Arha ezután jó pár napig betegeskedett. Úgy kezelték, mintha váltóláza lenne. Ágyában feküdt vagy a langyos őszi napsugárban üldögélt a kis ház tornácán, és a nyugati hegyeket bámulta. Gyengének és ostobának érezte magát. Újra meg újra ugyanazok a gondolatok ostromolták az agyát. Rettenetesen szégyellte, hogy elájult. Persze nem állítottak őröket a sírkert falára, de ezek után ugyan hogy merte volna megkérni Kosszilt megint. Sőt, Kosszilt egyáltalán nem kívánta látni. Többé soha. Ez az érzés is az ájulása miatti szégyenéből fakadt.
A ragyogó napfényben gyakran eltervezte magában, miként is kell majd viselkednie, ha ismét visszatér a sötétség birodalmába, a hegy gyomrába. Sokszor elgondolkozott azon is, vajon milyen halállal büntesse a legközelebbi fogolycsapatot. Kifinomultabban, hogy jobban megfeleljen az üres trónus rituális követelményeinek.
Éjjelente sikoltozva ébredt föl: „Még mindig nem haltak meg! Még mindig haldokolnak!”
Rengeteget álmodott. Azt álmodta, hogy ételt kell főznie. Hatalmas kondérnyi ízletes kását, majd az egészet bele kell öntenie egy, a földben tátongó lyukba. Azt álmodta, hogy vizet kell vinnie, egy egész, nagy rézkannányi vizet a feketeségbe, valakinek, aki ott szomjazik. De sohasem jutott el a szomjazóig. Rémülten fölébredt, maga is szomjas volt, de nem kelt föl, hogy igyon egyet. Éberen feküdt, tágra nyílt szemmel az ablaktalan szobában.
Egyik reggel meglátogatta Pendelyes. Arha a tornácról látta, hogyan közeledik a kis ház felé gondtalanul, céltalanul, mintha csak véletlenül sétálna arrafelé. Ha Arha nem szól hozzá, föl sem mer jönni a lépcsőn. De Arha egyedül érezte magát, és ódaszólt neki.
Pendelyes mélyen meghajolt előtte, ahogyan mindenkinek kötelessége volt, ha a Sírok papnőjéhez fordult, majd letottyant a lépcsőre, súlyos sóhajtással:
— Phűűű! — Jó magasra nőtt, és alaposan meghízott. Akármit csinált, mélyen belevörösödött. Most éppen a poroszkálástól lett meggypiros az arca. — Hallottam, hogy beteg vagy. Félretettem neked néhány almát. — Terjedelmes fekete ruhája alól váratlanul elővarázsolt egy laza hálót, hat vagy nyolc gyönyörű, érett, sárga almával. Már őt is fölszentelték az Istenkirály szolgálatára. Kosszil keze alatt végezte a munkáját. De még nem volt igazi papnő, még mindig tanult, és a novíciákkal együtt végezte a ház körüli munkát. — Idén én válogattam az almát Poppéval, és a legszebbeket elcsentem. Tudod, hogy még a legkülönbeket is mindig megaszalják, így persze jobban elállnak, de mégis, olyan pocsékolásnak látszik az egész. Hát nem csodaszépek?
Arha megsimította az almák sápadt aranyszínű selymes héját, megszemlélte a szárukat, amelyeken elszáradt barna levélkék billegtek kedvesen.
— Tényleg, nagyon szépek!
— Vegyél egyet!
— Most nem kérek, de te csak egyél!
Pendelyes udvariasságból kiválasztotta a legkisebbet, és szaftos, ügyes, odaadó harapásokkal bekebelezte.
— Reggeltől estig tudnék enni — szuszogta közben. — Sohasem adnak eleget. De jó lenne, ha szakácsnő lehetnék és nem papnő! Sokkal jobban főznék, mint az a csont és bőr Netaba, és ráadásul kinyalhatnám az edényeket… Hallottad különben, mi történt Munittal? Rábízták, hogy fényesítse ki azokat a rézedényéket, amelyekben a rózsaolajat tartják, tudod, azokat a hosszú, fedeles kancsókat. Azt hitte a szegény, hogy a belsejüket is ki kell tisztítani, erre beledugta az egyikbe a kezét, rajta egy rátekert ronggyal, aztán a szerencsétlen nem tudta kihúzni. Annyira rángatta kifelé, hogy egészen beledagadt, még a csuklója is, tudod, szóval igazán nagy bajba került. Kínjában üvöltve rohant végig a hálótermeken, hogy: „Nem tudom kihúzni! Nem bírom kihúzni!” Punti meg olyan süket már, hogy azt hitte, tűz van, és elkezdett bömbölni a többi őrökért, hogy jöjjenek és mentsék meg a novíciákat. Váhto meg éppen a kecskéket fejte. A lármára nagy kíváncsian előrohant a karambol, a kapuját meg nyitva hagyta. Erre persze kiözönlött az összes fejőskecske, befelé az udvarra, ott összefutott Puntival még a többi őrökkel, a kislányokkal meg Munittal, aki ordítva csóválta a feje fölött az öklére szorult kancsót, és hisztériázott. Az egész csűrbe fergetegesen rohant lefelé az udvaron, amikor Kosszil kilépett a templomkapun. „Mi van? Mi történt?” — óbégatta.
Pendelyes jóindulatú, kerek képe gonosz fintorba torzult, csöppet sem úgy nézett ki, mint Kosszil hideg álcaszerű arca, mégis valahogyan hasonlított rá. Arha képtelen volt visszatartani a bensőjéből áradon feltörő kacagást.
— „Mi van? Mi ez az egész?” — kiabált Kosszil. És akkor… akkor, tudod, az a barna kecske felöklelte… — Pendelyes gurult a nevetéstől, szemében könnyek csillogtak. — Munit, M-m-munit meg rácsapott a köcsöggel a kecskére… ihhihihi!
A két lány előre-hátra hintázott ültében, nagy vihogással, a térdüket markolászták, nyüszítve.
— Erre Kosszil visszafordult, és azt mondta: „De mi ez? Mi van?!” A… a… kecskének! — A történet vége föloldódott a féktelen kacagásban. Pendelyes végül megtörölte a szemét és az orrát, és öntudatlanul nekilátott a második almának.
Ennyi kacagástól Arha enyhén reszketni kezdett. Azután mégis valahogy erőt vett magán, és megkérdezte:
— Te hogy kerültél ide, Pendelyes?
— Ó, tudod, én voltam a szüleim hatodik lánya. Sehogyan sem tudtak volna ennyit fölnevelni és férjhez adni. Így aztán, amikor hétéves lettem, elhoztak az Istenkirály templomához, és fölajánlottak neki. Ez még Osszavában történt. Túl sok novíciájuk volt odaát, azt hiszem, mert hamarosan átküldték ide. Vagy tán azt gondolták, hogy belőlem valami különlegesen jó papnő lesz… szóval valahogy így. — Pendelyes elmélyült, kissé bánatos arccal harapott megint az almába.
— Jobb lenne, ha nem kéne papnővé lenned?
— Hogy jobb lehne-é? Hát persze! Inkább hozzámennék egy kanászhoz, és élnék vele az ólban. Akármit szívesebben csinálnék, mintsem hogy elevenen eltemessenek itt és minden istenáldotta napomat egy csapat nő között kelljen leélnem, ebben a haldokló sivatagban, ahol a kutya sem jár. De semmi értelme ilyesmi után sóvárogni, hiszen már fölszenteltek, és ez már végleg ideköt. Abban viszont reménykedem, hogy a következő életemben táncosnő lehetek Avabátban! Igazán megszolgáltam!
Arha sötét, vészesen nyugodt tekintettel pillantott le rá. Nem értette meg őt. Valahogy úgy érezte, hogy azelőtt sohasem találkozott Pendelyessel. Mintha sohasem látta volna gömbölyded, életteli alakját, a lányt, aki éppoly friss húsú, mint szemgyönyörködtető, aranyszínű almái.
— Hát nem a templom számodra minden? — kérdezte tőle meglehetősen nyersen.
A mindig alázatos és könnyen alkalmazkodó Pendelyes ezúttal nem vett észre semmit.
— No persze, tudom én, hogy a te uraid nagyon fontosak neked — mondta olyan közönnyel, ami egyenesen megdöbbentette a másikat. — Ennek van is valami értelme, hiszen te vagy az ő egyetlen, igazán nekik szentelt szolgájuk. Téged nem csak egyszerűen fölszenteltek, te erre születtél! Hanem nézz csak engem! Úgy nézek én ki, mint aki különleges áhítattal meg miegymással viseltet az Istenkirály iránt? Végtére is, ő is csak egy ember, hiába él Avabátban akkora palotában, amelynek a kerítése is vagy tiz mérföld! Még ha aranyból való is a teteje. Van már vagy ötvenéves, és teljesen kopasz. Akármelyik szobrára nézel, láthatod. És fogadjunk, ugyanúgy le kell vágni a lába ujjáról a körmeit, mint bárki másnak. Azt persze tudom biztosan, hogy tényleg isten. De azt gondolom, hogy sokkal istenibb lesz, miután már meghalt!
Arha egyetértett Pendelyessel, mert magában ugyancsak arra a következtetésre jutott, hogy Kargád önjelölt isteni császárai feltörekvő, hamis istenek, akik célja, hogy elhomályosítsák az igazi és örökkévaló erők imádatát. Pendelyes szavainak mélyén azonban valami olyasmi is rejtőzködött, amivel nem érthetett egyet. Valami teljesen új, valami, ami félelmet ébresztett benne. Arról sejtelme sem volt, mennyire különfélék az emberek, mennyire különbözőképpen látják a világot. Úgy érezte, mintha a tekintetét fölemelve, váratlanul egy teljesen ismeretlen világot pillantott volna meg az ablaka előtt, hatalmasat és népeset, idegent, ahol az istenek semmit sem számítanak. Pendelyes sziklaszilárd hitetlensége megrendítette. Megrémítette, és iszonyodást váltott ki belőle.
— Igen, így igaz. Az én uraim réges-régen meghaltak már, és különben sem voltak soha emberek… Tudod, Pendelyes, akár ide is rendelhetnélek, a Sírok szolgálatára. — Kedvesen szólt, mintha előnyösebb lehetőséget kínálna föl a barátnőjének. A rózsapír nyomban eltűnt Pendelyes arcáról.
— Igen… — dadogta — meglehetnéd. De én nem… nem vagyok az a fajta, aki erre megfelelne.
— De miért?
— Félek a sötétségtől — dünnyögte Pendelyes csöndesen.
Arha halk, méltatlankodó hangot hallatott, titokban viszont meg volt elégedve. Mégiscsak neki van igaza. Lehet, hogy Pendelyes nem hisz az istenekben, de azért retteg a sötétség megnevezhetetlen erőitől, akárcsak minden halandó lélek.
— Tudod persze, hogy nem teszem meg, ha te nem akarod — mondta.
Hosszú csönd ereszkedett közéjük.
— Napról napra jobban hasonlítasz Tharhoz — szólalt meg végül Pendelyes, a maga csöndes, álmodozó módján. — Hála a Jóságosnak, hogy nem Kosszilhoz hasonlítasz! Hanem te erős vagy. Én is szeretnék erős lenni! De én csak enni szeretek…
— Hát csak egyél — mondta Arhá fensőbbségesen és kissé csodálkozva. Pendelyes pedig bekebelezte a harmadik almát, magvastul, mindenestül.
A szent hely végeérhetetlen szertartásrendje pár nap múltán előparancsolta Arhát üres magányából. Az egyik nőstény kecske szokatlan időben ikergidákat hozott a világra. Ezeket az Ikeristeneknek kellett áldozni, szokás szerint. Fontos szertartás volt ez, amelyen a főpapnőnek is részt kellett vennie. Azután közeledett a holdfogyta is. A sötétség ceremóniáit pedig az üres trónus előtt kellett lebonyolítani. Arha beszívta a trónus előtt, lapos bronztálakban izzó füvek mámorító füstjét, és csak táncolt magában, fekete öltözékében. A holtak és a meg nem születettek láthatatlan lelkéért táncolt. Tánca közben ezek a szellemek körülnyüzsögték, követték lába rezdüléseit és fordulásait, kezének lassú, de biztos mozdulatait. Énekelte az énekeket, amelyeknek senki sem értette egyetlen szavát sem, amelyeket valamikor régen tanított meg neki Thar szóról szóra. A hatalmas, kettős oszlopok sorai mögött rejtőzködő papnők torka visszhangozta a furcsa szavakat, mintha csak a nyüzsgő szellemek ismételnék az éneket vég nélkül, rezgő hangokkal megtöltve a hatalmas, omladozó terem légterét.
Avabát Istenkirálya többé nem küldött foglyokat a szent helyre. Arha álmaiból is eltűnt lassacskán az a három, réges-rég meghalt árny, akiket szűk sírba temettek a kövek alatti mélysírkamra sűrű sötétjében.
Egyszer csak azért összeszedte a bátorságát, hogy visszatérjen abba a hatalmas üregbe. Mindenképpen el kell mennie oda: a Sírok papnőjének félelem nélkül kell belépnie saját birodalmába, és ismernie kell annak útjait.
Nehéz volt először lemennie a csapóajtón, de mégsem olyan félelmetes, mint ahogy gondolta. Annyira hozzáedzette magát a gondolathoz, annyira elszántan döntötte el, hogy egyedül megy és megzabolázza az idegeit, hogy amikor odaért, szinte kiábrándító volt meggyőződnie róla, nincs is ott semmi, amitől rettegnie kellene. Lehet, hogy vannak ott sírok, de úgysem láthatja őket. Ott semmi sem látható. Ott csak feketeség van és csönd. Semmi más.
Nap mint nap lement oda, mindig a trónus mögötti kis kamra csapóajtaján keresztül, mígnem a hatalmas üreg teljes kerületét, rejtélyes faragott falait oly aprólékosan meg nem ismerte, amennyire csak meg lehet ismerni valami láthatatlant. Sohasem távolodott el a faltól, hiszen ha a nagy ürességen átkelne, könnyen elveszíthetné az irányt a sötétségben, s ha végül is visszatévelyegne a falhoz, bizonyára nem tudhatná, hol is van igazán. Az első lecke megtanítottá rá, hogy a sötétség birodalmában az a legfontosabb, hogy tudja: melyik kanyarokat és nyílásokat hagyta már el és melyek következnek ezután. Ez csak számolással oldható meg, mivel a tapogató kezek számára mind oly egyforma volt. Arha emlékezőtehetsége az idők során kifinomult, ezért számára nem volt nehéz ilyen trükkös úton, tapintással és számolással haladni helyes útján a látás és más érzékek használata helyett. Hamarosan töviről hegyire ismerte már a mélysírkamrából nyíló valamennyi folyosót, a trónterem és a dombtető alatt elhelyezkedő egész kisebbik labirintust. Volt ott viszont egy folyosó, amelybe még sohasem lépett be: a vörös szikla felőli bejárat után balról a második, ha oda belépne valamelyik már ismert helyett, talán sohasem találná meg onnan a visszavezető utat. Egyre növekedett benne a vágy, hogy belépjen rajta, megismerje az igazi labirintust, de megzabolázta a vágyait mindaddig, amíg a lehető legtöbbet meg nem tanulta felőle még odakint a földfelszín fölött.
Maga Thar is csak keveset tudott róla. Csak néhány helyiség nevét meg azoknak a folyosóknak és fordulóknak a sorát, amelyeken át vagy túl kellett menni, hogy oda eljuthasson. Mindezeket elmondta Arhának, de semmi áron sem rajzolta volna le a porba, vagy mutatta volna meg akár a levegőben. Maga sem tette be soha oda a lábát, életében nem járt a labirintusban. Viszont amikor Arha megkérdezte tőle: „Hogyan lehet visszajönni a festett teremre nyíló vaskaputól?”, vagy: „Melyik alagút vezet a csontok termétől a folyó melletti folyosóhoz?” — akkor Thar hallgatott egy percig, majd monoton hangon fölsorolta az összes különös utasítást, amit még a valaha élt Arhától megtanult: ennyi és ennyi kereszteződésen menj keresztül, itt meg itt fordulj balra és így tovább és így tovább. Arha mindezt kívülről megtanulta, akárcsak Thar, mi több, gyakran az első hallomásra. Éjjelente, az ágyban fekve ismételgette magában, próbálta maga elé képzelni a legfontosabb üregeket, helyeket és fordulókat.
Thar megmutatta Arhának a rengeteg kémlelőnyílást, amely minden épületből és templomból, sőt a szabadból, elmozdíthat szikladarabok alól nyílt az útvesztőbe. A kőfalú alagutak pókhálója beszőtte az egész szent hely alját, sőt helyenként még túl is nyúlt a falakon. Többmérföldnyi alagút húzódott odalent a sötétben. Az ott élők közül senki sem tudott a minden léptük alatt megbúvó útvesztőről, csak ő, a két másik főpapnő és a melléjük rendelt különleges szolgák, a három eunuch: Kezes, Váhto és Dubbi. A többiek között csak titokban elsuttogott pletykák terjengtek róla. Annyit tudtak csupán, hogy barlangok és különféle üregek vannak a sírkövek alatt. De senki sem akart bármiféle kapcsolatba kerülni a Névtelenekkel és a nekik szentelt helyekkel. Biztos úgy gondolták, hogy minél kevesebbet tudnak minderről, annál jobb. Arha természetesen nagyon is kíváncsi volt minderre, és mivel tudott a kémlelőnyílások létezéséről, szerette volna megtalálni őket. Olyan jól el voltak azonban rejtve a padozatok kőlapjaival vagy a sivatag talajában, hogy egyetlenegyet sem talált meg, még a saját kis házában sem, mindaddig, amíg Thar meg nem mutatta neki.
Egy kora tavaszi éjszakán meggyújtott egy gyertyás viharlámpást, majd lemenvén eloltotta, átment vele a mélysírkamrán a vörös sziklakapu bejárati folyosójától balra nyíló második alagút torkolatához.
Vagy harminc lépést tett meg lefelé a szűk járatban, azután áthaladt egy ajtónyíláson. Kitapintotta a falba ágyazott vas ajtókeretet. Ez alkalommal eddig terjedt a felfedezőútja. Később a vasajtón túl végigment a hosszú alagúton, majd amikor a járat jobb felé kanyarodott, meggyújtotta a gyertyát. Itt már szabad volt világítani. Ez a hely már nem tartozott a mélysírkamra rendszeréhez. Most már kevésbé szent, de talán még veszedelmesebb helyen volt. Végre behatolt a labirintusba.
A gyertyavilág kis fénykörét körülölelték a nyers kőfalak, a padozat és a mennyezet síkjai. Moccanatlanul állt a halott levegő. Előtte és mögötte sötétbe veszett a hosszú alagút.
Minden járat egyforma volt. Keresztül-kasul keresztezték egymást. Nagy gonddal számlálta a kanyarokat és átjárókat, magában mormolva Thar utasításait, holott fejből is betéve tudta őket. Mégis, borzasztó lett volna eltévedni a labirintusban. A mélysír-kamrában és a körülötte lévő rövidebb járatokban Kosszil vagy Thar még megtalálta volna, talán még Kezes is utánaeredt volna, hiszen oda többször is elvitte magával. Itt azonban még egyikük sem járt soha. Egyedül ő maga. Kevés hasznára válna, ha utánajönnének a mélysírkamrába, és ott keresnék kiáltozva, mialatt ő vagy félmérföldnyire tévelyegne valamilyen össze-vissza gyűrűző járatban. Maga elé képzelte, hogy hallja a kiáltásaikat, amint visszhangozva végigrobajlanak minden folyosón, hogy megpróbál a hangok irányában visszamenni, de egyszer eltévedvén, csak még jobban belegabalyodna az útvesztőbe. Olyan élénken gondolta mindezt, hogy egy pillanatra meg kellett állnia: mintha valóban hívó szót hallana a távolból. De néma volt körülötte minden. Különben sem tévedhetett el. Nagyon óvatos volt, és a saját világában, a saját birodalmában járt. A sötétség, a Névtelenek erői úgy irányítják itt a lépteit, ahogy a labirintusba bemerészkedő bármely más halandó lábát tévútra vezetnék.
Az első alkalommal nem ment túl messzire, de ahhoz éppen elég mélyre, hogy végletes magányának és függetlenségének furcsán kesernyés, de mégis kellemes érzése egész valóját kitöltse, azután újra meg újra visszacsábítsa a mélységbe, minden alkalommal messzebb és messzebb. Eljutott a festett terembe, a hatos elágazáshoz, végighaladt a legkülső alagúton, és behatolt abba a különös járatba, amely a csontok kamrájához vezetett.
— Mikor készült a labirintus? — kérdezte egy alkalommal Thartól. Mire a szikár, vékony csontú papnő így válaszolt:
— Nem tudom, úrnőm. És senki sem tudja.
— És mi végre csinálták?
— A Síroknak szánt ajándékok és kincsek elrejtésére és azok megbüntetésére, akik el akarták lopni ezeket a kincseket.
— Minden kincs, amit eddig láttam, a trónus mögötti szobákban és az alattuk lévő pincékben rejlik. Mi lehet még a labirintusban?
— Sokkal értékesebb és sokkal ősibb kincsek. Szeretnéd megnézni őket?
— Igen, igen!
— A sírok kincstárába senki sem léphet be rajtad kívül. Szolgáidat magaddal viheted a labirintusba, de a kincseskamrába már nem. Még ha mondjuk Kezes tenné be oda a lábát, ez is fölébresztené a sötétség haragját. Sohasem távozhatna a labirintusból elevenen. Oda csak egymagád mehetsz, míg világ a világ. Én tudom, hol van a nagy kincstár. Megmondtad nekem tizenöt éve, mielőtt meghaltál, hogy ismét elmondhassam neked, ha újból visszatérsz. Elmondhatom, melyik utat kell követned arrafelé a festett termen túl. A kincseskamráé pedig az az ezüstkulcs, ott a karikádon, amelyiknek a szára sárkány alakban végződik. De oda egyedül lehet csak menned.
— Mutasd meg hát az utat.
Thar elmagyarázta neki, és ő megjegyezte, ahogyan mindent megjegyzett, amit valaha hallott. Mégsem ment el, hogy megnézze a sírok nagy kincstárát. Visszatartotta valami titokzatos érzés, amelyet sem akaratával, sem eszével nem volt képes még felfogni. Vagy talán tartalékolni akart magának valamit, valamit, ami még előtte van, ami némi reménysugarat gyújt számára ezeknek az alagutaknak a mélyén, ahol végül mindig csupasz falakba ütközött, vagy éppen poros, vak, üres kamrákban kötött ki. Még várnia kellett, mielőtt megláthatja a kincseket.
Végtére is, talán nem látta őket már azelőtt?
Még mindig furcsa érzésekkel töltötte el, amikor Thar vagy Kosszil olyasmiről beszélt neki, amit halála előtt látott vagy éppen mondott. Azzal tisztában volt, hogy valóban meghalt és újjászületett abban az órában, amikor a régi teste kimúlt. És nemcsak egyszer, tizenöt évvel ezelőtt, hanem ötven éve is meg azelőtt meg azelőtt, visszafelé az évek és évszázadok, az egymást követő nemzedékek során, egészen az idők legkezdetéig, amikor a labirintust kivájták, a sírköveket felállították, és a Névtelenek első papnője eljárta legelső táncát az üres trónus előtt. Egy volt ez a számtalan élet, és az övé. Ő volt az első papnő. Minden emberi lény új életet nyer halála után, de egyedül ő, Arha születik újjá a maga képében. Vagy százszor végigismételte az útvesztő járatait és fordulóit, amelyek végül elvezettek a rejtett kamrához.
Néha valóban úgy tűnt, hogy emlékezik rá. A hegy alatt rejtőzködő sötét helyek olyan ismerősek voltak neki, mintha nem csupán a birodalmát alkotnák, hanem egyénein az otthonául szolgálnának. Amikor belélegezte a bódító füstöt a hold elfogytakor lejtendő tánc előtt, a feje pihekönnyűvé vált, és a teste sem volt többé az övé. Akkor végigtáncolt az elmúlt évszázadokon, mezítláb, fekete gúnyájában, és tudta, hogy ez a tánc sohasem ért véget.
Mégis, valahogy furcsa volt, ha Thar néha így szólt hozzát „Te mondtad nekem a halálod előtt…”
Egyszer megkérdezte:
— Kik voltak azok, akik ki akarták rabolni a sírokat? Volt egyáltalán ilyen kísérlet? — A sírrablási próbálkozások izgalmat váltottak ki belőle, de ugyanakkor lehetetlennek is tűntek a számára. Hogyan jöhettek egyáltalán titokban a szent helyre? Kevés volt a zarándok, talán még a foglyoknál is kevesebb. Néhanapján újabb novíciákat vagy rabszolgákat küldtek nekik a Négy-föld valamelyik kisebb templomától, vagy kisebb csoport érkezett, hogy némi aranyat vagy ritka illatszert ajándékozzon egyik vagy másik templomuknak. De ez volt minden. Senki sem tévedt arra céltalanul, eladni vagy megvenni valamit, sem megtekinteni a szent helyet vagy éppen kirabolni azt. Akárki jött oda — parancsra tette. Arha még azt sem tudta, milyen messzire van a legközelebbi város, húsz mérföldre vagy talán többre? Ráadásul a legközelebbi város egészen kicsi volt. A szent helyet üressége és magányossága óvta és védelmezte. A körülötte elnyúló sivatagon bárki akkora eséllyel kelhetne át észrevétlenül, akár egy fekete bárány a hómezőn, gondolta magában Arha.
Tharral és Kosszillal volt mostanában, velük töltötte a legtöbb időt, amikor éppen nem pihent a kis házban vagy kóborolt a hegy gyomrában. Viharos, hideg áprilisi éjszaka volt éppen. A tűzhelyen égő kicsi, zsályaágakból rakott tűz mellett üldögéltek az Istenkirály temploma mögötti helyiségben, Kosszil szobájában. Az ajtó előtt, az előcsarnokban Kezes és Dubbi pálcaszámolósdit játszott. Földobtak a levegőbe egy maréknyi pálcikát, és igyekeztek minél többet elkapni a kinyújtott kézfejükkel. Néha Arha is játszotta ezt a játékot Kezessel, titokban, a kis ház belső udvarán. Ha a három papnő elhallgatott, csak a lehulló pálcikák koppanása, a győztes nevetése vagy a vesztes zsörtölődése és a maréknyi tűz halk pattogása hallatszott. A falakon kívül körös-körül a sivatag néma, mély csöndje honolt. Olykor-olykor fölsurrogott valahol egy-egy hirtelen zápor kopogása, valahol távolabb, a homokon.
— Régebben sokan megpróbálták kirabolni a Sírokat, de soha senkinek sem sikerült — válaszolta Thar. Bár alapvetően kevés szavú volt, néhanapján szívesen elmesélt egy-két történetet. A legtöbbször Arha oktatásának részeként. Ma este úgy tűnt, ki lehet csikarni belőle valamilyen históriát.
— De hogyan merészelte megpróbálni bárki is?
— Azok merészelték — szólt közbe Kosszil. — Varázslók voltak, afféle bűbájos népség a Belső-földekről. Azelőtt történt mindez, hogy az Istenkirályok kerültek volna Kargád-föld trónjára. Akkoriban még nem voltunk valami erősek. Nyugat felől gyakran idevitorláztak a varázslók Karego-Átba és Atuanba, hogy kifosszák a part menti városokat, végigrabolják a földművesek falvait, sőt betörjenek a szent városba, Avabátba. Azzal kérkedtek, hogy a sárkányok ellen jöttek, de csak városokat és templomokat raboltak.
— Legnagyobb hőseik is eljöttek hozzánk, hogy kipróbálják a kardjuk, erejét — kapcsolódott a beszélgetésbe Thar. — Meg hogy istentelen varázslataikkal próbálkozzanak. Egyikük, egy hatalmas varázsló és sárkányvitéz, mindegyik közül a legnagyobb is eljött ide, csak hogy pórul járjon. Régen volt ez, nagyon-nagyon régen, de a történetére máig emlékeznek, és nem csak errefelé. Azt a varázslót Vandór-Akbénak nevezték. Egyszerre volt ott nyugaton mágus és király. Eljött a mi országunkba, és Avabátban összeszövetkezett néhány ottani lázadó karg nagyúrral, és harcba keveredett az iker Istenfivérek legbelső templomának főpapjával a város fölötti uralomért. Hosszú ideig tartott a küzdelem, az ember varázslatainak harca az istenek villámaival szemben, közben a templom romhalmazzá omlott körülöttük. Végül a főpap széthasította a mágus varázslóbotját, kettétörte az erejét hordozó amulettjét és végleg legyőzte a támadót. Fejvesztve ménekült a városból és Kargád-földről, keresztül egész Óceánföldön, annak legnyugatibb széléig. Ott aztán elbánt vele egy sárkány, hiszen az erejét már elveszítette. Attól a naptól a Belsőföldek ereje és hatalma végleg megroppant. Azt a főpapot Intatinnak hívták, ő volt a Tarb-ház első képviselője, azé a nemzetségé, amelyből azután a jóslatok beteljesülésével évszázadok múltán Karego-Át papkirályai, tőlük pedig egész Kargád-föld Istenkirályai származnak, így történt, hogy Intatin idejétől a kargok országának hatalma és ereje egyre csak gyarapodott. Akik azért jöttek, hogy a Sírokat kirabolják, mind varázslók voltak, és egytől egyig Vandór-Akbé kettétört amulettjére pályáztak. De az mind a mai napig itt van, ahol a főpap biztonságba helyezte. És itt vannak a vakmerők csontjai is… — mutatott Thar a földre a lába alatt.
— A fele van itt — szólt közbe Kosszil.
— A másik fele pedig örökre elveszett.
— Hogyan veszett el? — kérdezte Arha.
— Intatin az ő kezében maradt felet a Sírok templomának adományozta örökös őrzésre. A másik fele a varázsló kézében maradt, de ő, mielőtt elmenekült innen, Hupun jelentéktelen kis királyának, Toregnak adományozta. Azt én sem tudom, miért cselekedett így.
— Hogy viszályt keltsen, hogy fokozza Toreg gőgjét — vetette közbe Kosszil. — És úgy is lett. Toreg utódai többször föllázadtak a Tarb-ház uralmának idején. Még az első Istenkirály ellen is fegyvert ragadtak, nem ismerték el sem királyi hatalmát, sem isteni voltát. Gyalázatos, elátkozott népség volt az. Mára már az írmagjuk is kiveszett.
Thar bólintott.
— A mi mostani Istenkirályunk atyja, a Magasba Szárnyaló Nagyúr szétzúzta Hupun uralkodóházát, földig rombolta palotáikat. Amikor ez bekövetkezett, a fél amulett, amelyet Vándor-Akbé és Intatin ideje óta őriztek, végleg elveszett. Senki sem tudja, mi történt vele. Ez pedig egy emberöltővel ezelőtt történt.
— Biztos kihajították a szemétdombra — mormolta Kosszil. — Azt beszélik, egyáltalán nem látszik valami nagy kincsnek ez a Vándor-Akbé gyűrűje. Legyen átkozott a varázslónépség minden kacatjával együtt! — És Kosszil beleköpött a pattogó tűzbe.
— És te láttad már az itt őrzött felét? — fordult Thar felé Arha.
A szikár papnő megrázta a fejét.
— Abban a kincseskamrában van, ahová senki sem léphet be az egyetlen papnőt kivéve. Valószínűleg ez ott a legnagyobb kincs, nem tudom. De azt hiszem, talán mégis az. Hiszen a Belső-földekről sok száz éve küldözgetik ide a tolvajokat és varázslókat, hogy szerezzék vissza. Képesek elmenni arannyal teli, nyitott ládák mellett, s csak ezt az egyetlen dolgot keresik. Nagy idők múltak el azóta, hogy Vándor-Akbé és Intatin ezen a földön járt, erre a történetre mégis emlékeznek, és még mindig mesélik erre mifelénk és nyugaton egyaránt. Az évszázadok múlásával rengeteg dolog keletkezik, és legtöbbjükül is múlik. Nagyon kevés olyan kincs van, ami igazi érték marad, és kevés olyan történet, amelyet századokon át mesélnek.
Arha jó darabig tűnődött, majd megszólalt:
— Nagyon bátrak vagy nagyon ostobák lehettek azok az emberek, ha merészeltek behatolni a Sírokba. Talán nem ismerik a Névtelenek hatalmát?
— Nem — szólt Kosszil rideg hangján —, azoknak nincsenek isteneik. Varázslatokat művelnek, s közben azt hiszik, ők maguk az istenek. De nem azok. És amikor meghalnak, végleg elvesznek, nem születnek újjá. Porrá és csontokká válnak, szellemük még együtt sír a széllel egy darabig, amíg a vihar széjjel nem kergeti őket. Nincs halhatatlan lelkűk.
— És miféle varázslatokat űznek? — kérdezte Arha elbűvölt kíváncsisággal. Nem emlékezett rá, hogy egyszer ráparancsoltak, forduljon el, ne nézzen a Belső-földekről érkezett hajókra. — Hogyan csinálják? És mire való az egész?
— Trükkök, csalás, szemfényvesztés az mind — válaszolt neki Kosszil.
— Annál azért valamivel több — szólalt meg Thar —, mármint ha a mesék legalább részben igazat is mondanak. A nyugati varázslók el tudják állítani és fel tudják támasztani a szelet, s az arra fúj, amerre ők akarják. Ezt mindenki elismeri, így van minden mesében. Ezért olyan kiváló tengerészek. A varázsszelet befogják a vitorlájukba, és arra hajóznak, amerre csak akarnak. A viharokat meg el tudják csitítani. Azt is beszélik, hogy fényt is tudnak támasztani, amikor csak akarnak, meg… sötétséget is, és sziklából drágakövet, ólomból aranyat csinálnak. Egyetlen szemvillanás alatt hatalmas palotát vagy egész várost teremtenek, legalábbis így látja, aki nézi, no és medvévé, sárkánnyá vagy éppen hallá változhatnak, ahogy a kedvük tartja.
— Én nem hiszek ebben az egészben — szólt közbe Kosszil. — Azt, hogy veszedelmesek, milliónyi trükköt tudnak és sikamlósak, akár az angolna, azt elhiszem. De azt is beszélik, hogy ha elveszik tőlük fából faragott varázsbotjukat, ezzel minden erejük is odavan. Bizonyára gonosz rúnákat véstek ezekre a varázslóbotokra.
Thar megint csak megrázta a fejét.
— Tényleg van varázslóbotjuk, de ez csak egy szerszám, amivel közvetítik a bennük rejlő varázserőt.
— De honnan merítik a varázserejüket? — kérdezte Arha. — Honnan származik ez az erő?
— Lárifári — szólt Kosszil.
— Így beszélik — mondta Thar. — Ezt mondta egyszer, nekem valaki, aki találkozott a Belső-földek egyik nagy varázslójával, egy nagy mágussal, ahogy ők mondják. Foglyul ejtették egy nyugati hadjárat alkalmával. Fölmutatott nekik egy száraz fából faragott botot, és mondott neki valamit, és lám csak! A bot fényt sugárzott. Azután még egy szót szólt, és láss csudát, a boton érett piros almák termettek! Ezután kiejtett még egy varázsigét, és a bot, a fény, az almák mind eltűntek, a varázslóval együtt. Egyetlen szóra úgy eltűnt, akár a szivárvány vagy egy szempillantás, nyoma sem maradt. Többé sohasem látták azon a szigeten. Lehetséges, hogy mindez csupán szemfényvesztés?
— Bolondokat könnyű még bolondabbá tenni — mormogta Kosszil.
Thar nem szólt többet, elkerülendő a veszekedést, de Arha megrettent tőle, hogy végleg elvetik a témát.
— És hogy néz ki ez a varázslónépség — kérdezte —, igaz, hogy tetőtől talpig feketék, a szemük meg fehéren villog?
— Feketék és gonoszok. Én még egyetlenegyet sem láttam — szólt Kosszil önelégülten, megriszálta súlyos tomporát az alacsony zsámolyon, kezét a tűz felé nyújtotta.
— Tartsák távol tőlünk őket az ikeristenek — dünnyögte Thar.
— Többé soha nem jönnek vissza ide — mondta Kosszil. Tovább pattogott a tüzecske, dörömbölt a tetőn a sűrű eső, odakint, a homályos előtérben izgatottan fölkiáltott Kezes:
— Aha! Ide nekem egy felet! Egy fél az enyém!