotok, amelyek pont úgy néznek ki, mint az emberek. Valamiféle különleges műbőrt tesznek rájuk.

Baley bűntudattal gondolt R. Daneelre, és nem talált szavakat. Csak a fejét rázta.

— Ugye, nem fogja senki kifogásolni, ha körbejárok egy kicsit? — kérdezte a fiú. — Olyan jó látni ezt a régi helyet.

— Menj csak, fiam.

A legény odábbállt. Baley és Norris utána pillantott.

— Úgy látszik, a konzervatívoknak van igazuk — jegyezte meg Norris.

— Mármint abban, hogy térjünk vissza a természethez? Erre gondolsz, Phil?

— Nem. Arra, amit a robotokról mondanak. Vissza a természethez! Ugyan! A jó öreg Földnek határtalan jövője van. Csak robotokra nincs szükségünk, ennyi az egész.

— Nyolcmilliárd ember és az uránium kifogyóban — dörmögte Baley. — Hol itt a határtalan jövő?

— Nem érdekes, ha ki is fogy az uránium. Majd importálunk. Vagy felfedezünk más nukleáris folyamatokat. Az emberiség fejlődésének nem lehet gátat Vetni, Lije. Optimistának kell lenni, bízni kell a jó öreg emberi agyvelőben. A mi legnagyobb erőforrásunk a találékonyság, és ebből sose fogunk kifogyni, Lije. — Most aztán belelendült. — Példának okáért — magyarázta — kihasználhatjuk a napenergiát, és ez sok milliárd évre mindent megoldana. A Merkúr keringési pályáján belül űrállomásokat építhetnénk, amelyek energia-akkumulátorként szolgálnának. Irányított sugarakkal továbbíthatnánk az energiát a Földre.

Baley már hallott erről a tervről. A tudományos fantázia már legalább százötven éve játszott ezzel a gondolattal. De mindeddig megvalósíthatatlanná tette az a körülmény, hogy az ötvenmillió mérföld hosszúságú sugarat lehetetlen kellőképpen összetartani, haszontalanul szétszóródnék. Baley ezt meg is mondta.

— Ha szükség lesz rá — válaszolta Norris —, majd ezt is megoldják. Emiatt ne fájjon a fejed.

Baley elképzelte, milyen volna, ha a Föld korlátlan energiával rendelkeznék. A népesség határtalanul szaporodhatna. Az élesztőüzemek kiterjeszkednének, a hidropónikus gazdálkodás fokozottabb erővel folyna. Hiszen csak energia kellene hozzá. A naprendszer lakatlan sziklatömbjeiről ásványi kőzeteket lehetne behozni. És ha a víz válna „szűk keresztmetszetté”, még azt is importálni lehet a Jupiter holdjairól. Vagy befagyasztanák az óceánokat és kivontatnák őket a világűrbe, ahol mint jégholdacskák keringenének a Föld körül, bármikor felhasználásra készen, a tengerfenéken pedig tágas tér nyílna, amelyet szintén ki lehetne aknázni, ahol élni lehetne. Még a szén és oxigén mennyisége is fenntartható, sőt fokozható volna a Földön a Titán metánatmoszférájának és az Umbriel megfagyott oxigénjének kihasználásával.

A Föld lakossága egy-két billióra növekedhetnék. Miért ne? Volt idő, amikor a jelenlegi nyolcmilliárdos lakosságot is elképzelhetetlennek tartották. Sőt, amikor egy milliárdot se tudtak volna elképzelni. A malthusi végzetnek minden nemzedékben akadtak prófétái, de jóslataik mindig tévesnek bizonyultak. [Thomas Robert Malthus (1766—1834) angol tudós azt a tételt állította fel, hogy a Föld lakossága gyorsabban növekszik, mint az előállítható élelemmennyiség.]

De mit mondana erre Fastolfe? Egybillió lakosságú világ? Helyes. Csakhogy ennek a világnak még a levegőt és a vizet is importálnia kellene, és az energiát ötvenmillió mérföld távolságban levő bonyolult raktárházakból kellene behoznia. Milyen végtelenül bizonytalan állapot volna! A Földet örökké csak egy hajszál választaná el a teljes katasztrófától, és egy ilyen katasztrófa a naprendszert felölelő mechanizmus bármely pontján előálló legcsekélyebb hibából bekövetkezhetnék.

— Én amondó vagyok — morfondírozott Baley —, hogy egyszerűbb volna a fölös népesség egy részét űrhajókba ültetni. — Tulajdonképpen nem is Norris szavaira, mint inkább a maga gondolataira válaszolt.

— De ki fogadna be minket?

— Bármelyik lakatlan bolygó.

Norris felállt, és megveregette Baley vállát.

— Lije, edd meg a csirkédet, és térj magadhoz. Esküszöm, te kábítószeren élsz. — S nevetve odébbállt.

Baley utánanézett, és ajka humortalan mosolyra kunkorodott. Norris majd továbbadja, gondolta, és hetekbe fog tartani, amíg a hivatal jópofái (minden hivatalban akadnak ilyenek) békén hagyják. De legalább elfeledkezett az ifjú Vince-ről, a robotokról, a lefokozásról.

Felsóhajtott, és beleszúrta villáját a kihűlt és kissé rágós csirkébe.

Csak amikor az utolsó falat élesztődiótortával is végzett, állt fel R. Daneel az íróasztalától, amelyet aznap reggel jelöltek ki neki, és lépett oda hozzá. A detektív kényszeredett pillantással fogadta. — No, mi újság?

— A rendőrfőnök nincs a szobájában — mondta R. Daneel —, és nem is tudják, mikor jön vissza. Szóltam R. Sammynek, hogy odamegyünk, és hogy a rendőrfőnökön kívül senkit se engedjen be.

— De minek nekünk a szobája?

— Nehogy kihallgassák, amit beszélünk. Bizonyára egyetértesz azzal, hogy meg kell fontolnunk a következő lépésünket. Gondolom, a történtek ellenére sem akarod abbahagyni a nyomozást, ugye?

Baleynek épp ez lett volna a leghőbb vágya, de persze nem vallhatta be. Fölállt és elindult a robottal Enderby szobája felé.

— Itt volnánk, Daneel — mondta odabent. — Miről van szó?

— Elijah kollégám — válaszolta a robot —, múlt éjjel óta nem vagy a régi. A szellemi aurád határozottan megváltozott.

Baley agyán szörnyű gondolat cikázott végig.

— Te gondolatolvasó is vagy? — robbant ki belőle. Kevésbé zavaros pillanatában egy effajta lehetőség eszébe se jutott volna.

— Nem. Dehogy vagyok gondolatolvasó — tiltakozott R. Daneel. Baley ijedtsége alábbhagyott.

— Akkor mi az ördögöt beszélsz itt az én szellemi aurámról?

— Ez csak egy egyszerű kifejezés. Olyan érzés leírására használom, amit te nem erezhetsz.

— Mi az az érzés?

— Nehéz megmagyarázni, Elijah. Bizonyára emlékszel rá, hogy engem eredetileg az Űrvárosban az emberi pszichológia tanulmányozására szerkesztettek.

— Igen, tudom. És azáltal tettek alkalmassá a detektívmunkára, hogy egyszerűen belédszerelték az igazságszeretet áramkörét. — Baley meg se próbálta tompítani a hangjából ki csendülő gúnyt.

— Pontosan, Elijah. De az eredeti szerkezetem azért lényegében változatlan maradt. Engem cerebroanalízis céljaira konstruáltak.

— Agyhullámok elemzésére?

— Úgy is mondhatod. Megfelelő vevőkészülék segítségével meg lehet oldani térmérés útján is, nincs szükség közvetlen elektródakapcsolatra. Az én agyam egy ilyen vevőkészülék. Nálatok nem alkalmazzák ezt a módszert?

Baleynek fogalma se volt róla, ezért elsiklott a kérdés felett.

— És ezzel az agyhullámméréssel mit lehet megállapítani? — tudakolta óvatosan.

— Gondolatokat semmiképpen sem, Elijah. Érzelmi villanásokat észlelek, mindenekelőtt elemezni tudom az emberek kedélyállapotát, az alapvető ösztönöket és a szellemi beállítottságot. Például én állapítottam meg, hogy Enderby rendőrfőnök a gyilkosság idején fennálló körülmények között képtelen volna megölni valakit.

— Tehát a te véleményed alapján mentesült a gyanú alól?

— Igen. Ezt minden kockázat nélkül megtehettük. Ebben a vonatkozásban igen megbízható gép vagyok.

Baley agyán újból átcikázott egy gondolat.

— Várj csak! Ezek szerint, ugye, Enderby rendőrfőnök nem is sejtette, hogy cerebroanalizáltátok?

— Teljesen indokolatlan lett volna, hogy megbántsuk érzelmeiben.

— Vagyis te csak ott álltál és nézted őt. Nem kellettek hozzá gépek, se elektródák. Se ionok, se diagrammok.

— Persze hogy nem. Én önállóan működő egység vagyok.

Baley bosszúsan harapott az alsó ajkába. Ez volt az utolsó ellentmondás, az egyetlen fennálló rés, amelyen át még egy kétségbeesett kísérletet tehetett volna, hogy a bűntényt az Űrváros nyakába varrja.

R. Daneel azt mondta, hogy a rendőrfőnökön cerebroanalízist végeztek, de egy órával később maga a rendőrfőnök szemmel láthatólag teljes őszinteséggel jelentette ki, hogy nem ismeri ezt a fogalmat. Holott nincs olyan ember, pláne gyilkossággal vádolva, aki az elektródákkal és diagrammokkal végzett, testet-lelket megrázó elektroenkephalografikus méréseken túlesne anélkül, hogy egy életre szóló tapasztalatot ne szerezzen a cerebroanalízis mibenlétéről.

Ez az ellentmondás most feloldódott. A rendőrfőnököt cerebroanalizálták, de tudtán kívül. R. Daneel igazat mondott, és igazat mondott a rendőrfőnök is.

— No és az én cerebroanalízisemből mit tudtál meg? — firtatta éles hangon Baley.

— Hogy nyugtalan vagy.

— Óriási felfedezés! Persze, hogy nyugtalan vagyok.

— Igen, de pontosabban megfogalmazva: ez a nyugtalanság a benned dúló ellentétes indítékok összecsapásából ered. Egyfelől a hivatásod elvei iránti odaadás arra ösztökél, hogy tüzetesen megvizsgáld azoknak a földlakóknak összeesküvését, akik tegnap este nyomon követtek bennünket, de ugyanakkor egy hasonlóan erős indok az ellenkező irányba taszít. Ennyit világosan ki lehet olvasni az agysejtjeid elektromos teréből.

— Agysejtjeim!... Ostobaság! — heveskedett Baley. — Ide figyelj, megmondom én neked, miért nincs értelme kivizsgálni ezt a te úgynevezett összeesküvésedet. Mert semmi köze a gyilkossághoz. Eleinte azt hittem, lehet köze hozzá. Beismerem, hogy így volt. Tegnap az étkezőben azt hittem, veszélyben vagyunk. De mi történt? Követtek minket, a szalagokon egykettőre nyomunkat vesztették, és kész. Ez nem lehetett jól szervezett, mindenre elszánt emberek műve. A saját fiam könnyűszerrel kiderítette, hol lakunk — folytatta. — Egyszerűen felhívta a főkapitányságot. Még csak igazolnia se kellett magát. A mi drágalátos összeesküvőink is megtehették volna ugyanezt, ha valóban meg akartak minket támadni.

— És nem akartak?

— Nyilvánvaló, hogy nem. Ha lázadást szándékoznak szítani, megtehették volna a cipőboltban, ehelyett azonban szép engedelmesen meghátráltak egyetlen ember és egyetlen robbantópisztoly elől. Egyetlen robot és egyetlen robbantópisztoly elől, holott tudniuk kellett, hogy nem volnál képes tüzelni, hiszen felismerték, hogy mi vagy. Ezek a konzervatívok ártalmatlan, ütődött népség. Te ezt nem tudhattad, de én igen. És azonnal rá is jöttem volna, ha emiatt az ügy miatt nem támadnak holmi... bolond, melodramatikus gondolataim. És azt is megmondhatom neked, hogy miféle emberekből lesznek a konzervatívok. Azokból a puhány ábrándozókból, akik az itteni életet túlságosan nehéznek találják, és elmerülnek egy sohase létezett, idealizált múltban, Ha ezt a mozgalmat az egyes emberekhez hasonlóan cerebroanalizálni tudnád, kiderülne, hogy éppoly kevéssé képesek a gyilkosságra, mint Julius Enderby.

— Ezt a megállapításodat — válaszolta lassan R.

Daneel — szó szerinti értelemben nem fogadhatom el.

— Miért nem?

— Mert a pálfordulásod túl hirtelen következett be. Amellett vannak itt bizonyos ellentmondások is. Dr. Gerrigellel jóval vacsora előtt megállapodtál a mai találkában. Holott akkor még nem tudtál az ételzsákomról, és így nem gyanúsíthattál a gyilkossággal. De ha így van, miért akartál beszélni vele?

— Már akkor is gyanúsítottalak.

— És múlt éjjel álmodban beszéltél. Baley szeme tágra nyílt.

— Mit mondtam?

— Csak azt ismételgetted, hogy „Jessie”. Azt hiszem, a feleségedre céloztál.

A detektív megfeszült izmai fellazultak.

— Lidércálmom volt — mondta bizonytalanul. — Tudod, mi az?

— Személyes tapasztalatból persze nem tudom. De az értelmező szótár szerint rossz álmot jelent.

— És azt tudod, hogy mi az az álom?

— Erre nézve is csak az értelmező szótár meghatározását ismerem. Eszerint a valóság illúziója, amely a tudatos gondolkodás időleges szünetelése közben jelentkezik, amikor — ahogy ti mondjátok — alusztok.

— Helyes. Elfogadom. Illúzió. De néha ezek az illúziók fenemód valóságosnak tűnnek. Nos hát, azt álmodtam, hogy a feleségemet veszély fenyegeti. Gyakran álmodunk ilyesmit. A nevét ismételgettem. Ilyen körülmények között ez is megesik. Ezt elhiheted nekem.

— Készséggel elhiszem. Csakhogy ez felvet egy másik gondolatot. Honnét jött rá Jessie, hogy robot vagyok?

Baley homlokát újból elöntötte a veríték.

— Ne kezdjük ezt elölről, jó? A híresztelések...

— Bocsáss meg, hogy a szavadba vágok, Elijah kollégám, de nincsenek efféle híresztelések. Ha volnának, akkor ma szerte a Cityben nyugtalanság uralkodnék. Ellenőriztem a főkapitányságra bejött jelentéseket, és azokban szó sincs ilyesmiről. Egyszerűen nincsenek ilyen híresztelések. Tehát felmerül a kérdés: honnét jött rá a feleséged, hogy robot vagyok?

— Az áldóját! Mit akarsz ezzel mondani? Tán csak nem azt, hogy a feleségem is tagja a... a...

— De azt, Elijah.

Baley szorosan összefogta a kezét.

— Pedig nem tagja. És erről ne is beszéljünk többé.

— Ez nem hasonlít hozzád, Elijah. Te engem hivatalosan kétszer is gyilkossággal vádoltál.

— És így akarsz kvittelni?

— Nem tudom pontosan, mit értesz ezen a kifejezésen. Én a magam részéről helyeslem, hogy gyanúsítottál. Megvoltak rá az indokaid. Tévedtél ugyan, de ugyanúgy igazad is lehetett volna. Viszont hasonlóan erős érvek szólnak a feleséged ellen.

— Hogy gyilkos volna? A fene egyen meg, Jessie még a legnagyobb ellenségének se tudna ártani! És nem is tehette ki a lábát a Cityből. Nem!... Ha húsvér volnál, most...

— Én csak azt állítom, hogy részt vesz az összeesküvésben. És hogy szerintem ki kellene hallgatni.

— Ezt verd ki a fejedből. Akármiféle áramköreid vannak is. Ide figyelj. A konzervatívok nem akarnak vért ontani. Ez nem az ő módszerük. De azon vannak, hogy eltávolítsanak téged a Cityből. Ennyit biztosra vehetünk. És ezt a szándékukat valamilyen pszichológiai támadással igyekeznek megvalósítani. Kellemetlenkedni akarnak neked és nekem is, mivel együtt dolgozunk. Könnyűszerrel kideríthették, hogy Jessie a feleségem, és így kézenfekvő volt az a lépésük, hogy fülébe juttatták a hírt. Jessie pedig olyan, mint a többiek: nem szereti a robotokat, nem akarja, hogy együtt dolgozzam egy robottal, különösen ha ez szerinte még veszéllyel is jár. Ezt ők előre tudták, és a módszer be is vált. Jessie egész éjjel könyörgött, hogy hagyjam abba a nyomozást vagy valamiképpen távolítsalak el téged a Cityből.

— Feltehetőleg — válaszolta R. Daneel — nagyon nyomós indokaid vannak, hogy a feleségedet megvedd a kihallgatástól. Nyilvánvaló, hogy a felsorakoztatott érveidben magad se hiszel.

— Mi a fészkes fenét képzelsz te magadról?! — üvöltötte Baley. — Te nem vagy detektív. Te csak egy cerebroanalizáló gép vagy, mint az elektroenkephalográfok itt az épületben. Karod, lábad, fejed van, tudsz beszélni, de egy fikarcnyival se vagy több, mint azok a gépek. Hiába rakták beléd azt a nyavalyás áramkört, attól még nem lettél detektív, hát mit vágsz föl? Fogd be a szád, és bízd rám a gondolkodást.

— Sokkal okosabban tennéd, Elijah, ha halkabban beszélnél — mondta nyugodtan a robot. — Elismerem, hogy nem vagyok detektív abban az értelemben, ahogy te az vagy, de azért egy apró tényt mégis szeretnék tudomásodra hozni.

— Nem érdekel.

— Hallgass meg, kérlek. Ha tévednék, majd megmondod, ebből nem származhatik semmi baj. Mindössze a következőről van szó. Múlt éjjel kimentél a szobából, hogy a földszinti videofonon felhívd a feleségedet. Én javasoltam, hogy inkább a fiadat küldd. Erre azt felelted, nálatok, földieknél nem szokás, hogy az apa veszélybe küldje a fiát. De az szokás, hogy az anya ilyet tegyen?

— Nem, persze hogy... — kezdte Baley, de rögtön el is hallgatott.

— Tehát érted, mire gondolok — állapította meg R. Daneel. — Rendes körülmények között, ha Jessie aggódnék miattad és figyelmeztetni akarna valamilyen veszélyre, saját életét kockáztatná, nem pedig a fiát küldené el. Az a tény, hogy mégis Bentley-t küldte, csak annyit jelenthet, úgy érezte, a fiának nem eshetik baja, neki azonban igen. Ha az összeesküvők nem ismernék Jessie-t, más lett volna a helyzet, vagy legalábbis Jessie-nek nem lett volna semmi oka, hogy így ítélje meg a helyzetet. De ha maga is az összeesküvők közé tartozik, akkor tudta, jól tudta, Elijah, hogy figyelik őt és felismernék, Bentley-t viszont nem.

— Várj egy pillanatra — vágott közbe elkeseredetten Baley —, ez igen finom logikájú érvelés, csak...

Nem kellett várniuk. A rendőrfőnök íróasztalán a jelzőlámpa vadul felvillant. R. Daneel várt, hogy Baley válaszoljon, de a detektív csak gyámoltalanul bámult a jelzőlámpára. A robot végre megfordította a kapcsolót.

— Mi az?

R. Sammy szólalt meg sustorgó hangon:

— Egy hölgy van itt. Lije-dzsal szeretne beszélni. Mondtam neki, hogy el van foglalva, de nem akar elmenni. Azt mondja, Jessie-nek hívják.

— Engedd be őt — válaszolta nyugodtan R. Daneel, és szenvtelen barna szemét Baley megrettent arcára függesztette.