Atuan sírjai

TIZEDIK FEJEZET A sötétség haragja

Amint ezt kimondta, a Kóbor nevű férfi a törött talizmánt tartó kézre szorította a magáét. A lány meglepetten fölnézett és látta, mint tölti el az élet, a diadal, hogyan mosolyog. Megdöbbent, sőt meg is rettent tőle.

— Mindkettőnket szabaddá tettél — szólt a férfi. — Egyedül senki sem nyerheti el a szabadságot. Gyere, ne vesztegessük az időt, amíg egyáltalán van mit vesztegetnünk. Nyújtsd ide a gyűrűt még egy kicsit! — Ujjai már a törött ezüstdarabokra kulcsolódtak, de a másik kérésére feléje nyújtotta megint, nyitott tenyerén. A törött végek egymáshoz illeszkedtek.

Nem vette el, csak hozzáérintette az ujját. Néhány szót mormolt, és homlokát hirtelen kiverte a verejték. A lány gyönge, csiklandozó rezgést érzett a tenyerén, mintha valami apró alvó állatka mocorogna a kezében. Kóbor fölsóhajtott, feszült testtartása ellazult. Keze fejével megtörölte a homlokát.

— Íme — szólt, majd fölemelte Vándor-Akbé gyűrűjét, és ráhúzta a lány kezére — a kézfejénél kicsit szorult — egészen a csuklójáig. — Jól van — nézett rá elégedetten. — Illik. Biztosan női vagy talán gyerekkarkötő.

— Vajon egyben marad? — kérdezte a lány kicsit idegenkedve, amint finoman és hűvösen érintette vékony karját.

— Nem egyszerű forrasztó varázsigét alkalmaztam, mint egy falusi tudósasszony, amikor valami lyukas edényt foltoz. Az egyesítés igéjével kovácsoltam össze. Immár olyan egész, mintha sohasem törött volna szét. De most mennünk kell, Tenar. Majd én hozom a palackot és a tarisznyát. Vedd föl a köpönyeget.

— Nem hagyunk itt valamit?

Míg a lány az ajtó kinyitásával bíbelődött, a varázsló fölsóhajtott:

— Jó lenne, ha a botom itt lenne!

Suttogva jött a válasz:

— Itt van, rögtön az ajtón kívül. Elhoztam magammal.

— Miért? — kérdezte kíváncsian.

— Arra gondoltam, hogy elvezetlek a… sziklaajtóig. Hogy kiengedlek.

— Ez az, amit nem tehettél volna meg. Vagy itt tartasz rabszolgaként, és magad is szolga maradsz. Vagy szabadon engedsz, és te is velem jössz a szabadságba. Gyerünk, kicsi lány. Bátorság. Fordítsd el a kulcsot!

A sárkánydíszes kulcs elfordult, és az ajtó kitárult az alacsony, sötét folyosóra. Kilépett a sírok kincseskamrájából, karján Vandór-Akbé gyűrűjével. A férfi a nyomában.

A sziklafal, a padozat és a boltozat enyhén, hang nélkül remegett. Olyan volt, mint valami távoli mennydörgés, mintha valahol, nagyon messze irdatlan súly zuhant volna a mélybe.

A lány haja fölborzolódott a rémülettől. Megtorpanás és gondolkodás nélkül elfújta a lámpásban a gyertyát. Hallotta maga mögött a férfi lépteit. A nyugodt hang oly közel szólalt meg, hogy meglibbentette tarkóján a könnyű pihét.

— Nem is kell a lámpás. Ha kell, tudok fényt csinálni. Vajon hány óra lehet odakint?

— Jóval elmúlt éjfél, amikor lejöttem.

— Akkor igyekeznünk kell!

De nem mozdult. A lánynak eszébe jutott, hogy neki kell vezetnie őt. Hiszen csak ő ismerte a labirintusból kivezető utat, és társa arra vár, hogy követhesse. Megindult előregörnyedve, mivel itt nagyon alacsony volt a folyosó, de mégis nagy, gyors léptekkel. A láthatatlan oldaljáratokból hűvös, kellemetlenül dohos légáramlat áradt, az alattuk tátongó űr lehelete. Amikor a mennyezet magasabb lett, és már fölegyenesedhetett, lelassított, és a verem felé közeledve már számolta is a lépteit. Minden mozdulatát követve, könnyed mozgással haladt a varázsló közvetlenül a nyomában. Ha a lány megtorpant, abban a pillanatban ő is megállt.

— Itt van a verem — súgta hátra. — Nem találom a peremet. De, itt van. Vigyázz! Mintha kilazultak volna a kövek… Ne, ne, várj! Tényleg inognak… — Visszaszökkent a biztonságba a lába alatt megbillenő kövekről. A férfi elkapta a karját, és megtartotta. Szíve rémülten zakatolt. — A párkány többé nem biztonságos, ingatagok a kövei!

— Csinálok egy kis világosságot, és megnézem. Talán megszilárdíthatom őket a megfelelő igével. Lám, már rendben is van, kicsi lány.

Különös volt számára, hogy a varázsló majdnem ugyanúgy szólította, mint Kezes annyiszor. Amint kigyulladt a halvány világosság, mint valami korhadó égerfadarab vagy ködben bujkáló csillag fénye, és a fekete mélység fölött rálépett a keskeny párkányra, a férfi mögötti félsötétben látta, amint fölmagasodik egy súlyos árny. Kezes alakját ismerte föl benne. Torkát görcs szorította össze, benne rekedt a hang, a kétségbeesett kiáltás.

Amikor a szolga utána nyúlt, hogy ingatag támasztékáról a feneketlen verembe taszítsa, Kóbor fölpillantott, meglátta őt, és a meglepetés vagy harag kiáltásával felé lendítette a botját. A kiáltásra a fény elviselhetetlenül erősen, fehéren fölvillant, egyenesen az eunuch képébe. Kezes egyik hatalmas mancsát a szeme elé kapta, a másikkal kétségbeesetten Kóbor után nyúlt, hogy megragadja, de elvétette, és a mélységbe tántorodott.

Estében nem kiáltott. A fekete gödörből semmilyen hang sem hallatszott, sem teste puffanása, amint a verem aljához csapódik, sem halálüvöltése, egyáltalán semmi. Kóbor és Tenar szorosan a párkányhoz simult, dermedten kapaszkodott az üreg szája szélén, moccanatlanul, fülét hegyezve, de nem hallott semmi zajt.

A fény szürkésen pislákolt, alig érzékelhetően.

— Gyere! — szólt Kóbor, karját felé nyújtva. A lány belécsimpaszkodott, mire három vakmerő szökkenéssel átlendítette a mélység fölött. Kioltotta a fényt. Most megint a lány haladt elöl, mutatta az utat. Teljesen bénának érezte magát, nem gondolt semmire. Néhány pillanat múlva hirtelen megtorpant: „Most jobbra vagy balra?”

Megmerevedett.

Pár lépéssel mögötte a férfi is megállt.

— Mi történt? — kérdezte lágyan.

— Eltévedtem. Csinálj világosságot.

— Eltévedtél?

— El… elszámoltam a fordulókat.

— Én számoltam — szólt, és közelebb lépett. — A verem után balra, azután jobbra és megint jobbra.

— A következőnél jobbra ismét — folytatta a lány automatikusan, de nem mozdult. — Csinálj fényt!

— A fény nem mutatja meg a helyes utat, Tenar.

— Semmi sem mutatja meg. Elveszett. Elvesztünk.

A halotti csönd rázárult a suttogására. Elnyelte.

A hideg sötétségben érezte közelében a másik mozgását és melegét. Kinyúlt a keze után és megszorította.

— Csinálj világosságot — könyörgött. — Az alagutak kanyarognak és…

— Nem tudok. Nincs tartalék erőm. Tenar, azok… azok tudják, hogy kijöttünk a kincseskamrából. Tudják, hogy túljutottunk a vermen. Keresnek bennünket, kutatnak az akaratunk, a lelkünk után. Hogy megragadhassák, hogy felfalják. Ezt kell visszaszorítanom. Minden erőmet ez fogja le. Vissza kell tartanom őket, veled együtt. A te segítségeddel. Tovább kell mennünk.

— Innen nincs kiút — sóhajtotta, mégis tett előre egy tétova lépést. Majd még egyet, bizonytalanul, mintha minden lépésnél felhasadna lába alatt a mélység, a fekete üresség a föld szívében. A férfi meleg keze szorította jeges ujjait. Lassan továbbindultak.

Nagyon hosszúnak tűnő idő után elérkeztek a lépcső aljához. Azelőtt mintha nem lett volna ilyen meredek. Egy-egy foka alig volt több a sziklába vájt keskeny résnél. Valahogy mégis fölvergődtek rajta, azután valamivel meggyorsították a lépteiket, hiszen a lány tudta, hogy az ívelt átjáró a lépcsők után hosszan fut elágazások nélkül. Ujjaival végigtapintotta a bal oldali falat, mint egy vezérfonalat. Egyszer csak balra nyíló rést érzékelt.

— Itt van — dünnyögte, de a férfi hátratántorodott, mintha valami gyanús lenne neki a lány mozdulataiban.

— Nem — suttogta a lány zavarodottan. — Nem ez. A következő forduló balra. Nem tudom. Képtelen vagyok. Innen nincs többé kiút.

— A festett terem felé igyekszünk — szólt a nyugodt hang a sötétben. — Hogyan jutunk oda?

— A következő forduló balra.

Megindult előre. Tettek egy hosszú kitérőt, elmentek két hamis bejáró mellett ahhoz a folyosóhoz érve, amely jobboldalt vezetett a festett terem irányába.

— Egyenesen tovább — suttogta. A sötét járatok hosszadalmas felgöngyölítése most mintha könnyebben ment volna már, hiszen ezeket a vasajtóhoz vezető járatokat ismerte talán a legjobban. Fordulóikat már tán százszor is végigszámlálta. A tudatára nehezedő különös nyomás itt nem zavarhatta meg, hacsak nem gondolkodik mindenáron. Ám egész idő alatt egyre közelebb és közelebb jutottak ahhoz a valamihez, ami ránehezedett, amí kis híján összepréselte. Lábai is annyira elfáradtak és elnehezültek, hogy egyszer-kétszer fel is nyögött, amint kínlódva vonszolta őket egymás után. A mellette haladó férfi is nehezen lélegzett, újra meg újra visszatartotta a lélegzetét, mint aki testének minden erejével valami hatalmas erőfeszítést tesz. Néha hangok törtek elő a torkán, fojtottan és mégis élesen egy-egy szó vagy szótöredék formájában, így jutottak el végre a vasajtóig. A lány hirtelen rémülettel nyújtotta előre a kezét.

Az ajtó nyitva volt!

— Gyorsan! — kiáltotta, és maga után rántotta kísérőjét. A túloldalon azután kimerültén megállt.

— De miért van nyitva? — kérdezte meglepetten.

— Mert az uraidnak kell a te kezed, hogy bezárja helyettük.

— Most közeledünk a… — És elakadt a hangja.

— A sötétség szívéhez.Tudom. De legalább a labirintusból kint vagyunk. Milyen kijáratok léteznek a mélysírkamrából?

— Csak egyetlenegy. Az az ajtó, amelyen bejöttél, belülről nem nyílik. Az egyetlen út a barlangon keresztül vezet, azután fölfelé, egy csapóajtóhoz a trónus mögötti egyik szobába. Onnan a trónterembe.

— Akkor azon kell mennünk!

— De ott van ő — suttogta rémülten a lány. — Ott, a sírkamrában, a nagy barlangban. Ott ássa ki az üres sírgödröt. Nem tudok elmenni mellette, jaj, még egyszer nem tudok…

— Mostanra már biztosan elment.

— Nem mehetek oda!

— Tenar, e pillanatban én tartom fejünk fölött a mennyezetet. Én tartom a falakat, hogy ránk ne dőljenek. Én tartom össze a földet, hogy meg ne nyíljon a talpunk alatt. Azóta, mióta túljutottunk a vermen; ahol a szolgád lesett ránk. Látod, visszatartom a földrengést, csak nem félsz attól, hogy összefutunk egyetlen halandó lélekkel? Bízzál bennem, ahogy eddig én bíztam tebenned. Most pedig gyere velem!

Megindultak.

A végtelen folyosó mégiscsak véget ért. Érezték, amint kitágul a légtér, amint kiszélesedik a sötétség. Beléptek a sírkövek alatti hatalmas barlangüregbe.

A jobb oldali irányban nekikezdtek a terem megkerülésének, szorosan a fal mellett. Néhány lépés után Tenar váratlanul megtorpant.

— Mi ez? — szűrte ajka közül a szót alig hallhatóan.

Valami hang hallatszott a hatalmas, halott, fekete légbuborékban. Valami rázkódás vagy rengés zöreje, amit csak a szívben keringő vér hallott, csak a csontjaik érzékeltek. Ujjai alatt az idő vájta fal tompán lüktetett.

— Gyerünk tovább! — A férfi hangja száraz volt és feszült. — Tenar! Siess!

Amint botladoztak előre, a föld alatti kriptához hasonlóan elsötétült és megrendült tudata mélyén fölsikoltott a lány:

— Bocsássatok meg! Ó, én uraim! Ó, ti Névtelenek! Ti legősibbek! Bocsássatok meg! Irgalmazzatok!

Nem jött semmi válasz. Soha nem is jött onnan semmiféle felelet.

Eljutottak a trónterem alatti följáróig, megmásztak a meredek lépcsőt, elérték utolsó fokait, és fölöttük a rejtekajtót. Zárva volt, ahogy otthagyta. Mindig, máskor is. Megnyomta a zárszerkezetet nyitó rugót. Nem nyílt ki.

— Talán eltörött — szólt vissza. — Zárva van!

A varázsló elcsusszant mellette, és nekifeszítette hátát a deszkáknak. Meg sem moccantak.

— Nem is zárva van, hanem valami leszorítja, valami nagy és nehéz…

— Ki tudod nyitni?

— Talán. Azt hiszem, odafönt les ránk. Férfiak lehetnek vele?

— Dubbi és Váhto… esetleg más herélt őrök. Férfiak ide nem léphetnek be…

— Nem végezhetek egyszerre nyitóvarázslatot, tarthatom vissza a fönt lesben állókat és a sötétség árnyainak dühét. — Hangja nyugodt volt és elgondolkodó. — Meg kell próbálnunk a másik ajtót, a vörös szikláknál, ahol én bejöttem. Ő tudja-e, hogy az belülről nem nyitható?

— Tudja. Velem is kipróbáltatta egyszer.

— Akkor lehet, hogy nem gondol vele. Gyerünk! Menjünk, Tenar!

A lány lerogyott a kőlépcsőn, amely úgy rezgett és zengett, akár valami hatalmas íj húrja, amelyet a pokol mélységeiből pendítettek meg.

— Mi ez?… Mi ez a rengés?

— Gyerünk! — mordult a férfi olyan keményen és határozottan, hogy azonnal engedelmeskedett: letámolygott a szűk járat lépcsőfokain, vissza a félelem barlangjába.

A bejáratánál a vak és iszonyatos gyűlölet olyan súlyos hulláma rontott rá, mintha maga a föld súlya lenne. Eltakarta az arcát, és magánkívül fölkiáltott:

— Itt vannak! Jaj, itt vannak!

— Akkor tudassuk velük, hogy mi is itt vagyunk — szólt a férfi. Botjából és ujjaiból fehéren izzó sugarakat bocsátott ki, amelyek úgy törtek meg a magas falak és a hatalmas boltozat ezernyi szikrázó gyémántján, mint a napfény a tenger hullámain. A két alak mozgó fénykörben rohant. Egyenesen vágtak át a barlang terén. Árnyékuk ugrált a fehér kristálycsipkézeten, a nedvesen csillogó bejárati nyílásokon, ráterült a kibontott, üres sírgödörre. Máris az alacsony kapu felé igyekeztek meggörnyedve a szűk folyosón, a lány elöl, a férfi a nyomában.

Az alagútban is dübörögtek és inogtak a sziklák a talpuk alatt. De végig velük maradt a nyugodt, ragyogó fénysugár. A lány megpillantotta maga előtt a szilárd sziklafelületet, a föld morajlásán túl is hallotta, amint a varázsló egyetlen szót kiált. Ekkor térdre hullott és látta, amint a varázslóbot lesújt feje fölött a vörös sziklaajtóra. A zárt kőfal fehéren fölizzott, akár valami kohó tüzében, és darabokra robbant.

Odakint az ég alja a pirkadat szürkés derengésére váltott éppen. Legfölül még hidegen pislákolt néhány halványuló, fehér csillag.

Tenar fölnézett a csillagokra, arcát beletartotta az édes, hűvös szellőbe. De nem állt föl. Négykézlábon állva kuporgott ott a föld és az ég között.

A férfi — furcsa, sötét alak a hajnal előtti félhomályban — visszafordult, és felé nyújtotta a kezét, hogy talpra segítse. Arca fekete volt és torz, akár egy démoné. A lány visszatántorodott tőle, vékonyan, nem is a saját hangján fölsikoltott, mintha a nyelve megbénult volna a szájában:

— Nem! Ne! Ne nyúlj hozzám! Hagyj engem! Eredj! — És visszahátrált előle a sírok tátongó, rojtos szélű torkába.

A férfi szorítása engedett a karján. Nyugodt hangon így szólt hozzá:

— A kötés nevében, amit viselsz, megparancsolom neked, hogy kövess, Tenar!

A lány látta, amint a karján viselt ezüstkarikán megvillan a csillagok fénye. Szemét le nem véve róla, támolyogva fölemelkedett. Kezét a férfi kezébe tette, és megindult mellette. Szaladni nem tudott. Lassan bandukoltak lefelé a domboldalon. Mögöttük, a sziklák között tátongó fekete szájon hosszú, gyűlölettel teli és mégis panaszos nyögés tört elő. Kődarabok záporoztak körülöttük. A föld vonaglott a lábuk alatt. Továbbmentek. A lány még mindig nem vette le tekintetét a csuklóját ékesítő csillagragyogásról.

A szent helytől nyugatra eső kopár völgyben voltak. Nekiindultak a lejtőnek fölfelé. A férfi ekkor váratlanul hátramutatott.

— Nézd…

A lány visszafordult. A völgy túlsó oldalán voltak, nagyjából a sírkövek, a kilenc hatalmas, álló vagy heverő sziklatömb magasságában. Nézte a köveket a gyémántok és sírgödrök hatalmas barlangja fölött. Az álló kövek megmozdultak. Meginogtak és lassan oldalra dőltek, akár a hullámokon ringó hajók árbocai. Egyikük mintha megrázkódott és kissé megemelkedett volna. Azután remegés futott végig rajta, és elzuhant. Most egy másik dőlt oldalra, keresztül az előzőn. Mögöttük a trónterem alacsonynak tűnő kupolája megrendült, az épület falai kipúposodtak. Az egész hatalmas, romos kő- és ácsolattömeg úgy változtatta az alakját, akár valami agyagrög egy patak vizében, megroggyant, majd végül nagy dübörgéssel, hirtelen törmelék- és porfelhőt kavarva oldalra billent, és végképp összeomlott. A völgy talaja hullámzott és rengett. A földhullám fölhömpölygött a domboldalon, a sírkövek között széles szakadék nyílt, föltépve az alant tátongó sötétséget. Szürke füstoszlopként tört elő belőle a vastag por felhője. A még álló kövek feléje billentek. Elnyelte őket. Ezután, magáról az égboltról visszaverődő, szörnyű reccsenéssel összezárultak a repedés durva kőajkai. A dombok még egyszer megrázkódtak, majd végleg elcsitultak.

A földrengés szörnyű látványáról a lány ekkor a mellette álló férfira vetette tekintetét. Még sohasem látta az arcát napvilágnál.

— Te tartottad vissza… — szólt. A föld méhének szörnyű nyögései és üvöltései után hangja csak annyi volt, mint a száraz fűszálak között zizegő fuvallat. — Megfékezted a földrengést, a sötétség erőinek haragját.

— Most mennünk kell — szólt a férfi, hátat fordítva a napkeltének és az összeomlott síroknak. — Elfáradtam, fázom… — Mentében meg-megbotlott. A lány támogatón belékarolt. Egyiküktől sem telt többre lassú vánszorgásnál. Lassacskán, mint két kicsiny pók valami hatalmas falon, küszködtek fölfelé a széles dombháton, míg el nem érték a szilárd talajú hegytetőt. A kelő nap sugarai sárgára színezték körülöttük a földet, felszínén meg-meglibbent a vadzsályabokrok elnyújtott árnyéka. Előttük meredeztek a Nyugati-hegyek, bíborszín csúcsaikkal, arányló lejtőikkel. A két alak egy pillanatra megpihent, majd túllepett a hegygerincen, kikerült a Sírok szent helyének látómezejéből. A két ember eltűnt a látóhatáron.