Atuan sírjai

ELSŐ FEJEZET Az elemésztett

Élesen fölrikoltott egy kürt, majd hirtelen elhallgatott. A nyomában beálló csöndet csak a lábak csosszanásának nesze bolygatta meg, amint a lassú szívverés ritmusára döngő dobok tompa ütemére megindultak. A trónterem tetejének résein és két oszlop között, ahol beszakadtak a gerendák és a szarufák, rézsútosan tűzött be a bágyadt napsugár. Az első óra volt ez a napfölkelte után. A hűvös levegőben még egy korai szellő sem rezdült. A padozat márványlapjai közül előtüremkedő dérlepte, elszáradt fűszálak halkan surrogtak, amint végiglegyintett rajtuk a papnők fekete lebernyege. Négyesével vonultak végig a hatalmas termen, a kettős oszlopsorok között. Kimérten dübörögtek a dobok. Egyetlen hang sem pisszent, egyetlen szem sem pillantott föl. A feketébe öltözött lányok kezében égő fáklyák vörös fénnyel pislákoltak, és élesebben villantak föl az oszlopok sötét árnyékában. Odakint, a trónterem lépcsőjén álltak a férfiak: őrök, kürtösök, dobosok. A nagy kapun belülre csak nők léphettek, fekete, csuklyás lebernyegükben vonultak lassan, négyesével az üres trón felé.

Két magas termetű nő haladt az élen, fekete árnyként. Egyikük szikár és rideg, a másik testes, nehézkesen, kácsázva lépkedett. Közöttük haladt egy hatévesforma kislány. Egyenes szabású, fehér ruhácskát viselt. Feje, karja, lába szára csupasz volt, nem viselt cipőt. Szánandóan parányinak látszott. A trónushoz vezető lépcsősor aljánál, ahol sötét rendben sorakoztak már a többiek, a két magas nőalak megállt. Gyengén előbbre taszították a gyermeket.

Úgy tűnt, hogy a magas emelvényen álló trónust mindkét oldalán a tetőtér homályából alácsüngő hatalmas, sötét fátylak függönyözik el. Szemmel nem lehetett megbizonyosodni felőle, vajon valóban függönyök, vagy csak sűrűbb árnyak játszanak a tekintettel. A trón maga fekete volt, karfáján és háttámláján drágakövek és aranydíszítés tompa fénye csillogott. Lenyűgözően hatalmas volt. Egy benne ülő felnőtt törpének látszott volna. Nyilvánvalóan nem emberi méretekre készítették. Üres volt. Csak homály és árnyak lapultak benne.

A gyermek egyedül mászott meg négyet a hét vöröses erezetű márványlépcső közül. Olyan szélesek és magasak voltak a lépcsőfokok, hogy mindkét lábát meg kellett vetnie rajtuk, mielőtt a következőnek nekiveselkedne. A középső lépcsőn, közvetlenül a trónussal szemben vaskos fatőke állt, közepén széles vájat. A gyermek térdre ereszkedett előtte, fejét a vájatba illesztette és enyhén oldalra fordította. Mozdulatlanná merevedett.

Derekán övvel megerősített, világos gyapjúköpenyt viselő alak lépett elő hirtelen a trón jobb oldaláról, és a lépcsőn levonult a gyermekhez. Arcát fehér maszk borította. Ötlábnyi hosszú, fényes acélpengéjű kardot tartott a kezében. Megállás és egyetlen szó nélkül két marokra fogva magasba lendítette a pallost a gyermek vékonyka nyaka fölött. A dobszó elhalt.

Amikor a penge éle csúcspontjára ért és megállt a levegőben, egy fekete alak bukkant föl a trón bal oldalán, és megfogta az áldozatra emelt kardot. A pallos éle villogott a levegőben. Egy hosszú pillanatig így mérte össze erejét a fekete és a fehér alak, akár két arc nélküli táncos, a moccanatlan gyermek fölött, akinek nyaka fehéren villant elő szétváló hajának fekete tincsei közül.

Némán elváltak egymástól, és felszökkentek a lépcsőn, hogy eltűnjenek a hatalmas trónust övező sötétségben.

Ekkor egy papnő lépett elő, és egy kupából valami folyadékot löttyintett a lépcsőre a térdelő gyermekalak mellé. A folt feketén csillogott a terem félhomályában.

A gyermek fölemelkedett, és óvatosan lejött a négy lépcsőfokon. Amikor lent megállt, a két magas papnő fekete, csuklyás kámzsát és köpenyt borított rá, majd ismét visszafordította a lépcső, a sötét folt és a trónus felé.

— Ó, Névtelenek, tekintsetek erre a nektek ajándékozott leányra, aki íme, szintén névtelennek született. Fogadjátok el az életét, életének minden esztendejét, egészen a haláláig, hiszen az is a tietek. Ó, találtassék ő elfogadhatónak! Emésztessék el!

Éles, nyers hangok és kürtök válaszoltak rikoltva:

— Elemésztetett! Elemésztetett!

Ott állt a kicsiny leányka, és fekete kámzsája alól föltekintett a trónra, melynek a karmos lábába, karfájába és háttámlájába ágyazott drágaköveket por borította, faragott támláján pókháló csüngött, és bagolyürülék fehér foltjai éktelenkedtek. A felső lépcsőfokokat közvetlenül a trón előtt, afölött, amelyen az imént térdepelt, halandó láb még sohasem érintette. Oly vastagon lepte őket a por, hogy egyenesen földdel borítottnak tűntek, a márványlapok vöröses erezetét ki tudja, hány esztendő, hány évszázad egymásra rakódó porrétegei takarták el teljesen?

— Elemésztetett! Elemésztetett!

Hirtelen újra megszólalt a dob. Ezúttal jóval gyorsabb pergessél.

A menet némán és csoszogva összeállt, és elvonult a trónus elől, keletnek fordulva, a kapunyílás távolban ragyogó négyszöge felé. Kétoldalt a vastag kettős oszlopok, akár hatalmas sápadt lábszárak törtek a magasba, a tető alatt meglapuló homályba. A papnők között a gyermek, immár talpig feketében, akárcsak ők, ünnepélyesen lépkedett apró, csupasz lábaival a deres fűszálakon, a jéghideg kövezeten. Akkor sem nézett fel, amikor a tető nyílásán bezúduló napfény keresztezte az útját.

Az őrök szélesre tárták a kaput. A fekete menet kiért a rezgő, hideg fénybe, a kora reggeli szélbe. A nap szemkápráztatóan ragyogott, mintegy úszva a végtelenbe vesző keleti látóhatár fölött. A nyugatom húzódó hegykoszorú ugyanúgy verte vissza sárgás ragyogását, mint a trónterem széles homlokzata. A domboldalon lejjebb álló épületek még bíborszínű árnyékban rejtőzködtek, kivéve az Istenfívérek templomát, amely büszkén terpeszkedett a szemközti halmon, nem régen aranyozott kupolája dicsfényként verte vissza a kelő nap sugarait. A négyes sorokba rendeződött papnők feketén vonultak lefelé a Sírok hegyének oldalán. Menet közben halkan énekelni kezdtek. A dallam mindössze három hangból állt, az állandóan ismételgetett szó pedig olyan ősi volt, hogy már teljesen elveszítette a jelentését, akár egy útjelző tábla ott, ahol már régen nincs is út. Ezt a kiürült szót ismételgették újra meg újra. E napot, a papnő visszaállításának napját teljesen kitöltötte ez a lassú, száraz, egyhangú női kórus.

A kisleányt egyik helyiségből a másikba, egyik templomtól a másikig cipelték. Az egyik helyen kevés sót tettek a nyelvére, másutt arccal nyugatnak kellett térdelnie, míg haját rövidre vágják, illatosított ecettel mossák és olajjal bedörzsölik, megint másutt egy oltár mögött egy fekete márványtömbön kellett hasalnia, mialatt körülötte siratódalokat énekeltek. Ezen a napon sem ő, sem a papnők bármelyike nem vett magához ételt, és nem ivott vizet. Amikor lement az esthajnalcsillag, a kisleányt ruhátlanul ágyba fektették báránybőrök között, olyan szobában, ahol azelőtt még sohasem aludt. Egy házban, amely évekig zárva állt, s most, ezen a napon nyitották ki hosszú ideje először. Szobája magasabb volt, mint amilyen hosszú, és nem voltak rajta ablakok. Áporodott, sűrű, élettelen, dohos szag terjengett benne. A néma asszonyok otthagyták őt a sötétben.

Mozdulatlanul feküdt, úgy, ahogy letették. Szeme tágra nyíltan figyelt. Nagyon sokáig feküdt így új helyén.

Egyszer csak imbolygó fényt pillantott meg a magas falon. Valaki csöndesen osont a folyosón, kezével ernyőzve mécsesét, így az alig adott több fényt, mint egy szentjánosbogár. Sejtelmes suttogás hallatszott:

— Sssz, ott vagy, Tenar?

A gyermek nem válaszolt.

Ekkor egy fej bukkant elő az ajtónyílásban, egy furcsa fej: teljesen kopasz, akár egy meghámozott krumpli, és ugyanolyan sárgás színű. Még a szeme is afféle krumpliszem: apró és barna. Orra eltörpült arcának vaskos, hájas leffentyűi között, szája keskeny, hasított rés. A gyermek meredten bámulta ezt az arcot. Pupillája sötéten tágra nyílt, szempillája sem rezdült.

— Sssz, Tenar, kicsi lépes mezecském, itt vagy hát! — A hang sejtelmes volt, magas, mint egy nőé, de mégsem női hang. — Nem szabadna itt lennem, kint van a helyem az ajtó előtt, a tornácon. Oda megyek vissza most. De látnom kellett, hogy van Tenar, az én kicsim ez után a hosszú-hosszú nap után, hogy van az én szegény kis lépes mezecském?

Odalépett hozzá, zajtalanul, de nehézkesen, és kinyújtotta a kezét, mintha a haját akarná hátrasimítani.

— Nem vagyok többé Tenar — szólt a gyermek a szeme közé bámulva. Az alak keze megállt, nem érintette meg.

— Persze hogy nem — suttogta egy pillanat múlva. — Tudom. Tudom. Most már a kis elemésztett vagy. De én…

A kislány semmit sem szólt.

— Nehéz napja volt ez az én kicsikémnek — szuszogta a súlyos alak. A lángocska halványan sercegett nagy, sárga mancsában.

— Nem szabadna belépned ebbe a házba, Kezes.

— Nem, nem. Tudom. Nem szabadna ide belépnem. Jól van hát, jó éjszakát, kicsikém… jó éjszakát.

A gyermek most sem szólt. Kezes lassan megfordult és elkullogott. A fényecske elhalt a kamra magas falán. A kislány, akinek mától nem volt más neve, csak az, hogy Arha, az elemésztett, csöndesen feküdt a hátán, és egyre bámult a sötétbe.