Acélbarlangok (Gyilkosság az Űrvárosban)

HARMADIK FEJEZET A cipőboltban

Az áruház belsejében kisebb volt a csődület, mint kint az utcán. A boltvezető bölcs előrelátással idejében bevetette a játszmába az elektromos rácsot, és ezzel megakadályozta az esetleges bajkeverők beszivárgását. Igaz, egyben a vita főszereplőinek távozását is, de ez most a kisebbik baj volt.

Baley rendőrségi semlegesítőbotja segítségével átvágta magát az elektromos rácson. Meglepetésére R. Daneelt bent is maga mögött látta: a robot épp zsebre dugta a maga semlegesítőjét, amely kisebb és formásabb volt, mint a szokványos rendőrségi típus.

A boltvezető azonnal hozzájuk rohant.

— Biztos urak — kiabálta —, az elárusítókat a város utalta be hozzám! Teljesen jogszerűen járok el!

Az áruház végében három robot állt mereven, mint a cövek. Az elektromos rács közelében pedig hat ember, mind a hat asszony.

— Nocsak — szólította meg őket Baley éles hangon. — Mi történik itt? Miért ez a nagy hűhó?

— Cipőt akarok venni! — rikácsolta az egyik asszony. — Miért nem szolgál ki tisztességes elárusító? Tán nem vagyok úrinő? — Az öltözéke, különösen pedig a kalapja éppen eléggé feltűnő volt ahhoz, hogy feleslegessé tegye a választ. És arcán a harag pírja alig rejthette el a rikítóan sok festéket.

— Ha kell, magam szolgálok ki — mondta a boltvezető —, de valamennyiüket nem tudom kiszolgálni, biztos úr. Az embereimmel nincs semmi baj, mindannyian lajstromozott elárusítók. Megkaptam a szakmai igazolványukat és a garancialevelüket...

— Szakmai igazolvány! — visította a nő, és a többiekhez fordult: — Hallották? Embereknek nevezi őket! Meg van maga bolondulva?! Ezek nem emberek, hanem ro-bo-tok! — szótagolta hisztérikusan. — És azt is megmondom, hogy mit csinálnak itt, ha maga esetleg nem tudná. Ellopják az emberek elől a munkát! Ezért ajnározza őket a kormány. Ingyen dolgoznak, aztán egy csomó család barakkokban élhet, és zabálhatja az élesztőkását. Becsületes, dolgos családok. Ha én volnék itt a góré, az összes robotot ripityára törném. Bizony!

A többiek is összevissza beszéltek, ráadásul odakintről behallatszott az elektromos rács túlsó oldalánál összeverődött tömeg egyre hangosabb zsivaja.

Baleyt rettenetesen feszélyezte, hogy R. Daneel Olivaw ott áll az oldalánál. Az elárusítókra pillantott. Földi gyártmányok voltak, de még ezek közül is az olcsóbbik típus, amelyet épp csak néhány egyszerű dolog ismeretével ruháztak fel. Bizonyára ismerik az összes cipőfajták számozását, az árakat és valamennyi raktáron levő méretet. Követni tudják a készletváltozásokat, talán még jobban, mint az emberek, hiszen semmi egyéb nem. köti le a figyelmüket. Fel tudják becsülni a következő héten feladandó rendelést, és meg tudják mérni a vevő lábát.

Önmagukban ártalmatlanok. De mint társadalmi réteg hihetetlenül veszélyesek.

Baley sokkal jobban együtt érzett az asszonyokkal, mint ahogy erre egy nappal — sőt, akár csak két órával! — ezelőtt képesnek tartotta volna magát. Érezte R. Daneel közelségét, és azon töprengett, vajon az ő robotja nem tudná-e ellátni egy egyszerű, C-5-ös besorolású detektív feladatkörét. E gondolatra felrémlett előtte a barakkok képe, szinte szájában érezte az élesztőkása ízét. És eszébe jutott az apja.

Baley apja atomfizikus volt, olyan besorolással, amely a City legnagyobb jövedelmű rétegébe emelte. De az üzemében valamilyen baleset történt, és következményeit Baley apjának kellett viselnie. Alacsonyabb kategóriába sorolták. Baley nem ismerte a részleteket, hiszen a szerencsétlenség idején csak egyéves volt.

De még emlékezett a gyerekkori barakkokra, a páriaélet éppen csak elviselhető nélkülözéseire. Anyját nem tudta emlékezetébe idézni, mert az csak kevéssel élte túl a tragédiát. Apját viszont tisztán látta maga előtt: egy kifejezéstelen arcú, mogorva és reményvesztett embert, aki időnként rekedt hangon, félbehagyott mondatokkal álmodozott a múltról.

Amikor apja — még mindig lefokozottan — meghalt, Lije nyolc éves volt. A gyerek Baleyt és két nénjét a körzeti árvaházban helyezték el. Boris bácsi, anyai nagybátyjuk maga is szegényebb volt, semhogy megakadályozhatta volna.

Így hát továbbra is nehéz sors jutott neki. És nagyon keserves volt kijárni az iskolát az apa nélkül, akinek az állásából fakadó kiváltságai egyengethették volna az útját.

Most pedig itt kellett állnia a lázongok növekvő gyűrűjében, letörnie azoknak a férfiaknak és nőknek háborgását, akik végeredményben hozzá hasonlóan csak saját maguk és szeretteik sorsáért aggódtak.

— Ne csináljon itt ilyen hűhót, hölgyem — szólt oda színtelen hangon a berzenkedő asszonynak. — Hiszen nem bántották magát ezek az elárusítok.

— Még csak az kellett volna, hogy bántsanak is — pergett a nő nyelve. — De nem is fognak! Gondolja, hagyom, hogy hozzám nyúljanak azokkal az olajos, hideg mancsukkal? Azt hittem, itt emberi bánásmódban lesz részem. Én ennek a városnak a polgára vagyok, jogom van hozzá, hogy emberi lények szolgáljanak ki. És ide figyeljen, odahaza két gyerek vár a vacsorára. Nem mehetnek el a körzeti étkezőbe, mintha árvák lennének. Nekem haza kell mennem.

Baley érezte, hogy a nyugalma mindjárt cserbenhagyja.

— Ami azt illeti, már rég odahaza lehetne, ha hagyta volna, hogy kiszolgálják. Semmi oka ekkora hűhót csapni. Na gyerünk, indulás!

Az asszony megrökönyödve nézett rá.

— Azt hiszi, úgy beszélhet velem, mint egy utolsó kurvával? Legfőbb ideje, hogy a kormány rájöjjön, nemcsak robotok léteznek a Földön. Én dolgozó nő vagyok, és megvannak a magam jogai! — És csak nem akart beállni a szája.

Baleyt elfogta az idegesség. Érezte, hogy a gyeplő kicsúszott a kezéből. Még ha az asszony bele is egyeznék, hogy kiszolgálják, a várakozó tömeggel akkor is csúnyán meggyűlik a baja. Hiszen már legalább százan tolakszanak a kirakat előtt. A néhány perc alatt, mióta a detektívek beléptek a boltba, a tömeg megkétszereződött.

— Mi az ilyenkor szokásos eljárás? — kérdezte váratlanul R. Daneel Olivaw. Baley összerezzent.

— Ez — felelte — szokatlan eset.

— De mit mond a törvény?

— A robotokat szabályszerűen állították munkába. Lajstromozott elárusítók. Ebben nincs semmi törvényellenes.

Suttogva beszéltek. Baley igyekezett fenyegető, hivatalos ábrázatot ölteni. Olivaw arca mint mindig, most is kifejezéstelen volt.

— Hát akkor — mondta R. Daneel — utasítsd az asszonyt, hogy vagy hagyja magát kiszolgálni, vagy távozzék.

Baley szája sarka enyhén felkunkorodott.

— Itt egy egész tömeggel van dolgunk, nem egyetlen asszonnyal. Nincs más hátra, ki kell hívnunk a riadóosztagot.

— Szerintem egy rendőr is elég ahhoz, hogy a polgároknak megmondja, mit kell tenniük — jegyezte meg Daneel. — Arcát a boltvezető felé fordította. — Engedje fel uram, az elektromos rácsot.

Baley keze előrelendült, hogy vállon ragadja és maga felé penderítse R. Daneelt. De hirtelen meggondolta magát. Ha ebben a helyzetben a törvény két embere nyílt vitába bocsátkozik, ez végleg elvágja a békés megoldás lehetőségét.

A boltvezető habozva pillantott Baleyre. De az kikerülte a tekintetét.

— A törvény nevében felszólítom önt — mondta rendíthetetlenül R. Daneel —, hegy engedje fel a rácsot.

— A várost teszem felelőssé az áruban és a berendezésben okozott minden kárért — locsogta a boltvezető. — Hangsúlyozom, hogy csakis parancsra engedem fel a rácsot.

A rács felemelkedett, a férfiak és nők betódultak a boltba. A tömegből elégedett moraj szállt föl. A közeli győzelem mámoros érzése fogta el őket.

Baley már hallott hasonló zavargásokról. Sőt, egynek szemtanúja is volt. Látta, ahogy tíz-tizenkét kéz levegőbe emeli a robotokat, ellenállásra képtelen, nehéz testüket megfeszült karok adják kézről kézre. És az emberek rángatják, csavarják önmaguk fémmását, kalapáccsal, elektromos késekkel, tűpuskákkal esnek neki, míg végül a szánalmas figurákból nem marad egyéb, mint fém- és drótfoszlányok. A drága pozitronagyakat, az emberi elme e legfurfangosabb találmányát, úgy dobálták kézről kézre, akár a futball-labdát, és egykettőre használhatatlan péppé zúzták össze.

Ezután pedig a csőcselék a pusztítás vidám ördögétől megszállva nekiesett minden egyébnek, amit még szétszedhetett.

A robotelárusítók minderről nem tudhattak, de a beözönlő tömeg láttára mégis felsikoltottak, karjukat arcuk elé emelték, mintha így, ezen a primitív módon elrejtőzködhetnének. Az az asszony, aki az egész ramazúrit elkezdte, most látva, hogy az hirtelen minden várakozásán messze túlnő, lihegve kiáltozta: — Rajta, rajta!

Kalapja a homlokába csusszant, szavai zagyva rikácsolássá torzultak.

— Állítsa meg őket, biztos úr! — kiáltotta a boltvezető. — Állítsa meg őket!

És ekkor R. Daneel megszólalt. Hangja minden látható erőfeszítés nélkül sokkal harsogóbb volt, mint ahogy emberi hangtól el lehetett volna várni. Persze, gondolta Baley már vagy tizedszer, hiszen nem...

— Aki megmoccan, lelövöm — mondta R. Daneel. Valaki jó hátul fölordított:

— Üssétek le!

De egy pillanatig senki se mozdult.

R. Daneel ezalatt fürgén föllépett egy székre, onnét pedig egy transztex vitrin tetejére. A polarizált, molekuláris lemez résein átszivárgó színes, villódzó fény hideg, sima arcának szinte földöntúli vonásokat kölcsönzött.

Földöntúli is, gondolta magában Baley.

Senki se moccant, R. Daneel pedig várt, félelmetesen. Aztán egyszerre éles hangon megszólalt:

— Maguk most azt gondolják, hogy ez az ember idegkorbácsot vagy bénítópálcát tart a kezében. Ha mindannyian rárohanunk és ledöntjük a lábáról, legfeljebb páran megsérülnek, és azok is rendbe jönnek majd. Mi többiek pedig kedvünkre szembeszegülhetünk a törvényes renddel.

Hangja nem volt se kemény, se haragos, de tiszteletet követelt. A magabiztos parancsnok hangja volt.

— Csakhogy tévednek — folytatta —, nem idegkorbácsot és nem bénítópálcát tartok a kezemben. Ez robbantópisztoly. Halálos fegyver. És használni is fogom, de nem ám a levegőbe lövök vele. Jó néhányat megölök maguk közül, mielőtt hozzám nyúlnának. Komolyan beszélek. Vagy talán nem úgy nézek ki, mint aki komolyan beszél?

A széleken mozgolódás támadt, de a tömeg már nem növekedett tovább. Ha egyes újonnan jöttek kíváncsiságból meg is álltak, mások sietősen folytatták útjukat. Az R. Daneelhez legközelebb állók visszafojtották lélegzetüket, és kétségbeesetten igyekezték a mögöttük nyomakodó testek ellenére egy helyben maradni.

A varázslatot a kalapos asszony törte meg. Hirtelen görcsös zokogás fogta el és felsikoltott:

— Ez megöl bennünket! Én nem csináltam semmit! Engedjenek ki innét!

Megfordult, de a férfiak és nők sűrű, kimozdíthatatlan falával találta szembe magát. Térdre rogyott. A néma tömeg hátrálása határozottabbá vált.

R. Daneel leugrott a vitrinről.

— Most az ajtóhoz megyek — mondta. — Aki hozzám nyúl, akár férfi, akár nő, lelövöm. Amikor az ajtóhoz érek, lelövök mindenkit, akár férfi, akár nő, aki nem megy a dolgára. Ez az asszony itt...

— Ne! Ne! — sikította a kalapos asszony. — Mondom, hogy nem csináltam semmit! Nem csináltam semmi rosszat! Nem kell cipő! Csak haza akarok menni!

— Ez az asszony — folytatta Daneel — itt marad. Ki fogják szolgálni.

Ezzel elindult az ajtó felé.

A tömeg némán bámult rá. Baley behunyta a szemét. Nem az én bűnöm, gondolta kétségbeesetten. Itt mindjárt gyilkosságra kerül sor, a legszörnyűbb katasztrófára, de ők kényszerítettek rám munkatársul egy robotot. Ők adtak neki velem egyenlő rangot.

Csakhogy ez nem kifogás. Baley sem hitt magának. Rögtön az elején meg kellett volna állítania R. Daneelt. Bármely pillanatban kihívhatta volna a riadóosztagot. Ehelyett áthárította a felelősséget R. Daneelre, ő maga pedig gyáván fellélegzett. És amikor azzal próbálta áltatni magát, hogy R. Daneel egyéniségével egyszerűen úrrá lett a helyzeten, hirtelen undort érzett önmaga iránt. Egy robot lett úrrá a helyzeten...

Nem hallott semmiféle szokatlan zajt, kiabálást, szitkozódást, se nyögést, se üvöltést. Kinyitotta a szemét.

A tömeg már szétszéledőben volt.

A boltvezető lassacskán lehiggadt, megigazította félrecsúszott kabátját, lesimította a haját és haragos fenyegetéseket mormolt a távozó tömeg felé.

Egy riadóautó folyamatos, váltakozó magasságú sípolása pontosan az áruház előtt hallgatott el. Persze, amikor már mindenen túl vagyunk, mérgelődött Baley.

A boltvezető megrángatta Baley kabátujját.

— Kérem, biztos úr, ne engedjen itt több ramazúrit.

— Nem lesz semmi ramazúri — nyugtatta meg Baley.

A riadóosztagtól könnyen megszabadultak. Olyan jelentések alapján jöttek ide, hogy az utcán tömeg verődött össze. A részleteket nem ismerték, de azt maguk is látták, hogy az utca csendes. R. Daneel félrehúzódott, és semmiféle érdeklődést se mutatott, amíg Baley elmagyarázta a riadósoknak, mi történt. Az esetet semmiségnek mondta, R. Daneel közreműködését pedig teljesen elhallgatta.

Utána félrehúzta R. Daneelt.

— Ide figyelj — mondta neki —, nem az volt a szándékom, hogy idegen tollakkal ékeskedjem.

— Idegen tollakkal ékeskedj? Ez valamilyen, nálatok szokásos kifejezés?

— Nem jelentettem, hogy te milyen szerepet játszottál az ügyben.

— Nem ismerem az összes szokásaitokat. Mi a magunk országában teljes jelentést szoktunk leadni, de hát lehet, hogy nálatok nem így szokás. Akárhogy is áll a dolog, polgári forrongást hárítottunk el. Ez a lényeg, ugye?

— Igen? Na, figyelj csak ide. — Baley igyekezett minél határozottabb hangon beszélni, bár a körülmények folytán csak haragosan suttoghatott. — Ilyet még egyszer ne tegyél.

— Hogyhogy? Ne tartassam be a törvényt? Hát akkor miért vagyok?

— Még egyszer ne fenyegess emberi lényt robbantópisztollyal.

— Semmiképp se tüzeltem volna, Elijah, ezt te is tudhatod. Képtelen lennék emberi lénynek kárt okozni. De mint látod, nem is kellett. Egy percig se gondoltam, hogy erre sor kerülhet.

— Tiszta szerencse volt, hogy nem kellett tüzelned. Ilyen kockázatot máskor nem szabad vállalnod. Én is megpróbálkozhattam volna ezzel a vadnyugati stiklivel.

— Vadnyugati stikli? Hát az meg mi?

— Nem fontos. Majd megérted abból, amit mondok. Én is megpróbálkozhattam volna, hogy robbantópisztolyt rántsak a tömegre, hiszen velem is van, de ez olyan kockázat, amelyet se nekem, se neked nincs jogod vállalni. Biztonságosabb lett volna kihívni a riadóautókat, mint ilyen önálló hőstettel kísérletezni.

R. Daneel elgondolkozott, majd megrázta a fejét:

— Azt hiszem, nincs igazad, Elijah kollégám. Eligazításom során a földi emberek jellegzetességeire vonatkozóan többek között olyan felvilágosítást kaptam, hogy az ittenieket, az űrországok lakóitól eltérően, születésüktől fogva a hatóság fensőbbségének elismerésére nevelik. Ez nyilvánvalóan a ti életformátokból fakad. És az iménti esetben is, ahogy bebizonyítottam, teljesen elegendő volt egyetlen olyan ember, aki kellő határozottsággal képviseli a hatóságot. A riadóosztagra vonatkozó kívánságod valójában nem volt egyéb, mint annak a szinte ösztönös óhajodnak a kifejezése, hogy egy magasabb hatóság levegye a válladról a felelősséget. Viszont bevallom, hogy amit tettem, nálunk teljesen indokolatlan lett volna.

Baley hosszú arca kipirult a méregtől:

— Ha rájöttek volna, hogy robot vagy...

— Biztos voltam benne, hogy nem jönnek rá.

— De akkor se felejtsd el, hogy valójában robot vagy. Csak robot, semmi több. Mint azok az elárusítók ott a boltban.

— De hisz ez magától értetődik.

— Te nem vagy ember. — Baley úgy érezte, hogy valami akarata ellenére durvaságra kényszeríti. R. Daneel elgondolkozott.

— Az ember és a robot különbségének — mondta — talán nincs akkora jelentősége, mint az értelem és az értelmetlenség közti ellentétnek.

— Talán nálatok — jegyezte meg Baley —, de nem itt a Földön.

Órájára pillantott, és látta, hogy egy és negyed óra késésben van. A torka kiszáradt, elszorult a gondolatra, hogy az első menetet R. Daneel nyerte meg, könnyedén győzött, mialatt ő maga gyámoltalanul álldogált.

Vince Barrettre gondolt, az ifjú legénykére, akinek munkáját R. Sammy vette át. Meg saját magára, Elijah Baleyre, akit R. Daneel bármikor leválthatna. Az áldóját, az apját legalább egy baleset miatt dobták ki, amely kárt, emberhalált okozott. Talán tényleg az ő hibája volt; ezt Baley nem tudta. De mi lett volna, ha történetesen azért eresztik szélnek, hogy helyet csináljanak egy automata fizikusnak? Pusztán azért. Semmi másért. Akkor se tudott volna semmit se tenni.

— Menjünk — vetette oda kurtán. — Haza kell hogy vigyelek.

— Nézd csak — szólt R. Daneel —, nem helyes kisebb jelentőségű különbséget tenni az értelem...

— Jól van — vágta rá Baley emelt hangon. — Zárjuk le ezt a témát. Jessie vár minket. — A legközelebbi körzetközi videofon felé indult. — Jobb, ha felhívom és megmondom, hogy mindjárt fent leszünk.

— Jessie? Az ki?

— A feleségem.

Az áldóját, morfondírozott Baley. Hogy fogok ilyen hangulatban szembenézni Jessie-vel?