Atuan sírjai

TIZENKETTEDIK FEJEZET Az utazás

Csónakját egy barlangban rejtette el, egy terjedelmes, sziklás földkiszögellés, a közeli falu lakói szavával Felhőfok egyik kis öblében. Az egyik falubeli némi hallevessel vendégelte meg őket vacsorára. Nehezen jutottak le a szirteken a sima fövényre a borús alkonyat utolsó, halvány világosságánál. A barlang tulajdonképpen csak egy hosszú rés volt. Mintegy hanninclábnyira nyúlt be a szikla mélyébe. Homokos padozata lucskos volt, hiszen alig emelkedett valamivel a legmagasabb dagály szintje fölé. Nyílása jól látható volt a nyílt tenger felől. Kóbor azt mondta, jobb, ha nem raknak tüzet, nehogy az éjszakai halászok megpillantsák őket törékeny ladikjaikból. Nehogy odaűzze őket a kíváncsiság. Nyomorultul a nedves homokon vackolták hát el magukat. A homokon, amely oly lágyan pergett ujjaik között, és oly kőkemény volt elgyötört tagjaik alatt. Tenar hallgatta a tenger morajlását. Néhány yardnyira a barlang szájától a hullámok locsogtak, amint megtörtek a parti sziklákon, majd surranva húzódtak vissza, és hallotta a valódi hullámdörejt távolabbról, amint az óceán ostromolja kelet felé a fövenycsíkot, mérföldeken keresztül: újra meg újra, és megint ugyanaz a robaj, és mégsem teljesen ugyanaz. A tenger sohasem pihen. A világ minden részének minden partdarabján fáradhatatlanul ontja hullámait, soha nem hagyja abba, soha meg nem áll. A sivatag vagy a hegyek… mozdulatlanok. Nem üvöltenek szakadatlanul, tompán dübörgő hangon. A tenger… a tenger állandóan locsog, beszél. De Tenar nem értette a tenger nyelvét. Teljesen idegen volt a fülének.

A hajnali szürkület első világánál, éppen a legalacsonyabb apály idején ébredt föl nyomasztó álmaiból, és meglátta a barlang szájában az éppen kifelé tartó varázsló alakjának körvonalait. Nézte, amint mezítláb járkál odakint, fölgyűrt köpennyel a mohos fekete sziklák között, és keres valamit. Hamarosan visszajött. Belépve szinte elsötétítette a szűk barlangszájat.

— Tessék — nyújtott felé egy maréknyi nyálkás, visszataszító valamit. Olyanok voltak, mint valami bíborszín kavicsok, rajtuk narancsszín szájnyílás.

— Ez mi a csuda?

— Sziklakagylók. Amelyeket osztrigának neveznek, még finomabbak. Nézd csak, így kell! — És a lány kulcskarikájáról való kis tőrrel, amit kölcsönkapott tőle még odafönt a hegyekben, kinyitott egy kagylót, és kihörpintette narancssárga belsejét a benne lévő tengervízzel együtt — leves gyanánt az utóbbit.

— Még csak meg sem főzöd? Elevenen megeszed?

Rá sem tudott nézni, mialatt amaz bocsánatkérő képpel, de rendületlenül bontogatta és nyelte tovább a kagylókat, egyiket a másik után.

Amint ezzel végzett, bement a barlang mélyébe a csónakhoz, mely az orrával kifelé, néhány hosszú keresztrúdon, a vizes homok fölött pihent. Tenar az előző este kissé bizalmatlanul és eléggé értetlenül szemlélgette a járművet. Sokkal nagyobb volt, mint amekkorának a csónakokat képzelte: az ő magasságánál vagy háromszor is hosszabb. Tele volt mindenféle holmival, amiről nem is sejtette, mire való, és veszedelmesnek látszott. Kétoldalt az elülső csücskén (így nevezte a hajó orrát) egy-egy jókora festett szem villogott. Éjszaka, félálmában úgy is érezte, hogy a hajó szakadatlanul bámul rá.

Kóbor egy fél percet kotorászott a kacatok között, majd előhúzott valamit: egy kis csomag, elázás ellen alaposan bebugyolált kemény kétszersültet. Odanyújtott a lánynak egy nagyobb szeletet.

— Nem vagyok éhes.

Erre figyelmesen megvizsgálta társa megnyúlt arcát.

Miután újra becsomagolta, félretette a kétszersültet, és letelepedett a barlang szájánál.

— Még vagy két óra, mire tetőzik a dagály — mormogta. — Akkor indulhatunk. Nyugtalan volt az éjszakád, miért nem alszol még egy kicsit?

— Nem vagyok álmos.

A varázsló nem szólt vissza. Oldalával felé ült törökülésben a sötét sziklaív alatt. Rajta túl csillogott a sok hullámtaraj, mormolt a tenger. A lány szótlanul nézte a barlang mélyéről. Nem mozdult. Olyan nyugodtan ült ott, mint maguk a sziklák. Úgy áradt belőle a nyugalom, mint vízbe dobott kő után az apró, körkörös hullámok. Hallgatása nem egyszerűen a szavak hiánya volt, hanem valami önérvényű dolog, mint a sivatag csöndje.

Jó darab idő múltán Tenar fölkelt, és kijött a barlang szájához. A férfi még mindig nem mozdult. Tenar lenézett az arcára. Rezdületlen volt, mintha rézlemezből kalapálták volna, tágra nyílt, sötét szemei lesütve, de szája sarkában könnyű mosoly.

Olyan távoli volt most neki, mint maga a tenger.

Ugyan hol járhat most, melyik szellemösvényen kószál? Sehogyan sem ért a nyomába.

A labirintusban kényszerítette, hogy kövesse. A nevén szólította, mire ő úgy kapaszkodott a kezébe, ahogyan a kis sivatagi vadnyúl sompolygott oda hozzá a sötétből. És most, hogy megkaparintotta a gyűrűt, most, hogy a Sírok romba dőltek, papnőjük örökre kiátkoztatott, már nincs szüksége rá. Eltávozott valahová, ahova nem tudja követni. Azt mondta, nem marad vele. Először becsapta, most pedig magára hagyja.

Odakapott hozzá, és egyetlen gyors mozdulattal letépte övéről a napokban kölcsönadott kicsiny acéltőrt. Nem mozdult nagyobbat, mint egy enyhén megtaszított kőszobor.

A tőr pengéje csak négyhüvelyknyi volt. Egyélű. Egy áldozati kés kicsinyített mása. A Sírok papnője öltözékének része volt. Együtt kellett viselnie a lószőr övön függő kulcskarikával és még néhány tárggyal, amelyek némelyikéről senki sem tudta, mire való. Soha nem használta a tőrt semmire, kivéve talán, hogy a hold sötétjének egyik tánca alkalmával föl kellett dobnia, majd elkapnia. Ott, a trónus előtt. Kedvelte azt a táncot: vad volt és lendületes. Zene nélkül, csak saját lába dobogásának ritmusára járta. Többször megvágta a kezét, mire begyakorolta, hogyan kapja el a tőr nyelét biztonsággal minden alkalommal. Az apró penge elég éles volt ahhoz, hogy csontig metssze valaki ujját, vagy éppen elvágja a torokban lüktető verőeret. Még most is urait kell szolgálnia, bár azok elárulták és cserbenhagyták őt. Ők parancsolnak neki, ők vezetik a kezét a sötétség utolsó aktusának végrehajtásakor. És biztosan elfogadják tőle az áldozatot.

Odafordult a férfihoz, a kést jobb kezében markolva rejtegette a csípője mögött. Eközben a másik lassan fölemelte az arcát, és a szemébe nézett. Úgy nézett ki, mint aki messzi útról érkezik, aki szörnyűségeket látott. Arca nyugodt volt ugyan, de fájdalommal teli. Ahogy nézett rá, és egyre világosabban látta őt maga előtt, az arckifejezése is kitisztult. Végül megszólalt:

— Tenar! — Mintha köszöntené, fölnyújtotta a kezét, hogy megérintse csuklóján a lyukakkal és vesétekkel ékes ezüstkarikát. Akárha újfent szeretne megbizonyosodni valami felől. Bizalommal. Nem törődött a tőrt markoló kézzel. Azután félrefordította a fejét, és kinézett a hullámokra, amelyek egyre mélyebben ostromolták, magasabban nyaldosták a sziklákat. Nehézkesen préselte ki a szavakat:

— Itt az idő… eljött az indulás ideje.

Hangja hallatán elszállt a harag a lányból. Most már inkább félt.

— Magad mögött hagyod őket végre, Tenar. Végleg megszabadulsz tőlük — szólt, és váratlan hirtelenséggel fölpattant. Megigazgatta a köpönyegét, és szorosra húzta az övét. — Gyere, segíts a csónaknál. Ezeken a rönkökön kell gördülnie. Úgy, taszítsd meg… még egyszer! Úgy, úgy, most elég. Készülj föl rá, hogy beugrasz, ha azt mondom, „hoppá”! Kacifántos dolog erről a helyről kihúzni. Na, még egyszer! Most ugorj! — És maga is a lány után szökkent. Megragadta őt, hogy el ne veszítse egyensúlyát. Leültette a fenékdeszkákra. Szélesen szétterpesztett lábbal állt, markolva az evezőket, kitaszította a csónakot a sziklák fölött átcsapó lapos hullám hátán. Ki a mély vízre a tajtékzó hullámok nyaldosta sziklafok mellett. Ki a tengerre.

Amint eléggé eltávolodtak a zátony sekély vizétől, behúzta az evezőket, és helyére, illesztette az árbocot. Most már parányinak tűnt a csónak, hogy ő belül volt, odakint pedig a tenger!

Fölhúzta a vitorlát. Az egész fölszerelésen meglátszott a hosszú és kemény igénybevétel, bár fakó, rőt vitorláját igen gondosan befoltozták, s maga a csónak, amennyire csak elérhető volt, tiszta volt és jól karbantartott. Olyan volt minden, mint maga a gazda: hosszú út volt már mögötte, és sohasem bántak vele valami kíméletesen.

— És most — szólt hátra —, most már úton vagyunk, most már minden világos, kitisztult. Elindultunk. Érzed ezt, Tenar?

Igen, érezte. Szívén elernyedt a sötét marok életre szóló, kegyetlen szorítása. Mégsem érzett igazi örömet, olyan könnyű örömet, mint fönt a hegyekben. Karjára hajtotta a fejét, és sírva fakadt. Maszatos arcán sós könnyek gördültek végig. Gúzsba kötözött, haszontalan, gonosz ármány szolgálatában eltöltött éveit siratta. Fájdalmasan zokogott, az újonnan elnyert szabadság fájdalmában.

Most meg kellett tanulnia, mekkora is a szabadság súlya. A szabadság nehéz, súlyos teher a vele megbirkózni kívánó lélek számára. Nem könnyű ez a küzdelem. Nem ajándék az, hanem választott sors, és a választás nehéz is lehet. Az út fölfelé vezet, a fénybe, de a fölmálházott vándor, meglehet, sohasem jut el az út végére.

Kóbor hagyta, hogy kisírja magát. Egyetlen szóval sem vigasztalta. Még akkor sem szólt hozzá, amikor már elapadtak a könnyei, s a hajó fenekén kuporogva szomorúan nézett vissza, Atuan lapos, kékes színben úszó partjai felé. Arcán feszült figyelem tükröződött, mintha egyedül lenne. Gyors, néma mozdulatokkal kezelte a vitorlát és a kormányrudat. Nem nézett sehová, csak előre.

Délután a velük szemben ragyogó naptól jobb kéz felé mutatott:

— Az ott Karego-Át. — És Tenar, útmutatását követve, alacsony felhővonulatnak tűnő hegyláncot pillantott meg a messzeségben: az Istenkirály hatalmas szigetét. Atuan már rég eltűnt mögöttük a látóhatáron. Nagyon elnehezült a szíve. A napsugár úgy verte a szemét, mint valami kemény aranykalapács.

Vacsorára kétszersültet és szárított, füstölt halat ettek. Tenar számára vad és idegen volt az íze. Vizet ittak rá a csónak tartályából, amelyet Kóbor még előző este feltöltött Felhőfok egyik csermelyéből. A téli éjszaka gyorsan és hidegen ereszkedett alá a tengerre. Messze, északon még láttak egy darabig valami halványan pislákoló fényt, a falusi tűzhelyek sárgás csillogását Karego-Át távolodó partján. Azután ez is elenyészett az óceánról fölszálló párában. Egyedül maradtak a csillagtalan égbolt alatt, a vizek mélységei fölött.

Tenar összegömbölyödött a csónak hátuljában, Kóbor a hajóorrban heveredett le, egy vizestömlőt téve a feje alá párna gyanánt. A csónak nyugodtan haladt előre, alacsony hullámok paskolták az oldalát könnyedén. Csupán enyhe fuvallat lengedezett dél felől. A sziklás partoktól távol a nyílt tenger is elcsendesedett, csak a hajófalhoz ütődve sóhajtott egyet-egyet.

— Ha dél felől fúj a szél — suttogta Tenar, mivel a tenger is csak suttogott —, nem észak felé kellene haladnia a hajónak?

— De igen, hacsak nem oldalcsapással vitorlázunk. De ezúttal nyugat felé fújó varázsszéllel hajtom a vitorlát. Holnap reggelre elhagyjuk Kargád-föld vizeit. Akkor majd hagyom, hogy a világ szele hajtson bennünket tovább.

— S a hajó… kormányozza magát?

— Igen — válaszolta Kóbor megfontoltan —, ha megfelelően beállítom. Nincs is szüksége sok utasításra. Járt már kint a nyílt tengeren, a Keleti peremvidék legszélső szigetén is túl, járt a nyugati végeken, Pendornál, ahol Vandór-Akbé elesett. Ügyes, okos csónak az én Messzilátóm. Megbízhatsz benne.

A lány feküdt a feneketlen mélységek fölött a varázsszél hajtotta hajóban, és a sötétbe bámult. Egész eddigi életében csak a sötétségbe nézett, de ez valami sokkal hatalmasabb feketeség volt, ez a tengeri éj. Vége nem volt sehol. És nem volt fölötte tető. Túlterjedt még a csillagokon is. Földi erők mit sem számítottak neki. Itt volt már a fény születése előtt, és itt lesz holta után is. Ebben nem volt helye a gonosznak.

Egyszer csak megszólalt a lány a sötétben:

— Az a kis sziget, ahol a talizmánt kaptad… ezen a tengeren van?

— Igen — jött a válasz a sötétség túloldaláról. — Itt van valahol. Talán a déli részén. Sohasem találtam rá megint.

— Én tudom, ki volt ő, az az öregasszony, akitől a gyűrűt kaptad.

— Tudod?

— Elmondták nekem a történetét. Ez is része a főpapnő tudományának. Thar mesélte el, először Kosszil jelenlétében azután részletesebben, amikor egyedül voltunk. Ez volt az utolsó történet, amelyet halála előtt elmondott nekem. Élt Hupunban egy úri nemzetség, amelyik harcolt az avabáti főpapok hatalomra jutása ellen. Toreg király volt e ház alapítója. Egyéb kincsei mellett utódaira hagyta azt a fél gyűrűt is, amelyet Vándor-Akbétól kapott.

— Igen, így szerepel a Vandór-Akbé tetteiben is. Így hangzik… a ti nyelveteken így szól: „Amikor a gyűrű eltörött, a fele Intatin főpap kezében maradt, fele pedig a nagy hős kezében. Az pedig a maga felét elküldte a Névteleneknek, az ősi földerőknek Atuanba, így került a sötétség mélyére, az elveszett helyre. Vandór-Akbé viszont a bölcs király lányának, a szűzi Tiarátnak kezébe tette a magáét, mondván: ‘Maradjon ez a darab a fényben, e szűz kelengyéjében, maradjon e földön, míg újból nem egyesül.’ Így szólt a hős, mielőtt elvitorlázott a nyugati széllel.”

— Így szállt azután lányról lányra, azon a nemzetségen belül, végig az évek végtelen során. Nem veszett el, mint a te néped hitte. Ezalatt azonban főpapokból papkirályok lettek, s amikor a papkirályok egyesítették a Birodalmat, és azóta Istenkirálynak neveztetik magukat, ezalatt Toreg nemzetsége csak szegényebb és elesettebb lett. Végül azután — így mesélte Thar — az egész házból csak ketten maradtak, két gyermek, egy kisfiú és egy kislány. Akkor a mostani Istenkirály apja uralkodott Avabátban. Elraboltatta a gyermekeket hazájukból, Hupunból. Volt ugyanis egy jóslat, amely szerint a hupuni Toreg házának egyik leszármazottja dönti majd meg végül a Birodalmat, s az Istenkirály rettegett ettől a próféciától. Elrabolta hát a gyermekeket, és kitétette őket egy parányi szigetre, valahol az óceán közepén. Otthagyta őket egy szál ruhájukban, valami csekély elemózsiával. Félt tőle, hogy vassal, kötéllel vagy méreggel végezzen velük, mégis királyi vér folyt az ereikben, s a királygyilkosság átokkal sújtja — még az isteneket is! Enszár és Antil volt a két gyermek neve. Antil volt az, aki neked ajándékozta a talizmánt. A varázsló sokáig szótlan maradt.

— Így kerekedik ki tehát a történet — szólalt meg végül —, ugyanúgy, ahogy a gyűrű is újraegyesült. Milyen kegyetlen történet ez, Tenar. Azok a kisgyermekek… az a sziget… és azok a gyámoltalan öregek, akiket ott láttam… Alig értették az emberi szót.

— Szeretnék kérdezni tőled valamit.

— Kérdezz.

— Nem akarok elmenni a Belső-földekre… Enyhelyre. Nem vagyok én odavaló, a nagyvárosba, idegenek közé. Nem tartozom én semmilyen országhoz. Elárultam a saját népemet, így aztán népem sincs most már. Nagy gonosztettet hajtottam végre. Tegyél ki engem egy lakatlan szigeten, valahol, ahol nem élnek emberek. Hagyj ott egyedül, és vidd el te Enyhelyre a gyűrűt. Hiszen nem az enyém. Semmi közöm hozzá! Sem a te népedhez. Kérlek, hagyj egyedül engem!

Lassan, fokozatosan, mégis félelmet keltően halvány fényrózsa jelent meg a lány előtt a sötétben, mint valami eltévedt holdsugár. A mágus által előparancsolt varázsfény. A botja végén lebegett, amint ott ült, és nézte őt a csónak farában. Megvilágította a vitorla alját, a hajópárkányt, a palánkot, és a férfi arcát is ezüstös körbe foglalta. A mágus keményen nézett a szemébe.

— Miféle gonoszságot követtél el, Tenar?

— Megparancsoltam, hogy három embert zárjanak be egy kamrába a trónterem alatt, hogy ott éhen haljanak. Végzett velük az éhség és a szomjúság. Kimúltak és eltemették őket a mélysírkamrában. S most a kövek ráomlottak a sírjaikra. — Elhallgatott.

— Tovább!

— Kezes.

— Az ő halála az én lelkemen szárad.

— Nem. Azért tette, amit tett, mert szeretett engem, hűséges volt hozzám. Azt hitte szegény, hogy engem védelmez. Ő fogta vissza a pallost a nyakam fölött. Amikor kicsi voltam, mindig kedves volt hozzám… amikor sírtam… — Itt megállt megint, mert szemét elárasztották a könnyek, és nem akart már sírni többet. Kezét ökölbe szorította ruhája fekete ráncai között: — És én sohasem voltam gyengéd hozzá — hüppögte. — Nem megyek Enyhelyre! Nem megyek veled! Keress egy szigetet, amerre senki sem jár, tégy partra ott… és hagyj ott engem. A gonoszságokért meg kell bűnhődnöm. Én nem vagyok szabad!

A tengeri párától elszürkült lángnyelvecske ott pislákolt közöttük.

— Hallgass rám, Tenar! Figyelmezz reám! Te a gonosznak edénye voltál csupán. A gonoszság immár kiömlött belőled. Vége van. Saját sírjában eltemettetett. Te nem kegyetlenségre és nem árnyékvilágra születtél. Arra inkább, hogy a fény hordozója légy, ahogyan az égő lámpa hordozza és sugározza a világosságot. Meggyújtatlanul találtam ezt a lámpást, de nem hagyhatom egy lakatlan szigeten, mint valami véletlenül előbukkant és félrehajított kacatot. Elviszlek magammal Enyhelyre, és így szólok majd Óceánföld fejedelmeihez: „Ide nézzetek! Az árnyak világában megtaláltam a fényt, a világosság szellemét! Általa vált semmivé az ősi gonoszság. Általa tértem vissza én, sírom fenekéről. Az eltörött kincs általa újraegyesült, s ahol eddig gyűlölet volt, ezután béke lesz!”

— Nem, nem megyek! — kiáltotta Tenar kétségbeesetten. — Nem tehetem! Hiszen ez nem igaz!

— Majd azután — folytatta a varázsló rendületlenül —, azután elhozlak a fejedelmek és gazdag urak köréből, mert igaz, hogy az a hely nem való neked. Túl fiatal s egyben túl bölcs is vagy hozzá. Elviszlek az én hazámba, Gontra, ahol születtem, öreg mesteremhez, Oromonhoz. Vénember már, de hatalmas varázsló. A nyugodt szív embere. Egy kis házikóban él, Re Albi égbe nyúló szirtjein, magasan a tenger fölött. Van néhány kecskéje és egy talpalatnyi kertje. Minden ősszel vándorutat tesz a szigeten, az erdőkön, a hegyeken, a folyók völgyein át, egyedül. Laktam ott nála egy darabig, amikor még fiatalabb voltam, mint most te vagy. Nem voltam ott sokáig, már nem volt értelme maradnom. Elindultam a gonosz nyomában… és… biz isten, rá is találtam. De te most már nélküle jössz, keresve a szabadságot, keresve a nyugalmat egy darabig, míg rá nem lelsz igazi utadra. Ott gyengédségre és csöndre lelsz, Tenar. Ott egy darabig szélárnyékban loboghat a lámpás. Ugye megteszed, Tenar?

A tengeri pára szürke függönyt vont közéjük. A hajó könnyedén ringott a hosszú hullámokon. Beburkolta őket az éjszaka, és alájuk simult a tenger.

— Igen, megteszem — sóhajtotta hosszan. Majd, jó idő múltán: — Ó, csak minél hamarabb ott lehetnék… azt szeretném, ha most nyomban oda mennénk…

— Nem tart majd olyan soká, kicsim, s odaérsz.

— És te eljössz majd hozzám… valaha?

— Eljövök, amikor csak tudok.

A varázsfény csöndesen kihunyt. Nem volt körülöttük más, csak a sötétség.

Többször fölkelt és többször lement a nap, múltak a szélcsöndes és jeges viharoktól tépázott napok, hosszan tartott a téli utazás, mire megérkeztek a Legbelső-tenger vizeire. Most már zsúfolt hajózási útvonalakon jártak, hatalmas tengerjárók között, keresztülvitorláztak az Ébenyhelyi-szoroson, be az Enyhely szívéig fölnyomuló tágas, zárt öbölbe, s az öblön át az enyhelyi Nagy kapu kikötőjébe. Megpillantották a fehér kőtornyokat s az egész fényes, fehér hólepel borította nagyvárost. A hidak fölötti ereszeket és a házak piros cseréptetőit is hó takarta, és, a kikötőben ringó hajók százai jégtáblákkal csilingeltek a téli napsütésben.

Jövetelük híre jóval megelőzte érkezésüket, mivel Messzilátó bíborszínű, foltozott vitorláját jól ismerték ezeken a vizeken. Hatalmas tömeg gyülekezett, végig a havas rakpartokon. Színes zászlók és árbocszalagok csattogtak az emberek feje fölött a hideg, kristálytiszta, téli szélben.

Tenar szálegyenes derékkal ült a hajócska farában, nagy idők tépázta fekete ruhájába burkolózva. Rápillantott a csuklóján viselt gyűrűre, azután kitekintett a parton tolongó tarka tömegre. Látta mögöttük a palotákat és a föléjük magasodó fehér tornyokat. Jobb karját a magasba emelte, mire a napsugár vakítóan megvillant a gyűrű tiszta ezüstjén. A tömeg örömteli, hangos üdvrivalgásban tört ki. A kiáltás tovaterjedt a szelek szárnyán, az örökké nyughatatlan víztükör fölött.

Kóbor a partfalhoz kormányozta a csónakot. Kezek százai nyúltak ki, hogy elkapják a kikötőbak felé hajított kötelet. A varázsló felszökkent a mólóra, majd visszafordult, és kezét nyújtotta a lánynak.

— Gyere hát! — szólt mosolygó arccal. Tenar fölállt, és kilépett a partra. Ünnepélyesen lépkedett végig társa mellett Enyhely hófedte fehér utcáin. Erősen szorította a kezét, mint egy gyermek, aki végre hazaérkezett.