Atuan sírjai

TIZENEGYEDIK FEJEZET A Nyugati hegyek

Tenar fölriadt gyötrő rémálmából: szörnyű helyeken járt, és oly sokáig, hogy lerongyolódott testéről a hús: a sötétben homályosan derengett, szemmel jól láthatóan, alkarjának kettős csontja. Szeme arányló fényre nyílt, körülötte mindenfelől csípős zsályaillat áradt. Eltöltötte a fölébredés édes érzése, lassan eláradt benne a túlcsorduló öröm. Fölült. Nyújtózkodott. Karja előbukkant vastag, fekete ruhája ujjából. A zavartalan öröm érzésével tekintett körül.

Esteledett. A nap már alábukott a közeli Nyugatihegyek magas ormai mögött, de visszfénye még lágyan szétterült a földön és az égen. A tágas, tiszta téli égbolton és a hegyek és széles völgyek csupaszon is arányló tájain. A szél is elült. Hideg volt és teljes csöndesség. Semmi sem mozdult. A közeli zsályacserjék levelei szárazon csörögtek, az alacsony növésű, fonnyadt sivatagi fű csiklandozta a kezét. A fény hallgatag, hatalmas glóriája föllobbant minden ágon és levélen, minden fűszálon és hegycsúcson, fennen ragyogott a levegőben.

Odatekintett a bal oldalán fekvő alakra: a sivatag homokján, köpenyébe csavarodva, egyik kezével a feje alatt aludt édesdeden. Arca álmában megfeszült, majdhogynem eltorzult, bal keze viszont nyugodtan nyújtózkodott a nedves földön, mellette egy kis bogáncsnövényke, amely még mindig viselte megszaggatott piheruháját és védelmére szolgáló gyatra horgocskáit és tüskéit. A férfi és a kis sivatagi bogáncs… a bogáncs és az alvó ember…

Valaki, akinek ereje hasonlít az ősi földerőkére, és éppoly hatalmas, aki sárkányokkal beszélgetett, és szavával megfékezte a földrengést. És itt alszik a sárban fekve, keze mellett hajladozik a kis bogáncsvirág. Különös érzés volt. Az, hogy kint él, egyáltalán kint van a világban, sokkal nagyobb és sokkal különösebb dolog, mint valaha is képzelte. Az ég dicsfénye rátelepedett a varázsló poros hajára, és a gyatra kis bogáncsot is bearanyozta egy pillanatra.

Lassan elenyészett a világosság. Eltűntével percről percre erősödött a hideg. Tenar fölkelt, gyűjtött valamennyi zsályakórót, összeszedegette a letöredezett ágakat, kiszaggatta a sziklák repedéseiből a tölgyfakeménységű, szívósan kapaszkodó folyondárokat. Déltájban állapodtak meg itt, amikor még meleg volt, de a fáradtságtól nem mehettek tovább. Néhány földre lapuló kúszófenyő és a hegygerinc meredek nyugati pereme, amelyen éppen leereszkedtek, nyújtott nekik valamelyes szárnyékot. Ittak egy kis vizet a kulacsukból, lefeküdtek, és nyomban elaludtak.

Az aprócska fák alatt vastag rétegben hevertek a letört gallyak. Azokat is összegyűjtötte, a földbe ágyazódott sziklák öblében kis gödröt kapart, máglyát rakott benne, majd a nála lévő acél-kova tűzszerszámmal alágyújtott. A száraz levelek és vékony kórószálak nyomban lángra kaptak. A vastagabb ágak rózsaszínűen lobogtak, gyantaillatú füst szállt föl belőlük. A tűz fényéhez képest most már teljesen sötét volt a környék. A végtelen ég palástja mögül újra előbújtak a csillagok.

A lobogó láng és az égő fa pattogása fölébresztette az alvót. Először csak fölült, végigdörzsölte kezével gyűrött arcát, azután nehézkesen fölállt, és közelebb jött a tűzhöz.

— Háát, tudod… — szólt álmosan.

— Tudom, tudom, de nem tölthetjük itt az egész éjszakát tűz nélkül. Egyre hidegebb van. — Majd egy perc múlva hozzátette: — Hacsak nem tudsz valami varázslatot, ami melegen tart bennünket vagy elrejti a tüzet…

De ő csak leült a tűz mellé, a lába majdnem belelógott, karját a térdére kulcsolta.

— Brrr! — megrázkódott. — A máglya sokkal jobb a mágiánál. Azért csak körülvettem magunkat egypár varázslattal. Ha valaki véletlenül erre téved, faágaknak vagy kődaraboknak lát majd minket. Mit gondolsz? Üldöznek bennünket, vagy nem?

— Félek tőle, de azt hiszem, mégsem. Senki sem tudta, hogy odalent vagyunk, csak Kosszil. Kosszil és Kezes. Most már mindketten halottak. Biztosan ott volt a trónteremben, amikor összeomlott. Ott lesett ránk a rejtekajtónál. A többiek pedig biztos azt gondolják, hogy a trónteremben vagy a sírkamrában voltam, és maga alá temetett a földrengés. — Ezzel a lány is átkarolta a térdét, és megrázkódott. — Remélem, hogy a többi épület nem dőlt össze. Nem láthattuk jól a hegyoldalból, akkora volt a porfelhő. A templomok és a házak csak nem roskadtak össze… a nagy ház, ahol a lányok szállása van.

— Magam sem hiszem. Csupán a sírok nyelték el saját magukat. Én láttam az egyik templom arányló tetejét, amikor útnak indultunk. Még épen állt. És alakokat is láttam a domboldalon. Futkosó embereket.

— Mit szólnak, mit gondolnak majd az egészről? Szegény Pendelyes! Lehet, hogy máris ő lett az Istenkirály főpapnője? Pedig ő álmodozott mindig arról, hogy világgá szalad. Nem én. Lehet, hogy ezután ő is nekivág… — Tenar mosolygott. Öröm töltötte el, amelyet nem ronthatott el semmilyen félelém vagy borús gondolat. Ugyanaz az öröm, amelyet oly bizonyossággal érzett az arányló alkonyfényre ébredve.

Kinyitotta a tarisznyáját, és két kis lapos lepényt húzott elő belőle. Az egyiket a tűz fölött odanyújtotta Kóbornak, a másikba jóízűen beleharapott. A kenyér szikkadt volt és savanykás, mégis mennyei eledel. Szótlanul rágcsálták egy darabig, majdnem egy ütemre.

— Milyen messzire vagyunk a tengertől?

— Két nap és két éjszaka alatt értem ide. Visszafelé hosszabb lesz az út.

— Én elég erős vagyok — szólt a lány.

— Te az vagy. És bátor is. De az útitársad kimerült. — A férfi mosolygott rá a félhomályban. — És persze a kenyerünk sem túl sok.

— Találunk útközben vizet?

— Holnap, odafönt a nagy hegyeken.

— És te nem tudsz valami élelmet keríteni? — kérdezte a lány félénken és némi bizonytalansággal a hangjában.

— A vadászathoz idő kell, és fegyverek.

— Úgy értem, hogy… izé… varázsigékkel.

— Elővarázsolhatok egy nyulat — mondta, egy göcsörtös fenyőággal piszkálva a tüzet. — A nyulak az egész környéken most bújnak elő az üregeikből. Az este az ő idejük. Idehívhatnék egyet a nevén szólítva, és ide is jönne. Hanem agyoncsapnál, megnyúznál és megsütnél-e egy nyulat, akit így szólítottál magadhoz? Talán ha az éhhaláltól mentene meg. De ez merénylet lenne a bizalom ellen, azt hiszem.

— Igen. De én arra gondoltam, hogy csak úgy, egyszerre…

— Előrittyentek egy kész vacsorát — fejezte be a mondatot. — Ó, igen, megtehetném. Aranytálakon, ha akarod, de ez csak illúzió, és ha az ember merő illúziót és káprázatot vacsorázik, éhesebben fekszik le, mint anélkül. Körülbelül olyan tápláló az ilyesmi, mintha a saját szavaidat rágcsálnád. — A lány látta, amint a tűz fényében egy pillanatra megvillannak a mágus fehér fogai.

— Hogy milyen sajátos a te mágiád — mondta az egyenlők szerény büszkeségével: a papnő szólt most a varázslóhoz. — Úgy látszik, csak nagy dolgok végrehajtására alkalmas.

A férfi dobott még pár darab fát a tűzre, mire az fenyőillatú szikraeső tűzijátékát lövellte ki magából.

— Tényleg idejönne egy nyúl, ha hívnád? — kérdezte a lány váratlanul.

— Akarod, hogy megtegyem?

Tenar bólintott.

A mágus erre elfordult a tűztől, és halkan suttogta a végtelen, csillagfényes sötétbe: „Kebbo, ó, kebbo”…

Csönd. Semmi válasz. Semmi mozgás. Csakhogy e pillanatban, a pislákoló tűz legszélénél, alig valamivel a föld fölött feltűnt egy kerek szempár, mint két csillogó kavics. Egy bozontosan görbülő hát, két hosszú, laza, fölfelé meredő fül.

Kóbor tovább beszélt. A hosszú fülek kalimpáltak a tűz fényében. Azután az állatka megfordult, és Tenar egy pillanatra egész testét láthatta, mielőtt visszaszökkent gondtalanul az éjszakába apró dolgai után.

— Óó! — fújta ki mélyen a levegőt. — Milyen kedves! Vajon én is meg tudnám csinálni? — kérdezte azonnal.

— Hááát…

— Ez egy titkos dolog — fejezte be a lány morcosan és a régi méltósággal.

— A nyúl neve csak a titok. Legalábbis nem szabad csak úgy, ok nélkül használni. Ami viszont nem titok, inkább azt mondanám, hogy adottság vagy rejtélyes tudás — az a hívóerő.

— Ó… az van benned elég. Azt már tudom. — Hangjában szenvedély izzott, nem is álcázta csúfolkodással. A mágus csak nézett rá, nem szólt semmit.

Még valóban nagyon kimerült volt a Névtelenekkel vívott küzdelemtől. Fölemésztette az erejét a rengő alagutakban. Igaz, hogy győzött, de arra már nem maradt ereje, hogy tréfálkozzon. Hamarosan ismét összegömbölyödött, amennyire csak lehet, közel a tűzhöz. Álomba merült.

Tenar még táplálta a tüzet egy darabig, vizsgálgatta a távoli égen ragyogó csillagképeket, míg el nem ringatta a csönd és a vibráló csillogás. Elszenderedett.

Egyszerre ébredtek föl mind a ketten. A tűz kialudt. A csillagképek, amelyekben az előbb gyönyörködött, már messze jártak a Nyugati-hegyek fölött. Keleten újabbak kúsztak föl az égre. A hideg ébresztette fel őket. A sivatag száraz hidege. A jeges pengeként hasogató szél. Délnyugat felől felhőfüggöny közeledett a magasban.

Az összegyűjtött rőzse már majdnem mind elfogyott.

— Gyere, induljunk útnak — szólt Kóbor —, már nincs sok hátra hajnalig. — A fogai úgy vacogtak, hogy Tenar alig értette a szavát. Nekivágtak a hosszan elnyúló, nyugati lejtőnek. A bokrok és sziklák fekete árnyak voltak a csillagvilág fényében. Éppoly könnyen haladtak előre, akárcsak nappal. Némi kezdeti didergés után a járás fölmelegítette tagjaikat. Már nem dideregtek, nem reszkettek, nyugodt tempóban mentek útjukon. Napkelte idejére már a Nyugati-hegyek első vonulatának tetején jártak. Ezek a csúcsok falazták el mindeddig Tenar életét.

Egy kisebb ligetben álltak meg legközelebb. Az ágakon még ott táncoltak az aranysárga levelek. A mágus azt mondta, hogy rezgőnyárfák. Ő eddig nem ismert más fát, mint a kúszófenyőt, a folyópart csenevész fehérnyárfáit, no meg a szent hely negyven almafáját. A rezgőnyárfák ágai között vékony hangon csivitelt egy kismadár. A fák tövében keskeny, de erős sodrású hegyi patak futott, zúgva és csobogva a sziklák és buktatók fölött, túl sebesen ahhoz, hogy befagyjon. Tenar majdnem megrémült tőle. A sivataghoz szokott, ahol minden csöndes és lassan mozog: az iszapos folyó, a felhők árnyéka, a magasban keringő keselyűk.

Reggelire megosztották az utolsó lepényt és az utolsó morzsálódó sajtdarabkát, kicsit megpihentek, majd mentek tovább.

Estére már jó magasra följutottak. Borongós, szeles, fagyos volt az idő. Egy másik patak medrében ütöttek tanyát, ahol bőven akadt tűzrevaló. Ezúttal vastag rönkökből raktak hatalmas máglyát, amellett nem kellett tartaniok a dermesztő hidegtől.

Tenar boldog volt. Az egyik rönkben rábukkant egy mókus dióval teli odújára, ahol a vastag ág lehasadt a törzsről. Legalább kétfontnyi erdei mogyoró meg valami fényes, sima héjú bogyó volt ott, amelyiknek Kóbor nem tudta a nevét karg nyelven. Ubirnak nevezte. A lány egyesével törte fel a magvakat egy lapos kövön egy másik, öklőmnyi kődarabbal. Minden második mogyoróbelet odanyújtott a férfinak.

— Szeretném, ha itt maradhatnánk — szólt, alátekintve a hegyek közötti szeles, borongós völgybe. — Tetszik nekem ez a hely.

— Igen, jó hely ez itt — helyeselt a másik.

— Ide sohasem jönne senki.

— Legalábbis nem túl gyakran… én is a hegyekben születtem. Gont hegyei között. Elmegyünk majd Gont mellett, Enyhely felé hajózva, ha az északi utat választjuk. Szép az a vidék tél idején. Fehéren emelkedik ki a tengerből, akár valami hatalmas hullám. Az én szülőfalum is egy olyan patak partján épült, mint ez itt. És te hol születtél, Tenar?

— Atuan északi részén, Entatban, azt hiszem. Már nem emlékszem rá biztosan.

— Olyan fiatalon elvittek onnan?

— Ötéves koromban. Csak a tűzre emlékszem… tűzhelyre… semmi másra.

A férfi megdörgölte az állát, amely, bár ritkás szakáll ütközött ki rajta, legalább tiszta volt. A metsző hideg ellenére mind a ketten többször is megmosakodtak a patakban. Megdörgölte az állát, és elgondolkodva, borúsan nézett maga elé. A lány pedig őt nézte, és meg nem tudta volna mondani, mit érzett iránta a szívében, amint ott ült előtte a tűz fénykörében, a hegyvidéki szürkületben.

— Mihez kezdesz majd Enyhelyen? — kérdezte végül a varázsló. A kérdést inkább a tűzhöz, mintsem a lányhoz intézve. — Igazán újjászülettél… jobban… inkább, mint gondoltam volna.

A lány bólintott, ajkán halvány mosollyal. Valóban újjászületettnek érezte magát.

— Mindenekelőtt meg kell tanulnod a nyelvet.

— A te nyelvedet?

— Igen.

— Szeretném.

— Akkor jól van. Ez itt kabat — pöccintett egy kis kavicsot a lány fekete ruhájának ölébe.

— Kabat. Ez sárkánynyelven van?

— Nem, nem. Hiszen te nem a varázsigékre vagy kíváncsi, inkább más emberek és asszonyok beszédére, nem?

— És hogy hívják a kavicsot sárkányul?

— Tolk — felelte Kóbor. — De igazán semmi kedvem, hogy a varázslóinasommá avassalak. Azt a nyelvet tanítom meg néked, amelyet a Szigetvilágban a Belső-földeken beszélnek. Én is megtanultam a ti nyelveteket, mielőtt idejöttem.

— Eléggé furcsán beszéled.

— Kétségtelenül. Most pedig arkemmi kabat. — Ezzel kinyújtotta a tenyerét, hogy a lány odaadja neki a kavicsot.

— Föltétlenül el kell mennem Enyhelyre? — kérdezte.

— Hová máshová mehetnél, Tenar?

Nem tudott mit mondani erre.

— Az enyhelyi kapu szép város — folytatta. — És te elviszed oda a gyűrűt, a béke jelét, az elveszett kincset. Úgy fogadnak majd Enyhelyen, mint egy fejedelem-kisasszonyt. Magasztalnak majd a nagy ajándékért, amit viszel nekik. Tisztelettel és hódolattal árasztanak el. Nemes és nagylelkű emberek lakják azt a várost. Fehér úrnőnek neveznek majd a világos bőröd miatt, s különösen szeretnek majd, mivel ilyen fiatal vagy. És mert ilyen szép vagy. Százával lesznek olyan ruháid, amilyet varázslattal mutattam neked, csakhogy mind igaziak. Magasztalásban, megbecsülésben és szeretetben lesz részed. Neked, aki semmi mást nem ismertél, csak a magányt, az irigységet és a homályt.

— De ott volt Kezes — szólt a lány védekezőn, ajka enyhén megremegett. — Ő szeretett engem, mindig kedves volt hozzám. Védelmezett engem mindentől, ahogy csak tudott… és én mindezért megöltem őt. Belezuhant a fekete verembe. Nem akarok Enyhelyre menni! Itt akarok maradni!

— Itt… Atuanban?

— A hegyekben. Itt, ahol most vagyunk.

— Tenar — szólt szomorú, nyugodt hangján —, ha így akarod, itt maradunk. De még egy késem sincs… ha pedig megindul a havazás, nehéz dolgunk lesz. De mindaddig, amíg találunk magunknak valami ennivalót…

— Nem. Tudom én, hogy nem maradhatunk. Csak hát olyan bolondos vagyok — szólt Tenar, és fölállt.

Szerteszét röpködött a sok mogyoróhéj. Jól megrakta a tüzet. Karcsún és szálegyenesen állt ott megtépázott, sárfoltos ruhájában és fekete köpönyegében.

— Amit csak tudok, többé semmi haszna — dünnyögte. — Mást pedig sohasem tanultam. De majd igyekszem, tanulok… új dolgokat.

Kóbor a távolba nézett. Megrázkódott, mintha fájdalom érte volna.

Másnap átkeltek a szürkésbarna hegylánc legmagasabb gerincén. A hágón erős szél fújt, kavarta a bőrbe vágódó, vakító hópihékét. Amíg a túloldalon, hosszú, keserves úton leereszkedve ki nem értek a csúcsokat borító hófelhők alá, Tenar nem is láthatta a hegyfalon túl elterülő vidéket. Minden zöld volt: a fenyvesek, a rétek, a sarjadó búzamezők, még a parlagföldek is. Még télvíz idején, amikor a bozót csupaszon hajladozott, az erdők szürkés ágai kopáran meredeztek, odalent még ekkor is zöldben úszott az egész szemhatár. A hegyoldal sziklás magasából tekintettek le rá. Kóbor szó nélkül mutatott nyugat felé, ahol éppen alábukóban volt a hap a sűrűn kavargó rongyos szélű felhők mögé. Maga a nap már nem látszott, csak valami halvány ragyogás a látóhatáron, majdnem olyan, mint a mélysírkamra sejtelmes csillogása, játékos vibrálás a látható világ peremén.

— Mi az? — kérdezte a lány, mire ő:

— A tenger!

Nem sokkal ezután kevésbé nagyszerű, de mégis csodálatos élményben lett része. Rábukkantak egy útra, s azon mentek tovább. Szürkületre egy kis faluba vezette őket: tíz-tizenkét ház sorakozott a poros út hosszában. A lány ijedten pillantott a társára, amikor rájött, hogy most emberek közé kell menniök. Ránézett, de nem látta őt. Mellette, Kóbor ruhájában és cipőjében, sőt az ő lépteivel — egy másik ember haladt. Bőre fehér volt, és nem volt szakálla. Kék szemével odanézett, és rákacsintott a lányra.

— No, becsapom őket? — kérdezte. — Hogy tetszik a ruhád?

Tenar végignézett magán. Egy parasztasszony barna szoknyája és rövid kabátkája volt rajta, és széles gyapjúsál a nyakában.

— Ó! — kiáltott, megtorpanva egy pillanatra. — Óó, de hiszen te… te vagy Kóbor! — Abban a pillanatban, ahogy kimondta a nevét, maga előtt látta őt, igazi alakjában: sötét, sebhelyes arcát, ismerős, barna szemét, s mégis a tejfehér képű idegen állt szemben vele.

— Mások előtt ne mondd ki az igazi nevemet! Én sem ejtem ki a tiédet. Nővér és fivér vagyunk, Tenakbából jövünk. Azt hiszem, némi vacsorafélét is kapunk, ha valami rendes emberre bukkanunk. — Megfogta a lány kezét, és besétáltak a faluba.

Másnap reggel indultak tovább, teli gyomorral, egy szénapajtában töltött kellemes, álomteli éjszaka után.

— Gyakran koldulnak a mágusok? — kérdezte Tenar, már a zöld gabonaföldek között kanyargó úton.

Az árokparton kecskék és tarka tehenek legelésztek.

— Miért kérded?

— Gyakorlott koldusnak látszottál. Tulajdonképpen nagyon ügyesen csináltad.

— Hát… igen. Végül is egész életemben koldultam, ha te annak nevezed. A varázslóknak nem sok mindenük van, tudod. Vándorlás közben csak a botjuk és a ruhájuk van velük. A legtöbb helyen szívesen látják őket az emberek. Ételt és szállást adnak nekik. És rendszerint ők is adnak valamit viszonzásul.

— Ugyan mit?

— Nos, például annak az asszonynak a faluban meggyógyítottam a kecskéit.

— Mi bajuk volt?

— Mind a kettőnek begyulladt a tőgye. Tudod, gyerekkoromban én is legeltettem kecskéket.

— És megmondtad neki, hogy meggyógyítottad őket?

— Nem. Hogy mondhattam volna meg? Miért tettem volna?

— Látom, hogy a varázslótudományod tényleg csak nagy tettekre való — szólt kicsivel később a lány.

— A vendégszeretet — szólt Kóbor —, az idegen iránti bizalom nagyon nagy dolog. Persze a köszönet is elegendő érte, de én igazán megsajnáltam azokat a kecskéket.

Délutánra nagyobb városhoz értek. Vályogházak sorakoztak benne, és fal vette körül, mint a karg városokat általában. A falakon gyilokjárók, négy sarkán őrtornyok, egyetlen kapu, amelynek közelében népes birkanyáj legelészett. A sárgás téglafalak fölött legalább száz, ha nem több ház piros cserépteteje leselkedett. A kapu előtt két strázsa állt, az Istenkirály katonáinak vörös tollas sisakjával a fején. Tenar már látott ilyen sisakos vitézeket. Évente egyszer jelentek meg a szent helyen, amikor valami ajándékot, rabszolgákat vagy pénzt hozó karavánt kísértek az Istenkirály templomához. Amikor a fal külső oldalán haladva elmondta ezt Kóbornak, a férfi így felelt:

— Én is találkoztam velük kölyökkoromban. Amikor Gontra támadtak. A mi falunkba is eljöttek, hogy kifosszák. De elűztük őket. Nagy csata volt odalent, a gonti kapunál, a tenger partján. Sok harcos elesett. Azt beszélik, több száz. De most, hogy a gyűrű összeforrott, az elveszített rúna újra ép, talán nem lesz többé ilyen háborúskodás és öldöklés a Karg birodalom és a Belső-földek népei között.

— Őrültség lenne, ha ez tovább folytatódna — töprengett Tenar. — Ugyan mit kezdene az Istenkirály annyi rabszolgával?

Társa egy darabig mérlegelte a hallottakat.

— Mármint ha a Karg birodalom legyőzné a Sziget-világot? Úgy érted?

Tenar bólintott.

— Nem hiszem, hogy erre sor kerülhetne.

— De hiszen látod, milyen erős a Birodalom! Itt ez a nagy város a vastag falaival. No és az a rengeteg ember. Hogyan állhatnának ellen nekik a ti földjeitek, ha megtámadnák őket?

— Ez egyáltalán nem nagy város — hangzott az óvatos, udvarias válasz. — Én is óriásinak láttam volna, amikor először lejöttem a hegyeink közül. De Óceánföldön sok-sok hatalmas város van, amelyekhez képest ez csak egy porfészek. Sok-sok ország is van arrafelé. Majd te is megismered őket, Tenar.

A lány nem válaszolt semmit. Csöndesen poroszkált tovább az úton, megnyúlt arccal.

— Csodálatos látvány találkozni velük, amikor például hajózol feléjük, és egymás után emelkednek ki a tengerből. Szántóföldek és erdők, városok kikötőkkel és palotákkal, piacterekkel, ahol a világ mindenféle áruját adják-veszik.

Tenar bólintott. Tudta, hogy lelket akar önteni belé, de ő odafönt hagyta a boldogságot a hegyekben, annak a pataknak a borongós völgyében. Most különös szorongást érzett, amely egyre csak erősödött benne. Minden, ami várt rá, ismeretlen volt előtte. Nem ismert semmit a sivatagon és a sírokon kívül. De az ugyan mire jó már? Ismerte egy összeomlott útvesztő kanyarulatait, tudtára táncokat, amelyeket egy mára ledőlt oltár előtt jártak valaha. De semmit sem tudott az erdőkről, a városokról és főleg: az emberek szívéről.

Hirtelen társához fordult.

— És te velem maradsz, ha majd odaérünk?

Nem nézett a férfira. Az csalásból épített álcáját viselte. Egy kargád-földi paraszt fehér bőrű alakját. Nem volt kedvére való ez a látvány. A hangja azonban nem változott meg. Ugyanazon a hangon szólt hozzá, mint akkor, a labirintus sötét bugyraiban. Kóbor halogatta a választ.

— Én oda megyek, ahová a sorsom űz, Tenar. Én mindig csak a hívást követem. Eddig még sohasem adatott meg, hogy sokáig egy helyben, maradjak. Megérted ezt? Azt teszem, amit cselekednem kell. És bárhová megyek, egyedül kell mennem! Addig, ameddig szükséged lesz rám, veled maradok Enyhelyen. S ha később valaha szükséged lesz rám, csak hívj. Eljövök. Még a síromból is eljövök a hívásodra, Tenar. De örökre nem maradhatok veled.

A lány nem szólt semmit. Kis idő múltán ismét a férfi szólalt meg:

— Nem is lesz rám ott szükséged sokáig. Meglátod, boldog leszel.

Tenar megint csak bólintott. Megadóan. Némán. Egymás oldalán bandukoltak a tenger felé.