Atuan sírjai

HATODIK FEJEZET Az embercsapda

Másnap, miután végzett minden, a templomban kötelező teendőivel, eleget tanította a novíciákat a szent táncokra, visszaóvakodott a kis házba, elsötétítette a szobáját, kinyitotta a kémlelőnyílást és lenézett a mélybe. Sehol semmi fény! Az idegen elment.

Nem is gondolta, hogy ilyen sokáig ott marad a zárt ajtó előtt, de ez volt az egyetlen hely, ahol utánanézhetett. Hogyan találja meg már most az eltévedt vándort?

A labirintus ágainak, gyűrűinek, zsákutcáinak és tévútjainak hossza Thar számításai és a maga tapasztalatai szerint is meghaladta a húsz mérföldet. A Síroktól legtávolabb eső vak folyosó talán egymérföldnyi hosszú lehetett egyenes irányban. Ez volt odafönt. De odalent a föld alatt semmi sem haladt egyenesen. Mindegyik alagút kanyargott, elfordult, szétágazott és újra egyesült, kereszteződött, egymás alá és fölé bújt, eltűnt és újrakezdődött, hogy a legravaszabb tekergések után visszatérjen ugyanoda, ahonnan kiindult. A labirintusnak nem volt sem eleje, sem végé. Lehetett benne menni, menni és menni és soha nem jutni sehová, mivelhogy nem is volt hová eljutni. Az útvesztőnek nem volt közepe, nem volt szíve. Ha egyszer az ajtaja bezárult, többé vége-hossza nem volt. És nem létezett benne helyes irány.

Arha ugyan betéve tudta az egyes helyiségekhez vagy övezetekhez vezető alagutak minden sarkát és kanyarulatát, hosszabb kirándulásaira mégis magával vitt egy gombolyag finom fonalat, amit maga mögé bocsátott és visszafelé jövet fölgombolyított megint. Ha ugyanis egyetlen megszámlálandó kanyarulatot vagy kereszteződést elvét, még ő is eltévedhet. Még valami fény sem segíthetett, hiszen nem volt semmiféle útjelző. Minden folyosó, minden ajtó és minden nyílás egyforma volt.

Az idegen is mérföldeket megtehetett már, hogy negyvenlábnyira se legyen az ajtótól, amelyen belépett.

Arha elment a trónterembe, az iker Istenfivérek templomába, leereszkedett a konyha alatti pincébe, és amikor nem látta senki, lekukkantott mindegyik ott lévő kémlelőnyíláson a hideg, sűrű sötétségbe. Amikor pedig beköszöntött a fagyos, csillagfényes éjszaka, végigjárta a domboldal bizonyos helyeit, fölemelt bizonyos köveket, elkotorta a földet, és újra meg újra lenézett a föld mélyének csillagtalan sötétjébe.

Az idegen ott volt. Ott kellett lennie! Mégsem került a szeme elé. Még szomjan is halhat, mielőtt megtalálná. Ha bizonyos lenne benne, hogy már nem él, leküldhetné Kezest, hogy a tetemét megkeresse. De ezt a gondolatot nem volt képes elviselni. Amint a csillagfényben térdelt a hegyoldal durva földjén, a tehetetlen harag könnyei buggyantak ki a szeméből.

Visszatért az ösvényre, amely a lejtőn az Istenfivérek templomához vezetett. A díszesen faragott oszlopfők zúzmarás fehérséggel csillogtak a holdfényes éjszakában, akár valami csontfaragványok. Kopogtatott a hátsó ajtón, mire Kosszil beengedte őt.

— Mi vezérelte ide, úrnőm? — kérdezte a tohonya asszony hidegen és kíváncsian.

— Papnőtársam, egy férfi van a labirintusban!

Kosszil ébersége csökkent. Olyasmi történt, amire ő sem számított. Meredt tekintettel talpra állt. A szeme mintha kissé kidülledt volna. Arhának az jutott róla az eszébe, hogy Kosszil pontosan arra a képre hasonlított, amikor Pendelyes utánozta őt. Vad nevetés feszítette a torkát, de visszafojtotta és teljesen elnyomta önkéntelen indulatát.

— Egy férfi? A labirintusban?

— Egy férfi. Egy idegen. — S mivel Kosszil még mindig hitetlenkedve bámult rá, hozzátette: — Meg tudom állapítani külsőre, hogy valaki férfi vagy nem, bár igazán keveset láttam.

Kosszil elsiklott a gúnyos megjegyzés fölött.

— Ugyan, hogy kerülhetett oda egy férfi?

— Talán varázslattal, azt hiszem. A bőre sötét, lehet, hogy a Belső-földekről való. Azért jöhetett, hogy a Sírokat kirabolja. Először a mélysírkamrában találtam rá, egyenesen a nagy kövek alatt. Amikor észrevett, a labirintus bejáratához szaladt, mintha csak tudná, hová igyekszik. Bezártam mögötte a vasajtót. Próbálkozott ugyan valami varázsigékkel, de nem tudta kinyitni. Reggelre behúzódott az útvesztőbe. Képtelen vagyok megtalálni.

— Van mivel világítania?

— Igen.

— Vize van?

— Egy kis tömlő, de nincs tele.

— A gyertyája már biztosan leégett — töprengett Kosszil. — Négy vagy öt nap. Esetleg hat. Akkor leküldhetem a szolgáimat, hogy vonszolják elő a tetemét. A vérét a trónus elé öntjük, amikor…

— Nem! — kiáltotta Arha, hirtelen támadt haraggal. — Elevenen akarom megtalálni!

A papnő hatalmas termetének magasából lenézett a lányra.

— Minek?

— Azért… azért, hogy lassúbb legyen a halála. Szentségtörést követett el a Névtelenekkel szemben. Fénnyel szennyezte be a mélysírkamrát. Azért jött, hogy elrabolja a Sírok kincseit. Szigorúbb büntetést érdemel, mint hogy csak úgy lefeküdjön egy folyosón és szépen meghaljon.

— Iigen — mondta Kosszil, mintha megkönnyebbült volna. — De hogyan fogod el őt, úrnőm? Kockázatos a dolog. A másik esetben viszont semmi esélye. Talán nincs egy csontkamra odalent a labirintusban? Tele azoknak a csontjaival, akik behatoltak oda és többé nem jöttek ki?… Hagyjuk, hogy a sötét erők büntessék meg őt a maguk módján, a maguk eszközeivel, a labirintus sötét fegyvereivel. Kegyetlen szenvedéssel jár a szomjhalál.

— Tudom — válaszolta a lány. Megfordult és kilépett az éjszakába. Csuklyáját a fejére húzta a jeges szél ellen. Vajon tényleg tudta, vagy mégsem?

Gyermeteg és buta dolog volt részéről, hogy fölkereste Kosszilt. Tőle igazán nem várhatott segítséget. Kosszil nem tudott semmit. Minden tudása a hideg, számító várakozás volt, s annak végén a halál. Nem értett semmit. Nem fogta föl, hogy a férfit meg kell találni. Vele nem történhet az, ami a többiekkel. Azt még egyszer nem bírná elviselni. Ha egyszer jönnie kell a halálnak, jöjjön gyorsan, jöjjön napvilágnál. Ennek a tolvajnak, évszázadok óta az első férfinak, aki bemerészkedett a sötétségbe, hogy kirabolja a Sírokat — a legmegfelelőbb halált a kard éle jelenthette. Még csak halhatatlan lelke sincs, hogy újjászülessen. Szelleme vinnyogva kering majd a folyosókon. Nem szabad, hogy a szomjúság végezzen vele a sötétség magányában.

Arha alig aludt valamit ezen az éjszakán. Az egész következő nap szertartásokkal és szolgálattal telt el. A következő éjszakát azzal töltötte, hogy csöndesen, lámpa nélkül járta végig az összes kémlelőnyílást a szent hely épületeinek mélyén és a szélfútta domboldalon. Végül támolyogva aludni tért a kis házban. Két vagy három órával pirkadat előtt, de még akkor sem tudott nyugodni. A harmadik nap, késő délután egyedül kisétált a sivatagba, a folyó félé, amely most, télen alacsonyan hömpölygött. Partján a nádszálak nyakában jéggallér. Visszaemlékezett rá, hogy régebben, még az ősszel nagyon messzire behatolt a labirintusba, túl a hatos keresztúton, és egy hosszú folyosó falán túl végig hallotta a csörgedező víz csobogását. Egy szomjazó ember, ha éppen arra téved, biztosan ott álldogál. Még odakint is voltak kémlelőnyílások. Korábban már keresgélte őket, végül tavaly Thar mindegyiket megmutatta, így könnyedén újra rájuk talált. A helyszineket és formákat úgy idézte maga elé, mint egy világtalan: inkább érezte, merre kell mennie az egyes rejtett nyílások felé, mintsem meglátta őket. A Síroktól legtávolabb eső, második lyuknál, amint fejére húzta csuklyáját, és a fényt így kirekesztve, szemét a lapos sziklába vájt nyílásra tapasztotta, megpillantotta odalent a varázsló lidércfényének halvány pislákolását.

Az idegen ott volt lent, félig a látómezején kívül. Ez a kémlelőlyuk a vak folyosó legvégére nyílott. Csak a hátát, előrehajló nyakát és jobb karját látta. A fal szögletében ült, és kése csonkjával a kövek közötti réseket piszkálta. Ékkövekkel kirakott nyelű, rövid pengéjű tőre volt, mely csonkig letörött. A lepattant késhegy pontosan a kémlelőnyílás alatt hevert. Biztosan akkor tört el, amikor szét akarta feszíteni a köveket, hogy hozzáférjen a vízhez, amelynek csörgedező csobogását tisztán hallhatta a halott, föld alatti csöndben, az áthatolhatatlan kőfal túlsó oldalán.

Hangtalanul mozgott. Nagyon más volt most, e három nap és éjszaka múltán. Nem az az alak, amely egyenesen állt a becsukódott vasajtó előtt, és nevetett a saját vereségén. Még mindig hajthatatlan volt, de nem volt már benne erő. Még varázsfénye is tompán, halványan pislákolt csupán. A gyenge fénysugár megremegett Arha szeme előtt. A férfi lehajtotta a fejét, és kezéből kiesett a tőr törött darabja. Tétován utánanyúlt, és ismét beleerőltette a törött pengét a kövek közötti résbe.

A folyóparton, a jégbe fagyott nádszálak között hasalva, nem is tudva, hol van és mit cselekszik, Arha a hideg szikla résére szorította a száját, kezével tölcsért formált, hogy a hangja el ne vesszen, és leszólt a sötétbe:

— Hé, varázsló! — Hangja átsiklott a szűk kőtorkon, és hidegen szisszent a föld alatti folyosó üres térében.

A férfi összerezzent, és nehézkesen talpra állt, végleg kilépve így a fölülről leselkedő látóteréből. A lány ismét a lyukhoz szorította a száját, és leszólt:

— Menj vissza a víz felőli fal mellett a második fordulóig. Ott térj el jobbra, egy fordulót hagyj ki, majd megint jobbra menj tovább. A hatos kereszteződésnél megint csak jobbra. Azután balra, jobbra, balra és megint jobbra. Ha odaérsz, maradj a festett teremben.

Amint odébb mozdult, hogy jobban belásson, a kémlelőnyíláson beszökkent egy halvány napsugár egy pillanatra. Az idegen megint a látómezejében volt. Fölfelé nézett, egyenesen a kis nyílásba. Arca, amelyen a lány valami sebhelyeket is megsejtett ezúttal, feszült kíváncsiságtól fénylett. Ajka fekete volt és cserepes, szeme lázasan ragyogott. Fölemelte a botját, a kukucskáló lány szeméhez egyre közelebb és közelebb juttatva a fényt. Arha ijedtében hátrahőkölt. A kémlelőlyukra rácsapta sziklafedelét, letakarta törmelékkővel, fölemelkedett, és sebesen visszasietett a palotába. Észrevette, hogy a keze reszket, néha szédülés fogta el. Nem tudta, mitévő legyen most.

Ha a fogoly követi az utasításait, a vasajtó felé halad majd, és a festett terembe jut. Nem volt ott semmi, semmi értelme sem volt, hogy odamenjen. A képek termének a tetején is volt egy kémlelőnyílás. Nagyon kényelmes, az Istenfivérek templomának kincseskamrájában. Lehet, hogy éppen ezért gondolt erre a helyre. Igazán nem tudta, miért. Arra se igen tudott volna választ, mi végre szólt az idegenhez.

Valamelyik leskelődőn leengedhetett volna neki egy kis vizet, hogy azután hívja abba a terembe. Ez valamivel meghosszabbítaná az életét. Tulajdonképpen addig, ameddig csak akarja. Ha alkalmanként lejuttatna neki némi vizet és egy kevés ennivalót, akkor napokig, hónapokig járhatná a labirintus folyosóit. Ő pedig megleshetné a kémlelőlyukakon. Megmondaná neki, merre talál vizet vagy élelmet. Néha persze félrevezetné, s így hiába menne valahova, de mindig csak menne, menne… Ez megtanítaná, hogy gúnyolja ki a Névteleneket, hogy hivalkodjon nyomorult férfi mivoltával a halhatatlan holtak temetőjében.

Viszont mindaddig, amíg ott lesz az idegen, ő nem léphet be a labirintusba. „De miért?” — kérdezte magától, és nyomban meg is válaszolt: — „Mert kimenekülhetne a vasajtón, amelyet nyitva kell hagynom magam után.” De nem juthatna tovább a mélysírkamránál. Igazság szerint félt tőle, hogy a szemébe nézzen. Félt a varázserejétől, a tudásától, amelynek segítségével behatolt a mélységbe, attól az erőtől, ami fényt varázsolt a botja végére. De talán ennyire félnie kell mindettől? A sötétség birodalmán uralkodó erők az ő oldalán voltak, nem az idegenén. Valójában nem sok mindenre lehetett képes odalent, a Névtelenek honában. Nem tudta kinyitni a vasajtót, nem teremtett magának varázseledelt, vizet sem fakasztott a kőfalon át, valami szörnyeteget sem teremtett elő, hogy ledöntse a falakat, pedig csak ilyesmitől kellett volna tartania. Háromnapi bolyongása alatt még a nagy kincseskamrához vezető utat sem találta meg, holott bizonyára az lehetett a célja. Maga Arha sem követte mindeddig Thar utasításait, útmutatását ahhoz a helyiséghez. Valami rejtélyes félelem, ódzkodás élt benne, visszatartotta az érzés, hogy még nem jött el az ideje.

Most arra gondolt, miért ne tehetné meg helyette az idegen ezt a fölfedezést. Bármit nyugodtan megnézhetne a Sírok kincsei közül. Ugyan mire menne vele?! Arha még gúnyt is űzhetne belőle, mondván: egye meg az aranyat és igyon rá gyémántokat!

A három nap óta rajta uralkodó lázas sietséggel futott most az Istenfivérek templomába, behatolt a jól álcázott apró kincstárba, és fölnyitotta a padlóban elrejtett kémlelőnyílás fedelét.

Alatta volt a festett terem, de sötét, mint a pokol tornáca. A betolakodó által a föld alatt megteendő út jóval nagyobb kerülőt jelentett, talán mérföldekkel is hosszabbat. Erről teljesen megfeledkezett. És az idegen már nyilvánvalóan legyengült, nem járhatott igazán sebesen. Az is lehet, hogy nem jól jegyezte meg az útmutatásait, és valahol elvétette az egyik fordulót. Kevesen képesek első hallásra annyi mindent megjegyezni, mint ő. Talán még a nyelvet sem értette, amelyen szólt hozzá. Nos, ha így van, akkor hadd bolyongjon odalenn, míg össze nem rogy és ki nem leheli a lelkét a hitetlen, bolond idegen! Hadd kószáljon a szelleme Atuan sírjainak sziklaalagútjaiban, míg a sötétség végleg el nem emészti azt is…

Másnap, kora reggel, kevés alvással és sok rémálommal terhes éjszaka után Arha visszatért a templomocska kémlelőnyílásához. Lenézett, de semmit sem látott, csak sűrű feketeséget. Láncon leengedett egy kis bádoglámpásban égő gyertyát. Az idegen ott volt a festett teremben! A gyertya szűk fénykörében megpillantotta a lábait és egyik, erőtlenül csüngő karját. Leszólt a széles, egész padlókockányi nyíláson:

— Varázsló!

Az alak meg sem moccant. Talán máris meghalt? Hát csak ennyi volt minden ereje? Gúnyosan elmosolyodott, szíve a torkában dobogott.

— Varázsló! — kiáltotta most már, hangja üresen kongott a lenti tágasságban. Az alak megrezzent, és nehézkesen fölült. Meglepetten körülnézett. Kis idő múltán föltekintett, vaksin pislogva a mennyezetről alácsüngő kis lámpácskára. Arca elborzasztó látványt nyújtott: beesett, aszott és fekete volt, akár egy múmiáé.

Kezét kinyújtotta a padlón mellette heverő botért, de a faragott fa végén ezúttal nem gyulladt fénysugár. Nem maradt már benne semmi erő.

— Meg akarod látni Atuan sírjainak kincseit, varázsló?

Fáradtan nézett fölfelé, az egyetlen dologra, amit láthatott, a lámpa fényére hunyorogva. Kis idő múltán, valami olyan fintorral, ami talán halvány mosolynak indult, bólintott egyet a fejével.

— Menj ki ebből a teremből és fordulj balra. Indulj el az első balra nyíló folyosón… — Megállás nélkül pergett a nyelvéről az útmutatások végtelennek tűnő láncolata, majd végezetül ennyit mondott: — Ott majd megtalálod a kincset, amiért idejöttél. Talán még valamennyi vizet is találsz ott. Melyiknek örülnél most jobban, varázsló?

Nehézkesen talpra állt, és a botjára támaszkodott. Arha felé emelte a tekintetét, de nem láthatta őt. Megpróbált mondani valamit, de kiszáradt torkán egyetlen hang sem préselődött ki. Könnyedén megvonta a vállát, és kiballagott a festett teremből.

A lány tudta, hogy nem ad neki vizet. A kincstárhoz vezető utat sem találja meg soha. Túl hosszú és bonyolult volt az útmutatás ahhoz, hogy megjegyezhesse. Aztán meg ott volt a gödörcsapda, ha túl messzire merészkedne. Az idegent koromsötét vette körül. Biztosan elvéti az utat, végül valahol összeesik és meghal a szűk, sziklába vájt üregek egyikében. Akkor majd Kezes megkeresi és kivonszolja onnan. Arha két oldalról markolta a kémlelőlyuk szélét, kuporgó testét előre-hátra hintáztatta. Ajkát összeharapta, mintha valami szörnyű fájdalmat kellene elviselnie. De nem, nem ad neki egy csepp vizet sem. Vizet nem ad neki. Nem ad neki mást, csak a halált, a halált, halált, halált, halált!

Életének e reménytelenül sötét óráján Kosszil jött oda hozzá, nehézkes toppanással lépett be a kincseskamrába, ormótlan alakja fölé tornyosult vastag, fekete téli köpenyében.

— Meghalt-e már az az ember?

Arha fölemelte a fejét. Szemében nem csillogtak könnycseppek. Nem volt mit rejtegetnie.

— Azt hiszem, igen — szólt fölemelkedve, és leporolta a ruháját. — A világossága mindenesetre kihunyt.

— Lehet, megint csak trükkökkel próbálkozik. Ezek a lélek nélküliek nagyon rafináltak.

— Várok még egy napot, amíg biztos nem lesz.

— Helyes. Akár kettőt is. Akkor majd lemehet Dubbi és előhozhatja. Erősebb, mint az öreg Kezes.

— De Kezes a Névtelenek szolgálatában áll, Dubbi pedig nem. Vannak helyek a labirintusban, ahová Dubbi nem léphet be, és a tolvaj éppen az egyik ilyen helyen van.

— Ugyan, hiszen már úgyis bemocskolódott…

— A halála árán majd megtisztul minden megint — felelte Arha. Kosszil arckifejezését látván arra következtetett, hogy az ő arcával sem lehet minden rendben. — Ez az én uradalmam, paptársnő. Úgy kell gondját viselnem, ahogy az én uraim megkívánják. Nincs szükségem további leckékre a halál dolgaiban.

Kosszil arca úgy tűnt el a fekete csuklya mélyén, mint valami sivatagi teknőcé a páncéljában: lassan, keserűen, hidegen.

— Jól van, jól, úrnőm.

Az Istenfivérek oltára előtt váltak el egymástól. Arha ezúttal minden sietség nélkül ment a kis ház felé. Hívta Kezest, hogy kísérje el. Miután beszélt Kosszillal, már tudta, mit kell tennie.

Kezessel együtt fölmászott a domboldalon, belépett a trónterembe és leereszkedett a mélysírkamrába. Ketten bírták csak kinyitni a hosszú fogantyúval a labirintus masszív vasajtaját. Lámpást gyújtottak és beléptek. Arha először a festett terembe igyekezett, onnan indultak tovább a nagy kincstár felé vezető úton.

A tolvaj nem jutott messzire. Még ötszáz lépést sem tettek meg kacskaringós útjukon Kezessel, amikor belebotlottak. A szűk folyosón hevert összekuporodva, mint valami hanyagul odalökött rongycsomó. A botját elejtette, mielőtt maga is összerogyott. Kissé, távolabb hevert tőle a földön. Szája széle vérzett, szemhéja félig lecsukva.

— Él még — szólt Kezes, nagy, sárga lapátkezével tapintva ki torkán a pulzusát. — Megfojtsam, úrnőm?

— Ne! Élve akarom! Vedd föl és hozd utánam.

— Elevenen? — rökönyödött meg Kezes. — Mi végre, kicsi úrnőm?

— Hogy a Sírok rabszolgája legyen! De hagyd abba a locsogást, és tedd, amit mondtam!

Kezes még a megszokottnál is búskomorabb képpel engedelmeskedett. Nagy nehezen a vállára emelte a fiatal férfi tehetetlen testét, akár valami hosszú zsákot. Terhével Arha nyomában totyogott. Képtelen volt egyszerre megtenni az utat ekkora súllyal a vállán. A visszaúton vagy tucatszor megálltak, hogy Kezes kiszuszoghassa magát. A folyosó minden pihenőnél ugyanolyan volt; szürkéssárga kövekből szorosan rakott, boltívvé formálódó kőfalak, egyenetlen sziklapadozat, halottá dermedt levegő. Kezes nyőgdécselve rogyadozott az idegen mozdulatlanul csüngő testének súlya alatt. A lámpás gyenge fénye mindkét irányban hamarosan feloldódott a folyosó koromsötétjében. Arha minden megállásnál pár csöpp vizet erőltetett a férfi kiszáradt ajkai közé. Egyszerre csak egy keveset, nehogy végül a visszatérő élet ölje meg!

— A lánckamrába? — kérdezte Kezes, amint a vasajtóhoz vezető folyosóra értek. Arha most gondolt rá először, hová is vitesse foglyát. Fogalma sem volt róla.

— Nem. Oda ne! — nyögte, és szinte rosszul lett a füst, a bűz és a rámeredő bozontos, szótlan és világtalan arcok emlékétől. És a lánckamrába Kosszil is beléphet. — Ööö… a labirintusban kell maradnia, hogy vissza ne nyerhesse a varázserejét. De hol van ott egy olyan hely, ahol…

— A festett terem ajtaján van zár, és kémlelőlyuk is szolgál hozzá, úrnőm. Persze, csak ha gondolod, hogy az ajtót nem nyitja ki.

— Idelent elhagyta a varázsereje. Vidd oda, Kezes!

Kezes tehát visszacipelte terhét, vissza a már megtett út felén. A súly oly nagy volt, hogy lélegzete kihagyott, nem volt ereje tiltakozni. Amikor végre betámolyogtak a festett terembe, Arha lekanyarította válláról súlyos, vastag, fekete téli köpönyegét, és a gyapjúruhát leterítette a poros padozatra.

— Tedd rá — szólt a szolgához.

Kezes búbánatos megrökönyödéssel meredt rá, lihegett.

— De kicsi úrnőm…

— Azt akarom, Kezes, hogy ez az ember éljen még egy kicsit. Úgyis itt hagyjuk. Majd végez vele a hideg. Látod, most is hogy reszket!

— A ruhád beszennyeződik. A papnői ruhád! Ez egy hitetlen, egy férfi! — hördült föl Kezes, apró malacszeme mintha fájdalomtól szűkült volna össze.

— Majd elégetem ezt a köpönyeget, és szövök magamnak másikat. Gyerünk, Kezes!

Az eunuch engedelmesen előrehajolt, és hátáról lezöttyentette a foglyot a fekete köpenyre. A férfi most is halotti mozdulatlanságban feküdt, de szívverése erősen lüktetett a torkán, s néha egy-egy görcsös rándulás futott végig kinyújtóztatott tagjain.

— Oda kellene láncolnunk — szólt Kezes.

— Talán veszélyesnek látod? — csúfolódott Arha, de amikor Kezes a falba erősített vasgyűrűre mutatott, amelyhez a fogoly kiköthető lenne, mégis elküldte a szolgát a lánckamrába, hogy hozzon valami abroncsot meg láncot. Az esetlen alak az útmutatás szavait motyogva döcögött végig a folyosókon. Máskor is megjárta már a festett termet. Nem is egyszer, de sohasem egyedül.

Az egyetlen lámpa halovány fényénél úgy tűnt, hogy a festmények megmozdulnak a négy falon, mintha összerezzennének: elnagyolt emberalakok, hatalmas, csüngő szárnyakkal, guggolnak vagy állnak az örökkévaló sivárság levegőjében.

Arha letérdelt, és apránként vizet csopögtetett a fogoly szájába. Az végre köhintett egyet, és reszkető kezét kinyújtotta a palack után. Most már adott neki inni rendesen. Az alak visszahanyatlott, egész arca nedves és mocskos a szétmaszatolódott portól és vértől. Motyogott is valamit, egy vagy két szót, a lány számára érthetetlen nyelven.

Végre Kezes is visszaért egy irdatlan hosszú láncot vonszolva, mancsában hatalmas, kulcsos lakat és egy, a fogoly derekára illő vaspánt. Rá is kattintottá a lakattal.

— Nem elég szoros, még utóbb kibújik belőle — dörmögte, amint az utolsó láncszemet a falba ékelt karikába illesztette.

— Nem, nem. Nézd csak. — Most, hogy leláncolták, már kevésbé tartott a fogolytól, és megmutatta, hogy a kezét nem tudja bedugni a vaspánt és a férfi bordái közé. — Nem, hacsak nem koplal négy-öt napnál tovább.

— Kicsi úrnőm — szólt Kezes siránkozó hangon —, én nem kételkedem, de… de mi hasznuk a Névteleneknek egy ilyen rabszolgából? Hiszen ez egy férfi, kicsikém.

— Te pedig egy vén bolond vagy, Kezes. Gyerünk innen, és elég legyen a fontoskodásból.

A fogoly fényes, fáradt szemmel meredt rájuk.

— Hol is van a botja, Kezes? Megvan. Ezt magammal viszem. Mágikus erő van benne. Aha, és ez itt! Ezt is elviszem. — Hirtelen mozdulattal megragadta a férfi zubbonyának nyakánál kitillanó ezüstláncot.

Áthúzta a fején, bár a szerencsétlen a keze után kapott, hogy megakadályozza benne. Kezes nyomban hátba taszította. A lány meglóbálta fölötte a láncot, olyan távol, hogy el ne érhesse. — Ez a talizmánod, ugye, varázsló? Értékes számodra, igaz? Nem sokat érőnek látszik. Nem került volna valami különb? Megőrzőm neked. — Ezzel a láncot saját nyakába akasztotta, a függőt pedig becsúsztatta gyapjúruhájának vastag gallérja mögé.

— Nem tudsz mit kezdeni vele — szólt nyersen a férfi, elég hibásan, de azért jól érthetően ejtve ki a karg nyelv szavait.

Kezes még egyszer megtaszította, mire halkan felnyögött a fájdalomtól, és lehunyta a szemét.

— Hagyd békén, Kezes. Gyerünk innen.

Arha kiment a helyiségből. Kezes dörmögve követte.

Éjszaka, amikor a szent hely minden fénye kihunyt, újra fölmászott a domboldalon. Ezúttal egyedül. A trónus mögötti kútból megtöltötte a palackját. A vizet és egy jókora hajdinakenyeret magával vitt a labirintus mélyére, a festett terembe. Letette az ajtón belül úgy, hogy a fogoly éppen elérhesse. A férfi aludt, még csak meg sem moccant. Arha visszatért a kis házba, és ezen az éjszakán maga is hosszú, mély, álomtalan álomba merült.

Kora délután megint csak egyedül, ismét leereszkedett a labirintusba. A kenyér eltűnt, a palack üres volt, az idegen hátát a falnak támasztva ült. Arca még mindig ijesztő volt a mocsoktól és sebhelyektől, tekintete viszont már élénkebb.

A helyiség másik falánál megállt, szemben a fogollyal, olyan távol, ahova már nem ért el a lánca. Egy darabig nézte, azután félrefordította a fejét. Valami mintha lakatot tett volna a szájára. Nem szólt. Szíve hangosan vert, akárha félne, pedig semmi oka nem volt rá, hogy tartson a rabtól. A férfi teljesen a hatalmában volt.

— Kellemes dolog a világosság — szólt lágy, mély hangon, ami teljesen fölzaklatta a lányt.

— Mi a neved? — kérdezte Arha parancsolón. Úgy érezte, hogy hangja szokatlanul magas és vékony.

— Háát, leggyakrabban Karvalynak — szólítanak.

— Karvaly? Szóval ez a neved?

— Nem.

— Hát akkor mégis mi?

— Azt nem mondhatom meg neked. Te vagy a Sírok egyetlen papnője?

— Igen.

— És téged hogy hívnak?

— Engem Arhának.

— Az, akit felfaltak… ugye ezt jelenti? — Szemét mereven a lányra szegezte. Halványan el is mosolyodott. — És mi az igazi neved?

— Nekem nincs nevem. És ne tégy föl nekem kérdéseket! Honnan jöttél ide?

— A Belső-földekről. Nyugatról.

— Talán Enyhelyből?

Ez volt az egyetlen város vagy sziget neve, amelyet a Belső-földekről ismert.

— Igen, Enyhelyből.

— És miért jöttél hozzánk?

— Atuan sírjainak nagy híre van az én népem körében.

— De te hitetlen, istentagadó vagy!

A fogoly megrázta a fejét.

— Ó, nem, papnő! Én hiszek a sötétség erőiben. Találkoztam is már a Névtelenekkel, más vidékeken.

— Miféle más helyeken?

— A Szigetvilágban — a Belső-földeken — vannak helyek, amelyek a Föld ősi erőihez tartoznak, mint ez is itt. De egyik sem olyan hatalmas, mint ez. Másutt sehol nincs templomuk vagy papnőjük, sehol sem imádják őket úgy, mint itt, nálatok.

— Tán csak nem azért jöttél, hogy imádd őket? — szólt a lány gúnyosan.

— Azért jöttem, hogy meglopjam őket — felelte a fogoly.

Arha rabjának szomorú arcába nézett.

— Hetvenkedő!

— Tudtam, hogy nem lesz könnyű.

— Még hogy könnyű! Lehetetlen! Ha nem lennél hitetlen kutya, magad is tudnád. A Névtelenek ügyelnek arra, ami az övék.

— Amit én keresek, az nem az övék.

— Akkor tán a tiéd?!

— Jogom van hozzá.

— De hát mi vagy te akkor, egy isten vagy király? — És végignézett rajta, amint ott ült a földön leláncolva, kimerültén, mocskosán. — Nem vagy te senki, csak egy hitvány tolvaj!

A rab nem szólt semmit, de tekintetével elkapta a lányét.

— Ne merészelj így bámulni rám! — kiáltott rá élesen.

— Ó, asszonyom — szólt —, nem akarlak megsérteni. Én csak egy idegen vagyok, egy idegen bűnös. Nem tudom, nálatok mi az illem. Nem tudom, hogyan tisztelhetem meg a Sírok papnőjét. A hatalmadban vagyok, és bocsánatodat kérem, ha megbántottalak.

Arha némán állt. Egy pillanatig úgy érezte, hogy a vére forrón és ostobán elönti az arcát. Hanem a férfi ezúttal nem nézett rá, nem láthatta a pirulását. Engedelmesen félrefordította róla sötét tekintetét.

Jó darabig egyikük sem szólt. A falakon a festett alakok szomorú, vak szemükkel bámultak rájuk.

Ezúttal kőkorsóban hozott vizet magával. A fogoly le nem vette szemét az edényről. Arha megszólalt egy idő után:

— Igyál, ha akarsz.

Nyomban a korsóra vetette magát, fölkapta, mint egy könnyű boroskupát, és nagy kortyokban, hosszan ivott belőle. Azután benedvesítette a ruhája ujját, és amennyire tudta, letisztította arcáról és kezéről a sarat, a pókhálót és a vérfoltokat. Jó ideig tartott ez a művelet. A lány közben nézte. Mire végzett, sokkal kellemesebb látványt nyújtott, de macskamosakodása fölfedte az arca egyik oldalán húzódó sebhelyeket. Régi, sok éve begyógyult sebhelyek, sötét bőrén szinte fehérlenek. Négy párhuzamos, hosszú heg, szemétől az állcsontjáig, mint valami hatalmas, karmos mancs csapásának a nyoma.

— Az ott mi — kérdezte a lány —, az a sebhely?

Nem válaszolt rögtön a kérdésre.

— Tán csak nem valami sárkány? — kérdezte a lány gúnyosan. Vagy tán nem azért jött le ide, hogy kicsúfolja áldozatát, gúnyt űzzön a szerencsétlen tehetetlenségéből?

— Nem, nem sárkány.

— Tehát akkor… legalábbis sárkányvitéz nem vagy.

— De — mondta a férfi kissé ingerülten — igenis sárkányvitéz vagyok. De a sebhelyek régebbiek. Mondtam neked, hogy találkoztam már a sötétség erőivel azelőtt, a világ más tájain. Ezek a hegek az arcomon a Névtelenek családjának valamelyik tagjától származnak. De az már nem névtelen, mert végül is kiderítettem a nevét.

— Miket beszélsz? Ugyan miféle nevét?

— Azt sem mondhatom meg neked — mosolygott, miközben az arca szomorú maradt.

— Ez ostobaság, bolond beszéd, istenkáromlás. Azok valóban Névtelenek. Nem tudod, mit beszélsz!

— De, talán még nálad is jobban tudom, papnő — válaszolta egyre jobban elmélyülő hangon. — Nézd csak meg még egyszer! — És arcát úgy fordította, hogy Arhának látnia kelljen a négy borzalmas heget.

— Nem hiszek neked — mondta a lány. A hangja reszketett.

— Ó, papnő — szólt a fogoly csöndesen —, te nem vagy még öreg, nem szolgálhatod valami régen a Névteleneket.

— De igen. Nagyon is régen! Én vagyok az első papnő, az újjászületett. Uraimat már ezer meg ezer évvel ezelőttől szolgálom. A rabszolgájuk vagyok, a szemük és a kezük. És én vagyok a bosszújuk is azokkal szemben, akik beszennyezik a Sírokat, és arra vetik a tekintetüket, amire nem szabad. Ne hazudozz és ne hencegj hát tovább. Hát nem tudod, hogy az őrizöm egyetlen szavamra idejön, és leüti fejedet a nyakadról? Vagy ha kimegyek innen, és bezárom ezt az ajtót, akkor többé soha senki sem jön ide, s te itt pusztulsz el a sötétben. Azok pedig, akiket én szolgátok, fölfalják majd a testedet, elemésztik a lelkedet, csak a csontjaidat hagyják itt a porban.

A férfi nyugodtan bólintott.

Arhának elakadt a szava. Nem találván több mondanivalót, kiviharzott a helyiségből, bevágta és hangos csattanással bereteszelte maga mögött az ajtót. Hadd gondolja a nyomorult, hogy többé nem jön vissza! Hadd izzadjon ott a sötétben, hadd átkozódjon és reszkessen, hadd próbálgassa haszontalan, ostoba varázsigéit!

Lelki szemeivel azonban látta, amint kinyújtózik és álomba tér, ahogyan akkor, ott a vasajtónál, békésen, mint égy bárány a napsütötte réten.

Ráköpött a bereteszelt ajtóra, rávetette a szentségtörés elhárításának jelét, majd csaknem futva megindult a mélysírkamra irányába.

Amint a sírkamra fala mellett osont a trónterembe nyíló rejtekajtó felé, ujjai végigsiklottak a sziklafal finom kidudorodásain és mélyedésein. Olyan volt, mint valami jéggé dermedt csipke. Elfogta a vágy, hogy meggyújtsa a lámpását, hogy még egyszer láthassa, ha csak egy pillanatra is az idők kivájta kőkupolát, a falak vakító ragyogását. De csak összeszorította a szemhéját, és szaladt tovább.