Atuan sírjai

ÖTÖDIK FEJEZET Fény a hegy gyomrában

Ahogy télre fordult megint az esztendő, meghalt Thar. Nyáron valami emésztő nyavalya támadta meg. Ő, aki mindig szikár volt, most egyenesen csontvázzá aszalódott, ő, aki mindig szűkszavú volt, ezután már egyetlen szót sem szólt. Talán csak Arhához, néha, amikor kettesben voltak. Végezetül még ez is elmaradt, és Thar némán elment a sötétség birodalmába. Halála után Arha keservesen hiányolta őt. Igaz, Thar meglehetősen rideg volt, de sohasem volt kegyetlen. Büszkeségre nevelte Arhát, nem rettegésre.

Most már csak Kosszil maradt.

Az iker Istenfivérek templomának új főpapnője csak tavasszal érkezik majd meg Avabátból. Addig Arha és Kosszil osztotta meg a szent hely fölötti uralmat. Az idős nő „úrnőmnek” szólította a lányt, és köteles volt engedelmeskedni esetleges parancsainak. Arha azonban megtanulta, hogy ne parancsolgasson Kosszilnak. Igaz, megvolt erre a joga, de nem volt elegendő hatalma hozzá. Rettenetes erő kellett volna ahhoz, hogy szembeszegüljön Kosszil féltékenységével minden fölötte álló hatalommal szemben és gyűlöletével mindaz iránt, ami fölött nem ő uralkodik.

Amióta Arha (a gyengéd Pendelyes révén) rájött, hogy egyáltalán létezhet hitetlenség, és bár megrémítette, mégis elfogadta annak valóságosságát, Kosszil iránt is kimértebb érzéseket táplált, már-már megértette őt. Kosszil szívében nem volt imádat a Névtelenek vagy más istenek iránt. Számára semmi sem volt szent, csak a hatalom. Most Kargád-föld uralkodójának kezében volt ez a hatalom, ezért Kosszil szemében ő volt az igazi istenkirály, valójában csak az ő szolgálatára volt hajlandó. Számára a templomok csupán egyszerű díszletek voltak, a sírkövek csupasz szikladarabok, Atuan sírjai sötét, bár félelmetes, de puszta üregek a föld méhében. Ha hatalmában áll, teljesen elhagyta volna az üres trónus kultuszát. Talán még a legfőbb papnővel is végzett volna, ha merészeli.

Arha még ezzel az utóbbi ténnyel is teljes lelki nyugalommal nézett szembe. Bizonyára Thar is segítségére volt ebben, bár nyíltan soha egyetlen szót sem ejtett ilyesmiről. Betegségének kezdetén, mielőtt még hatalmába kerítette a némaság, megkérte Arhát, hogy pár naponta látogassa meg. Ilyenkor beszélt hozzá, sok mindent elmondott az Istenkirály és elődei viselt dolgairól, arról, hogy zajlik az élet Avabát-ban; olyan dolgokról, amelyeket egy fontos papnőnek ismernie kellett, ha nem voltak is igazán hízelgőek az Istenkirályra és udvarára nézve. Mesélt neki a saját életéről, és arról is, hogyan nézett ki és mit cselekedett Arha az előző élete során. Néhanapján, igaz, nem túl gyakran, arra is figyelmeztette, milyen veszélyek leselkedhetnek rá jelenlegi életében. Kosszil nevét soha nem ejtette ki a száján. Arha viszont már tizenegy esztendeje volt Thar tanítványa. Nem kellett neki több egy utalásnál vagy hangsúlynál, hogy megértsen és örökre megjegyezzen valamit.

Miután elcsitultak a gyászszertartások zűrzavarának sötét hullámai, Arha, ha tehette, elkerülte Kosszilt. A hosszadalmas napi munka és szertartások végeztével visszavonult magányos szállására, és amikor csak ideje engedte, besomfordált a trónus mögötti helyiségbe, kinyitotta a csapóajtót és leereszkedett a sötétség birodalmába. Nappal vagy éjszaka — odalent teljesen mindegy volt — alapos rendszerességgel végezte uradalmának földerítését. A legmélyebb szentségességgel fölruházott mélysírkamra szigorúan tilalmas hely volt mindenki számára, kivéve a főpapnőket és legbizalmasabb heréltjeiket. Ha bárki más, férfi vagy nő betéved oda, biztosan halálra sújtja a Névtelenek sötét haragja. A régen és alaposan megtanult szabályok közül azonban egyik sem tiltotta, hogy belépjen a labirintusba. Erre nem is volt szükség. Hiszen oda csak a mélysírkamra felől lehetett behatolni. Különben is: talán figyelmeztetni kell a legyet, hogy ne repüljön bele a pókhálóba?

Ezért alkalmanként magával vitte Kezest is a labirintus közelebbi járataiba, hogy legalább ott megtanulja a tájékozódást. Kezes sohasem lelkesedett azért, hogy odamehet, de mindig engedelmeskedett neki. Meggyőződött arról is, hogy Dubbi és Váhto, Kosszil eunuchjai ismerik az utat a lánckamrába és kifelé a mélysírkamrából, de többet nem tudnak. Őket soha nem vitte magával a labirintusba. Senki mást nem tűrt el, csak Kezest, csak ez a hozzá minden körülmények között hű lény ismerhette a titkos utakat. Az utakat, amelyek az övéi, csak az övéi, az örökkévalóságig. Lassacskán hozzálátott a labirintus teljes föltárásához. Az egész őszidőt azzal töltötte, hogy azokat a végtelen alagutakat járta, és még mindig voltak olyan fertályai, ahová sohasem tette be a lábát. Kimerítő volt ennek a hatalmas útvesztőnek az értelmetlennek tűnő végtelen hálózatát bejárni. Belefáradt a lába, és az agya is zúgott a már elhagyott és a még előtte álló kanyarulatok és kereszteződések szakadatlan észben tartásától. Az egész nagyszerű volt, mint egy kemény sziklából kivájt hatalmas város föld alatti úthálózata, viszont az egész avégre készült, hogy kifárassza és kétségbeesésbe kergesse a betévedő halandót. Ráadásul még a saját papnője is csak egy hatalmas csapdának láthatta a végén, semmi másnak.

Így, amint egyre hidegebbé és keményebbé vált a tél, föltáró igyekezetét mindinkább a trónteremre magára korlátozta. Megvizsgálta az oltárokat, a mögöttük és alattuk kialakított térségeket, a ládákkal és dobozokkal teli helyiségeket, a dobozok és ládák tartalmát, az átjárókat és padlásszobákat, a kupola alatti poros ürességet, ahol százával tanyáztak a denevérek, az alagsorokat és pincéket, amelyek csupán a sötétség előszobáinak voltak tekinthetők.

Keze és ruhaujja szaglott a valamelyik vasládában nyolc évszázada heverő, elporlott pézsmaprémek édeskés illatától, szemöldökén fekete csíkban gyűlt össze a sok rátapadó pókháló, órákig térdelve tanulmányozta valami szúette cédrúsfa láda gyönyörű faragásait. Valamelyik király ajándékozhatta a Sírok névtelen urainak évszázadokkal azelőtt. Ott volt maga a király, kicsiny, feszes, nagy orrú alak, a trónterem, lapos kupolájával és oszlopsoraival, mindez aprólékosan és finoman kifaragva valami régi szobrász keze által, akinek haló porát ki tudja hány évszázad takarta már. Ott volt az egyetlen papnő is, amint a bronztálakról áradó mámorító füstöt beszívja, tanácsot ad vagy jósol a királynak, akinek orrát már régen letörték. A papnő alakja túlságosan piciny volt ahhoz, hogy világosan kivehesse a vonásait, Arha mégis mintha a saját arcát látta volna a finom faragvány hajlataiban. Azon töprengett, vajon mit mondhatott a nagy orrú királynak, és az mennyire hálálta meg a szavait.

Voltak kedvenc helyei a bálteremben, ahogy bárkinek lehetnek kedvenc sütkérező pontjai egy napsütötte házban. Gyakran húzódott be egy kis, féltetős padlástérbe, az omladozó trónterem mögötti egyik elhagyatott szobácska fölött. Ősrégi ruhák függöttek ott, hatalmas királyok idejéből, akik nemesuraikkal együtt zarándokoltak ide, hogy kegyeletüket leróják Atuan sírjainak szent helye előtt, elismerve ezzel, hogy létezik nagyobb hatalom az övéknél vagy bármely más, halandó emberénél. Néhanapján leányaik, a hercegnők magukra öltötték ezeket a lágy fehér selymeket, topáz és sötét ametiszt díszeikkel együtt, és csatlakoztak a Sírok papnőjének szent táncához. Az egyik kincsesládából előkerült néhány tenyérnyi, festett elefántcsont táblácska is ennek a táncnak a képével, és a királyokéval és nagyurakéval, kik a trónterem előtt várakoztak, mivel akkor — éppúgy, ahogy manapság — halandó férfi nem tehette lábát a Sírok szent földjére. Hölgyeik viszont beléphettek, és fehér selyembe burkolózva együtt táncolhattak a papnőkkel. Maguk a papnők durva, házi szövésű, fekete ruhát viseltek mindig, akkor is és most is. Arha mégis szívesen tapintotta meg néha a puha és sima anyagokat, az időtől lassan elporladó szöveteket, amelyekről a romolhatatlan drágakövek saját csekély súlyuknál fogva is le-leszakadtak. Ezekből a ládákból sajátos illat áradt, különbözött a szent hely minden templomának minden pézsma- és ámbraillatától: sokkal frissebb, elevenebb, fiatalosabb volt azoknál.

Teljes éjszakákat szentelt a kincses szobákban egyetlen láda tartalmának tanulmányozására. Átvizsgálta kőről kőre, megszemlélte a rozsdás vérteket, a törött sisakforgókat, a bronzból, ezüstből és tömör aranyból készült násfákat, melltűket és boglárokat.

A jelenlétével mit sem törődő baglyok nyugodtan üldögéltek a szarufákon, sárga szemükkel közönyösen pislogtak. A csillagok fénye itt-ott beszivárgott a tető résein. Néha hópihék szállingóztak alá, lágyan és hidegen, hasonlóan az egyetlen érintésre porrá omló ősrégi selyemszövetekhez.

A tél végének egyik késő éjszakáján kegyetlen hideg volt a trónteremben. Arha a csapóajtöhoz ment, fölnyitotta, leereszkedett a lépcsőn és becsukta maga mögött. Csöndesen lelopakodott a számára már oly ismerős úton, a mélysírkámra felé vezető folyosón.

Ezen a helyen természetesen sohasem gyújtott világot. Még ha volt is nála lámpa a labirintusba menet vagy a fönti éjszaka sötétje miatt, föltétlenül eloltotta, mielőtt a mélysírkamrába lépett. Szemmel soha sem látta azt a helyet, egyetlenegyszer sem, papnőségének emberöltői alatt. A folyosón haladva most is elfújta a lámpájában pislákoló gyertyát, és pillanatnyi megtorpanás nélkül folytatta útját a koromsötétben, könnyedén, akár valami hal a fekete vizek mélyén. Tél volt vagy nyár, itt nem volt soha sem hideg, sem meleg: mindig ugyanaz a csípős hűvösség, kissé nedves, de örökké változatlan. Odafönt, a hatalmas erejű, fagyos, téli szelek laza havat korbácsoltak végig a sivatag homokján. Idelent nem volt tél, nem voltak évszakok: zárt, nyugodt, biztonságos világ vette körül.

Ezúttal éppen a festett terem felé igyekezett. Néha kedve szottyant betérni oda, hogy vizsgálgassa gyertyája halvány fényénél a falak sötétjéből kibontakozó különös rajzolatokat. A nagy szemű, hosszú szárnyú férfiakat, derűs vagy éppen morózus arckifejezésüket. Senki sem mondhatta meg neki, kik voltak ezek, ilyen festmények sehol sem voltak másutt a szent helyen. Ő viszont úgy vélte, fölismeri őket: az elátkozottak lelkei voltak, akik sohasem születhettek újjá. A festett terem bent volt a labirintusban, odamenet tehát át kellett haladnia a sírkövek alatti hatalmas üregen. Ahogy lefelé haladt a lejtős folyosón, halvány szürkeség derengett föl előtte, valami tétova, félénk villanás, holmi távoli fény visszatükröződésének visszatükröződése.

Arra gondolt, hogy tréfát űz vele a szeme, ahogy az gyakorta megesett ebben a határtalan sötétségben. Összeszorította a pilláit, mire a derengés eltűnt. Aztán kinyitotta a szemét, és a fényecske megjelent megint.

Ekkor megállt, és mozdulatlanul meredt maga elé. Szürkeség, nem feketeség! Furcsa, fakó fénysáv, éppen csak kivehető ott, ahol semminek sem szabadna látszani, ahol minden az ősidőktől fekete.

Pár tétova lépést tett előre, kinyújtotta a kezét a folyosó falának szöglete felé, és végtelenül haloványan bár, de látta ujjainak moccanását.

Tovább-botorkált. Különös volt ez, túl minden tudáson, minden félelmen, ez a halovány villódzás sohasem látott valami volt a sötétség legbelső, legmélyebb sírgödrében. Nesztelenül lopakodott előre meztelen talpán, fekete ruhájában. A folyosó utolsó fordulója előtt megtorpant. Azután kísérteties lassúsággal megtette az utolsó lépést, előretekintett… és látott…

…Olyasmit látott, amit még soha, még ha ez volt a századik élete, akkor sem. Megpillantotta a sírkövek alatti felmérhetetlen üreget, amelyet nem emberkéz vájt ki, hanem maga a föld méhének féktelen ereje. Kristályok ékesítették, hófehér mészkőtűk és cseppkövek díszítették mindenütt, ahol az idők vizei munkálkodtak eónok óta. Csillogó tetejével és ragyogó falaival szikrázott ez a kifinomult, rafinált gyémántpalota, ez a kristályház és ametisztkastély, amelyből dicsfény űzte ki a végtelen múlt sötétjét.

A csodát előidéző fény nem volt erős, mégis vakította a sötétséghez szokott szemet. Lágy ragyogás volt ez, olyasmi, mint a lidércfény, amint lassan haladt a hatalmas csarnokon keresztül, ezernyi apró csillanást verve vissza az ékköves mennyezetről és ezernyi árnyékot vetve a falak fantasztikus vésetei nyomán.

A fény egy fából faragott bot végén világolt, füst nélkül, nem is emésztve a fát. A botot emberi kéz tartotta. Arha az arcot is kivehette a halvány fényben. Egy sötét arcot. Egy férfi arcát!

Meg sem moccant.

Az alak sokáig rótta keresztül-kasul a termet. Úgy járkált, mintha keresne valamit, bepillantott a leomló kőcsipkék mögé, vizsgálgatta a mélysírkamrából kivezető folyosók torkolatát, de egyik alagútba sem lépett be. A Sírok papnője pedig mozdulatlanul állt tovább az átjáró sarka mögött. Várakozott némán.

Bizonyára az fért legnehezebben a fejébe, hogy egy idegen áll előtte. Nagyon-nagyon ritkán látott idegeneket. Először azt hitte, hogy az egyik őr, de nem… talán valaki a falakon kívülről, egy kecskepásztor, egy strázsa vagy a szent hely valamelyik rabszolgája. Azért jött, hogy kikémlelje a Névtelenek titkait, s talán hogy valamit elemeljen a sírok mélyéről…

Hogy lopjon valamit. Kirabolja a sötétség erőit!

Szentségtörés! A szó lassan formálódott meg Arha tudatában. Egy férfi állt előtte, és férfi lába sohasem érintheti a Sírok, a szent hely földjét. Ő mégis behatolt ide. Világosságot gyújtott ott, ahol a fény tilos, ahol sohasem volt fény a világ kezdetei óta. De miért nem sújtják porrá őt a Névtelenek?

Most éppen a sokszor megbolygatott és feltúrt sziklás padozatot szemlélte, így már látható volt, hogy többször fölásták és visszatemették. A sírgödrök kivájásakor felszínre került nyers és érintetlen rögök egy részét nem döngölték vissza a padozat síkjába.

Urai és parancsolói azt a hármat elemésztették. De miért nem falják föl ezt? Mire várnak vajon?

Talán hogy az ő kezük mozduljon, az ő hangjuk szólaljon meg?…

— Menj innen! Menj! Takarodj! — sikoltotta egyszerre torkaszakadtából. Harsogó visszhangok száguldoztak és zengtek végig a termen. A sötétséget mintegy háttérbe szorítva, meglepett arc fordult felé, és az üreg rezgő homályán keresztül egy pillanatig talán látta is őt. Aztán kihunyt a fény. A vibrálás megszűnt. Csak vaksötét és néma csönd maradt.

Ismét képes volt gondolkodni. Fölszabadult a fény bűvölete alól.

Csak a vörös sziklák kapuján, a foglyok kapuján hatolhatott be, tehát menekülése útját is biztosan arra keresi majd. Könnyedén és zajtalanul, mint a puha szárnyú baglyok, futott végig a terem falának félkörén a csak befelé nyíló ajtóhoz vezető szűk folyosó bejáratához. Behajolt a nyílás torkolatába. Nem érzékelt huzatot a külső világból. A behatoló nem támasztotta ki az ajtót befelé jövet. Azóta rég becsapódott, és ha most az alagútban van, ott csapdába is esett.

De az idegen nem volt a folyosóban. Ebben egészen biztos lehetett. Ilyen közelről ezen a szűk helyen hallania kellett volna a lélegzését, érzékelnie a melegét, egyáltalán az élete lüktetését. Abban az alagútban nem volt senki. Fölegyenesedett és hallgatózott. Ugyan, merre mehetett az idegen?

A sötétség úgy préselődött a szemére, mint valami szoros kötés. Teljesen megzavarodott attól, hogy látnia kellett a mélysírkamrát. Zúgott tőle a feje. Olyan helynek ismerte eddig, amelyet csak füllel lehet fölmérni, ujjai tapintásával, a sötétségben lengedező hűvös levegő által. Maga volt az a végtelenség. Olyan titok, amely szemmel sohasem fogható be. És most meglátta. A rejtély nem rémületnek adott helyet a szívében, hanem a szépség érzetének, a sötétségnél sokkal lenyűgözőbb titoknak.

Lassan, bizonytalanul haladt tovább. Bal kézzel tapogatta ki az utat, azt a benyílót, amely a labirintusba vezetett. Ott megpihent egy pillanatra, és hallgatózott.

De a füle sem mondott neki többet, mint a szeme. Ám amint ott állt, egyik kezével a sziklaalagút egyik, másikkal a másik falának feszülve, megérezte a kőfal halvány, különös rezdüléseit. A megdermedt, mozdulatlan levegőben pedig valami, oda nem tartozó illatot. A feje fölött odakint, a szabad ég alatt, a sivatagi völgyekben tenyésző vadzsálya illatát.

Lassan, nyugodtan indult meg a szűk folyosón, egyenesen az orra után.

Tálán vagy száz lépést tehetett meg, amikor meghallotta őt. Csaknem olyan nesztelenül mozgott, mint ő maga, de a lába nem volt olyan biztos a sötétben. Könnyed csusszanást hallott, mintha a másik megbotlott volna az egyenetlen padozaton, azután nyomban visszaszerezte az egyensúlyát. Többé semmi nesz. Egy picinykét kivárt, azután lassan továbbhaladt, jobb keze ujjaival könnyedén és lazán érintve a kőfalat. Végre egy kerek vasrúdra kulcsolódott a keze. Itt megállt, ujjai fölsiklottak a vasrúdon, majdnem olyan magasra, ameddig fölért. Megmarkolta az ott kitüremkedő vaskallantyút. Hirtelen mozdulattal, minden erejét megfeszítve lerántotta a fogantyút.

Félelmes csikorgás és kattanás hallatszott. Halványkék szikrák záporoztak elő. Cikázó visszhangjuk elhalt mögötte a folyosó mélyén. Ekkor előrenyújtotta a kezét, és alig néhány hüvelyknyire az arca előtt kitapogatta egy vasajtó hólyagos felületét.

Mély levegőt vett.

Lassan visszaballagott a mélysírkamrába, majd ott jobb felé fordulva fölmászott a trónterem csapóajtajához vezető lépcsőn. Nem sietett, óvatosan lépdelt, holott már nem kellett volna csöndben maradnia. Megfogta az ő tolvaját. Amelyiken az idegen belépett, az egyetlen ajtó volt a labirintusba vagy onnan kifelé. És ezt az ajtót is csak kívülről lehetett kinyitni.

Ott volt hát most lent az idegen, a föld alatti sötétségben, ahonnan többé sohasem jöhet elő.

Lassan, egyenes derékkal lépkedett el Arha a trónus mellett és ment végig a hosszú oszlopcsarnokon. Ott, ahol a magas három lábon álló egyik lapos bronztálban vörösen izzott a faszénparázs, elfordult, és megindult fölfelé, a trónushoz vezető hét magas lépcsőfokon.

A legalsó lépcsőnél térdet hajtott, és homlokával érintette a jó vadászbaglyok által elejtett rágcsálók csontjaival borított, poros követ.

„Bocsáss meg nekem, hogy láttam, amint a sötétséged meghasad — könyörgött, elméjében morzsolva a szavakat. — Bocsáss meg, hogy láttam, hogyan gyalázzák meg a sírjaidat. A bosszú nem marad el! Ó, hatalmas uraim, maga a halál teszi őt elétek, és a lelke sohasem születhet újjá…”

Bárhogyan szőtte is az imádság szavait, lelki szemei előtt ott vibrált a megvilágított üreg, az élet jele a halál birodalmában. A szentségtörés láttán kelt rémület és a tolvajjal szembeni harag helyett csak az járt az eszében: „Milyen furcsa volt az egész, milyen különös!”

„Mit mondjak Kosszilnak? — kérdezte magától, amint kilépett a jeges téli szélbe, magára húzva fekete csuklyáját. — Semmit. Most még semmit. Én vagyok a labirintus úrnője. Ez a dolog nem tartozik az Istenkirályra. Talán majd szólok neki, ha a tolvaj már meghalt. De hogyan öljem meg? Oda kell vinnem Kosszilt, hogy lássa, amint kimúlik. Kosszil imádja a halált. De mi a fenét kereshetett az idegen? Biztosan őrült! És egyáltalán hogyan juthatott be? Csak Kosszilnak és nekem van kulcsom a vörös sziklák kapujához és a csapóajtóhoz. Máshol nem jöhetett be, csak a vörös sziklák kapuján. Azt pedig csak egy varázsló nyithatja ki… Egy varázsló…”

Megtorpant, holott a szél kis híján ledöntötte a lábáról.

„Ez egy varázsló, egy mágus a Belső-földekről, aki Vándor-Akbé varázsgyűrűjét keresi!”

Olyan, villámcsapásszerű fölismerés volt ez, amitől nyomban elöntötte a hőség, még ebben a jeges szélben is, és hangosan fölnevetett. Körülötte az egész szent hely és akörül az egész sivatag sötét és csöndes volt már. A szél elült. A nagy házban is régen kihunytak a fények. Apró, szinte láthatatlan hópihéket kergetett a szél.

„De ha varázserővel nyitotta ki a vörös sziklák kapuját, akkor más ajtókat is kinyithat. Akkor elmenekülhet!”

Ez a gondolat egy pillanatra megdermesztette, de nem törte meg. A Névtelenek hagyták, hogy bejöjjön. Miért is ne? Semmivel sem árthat nekik. Miféle veszélyt jelenthet egy tolvaj, aki képtelen távozni bűntette színhelyéről? Biztos, hogy vele vannak bizonyos sötét erők; és vannak varázsigéi, méghozzá kétségtelenül igen erősek, hiszen máris eljutott oda, ahová eljutott, de tovább egészen biztosan nem juthat el. Semmiféle, halandó által végzett varázslat nem lehet erősebb a Névtelenek hatalmánál, a Sírok lakóiénál, a királyokénál, akiknek a trónusa üres!

Hogy minderről még alaposabban megbizonyosodhassék, lépteit meggyorsította a kis ház felé. Kezes ott hortyogott a tornácon, durva köntösébe és téli fekvőhelyéül szolgáló, elkoszolódott báránybőreibe burkolózva. Csöndesen osont be, hogy föl ne ébressze, még lámpást sem gyújtott. Az előtér sarkában kinyitott egy piciny, lezárt helyiséget, alig nagyobbat egy félreeső helynél. Akkorka szikrát ütött, amelynek fényénél éppen kivehetett egy bizonyos pontot a kövezeten, majd odahajolt a kiválasztott kőkockához. Ujjaival egy vastag, szutykos, pár négyzethüvelyknyi ruhadarabot tapintott ki. Óvatosan félrehúzta. Hirtelen hátratántorodott az arcába csapó vakító fénysugár elől.

Egy pillanat múlva nagyon vigyázatosan visszaóvakodott, és benézett a résen. Elfeledkezett róla, hogy az idegen bántóan ragyogó fényt hordozott a botja végén. Nem számított többre, mint hogy a motoszkálását hallhatja majd odalent a sötétben. Teljesen megfeledkezett a fényről. A betolakodó viszont pontosan ott volt, ahol várta. Az alatt a kémlelőnyílás alatt, a vasajtó fölött, amely elzárta a labirintusból kivezető útját.

Ott állt a betolakodó, egyik keze a csípőjén, másikkal a saját magasságával egyenlő hosszú botot tartotta éles szögben. A bot végén billegett a fény, mintha valami szalmacsutak égne. A férfi mintegy hat láb magas lehetett. Ruházata olyan volt, mint bármely téli utazóé vagy zarándoké: rövid, súlyos köpeny, bőrtunika, gyapjúharisnya, szíjas szandál. Hátán könnyű zsák, amelyről kulacs csüngött alá, oldalán tokba rejtett rövid tőr. Úgy állt ott, akár egy szobor, könnyedén, de mégis gondolatoktól terhesen.

Lassú mozdulattal fölemelte a botját. Ragyogó végét az ajtó felé irányította, amelyet Arha nem láthatott szűk kémlelőnyílásából. A fény megváltozott, kisebb és ragyogóbb lett, mint valami szúróláng. A fogoly hangosan mondott valamit. Arha nem értette a nyelvet, amelyen szólt, de még furcsább volt számára maga a mély, zengő hang.

A bot végén, a fény föllángolt, sziporkázott, majd kihunyt. Egy pillanatra olyan sötét lett, hogy Arha nem is látta az idegent.

Azután lassan visszalopakodott a halványlila lidércfény, és meglátta, amint a fogoly elfordult az ajtótól. Zárnyitó varázsigéje csődöt mondott. Az ajtó zárnyelvét helyén tartó erők hatalmasabbak voltak minden varázstudományánál.

Némán visszatekintett a válla fölött, mintha azt mondaná: „Most aztán mi légyen?”

Az alagút vagy folyosó, amely fogva tartotta, mintegy öt láb széles volt. Mennyezete tizenkét-tizenöt lábnyi magasságba emelkedett a durva kőpadozattól. Az oldalsó falak kőből rakottak voltak: habarcs nélkül, de nagyon pontosan és szorosan illesztették egymáshoz az egyes darabokat. Az eresztékekbe egy kés hegyét is aligha szúrhatta volna be valaki. Enyhén befelé dőltek, csúcsos boltívet alkotva.

Egyébként nem volt ott semmi.

Az idegen megindult. Egyetlen lépéssel kikerült Arha látómezejéből. Elhalt a fény is. Már-már visszaillesztette a követ és a rongydarabot, amikor a lágy fénysugár megint feltört a padlórésen a lába előtt. Az idegen talán rájött: ha egyszer eltávolodik az ajtótól, ha egyszer belép az útvesztőbe, aligha talál vissza kiindulási pontjára megint.

Egyetlen szót ejtett ki mély hangon. Azt mondta: Emenn!, majd még egyszer, hangosabban: Emenn!! Mire a vasajtó megremegett a keretében, a szűk folyosón mennydörgésszerűen zúdult végig a dörgő visszhang. Arha úgy érezte, hogy a padozat is megrendül alatta.

Hanem az ajtó szilárdan állt a helyén.

Ekkor az idegen fölnevetett, rövid férfikacajjal, mintha azt mondaná: „Micsoda bolondot csináltam magamból!” Még egyszer körüljártatta a szemét minden falon, s amikor fölemelte az arcát, Arha láthatta a sötét vonásain játszadozó mosolyt. Azután az idegen leült, kioldotta az iszákját, előhúzott belőle egy darab kétszersültet és rágcsálni kezdte. Vizestömlőjét is előhalászta és megrázta. Könnyűnek tűnt a kezében. Mintha már majdnem üres lenne. Visszadugaszolta, anélkül hogy ivott volna belőle. Összehajtogatta a zsákját, mint egy párnát, beburkolózott a köpenyébe, és lefeküdt. Jobb keze keményen markolta a botját. Amint kinyújtózott, a botja végén pislákoló lángocska vagy fénygömb kicsit fölemelkedett és megállapodott a feje fölött, a padozattól pár lábnyira. Bal keze a mellkasán feküdt és szorosan markolt valamit, ami súlyos láncon csüngött a nyakából. Kényelmesen elhelyezkedett: lábait bokánál összekulcsolta. Pásztázó tekintete megakadt a kémlelőnyíláson, majd továbbsuhant. Sóhajtott egyet, és lehunyta a szemét. A fény lassan elhalványodott. Az idegen elaludt.

Mellén összeszorított keze ellazult és lecsúszott. A fentről leselkedő ekkor megláthatta, milyen talizmánt visel a nyakából csüngő láncon. Durva fémdarab volt az, félhold alakúnak látszott.

Varázserejének halvány pislákolása kihunyt. Békésen feküdt a csöndben és a sötétségben.

Arha visszasimította a rongyot, és visszaillesztette a kőlapot a helyére. Óvatosan fölkelt és elosont a szállása félé. Sokáig feküdt éberen a szél süvöltésétől hangos sötétben. Szemei előtt vibrált a halál csarnokában áradó kristálysugárzás, a lágy, semmit sem égető fény, látta az alagút falának sima kőkockáit és az alvó férfi angyalian nyugodt arcát.