Atuan sírjai

HARMADIK FEJEZET A foglyok

A kis ház folyosóján kimérten és hangosan csattogtak Kosszil léptei. A magas, termetes alak betöltötte a helyiség ajtónyílását; a papnő fél térdre ereszkedve pukedlizett előtte köszöntésként, majd ismét hatalmassá nőtt, amint teljes magasságába emelkedett.

— Úrnőm.

— Mi van, Kosszil?

— Engedélyt kaptam rá, hogy a mai napig intézzem a Névtelenek birodalmának bizonyos ügyeit. Ha úgy kívánod, elérkezett át idő, hogy megtanuld, megismerd és átvedd ezekét az ügyeket, amelyekről eddig nem volt tudomásod.

A lány ablaktalan szobájában üldögélt, látszólag meditálva, de gyakorlatilag nem csinált semmit, és lényegében nem is gondolt semmire. Kellett hozzá bizonyos idő, hogy megváltoztassa jellegtelenül gőgös arckifejezését. Lassan megváltozott hát, bár igyekezett palástolni érzelmeit. Bizonyos ravaszság is vibrált a hangjában, amikor megszólalt:

— A labirintusba?…

— A labirintusba nem lépünk be még, de keresztül kell mennünk a mélysírkamrán.

Kosszil hangjában félelem árnyalata rezdült, vagy csak színlelte az ijedelmet, hogy ezzel Arhát félemlítse meg. A lány sietség nélkül fölemelkedett, és közömbösen mondta:

— Nagyon jó. — Szívét azonban ujjongás töltötte el, amint az Istenkirály papnőjének súlyos alakja nyomában haladt. „Végre! Végre! Megpillanthatom végre a saját birodalmamat!”

Tizenöt éves volt ekkor. Már több mint egy éve, hogy felnőtt nővé érett. Attól a pillanattól nyerte el Atuan sírjai egyetlen papnőjének minden jogát. A Kargád-föld valamennyi főpapnője fölé emelkedett ezzel, ő volt az, akinek még az Istenkirály sem parancsolt. Most már mindenki térdet hajtott előtte, még a sovány Thar és Kosszil is. Bárki szólt hozzá, csak mélységes tisztelettel tehette. De semmi sem változott meg. Semmi sem történt. Miután felszentelésének szertartásai lezajlottak, minden ugyanúgy ment tovább, mint korábban. Ott volt a gyapjú, amelyet meg kellett fonni, a fekete szövet, amelyet meg kellett szőni, gabonát kellett őrölni, és el kellett végezni a különféle szertartásokat. A kilenc éneket minden este elénekelték, évente kétszer áldották meg az ajtókat és táplálták kecskevérrel a sírköveket. A hold fogytán az üres trón előtt táncoltak, így múlt el az egész év, ahogyan az előző év is elmúlt, s talán élete minden esztendejének így kell eltelnie?

Az unalom néha szinte rémületté fokozódott benne, úgy érezte, hogy a torkát szorongatja. A napokban rájött, hogy beszélnie kell róla: ha nem mondhatja el senkinek, biztosan beleőrül. Kezesnek öntötte ki a szívét. Büszkesége visszatartotta attól, hogy a többi lány előtt föltárulkozzon, az idősebb nőknek óvatosságból nem vallotta be érzéseit, de Kezes senki sem volt, csak egy hűséges vén ürü. Az nem számított semmit, amit neki elmond. Ám legnagyobb meglepetésére még válasza is volt a számára.

— Réges-régen — mondta —, tudod, kicsikém, még azelőtt, hogy a négy országrész egyetlen birodalommá egyesült volna, akkor, amikor még nem volt mindnyájunk ura az Istenkirály, egész sereg kisebb király, fejedelem és főnök uralkodott. Szakadatlanul marakodtak egymással. És ide kellett eljönniük, hogy eldöntsék a vitáikat, így volt, bizony, eljöttek innen tőlünk, Atuanról, Karego-Átról, Atniniről, sőt még Hur-át-Hurból is mind a főnökök és fejedelmek szolgáikkal és seregeikkel. És téged kellett megkérdezniük, mit tegyenek. Neked pedig oda kellett állnod az üres trónus elé és közvetítened nekik a Névtelenek tanácsát. Hát szóval így volt régen. Azután, az idő múltával a papkirályok uralma alá került egész Karego-Át, majd később Atuan is. Most pedig, már négy vagy tán öt emberöltő óta az Istenkirályok uralják mind a négy földet. Egyetlen birodalmat kovácsoltak belőlük, így változtak meg a dolgok. Az Istenkirály leválthatja a törvényt megsértő főnököket, és a közöttük dúló viszálykodásban is ő dönt. És mivel maga is isten, amint tudod, nem kell túl gyakran tanácsért folyamodnia a Névtelenekhez.

Arhának végig kellett gondolnia a hallottakat. Az idő nem sokat számított, legalábbis itt a sivatag világában, az örökkévaló kövek árnyékában, ahol az élet ugyanúgy zajlott, változatlanul a világ kezdete óta. Nem szokott hozzá, hogy a dolgok változásán gondolkodjék, azon töprengjen, hogyan múlnak el a régiek és keletkeznek helyettük újak. Nem is volt ínyére, hogy a valóságot ilyen szemmel nézze.

— Az Istenkirályok hatalma sokkal csekélyebb azokénál, akiket én szolgálok — mondta elfintorodva.

— Persze, így igaz… De az ember csak nem mond ilyeneket az istenek szemébe, kicsi lépes mezecském. De még a papnőikébe sem igen.

Belenézve a súlyos alak apró, barna, pislogó szemébe, eszébe jutott Kosszil, az Istenkirály főpapnője, akitől rettegett az első pillanattól, hogy a szent helyre érkezett. És megértette a hallottak lényegét.

— De az Istenkirály és népe elhanyagolja a sírok kultuszát. Egyikük sem jön el soha.

— Küld viszont áldozatul foglyokat. Ezt nem mulasztja el. Sem a Névteleneknek járó ajándékokat.

— Azok az ajándékok! Az ő templomát évente frissen kifestik, félmázsányi arany hever az oltárán, lámpáiban meg rózsaolaj ég! De nézd csak meg a tróntermet… lyukas a teteje, a kupolái roskadoznak, a falaiban patkányok tanyáznak, gerendáin baglyok és denevérek díszelegnek. De még így is túléli az Istenkirályt és minden templomát és minden utána következő királyt is. Itt volt már előttük, és akkor is itt lesz, amikor mindnyájan elenyésztek. Ő maga a dolgok közepe!

— Igen, ő a dolgok közepe.

— Vannak ám ott kincsek is. Thar néha mesél róluk nekem. Tízszer is megtöltenék az Istenkirály templomát. Van ott arany és ősidőkben, száz nemzedékkel ezelőtt, vagy ki tudja, mikor ajándékozott trófeák. Mind ott rejtőzködik a föld alatti vermekben és üregekben. De oda még nem akarnak elkísérni. Csak várakoztatnak, egyre váratnak. Azt azért már tudom, hogy néz ki odalent. Járatok és üregek vannak a terem alatt, az egész szent hely alatt, még itt alattunk is, ahol állunk. Hatalmas alagútrendszer van ott, a labirintus. Olyasmi, mint egy nagy, sötét város a hegy gyomrában. Tele arannyal, régi hősök kardjaival, ősi koronákkal, csontokkal, csönddel és idővel.

Szinte lázálomban, révületben beszélt. Kezes szótlanul nézett rá. Lapos kőarca sohasem fejezett ki sokkal többet némi réveteg, figyelmes sajnálkozásnál. Ezúttal jóval bánatosabb volt, mint máskor.

— Igaz, és mindennek a kincsnek te vagy az úrnője. A csöndé és a sötétségé — mondta.

— Én vagyok. De semmit sem akarnak megmutatni nekem, hacsak azt a néhány föld feletti szobát nem a trónus mögött. Még csak a föld alatti birodalom bejáratait sem mutatták meg. Éppen csak motyognak róluk néha valamit. A saját világomat titkolják el előttem! De mért kényszerítenek rá, hogy várjak, csak várjak?

— Mert még fiatal vagy. És lehet — szólt Kezes sejtelmes vékony hangján —, talán még félnek is, kicsikém. Végül is az már nem az ő birodalmuk. Az a tiéd. Veszélyben vannak, ha belépnek oda. Nincs olyan halandó, aki ne rettegne a Névtelenektől.

Arha nem szólt semmit, de a tekintete lángolt. Már megint Kezes mutatta meg neki, hogyan láthatja másként a dolgokat. Thar és Kosszil mindig olyan csodálatosnak, hűvösnek és erősnek tűnt a szemében, hogy még csak elképzelni sem tudta: félhetnek valamitől. Kezesnek mégis igaza volt. Rettegtek azoktól a helyektől, azoktól az erőktől, amelyeknek Arha része volt, amelyekhez tartozott. Féltek belépni a sötétség birodalmába, el ne eméssze őket.

Most, hogy Kosszil társaságában leereszkedett a kis ház lépcsőjén, majd végigmentek a trónteremhez vezető szeles, lejtős ösvényen fölfelé, ismét a Kezessel folytatott beszélgetés jutott az eszébe, és megint elöntötte az izgalom. De nem számít, hová vezetik el, mit mutatnak meg neki, ő nem fog félni! Mindig tudni fogja, hová vezet az útja.

Az ösvényen pár lépéssel mögötte haladó Kosszil megszólalt:

— Úrnőm egyik kötelessége, amint tudja is, hogy föláldozzon bizonyos foglyokat, nemes származású bűnösöket, akik szentségtörés vagy árulás bűnében vétkesek urunkkal, az Istenkirállyal szemben.

— Vagy a Névtelenekkel szemben — szólt vissza Arha.

— Így van. Az viszont nem helyes, ha az elemésztett ezt a feladatát kicsiny gyermek korában is ellátja. De úrnőm többé már nem gyermek. Van néhány fogoly a lánckamrában. Kegyes urunk, az Istenkirály küldte őket városából, Avabátból egy hónappal ezelőtt.

— Nem is tudtam róla, hogy foglyok érkeztek. Miért nem közölték velem?

— A foglyokat éjszaka, titokban hozzák, úgy, ahogy a Sírok szertartásainak ősi szabályai előírják. Úrnőm ezen a titkos úton jár, ha a fal mellett haladó ösvényt követi.

Arha rátért a kupolás trónterem mögötti, a Sírokat körülölelő hatalmas kőfal mellett vezető ösvényre. A fal hatalmas szikladarabokból épült. A legkisebb is többet nyomott egy ember súlyánál, a legnagyobbak pedig szekérderéknyiak voltak. Bár nem faragták meg, mégis igen alaposan illesztették össze őket. A fal teteje itt-ott azért csak leomlott, a szikladarabok formátlan halomban hevertek a földön. Csak nagyon hosszú idő lehetett képes ilyen pusztítást végezni. A sivatagi évszázadok izzó nappalai és fagyos éjszakái, a hegyek ezredéves, észrevehetetlenül lassú, apró mozgásai.

— Milyen könnyű lenne fölmászni a sírkert falán — szólt Arha, amint a tövében haladtak.

— Nincs hozzá elég emberünk, hogy újjáépítsük — válaszolta Kosszil.

— De arra volna emberünk, hogy őriztessük.

— De csak rabszolgák. Bennük pedig nem bízhatunk.

— Megbízhatók azok, ha rájuk ijesztünk. Legyen mondjuk ugyanaz a büntetésük, mint az idegeneké, akik az ő hanyagságuk folytán beteszik a lábukat a falon belüli szent földre.

— És mi légyen ez a büntetés? — Kosszil nem várt választ kérdésére, hiszen ő tanította meg azt Arhának már réges-régen.

— Fejük vétetik a trónus előtt.

— Úrnőm parancsolja tehát, hogy őröket állítsunk a sírkert falára?

— Igen — felelte a lány. Hosszú, fekete ruhaujjának rejtekén a diadal érzésével szorította ökölbe a kezét. Tudta, hogy Kosszilnak semmi kedve akár egyetlen rabszolgát is a fal őrzésére pocsékolnia, különben is teljesen fölösleges elfoglaltság ez, hiszen miféle idegenek járnak errefelé? Aligha volt valószínű, hogy bárki, akár vetetlenül, akár szándékosan észrevétlenül kószálhasson a szent hely mérföldes körzetében. Arra pedig különösen semmi esélye, hogy a Sírok közelébe keveredjen. Ám egy odaállított őrszem a nekik kijáró tisztelet jele volt, és ezzel szemben Kosszil semmiféle hathatós érvet sem állíthat. Engedelmeskednie kell Arha kívánságának.

— Itt vagyunk — szólt Kosszil jeges hangon.

Arha megtorpant. Gyakran sétált a sírkert fala körül ezen az ösvényen, és oly jól ismerte, mint a szent hely bármely más tenyérnyi darabját, tüskebozótját vagy bogáncsbokrát. Bal oldalán a durva, masszív kőfal az ő magasságának háromszorosára emelkedett. Jobboldalt a dombhajlat lapos, sivár völgybe torkollott, amely a túloldalon hamarosan ismét emelkedni kezdett a nyugati hegylánc lába felé. Alaposan körülszemlélődött, de semmit sem vett észre, amit korábban már ne látott volna.

— Ott, a vörös sziklák alatt, úrnőm.

A lejtőn, a faltól néhány yardnyira egy vöröses lávakidudorodás afféle lépcsőt vagy kisebb sziklafokot alkotott. Amikor Arha leereszkedett hozzá, és szembefordult vele, rájött, hogy úgy néz ki, mint valami robusztus, mintegy négylábnyi magas ajtónyílás.

— Most mi a teendő?

Azt már régen megtanulta, hogy a szent helyeken értelmetlen dolog bármely ajtó kinyitásával próbálkozni, amíg nincs tisztában a nyitás trükkjével.

— Úrnőmnek megvan minden kulcsa a sötétség bármelyik bugyrához.

Nővé válásának beavatási szertartása óta Arha egy vaskarikát viselt az övén, rajta egy kis tőrrel és tizenhárom kulccsal. Némelyik hosszú és súlyos volt, de akadt közöttük apró halászhorognyi is. Előhúzta a karikát, és szétterítette tenyerén a kulcsokat.

— Az az — mutatott rá Kosszil az egyik kulcsra, majd vaskos mutatóujját két vöröses, kivájt sziklafelület között egy aprócska résre illesztette.

A hosszú vaspálcán két cifra tollban végződő kulcs belecsusszant a résbe. Arha mindkét kezével szorítva fordította el balra. Nehezen bár, de mégis simán fordult.

— És most?

— Majd együtt…

Közös erővel nekifeszültek a kulcslyuktól balra eső rőt sziklafelületnek. Lomhán, de akadálytalanul és alig hallható súrlódó zajjal elmozdult befelé a rücskös sziklafal egy darabja. Szűk nyílás tárult föl előttük. Mögötte sűrű feketeség.

Arha lehajolt és belépett.

A súlyos és vastag ruhát viselő Kosszil nehézkesen préselte át magát a szűk résen. Amint belül volt, hátát az ajtónak vetette és erőlködve visszanyomta a helyére.

Minden tökéletesen fekete volt. Sehol egy fénysugár. A sötétség szinte úgy nyomta a szemet, mint valami folyadék.

Le kellett hajolniuk, csaknem kétrét görnyedve, mivel a szűk tér még négylábnyi magas sem volt, és Arha kiterjesztett ujjaival mind a két oldalon nyirkos sziklafalat tapintott ki.

— Hoztál valami lámpát?

Önkéntelenül suttogott, mint bárki a sötétben.

— Nem hoztam — jött Kosszil válasza a háta mögül.

Az ő hangja is visszafogott volt, de olyan furcsa árnyalatú, mintha beszéd közben mosolyogna. Kosszil pedig sohasem mosolygott. Arha szíve meglódult. Vére a torkában lüktetett. Ám indulatosan azt ismételgette magában: „Ez az én világom! Ide tartozom. Nem szabad félnem!”

Fennhangon azonban egy szót sem szólt. Megindult előre. Csak egyetlen út állt előttük. Befelé és lefelé haladt a hegy gyomrában.

Kosszil nehézkesen szuszogva követte, súlyos ruhája hallhatóan súrlódott a falakhoz és a padozathoz.

A folyosó egyszer csak váratlanul kiszélesedett és magasabb lett. Arha most már fölegyenesedhetett, és kitárt kezével sem ért sehol falat. Az imént még fojtó és földszagú levegő nedvesebb hűvösséggel érintette az arcát, gyenge rezdülései pedig óriási teret sejtettek. Arha néhány apró, óvatos lépést tett előre az áthatolhatatlan sötétségben. Csosszanó talpa alatt összeütődött két kavics. A gyenge hang visszhangzott. Egyszerre sokfelől: halkuló, távoli és egyre távolodó hullámokban. Az üregnek hatalmasnak kell lennie, magasnak és tágasnak, de nem lehet teljesen üres. Sötét mélyén valami, lehet, hogy láthatatlan tárgyak vagy falkiszögellések felülete ezer szikánkra törte a gyenge visszhangot.

— Pont a sírkövek alatt kell lennünk — súgta a lány, és a suttogás beleszakadt a tátongó sötétségbe, ott száz pókhálóvékony szálra szakadt, és még sokáig csiklandozta a dobhártyát.

— Igen, ez a mélysírkamra. Gyerünk tovább. Én nem tartózkodhatom itt. Kövesd a falat balra. Haladj el három nyílás előtt.

Kosszil suttogása szinte sziszegett, és a halk visszhangok utánaszisszentek. Félt, valóban nagyon félt. Nem szeretett itt lenni a Névtelenek között, egyenesen azok sírjában, pokolsötét barlangjában. Nem az ő helye volt ez, ő nem tartozott ide.

— Fáklyával jövök vissza ide — szólt Arha, amint a falat ujjaival tapogatva haladt előre. Találgatta, milyenek lehetnek a különös sziklaalakzatok, a vájatok és kidudorodások, finom rések és élek, helyenként durvák, mint valami kötél, másutt simák, akár valami csiszolt fémfelület. Nyilvánvalóan emberkéz munkája volt. Lehet, hogy az egész üreget az ősi idők szobrászai faragták ki?

— Itt tilos világot gyújtani — suttogta Kosszil élesen. Akár ne is mondta volna, Arha tudta, hogy így kell lennie. Ez maga a sötétség birodalma volt, az éj világának kellős közepe.

Ujjai háromszor siklottak át a sziklába vájt sötétséget megszakító nyílásokon. Negyedszerre kitapintotta a benyíló szélességét és magasságát, majd belépett. Kosszil a nyomában.

Ebben az enyhe lejtővel ezúttal fölfelé haladó alagútban baloldalt megint túlmentek egy nyíláson, végül egy kettős elágazásnál jobbra tértek. Mindezt pusztán tapintással kormányozva a mélység vaksötétjében és a föld gyomrának néma csöndjében. Ilyen úton csaknem állandóan kitárt karral, a falat folyamatosan érintve haladhat előre bárki, hogy a megszámolandó nyílások valamelyikét ki ne hagyja vagy az elágazások mellett el ne menjen óvatlanul. A tapintás volt a tájékozódás egyetlen eszköze. Az ott járó nem látta, hanem mintegy kezében tartotta az útját.

— Ez a labirintus?

— Nem, ez még csak a kisebbik útvesztő, a trónterem alatt.

— És hol van a labirintus bejárata?

Arhának tetszett ez a játék a sötétben, még bonyolultabb rejtelmekre vágyott.

— Az a második nyílás, ami mellett a mélysírkamrában elmentünk. Most jobboldalt figyelj egy ajtóra, egy faajtó van ott. Lehet, hogy már el is hagytuk?…

Arha hallotta, amint Kosszil nehézkesen tapogató keze a kőfalhoz súrlódik. Ő éppen csak az ujja hegyével érintette a sziklát, és egyszer csak megérezte a sokkal lágyabb tapintású deszkafelületet. Megtaszította, mire az ajtó könnyed csikordulással benyílt. Egy pillanatra meg kellett állnia, mert elvakította a fény.

Tágas helyiségbe jutottak. Falait csákánnyal faragták ki, mennyezetéről egy láncon füstölgő fáklya csüngött alá. A helyiséget elárasztotta a fáklya füstje, hiszen semerre sem találhatott kiutat. Csípte Arha szemét. Könnyezett tőle.

— Hol vannak a foglyok?

— Ott!

Lassan ráébredt, hogy a szemközti fal előtt heverő három gyanús csomó — három ember.

— Az ajtó nyitva van. Nincsenek itt őrök?

— Nincs rájuk szükség!

Kicsit beljebb lépett a helyiségbe, tétován lépkedve a füstös homályban. A foglyok mindkét bokájuknál és egyik csuklójuknál fogva a falba erősített jókora vasgyűrűkhöz voltak bilincselve. Ha valamelyikük le akart feküdni, odaláncolt karja továbbra is fölemelve maradt, úgy csüngött alá a gyűrűről. Hajuk és szákálluk mocskos gubancba állt össze, és az árnyakkal együtt eltakarta arcvonásaikat. Egyikük félig feküdt, a másik kettő ült, illetve guggolt. Meztelenek voltak. A belőlük áradó bűz még a füst függönyén is áthatolt.

Úgy tűnt, hogy az egyik Arhára mereszti a szemét. Mintha rávillanó szemeket látott volna, de nem volt biztos a dolgában. A másik kettő meg sem moccant, még a fejét sem emelte fel.

Elfordult tőlük.

— Ezek többé már nem emberek — suttogta.

— Soha nem is voltak emberek. Démonok voltak, szörnyszellemek, akik összeesküvést szőttek az Istenkirály megszentelt élete ellen. — Kosszil szeme megvillant a fáklya rőtes fényében.

Arha döbbenten és kíváncsian pillantott ismét a foglyok felé.

— De hogyan támadhat egy ember egy isten ellen? Hogy történt a dolog? Például te, te talán merészelnél egy eleven isten ellen törni?

Az ülő alak hajának sötét bozontján keresztül rámeredt, de nem szólt semmit.

— A nyelvüket még Avabátban kivágták, mielőtt ideküldték őket — jött Kosszil válasza a homályból. — Ne beszélj hozzájuk, úrnőm! Még beszennyezed velük magad. A tieid ők, de nem arra valók, hogy szólj hozzájuk, nézd őket vagy akár csak gondolj velük. Tieid, hogy a Névteleneknek ajándékozd őket.

— És miként történjen a föláldozásuk?

Arha többé nem nézett a foglyokra. Ehelyett inkább Kosszil felé fordult, hogy súlyos alakjából, hűvös hangjából erőt merítsen. Szédült, a füsttől és a terjengő bűztől rosszullét környékezte, látszólag mégis teljesen nyugodtan gondolkodott és beszélt. Hát nem csinálta végig mindezt már sokszor azelőtt?

— A Sírok papnője tudja a legjobban, milyen halál nem szolgál urainak legnagyobb örömére. Mindig övé a választás. Igen sok lehetőség áll a rendelkezésére.

— Akkor Gobar, az őrparancsnok üsse le a fejüket, és vérük öntessék ki a trónus elé.

— Mintha csak egy kecskeáldozatról lenne szó? — Úgy tűnt, Kosszil elcsodálkozik, látván hiányos képzelőerejét. Arha bambán meredt maga elé. Kosszil tovább mondta a magáét: — Különben is, Gobar férfi. Férfi nem léphet be a Sírok sötétjébe, úrnőm bizonyára jól tudja ezt. Ám ha mégis belép, többé nem távozhat onnan…

— Ki hozta őket ide? Ki táplálja őket?

— Az én templomom őrizői. Dubbi és Váhto. Ők heréltek, és a Névtelenek szolgálatában ugyanúgy beléphetnek ide, akárcsak én magam. Az Istenkirály katonái otthagyták a foglyokat a falon kívül, összekötözve. Én és az őrök hoztuk ide őket a fogolykapun, a vörös sziklák kapuján át. Korábban is mindig így volt. Az élelmet és a vizet egy csapóajtón juttatják le hozzájuk. Ott van a trónus mögött.

Arha fölnézett, és a füstölgő fáklyát tartó lánc vége mellett megpillantott a sziklamennyezetben egy deszka négyszöget. Túl kicsiny volt ahhoz, hogy egy ember átbújhasson rajta, de egy onnan leeresztett kötél végét a középső fogoly éppen elérhette. Megint csak iszonyodva kapta félre a tekintetét.

— Akkor többé ne adjanak nekik sem enni, sem inni. Oltsák el a fáklyát.

Kosszil bólintott.

— És mi legyen a tetemükkel, ha kimúltak?

— Temesse el őket Dubbi és Váhto abban a hatalmas teremben, ahol átjöttünk, a mélysírkamrában — szólt a lány, egyre inkább hadarva és elvékonyodó hangon. — És sötétben végezzék a dolgukat! Az én uraim majd felfalják a testüket.

— Így lesz.

— És jól is van így, Kosszil?

— Igen, jó lesz így, úrnőm.

— Akkor gyerünk innen! — szólt Arha metsző hangon. Ezzel megfordult, és visszasietett a deszkaajtóhoz, majd ki a lánckamrából, az alagút sötétjébe. Kellemesnek tűnt ott, akár egy csillagtalan éjszaka, békés, csöndes, nem látni semmit, nincs fény, életnek nincs jele. Belemerült a tiszta sötétségbe, és úgy tört keresztül rajta, mint az úszó a tajtékzó habokon. Kosszil is utánairamodott, a nyomában haladt, egyre jobban lemaradva, lihegve és tántorogva. Arha tétovázás nélkül haladt végig újból az elkerülendő nyílások mellett, a megfelelő úton, keresztül a visszhangos mélysírkamrán és kúszott végig, hétrét görnyedve fölfelé a bezárt sziklakapuhoz vezető utolsó alagúton. Ott aztán lehajolt még jobban, és előkereste az övén függő karikán azt a bizonyos hosszú kulcsot. Az előtte meredező láthatatlan kőfalon szemernyi fény sem villant. Ujjaival végigtapogatta, valami zár, retesz vagy kilincs után kutatva, de nem talált semmit! Ugyan hová illik a kulcs? Hogyan kerülhet ki innen?

— Úrnőm!

Kosszil visszhangok által megsokszorozódott hangja messziről suhant utána.

— Úrnőm, azt az ajtót belülről nem lehet kinyitni!

— Erre nincs kiút! Itt nincs visszatérés!

Arha nekitámolyodott a falnak. Nem szólt semmit.

— Arha!

— Itt vagyok!

— Erre!

Négykézláb, kúszva ment vissza a folyosón, akár egy kiskutya, Kosszil szoknyájához.

— Jobbra! Gyerünk! Én nem lábatlankodhatok ott soká! Ez nem az én világom. Kövess!

Arha valahogy talpra kászálódott, és Kosszil ruhájába kapaszkodott. Elindultak, hosszasan követve jobb kéz felé a különös vésetekkel borított falat, végül beléptek a feketeségnek ha lehet, még, sötétebb kapuján. Most lépcsőn haladtak fölfelé, valami meredek alagúton. A lány még mindig a nagydarab asszony gúnyáját markolta. Szemét szorosan összezárta.

Egyszer csak fény hatolt át a szemhéján, vörös derengéssel. Azt hitte, hogy a füstös fáklya által megvilágított teremben vannak megint, és nem nyitotta ki a szemét. Hanem a levegő édeskés ízű volt, száraz és penészszagú, otthonos illatú, lába alatt pedig olyan meredek lépcsőt érzékelt, akár egy létra. Elengedte Kosszil ruháját, és kinyitotta a szemét. Feje fölött nyitott csapóajtót látott. Keresztülkúszott rajta, Kosszil nyomában. Ismerős helyiségbe jutott. Kis kőcella volt ez, benne pár láda és fémdoboz. Egyike a nagy trónterem mögötti apró őrkuckóknak.

— A másik, a foglyok kapuja csak befelé nyílik az alagútba. Onnan visszafelé nincs kiút. Egyedül itt lehet kijönni. Ha mégis van másik kijárat, én nem tudok róla, és Thar sem ismeri. Ha mégis találsz egyet, jól jegyezd meg magadnak! De nem hiszem, hogy lenne másik. — Kosszil még mindig visszafogott hangon és érezhető rosszindulattal beszélt. Súlyos arca holtsápadt volt a fekete csuklya alatt, és verejtékben úszott.

— Nem emlékszem az ide vezető út kanyarulataira.

— Elmagyarázom majd neked. Egyszer máskor. Meg kell jegyezned őket! Legközelebb már nem jövök veled. Ez nem az én világom. Egyedül kell majd menned.

A lány némán bólintott. Fölnézett az idősebb nő arcába, és elcsodálkozott rajta, milyen különösen néz ki: sápadt volt, rajta alig eltitkolható rettegés, és mégis, Kosszil mintha diadallal tekintett volna saját legyőzött gyöngeségére.

— Jó, ezután majd egyedül megyek — szólt Arha, de amikor elfordult Kossziltól, érezte, hogy a lába kicsúszik alóla, és a helyiség megfordul vele. Kis fekete kupaccá rogyva ájult a papnő lába elé.

— Megtanulod — dünnyögte Kosszil, még mindig súlyosan lélegezve, mozdulatlanul. — Te meg fogod tanulni!