Acélbarlangok (Gyilkosság az Űrvárosban)

TIZEDIK FEJEZET A detektív délutánja

A riadóautó oldalt perdült, és közvetlenül az autóút sivár betonfala előtt megállt. Amikor a motor zümmögése elhalt, sűrű csend támadt. Baley a mellette ülő robotra bámult.

— Mit mondasz? — kérdezte szinte érthetetlenül nyugodt hangon.

Hosszúnak tűnt az idő, amíg a válaszra várt. Fülét közben halk, magányosan rezgő hang ütötte meg, előbb kissé fokozódott, majd elült. Egy másik riadóautó lehetett, amely talán egy mérföld távolságban suhant el mellettük ismeretlen célja felé. De az is lehet, hogy egy tűzoltóautó sietett találkájára a lángokkal.

Baley agyának egyik rejtett zugában felmerült a gondolat, vajon van-e olyan ember, aki még ismeri a New York mélyén kígyózó összes autóutat. Az autóút-rendszer sose ürül ki egészen, se nappal, se éjszaka, jóllehet bizonyára vannak egyes szakaszok, ahol évek óta teremtett lélek se jár. És ekkor hirtelen, megdöbbentő élességgel fölvillant emlékezetében egy novella, amelyet kamaszkorában látott.

A londoni autóutakról szólt, és elég békésen, egy gyilkossággal kezdődött. A gyilkos előre kiszemelt búvóhelye felé menekült, egy olyan autóút valamelyik szögletébe, amelynek porát egy évszázad óta nem verték fel emberi léptek. Ebben az elhagyatott zugban, gondolta, teljes biztonságban várakozhat, amíg felhagynak a kutatással.

De rossz irányba fordult, és ekkor, a tekergő folyosók csendjében őrült, istenkáromló esküvel megfogadta, hogy a szentháromság és az összes szentek ellenére eléri rejtekhelyét.

Ettől a pillanattól kezdve csak ment, ment és ment. A végtelen labirintuson át elvándorolt a Csatorna melletti Brightonból Norwichig, majd Coventryből Canterburyig. Az egykori Anglia teljes délkeleti csücskén elterpeszkedő óriási city alatt szakadatlanul bolyongott a város egyik végétől a másikig. A ruhája ronggyá foszlott, a cipője már-már leszakadt lábáról, alig jártányi ereje maradt, de az nem hagyta el. Fáradt volt, rettenetesen fáradt, mégse tudott megállni. Csak vánszorgott egyre tovább, újabb és újabb téves fordulók felé.

Néha hallotta egy-egy elsuhanó kocsi zaját, a kocsik azonban mindig a szomszéd folyosón futottak, és bárhogyis rohant (mert addigra már szívesen feladta volna magát), mire odaért, már semmit se látott. Néha a távolban fölvillant előtte egy kijárat, amely a City nyüzsgő életébe, a szabad levegőre vezetett, de ahogy elindult felé, a fény egyre távolodott, mígnem egy fordulóban végképp kihunyt.

A londoniak a földalatti folyosókon dolguk után járva időnként megpillantottak egy ködös figurát, amely némán feléjük sántikált, már-már átlátszó karját esdeklőn felemelte, a szája mozgott, de hang nem jött ki a torkából. És ahogy közeledett, egyszerre imbolyogni kezdett, aztán eltűnt.

Ez a történet az idők során bevonult a népmesék közé. A „bolygó londoni” az egész világon közismert fogalommá vált.

New York City mélyén Baley erre a történetre gondolt, és nyugtalanul fészkelődni kezdett.

R. Daneel most végre megszólalt, de olyan halkan, hogy szavának szinte visszhangja se volt.

— Kihallgathatnak bennünket — mondta.

— Itt lent? Ki van zárva. Szóval mi van a rendőrfőnökkel?

— A gyilkosság színhelyén tartózkodott, Elijah. City-lakó és így mindenképpen gyanús volt.

— Volt? Vagy még most is az?

— Nem. Ártatlansága egykettőre beigazolódott. Először is nem volt nála robbantópisztoly. És nem is lehetett, hiszen a szokásos módon jött be az Űrvárosba. Ez egészen biztos. Márpedig a robbantópisztolyokat, mint tudod, minden körülmények között elveszik.

— És mondd csak, megtaláltátok ti egyáltalán a fegyvert, amellyel a gyilkosságot elkövették?

— Nem, Elijah. Az Űrvárosban az összes robbantópisztolyt ellenőriztük, és kiderült, hogy hetek óta egyikkel se tüzeltek. A sugártermekben végzett vizsgálatok erre cáfolhatatlan bizonyítékot szolgáltattak.

— Ezek szerint akárki követte is el a gyilkosságot, vagy olyan jól elrejtette a fegyvert, hogy...

— Az Űrvárosban sehol se rejthette el. Ott mindent tűvé tettünk.

— Csak megpróbálom végiggondolni az összes lehetőséget — vágta rá türelmetlenül Baley. — A gyilkos vagy elrejtette a fegyvert, vagy távozásakor magával vitte.

— Így van.

— Ha pedig te csak a második lehetőséget tartod elképzelhetőnek, akkor a rendőrfőnök tisztázva van.

— Igen. Persze azért óvatosságból cerebroanalizáltuk.

— Mit csináltatok?

— Cerebroanalizisen az élő agysejtek elektromágneses terének elemzését értem.

— Na és? — Baley még mindig nem értette. — Ebből mit lehet megtudni?

— Ez a vizsgálat az egyén vérmérsékleti és érzelmi alkatára ad felvilágosítást. Enderby rendőrfőnök cerebroanaliziséből kiderült, hogy képtelen olyasféle bűntettre, mint amilyen dr. Sarton meggyilkolása volt. Teljességgel képtelen.

— Persze — helyeselt Baley. — Nem az a típus. Ezt én is megmondhattam volna.

— Ilyesmit mégis jobb objektív vizsgálatokkal ellenőrizni. Természetesen a mieink is mind vonakodás nélkül alávetették magukat a cerebroanalizisnek.

— De közülük se bizonyult senki képesnek a gyilkosságra, igaz?

— Úgy van. Innét tudjuk, hogy a gyilkos feltétlenül City-lakó.

— Ezek szerint nincs is más teendőnk, mint hogy az egész Cityt alávessük ennek a ti ügyes kis vizsgálati módszereteknek.

— Ezzel nem sokra mennénk, Elijah. Hiszen alkatilag milliók lehetnek képesek egy ilyen bűntettre.

— Milliók — dörmögte Baley. Eszébe jutott a tömeg, amely annak idején a „koszos” űrlakókat szidalmazta és a tegnap esti fenyegetőző, átkozódó csődület a cipőbolt előtt.

Szegény Julius, mondta magában, őt gyanúsították!

Szinte hallotta a rendőrfőnök hangját, ahogy leírta a holttest felfedezését követő eseményeket. „Szörnyű volt, szörnyű.” Nem csoda, hogy megdöbbenésében eltörte a szemüvegét. Nem csoda, hogy nem akart visszamenni az Űrvárosba. „ Gyűlölöm őket”, mormolta a fogai közt.

Szegény Julius. Aki „ bánni tud” az űrlakókkal. Aki azért olyan rendkívül értékes a City számára, mert „ jól kijön” az űrlakókkal. Vajon mennyire segítette elő ez a hiedelem gyors előmenetelét?

Nem csoda, hogy mindenáron őt akarta megbízni a nyomozással. A jó öreg lojális, titoktartó Baleyt. Az egyetemi cimborát. Aki tartani fogja a száját, ha bármit megtud erről a kis incidensről. Vajon hogy csinálják azt a cerebroanalízist? Óriási elektródákat, szorgos pantográfokat látott maga előtt, amint sorvezetőket csúsztatnak végig a diagrampapíroson, meg automatikus szabályozószerkezeteket, amelyek időnként egyet kattanva visszazökkennek a helyükre.

Szegény Julius. Ha olyan feldúlt lelkiállapotba került, mint amilyenre tulajdonképpen minden oka megvolt, akkor valószínűleg azt képzelte, pályafutásának befellegzett, és már látta is kényszerű leköszönőlevelét a polgármester kezében.

Idáig jutott, amikor a riadóautó bekanyarodott a városháza föld alatti folyosójára.

Baley 14.30-kor ért vissza íróasztalához. A rendőrfőnök nem volt benn a hivatalban. A vigyorgó R. Sammy nem tudta, hol van.

Baley gondolkodással töltötte idejét. Éhes volt, de ezzel most nem törődött.

15.20-kor R. Sammy az íróasztalához lépett.

— A rendőrfőnök visszaérkezett, Lije — jelentette.

— Kösz.

Ez egyszer minden bosszúság nélkül hallgatta R. Sammyt. Hisz végül is bizonyos rokonságban áll R. Daneellel, és lehet-e olyasvalakire — vagy inkább valamire — haragudni, mint R. Daneel? Baley azon töprengett, vajon milyen volna egy új bolygón egyenjogú emberekkel és robotokkal nekifogni egy city-kultúra felépítésének. Minden szenvedélytől mentesen latolgatta a lehetőséget.

Amikor Baley belépett, a rendőrfőnök valamiféle iratokat tanulmányozott, időnként megállva az olvasásban, hogy egy-egy megjegyzést firkáljon a margóra.

— Csinos kis bakot lőttél ott az Űrvárosban — kezdte.

Baley emlékezetében felrémlettek a nap eseményei. A szócsatája Fastolfe-fal...

Hosszú arca gyászos kifejezést öltött.

— Nem tagadom, főnök. Bakot lőttem. Sajnálom. Enderby fölnézett. Szemüvegén keresztül élénk pillantást vetett Baleyre.

— Nem érdekes — jelentette ki nagylelkűen. — Fastolfe, úgy látszik, nem orrolt meg miatta, hát spongyát rá. Ezek az űrlakók kiismerhetetlen népség. De nem érdemled meg a szerencsédet, Lije. Legközelebb beszéld meg velem a dolgot, mielőtt azokat a szubéterikus hősöket utánoznád.

Baley bólintott. Úgy érezte, a kaland minden terhétől egyszeriben megszabadult. Pedig fene nagy stiklivel próbálkozott, és nem ütött be. Kissé csodálkozott, hogy képes ennyire könnyen venni a kudarcot, de mégis így volt.

— Ide figyelj, főnök — mondta. — Szeretném, ha Daneel és én kaphatnánk egy kétszemélyes lakást. Nem viszem haza ma este.

— Mi ütött beléd?

— Kitudódott, hogy robot. Mondtam már, nem emlékszel? Lehet, hogy semmi se történik, de ha forrongás törne ki, nem akarom, hogy a családom a kellős közepébe kerüljön.

— Bolondság, Lije. Kivizsgáltattam az ügyet. Semmi efféle hír nem kering a városban.

— Jessie-nek valahol mégis hallania kellett róla, főnök.

— De akkor se terjesztik szervezetten. Nyoma sincs semmilyen veszélynek. Mióta otthagytam Fastolfe trimenzionálisát, állandóan ezt ellenőriztetem. Ezért kapcsolódtam ki a tárgyalásból. Egyébként itt vannak a jelentések. Győződj meg magad a tényállásról. Itt van például Doris Gillard jelentése. Bejárt vagy egy tucat női mosdóhelyiséget a City különböző pontjain. Ismered Dorist: talpraesett lány. És semmit se hallott. Sehol semmit.

— De akkor hogy jutott el Jessie fülébe a hír?

— Erre is van magyarázat. R. Daneel nagy cirkuszt csinált ott a cipőboltban. Mondd, Lije, tényleg előkapta a pisztolyát, vagy te csak egy kissé felnagyítottad a dolgot?

— Tényleg előkapta. Sőt, rájuk is emelte. Enderby rendőrfőnök megcsóválta a fejét.

— Hát jól van. Úgy látszik, valaki fölismerte. Mármint azt, hogy robot.

— Álljon meg a menet! — fortyant fel Baley. — Azt nem lehet észrevenni rajta.

— Miért ne lehetne?

— Te észrevetted? Én nem.

— Ez nem bizonyít semmit. Mi nem vagyunk robotszakértők. Tegyük fel, hogy a tömegben volt egy technikus a westchesteri robotgyárból. Egy szakember. Olyan valaki, aki az egész életét robotok tervezésével és gyártásával tölti. És észrevesz R. Daneelen valami szokatlant. Talán a beszédmódján vagy a testtartásán. Elkezd töprengem rajta. Esetleg elmondja gyanúját a feleségének. Az meg néhány ismerősének. De aztán elül az egész. Túlságosan valószínűtlen. Az emberek nem hiszik el. Csak épp eljut Jessie fülébe, mielőtt elülne.

— Lehet — jegyezte meg kétkedőn Baley. — De akkor is szeretnék kettőnk részére egy legénylakást.

A rendőrfőnök vállat vont, és felemelte a házitelefont.

— Csak a Q-27-es körzetben tudnak adni — mondta rövid szünet után. — Nem valami jó környék.

— Meg fog felelni.

— Egyébként most hol van R. Daneel?

— Az irattárban. Adatokat gyűjt a konzervatív agitátorokról.

— Úristen, hisz az milliószám akad!

— Tudom, de hát ha ez neki örömet okoz... Baley már csaknem az ajtónál volt, amikor megfordult, és inkább ösztönétől hajtva megkérdezte:

— Mondd, főnök, beszélt veled dr. Sarton valaha az Űrváros terveiről? Mármint a C/Fe kultúra meghonosításáról?

— Miről?

— A robotok meghonosításáról.

— Egyszer-másszor. — A rendőrfőnök hangjából nem érződött ki különösebb érdeklődés.

— Elmondta neked valaha, hogy miféle cél vezeti ebben az Űrvárost?

— Hát, az egészségügyi helyzet megjavítása, meg az életszínvonal emelése. A szokott szöveg. Nem túlságosan meggyőző. Persze, én azért úgy tettem, mintha egyetértenék vele. Bólogattam és a többi. Mi egyebet tehettem volna? Legjobb, ha a kedvükben járunk és reméljük, hogy az ésszerűség határain belül maradnak az ötleteikkel. Talán egy szép napon...

Baley várt, de a rendőrfőnök nem rukkolt ki vele, hogy mit hozhat az a szép nap.

— És beszélt neked valaha kivándorlásról?

— Kivándorlásról? Hogy földlakókat engedjenek be az űrországokba? Az olyan csoda volna, mint ha gyémánt kisbolygót találnának a Saturnus gyűrűjében.

— Én új bolygókra való kivándorlásról beszélek.

A rendőrfőnök erre már csak egy hitetlenkedő pillantással válaszolt.

Baley egy ideig morfondírozott, majd hirtelen nyerseséggel kivágta:

— És mi az a cerebroanalizis, főnök? Érről hallottál valaha?

A rendőrfőnök kerek arcára nem ültek ki ráncok, és egyetlen szempillája se rezdült.

— Nem. Mi az? — kérdezte nyugodt hangon.

— Én se tudom. Csak néhány elejtett szót hallottam róla.

Kiment a szobából, és íróasztala mellett tovább törte a fejét. A rendőrfőnök nem lehet ennyire jó színész. Akkor pedig...

16.05-kor Baley fölhívta Jessie-t és megmondta neki, hogy ma este, sőt valószínűleg még néhány napig nem jön haza. Ezekután elég sokáig tartott, amíg sikerült befejeznie a beszélgetést.

— Valami baj van, Lije? Veszély fenyeget?

A rendőrök mindig ki vannak téve bizonyos veszélyeknek, magyarázta könnyed hangon. De ez nem nyugtatta meg az asszonyt.

— Hol fogsz lakni? Nem mondta meg neki.

— Ha nem akarsz egyedül maradni, menj át az anyádhoz — biztatta. Ezzel hirtelen letette a kagylót, mert minden további szó úgyis hiábavaló lett volna.

16.20-kor felhívta Washingtont. Bizonyos időbe telt, amíg elérte azt az embert, akivel beszélni akart, és csaknem ugyanannyi időbe, amíg rávette, hogy másnap repüljön New Yorkba. 16.40 volt, mire sikerült neki.

16.55-kor a rendőrfőnök távozóban bizonytalan mosolyt küldött felé. A nappali műszak egy tömegben távozott. Ugyanakkor beáramlott az esti és az éjszakai ügyeletesek kevésbé népes csapata, és a meglepetés különféle hangnemeiben köszöntek oda Baleynek.

Aztán R. Daneel jelent meg íróasztalánál egy aktacsomóval.

— Ez mi? — kérdezte Baley.

— Azoknak a férfiaknak és nőknek a listája, akik esetleg valamilyen konzervatív szervezethez tartoznak.

— Hány név szerepel a listán?

— Több mint egymillió — felelte R. Daneel. — És ez csak egy részük.

— És te valamennyinek ellenőrizni akarod a tevékenységét?

— Ez nyilvánvalóan kivihetetlen volna, Elijah.

— Tudod, Daneel, egy vagy más tekintetben úgyszólván minden földlakó konzervatív. A rendőrfőnök is, Jessie is, jómagam is. Itt van például a rendőrfőnök... — Már a nyelve hegyén volt a „ szemüveg” szó, amikor eszébe jutott, hogy a földlakóknak mégiscsak össze kell tartaniuk, és hogy a rendőrfőnök tekintélyét — és mondhatni: tekintetét — meg kell őriznie. Ezért, meglehetősen sután, „ szemdíszt” mondott.

— Igen — válaszolta a robot. — Ezt már én is észrevettem, de azt gondoltam, talán tapintatlanság beszélni róla. Más City-lakókon nem láttam ilyen díszt.

— Nagyon régimódi dolog.

— És van valamilyen határozott célja? Baley hirtelen másra terelte a szót.

— Hogy szedted össze ezt a listát?

— Egy géppel. Úgy látszik, csak be kell állítani egy bizonyos fajta vétségre, és a többit elvégzi magától. Kigyűjtöttem vele az utolsó huszonöt évben előfordult összes olyan csendháborítási esetet, amely robotokkal állt összefüggésben. Egy másik géppel pedig kigyűjtöttem az ugyanezen időszakban megjelent összes citybeli újságból mindazoknak a nevét, akik robotokra és űrlakókra becsmérlő nyilatkozatokat tettek. Egyenesen csodálatos, mit lehet elvégezni három óra alatt. Még az időközben meghaltak nevét is kiszűrte a gép a listából.

— És ezt te csodálatosnak tartod? Hát az űrországokban nincsenek számítógépek?

— Hogyne volnának. Sokféle. Sőt, igen tökéletesek. De mégse ilyen nagy teljesítményűek és sokrétűek, mint az itteniek. Ne felejtsd el, hogy még a legnagyobb űrországnak sincs annyi lakója, mint a Citynek, ezért ilyen rendkívül nagy teljesítményű gépekre ott nincs szükség.

— Te voltál már az Aurórán? — tudakolta Baley.

— Nem — felelte R. Daneel. — Engem itt a Földön szereltek össze.

— Hát akkor honnét tudod, milyenek az űrországi számítógépek?

— Ez kézenfekvő, Elijah kollégám. Az én adattáram a néhai dr. Sarton ismeretein alapul. És elhiheted nekem, hogy igen bő anyagot tartalmaz az űrországokra vonatkozóan.

— Értem. Tudsz te enni, Daneel?

— Atommeghajtású vagyok. Azt hittem, ezt tudod.

— Ezzel teljesen tisztában vagyok. Nem azt kérdeztem, hogy kell-e enned, hanem hogy tudsz-e. Hogy képes vagy-e ételt venni a szádba, megrágni és lenyelni? Szerintem ez igen fontos körülmény, ha embernek akarod kiadni magadat.

— Értem, mit akarsz mondani. Igen, végre tudom hajtani a rágás és nyelés mechanikai műveleteit. A teljesítőképességem persze meglehetősen korlátozott, és előbb-utóbb el kell távolítanom a bevitt anyagot abból, amit a gyomromnak nevezhetnél. —

— Helyes. Majd éjjel, a szobánk csendjében kihányhatod vagy azt teheted, ami épp a módszered. A lényeg az, hogy megéheztem. Még nem ebédeltem, a fene egye meg, és szeretném, ha velem lennél, amíg eszem. Viszont ha csak ott ülsz és nem eszel, ezzel felhívod magadra a figyelmet. Tehát csak azt akartam hallani, hogy tudsz-e enni. Gyerünk!

Szerte a Cityben egyforma körzeti étkezők voltak. Mi több: Baley különféle hivatalos ügyekben járt már Washingtonban, Torontóban, Los Angelesben, Londonban és Budapesten, és ott is ugyanilyen étkezőket látott. Hajdan bizonyára nem így volt, hiszen akkor nyelv és étrend szempontjából voltak bizonyos különbségek. De manapság ugyanazokat az élesztőtermékeket kapni Sanghajtól Taskentig, Winnipegtől Buenos Airesig, és az angol nyelv valószínűleg nem Shakespeare vagy Churchill „ angolsága”, hanem az a végső keveréknyelv, amelyet az összes földrészen, sőt kisebb módosulásokkal az űrországokban is beszélnek.

De a nyelv és az étrend mellett még más, fontosabb hasonlóságokat is lehet tapasztalni. Az étkezőket mindig valami sajátságos, meghatározhatatlan, de felettébb jellegzetes illat lengi körül. A várakozók hármas sora lassan húzódik befelé, az ajtónál összeszűkül, majd szétválik jobb, bal és középső sorra. A helyiséget mindenütt egyformán betölti a beszélgető, járkáló emberek lármája és a műanyaghoz ütköző műanyag éles csattogása. Mindenütt egyformán csillog a fényesre csiszolt műfa, villognak a poharak a hosszú asztalokon és a levegő kissé gőzös.

Baleyék lassan haladtak előre, ahogy a sor befelé nyomakodott (akármennyire igyekeztek is széthúzni az ebédidőket, óhatatlanul legalább tíz percig kellett várakozni). A detektív egyszerre kíváncsian hátrafordult R. Daneelhez:

— Tudsz te mosolyogni?

R. Daneel eddig hűvös érdeklődéssel nézegette az étkező belsejét.

— Mit mondasz, Elijah? — kérdezte most.

— Csak kíváncsi volnék, Daneel, hogy tudsz-e te mosolyogni? — vetette oda Baley suttogó hangon.

R. Daneel elmosolyodott. A változás hirtelen volt és meglepő. Ajka felkunkorodott és szája két sarkán a bőre ráncot vetett. De csak a szájával mosolygott, arcának többi része mozdulatlan maradt.

Baley megcsóválta a fejét.

— Ne fáradj, Daneel. Ezzel nem sokra mész.

Oda jutottak a bejárathoz. Egyik sorbanálló a másik után dugta be ételérméjét a megfelelő résbe, hogy a készülék letapogathassa. Csit-csat, csit-csat.

Valaki kiszámította: egy zökkenésmentesen működő étkezőbe percenként kétszáz ember mehet be úgy, hogy valamennyiük érméjét alaposan megvizsgálhassák az étkező vagy az ebéd igénybevétele, valamint a fejadagok mértéke terén elkövethető visszaélések megakadályozására. És azt is kiszámították, milyen hosszú sort kíván a maximális teljesítőképesség, és mennyi idő megy veszendőbe, ha valakivel külön kell foglalkozni.

Következésképpen mindig kellemetlenséggel jár, ha megszakad az az egyöntetű csit-csat, mert valaki — miként most Baley és R. Daneel — a kézi kiosztó ablakához lép, és a maga különleges engedélyét a szolgálatos hivatalnok orra alá dugja.

Jessie, aki mint egykori konyhafőnök-helyettes ismerte az üzem minden csínját-bínját, egyszer elmagyarázta férjének, mennyi baj származik ebből.

— Az egészet a fejetetejére állítja. Külön ellenőrzést igényel. Az összes többi körzeti konyhával egyeztetni kell az elszámolást, nehogy az egyensúly túlságosan felboruljon, ha érted, mit akarok ezzel mondani. Minden héten külön mérleget kell készíteni. Ha ebben valami hiba van, és túlfogyasztás mutatkozik, azt mindig rádkenik. Soha nem a kormány bűne, pedig ők osztogatják fűnek-fának a különleges engedélyeket. De ha nekünk egyszer azt kell mondanunk, hogy ennél az étkezésnél nincs szabad választék, a sorbanállók tüstént morognak. Ez is mindig a pult mögött állók bűne.

Baley a legapróbb részletekig ismerte ezt a témát, és így teljesen megértette az ablaknál álló nő mérget lövellő pillantását. A nő sietősen feljegyzett néhány adatot: lakókörzet, foglalkozás, az étkező megváltoztatásának oka („hivatalos teendők” — így szólt a valóban bosszantó, de ellentmondást nem tűrő magyarázat). Aztán határozott mozdulattal összehajtogatta a cédulát, és bedugta az egyik számítógépbe. A gép megragadta a papírt, befalta a tartalmát, megemésztette az adatokat.

A nő most R. Daneelhez fordult.

Baley ekkor kipakolt a legrosszabbal:

— Barátom nem City-lakó.

A nő immár le sem írható felháborodással nézett rájuk.

— A lakóhelyet kérem.

De Baley újból elébevágott Daneelnek:

— Minden adatot a főkapitányság nevére kell kiállítani. Részletek feleslegesek. Hivatalos ügy.

A nő kinyújtotta a karját, maga elé csapott egy nyomtatványtömböt, és jobb keze első két ujját gyakorlott mozdulattal rányomta, fekete-fehér rejtjelekkel felírta a szükséges adatokat.

— Meddig fog itt enni? — tudakolta.

— További értesítésig — válaszolta Baley.

— Nyomja rá itt az ujját — mondta a nő, megfordítva a blankettát.

Baley némi aggodalommal figyelte, ahogy R. Daneel lenyomja csillogó körmökben végződő sima ujját. Remélem, nem felejtették el, hogy ujjlenyomat is van a világon, gondolta.

A nő elővette a blankettát, és berakta a könyökénél álló falánk masinába. Nem böffentett vissza semmit, vette tudomásul föllélegezve Baley.

A nő kis fémérméket adott nekik; élénkvörös színük jelezte „ ideiglenes” voltukat.

— Nincs szabad választék — jegyezte meg. — Ezen a héten rosszul állunk. A DF asztalhoz üljenek. Megindultak a DF asztal felé.

— Az a benyomásom — mondta R. Daneel —, hogy nálatok az emberek rendszeresen ilyen étkezőkben esznek.

— Igen. Persze idegen étkezőkben nem kellemes enni. Itt nincsenek ismerőseink. A saját étkezőnkben más a helyzet. Ott mindannyiunknak megvan a maga állandó helye. És az ember a családjával és a barátaival van együtt. Az étkezések, különösen a fiatalok számára, a nap fénypontjai. — Baley egy kurta pillanatig mosolyogva idézte vissza magában ifjúságát.

A DF asztal nyilvánvalóan a futóvendégek számára volt fenntartva. Akik már ott ültek, feszélyezetten bámultak tányérjukba, és nem szóltak egymáshoz. Leplezett irigységgel hallgatták a többi asztal nevetgélő népét.

Nincs rosszabb érzés, tűnődött Baley, mint idegen étkezőben enni. Legyen bármilyen szerény, bizonygatta a régi mondás, de legjobb az otthoni konyha. Ott még az étel is jobban ízlik, akárhogy esküdözzenek is a vegyészek, hogy miben sem különbözik attól, amit, mondjuk, Johannesburgban kapna az ember.

Leült az egyik székre. R. Daneel mellételepedett.

— Nincs szabad választék — legyintett Baley —. Így hát csak nyomd le azt a gombot, és várj türelemmel.

Két perc múlva az asztal lapján egy korong oldalt csusszant, és a helyén egy tányér emelkedett föl.

— Tört burgonya, erborhús mártással és sárgabarack kompót — jegyezte meg Baley. — Na, jól van.

A közvetlenül az asztal közepén végigfutó alacsony keresztléc előtt, egy mélyedésben most villa és két szelet élesztőkenyér bukkant fel.

— Megeheted az enyémet is, ha akarod — mondta halkan R. Daneel.

Baley megbotránkozva nézett rá. De egy pillanat múlva észbekapott.

— Ez illetlenség volna — motyogta. — Rajta, edd csak meg.

A detektív szaporán evett, de a nyugtalanságtól nem tudta igazán élvezni az ételt. Időnként óvatosan egy-egy pillantást vetett R. Daneelre. A robot szabályszerű — túlságosan szabályszerű! — szájmozdulatokkal evett. Nem volt egészen természetes.

Hát nem furcsa? Most, amikor Baley már biztosan tudta, hogy R. Daneel valóban robot, mindenféle apró-cseprő árulkodó jelet vett észre rajta. Például nyelés közben nem mozog az ádámcsutkája.

De már nem is bántotta. Kezd talán hozzászokni? Tegyük fel, hogy az emberiség egy másik bolygón új életet kezdene (miért kering szakadatlanul agyában ez a gondolat, mióta dr. Fastolfe beléültette?), tegyük fel, hogy például Bentley elhagyná a Földet. Elképzelhető, hogy szívesen dolgozna, élne együtt robotokkal? Miért is ne? Hisz az űrlakók is ezt teszik.

— Mondd, Elijah — szólalt meg R. Daneel —, nem illetlenség evés közben figyelni valakit?

— Ha kifejezetten bámulnak rád, akkor igen. Ezt a józan ész is így diktálja, nem gondolod? Senki se szereti, ha a magánügyeibe mások beleütik az orrukat. A mindennapi beszélgetés persze teljesen helyénvaló, de bámulni valakit, amíg eszik, azt nem illik.

— Értem. De akkor mi lehet a magyarázata annak, hogy nyolc embert számoltam meg, akik figyelnek, erősen figyelnek minket?

Baley letette villáját. Körülnézett, mintha sóadagolót keresne.

— Én nem látok semmi szokatlant. — De hangjából hiányzott a meggyőződés. Az étkező tömeg az ő számára csak egy roppant, kaotikus gyülekezet volt. És amikor R. Daneel felé fordította rezzenetlen barna szemét, az a kényelmetlen gyanú ébredt benne, hogy nem is szemet lát, hanem valamilyen letapogató készüléket, amely a másodperc töredéke alatt a fényképezőgép pontosságával képes egész környezetét felmérni.

— Nekem pedig nincs semmi kétségem — válaszolta nyugodtan R. Daneel.

— És ha így volna? Tapintatlan viselkedés ugyan, de mire lehet ebből következtetni?

— Nem tudom, Elijah. Viszont lehet-e merő véletlen, hogy azok közül, akik figyelnek bennünket, hatan ott voltak tegnap este a cipőbolt előtti tömegben?