Atuan sírjai

MÁSODIK FEJEZET A szent hely falai

Ahogy növekedett, anyja képe teljesen elhalt az emlékezetében, anélkül, hogy ennek tudatában lett volna. Ide tartozott, a Sírok szent helyéhez. Mindig is ide tartozott. Csak néha, a hosszú júliusi estéken, amikor az oroszlánsörény-színű nyugati hegyeket nézte a lemenő nap rőtsárga fényében, akkor jutott eszébe, a régmúlt idők mélyén, egy távoli tűzhelyen lobogó ugyanilyen színű lángcsokor. Ilyenkor az is eszébe jutott, hogy valaki az ölében tartotta. Roppant furcsa érzés volt, hiszen őt még érinteni is ritkán érintették. Kellemes illatok tolultak elő; frissen mosott, zsályával illatosított vízben öblített, friss láng- és naplementeszínű világosszőke haj illatát érezte. Ez volt minden, amit maga mögött hagyott.

Természetesen többet tudott, mint amire emlékezett, hiszen elmesélték neki az egész történetet. Amikor hét- vagy nyolcéves volt, és először töprengett el rajta, ki is voltaképpen az a személy, akit egyszerűen az Arha névvel illetnek, felkereste testőrét, Kezest, az őrparancsnokot, és megkérte őt:

— Mondd el, Kezes, hogyan választottak ki engem!

— Ó, de hát tudod te azt, kicsikém.

És valóban tudta. A magas, rideg hangú papnő, Thar elmesélte neki a történetet sokszor, míg szóról szóra nem tudta és föl nem mondta, mint a leckét.

— Igen. Tudom. Amikor Atuan sírjainak legelső papnője meghal, a temetési és megtisztulási szertartásokat egy holdhónapon belül hajtják végre. Ezután a Sírok szent helyének néhány papnője és őre átkel a sivatagon, végigjárja Atuan városait és falvait, kérdezősködve és kutatva. Azt a leánygyermeket keresik, aki a papnő halálának éjszakáján született. Amikor ilyen gyermekre lelnek, figyelik őt, és várakoznak. Az újszülöttnek testileg-lelkileg egészségesnek kell lennie, nem lehet angolkóros, később sem kaphat himlőt vagy egyéb rútító nyavalyát, nem vakulhat meg. Ha épen és egészségesen elél ötéves koráig, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy valójában ő az elhunyt papnő újjászületett porhüvelye. Ekkor tudatják felőle Avabát Istenkirályát, majd elviszik annak templomába, és ott egy esztendeig tanítják. Ennek az évnek a végén elkísérik a trónterembe, ott visszaadják nevét urainak, a Névteleneknek, mivel ő maga is névtelen: ő a mindig újjászülető papnő.

Ez volt szóról szóra, amit Thar tanított neki, és sohasem merészelt akár egyetlen szóval is többet kérdezni tőle. A szikár papnő nem volt kegyetlen, csak nagyon hideg, vastörvény vezérelte, és Arha áhítattal félte őt. Egyáltalán nem kellett viszont tartania Kezestől. Csak rá kellene parancsolnia:

— Most pedig mondd el, hogyan választottak ki engem! — és őrizője mindent elmondott neki szépen, sorjában.

— Elindultunk innen észak és nyugat felé a telő hold harmadik napján, mivel a néhai Arha az előző hónap harmadik napján hunyta le szemét. Legelőször is Tenakbába, egy nagy városba mentünk, bár a világot látottak szerint Avabáthoz képest akkorácska csak, mint légy az ökörhöz. Számomra mégis hatalmas: legalább tízszer száz ház van benne! Azután továbbmentünk Gar felé. De ezekben a városokban senkinek sem született leánygyermeke az előző hónap harmadik holdnapján. Volt ugyan néhány fiúcska, de azok e célra nem alkalmasak… Ezért tovább kellett mennünk Gartól északra, a hegyvidék városkáiba és falvaiba. Az az én szülőhazám. Ott jöttem a világra a hegyek között, ahol a folyók rohannak, és a mezők zöldben pompáznak. — Kezes sejtelmes hangja itt különös színt kap, apró szemei tejjesen eltűnnek vaskos redői között. Kicsit elhallgat, csak azután folytatja tovább: — Fölkerestük tehát mindazokat, akiknek az utóbbi hónapokban született gyermekük. Néhányan pénze nem átallották hazudni nekünk: „Igen, igen, a mi kicsinyünk a hónap harmadik napján született.” Hiszen tudod, hogy a szegény népek gyakran örömmel szabadulnak meg leánygyermekeiktől. Voltak olyan szegények is, akik magányos viskóikban tengődtek a hegyvidék völgyeiben, nem tartották számon a napok múlását, aligha érzékelték, hogyan jár el fölöttük az idő, azt sem tudták hát biztosan, pontosan mennyi idős a gyermekük. De ha elég hosszan kérdezgettük őket, végül mindig kiderült az igazság. Viszont így nagyon lassan haladt a dolog. Végül rábukkantunk egy lánycsecsemőre egy gyümölcsöskertekkel pompázó völgy parányi, tíz házból álló falujában, Entattól észak felé. Nyolc hónapos volt már, ennyi ideje tartott a keresés. De kiderült, hogy valóban a Sírok papnője halálának napján született, méghozzá ugyanabban az órában. Csodaszép kisbaba volt. Békésen üldögélt anyja ölében, és ragyogó szemmel csodálkozott ránk, amint ott nyüzsögtünk a kunyhó egyetlen helyiségében, akár a barlangban a denevérek. Apja szegény ember volt. Gondozta a gazdag földesúr gyümölcsösét, és nem volt semmije őt gyermekén és egyetlen kecskéjén kívül. Még a viskó sem az övé volt. Szóval ott tolongtunk valamennyien, és az ember már sejtette a papnők felcsillanó szeméből és titokzatos sugdolózásából, hogy végre megtaláltuk az újjászületettet. Anyja is megmondhatta volna, hogy így van. De csak ölelte a gyermeket, és nem szólt egy árva szót sem. Elmentünk hát, és másnap visszatértünk hozzá. De lám csak! A csillagszemű kisded egy rongycsomón rúgkapált sírva és sivalkodva, egész testét pedig vöröslő lázrózsák és rút foltok éktelenítették. Anyja meg még nála is szívettépőbben kiáltozott: „Ó, óóó! Az én picinyemet szemmel verés érte!”

Így mondta, így nevezte a himlőt. Mellesleg az én falumban is szemmel verésnek tulajdonították. Hanem Kosszil, aki most az Istenkirály főpapnője, odalépett a kisded vackához, és fölnyalábolta őt. A többiek, velem együtt mind hátrahőköltek. Én ugyan nem sokra tartom a saját életemet, de ugyan ki lépne be egy himlő sújtotta házba? Hanem ő bizony nem mutatott semmi félelmet. Fölkapta a kisbabát, és kijelentette: „Ez ugyan nem beteg!” Ezzel megköpködte az ujját, megdörzsölte vele a piros foltokat, azok meg szépen lejöttek a gyermek bőréről. Valami bogyó levével festették rá őket! Szegény ostoba asszony azt hitte, hogy túljárhat az eszünkön és megtarthatja magzatát.

Kezes szívből kacagott az egészen. Arca mit sem változott, de hájas oldala csak úgy rengett belé.

— A férje ekkor jól eltángálta az asszonyt, mivel félt a papnők átkától. Ezután visszatértünk ide a sivatagon át, de a szent hely valamelyik szolgálója minden évben meglátogatta az almáskertben rejtőző falucskát, hogy meggyőződjék róla, miként cseperedik a gyermek, így múlt el öt év. Akkor Thar és Kosszil útra kelt a templomszolgák kíséretében és azokkal a vörös sisakos katonákkal, akiket az Istenkirály rendelt melléjük biztonságuk őrizetére. És elhozták magukkal a gyermeket ide, mivel valóban ő volt a Sírok újjászületett papnője, és ide tartozott. No és ki lehetett ez a gyermek, kicsikém?

— Én! — válaszolta Arha a távolba meredve, mintha valami láthatatlant keresne a tekintetével, valami olyasmit, ami régen alábukott a látóhatárán túlra.

Egyszer azt is megkérdezte:

— És mit csinált az… anya, amikor eljöttek a gyermekéért?

De Kezes nem tudta. Erre az utolsó útra nem tartott a papnőkkel.

Ő maga sem tudott visszaemlékezni. Különben is, mire lett volna jó az emlékezés? Mindez elmúlt, végleg elmúlt, és ő eljött oda, ahová jönnie kellett. Az egész világon egyetlen helyet ismert már csupán: Atuan sírjainak szent helyét!

Ottlétének első éve alatt ő is a nagy hálóteremben aludt a többi négy-tizennégy éves lánykával, a novíciákkal együtt. Kezes már akkor is különvált a többi kilenc strázsától, hogy az ő személyes örzője legyen. Kuckója is külön kis benyílóban volt, legalább részben elválasztva a hálóterem alacsony mennyezetű központi helyiségétől a nagy házban, ahol a lányok vihogtak és pusmogtak elalvás előtt, ásítoztak és varkocsba fonták egymás haját a hajnal szürkés, derengő fényében. Amikor a nevét elvették tőle, és egyszerűen Arha lett, egyedül kellett aludnia a kis házban, abban az ágyban és abban a szobában, amely élete utolsó napjáig az ő ágya és szobája lészen. Ez a ház az övé volt, az egyetlen papnő háza, ahová engedélye nélkül senki sem tehette be a lábát. Amikor még egészen kicsi volt, örömét lelte benne, ha alázatos kopogtatást hallhatott, és kiszólhatott: „bejöhetsz!”, ugyanakkor bosszantotta, hogy Thar és Kosszil, a két főpapnő eleve adottnak vette az engedélyét, és rendszerint kopogtatás nélkül nézett be hozzá.

Teltek-múltak a napok, az évek, egyhangú lustasággal. A Sírok szent helyének lányai leckékkel és gyakorlatokkal töltötték idejüket. Játszani sohasem játszottak. Nem volt idejük mindenféle játékokra. Tanulták a szent énekeket és szent táncokat, magolták a Kargád-föld történetét és mindazon istenek misztériumait, akiknek szentelték őket: az Avabátot uraló Istenkirályét vagy éppen Atwáh és Wuluáh iker Istenfivérekét. Közülük egyedül Arha tanulmányozta a Névtelenek szertartásait, amelyeket egyetlen személy, Thar, az Istenfivérek főpapnője magyarázott el neki. Mindez egy órára vagy valamivel többre eltávolította őket a többiektől, ám napjának jó részét hozzájuk hasonlóan egyszerű munkával töltötte. Azt sajátították el, hogyan kell megfonni és megszőni nyájaik gyapját, hogyan kell elvetni, betakarítani és elkészíteni a mindennapi táplálékul szolgáló növényeket: a lencsét, a durva kásának megfőzendő vagy kelesztetlen kenyér lisztjének megőrlendő hajdinát, hagymát, káposztát, vagy éppen hogyan kell kecskesajtot készíteni, almát feldolgozni vagy mézet nyerni. A legjobb, ami történhetett velük, az volt, ha elengedték őket halászni a szent helytől északkeletre, mintegy mérföldnyire hömpölygő zavaroszöld sivatagi folyóra. Csak egy almát vagy egy keletlen hajdinalepényt vihettek magukkal ebédre, de egész nap ott ülhettek az aszaló napfényben a nádas berkeiben, és nézhették, hogyan folyik lassan a zöld víz, és a felhők árnyéka hogyan játszadozik a hegyek oldalán. Ám ha valaki lelkesen fölsikított, amikor megfeszült a zsinór, és nagy csattanással kipenderített a folyópartra egy lapos halat, hogy az belefulladjon a levegőbe, akkor Mebbét rájuk sziszegett, akár egy vipera: „Csönd legyen, ti nyivákoló ostobák!” Mebbét az Istenkirály templomában szolgált, sötét bőrű, fiatal nő volt, de kemény és éles, mint az obszidián. Szenvedélye volt a halászat. A megfelelő oldalán kellett elhelyezkedni, teljesen némán, különben máskor nem vitt magával halászni. Akkor pedig az ember sohasem juthatott le a folyóra, hacsak nem nyáron, amikor a kutak elapadtak, és vizet kellett hordani. Kimerítő foglalkozás volt ez: lebotorkálni a félmérföldnyi tüzes ragyogáson át a folyóhoz, ott megmeríteni a két vödröt, fölakasztani a vízhordó rúdra és megindulni visszafelé a szent hely irányába, amilyen gyorsan csak lehet. Az első száz lépés könnyű volt, azután a vödrök egyre nehezebbé váltak, a vízhordó rúd tüzes vaspálcaként égette az ember vállát, a fény vibrált a fehéren vakító úton, minden lépés nehezebbé és lassúbbá vált. Végül ott volt a nagy ház belső udvarának hűvöse a zöldségeskert mögött, ahol nagy loccsanással a hatalmas ciszternába üríthetted kannáid tartalmát. Utána viszont meg kellett fordulni és visszamenni ismét és megint.

A Hely határain belül — ez az egyetlen neve volt, és csak erre volt szüksége, mivel a Kargád birodalom négy tartományán belül ez volt a legrégebbi és legszentebb terület — sok épület volt, és vagy kétszáz ember élt. Ott volt három templom, a nagy ház és a kis ház, a herélt őrök szállása, majd közvetlenül a falakon kívül az őrség barakkjai, a nagyszámú rabszolga kunyhója, a magtárak, birkahodályok, kecskeólak és különféle gazdasági épületek. Egész kis városkának tűnhetett távolról nézve fölülről, a nyugati kopár hegyek felől, ahol semmi sem nőtt némi zsályán, szánalmas csomókban küszködő vasfűn, apróbb gizgazon és sivatagi kóron kívül. Ám még ha a keleti síkság felől pillantott is föl valaki, láthatta az Istenfivérek templomának csillogó kupoláját, amely úgy vibrált és ragyogott a hegyek lábánál, mint egy csillámlemez a sziklafal oldalában.

Ez a templom tulajdonképpen egy fehérre vakolt, ablaktalan kőkocka volt, előtte alacsony tornáccal és szűk ajtóval. Kevéssel alatta látványosabban és több évszázaddal fiatalabban terpeszkedett az Istenkirály temploma, széles homlokzatával, színes oszlopfőkkel díszített magas oszlopcsarnokával. Minden egyes oszlop kemény cédrustörzs volt, fehérre festve. Hajón szállították ide az erdőkben gazdag Hur-át-Hur vidékéről, majd minden darabját vagy húsz rabszoga vonszolta föl a kopár sivatagon át a szent helyre. A kelet felől érkező utazó, csak miután látta az aranyozott tetőt és a ragyogó oszlopokat, akkor pillanthatta meg a szent hely hegyén, mindenek fölött a napégette és omladozó, mindegyik közül a legrégebbi, magához a sivatag ráncosságához hasonló vén és hatalmas tróntermet, tapasztott falaival és beomlóban lévő, rogyadozó kupolájával.

A trónterem mögött, az egész domboldalt körülkerítve futott egy vaskos, habarcs nélkül rakott, helyenként már omladozó kőfal. A fal ölelésében néhány, tizennyolc-húsz lábnyi magas fekete kőszál meredezett, akár földből kinyúló ujjak. Ha egyszer valaki rájuk vetette a szemét, tekintete kényszerűen visszatért rájuk. Háromnak a jelentése teljesen világos volt, három pedig némán őrizte titkát. Összesen kilencen voltak. Egyetlen állt egyenesen, a többiek kissé erre-arra megdőltek, kettő a földre hanyatlott. Szürke és narancsszínű zuzmó fedte őket, mintha rájuk fröcskölt festékfoltok borítanák, egyedül egy állt csupaszon és feketén. Halvány fények játszadoztak rajta. Ez utóbbi érintésre is sima volt. Viszont a többieken a zuzmó takarója alatt homályos veséteket, rejtélyes formákat és éleket lehetett látni vagy tétova ujjakkal kitapintani.

Ez a kilenc kő volt Atuan kilenc sírköve. Azt beszélik, hogy ott állnak az első ember ideje óta, azóta, hogy Óceánföld létrejött. Akkor ültették őket a sötétség közepébe, amikor a földek kiemelkedtek az óceán mélységeiből. Sokkal, de sokkal régibbek voltak, mint Kargád Istenkirályai, öregebbek, mint az Istenfivérek, régebbiek talán, mint a fény maga. Azoknak a sírkövei voltak, akik az emberi nem keletkezése előtt uralkodtak a világon, azokéi, akiknek nincs nevük, és neki, az ő szolgálójának sem lehetett neve.

Túl gyakran nem lépett közéjük, és senki más még a lábát sem tehette oda, ahol álltak a dombtetőn, a kőfal karéjában, a trónterem mögött. Évente kétszer, a tavaszi és az őszi napéjegyenlőséghez legközelebb eső holdtölte idején áldozatot mutattak be a trón előtt. Ekkor a terem alacsony hátsó ajtaján lépett elő, egy gőzölgő kecskevérrel teli, jókora sárgaréz tállal a kezében. A vért akkor ki kellett locsolnia: felét a meredező fekete kőoszlop tövére, felét pedig a ledőlt kövek egyikére, amelyek az évszázados véráldozatok mocskába temetkezve hevertek a sziklák közötti sárban.

Arha néha kora reggel magányosan kivonult, hogy körülsétáljon a kőoszlopok között, hogy megpróbálja megfejteni a laposan sütő fénysugarakban világosabban kivehető veséteket és vájatokat, vagy éppen csak üldögélt ott, tekintetét a Nyugati-hegyekre vagy éppen az alant kirajzolódó tetőkre és falakra vetve, szemlélve, hogyan elevenedik meg a nagy ház környéke, támad fel az őrök szállása, hogyan özönlenek elő a birkák és kecskék ólaikból szánalmas folyóparti legelőik felé. Ezen a helyen még a sivatagi nyár kellős közepén is valamiféle különös hűvösség lengedezett. Néha a szél halkan felfütyült a legközelebb álló, egymás felé hajoló, mintha egymás fülébe valamiféle titkokat sugdosó két kőoszlop között. De nem árult el senki semmi titkot.

A sírkert falától egy másik, alacsonyabb, szabálytalan félkör alakú kőfal ölelte körül a szent hely hegyét, majd elkanyarodott északnak, a folyó felé. Nem is annyira védelmezte a Helyet, inkább kétfelé választotta azt: egyik oldalán a templomok, a papnők és az őrizők házai, a másik oldalon pedig a fegyveresek, valamint a rabszolgák lakásai, akik a Hely földjeit művelték, nyájait legeltették, és takarmányt gyűjtöttek nekik. Ezek közül soha senki sem lépte át a falat, kivéve a legszentebb ünnepségek alatt a gárdistákat, dobosaikat és kürtöseiket, akiknek kötelessége volt részt venni a papnők felvonulásában. De még ezek sem léphettek a templomok homlokzata alá. Valaha voltak zarándokok, a Négy-földről érkező királyok és főnökök, hogy leróják kegyeletüket. Az első Istenkirály mintegy másfél évszázaddal ezelőtt eljött, hogy elvégezze saját templomának fölszentelési szertartását. De még ő sem léphetett be a sírkövek közé, még neki is a szent helyet körülvevő falakon kívül kellett hálnia és étkeznie.

Bárki könnyűszerrel megmászhatta volna ezeket a falakat, ha lábát a kövek közötti résekbe illeszti. Az elemésztett és egy Pendelyes nevű másik leányka egy késő tavaszi délutánon a fal tetején üldögélt. Mindketten tizenkét esztendősek lehettek. A nagy ház szövőtermében kellett volna lenniök, egy tágas, kőfalú helyiségben ülniök a hatalmas, durva, fekete gyapjúfonállal fölvetett szövőszék előtt, hogy a sötét köpenyeknek való szövetet szőjék. Azonban észrevétlenül kisurrantak, hogy igyanak egyet a kút vizéből az udvaron. A kútnál Arha így szólt:

— Gyerünk! — és kézen fogva elvezette pajtását a nagy ház háta mögött a fal felé. Most éppen a fal tetején ücsörögtek, vagy tíz láb magasan; csupasz lábukat lóbálták a külső oldalon és elkerekedett szemmel lesték a kelet és észak felé terjeszkedő sima, végtelen sivatagot.

— Szeretném látni a tengert! — szólt Pendelyes.

— Ugyan minek? — kérdezte Arha a fal réséből kitépett keserű kutyatejszárat rágcsálva. A kietlen vidék lassacskán éppen elvirágzott. Az apró, gyorsan kifejlődő sárgás, rózsaszín, vöröses és fehér, alacsony növésű és hamar elvirágzó növénykék kilövöldözték a szerteszálló szélbe parányi, szürke pihés, horgas magvaikat. Az almafák alatt a föld hol fehéren kiégett, hol vörösen izzó volt, vagy éppen rózsaszínben játszott. Az ágakat halványzöld lomb borította. Az egyedüli zöld folt a szent hely körül, sok-sok mérföldön belül. Az egyik sápadt látóhatártól a másikig minden egyéb homályos, sivatagi szürkeségbe burkolózott. Kivéve a hegyek oldalán éppen szirmaikat bontogató vadzsályacserjék ezüstös csillogását.

— Ó, nem is tudom, miért. Csak valami mást szeretnék látni! Itt mindig minden ugyanolyan. Itt soha nem történik semmi.

— Bárhol bármi történik, az eredete csak ide nyúlik vissza — jelentette ki Arha.

— Ó, igen, ezt tudom… de azért mégis, legalább azt szeretném látni, hogy valami tényleg megesik valahol.

Pendelyes mosolygott. Mindenkihez jószívű, szolgálatkész lánynak látszott. Kinyújtott, meztelen lába ujjait a forró kövekhez érintette, és így folytatta:

— Tudod, kiskoromban a tengermelléken éltem. A falunk közvetlenül a dűnék mögött húzódott meg, ezért néha lejártunk játszani a parti fövényre. Emlékszem, egyszer láttuk, amint egy flotta húz el odakint a tengeren. A hajók úgy néztek ki, mint valami piros szárnyú sárkányok. Egyik-másiknak hosszú nyaka volt, a végében tényleg faragott sárkányfejjel. Atuan mellett vonultak el, de nem kargádi hajók voltak. A falunk főnöke szerint nyugatról jöhettek, a Belsőföldek felől. Mindenki kirohant a partra, hogy megcsodálja őket. Azt hiszem, féltek tőle, hogy esetleg kikötnek. De csak szépen elhaladtak előttünk, senki sem sejtette, hová tartanak. Lehet, hogy éppen Karego-Át ellen indultak háborúba. Ó, ha csak rágondol az ember, hogy valóban a varázslók szigeteiről származtak, ahol az embereknek sárszínű a bőre, és akárkit egy szempillantás alatt el tudnának varázsolni!

— Engem ugyan nem! — szólt Arha haragosan. — Én még csak rájuk sem néztem volna. Nyavalyás, elátkozott varázslócskák azok. Hogyan is merészeltek ilyen közel hajózni a szent földhöz?!

— No persze, én is azt hiszem, hogy az Istenkirály egyszer majd leigázza őket, és rabszolgává teszi valamennyit. Hanem a tengert szeretném újra meglátni. Apálykor a sekély pocsolyákban apró polipok nyüzsögtek, és ha az ember rájuk kiáltott, hogy „búú!”, ijedtükben mind fehérré váltak. Nézd, ott jön az a vén Kezes, biztosan utánad kajtat.

Arha testőre és szolgája közeledett lassan a fal belső oldala mellett. Lehajolt, hogy kihúzzon egy vadhagymát. Már jókora csokorral volt a kezében. Azután fölegyenesedett, és apró barna malacszemével hosszasan vizsgálgatta a növénykét. Az évek múlásával egyre jobban elhízott, szőrtelen, sárgás bőre zsírosan csillogott a napfényben.

— Csússzunk le egy darabon a férfiak oldalán — súgta Arha, mire mindketten hajlékonyan, akár valami gyíkok leereszkedtek a fal külső oldalán addig, hogy a széle alatt megkapaszkodjanak, a belső oldalról láthatatlanul. Onnan hallgatták Kezes lassan közeledő lépteit.

— Húú! Húú! Krumpliképű — csúfolódott Arha, sejtelmes susogással, mint a fűszálak között bóklászó szellő.

A nehézkes csoszogás abbamaradt.

— Hé, ott fönn… — szólt a bizonytalan hang. — Kicsikém! Arha, te vagy?

Csönd.

Kezes továbbcsoszogott.

— Hu-húúú! Krumpliképű!

— Húú! Krumplihasú — utánozta társát Pendelyes, majd nyögdécselni kezdtek, hogy elfojtsák a feltörő vihogást.

— Van ott valaki?

Csönd.

— Óó, jól van, jól van — sóhajtott az eunuch, és komótosan tovább-ballagott. Amikor eltűnt a dombhajlat mögött, a két lány visszakecmergett a fal tetejére.

Pendelyes izzadtan irult-pirult a vihogástól, Arha viszont haragosan nézett maga elé.

— Az ostoba vén ürü, mindenütt a nyomomban van!

— Kutya kötelessége — mondta Pendelyes okoskodva. — Az a dolga, hogy vigyázzon rád.

— Vigyáznak rám azok, akiket szolgálok. Nekik a kedvükre teszek. Másnak nem kell a kedvében járnom. Ezek a vénasszonyok és félemberek jobb lenne, ha békén hagynának. Én vagyok az egyetlen papnő!

Pendelyes rámeredt a másik kislányra.

— Óó — sóhajtotta csöndesen —, tudom, te… Arha vagy…

— Akkor hagyniuk is kellene, hogy az legyek! És nem mindenféle utasításokat osztogatni lépten-nyomon.

Pendelyes egy darabig nem szólt semmit, csak sóhajtozva lógázta húsos lábát, és szemlélte a tágas, sápadt tájat odalent, hogyan emelkedik a távoli, üres, végtelen látóhatár felé.

— Hamarosan eljön az idő, tudod, amikor majd te osztogathatod a parancsokat — szólt végül csöndesen.

— Még két év, és többé már nem leszünk gyerekek. Tizennégy évesek leszünk. Én az Istenkirály templomába kerülök, ez lesz a sorsom. Te pedig valóban a legfőbb papnő leszel. Még Thar és Kosszil is kénytelen lesz engedelmeskedni neked.

Az elemésztett nem szólt semmit. Arca megnyúlt, fekete szemöldöke alatt sápádtan tükröződött vissza szemében az ég halványkék ragyogása.

— Vissza kellene mennünk — szólt Pendelyes.

— Nem!

— A fonoda főnökasszonya biztosan szól Tharnak. Meg hamarosan itt lesz a kilenc ének ideje is.

— Én itt maradok. És te is maradsz!

— Téged nem büntethetnek meg, de engem igen — mondta Pendelyes a maga csöndes módján. Arha nem válaszolt. Pendelyes nehezet sóhajtott, de maradt. A síkság fölött az ég magasán a nap fátyolosan ragyogott. Távol, a lejtő oldalában birkák kolompja szólt elhalón, bárányok bégettek. A tavaszi szellő édeskés illatú, száraz hullámokban áradt.

A kilenc ének ideje már majdnem lejárt, amikorra a két lány visszatért. Mebbét látta őket, amint a „férfiak falán” üldögélnek, és rögtön jelentette is főnökasszonyának, Kosszilnak, az Istenkirály főpapnőjének.

Kosszil vastag lábú, széles arcú teremtés volt. Kifejezéstelen arccal és közömbös hangon szólította föl a két lányt, hogy kövessék. Végigvezette őket a nagy ház kőpadozatú folyosóin, ki a főbejáraton, föl a domboldalon Atwáh és Wuluáh templomához. Ott beszámolt a templom főpapnőjének, a magas, szikár és a szarvas lába szárához hasonlóan inas Tharnak.

Kosszil ráparancsolt Pendelyesre:

— Vedd le a ruhádat!

Nádvessző virgáccsal végigverte a lányt. A vessző itt-ott kissé föltépte a bőrt. Pendelyes némán könnyezve viselte el a büntetést. Vacsora nélkül küldték vissza a fonóhelyiségbe, mondván, hogy másnap sem kap enni egész nap.

— Ha még egyszer rajtacsípnek, hogy a férfiak falára mászkálsz — dorgálta Kosszil —, ennél jóval keményebb fenyítésben lesz részed. Megértetted, Pendelyes? — Kosszil hangja lágy volt, de nem kedves. A lány csak annyit mondott:

— Igen. — És elvonult tekergőzve, amint nehéz, durva ruhája hozzáért a hurkákhoz a hátán.

Arha Thar mellett állva nézte végig a virgácsolást. Most azt figyelte, hogyan szedi rendbe Kosszil a vesszőnyaláb szálait.

Thar hozzáfordult:

— Nem helyes, ha a többi lánnyal látnak szaladgálni és falakon mászkálni. Tudod, hogy te vagy Arha!

Megilletődötten hallgatta, és nem szólt semmit.

— Jobb, ha csak azt cselekszed, amit tenned illik. Te Arha vagy.

Egy pillanatra ráemelte szemét Thar, majd Kosszil arcára. Rettenetes látvány volt a tekintetéből sugárzó mélységes gyűlölet és harag. Ám a sovány papnő mit sem törődött vele. Megkeményítette vonásait, enyhén előredőlt és szinte suttogva mondta:

— Te vagy Arha. Nem maradt semmi a korábbi énedből. Minden elemésztetett.

— Minden elemésztetett — ismételte meg a kislány, ahogy minden áldott nap is hajtogatta hatéves kora óta.

Thar könnyedén lehajtotta a fejét. Ugyanúgy tett Kosszil is, amint elrakta a virgácsot. A lány nem hajolt meg, csak engedelmesen megfordult és elballagott.

Miután a krumpliból és újhagymából álló vacsorát elköltötték némán a keskeny és sötét refektóriumban, majd elénekelték az esti szent himnuszokat, szent igékkel lepecsételték az ajtót, és elvégezték a szótlanság rövid szertartását, véget ért ismét egy munkanap. Ekkor a lányok fölmehettek a hálóterembe, kockázhattak vagy marokkózhattak, míg ki nem hunyt egyetlen mécsesük pisla fénye. Azután még sokáig pusmogtak egymással az ágyban a sötétben. Arha átsétált a szent hely udvarain és hepehupáin a kis ház felé, mint minden este. Egyedül aludt ott.

Az éjszakai szél édesen suttogott. A tavaszi csillagok fényesen ragyogtak, mint megannyi nyíló margaréta a kikeleti réten, mint az áprilisi visszfény csillogása a tenger borzolódó felszínén. De a lány nem emlékezett sem a mezőkre, sem a tengerekre. Föl sem emelte a fejét.

— Itt vagy hát, kicsikém?

— Kezes — mondta ki közömbösen őrizője nevét.

A vaskos árnyék fölemelkedett üdvözlésére, a halvány fény megcsillant tar koponyáján.

— Megbüntettek?

— Engem nem büntethetnek meg!

— Nem, nem… hát persze…

— Engem nem büntethetnek meg. Nem merészelnék.

Nagy mancsait lógatva állt a sötét alak sután és szögletesen. A lány érezte a vadhagyma és a Kezes számára túl rövid, szélein kirojtolódzott, régi, durva, fekete gúnya áporodott verítékszagát.

— Nem nyúlhatnak hozzám. Én Arha vagyok — mondta éles, dühös hangon, és keserű könnyekre fakadt.

A nagy, várakozó kezek fölemelkedtek, átölelték és gyöngéden tartották, egyikük végigsimított varkocsokba font haján.

— Így, így, kis lépes mezecském, kicsiny leánykám.

A leányka hallotta súlyos mellkasa mélyén a lágy dorombolást, és szorosan hozzásimult. Könnyei hamarosan elapadtak, de továbbra is Kezeshez bújt, mintha képtelen lenne fölállni.

— Szegény kicsikém — suttogta, majd fölnyalábolta a gyermeket és bevitte az ajtón magányos hálókamrájába. Gyöngéden lefektette az ágyra. — Akkor minden rendben van, kicsikém?

Arha bólintott, és csöndesen elfordult tőle a sötétben.