A borotva éle

3. FEJEZET Színtelen falak

Girin belépett a hosszú terembe és körülnézett. Igen, ott a legvégében áll Anna szobra. A sok éves porréteget letisztították róla, sebeit, a repedéseket begyógyították, újonnan fényezték és most élénken emelkedik ki a színtelen, szürke falak hátteréből. Girin csak most jött rá, hogy Pronyin miért csinálta a természetesnél nagyobbra a szobrot. Innen, sok méternyi távolságból különös hatást keltett. Nem a monumentalitása miatt, nem, a szobor egészen másfajta szempont szerint készült. A szobrásztechnikában járatlan Girin magában ezt úgy magyarázta volna, hogy azt a benyomást idézi elő, mintha élne. Ugyanakkor a méretei szinte kiemelik a szobrot a köznapiságból, akaratlanul is felkeltik a figyelmet, szembetűnővé teszik szépségét.

Girin felsóhajtott. Olyan érzés kerítette hatalmába, amely ritka egy középkorú férfinál, de megszokott jelenség egy fiatalembernél: mintha valami határozatlan, de nagyon szép dologra várna. Ez az érzés gyakran érkezik a tavaszi szellők szárnyán, a füstszaggal egy fagyos éjszakán, csalogat, mint a széles folyó víztükrén játszó holdfény, és ott neszez a durva sztyeppi fűszálakban…

A kiállításon ebben a kora délelőtti órában kevés volt a látogató. Girin végigment a termen, egyenesen a kocka alakú emelvényen álló szoborhoz. Egy kissé hajlott hátú, szemüveges férfi támaszkodott kezével az emelvény szélének, és szemét merőn szegezte a szoborra. Időnként oly közelről nézegette, hogy hegyes orra majdnem hozzáért a szobor térdéhez. Amikor észrevette a közeledő Girint, szemlátomást megörült a beszélgető partnernek.

— Látta? Ez aztán munka! — mutatott az idegen elragadtatva a szobor térdhajlatára.

Girin egyetértett vele abban, hogy nagyon szép munka. Az idegen ekkor ellépett a szobortól, Girinre pillantott és megvetően felhúzta az orrát.

– Én nem az egész szoborról beszéltem, hanem csak arról, milyen szépen megmunkált a felülete. Nézze. — Az idegen oly gyengéden érintette meg a fényezett fát, mintha a szeretett lény arcát simogatná. — Húzza csak végig rajta az ujját és ön is érzi majd, mert csak egy szobrász láthatja, hogy nem sima, sok száz, igen parányi dudor és gödröcske borítja. Önben mégis az élő test hatását kelti.

— Talán nem minden szobor…

— Persze, hogy nem. Ma már senki sem dolgozik így, ez régi módszer. — És az ismeretlen ember megint elfintorította az orrát.

— Miért?

— Sok oka van ennek! No persze, a legfontosabb, hogy ez az antik stílusú megoldás irgalmatlanul hosszadalmas munka. És sasszem kell hozzá. Aztán meg modellt is nehéz találni. Ön nem tudhatja, de én nyomban rájöttem, hogy ez a párját ritkító nő trikó nélkül állt modellt, hogy a szobrász észrevehesse mindazokat az igen parányi, bőr alatti izmocskákat és gödröcskéket, amelyek önben az élő test benyomását keltik. Ehhez pedig osztályon felüli modell szükséges, akinek ilyen élő a teste és a bőre.

— Hát trikóban szoktak modellt állni? Én ezt egyáltalán nem így képzeltem el.

– Ön természetesen azokra a képekre gondol, amelyeken a szobrász műterme a meztelen test hátteréül szolgál. A festők találták ki ezt a fogást, hogy védekezzenek a képmutatók ellen. A valóságban pedig a modell trikót visel, mint egy balerina… Egy szép test ábrázolásához jó ízlés, hozzáértés, tapasztalat és elsősorban művészi érzék szükséges. Nem tűri a sablonosságot, ez a fő oka látszólagos elavultságának. A szépség sokoldalú, bárki, bármely oldalról, bármilyen hangulatban nézi is, mindenkinek mindenhonnan szép, és ilyen a Pronyin-féle nő is.

A szemüveges férfi, aki biztosan jártas volta képzőművészetben, hangosan beszélt. Szavai odacsalogattak néhány látogatót.

— Engedelmével — szólította meg az illetőt az egyik látogató —, ön a sokoldalú szépségéről beszélt, és ha jól értettem, ezt a szobrot vette példának?

– Úgy van!

— Pedig szerény véleményem szerint kár az ilyen szobrokat kiállítani, de kifaragni is.

A szemüveges rámeredt az illetőre, aztán csodálkozó, zavart mosoly jelent meg az arcán. A másik makacsul leszegte fejét — ettől ráncok gyűrődtek rosszul kiborotvált állán —, majd ellenfelére szegezte mélyen ülő szemének súlyos tekintetét.

— Ez az ön dolga — mondta a szemüveges vállat vonva. — Szerencsére nem mindenki osztozik a véleményében. Az emberek óriási többségének nagy-nagy örömet és lelki gyönyört szerez az emberi test szépsége…

A szomszéd teremből egy csoport közeledett. A fölényes legyintgetések és a szobor szándékosan nyugodt szemlélése elárulta, hogy hivatásos művészek, akiknek hivalkodó közönye a szakemberek rosszindulatú féltékenységét és nagyfokú kíváncsiságát takarta.

— Nem értem: miért kellett oly hirtelen kiállítani a Pronyin-féle munkát! — jelentette ki Anna szobra mellett elhaladva egy vékony, keskeny arcú nő. — Nem szép, elavult, nincs benne gondolat, nyers primitivizmus.

— Egyetértek önnel, nem volt érdemes kiállítani — felelte a mögötte haladó testes, jól öltözött férfi —, ami elmúlt, az elmúlt. Napjainkban másfajta szépségnek kell dominálni.

Girin körbehordozta tekintetét a termen s közben a beszélgetést hallgatta. Egyszer csak felfigyelt egy középtermetű lányra, aki egy nagy pannó előtt állt. Egyenes, ugyanakkor könnyed, fesztelen testtartása a sporttal, tornával vagy tánccal kötött tartós kapcsolatáról tanúskodott. A fekete övvel szorosan összefogott, egyszerű világoskék ruha nem rejtette el alakját, amely annyira megegyezett a Girin szépségfogalmával, hogy az orvosnak ettől szinte elakadt a lélegzete. A gyermekien élénk fehére miatt sötétnek látszó nagy, szürke szeme a következő pillanatban összetalálkozott Girin tekintetével. A lány halványan elmosolyodott s megrázta rövidre nyírt fekete haját. Girin ezt néma bátorításnak vette és ennek a bizonyára csak képzelt ösztönzésnek engedelmeskedve a művészekhez lépett.

— Hallottam a véleményüket a szoborról — fordult az erősen őszülő, testes művészhez, aki láthatóan a csoport feje volt.

— Megmagyarázná nekem, mit ért ön szépségen? Kolléganője- Girin a sovány nő felé intett-kijelentette, hogy a szobor nem szép, holott én nagyon szépnek tartom. Ezek szerint én valamit nem értek?

A művészek doyenje leereszkedő részvéttel nézett Girinre.

— Különbséget kell tenni a szép és a tetszetős között — kezdte kioktató hangon. — A tetszetősség az, amit a köznapi emberek, akiknek az ízlése még fejletlen, szépségnek tartanak, a szépség pedig… — és sokatmondóan elhallgatott.

— Nos?

— Hogy is magyarázzam meg érthetőbben… — Magabiztossága ellenére hirtelen elvesztette a fonalat. — Ez… ez a művész kapcsolata az élettel. Ha az világos, ha átitatta a boldogságba vetett hit, a nép, az élet szeretete, ha mély gyökereket eresztett az életbe, akkor máris megkaptuk a szépséget.

— A művész alkotásaiban?

— Természetesen!

– Én nem ezt kérdeztem. Fellelhető-e a természetben a művész tudtán kívül álló szépség vagy tetszetősség, teljesen mindegy, vagy pedig az csakis a művészek munkájának gyümölcse, ami szerintem idealista kitalálás?

A művész elvörösödött. A látogatók, akiket a vita csalt oda, közelebb mentek.

— A szépség természetesen létezik a világon. De a megértéséhez fejlett ízlés, művészi érzék szükséges. A művész kötelessége azt feltárni és megmutatni az embereknek.

— No végre! Tehát a szépség létezik tudtunkon kívül, az objektív valóságban, ahogy azt a filozófusok mondják. Ha pedig ez így van, akkor ön miféle ismérvek alapján határozza meg a szépség fogalmát?

— Nem értem önt — motyogta a művész, aki már nem kezelte, szakmai fölénnyel Girint.

— Kár. Akkor vegyünk egy példát, íme, itt az ön kolléganője… — Girin kérdő pillantást vetett a rideg arcú kritikusnőre.

— Szemibratova, grafikus.

Girin meghajolt.

— Szemibratova azt mondta, hogy a szobor nem szép. Miért? Magyarázza meg nekem, milyen kritérium alapján jelentette ki ezt ilyen határozottan. Nézze — és kezével körbemutatott a hallgatóság egyre gyarapodó csoportján —, ezeknek az embereknek a többsége szerintem szépnek tartja a szobrot.

A hallgatóság helyeslően bólint.

A grafikusnő összeszorította keskeny ajkát.

— Nehéz nekem olyan emberrel beszélni, aki nincs tisztában a művészeti fogalmakkal. De azért megpróbálok szót érteni önnel. A nőt tisztán és világosan ábrázoló szobor nem hangsúlyozhatja nemének sajátosságait.

— Miért? Elvégre ez a neme!

— Ha állandóan félbeszakít, nem folytatom tovább! A nő az új társadalomban a férfihoz fog hasonlítani, vékony, sudár termetű lesz, mint egy fiú, hogy mindenben méltó társa lehessen a férfinak, hogy el tudjon végezni mindenfajta munkát. Ennek meg, nézze csak milyen széles, masszív a csípője. Ahhoz, hogy az alkotó megtarthassa az arányosságot, meg kellett vastagítania a lábat, erőteljesebbé kellett tennie a lábikra izmait és a térd fölötti izomcsomókat. Túlteng benne az állatiasság, a felesleges erő. Mi szükség erre a gépek korában? Hozzáteszem, hogy nem egyszerűen az erőről, hanem a női nem erotikus erejéről van szó. Hát csak ennyit akartam mondani.

— Hm! Mindenesetre most már legalább értem a gondolatmenetét. — Girin tisztelettel pillantott a grafikusnőre. — Általánosíthatom-e szavait oly módon, hogy ön olyannak látja a szépséget, amilyennek ön szerint lennie kell? És nem fogadja el azt, ami nem felel meg az ön elképzelésének?

– Úgy van.

— De hiszen akkor megint csak az derül ki, hogy a szépség valami olyasmi, amit ön saját magából, eszméiből, gondolataiból kiindulva fogalmazott meg: ilyeneknek kell lenniük az embereknek és a tárgyaknak. Tehát megint oda lyukadunk ki, hogy a szépség nem létezik a művész tudtán kívül, következésképpen, nem jelent objektív valóságot? A szépség relatív, és a művész feladata az, hogy feltárja újabb formáit. Ez nagyon téves felfogás. De honnan veszi ezt a művész: csupán a saját lelkéből? Feltárni a tárgyak és emberek végtelenül változatos szépségének törvényeit — így hangzik ez a dialektikus materialisták megfogalmazásában. De kifejezhető másképpen is: keressük a tudtunkon kívül létező objektív valóságból azt, ami kiváltja az ember szépérzékét.

— Ne csűrje-csavarja itt a szót, úgysem tud megfogni engem — lobbant haragra Szemibratova. — Elvégre választhattam volna egy olyan szépségtípust is, amely tetszik nekem, amilyennel valóban találkoztam!

– Én egyáltalán nem csűröm-csavarom a szót. Én jóformán semmit sem tudok. De ön mégiscsak találkozott olyan szépségtípussal, amely tetszik önnek, mert megfelel az elképzelésének. Én meg olyannal találkoztam, amely nekem tetszik: ezzel, ni — mutatott Girin a szoborra. — No de létezik-e objektív kritériuma annak, hogy közülünk kinek van igaza? Mi a véleményük erről neves művészeinknek?

— Semmi! No persze, létezik az anatómiai szabályosság. Ez egy nagyon régi könyv, amelyben egy apát összegyűjtötte az összes arányokat…

– És meg is magyarázza, vagy csupán felsorolja őket?

— Nem magyarázza meg!

— Akkor nem ér semmit. De lám, ön helyesen mondta: anatómiai szabályosság. Vajon mi akar ez lenni? Ki tud erre válaszolni? — kérdezte Girin éles hangon a némán álló művészektől. — Avagy talán ez önök szerint csupán a részek empirikus összefüggése?

— Netán ön felfedi nekünk ezt a titkot — jegyezte meg epésen a művészek doyenje — elvégre nagy szakértő.

— Nem vagyok szakértő, csak orvos, de sokat foglalkoztam az anatómia kérdéseivel. Ha leegyszerűsítjük a meghatározást, amely a valóságban sokkal bonyolultabb, mint általában minden a világon, akkor azt kell mondanom, hogy a szépség létezik mint objektív valóság, és nem az ember gondolatainak és érzéseinek a szülötte. A szépség a célszerűség legmagasabb foka, a minden szerkezetben, minden tárgyban, minden szervezetben meglévő ellentétes elemek harmonikus összhangjának és kombinációjának foka. A szép érzékelése pedig csakis ösztönös lehet… Ha ismerjük a materialista dialektikát, nem nehéz észrevennünk, hogy a szépség az a szabályos vonal az ellentétek egységében és harcában, az a mindenfajta jelenség, mindenfajta dolog két oldala közti abszolút középpont, amelyet már az ókori görögök is ismertek, és arisztonnak, a legjobbnak nevezték, mert szerintük e szó szinonimája a mérték, pontosabban a mértéktartás. Én ezt a mértéket sokkal finomabbnak, a borotva élének képzelem, mert megtalálni, megvalósítani, megtartani gyakran épp olyan nehéz, mint végigmenni a borotva élén, amely annyira éles, hogy szinte már láthatatlan. De ez már egy másik kérdés. A legfontosabb, amit mondani akartam, az az, hogy létezik egy objektív valóság, amelyet úgy érzékelünk, mint abszolút szépet. És ezt mindenki így érzékeli, nemre, korra, foglalkozásra, műveltségi szintre való tekintet nélkül. Van egy másfajta szépség is, de ez már mindenkinek az egyéni ízlése szerint való… A szépség titka lényünk legmélyén nyugszik, s ezért megfejtéséhez a pszichológia biológiai alapja: a pszichofiziológia szükséges.

A művészek csodálkozva néztek a váratlan szónokra.

— Tehát ön szerint — szólalt meg Szemibratova — ez a szobor…

— Szép, és szépsége első osztályú és abszolút — bólintott Girin.

A grafikusnő vállat vont és társaira pillantott. A testes, őszülő művész Girin elé lépett és a kezét nyújtotta. Az orvos bemutatkozott.

— Nagyon örvendek! Ön felkeltette a kíváncsiságunkat. Persze, ez nem jelenti azt, hogy mi máris egyetértünk önnel, de amit mondott, érdekes. Mondja csak — élénkült fel hirtelen —, nem tartana nekünk előadást erről? Mert látszik, hogy ön sokat töprengett ezeken a dolgokon, amelyekkel a természettudósok rendszerint nem törődnek. Mondjuk ez lehetne a címe: “A szépség mint biológiai célszerűség”. Ha jól értettem, valahogy így igyekszik megfogalmazni.

Girin nem sokáig habozott.

— Miért ne? Jelölje ki az időpontot és a helyet. Páros napokon reggeltől három óráig szabad vagyok, páratlan napokon pedig csak este.

Megállapodtak, hogy a Művészek Házának egyik termében találkoznak. A körülöttük álló látogatók felmorajlottak, s azt kérték, hogy hadd lehessenek ott az érdekes vita befejezésén. Szerencséjükre kiderült, hogy az ősz hajú művész a ház tanácsának tagja, ezért mindenkit meghívott az előadásra.

Girin búcsút vett az iménti ellenfeleitől és szemével a kék ruhás lány után kutatott. Ugyanott állt a pannó előtt és az orvos elindult feléje. Közben amiatt izgult, hogy csak el ne tűnjön a szeme elől. De a lány ekkor kilépett eléje. Girin rámosolygott, a lány arca viszont komoly maradt.

— Beváltottam a hozzám fűzött reményeit? — kérdezte Girin félig tréfásan.

— Nincs jelentőségük. De én nagyon, nagyon örülök. Tudja, az olyan nagyszerű, amikor az ember töpreng valamin és úgy érzi, igaza van, de nincs kitől megkérdeznie, mi a helyes, aztán egyszer csak kiderül, hogy minden helyes volt. És ettől megvilágosodik és közelebb kerül hozzánk minden!

— Hogyne tudnám!

— Elmegyek az előadására. — A mondat félig kérdésnek, félig állításnak hangzott.

— Feltétlenül jöjjön el! De előbb talán ismerkedjünk meg. — Girin bemutatkozott és várakozó pillantást vetett a lányra.

— Az én nevem Szima… Szerafima Jurjevna Metalina, ha a teljes nevemre kíváncsi. Tornatanár vagyok, de magam is sportolok. Ennyi az egész. Semmi közöm a művészethez.

— Talán jobb is. Olykor bizony nehéz zöld ágra vergődni a hivatásos művészekkel. Nagyon elfogultak… De úgy látom, maga még szeretne mondani valamit.

— Szeretnék kérdezni valamit, de maga valószínűleg siet. Meg nekem is mennem kell már az esti foglalkozásra.

— Akkor menjünk. Ha megengedi, elkísérem.

A ruhatárban Girin még egyszer leplezetlen élvezettel szemügyre vette a lányt, aki a tükörhöz ment, hogy megigazítsa a haját. Rég nem tapasztalt jóleső bizsergés futott végig Girin hátán. Szima könnyed, ugyanakkor gyors mozdulata, büszke testtartása és nyílt, figyelmes tekintete azt az érzést keltette Girinben, hogy ez a lány a jövőből csöppent ide. Valóban, Szima nem szégyellte és nem igyekezett rejteni nagy mellét, karcsú lábát, feszes csípőjét. Könnyed és rugalmas mozdulatai kihangsúlyozták erős testének függetlenségét. Fizikai szépsége összeolvadt lelkivilágával, feloldódott benne s elveszítette kihívó árnyalatát.

Szima felvette a kabátját és svájci sapkáját, amely egy kissé fiússá tette, aztán kilépett a Kuznyeckij Moszt folyjon hullámzó emberáradatába.

Az egymás utáni szélrohamok mindig eltávolították őket egymástól, úgyhogy a beszélgetés emiatt meg-megszakadt köztük. Girin, hogy a közelében maradhasson, karonfogta a lányt. Szima könnyen hozzáigazította lépteit a férfiéhoz és táncos, ruganyos járása határozott ritmust vett fel. Girin akaratlanul be akart kapcsolódni ennek a táncos járásnak a ritmusába és megpróbálta menet közben úgy rakni és forgatni a lábfejét, ahogy Szima csinálta, de aztán megbotlott és elnevette magát. A lány néma kérdésére Girin beismerte nevetséges szándékát. Szima egy kissé elpirult, aztán elkomorult és Girin bánatára átváltott a-szokásos aprózó lépésekre, ahogy a nők szoktak járni magas sarkú cipőben. Girin csak most vette észre, hogy a lány cipője kicsi és magas sarkú, és hogy alakja valamivel kisebb, mint ahogy hitte. Szima rövid hallgatás után így szólt:

– Én mindig így járok, ha öröm ér. Csak azt nem értem, mi ebben a nevetséges?

Girin sietett megnyugtatni a lányt, hogy saját magán nevetett. Szima azonban így válaszolt:

— Hát magával még nem fordult elő, hogy az egész teste dalolt? Olyankor az ember szinte táncolva lépked.

— Szeret táncolni? — tért ki Girin az egyenes válasz elől.

— Nagyon. És maga?

— Ugyan, miféle táncos lehet egy nehézkes, öreges, esetlen égimeszelő!?

Szima hátravetette fejét és hangosan felkacagott. Az anatómus tapasztalt szeme rögtön észrevette az abszolút szabályos fogsort, amelynek íveit mintha körzővel rajzolták volna meg.

— Miért kell mindjárt kategorikusan elzárkózni? Attól fél, hogy felkérem egy rock and rollra?

— Maga talán tudja?

— Azt a nyaktörőset, amelyről a lapok írnak, nem tudom. De azt is lehet szépen táncolni, mint minden bármi mást. Néha, ha jó a partnerem, csak átváltok erre a nyaktörősre, s olyankor úgy belelendülök, hogy szélvészként repdes a szívem meg a lábam.

Girint egy kissé mellbe vágták a “ha jó a partnerem” szavak, mert saját magát semmiképpen sem tekinthette “jó partnernek”.

— Az remek lehet, amikor szélvészként repdesnek a lábak! És helyes!

— Hát persze, maga doktor, és ezért helyesli!

— Az ember váltogassa a nyugalom vagy mozdulatlanság periódusait és az erőteljes mozgást. A zenei ritmusú táncoknak is igen komoly fiziológiai alapjuk van — folytatta Girin. — Ez szükséglet, nem pedig hóbort. Különben, a fiatalok számára igen hasznos a torna, főként a művészi torna a lányok számára: csupa szépség, csupa báj!

Szima elmosolyodott, egész arca felragyogott.

— Maga nagyon karakán ember. Örülök, hogy megismertem. Azt hittem, lehetetlen, hogy azt, amit én érzek, maga kimondja, méghozzá ilyen egyszerűen és világosan! Utóvégre is…

— Utóvégre is?… — kérdezte Girin.

— Utóvégre olyan jó a társaságában lenni. Pedig gyakran előfordul… — Szima elhallgatott, maga elé meredt és csak a legörbülő ajkának sarkában megjelent vékony redők árulták el a keserű percek emlékét.

Girin óvatosan megszorította a lány vékony csuklóját.

– Értem. De hát mit tegyünk? Emberek között élünk, akik oly különbözőek, és nagy részük oly rosszul nevelt.

– Ó, igen! Maga bizonyára nem is sejti, milyen sok ember, férfi vélekedik úgy, hogy elég néhány gyengéd és ostoba szó, és máris meghódította az idegen lányt, akivel akkor ismerkedett meg az utcán. Néha annyira belefáradok ebbe, különösen nyáron, amikor sokat mászkálok…

— Persze, könnyű nyári ruhában. Ehhez csak annyit teszek hozzá: sok olyan ember akad, akiben a szépség öntudatlanul rosszindulatot kelt. Ezek sértegetik, megalázzák a szép lányt, gorombaságokat kiáltoznak utána.

— Maga honnan tudja mindezt? Hiszen maga nem nő.

— Viszont egyik kedvenc tudományom az elmegyógyászat. Egyszer majd elmondom magának, mi irányítja az emberek tetteit, mert szinte mindenre van magyarázat. Minden törvényszerű.

— Nagyon hálás leszek érte! De máris megérkeztem. Köszönöm, hogy elkísért. Viszontlátásra a Művészek Házában.

— Egy pillanat! — Girin kitépett egy lapot a noteszéből, felírta a-telefonszámát és átnyújtotta a lánynak. — Ki tudja, hátha egyszer szükség lesz rá. Egy orvos, méghozzá sebész ismeretsége mindig jól jön.

Szima nagy-nagy szürke szemével oldalról ravaszkás pillantást vetett rá.

– És az én telefonszámom vagy címem nem érdekli?

— Nem, mert azt szeretném, ha nyugta lenne tőlem. Ha eszébe jutok, felhív, ha meg nem, hát nem. Mert még félreértem a dolgot, és esetleg zaklatni fogom.

— Nem túlontúl szerény maga, vesékbe látó pszichiáterem? — És a lány gyengéden végighúzta meleg tenyerét a férfi halántékán.

A kedves mozdulat annyira rövid volt, hogy Girin később azt kérdezte magától: nem álmodta-e csupán! Szima megfordult és eltűnt az iskolaudvar kapuja mögött magasodó otromba betonoszlopok között. Girin állt, és a semmibe meredt. Világosan érezte, milyen sokat jelent számára az, ami az imént történt. Aztán elmosolyodott, és elindult…

— Mára elég! — Girin kikapcsolta az encefalográfot. A műszeroszlopon kúszó széles milliméterpapír-szalag megállt. Az agy különböző részeinek bioáramait regisztráló, szögletes vonalakat rajzoló tollak rezgése megszűnt. Vera laboránsnő lenyomta a masszív fogantyút, majd kinyitotta a fény, hang, villamos rezgés és mágneses hatás ellen szigetelt, megfeketedett, leföldelt kamra vastag ajtaját. Az öblös karosszékben a kísérleti alany, egy egyetemista önkéntes ült. A laboránsnő kioldotta a vizsgált diák fején a szoros gumiszalagkötést, amely a húsz elektródás hálót tartotta. Az elektródákból tarka színű vezetékek húzódtak a kamra falán keresztül a hatalmas encefalográfba, abba a készülékbe, amely regisztrálta az agy bioáramait. Az egyetemista megvakarta az elektródoktól még mindig bizsergő fejét, lesimította haját, és vidáman felugrott a karosszékből. Elnézést kért, és jólesően kinyújtóztatta tagjait.

— Hurrá! Befejeztük. Bevallom, már nagyon untam! Hányadik is ez a mai kísérlet, Verocska?

— Az ötszázhetvennegyedik — felelte a laboránsnő.

– És hány lesz még, Ivan Rogyionovics?

– Összesen valószínűleg hétszáz. Aszerint, hogyan rendelkezik majd a professzor.

— Mondja csak, nincs még torkig ezzel az egy helyben topogással?

— Miért volna ez topogás? Hiszen még az általunk kapott negatív adatoknak is van értelmük.

– Értem — helyeselt unottan az egyetemista. — Pedig de jó volna már valami világrengetőt, valami teljesen újat produkálni. Méghozzá minél előbb. Hiszen a mai tudományunkban annyi a lehetőség, a járatlan út. Pedig maga, én látom, sok minden olyasmit tud, amiről mi még csak fogalmat sem alkothatunk a biológiai fakultáson. Földhözragadt, unalmas munkát kell végeznünk, mert az öreg teljesen a múltban él!

— Említettem már, hogy a tudományban két út lehetséges: a merész nekiiramlások, találgatások útja, amely tele van meghátrálásokkal, kudarcokkal, csalódásokkal és a lassú előrehaladás útja, amikor fokozatosan tapogatjuk ki az igazságot. Mind a kettő hasznos, egyik sem lehet meg a másik nélkül. A tudomány olyan nehéz igáslovai nélkül sem, mint a mi professzorunk, akik a precíz tények hatalmas súlyú társzekerét húzzák. Tisztelje őket, Szerjozsa, mert ezek biztos támaszkövek!

– Így van, így van — motyogta az egyetemista.

Megszólalt a laboratórium sarkában lévő telefon, és a laboránsnő átadta a kagylót Girinnek.

— De jó, hogy még bent találtam, kedves Ivan Rogyionovics — hallotta Andrejev harsogó hangját Girin. — Nagy szükségem volna magára. Segítsen. Esetleg nem tudna eljönni hozzánk? Kátya még nem jött haza, de én szívesen várom egy jó teára… Az egyik kolléga (és egy neves geofizikus nevét említette) egy nagy tudású orvossal szeretne beszélni. Nem hivatalosan, vagyis hát minden hivatalos ceremónia nélkül, mint tudós a tudóssal. Nos?

Girinnek nem volt semmi kedve Andrejevékhez menni tizenegy óra munka után, de nem mondhatott nemet.

És most a jól ismert öblös fotelben ült a dohányzóasztalka mellett és hallgatta a geofizikus elbeszélését fia tragikus sorsáról. A műszaki-fizikai főiskola összes évfolyamán nem volt a fiúnál tehetségesebb matematikus. És ez a jóvágású, egészséges fiatalember — tehetséges muzsikus és sakkozó — egyszer csak megbetegedett. Bágyadt, fáradékony lett, jobb oldalát fájdalom hasogatta. Aztán nemsokára rá elbizonytalanodott a járása, megromlott kézmozdulatainak a koordinációja, erős fejfájások gyötörték. Sokáig keresték a betegség okát, s a fiatalembert már a harmadik kórházba szállították át, de csak rosszabbodott az állapota. Most viszont…

— Várjon egy pillanatra. Azt hiszem, sejtem már. Az öröklött szifilisz lehetőségét nyomban kizárták? Az agydaganatét is? A geofizika professzora némán bólintott.

– És akkor akadt egy okos orvos, aki elrendelte, hogy végezzék el a vizelet fémvegyületeinek elemzését és…

– És rezet fedezett fel benne!

— Tehát Wilson-betegség! — Girin hangulata szemmelláthatóan elromlott.

A geofizikus felállt, néhányszor végigsétált a szobán, aztán határozottan odalépett Girinhez. Az orvos tudta, hogy most következik az a kérdés, amely miatt ide kérették.

— Mi okozza a Wilson-betegséget? Csak a hibás átöröklés?

— Csakis az öröklődés az oka. De önt helytelenül tájékoztatták. Ez nem hibás öröklődés, hanem az öröklődés szeszélye.

— Hát ez nem egy és ugyanaz?

— Lényeges a különbség! Hibás öröklődésről akkor beszélhetünk, amikor az öröklődés! mechanizmusok károsodást szenvednek valamilyen betegségtől. Ezt számos, főleg olyan idegrendszeri rendellenesség okozza, mint például az örökletes mániás-depressziós lelki zavar, az amaurotikus és mongol idiotizmus, vagy pedig az olyan vérbeli rendellenesség, mint a thalassaemia. De vannak olyan betegségek, amelyek az új szervezet egész hajmeresztőén komplikált fejlődésében előforduló véletlen ellentmondások váltanak ki. Ezek nem a szülők vagy bármely ősök betegségei, nem az ő károsodást szenvedett öröklődési szerkezeteik összekapcsolódásai, hanem rossz kombinációk. Hiszen még a tökéletesen egészséges átöröklődés is természetes biokémiai ingadozásokra képes. Mi még csak most kezdjük kitapogatni ezeket az eltéréseket. Például az emberek egy része semmi különös ízt nem érez a feniltiourennek nevezett készítményben, a másik része pedig kibírhatatlanul keserűnek érzi. Egy-két molekula nem egyezik pontosan az öröklődési mechanizmusok spirális láncának fejlődésében, és az újszülött szervezetében kiesik egy parányi, általunk egyelőre megfoghatatlan részlet. Ennek a részletnek a hiánya nem szükségképpen rögtön jelentkezik, a csecsemő teljesen normális emberré fejlődik, aztán egyszer csak…

— Egyszer csak — kiáltott fel a geofizikus —, ilyen szörnyű csapás! De milyen csapás!

Az érzékeny lelkületű Andrejev sietve elfordult és gyorsan cigarettát vett elő. Girin pedig változatlan hangnemben így folytatta:

— De előfordulhat, hogy rögtön jelentkezik. Megesik, hogy a csecsemőnek tejcukorbaja lesz, amely szintén anyagcsererendellenesség, mert a szervezet nem dolgozza fel a tejcukrot, és az megmérgezi a csecsemőt. Az ilyen esetekben az anyatej halálos méreg! De ez a betegség gyógyítható, ha idejében felfedezzük. Gyógyíthatatlan viszont a fekete vizelet: az alkaptonuria, amikor a szervezet nem tud feldolgozni egyes anyagokat. Vannak esetek, amikor a csecsemő mája nem tudja átalakítani az egyik aminosavat, a fenilalanint egy másik aminosavvá, tirozinná. Az első tartalma a vérben rendellenesen megnövekszik, és a csecsemő lelki sérült lesz, hogy hogyan, ennek részleteit még nem ismerjük. Fontos az, hogy ha a legcsekélyebb, képletesen szólva, a hajszálvastagság egymilliomod részével megegyező eltérés mutatkozik a normáltól az anyagcsere rendkívül finom és összetett folyamatában, ez messzemenő következményekhez vezet. Csak nemrég kezdtünk képet kapni arról, milyen bonyolultak a biokémiai folyamatok a szervezetünkben, vagyis milyen bonyolult e folyamatok átadása öröklődés útján. És természetesen nagyon is lehetségesek a ritka véletlenek; a legmeglepőbb, hogy olyan ritkák. Különben már elnézést, ettől még nem lett könnyebb a helyzete!

— De sokkal könnyebb! Nem is képzeli, milyen súlyos terhet vesz le a vállamról és a feleségem válláról. Kétségbe van esve a bűntudattól, hogy mi okoztuk fiunk baját. Könyörgök, Ivan Rogyionovics, magyarázza el ezt az egészet a feleségemnek. Natasának. Átszólok neki telefonon, mindjárt itt lesz. El sem tudja képzelni, milyen fontos ez számára, mekkora segítséget jelent neki, hiszen szinte halálos sebet kapott.

Mit tehetett Girin? Húsz perc múlva megismételte magyarázatát, a még mindig fiatalos asszony pedig elkínzott arccal hallgatta, mint egy próféta égi kinyilatkoztatását.

Girin meggyőzte az elcsigázott anyát arról, hogy teljesen ártatlan a fia szörnyű sorsában. Elmondta, hogy milyen bonyolult kémiai rendszereket tárnak fel az emberi szervezet életműködésében, milyen kevés kell ahhoz, hogy a szervezet helyrehozhatatlan károsodást szenvedjen. Az élet ellentmondó vegyi folyamatok feszült harcának közepette folyik, és létünk attól az igen precíz szabályozástól függ, amelyet a szervezetben állandóan három rendszer végez. A legősibb, amelyet az első őslényektől örököltünk: a vegyi szabályozás, amelyet különleges anyagok: a vegyi folyamatok katalizátorai és gyorsítói végeznek. Ezek az úgynevezett fermentumok vagy enzimek és a hormonok, amelyeknek ezrei együttműködnek más ezrekkel, egységes logikus rendszert alkotnak, s azzal foglalkoznak, hogy átalakítják a táplálékot energiává, a test új sejtjeit építik, a testből könnyen eltávolítható, ártalmatlan anyagokká alakítják a mérgező melléktermékeket. Az enzimek — a betegség, különösen az öröklődő betegségek kulcsai. A másik rendszer — az automatikus vagy szimpatikus idegrendszer, amely független a tudattól és az akarattól. A harmadik a tulajdonképpeni idegrendszer, amely az impulzusos szabályozás elve alapján működik, és amelynek munkájában részt vesz a tudatunk.

Ez a háromrétegű szabályozó rendszer biztosítja nekünk az életet és a stabilitást még a legkedvezőtlenebb feltételek között is. Ugyanakkor a szervezetünk mint egy biológiai gép, nagyon szűk határok között dolgozik, és mi egész életünkben szinte borotvaélen egyensúlyozva járunk. Ha csak egy picivel több a cukor a vérünkben, elvesztjük eszméletünket, és ha ezen az állapoton nem javítunk, beáll a halál. Ha egy picivel kevesebb a cukor, elvesztjük eszméletünket, kollapszus lép fel, és beáll a halál. A közismert hőgutára csak nemrég találták meg a magyarázatot: csökken (természetesen elenyészően) a vér sótartalma, mégpedig azért, mert a nagy hőségben az izzadsággal együtt sok só távozik a szervezetből. A hőgutát egyszerűen úgy előzhetjük meg, hogy a hőségben sót fogyasztunk nehéz munka vagy túra előtt. Ezt az eljárást manapság már mindenütt alkalmazzák.

Változékony körülmények között életünk állandóan a halál szélén táncol, ennek ellenére élünk, óriási alkotásokat hozunk létre, hallatlan hőstetteket hajtunk végre, a fizikai szilárdság csodáit és a szellemi munka garmadáit produkáljuk: ilyen jól van szabályozva és egységbe foglalva az életműködési folyamatok változatos összessége. Nem csoda, hogy az új szervezet újrateremtéséhez, ahhoz, hogy ne csak az igen bonyolult struktúrákat, hanem az ösztönöket is örökölni lehessen, hihetetlenül komplikált öröklődési mechanizmusok szükségesek. Két parányi, csak mikroszkóp alatt látható szülői sejtben a molekulák dupla spirálláncait találjuk; ezek tartalmazzák mindazt az információt és azt az egész programot, amelynek alapján létrejön az új ember. Természetes, hogy a molekulavegyületekben előforduló, a legcsekélyebb, a mai technikánk által fel sem fedezhető pontatlanságok feltétlenül pontatlanságokként jelentkeznek a szervezetben.

— Ez történt az önök fiával is — folytatta Girin. — Ma még nem tudjuk pontosan megmondani, hogy ez miért van így, de tudjuk, hogy a beteg vérében a fehérjemolekulák rezét tartalmazó csekély mérvű coeruloplasmin-koncentráció fordul elő. A vérben kevés a réz, ugyanakkor jelentős mennyiségű réz található a vizeletben, tehát nem marad meg a szervezetben, mert kiveti magából. A kevés és a sok — relatív fogalmak, a valóságban a gramm ezredrészével fejezzük ki őket. Ez a rézhiány pedig lassan, de biztosan a máj és a kisagy elkorcsosodásához vezet… Azt nem tudjuk, hogyan, mert a bonyolult vegyi átalakulások egy vagy több stádiuma még mindig rejtve van előttünk.

Alighogy Girin befejezte a “prédikációját”, az anya máris feltette neki az elkerülhetetlen kérdést: meg lehetne-e menteni a beteget, ha valamilyen formában rezet adnánk neki?

— Nem — felelte Girin. — Hiszen azt a néhány milligrammnyi rezet, amely a rendes életműködéshez kellett, bármely táplálékkal megkapta a szervezete. De nem tudta feldolgozni, visszatartani magában. Viszont nem tudjuk, hogy a szervezet miképpen dolgozza fel a rezet, biztosítva ezzel a saját stabilitását, és nem tudjuk, milyen fermentum vagy hormon a felelős ezért.

— De hátha még nem késő tenni valamit? Talán ha ön… — A világ legrimánkodóbb szeme, a beteg gyermek édesanyjának szeme nézett Girinre. — Szeretnénk, ha megnézné. Nemrég került abba a kórházba!

Girin, a született orvos, már megint nem tudta kimondani a kegyetlen nemet, megmagyarázni, hogy az általában gyógyíthatatlan betegség már bizonyára olyan előrehaladott stádiumba került, hogy az ő látogatása éppannyira hasztalan, mint egy muzsikusé vagy bűvészé. De mint pszichológus tudta, hogy a legcsekélyebb esélyt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy csökkentsük az anya bánatát, depresszióját és kétségbeesését, aki hiszi, hogy ezzel még tesz valamit a sír szélén álló fiáért. Girin szemrehányó pillantást vetett az elkeseredett és zavart geológusra, aki együttérzett barátaival is, az orvossal is, elbúcsúzott tőle, és a házaspárral a taxiállomásra sietett.

Mint ahogy gyakran előfordul, a kórház orvosai hűvösen fogadták a hívatlan konzultánst, és ez csak fokozta Girin félszegségét, amely mindig elfogta, amikor akarva-akaratlanul be kellett avatkoznia olyasmibe, amit ő teljesen szabályos dolognak tartott.

A fiú egy háromágyas kényelmes kórteremben feküdt az ablaknál — eszméletlenül. Girin félrehívta az osztályos orvost (szerencsére ő volt aznap este az ügyeletes) és suttogva elnézést kért tőle, majd bevallotta, hogy csak a szülők kérésének engedett, ő maga pedig tisztában van a Wilson-betegséggel. Az osztályos orvos ugyancsak halkan azt mondta, hogy akár tíz orvosnak is engedélyezi a beteg megvizsgálását, ha ezzel könnyít a szülők szenvedésén. Girin keményen kezet szorított vele, aztán a beteghez lépett. Határozott mozdulattal félrehajtotta a takarót, és leült a székre. A szülők pedig a nagy nehezen magukra húzott fehér köpenyben, a szomszédos üres ágy körül tébláboltak.

A szép arcú, arányos testalkatú fiú teljesen mozdulatlanul feküdt. Megduzzadt szemhéján látszott, hogy a beteg csak nagy erőfeszítéssel tudta behunyni, s arca emiatt kínlódást fejezett ki. Magas homlokán alig észrevehető izzadságcseppek gyöngyöztek, kifehéredett ajka szánalmas grimaszba merevedett. Girin felfigyelt a beteg szép tiszta bőrére, amely még a tavalyi lesülés nyomait viselte. Megtapogatta a lába- és a keze fejét, amelyek a várakozás ellenére forrók és szárazak voltak. Girin tapasztalt szeme a beteg egész külsején észrevette, hogy állapotában van olyasvalami, ami nem mutat végzetes bajra. A hisztéria végső katalepsziás fázisa, nem pedig egy súlyos betegség kóma-effektusa. Girin, aki még távol volt attól, hogy bármilyen következtetést vonjon le, óvatosan végigtapogatta a láb- és karizmokat. Meglepetésére az izmok rigidek: kemények és ruganyosak voltak, egyáltalán nem annyira kimerültek, mint amilyeneknek a Wilson-betegség esetében lenniük kellene.

E feltevés, a szinte képtelen sejtelem szikrája az új lehetőség örvendetes előérzetét sugalmazta Girinnek. Ez már nagyon messze volt mindattól, amit akkor érzett, amikor a beteg ágyához közeledett. Olyan mélyen elgondolkodott, hogy észre sem vette az osztályos orvos távozását. Arra ocsúdott fel, hogy a másik falnál álló ágyon valaki halkan megszólalt. Egy gyér szakállú, valószínűleg kazah nemzetiségű, öreg ember felkönyökölt az ágyon.

— Szép, fiatal, jaj, jaj, és elpusztul. Szomorú dolog, fáj érte a szívem. Nappal teljesen halottként fekszik, de éjjel felkel…

— Felkel! — Girin olyan hirtelen ugrott fel a székről, hogy a beteg édesanyja felkiáltott, az öreg kazah meg sértődötten összeszorította ajkát.

— Mondom, hogy felkel, mitől rémült úgy meg? Egy hete érkeztem, ő meg kétszer felkelt az ágyából. Hallgat, nem néz sehová, úgy zihál, mint az agyonhajszolt ló. Felkel, visszazuhan az ágyra, újból felkel. Aztán torkából bömbölés tör fel, és úgy zuhan hátra, mint egy zsák. Odamentem hozzá, megigazgattam, hogy le ne pottyanjon az ágyról.

– És mondott erről valamit az orvosoknak?

— Miért mondtam volna? Nem kérdezett tőlem senki semmit. A doktor magától is tudja. A fődoktor meg nagyon komoly ember!

– Ó, nagyon köszönöm neked, rahmat, akszakál! — Girin akaratlanul is kazah nyelvre tért át: kicsit beszélt kazahul, mert többször megfordult Kirgiziában és Kazahsztánban. — Kup dzsahszi!

— Mit jelent ez? Mit beszél az öreg? Ön azt hiszi, van remény? — Az anya akadozó beszéde arról tanúskodott, hogy az idegfeszültség végső határán van, és könnyen kitörhet rajta a hisztérikus roham.

— Kísérje haza — súgta oda Girin parancsolóan a geofizikus professzornak. — Ne mondjon neki egyáltalán semmit: a remény halvány szikrájáról van szó, amely ha nem válik valóra, tönkreteheti a feleségét. — És Girin rámosolygott az öreg kazahra, aztán elindult megkeresni az osztályos orvost.

Az elsápadt professzor kiugrott utána a folyosóra.

— Csak egyetlen egy szót: van remény?

— Szinte hihetetlen, de van: nagyon halvány. De ha elszólja magát… — és Girin megfenyegette súlyos öklével.

— Jól van, jól van — csuklott el a geofizikus hangja.

— Egy szót sem! — parancsolt rá mérgesen Girin, és a professzor eltűnt a kórteremben.

Az osztályos orvos és Girin sokáig ültek az osztály kis előcsarnokában. Aztán odament hozzájuk az osztályvezető főorvosnő, és az orvos bemutatta neki Girint, majd röviden kifejtette Girin elképzelésének lényegét. A főorvosnő leült a karosszékbe, kétkedő pillantást vetett a jövevényre és összehúzta gondosan vékonyra borotvált szemöldökét.

— Sajnos, én nem értek egyet az ön érveivel-jelentette ki határozottan, közben egyik kezével igyekezett eloszlatni a dohányfüstöt. — Szonya, nyissa ki az ablakot! — szólt oda a hűtőszekrény mellett szorgoskodó ápolónővérnek.

— Mit kockáztat azzal, ha megkíséreljük egy halálraítélt megmentését? — kérdezte makacsul Girin.

— Mit kockáztat az orvos, ha a gyógymódról kiderül, hogy hatástalan? Ha az orvostudományban teljesen járatlan hozzátartozók az állítólagos tönkretett életről kezdenek fecsegni? Ezt ne tudná?!

— Nagyon is jól tudom — felelte keserű mosollyal Girin. — Csakhogy itt semmi ilyesmi nem fenyegeti önt: a szülők nagyon intelligens, okos emberek, én megmagyarázok nekik mindent. Ha még ezt sem tartja elegendőnek, csinálhatjuk másképpen is. Holnap a szülők “nyugta ellenében” átveszik öntől a fiukat.

– És mi lesz, ha meghal…

— Azért már nem ön lesz a felelős. De mi lesz akkor, ha mégis felgyógyul? Felelősségre vonhatják a téves diagnózis és a, helytelen gyógykezelés miatt! Döntsön.

— Rendben van. Térjünk a tárgyra.

— No végre.

Girin kifejtette azt a feltevését, amely a kórteremben oly váratlanul született meg benne. Azt mondta, hogy a pszichiáterek számos olyan betegséget ismernek, amelyeknek keletkezése lelki okokra vezethető vissza. Még agyérelmeszesedés is kifejlődhet ily módon, s egyáltalán nem különbözik a korral járó szklerózistól. Az ilyen lelki betegségek száma ugrásszerűen megnövekszik járványok, háborúk, éhínség, terror idején. Ez azt bizonyítja, hogy ezeknek a betegségeknek a fő oka a nem hétköznapi, hanem orvostudományi értelemben vett hisztéria. Ez gyakran tudat alatti lelki konfliktus, de elsősorban olyasmi, aminek során elmélyül és kiszélesedik a tudatos és a tudatalatti elkülönülése; ezt az okozza, hogy a súlyos körülmények hosszabb ideig bizonyos hatást gyakorolnak a betegre, vagy az, hogy hosszú időn keresztül elfojtja erős érzelmeit. Az ember ösztönösen igyekszik megszabadulni a rá nyomasztólag ható, gyenge vagy legyengült lelki ereje számára elviselhetetlen életkörülményektől. Előfordulnak ijesztő esetek. Az erőteljes combizmok görcsös hisztéria esetében eltörik saját combcsontjukat, ezt nevezik öntörésnek. Számos hasonló megbetegedést észleltek mind a két világháborúban. Sajnos, az orvosok még csak igen ritka esetekben ismerik fel számos betegség hisztérikus, pontosabban pszichikai jellegét. Még ennél is kevesebbet tesznek megelőzésükre.

— A speciális kórházakra gondol? — kérdezte kíváncsian a főorvosnő.

— Még csak nem is kórházakra, hanem afféle külvilágtól elszigetelt gyógyintézetekre, amelyekben szigorú fegyelem mellett a fáradt, betegségének még legelején álló ember egyszerű munkával, főleg fizikai munkával foglalkozhat, mégpedig két-három évig, néha kevesebb ideig, míg vissza nem nyeri erejét… No de térjünk vissza a betegünkre. Szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy súlyos hisztériában szenved, amely katalepsziás jellegű önkívületi állapottal jár.

— De hiszen a vizelet kimutatta a Wilson-betegség biztos ismertetőjelét. És a többi tünet is mind…

— Próbáljunk meg dialektikusán gondolkodni. Az enzimszegénység rézveszteséget okoz, ez pedig az agy bizonyos részeinek károsodásához vezet. Fordítsuk meg a szituációt. Ugyanezeknek az agyrészeknek a károsodása vagy pszichikai elfojtása odavezet, hogy megváltozik a szervezet biokémiája, kárba vész az a bizonyos enzim, és kiválasztódik a réz. Vegyük például a Graves-betegséget vagy a pszichikai bazedov-kórt: ezeknél vajon nem bomlik fel komolyan a hormonális biokémiai egyensúly?

— Mivel kezdjük hát? — kérdezte a főorvosnő most már sokkal kedvesebben. — Én azt hiszem, elsősorban ellenőrizzük az ön feltevését. Megkérem Szinyicin doktort, hogy máris hívja fel Misa szüleit és kérdezze ki őket a betegséget megelőző időszakról. A lelki depresszió szempontjából. Az osztályos orvos felállt és a telefonhoz indult.

— Pompás! — kiáltott fel Girin. — Aztán valószínűleg nyugtatókkal kell folytatni. Azokkal az ernyőcskékkel, amelyek megbízhatóan védelmezik az agyat mindenfajta megrázkódtatástól: niamiddal, vagy ha szerezni lehet, mellarillal, amely a leghatásosabb szer.

— Ernyőcskék, milyen találó név! — nevetett a főorvosnő. — A biokémikusok valóságos költők. Én máris odaképzelem a szélesre nyitott ernyőcskét a beteg födetlen agya fölé!

— Tulajdonképpen így is van. Mindezek az atropinnal és kuraréval rokon nyugtatok nagyszerű hatást fejtenek ki még epilepszia esetében is. Tehát mellarilt vagy toridazint szokványos adagolásban, de kétszer.

– És aztán?

— Konzultálunk Rogacsov professzorral a hipnózist illetően. Szerintem egy jó hipnózis — és a Wilson-betegség, ha képzelt, eltűnik. Ezt én vállalom, ön pedig az ernyőcskéket. Rendben?

A főorvosnő bólintott és a folyosó túlsó végébe nézett, ahonnan az osztályos orvos közeledett.

— Sikerült kiderítenie?

— Semmi különös. A fiú a betegsége előtt komor és hallgatag volt, de semmit sem vallott be a szüleinek, nem igazolta édesanyjának egyetlen feltevését sem: a szerelmi bánatot, a rossz társaságot és a titkos betegséget. Ez a készlet minden anyánál egyforma.

– És a valóságban a leggyakoribb — mondta Girin. — De ez később majd kiderül, most viszont depresszióhoz hasonlít, bármi okozta is. És azt nem mondták meg, hogy milyen hosszú ideig tartott ez az állapot?

— De igen. Körülbelül egy évig.

— Teljesen elegendő. Ó, ezek a szülők! Hol túlzottan beavatkoznak a gyermek életébe és ezzel megrontják az életét és a lelkivilágát, hol meg szabadjára engedik őket, amikor ez nem volna szabad.

— Milyen furcsa ember ön — mondta a főorvosnő. — De nekikeseredett!

— Tehát mindenben megegyeztünk és most nekilátunk a munkának. De az anyjának egyelőre egy mukkot sem!

A főorvosnő és az osztályos orvos egészen a lépcsőig kísérték Girint, és a búcsúzásuk egyáltalán nem hasonlított a találkozásukhoz