Atuan sírjai

KILENCEDIK FEJEZET Vandór-Akbé gyűrűje

Atuan sírjainak nagy kincseskamrájában nem múlt az idő. Semmi fény, semmi élet. Pók sem rezdül a porban, féreg sem moccan a hideg földben. Csak szikla van, sötétség és a megdermedt idő.

A Belső-földekről érkezett tolvaj az egyik nagy kőláda fedőlapján feküdt kinyújtózva, akár valami síremlék szoboralakja. A mozdulataival fölvert por visszatelepedett a ruhájára. Nem mozdult.

A zár halkan kattant. Az ajtó kitárult. Fénysugár törte meg a halotti sötétséget, árnyalattal frissebb fuvallat hatolt be a döglött levegőbe. A férfi mozdulatlanul feküdt tovább.

Arha becsukta az ajtót, és belülről ráfordította a kulcsot. Lámpását rátette az egyik kőládára, és csöndesen odalopakodott a kinyújtózott alakhoz. Macskaóvatossággal mozgott, tágra nyitott szemmel, a sötétben megtett hosszú út után pupillái is óriásiak voltak még.

— Karvaly!

Megérintette a fekvő vállát, majd még egyszer kimondta a nevét, azután még egyszer.

Erre már összerázkódott és felnyögött. Végül fölült. Az arca megnyúlt, szeme üres. A lányra nézett, de mintha nem ismerné föl.

— Én vagyok, Arha… Tenar. Hoztam vizet. Tessék, igyál.

Kinyúlt a palack után, félig béna kézzel, és ivott belőle, de nem sokat.

— Mennyi idő múlt el? — kérdezte nehézkesen forduló nyelvvel.

— Két napja már, hogy ide érkeztél, ebbe a terembe. Ez a harmadik éjszaka. Nem tudtam hamarabb jönni. Úgy kellett lopnom az ételt… itt van, egyél…

A magával cipelt iszákból előhúzott egy lapos, szürkés lepényt, de a fogoly megrázta a fejét.

— Nem vagyok éhes. Ez itt… halálos hely ez itt. — Arcát a kezébe temetve mozdulatlanul ült tovább.

— Nem fázol? Elhoztam a köpönyeget a festett teremből.

Semmi válasz.

Arha letette a ruhát, és csak nézett rá, hosszan. Kicsit reszketett, még mindig tágra nyílt, nagy, fekete szemmel.

Egyszer csak váratlanul térdre rogyott, előregörnyedt, és keservesen sírva fakadt. Elnyújtott, remegő zokogással, de könnyek nélkül.

A fogoly nehézkesen lekászálódott a kőládáról, és hozzáhajolt.

— Tenar…

— Nem vagyok Tenar! Nem vagyok Arha! Az istenek meghaltak, mind meghaltak!

A lány fejéhez nyúlt a kezével, hátrahúzta a fekete csuklyát. Beszélni kezdett. Hangja lágy volt, szavai valami olyan nyelven szóltak, amelyet a lány még sohasem hallott. De a zenéjük úgy áradt szét a szívében, mint a langyos eső. Elnémulva hallgatta ezt a zenét.

Amikor megnyugodott végre, a férfi fölemelte és a kőládára ültette, mint egy gyereket. Oda, ahol még pár perce ő feküdt. Kezét rátette a lány kezére.

— Mondd, Tenar, miért sírsz?

— Mindjárt megmondom. De mit sem számít, mit mondok róla. Úgysem tehetsz semmit. Nem segíthetsz. Hiszen te magad is haldokolsz, vagy nem? Nem számít. Semmi sem számít. Kosszil, az Istenkirály főpapnője, mindig is kegyetlen volt, rá akart venni, hogy elpusztítsalak. Ugyanúgy, ahogy a többieket. De én nem akarom! És milyen jogon? És gyalázta a Névteleneket, gúnyolódott fölöttük, én pedig megátkoztam őt. Azóta félek tőle, mert igaz, amit Kezes beszél róla, hogy nem is hisz az istenekben. Azt akarja, hogy feledésbe merüljenek, engem pedig megöl, miközben alszom. Ezért azóta nem is aludtam. Nem is mentem vissza a kis házba. Múlt éjjel végig a trónteremben maradtam, az egyik fülkében, ahol a tánchoz való ruhákat tartjuk. Még napfölkelte előtt leosontam a nagy házhoz, loptam valami ennivalót a konyháról, azután visszamentem a trónterembe, és ott maradtam egész nap. Azon törtem a fejem, hogy ezután mit csináljak. Ma éjjel… ma éjjel meg annyira fáradt voltam már, hogy gondoltam, meghúzódhatnék valamelyik szent helyen, talán oda nem mer utánam jönni. Leereszkedtem hát a mélysírkamrába. Abba a nagy barlangba, tudod, ahol először megláttalak. És… és ott volt. Csakis a vörös sziklák kapuján jöhetett be. Ott volt tehát, méghozzá lámpással. Abban a sírgödörben kotorászott, amelyiket Kezessel ásattam. Tudni akarta, van-é benne tetem. Mint valami patkány, hatalmas, temetői patkány, úgy túrta ott a földet. És világot gyújtott a szent helyen, a sötétség templomában! A Névtelenek meg nem tettek semmit. Öregek már, ahogyan ő mondta. Talán meg is haltak. Vagy mind elmentek a semmibe. Én többé nem vagyok papnő.

A férfi állva hallgatta. Keze még mindig az övén, feje kissé félrebillentve. Mintha a tartásába, arcába visszatért volna valamennyi életerő, bár az arcán még hamuszürkék voltak a sebhelyek, ruháját és haját por borította.

— Kikerültem őt, keresztülmentem a sírkamrán. Gyertyája több árnyékot vetett, mint amennyi fényt sugárzott, és a lépteimet sem hallhatta. A labirintusba igyekeztem, hogy megszabaduljak tőle. De amikor már bent voltam, még mindig úgy hallottam, mintha jönne utánam. Végig a folyosókon hallottam, hogy valaki követ. Nem tudtam, hová menekülhetnék. Azt hittem, itt végre biztonságban leszek, azt hittem, az én uraim megóvnak és megvédelmeznek engem. De nem! Elmentek mind, mind, mind meghaltak!

— Az ő haláluk miatt sírtál tehát… őket sirattad? De hiszen itt vannak, Tenar, itt vannak!

— Te honnan tudhatnád? — szólt a lány csüggedten.

— Mivel attól a pillanattól, ahogy beléptem a sírkövek alatti üregbe, minden erőmmel őket próbálom visszatartani, félrevezetni. Minden tudásomat erre használom, minden képességemet ez emészti el. Ezeket az alagutakat beszőttem varázslatok végtelen hálójával, altató, nyugtató, bénító varázslatokkal, de még mindig tudják, hogy itt vagyok, legalábbis sejtik. Csak félig alszanak, félig ébren vannak. S csak annyit értem el, hogy teljesen kimerültem az ellenük való küzdelemben. Borzalmas hely ez. Egyetlen embernek itt semmi reménye. Már-már szomjan haltam, amikor innom adtál, mégsem csak a víz volt az, ami megmentett. Annak a kéznek az ereje volt, amely felém nyújtotta. — Ezt mondván, egy pillanatra fölfelé fordította kezében a lány még mindig benne fekvő kezét, és figyelmesen megnézte a tenyerét. Azután elfordult, tett néhány lépést a helyiségben, majd ismét megállt a lány előtt. Az nem szólt semmit.

— Tényleg azt hiszed, hogy meghaltak? Jobban kellene érezned a szíveddel. Ők sohasem halnak meg. Sötétek ők és halhatatlanok, és gyűlölik a fényt. A mi halandóságunk rövid, ragyogó fénysugarát. Igaz, halhatatlanok, de mégsem istenek. Sohasem voltak azok. Nem méltóak egyetlen emberi lélek imádatára sem.

A lány csak hallgatta, elnehezülő szemhéjjal, tekintetét a pislákoló lámpára szegezve.

— Mit adtak néked valaha is, Tenar?

— Semmit — suttogta válaszul.

— Nincs is mit adniok. Nincs bennük szemernyi alkotó erő. Erejük csak arra való, hogy elsötétítsenek és elpusztítsanak mindent. Nem képesek eltávozni erről a helyről. Ők maguk — ez a hely! És meg is kell hagyni nekik. Nem kell őket megtagadni vagy elfelejteni, de arra sem méltók, hogy bárki imádja őket. A világ gyönyörű, ragyogó és kellemes, de ez nem minden. A világ szörnyű is, sötét is és kegyetlen is. A vadnyúl sikolt, amikor kiszenved a zöld réten. A hegyek hatalmas ökle rejtett tűzvészt markol. A tengerekben cápák is élnek, s néha kegyetlenség villan az ember tekintetében. Ahol az emberek ezeket a dolgokat imádják, ahol megalázkodnak előttük, ott terem a gonoszság. Ezeken a helyeken gyűlik össze a világ sötétsége. Teljesen azokéi ezek a helyek, akiket Névteleneknek hívunk. A Földnek azon ősi és szent erői ők, amelyek még a Fény előtt uralkodtak: a sötétség, a rombolás és az őrület erői… Azt hiszem, Kosszil nővéred eszét is már régen elvették: úgy kúszta ő végig ezeket az üregeket, ahogy saját énjének labirintusát, és most már sohasem látja meg többé a napvilágot. Azt mondta neked, hogy a Névtelenek halottak. Csak egy elveszett, végképp elveszett lélek hiheti ezt. A Névtelenek igenis léteznek, de nem a te uraid. Sohasem voltak azok. Szabad vagy, Tenar. Rabszolgaságra neveltek ugyan, de te szabaddá tetted magad.

A lány csak hallgatott, hallgatta őt, rezzenéstelen arccal. A fogoly elhallgatott. Mindketten csöndben voltak, de ez már nem az a csönd volt, ami a belépte előtt volt a teremben. Csak kettejük lélegzése volt jelen, az élet áramlása az ereikben, a gyertya sercegése a kis pléhlámpásban. Gyengécske, de eleven hangok.

— Hogy lehet az, hogy tudod a nevemet?

A rab föl-alá sétált a teremben, nyújtóztatta karját és vállát, így próbálta elűzni a tagjait dermesztő hideget. Fölkavarta a port.

— Ez is a dolgom, a nevek tudása. A művészetemhez tartozik. Ahhoz, hogy valamit a varázslat hálójába fogjunk, tudod, meg kell találnunk az igazi nevét. Az én hazámban igazi nevünket életünk végéig titokban tartjuk, csak azok tudhatják, akikben tökéletesen megbízunk. Minden névben hatalmas erők és nagy veszedelmek rejtőznek. Valamikor régen, az idők kezdetén, amikor Szégor kiemelte a szigeteket, egész Óceánföldet a tenger mélységeiből, még minden és mindenki a saját igazi nevét viselte. Minden mágia és minden varázslat ennek az ősi, teremtő igének az ismeretén, újratanulásán, a rá való emlékezésen alapszik. Meg kell tanulni bizonyos varázsigéket, a szavak helyes használatát, és természetesen ismernünk kell mindennek a következményeit is. Egy varázsló azonban arra áldozza egész életét, hogy kiderítse a dolgok igazi nevét, hogy kiderítse azt, hogyan derítheti ki az igazi neveket.

— Az én nevemre hogy jöttél rá?

Egy pillanatra a lányra emelte mély, tiszta tekintetét a közöttük lévő árnyakon keresztül. Tétovázott.

— Nem tudom megmondani. Olyan vagy, mint egy elárnyékolt, letakart lámpás, elrejtve valami sötét helyen. Mégis benned rejlik a fény. Nem tudják kioltani a fényedet. Nem tudnak igazán elrejteni. Ahogy a fényt ismerem, ahogy ismerlek téged, úgy ismerem a te nevedet is, Tenar. Ez az én tudományom, ez az erőm. Erről nem mondhatok többet. Viszont te mondd meg nekem: ezután mit teszel?

— Nem tudom.

— Kosszil azóta kiásta már az üres sírt. Ő vajon mit cselekszik ezután?

— Nem tudom. Ha innen visszamegyek, valószínűleg megöl. Egy főpapnő büntetése hazugságért — halál. Akár a trónus lépcsőjén is feláldozhat, ha kedve tartja. Kezes ezúttal tényleg leütné a fejemet, nem csupán fölém emelné a pallost, várva, hogy a fekete alak lefogja a kezét. Ezúttal nem is fogná le, biztosan. A penge lesújtana és levágná a fejemet.

A lány hangja csöndesen, tompán szólt. A férfi fölvonta a szemöldökét.

— Ha még sokáig itt maradunk — szólt —, te is biztosan megőrülsz, Tenar. Nagy súllyal nehezedik elmédre a Névtelenek haragja. És persze az enyémre is. Jobb, sokkal jobb most, hogy itt vagy. Nagyon sokára jöttél, ezalatt majd minden erőmet elhasználtam. Senki sem képes sokáig sakkban tartani a sötétség erőit egyedül. Nagyon nagy a hatalmuk. — Elhallgatott. Hangja fátyolossá vált, úgy látszott, mintha teljesen elakadt volna a szava. Keze fejével megtörölte a homlokát, majd a palackhoz ment, és újra hosszan ivott belőle. Letört egy darabot a kenyérből, és a szemközti ládára telepedett, hogy megegye.

Igaz volt minden, amit beszélt. A lány érezte az elméjére nehezedő súlyt és nyomást, ami elhomályosította és összezavarta a gondolatait és érzéseit. Mégsem rettegett annyira, mint amikor magányosan igyekezett ide a hosszú folyosókon. Csak a helyiségen kívüli halott csönd váltott ki belőle keserű iszonyatot. De miért volt így? Azelőtt sohasem félt a föld alatti birodalom csöndjétől. Viszont azelőtt sohasem volt engedetlen a Névtelenekkel szemben, sohasem fordult ellenük.

Végül halkan, élesen fölnevetett.

— Lám, itt ülünk az egész Birodalom legnagyobb kincsén. Az Istenkirály minden asszonyát odaadná csak az egyik ládáért. Mi pedig még csak a tetejét sem emeltük föl, hogy belenézzünk.

— Én igen — vetette oda Karvaly, a kenyeret rágcsálva.

— A sötétben?

— Csináltam egy kis világosságot. Amolyan lidércfényt. Itt egyáltalán nem volt könnyű. Még a botom segítségével is nehezen ment volna, nélküle meg olyan volt, mintha nedves fából raknál tüzet az esőben. Végül csak sikerült. Meg is találtam, amiért idejöttem.

A lány lassan fölemelte az arcát, és a szemébe nézett.

— A gyűrűt?

— A fél gyűrűt, a másik fele nálad van.

— Nálam van? A másik fele örökre elveszett, amikor…

— Aztán előkerült. Itt viseltem a nyakamban a láncon. Te magad vetted le, és megkérdezted, nem tudnék-e valami különb talizmánt nyújtani. De Vandór-Akbé gyűrűjének felénél csupán az egész lehetne jobb talizmán. Bár a fél cipó is jobb, mint a semmi, ahogy a szólás tartja. Egyszóval az én felem most nálad van, a tiéd pedig nálam. — És rámosolygott a síri árnyakon keresztül.

— Azt mondtad, amikor elvettem, hogy úgysem tudnék mit kezdeni vele.

— Ez így igaz.

— Te talán tudnál?

A férfi bólintott.

— Mondd el. Mondd el, mi ez a gyűrű, hogyan találtál rá az elveszett félére, aztán hogyan jöttél ide és miért? Mindezt tudnom kell, azután majd meglátom, mit tehetek.

— Talán igen. Jól van hát. Hogy mi is tulajdonképpen Vándor-Akbé gyűrűje? Nos, annyit már tudsz, hogy nem látszik valami értékes kincsnek. Sőt még csak nem is gyűrű igazán. Túl nagy. Talán valami karperec, annak viszont eléggé kicsi. Senki sem tudja, kinek készítették. Elfáran, a tündér viselte egy időben, mielőtt Szléa szigetét elnyelte a tenger. S már akkor is régi volt, mikor ő viselte. Végül valahogy Vandór-Akbé keze közé került… Az anyaga tömör ezüst, benne kilenc lyukkal. Külső oldalán hullámvonalú díszítés fut körbe, belül pedig az Erő kilenc rúnáját vésték belé. A nálad lévő felén négy rúna van és az ötödiknek egy része. Az enyémen ugyanígy. A törés vonala éppen ezt a kilencedik rúnát vágta ketté. Ezt nevezik azóta az „elveszett rúnának”. A többi nyolcat ismerik a mágusok: Pirr védelmez az őrülettől, a tűztól és a vihartól, Gesz ruház fől kitartással és így tovább. A szétvágott rúna forrasztotta egységbe a földeket. Ez volt a szövetség rúnája, a nyugodt hatalom és a béke jele. Egyetlen király sem uralkodhatott nyugodtan, hacsak nem e rúna jegyében. Senki nem tudja, hogy nézett ki. Azóta, hogy e rúna elveszett, Enyhelynek nem voltak igazán nagy királyai. Voltak különféle fejedelmek és zsarnokok, no meg háborúk és viszálykodások Óceánföld minden része között.

Ezért akarják tehát a Szigetvilág bölcs nagyurai és varázslói megszerezni Vandór-Akbé gyűrűjét, hogy ismét megismerjék az elveszített rúnát. Végül aztán fölhagytak vele, hogy legjobb embereiket küldözgessék utána, hiszen egyiküknek sem sikerült megszereznie az egyik felét Atuan sírjainak kincseskamrájából, vagy megtalálnia a másikat, amelyet maga Vandór-Akbé ajándékozott Kargád-föld egyik királyának, akinek az írmagja is már rég kiveszett. Azt mondták, hogy nincs értelme a további kutatásnak. De ennek is sok száz éve már.

Nos, ami pedig engem illet. Amikor kicsivel idősebb voltam, mint te most, akkor üldöztem… szóval vadásztam valamire a tengeren. Az üldözöttem lépre csalt úgy, hogy megfeneklettem egy kopár szigeten, nem messze Karego-Át és Atuan partjaitól. Innen dél és nyugat felé. Kicsiny volt ez a szigetecske, alig több valami homokzátonynál, közepe táján hosszú homokdűnékkel. Volt még rajta egy félig sós vizű forrás, semmi más.

No és még két ember. Egy öregember és egy öregasszony. Azt hiszem, testvérek lehettek. Rettenetesen megrémültek tőlem. Nem láttak egyetlen emberi arcot sem, ki tudhatja, mióta. Évek, talán évtizedek óta. Szorult helyzetben voltam, és ők kedvesek voltak hozzám, volt egy hordalékfából összetákolt kunyhójuk és tüzük. Az öregasszony ennem adott. Kagylót és csigát, amit apálykor gyűjtött a sziklákon, vízimadarak szárított húsát, amelyeket kavicsokkal dobtak agyon. Az asszony félt tőlem, mégis ennem adott. Mivel semmi rosszat nem tettem ellene, végül is bizalom ébredt benne irántam, és megmutatta nekem egyetlen kincsét. Lám, még neki is volt valami kincse… Egy kicsiny ruhácska volt az. Tiszta selyemből, gyöngyhímzéssel. Egy lánykaruha, egy fejedelem-kisasszony ruhája. Ő maga kikészítetlen fókabőröket viselt.

Nem érthettünk szót egymással. Akkor még nem ismertem a karg nyelvet, ők pedig a Szigetvilág nyelvét nem beszélték. Igaz, a magukét is alig. Biztos még kisgyerek korukban tették ki őket a zátonyra, hogy ott pusztuljanak. Nem tudom, miért, s azt sem hiszem, hogy ők maguk tudták. Semmit sem ismertek, csak azt a szigetet, a tengert és a szelet. Amikor eljöttem, az asszony mégis megajándékozott. Ő adta nekem Vandór-Akbé gyűrűjének elveszettnek hitt felét.

Itt kicsit megpihent a mesélő.

— Fogalmam sem volt róla, mi az. Éppúgy, ahogyan ő maga sem tudta. E korszak legnagyobb ajándéka ezen a világon, s egy fókabőrbe öltözött félbolond öregasszony adta egy tudatlan legénykének, aki egy kurta „köszönöm”-mel zsebre vágta és elvitorlázott… Egyszóval mentem tovább az utamon, s elvégeztem, amit el kellett végeznem. Azután más dolgom támadt. Elmentem a Sárkányok szigetére, nyugatra meg még sokfelé. De ezt a fémdarabot mindig magamnál tartottam, mert hálát éreztem az öregasszony iránt, aki nekem ajándékozta az egyetlen dolgot, amit egyáltalán adni tudott. Az egyik lyukon keresztül láncot fűztem bele, a nyakamba akasztottam és többet nem is gondoltam vele. Azután egy szép napon Pendor szigetén, a legtávolibb földön, ahol Vandór-Akbé elesett az Orm nevű sárkánnyal vívott csatában, szóval Pendor szigetén beszéltem egy sárkánnyal, Orm leszármazottjával. Ő árulta el nekem, mit viselek a nyakamban.

Nagyon mulatságosnak találta, hogy nekem sejtelmem sem volt róla. A sárkányok általában jókat mulatnak rajtunk, embereken. Vandór-Akbéra viszont emlékeznek, sőt úgy beszélnek róla, mintha maga is sárkány lett volna és nem ember.

Amikor azután visszatértem a Belső-szigetekre, végül elkeveredtem Enyhelyre is. Jómagam Gont szigetén születtem, nem messze nyugatra a ti karg vidéketektől, és már jó ideje jártam a világot, de Enyhelyre még sohasem jutottam el. Éppen ideje volt, hogy ott is körülnézzek. Láttam a fehér tornyokat, beszéltem nagy hatalmú emberekkel, kereskedőkkel és fejedelmekkel, ősi birodalmak uraival. Megmutattam nekik a kincsemet. Megmondtam nekik, hogy ha kívánják, elmegyek és megkeresem a gyűrű másik felét Atuan sírjaiban, s így megtaláljuk az elveszett rúnát, a béke kulcsát. Tudod, keservesen hiányzik a béke ezen a világon! Nyomban az egekig magasztaltak. Egyikük még pénzt is adott, hogy fölszerelhessem a csónakomat, így aztán fogtam magam, megtanultam a nyelveteket, és eljöttem Atuanba.

Ezzel elhallgatott, és szótlanul meredt maga elé a homályba.

— A városainkban nem jöttek, rá, hogy nyugati vagy? A bőröd színéről, a beszédedről?

— Ó, mi sem könnyebb, mint az embereket becsapni — szólt szinte közönyösen —, ha az ember ismeri a kellő trükköket. Csinálok néhány átváltozási bűvészmutatványt, és más varázslókon kívül senki sem látja az igazságot. Itt, Kargád-földön pedig nincsenek mágusok és varázslók. Eléggé különös dolog ez, de ti már régen leigáztátok minden varázslótokat, és megtiltottátok nekik, hogy gyakorolják a mágia művészetét. Mi több, manapság már nem is nagyon hisztek benne.

— Engem arra tanítottak, hogy ne higgyek ilyesmiben. Ez ellene szólna a papkirályok tanításának. Azt azonban tudom, hogy csak varázserő segítségével juthattál el a Sírokig és hatolhattál be a vörös sziklák kapuján.

— Nemcsak varázslattal, hanem jó tanácsok birtokában is. Mi sokkal inkább használjuk az írás tudományát, mint ti, azt hiszem. Te például tudsz olvasni?

— Nem. Az is a sötét tudományokhoz tartozik.

A varázsló bólintott.

— De nagyon hasznos. Egy régi, kudarcot vallott tolvaj hátrahagyott némi jegyzeteket Atuan leírásával. Azt is elmondta, hogy lehet bejutni. Persze, ha valaki ismeri a nagy nyitóvarázslatot. Mindezt leírták egy vastag könyvben, amely az enyhelyi fejedelem kincstárában van. Ott elolvashattam az engedélyével, így jutottam el a nagy barlangig…

— A mélysírkamráig.

— A följegyzéseket készítő tolvaj azt hitte, hogy a kincsek ott vannak a… sírkamrában. Körülnéztem hát ott, de rögtön úgy éreztem, hogy jobban rejtve kell lenniök, valahol az útvesztő mélyén. Tudtam, melyik a labirintus bejárata, és amikor megláttalak, bemenekültem oda, hogy elbújjak, azután átkutassam. Ez persze jókora hiba volt. Akkor már a Névtelenek karmai között voltam. Ők zavarták meg a tudatomat. S azóta is csak egyre gyengébb és ostobább vagyok. Nem szabad, hogy az ember megadja magát nekik, fő, hogy szembeszálljunk, megőrizzük szellemünk erejét és önbizalmát. Ezt már régen jól megtanultam. De itt nehéz ezt megcsinálni, itt, ahol olyan erősek. De ők nem istenek, Tenar. Viszont minden embernél erősebbek.

Hosszan hallgattak mind a ketten.

— Mit találtál még a kincsesládákban? — kérdezte a lány szomorúan.

— Mindenféle kacatot. Aranyat, drágaköveket, koronákat, kardokat. Semmi olyasmit, amire bármely józan élő ember igényt tartana… És te, Tenar? Mondd el nekem, hogyan választottak a Sírok első papnőjévé?

— Amikor az első papnő meghal, körüljárják egész Atuant. Olyan lánycsecsemőt keresnek, aki a papnő halálának éjszakáján született. És mindig találnak is egyet. Mivel ő az újjászületett papnő. Amikor a gyermek betölti ötödik évét, elhozzák ide, a szent helyre. Hatéves korában pedig fölajánlják a sötétség erőinek, azok meg fölfalják a lelkét, így azután teljesen az övék lesz, ahogyan az övék is volt az idők kezdetétől. S attól kezdve nincs neve.

— Te hiszel ebben?

— Mindig is hittem benne.

— És most, még most is hiszel?

A lány nem szólt semmit.

Újból közéjük ereszkedett a hallgatás néma árnya. Hosszú csönd után:

— Mondd el… mesélj valamit a sárkányokról, ott, nyugaton.

— Mondd, mit tervezel, Tenar? Nem traktálhatjuk itt egymást mindenféle mesékkel, míg leég a gyertya, és visszatér a sötétség.

— Nem tudom mit tehetnénk. Félek. — Egyenes derékkal ült a kőládán, két öklét egymásba szorította, s hangosan beszélt, mintha fájna valamije: — Félek a sötéttől!

A férfi lágyan szólt hozzá:

— Döntened kell. Vagy itt hagysz, bezárod az ajtót, fölmégy az oltárjaidhoz, és az uraid elé vetsz engem… Akkor menj el Kosszil papnőhöz, és békülj ki vele… és ezzel a történetnek vége. Vagy pedig nyisd ki az ajtót, és lépj ki rajta — velem együtt. Hagyd itt a Sírokat, hagyd itt Atuant, és gyere velem a tengeren túlra. S akkor az lesz a tőrténét kezdete. Vagy Arha leszel, vagy Tenar. Mindkettő egyszerre nem lehetsz.

A mély hang lágyan és biztosan zengett. Az árnyakon keresztül az ember arcába nézett, kemény, sebhelyes arcába, amely mégsem volt kegyetlen, sem hamis.

— Ha megtagadom a sötét erők szolgálatát, megölnek engem. Ha elhagyom ezt a helyet, meghalok.

— Te nem halsz meg. Csak Arha pusztul el.

— Nem tehetem…

— Aki újjá akar születni, meg kell halnia, Tenar. Nem is olyan rettenetes dolog az, amilyennek a túlsó oldalról látszik.

— Nem engednek ki bennünket innen. Soha.

— Lehet, hogy nem. Akkor is érdemes megpróbálnunk. Neked van tudásod, nekem ügyességem, közöttünk pedig itt van… — Elhallgatott.

— Itt van Vandór-Akbé gyűrűje.

— Igen, így van. De én más dologra is gondoltam közöttünk. Nevezzük bizalomnak… Ez is az egyik lehetséges neve. Igen hatalmas dolog ez. Míg külön-külön mindketten gyöngék vagyunk, ennek birtokában megnő az erőnk, erősebbek lehetünk a sötétség hatalmánál. — Szeme tisztán, fényesen villant sebhelyes arcában. — Hallgass meg, Tenar — folytatta. — Tolvajként jöttem ide, ellenségként, reád kifent fegyverrel. És te megkegyelmeztél nekem, bíztál bennem. És én is megbízom benned az első pillanattól, hogy megláttam az arcodat, ha csak egy szempillantásnyira is a Sírok alatti üregben. Szépnek láttam a sötétben. Te megjutalmaztál a bizalmaddal. Én nem adtam neked semmit viszonzásuk Most én is neked adom, amit adhatok. Az én igazi nevem: Kóbor. Immár te is tudod. — Ezzel fölállt, és a lány felé nyújtotta tenyerén a soklyukú, vesétekkel ékes ezüst félkarikát.

— Egyésüljön újra ez a gyűrű — szólt csöndesen.

Elvette a férfi tenyeréről. Leemelte nyakából az ezüstláncot a gyűrű másik felével. Leakasztotta a láncról. A két darabot a saját tenyerére tette, törött végeivel egymáshoz illesztve úgy, hogy egésznek látszott. Nem emelte föl a tekintetét.

— Veled megyek — szólt alig hallhatón.