A borotva éle

4. FEJEZET A tigris diadala

Rámamurti félrelökte a takarót, mintha a hideg cellát a Vindhja-hegység fullasztó hősége töltötte volna meg. Az emlékek kínozták, nem hagyták elaludni. A sötét ablaknyílás körvonalait már kirajzolta a kora hajnali derengés…

Azon a napon kánikulai meleg volt Khadzsuráhóban. A nap, a Kandárija-Mahádéva, templom világossárga falairól visszaverődve, már reggel átforrósította a terek köveit. Dajárám a keskeny oldallépcsőn ment a kis pavilonhoz, amely a Mahadéva- és a Káli-templom között állt. Hét lépcsőfok vezetett a három oldalról nyitott pavilonhoz, amelyet két oszlop támasztott alá. A pavilonban egy furcsa szobor állt: hatalmas oroszlán jobb mancsát egy nő fölé emelte, aki előtte guggolt és széttárt karokkal rimánkodva vagy elkeseredve nézett fel a szörnyetegnek fölötte csüngő fejére. A középkori hagyományok szerint készült oroszlán testének elülső része és nyaka erősen begörbült és megfeszítette ugrásra kész hátsó lábait, látott pofájának alsó állkapcsa le volt törve és helyén széles üreg tátongott. Úgy rémlett, mintha az oroszlán harsányan kinevetné a nőt.

Az eget szürkés pára vonta be, a nap könyörtelenül átforrósította a sima kőlapokat, fénye elárasztotta az egész oszlopcsarnokot. A templomcsarnok hűvös homálya után Dajárám hunyorogva lépkedett, ezért nem vette észre mindjárt az oroszlán előtt térdelő nőt, aki egészen megdermedt s arcát felfelé tartotta. Karvastagságú fekete hajfonata félkörbe tekeredett a szobortalapzat előtti kőlapon. A nő meghallotta a közeledő lépteket, felugrott és egy ösztönös mozdulattal arca elé kapta áttetsző ruhájának szélét. Rámamurti közelebb ment, meghajolt, az idegen nő pedig kihúzta magát és az oroszlán bal lábára támaszkodott. A szobrásznak először a nagy szempár tűnt fel, amelynek csillogó mélysége megállásra késztette és lenyűgözte. Az elképedt Dajárám megpróbálta egyesíteni a nő egyes arcvonásait, amelyeket tekintete külön-külön ragadott meg — határozott ívelésű, keskeny szemöldök, kissé lekerekített, egyenes kis orr, íjként ívelő ajkak —, amíg rá nem jött, hogy egész arcát rendkívül pontos, bájos vonalak alkotják, amelyek olyan határozottak és világosak, mintha fémből vagy kemény fából faragták volna ki.

Sem szemének metszésén, sem szemhéjának vonalán, sem ajkának körvonalain, sem ovális arcán nem érződött, hogy remegett volna az anyatermészet keze! Ennek ellenére az idegen nő a szó pontos és magasztos értelmében nem volt szépség, jellegzetes arcvonása klasszikus istennő, nem hasonlított azokhoz, akiket a szent táncok ellejtésére vagy a történelmi filmek főszerepének eljátszására kiszemelnek. Egészen más volt, ugyanakkor mégis olyan szép, hogy az érzékeny lelkű szobrász úgy érezte, mintha áramütés érte volna. Dajárám még sohasem látott ennyire nőies nőt. Aztán szégyenkezve erőt vett magán.

Éjfekete szári simult a nő alakjára, amely méltó volt arra, hogy Khadzsuráhó legszebb szobrai elé álljon.

Amikor Rámamurti észrevette a halvány mosolyt a nő arcán, valami köszönésfélét rebegett. Lány… nem, asszony… nem, csak egy lány tud nézni és mosolyogni ilyen leplezetlenül pajkosán. Hiszen tisztában kellett lennie lenyűgöző szépségének hatásával. Fesztelenül és vidáman meghajolt, ahogyan azt csak a fogadásokon való viselkedésre gyermekkoruk óta tanított maháránák vagy színésznők szokták. Valóban nagyon hasonlított Pranoti Ghoshoz — Dajárám szerint — India legszebb filmszínésznőjéhez, csak barnább és sokkal erősebb, mint az a törékeny bengáliai nő.

— A nevem: Amrita Vidjádévi vagy többnyire csak Tillottama.

— Apszarasz a Mahábháratából — kiáltott fel Rámamurti ok nélkül örvendezve —, “kölesszem-szépség”! A nagyszerű elbeszélő költemény egyik legszebb legendája. És… tanúsítom, hogy új megtestesülése… — Szava elakadt, és közben a lányt fürkészte.

— Nem nagyobb, mint az előző volt — fejezte be a nő a mondatot helyette. — És ez szomorú, mert mindig magas szerettem volna lenni. Olyan, mint minden híres szépség.

— Ki mesélt magának a híres szépségekről?! — kiáltott fel Dajárám kis híján felháborodva. — Én szobrász vagyok, sok éven keresztül tanulmányoztam az ókori törvényeket — és a templomok falaira mutatott, amelyeken — mintha a hőségtől elbágyadtak volna — dermedt mozdulatlanságban sorakoztak a csodálatos szobrok — mindenütt, ahol természetes nagyságúak, Mathurától Konárakig, azt tapasztaltam, hogy az ókoriak leginkább a százhatvan centiméteres magasságot kedvelték, vagyis pontosan a magáét!

— Megesküdne rá?

— Esküszöm! És még arra is megesküszöm, hogy nem hízelgésből mondom ezt. Maga nem szorul rá, ezt maga is tudja!

— De azt, amit az előbb mondott, most hallottam először. És azt is megtudtam, hogy maga szobrász, hogy több éven keresztül… és aztán? Menjünk az árnyékba, maga itt megsül.

Dajárámot kiverte a veríték, nem csoda, hiszen a templom hűvössége után mostanáig a tűző napon állt. De a lány, a fekete szári, bőrének napbarnított színe és sűrű kékesfekete haja ellenére a tűző napon is ugyanolyan friss maradt, mintha csak folyóból lépett volna ki reggeli fürdés után.

A beszélgetés zajára egy zord külsejű, magas, szakállas férfi, aki eddig az emelvény árnyékában cigarettázott, sietve elindult a pavilon felé és figyelmesen nézett Tillottamára. A lány alig észrevehetően intett neki, erre az illető visszament az előbbi helyére.

“Bizonyára maharadzsa lánya — gondolta Dajárám —, ez pedig a testőre”.

Leültek az árnyékban a pavilon talapzatára és Tillottama a templom szobraira terelte a beszélgetést. Rámamurti, akit fellelkesített beszélgetőtársának szépsége és komoly érdeklődése, mesélni kezdett és annyira elragadta a hév, hogy áttért az utazásaira, amelyeknek célja: megtalálni és megörökíteni Anupamaszundartát.

Rámamurti beszélt a termékeny napsugaraktól, a hatalmas tengeri szelek nedves leheletétől átitatott országban: Indiában ősrégen született női szépségideálról.

Az ókori Indiában a szobrászok és a festők törekvése egységes volt. Példa erre: az adzsantai barlangtemplomok fekete hajú, keskeny szemű nőket ábrázoló vörös freskói, Tandzsora freskói, Mathura, Száncsi, Khadzsuráhó és Konárak szobrai. Világhírű a száncsi sztúpa jaksaszobra: az i. e. első századában készült és a fanatikusok által megrongált női torzó. Az angol uralom idején kilopták az országból és eladták az amerikai bostoni múzeumnak. Amerikába került egy amazonnak, egy jógilánynak a mellszobra is a Madhja Prades-i hatvannégy jóginő nevű templomból.

Rámamurti oly szemléltetően írta le ezt a széttárt karú, fejét büszkén feltartó, magasan előreugró mellű, szinte repülni látszó szobrot, hogy Tillottama maga előtt látta kerek arcát, keskeny, hosszúkás szemét, apró telt ajkú száját és a szigorúan ívelő szemöldökei között a tűzjelt.

Dajárám észrevette, hogy Tillottama rápillant lapos aranyórájára, és így szólt:

— Feltartom magát, de még szeretném elmondani benyomásomat egy mai képről, amely rokonvonásokat mutat a múlt képeivel. Metharám Dharmaní festette. A címe: “Párvati öltöztetése”: az istennőt reggel egy kis templom udvarán öltöztetik, a háttérben kékesszürke dombok látszanak, ugyanolyanok, mint ezek. — Dajárám a forróság szárazködébe vesző Vindhja-hegységre, mutatott. — A képen a távolban havas hegycsúcsok sötétlenek a templom melletti keskeny völgyecskékben pedig piramis alakú ciprusfák állnak. A természet sugárzik az örömtől, akárcsak Párvatinak és udvarhölgyeinek hajlékony, gyönyörű, félmeztelen teste. És a derűs színskálájú kép szinte zeng, akár a vigasztaló szó.

– Ó, már szinte magam előtt látom! — kiáltott fel Tillottama.

— Azok a nők nagyon hasonlítanak… magához. Különösen az a barna arcú lány, aki jobboldalt áll tálcával.

— Nem láttam a képet, tehát nem tudok véleményt mondani — válaszolta homlokát egy kissé bosszúsan ráncolva Tillottama.

– És nemcsak az azon a képen ábrázolt nők. Van itt nem messze egy leányszobor, akár a testvére is lehetne magának.

— A testvérek néha nagyon elütnek egymástól — felelte a szobrászra sandítva Tillottama.

— Nem hiszi? — Dajárám könnyű szédülést érzett. — Nézze, ott az a templom, nincs messze.

Tillottama gondterhelt pillantást vetett az órájára, aztán határozottan megfordult.

— Menjünk, de nagyon siessünk! — Az emelvény széléhez ment, és urdu nyelven néhány szót mondott a kísérőjének.

A férfi morgott valamit és bizonyos távolságra a két fiatal után kullogott.

Néhány perc múlva a Visvanátha szentélyének csarnokában álltak az apszarasz szobra előtt. A lány felkiáltott elragadtatásában.

— Ha jól értettem az elbeszélését — szólalt meg Tillottama hosszú hallgatás után —, ez az apszarasz nem olyan, mint a kárlei nők.

— Tehát jól értette. Kétezer évvel ezelőtt a szobrászok arra törekedtek, hogy eszmei mondanivalójukat mindenki megértse, ezért azt hangsúlyozták, azt domborították ki, amit a legszebbnek tartottak. Varázslatuk abból állt, hogy alkotásaik mégsem vesztették el szépségüket és valósággal az élettől duzzadnak, ezt pedig csak nagy művész tudja elérni, aki helyesen értelmezi az ember lényegét. Nézze, a testvérkéje, él! Ó, istenek, hogy maguk ketten milyen gyönyörűek!…

És hirtelen támadt nekibuzdulásában a szobrász földig hajolt Tillottama előtt, aki meglepetésében hátrahőkölt.

— Mennem kell, várnak rám! Nagyon köszönök mindent. A maga jelenlétében életre kelnek az ősi templomok, a múlt összeolvad a jelennel.

— Mi még nem is tudjuk, milyen sok szép dolog van hazánk templomaiban! És épp csak elkezdtem a tanulmányozásukat. Ha most itt volna a tanítómesterem, Vitarkánanda professzor!

— Furcsa név, olyan, mint egy jógi álnév.

– Álnév is, ezen a néven írja irodalmi műveit.

A lány ismét az órájára pillantott.

— De a professzor nincs itt, én pedig épp elég ismeretet szereztem magától. Szerintem rengeteget.

— Hát akkor, engedelmével…

A lány válasz helyett maga elé emelte mindkét tenyerét, összekapcsolta mutatóujjait, majd behajlította jobb kezén az ujjakat, a hüvelykujját meg kiegyenesítve hagyta. Szokásos táncközbeni kézmozdulatok, mudrák voltak, úgyhogy Dajárám könnyen megértette jelentésüket.

— Hogyan, hát visszautasít? — kérdezte a szobrász elkeseredve.

— E mozdulat jelentése nemcsak visszautasítás — és vékony ujjai megvillantak, két ujja lefelé fordult, három keresztbe feküdt egymáson.

Ezeknek a jelentését már nem értette a szobrász. Tillottama elnevette magát, lehajtotta fejét, és felcsillant elbűvölő szeme.

– Ó, kedves tanítómesterem, úgy látszik, vannak dolgok, amelyeket maga sem ismer. Pedig ez csak a szerelmesek jelbeszéde, amely a szerelem ősi törvénykönyvéből, a Káma-szutrából származik! Azt mutattam magának, hogy bár nehéz lesz, de itt leszek holnap, mihelyt a nap délnyugaton áll majd. Nem az én hibám, hogy az ókoriak nem ismerték a pontos időt. No de mi ketten a huszadik században élünk, tehát hozzáteszem: öt órakor. Jó?

Rámamurti örömmel vette tudomásul, aztán kilépett a csarnok erkélyére és onnan figyelte a fekete szárit viselő hajlékony alakot, amint sietve leszalad az oldallépcsőn, aztán eltűnik zord külsejű kísérőjével a bokrok mögött.

Dajárám oldalát a kíváncsiság fúrta, és szerette volna közelebbről megismerni Amrita-Tillottamát. Alig bírta kivárni a másnapot. Amrita-Tillottama megint abban az egyszerű fekete száriban volt és tükördarabokból összefűzött, olcsó “népi” karperece vakítóan csillogott a napfényben; ettől sima, bronzszínű karja szinte ugyanolyan félelmetesen szép volt, mint a csillagokkal díszített istennőé. A lány annyira sietett, hogy szinte futott. Lihegve érkezett, de ezúttal nem kullogott mögötte a kellemetlen testőre.

Ismét némán elgyönyörködtek a szoborban. Dajárám lopva Amritára pillantott. A lélegzete is elakadt a lenyűgöző hatástól, amelyet Tillottama szépsége tett rá. Pedig ma más volt, mint tegnap: a szavaiból és mozdulataiból áradó vidámság, sőt vakmerőség eltűnt.

Rámamurti érezte, hogy a beszélgetés nem abban az irányban halad, amelyben szerette volna, és ezért megint a templomokról és azok rejtélyeiről kezdett beszélni.

Beszélt a gandharvák, a mennyei muzsikusok szárnyaló figuráiról, amelyek az elúrui Kailásza-templom magas falán sorakoznak, s amelyek olyan élethűen vannak megmintázva, hogy valóban repülni látszanak. Beszélt a kentaurt és hátán meztelen nőt ábrázoló korongról, a teljesen hellénszerű szoborról, a híres száncsi templom erkélykorlátjának remek díszéről, amelyről nem tudni, hogyan került oda. Aztán egy másik amazonról, aki egy elefántormányos, oroszlánmancsú lovon ül az oriszai Bhuvanesvar szent tó mellett álló Muktesvar-templom nyugati homlokzatán. A monda szerint itt valamikor hétezer templom állt, de csak száz maradt meg közülük.

A csodálatos arcú nőkről, akik a Csálukja-dinasztia egykori fővárosa, a nevezetes Aihóli falu közelében levő dravida Bádámi-templomok freskóin láthatók: a kerek arcú, hosszúkás kék szemű, nagyon hosszú nyakú nőkről. Ez utóbbi az óindiai törvények szerint a hűtlenség és ingatag jellem jele volt, a kék szemet “macskaszemnek”, a romlottság jelének tartották. Párvatit ilyen stílusban csakis eretnekek vagy idegenek ábrázolhatták. De hogy kerülhettek ide, Dekkán szívébe?

— Arról a néhány rejtélyes dologról beszéltem, amelyeket saját szememmel tapasztaltam — fejezte be Rámamurti —, de hány ilyen elfelejtett utórezgése lehet még a múltnak. Ezeken keresztül érthetjük meg őseink életérzését.

— Ez nagyon találó: életérzés — bólintott Tillottama —, nem olyan szokványos, mint az, hogy belekapaszkodunk a külsőségekbe, a formába, amelynek tartalma rég elavult, s maradt a puszta unalom. Ne csodálkozzék úgy — tette hozzá Amrita mosolyogva —, talán csak a férfiak olvashatják Aurobindo Ghost?

– Én egyáltalán nem erre gondoltam, csak csodálkoztam…

– És min? Nem maga mondta legutóbb, hogy a nő és a női szépség ábrázolása a legfontosabb téma India valamennyi művészetében? A milliónyi női szobor arról tanúskodik, hogy nemcsak a sakti valamennyi híve, hanem az egész nép tiszteli a női őselemet. Ha meg mindezt tudja, akkor hát miért…

— Nem szoktam meg… — kezdte Dajárám, de aztán helyesbített. — Nem, ne higgye, én az indiai nőt India csillagának, népünk támaszának és megmentőjének tekintem!

— Fellengős szavak, s mint minden, ami dagályos, hazug is! — Tillottama ellenségesen és megvetően felnevetett. — Elég, sokat hallottam arról, mennyire szeretik nálunk a nőket. Maga széplelkű szobrász, aki India szentimentális csillagáról, a művészet ábrázolta nőről beszél, mit tud maga az életről?

Elhallgatott és felszegte fejét.

Rámamurti zavartan nézett rá, nem talált szavakat.

Tillottama szavai valósággal letaglózták, hiszen az a tudat, hogy eszményképe ugyancsak eltér a való élettől, soha be nem gyógyuló, titkos sebet ejt minden igazi művész lelkén.

— Hát bizony, ez keserű igazság! — szólalt meg végül.

Tillottama hirtelen megenyhült. Sötét kezével gyengéden megsimogatta a szobrász vállát és karperece egészen a könyökéig lecsúszott.

Dajárám összerezzent a váratlan érintéstől.

— Elkeseredett arcát látva, eszembe jutott az a mondás, hogy a férfiak soha sem lesznek teljesen felnőttek. Lehet, hogy ez a dolog nyitja? No de mélyedjünk el a kellemetlen dolgokban, ehhez túl kevés az időnk. Beszéljen magáról valamit, maga nagyon érdekes ember.

Dajárám röviden elmondta, hogy a háborúban elesett az apja, aki az angol-indiai hadseregben szolgált; beszélt anyjáról, a tanítónőről, aki őt meg két nővérét nevelte.

— Rádzsasztáni?

— Természetesen, nem nehéz kitalálni. Maga pedig… maga dél-indiai. Maiszúri?

— Nem, nem találta ki. Travankúr-kocsíni! Nájar vagyok.

— Szent egek! Egyszóval innen a maga természetes függetlensége! Én meg azt hittem, hogy egy maharadzsa lánya.

— De nagyon tud mindent! Aztán egyáltalán nem tud semmit.

— De tudok — makacskodott Dajárám. — Még azt is, hogy magukat, nájarokat a negyedik kasztba sorolták, pedig maguk ksatriják, jóllehet nem viselik a szent zsinórt.

— Feladom — tért át Tillottama a szomorkás hangnemről az ingerlő gúnyolódásra. — Nem, nem adom fel. A nájarokról szó esik a Mahábháratában is. Hol is?

A szobrász mindkét karját a magasba emelte mintegy tréfásan kegyelemért könyörögve.

— A Szahadéva hercegről szóló történetben, aki délen találkozott Kékesfekete királlyal. Ennek birodalmában a nők különösen szépek voltak és hallatlan erkölcsi szabadsággal rendelkeztek — felelte komolyan Tillottama.

— Kétségtelen, hogy ma is rendkívül szépek- mondta Dajárám malajálamul a déli Malabár-part lakóinak nyelvén. Tillottama valósággal hátrahőkölt.

— A háború alatt testvérnénémék családjánál laktunk Trivandrumban — magyarázta a szobrász még mindig ugyanazon a nyelven.

– Én meg Nagarkovil közelében születtem, de szüleim rég átköltöztek Madrászba. Ott tánciskolába jártam, de anyám súlyosan megbetegedett, és néném elvitt magával Bengáliába… de ez már nem érdekes!

— Nem szeretnék tolakodó lenni, de engem minden érdekel, ami magával kapcsolatos.

— Hosszú és szomorú történet.

— Akkor legalább azt árulja el, hol lakik most?

— Lahorban.

— Hogyhogy Lahorban? Maga pakisztáni? — kiáltott fel a szobrász.

— Most igen!

— Ott van férjnél? Akkor hogy lehet az, hogy… itt egyedül van?

— Nem vagyok ott férjnél, de itt nem vagyok egyedül — felelte élesen Tillottama és az órájára pillantott. Ez volt az a mozdulat, amelytől a szobrász a legjobban félt.

— Rendben van, látom, hogy kifárasztottam a kérdezősködésemmel. Adja csak ide a tenyerét, no látja, az elefántirányító csáklya jele: a királyi származás ismertetőjele. Biztos vagyok benne, hogy a bal talpán vagy egy kis köröcske, az pedig azt jelenti, hogy maga királynőnek született — tréfált Rámamurti, hogy eloszlassa a kettejük között támadt elhidegülést.

— Nem királynőnek születtem, hanem rabszolganőnek — hirtelen szenvedély forrósította át Tillottama szavait, de aztán gyorsan hangnemet változtatott —, mint valamennyi indiai nő… De nekem már mennem kell, mindjárt besötétedik. Még egyszer köszönök mindent, tudós barátom — ismét meghajolt, mint egy színésznő.

— Megengedi, hogy a barátjának tekintsem magam?

— Nem tudom. Rövidesen el kell utaznom.

— De még találkozunk?

— Rendben van! De nem holnap. Talán két, talán három nap múlva. Ne vágjon szerencsétlen képet, akkor sem tehetek mást. Jól van, legyen öt órakor az oroszlán mellett két nap múlva. De ha nem lennék ott, akkor… akkor talál egy levelet az oroszlán szájában. Tud olvasni malajálamul?

Rámamurti még fel sem ocsúdott, máris egyedül volt az üres templomban. Második találkozása Amrita-Tillottamával egy kissé szomorkás hangulatot hagyott maga után, és egyáltalán nem hasonlított az első találkozásuk túláradó öröméhez. Új ismerőséről lerítt a boldogtalanság, de az ifjonti egészségből fakadó öröm valamelyest tompította. Vajon mi az oka boldogtalanságának? Mi keserítheti el egy ilyen szép, büszke nájar nő életét?

Rámamurti hazafelé indult, s közben megpróbált visszaemlékezni mindarra, amit a nájarokról tudott.

A nájarok a Malabár-parton laknak és az egyik legkultúráltabb és legműveltebb indiai nemzetiséghez tartoznak, akik megőrizték a társadalmi élet ősi matriarchális rendszerét.

De sehol másutt a világon nem nyilvánul meg oly tökéletes és tiszta formában a nők és a férfiak egyenlősége, mint a nájaroknál, a falvakban és az előkelő családokban egyaránt. A házasság a nájaroknál nem jelent szent köteléket, amelyben a nőnek a haláláig alázatosan kell szolgálnia a férfit. A férjes asszony nem hagyja el a szülői házat, a nős férfi sem. A gyermekek az anyjukkal és annak nőági rokonaival, a nagybácsikkal és a nagynénikkel élnek, akik a család gazdasági alapját alkotják.

A legidősebb férfi az egész család feje, de a többi családtag beleegyezése nélkül nem rendelkezhet a vagyonnal. Egy nájar férfi illetlen dolognak tartja néhánynál több napra a házába vinni a feleségét és gyermekeit. Azok a nők, akik adnak magukra valamit, nem fogadhatnak el ajándékot a férjüktől.

A nájarok szerint ajándékot csak kurtizánnak lehet adni, ily módon a nájarok az egyetlen nép a földön, amelynél a nemek kapcsolata nem függ össze a gazdasággal. A válás náluk igen könnyű, és meglepő, hogy a gyakorlatban igen ritkák a válások, talán azért, mert nem érintenek semmilyen vagyoni kérdést…

Amrita-Tillottama nem jelent meg a következő napon, jóllehet a szobrász becsavarogta az összes templomot, mert képtelen volt figyelmét a munkájára összpontosítani. Félmeztelenre vetkőzött és a szoborkoszorút tanulmányozva úgy mászkált a Kandárija-Mahádéva-templom párkányain tíz méteres magasságban. Egyszer csak motorzúgás, kiabálás ütötte meg a fülét, motorbűz csapta meg az orrát. A filmesek, akik kígyózó fekete kábeleket fektettek le, hatalmas világító testeket állítottak fel, visszatérítették Dajárámot a középkorból a valóságba. Valószínűleg egy dokumentumfilm forgatócsoportja érkezett oda.

Dajárám korán visszatért a faluba, estig aludt egyet, aztán a munkából hazatért házigazdával kiült a ház elé. A ritkán dohányzó szobrász ezúttal elfogadta a kínált cigarettát és szórakozottan figyelte a fülledt levegőben lassan oszladozó kékes füstöt. A házigazda érdeklődött, hogy megy a templomok tanulmányozása, és azt tanácsolta a fiatal szobrásznak, hogy holdfényes éjszakán nézze meg a templomokat.

– Éjszaka, holdfényben minden megváltozik, életre kelnek az istenek és a hősök. Én magam nem láttam, de azt mondják — jelentette ki határozottan a házigazda.

— Maga itt lakik, miért nem nézte még meg? A házigazda zavartan elnevette magát.

— Tudja, itt a nép más, mint a nagyvárosban. Azt mondják, hogy az embernek nem szabad látnia, hogyan élnek az istenek ezen az ősi helyen. Én persze nem hiszek ebben, de tudja, azokkal, akik jártak ott, szerencsétlenség történt. Ha most elmennék, a feleségem megbolondulna.

— Miféle szerencsétlenség történt?

— Nem tudom, így mondták. Nem mindjárt, hanem később, de a baj utolérte őket. Maga tanult ember, és bizonyára nevet ezen. Én sem hiszek benne, mégsem megyek oda. Magában van erő, belőlem meg hiányzik!

— Miféle erő?

— A műveltsége! — felelte komolyan a házigazda. — Ha valami látomása lenne, maga nem rémülne meg, de a magunkfajta beleőrül.

“Milyen igaz” — gondolta a szobrász, majd bólintott, és máris elhatározta, hogy elmegy a templomokba. A derült ég holdfényes éjszakát ígért. A fogyó hold későn kel fel, ideje tehát van bőven. Amikor a szobrász elindult éjszakai kőrútjára, a faluban az utolsó fény is kialudt. Végighaladt a Káli temploma mellett húzódó ösvényen és kis idő múlva előtte magasodott a Visvanátha holdfényben fürdő magas temploma. Meglepő, nyomasztó némaság áradt falaiból, amelyek még mindig őrizték magukban a nap folyamán felhalmozott forróságot.

Rámamurti szandálja kellemetlen zajt csapott, a lépcsőn levette hát a lábáról, és mezítláb ment fel az emelvényre. A jól ismert és az Asóka, a szerelemfa ágával táncoló, ismerős gyönyörű apszarasz, amely az oszlopcsarnoktól balra eső csúcsíves domborművet díszítette, oly élesen vált ki a fülke kékes homályából, hogy Dajárámnak földbe gyökeredzett a lába, hiszen ilyennek még soha sem látta a szobrot. Az észrevétlenül haladó hold vetette éles árnyékokban életre kelt a szüntelenül és megfoghatatlanul változó apszarasz. Mintha a feszült várakozás okozta remegésfutott volna végig a mennyei táncosnő testén. Rámamurtinak valósággal elszorult a lélegzete az elragadtatástól; gyorsan átszaladt ahhoz a szoborcsoporthoz, amely a sarkon túl sorakozott a falon. Tehát ezt a titkot rejtegették a nagy szobrászok alkotásai! Nemcsak holdfényben, hanem a fáklyák és mécsesek imbolygó világánál, az imádkozok esti ájtatossága alatt is természetfölötti élettel teltek meg ezek a csodálatos szobrok!

A harcosok félelmetesen előretolták váltukat, az istennők hol rejtélyesen mosolyogtak, hol szemtől szembe, fürkészve és megvetően néztek. Az apszaraszok csábítóan forgatták domború csípőjüket, mintha a bágyasztó szenvedélytől vonaglanának, a csókolódzó párok szinte össze-összerezzentek és izgalmukban szaggatottan lélegeztek.

Az ősöknek szerelemre és harcra mindig kész életigenlő erővel, örömmel telített egykori élete az elmúlt századok mélyéből tekintett vissza. A fiatal szobrásznak úgy tetszett, hogy teste megtelik bátorsággal és lángoló vággyal, táguló mellkasa kemény, hatalmas pajzs, lába ledönthetetlen oszlop, amely még a kőpárkány hatalmas súlya alatt sem roggyan meg Dajárám sajnálta, hogy a szentély sötét belsejében nem láthatja majd kedvenc égi bajadérját. Viszont a szentély csarnokának végében húzódó erkélyről egészen közelről veheti szemügyre a holdfénytől teljesen megvilágított kinti szobrok felső sorait.

A szobrász óvatosan lépett be a csarnokba és vigyázott, hogy semmivel sem bolygassa meg a varázslatos csendet, amely egyesíti a múltat a jelennel. Ráérősen felballagott a széles lépcsőn, elhagyta az oszlopcsarnokot, átment a fedett csarnokon, annak négy oszloppal körülvett főterén. A holdfényfoltok szakadékoknak látszó sötét sávokkal váltakoztak. Dajárám akaratlanul is a lábával tapogatta ki a kőlapot, mielőtt lépett volna.

A templom mélyén lévő vimána — szentély — teljes sötétségbe borult. Csak a körfolyosó két vége tündökölt ezüstös fényben és vált ki a sötétségből.

Rámamurti jobbra fordult, kezével a falnak támaszkodott, hogy bele ne botoljon egy váratlan lépcsőbe. Egyszer csak a belső fal átjárójában nagyon halvány fény villant meg, amelyet csak ebben a vak sötétségben lehetett észrevenni. Dajárám kővé meredt, és ekkor fülét megütötte a meztelen talpak, az izgatott lélegzés nesze. Aztán még mindig egészen elképedve, nesztelenül megkerülte a falat.

A két ódon mécses nem tudta szétoszlatni a pislákoló keskeny lángnyelveket szorosan körülvevő sűrű sötétséget. Fekete homály és gondolatbénító hipnotizáló csend. És ekkor a sápadt fénykörben egy emberi test bukkant fel, amely olyan volt, mint a libegő mécsláng. Tillottama teljesen meztelenül, akár egy ókori devadászi, lejteni kezdte azt az elfelejtett templomi táncot, amely valamikor régen az istenség legszorosabb közelségét jelentette. A bhárat nátjam első táncával kezdődött, amelyet oly gyorsan váltakozó, hirtelen megdermedő pózok követtek, hogy azokat a bizonytalan világításban még a szobrász sem tudta az emlékezetébe vésni.

Tillottama közeledett és távolodott, végül hirtelen kiegyenesedett és egyre idegenebbnek, megközelíthetetlenebbnek látszott. A semmilyen ékszert nem viselő meztelen lány nem színészkedett, nem végzett semmilyen jelképes táncmozdulatot, nyíltan és őszintén kettesben volt önmagával és a világ urával: Dzsagannáthhal.

A szobrász moccanni sem mert, csak nézte Tillottamát, és még csak eszébe sem jutott, hogy amit csinál, az helytelen, mert kilesi egy másik ember titkát.

A táncosnő, mint egy ókori istennő, igazi apszarasz, fölötte állt ennek. Teste még annál is szebb volt, mint amilyennek Dajárám magában elképzelte. A szobrász egy pillanatig sem habozott, egy csepp lelkiismeretfurdalást sem érzett, csak gyönyörködött tiszta szívvel a lány szépségében, és egy kissé meghökkent a látvány valószerűtlenségétől…

A lány abbahagyta a táncot és körülnézett. Rámamurti még fel sem ocsúdott, a táncosnő máris elfújta a mécseket. Egy pillanat alatt mindent elnyelt az áthatolhatatlan sötétség. Dajárám visszahúzódott a falkiszögellés mögé, s bepréselte magát egy fülkébe. Szinte nesztelen, könnyű léptek hallatszottak.

A szobrász sokáig állt némán a sötétségben, aztán kiment az oszlopcsarnokba és körülnézett. Magasan és ünnepélyesen lebegett az égen a hold, a falakon sorakozó szobrok még jobban kiváltak a fülkékből, de a szobrász már nem tudott gyönyörködni bennük. Látta az élő szépség titkát, és ez a szépség százszorta lenyűgözőbb, mint Khadzsuráhó összes szobrai, részt vett egy ősi szertartáson. Maguk az istenek küldtek neki modellt Anupamaszundartá Paramrati megmintázásához! Csakis Amrita-Tillottama tudja megihletni őt, az egyszerű szobrászt, csak ő ad erőt neki a hőstetthez, mert egymaga nem képes véghez vinni!

Dajárám a templom északi oldalán levetette magát a kőlapokra, melyek kellemesen hűtötték felhevült testét, aztán hátára fordult, tekintetét a magas égboltra szegezte: odafent a hold sugarai viaskodtak az alig pislákoló csillagokkal.

Rámamurti már napvilágnál ért be a faluba, de még a befüggönyözött szobában sem tudott sokáig elaludni. Tillottama, az életre kelt apszarasz szüntelenül ott vibrált az emlékezetében, ugyanolyan elevenen, életszerűen, mint a Visanátha vimánájának sötét homályában. A cigaretta sem hűtötte le tüzelő fejét. A szobrász felugrott és öltözködni kezdett. Már két óra! Hátha abban a levélkében, amelyet Tillottama ma hagy a számára, egy sokkal korábbi időpontot jelöl meg? Dajárám a nagy forróság ellenére evett valamit, aztán sietve távozott.

Megszokott izzó hőséget árasztottak magukból a Kandárija Mahádéva fekete falkiszögellései és sárga kőlapjai. Nem volt ott egy teremtett lélek sem. A filmesek befejezték munkájukat. Felszerelésük felrakva hevert a kissé távolabb álló fedett pótkocsin, amely össze volt kapcsolva az áramfejlesztő kocsival. Dajárám önkéntelenül körülvizslatott, aztán belépett a pavilonba és kezét becsúsztatta az oroszlán letört állkapcsa helyén tátongó üregbe.

A malajálam nyelven írt levélke hanyagul odavetett sorai tudatták a szobrásszal, hogy ma nem találkozhatnak. “Holnap este tízkor a Visvanátha kis erkélyén, a fák alatt. Valamit el kell mondanom magának!”

“Drágám! — Dajárám első ízben szólította így gondolatban Tillottamát. — Hát még én mi mindent akarok neked elmondani!”

A templom távoli végében levő kis erkély, ahová csak egy keskeny átjárón lehetett bejutni a szentélyből, a legelhagyatottabb hely volt. Három oldalról magas kőkoriatok szegélyezték, fentről pedig alacsony fácskák ágai csüngtek alá. Szükség esetén, innen le lehet ugrani az emelvény kiszögellésére, onnan pedig a földre és elrejtőzni a bokrokban. A lány nyilván titokban akar vele találkozni. Ennél jobb helyet nem is találhatott volna!

A szobrászt elkeserítette, hogy ma nem látja viszont Tillottamát, de bánata enyhe bosszúsággá csillapult, majd az is elmúlt, amikor arra gondolt, hogy a lány talán azért odázta el a találkozásukat, mert ma meg akarja ismételni különös táncát. Éjfél után egy óráig még rengeteg az idő. Rámamurti munkához fogott volna, de a forróság és a két álmatlanul eltöltött éjszaka miatt már nem volt éles a látása. Úgy határozott, hogy nem tér vissza a faluba, hanem átmegy a Visvanátha-templomba és ott marad éjszakára. Már korábban felfedezett egy belső lépcsőt, amely a mélyen kettéhasított sikhara elülső kiszögellésének talapzatához vezetett. Ott található egy rejtett erkély, amely a templom piramis alakú teteje fölé nyúlik. Dajárám sietve felosont a titkos helyre és megkönnyebbülten felsóhajtott. A könnyű szellő, amelytől odalent meg sem rezdültek a bokor ágai, itt erősebben fújt. A rajzokkal teli mappát maga mellé, a ceruzákat és a mérőeszközöket tartalmazó táskát pedig a feje alá tette. Az élményektől kimerülve élvezettel nyújtotta ki tagjait az alacsony kőpárkánnyal körülvett kis erkélyen és mély álomba merült.

Amikor felébredt, a csillagok már homályosuló fénnyel világítottak. Az északi dombok felől a hegyvidéki fű illatát hozta a lanyha szél.

Messze, a templom falain túl a forró trópusi éjszaka különböző hívogató hangjai hallatszottak. Ingerlő és izgató fűszeres illatok érkeztek az alig érzékelhető légáramlatokkal, aztán összekeveredtek, semmibe vesztek, majd újra visszatértek. A levegőben denevérek röpködtek, éjszakai rovarok csapongtak. Dajárám felugrott és az órájára pillantott. Ó, még korai, csak kilenc óra! A későn kelő hold még nem jött fel!

Valahol gépkocsi dudált, és a fényszórók sugárkévéi ide-oda ugrándozva pásztázták végig a dombok lábánál húzódó utat.

Élesen rikoltott egy éjjeli madár.

Ekkor valahol, odalent a templom mélyén, halkan felnyögtek egy vína húrjai. Dajárám fülelni kezdett. A vínához most a hegedűhöz hasonló hangszer és gyorsan pergő dob csatlakozott. A szobrász a kiszögellés szélére lépett és óvatosan kihajolt, hogy beláthasson a templom oszlopcsarnokába. A templom meredek teteje leszaladt a mélybe, az éjszakai sötétségbe és sűrű lépcsőzetes felülete mintegy kisimult a homályban. De mert a szobrász nem látott semmit, lement. A halk muzsika hangosabb lett: kétségtelen, hogy a templom belsejéből hallatszott.

A csodák második éjszakája! Rámamurti ösztönösen megérezte, hogy a zene valamilyen összefüggésben van Tillottamával, ezért sietve előresiklott a belső csarnokba, ahol sárga fényt látott imbolyogni, élénkebbet, mint a tegnapi. Most viszont a mécsesek nem a szentély titkos szobájában világítottak, hanem a magas teremben, ott, ahol a csarnokok belső falai végződtek.

A szobrász még közelebb lopózott és elbújt az áthatolhatatlan sötétségben egy féloszlop kiszögellése mögött. A terem közepét több mécses világította meg, amelyek szimmetrikusan helyezkedtek el a magas bronzállványokon. E homályosan megvilágított négyszög közepén táncolt Tillottama meztelenül, akárcsak tegnap, de felékszerezve. Csípőjét ötsoros aranypánt övezte, derekát pedig nagy szemű csillogó strasszfüzér. Ugyanilyen, kétségtelenül hamis drágakövekből álló nyaklánc szikrázott a nyakán, háromsoros karperecek a csuklóin és csengettyűs karikák a bokáin. Hagyományos devadászi frizuráját gyöngysorok, a hold és a nap jelei, halántékát pedig rózsadíszek ékesítették. A szobrász gyorsan körülnézett: a zenekart kereste, amely valahol a bal oldali csarnok sötét átjáróban rejtőzhetett, de senkit sem látott.

“Magnó” — állapította meg.

Rámamurti még mindig Tillottama szépségének varázsa alatt állt, de már észrevette, hogy táncának jellege megváltozott a tegnapihoz képest. Csak némelyik mozdulata hatott ismerősnek. Például a gyors leguggolás a jobb lábra, miközben a balt hátrafelé kinyújtja, a hátát meg kecses ívben meghajlítja. Karjait széttárja, teste hátrafordul, aztán teljesen szétterpesztett ujjait kifelé görbíti. Kezét most összeteszi a feje fölött — ez az egyik legszebb póz, az andzsali.

“Di-di-tháj, di-di-tháj — énekelte egy magas hang az oszlopok mögött, a sötétben —, tháj-tath-tháj-hi”.

Idegesítően peregtek a dobok, tompa dübörgésüket ellenségesen verték vissza a falak és az oszlopok. A szárangi hangjai olyanok voltak, mint a kiáltások, a vína pedig hosszan és remegőn fel-felnyögött, aztán hangja hirtelen megszakadt. A dobok gyorsabban peregtek, ritmusuk erősödött, és ahol egy negyed, hol egy fél ütemmel túllicitálták egymást. Dajárám megbűvölten nézte a bronzszínű testet, amelynek minden izma összhangban volt a ritmus bonyolult koreográfiájával. A szobrász egyetlen ismerős elemet sem fedezett fel a különös táncban. Lehet, hogy rögtönzés volt, amelyben indiai és nyugati motívumok keveredtek egymással. Valami a tantra könyörgésekre emlékeztette a szobrászt — rajzaikat az északkelet-indiai táncokról szóló tanulmányokban látta. Azoknak alapját azonban kétségtelenül a muzulmán táncművészet alkotta.

Átható illat terjengett, és a füstölőrudacskák világos füstje hol a padlózat kőlapjai fölött úszott, hol csigavonalban tekeredett Tillottama csípője köré a táncosnő gyors forgása következtében. Ebbe a szagba különleges parfümillatok keveredtek, amelyekre Dajárám az első találkozásuk óta emlékezett, csak most sokkal erősebben érződtek.

A szobrász tegnap éjszaka óta tartó áhítatos hangulata szertefoszlott. Nézte a csípőjét gyorsan riszáló és hátát hirtelen meg-meghajlító lányt, lapos hasán az erős izmok játékát — ez egyáltalán nem az indiai táncok sajátossága. Szélvészként forgó mozdulatok, hirtelen megállás: a test kővé dermed, mint egy sötét szobor, és lassú gyűrűzések futnak végig rajta. A ruganyos izmok sűrűbben feszülnek és lazulnak meg, feszíti őket az izzás, az erőgyűjtés a félelmetes ugrás előtt. Most igenis félelmetes a táncosnő. Tillottama mozdulataiból hipnotizáló erő sugárzik, amely ellenséges, de óriási hatású, mint a prédáját bűvölő kígyó tekerődzése. Nagyon ősi, a lélek mélyén szunnyadó és leküzdhetetlen erőket fogva tartó, sötét hatalom. A dobok mintha ezt dübörögnék: “Tilio-ttama-tillo-ttama… Til-lo-t-ta-ma… Ti-i-i-lo-o-ta-ta-ta-ta-a!

Dajárám önkéntelenül is hajladozni kezdett az ütemre, közben egy pillanatra sem vette le tekintetét a lányról. Tillottama hirtelen megállt. Ajka körül öntelt, kihívó mosoly bujkált. Jókora, kemény mellének kifestett bimbói feketének látszottak és csak fokozták azt a benyomást, hogy a táncosnőből ellenséges erő sugárzik. Erősen kifestett szemével abba az irányba nézett, ahol Dajárám állt; a szobrász szíve megdermedt, mintha Tillottama megláthatná. Dajárám elfordította tekintetét, meg-megnyalta kicserepesedett ajkait és moccanni sem mert.

— Elég! Így már megjárja! — dörögte urdu nyelven egy embertelen hang, és csak úgy visszhangzóit tőle az egész templom.

A szobrász ijedtében hátrahőkölt és fejét úgy beleverte a párkányba, hogy elsötétült a világ a szeme előtt.

Kigyulladtak a fényszórók, és vakító kékesfehér fényük egyenesen Dajárám felé irányult. A magasból tovább harsogott a hang, és megint visszhangzott tőle az egész templom.

— Forgatás indul! Figyelem! Csend! Dajárám kiugrott a fülkéből és vakon a sötét csarnok felé igyekezett, ahelyett, hogy elrejtőzött volna a szentélyben.

— Indul! — bömbölte a láthatatlan valaki, de hirtelen elhallgatott, amikor Rámamurti belegabalyodott a csarnokon keresztben húzódó vezetékekbe, orra bukott és magával rántotta a háromlábú fényszórókat.

— Mi az ott, disznófülűek? Fényt a galériára!

— Egy gazember behatolt a templomba, Hazrudi-mahásaj!

— Kapjátok el, a disznót, és üssétek, ahol éritek! — ordította a megafon. — Ahmed és te is Alibeg!

Dajárám felpattant, elsiklott a rárontó kék turbános férfi mellett és bevetette magát a sötétségbe. Jól ismerte a templom minden zegét-zugát, és ez most hasznára volt, mert néhány perc múlva — egész testében reszketve — elrejtőzött ugyanazon a magas erkélyen, amelyen egy félórával ezelőtt aludt.

Odalent most felerősödött a zúgás. A galériák és az erkélyek felől erős fénysugarak hatoltak a sötétségbe. A dobpergés tompán visszhangzott a kúp alakú mennyezet alatt, és Rámamurti élénken elképzelte magában, amint most odalent Tillottama a fényszóróktól teljesen megvilágítva lejti a tantra táncot. Lejti — ez a helyes kifejezés! Egyszóval ez a lány titka: filmszínésznő!

És a tegnapi átszellemült, magányos tánca csak előkészület volt a devadászi szerepének hangulatához! Ó, istenek! De hát tulajdonképpen mire számított: hogy a lány ismeretlen istenek szolgálója és rég kihalt szertartások papnője? Hogyan is gondolhatott erre? Csak egy szobrászművész rajongó fantáziájában születhetett ilyen gondolat…

Emésztő féltékenység kínozta Dajárámot.

A lány egy félórát késett; ez az indiai szokások szerint még megengedhető. De időérzéke alighanem európai lehetett, mert mentegetőzni kezdett.

— Előre nem látott akadály jött közbe.

— Tudom! Ez az előre nem látott akadály én voltam. Belegabalyodtam a vezetékekbe és fellöktem a lámpáikat — vallotta be komoran a szobrász, mert úgy határozott, hogy mégsem tagadja le itt-tartózkodását, mint ahogy eredetileg gondolta.

Tillottama kiegyenesedett, ellökte magát az erkély korlátjától, egy kis ideig hallgatott, aztán nagyon halkan azt kérdezte:

— Mindent látott?

— Igen!

Eltelt néhány perc, amíg Tillottama újra megszólalt:

— Nem akarok rejtegetni semmit. Sőt azt akarom, hogy megtudjon minden szükségest, ha maga… én… mi jobban megismerjük egymást.

Kezével végigsimította arcát, aztán suttogva így szólt:

— Dajárám! — A szobrász neve, amelyet alig hallhatóan ejtett ki, mintha bátorságot öntött volna belé. Gyorsan és határozottan így folytatta: — Nem hisz nekem? Maga még nem látja…

— De látom! Én már akkor láttam magát, amikor lehajolt az oroszlán szobor nőalakja előtt! Amikor az ókori művészekről alkotott véleményemet hallgatta, amikor megállt az apszarasz előtt. És főleg, amikor tegnap késő éjjel egyedül meg akarta ismerni az élet értelmét a szent táncon keresztül.

Tillottama kis híján felkiáltott meglepetésében és nekihátrált az erkély korlátjának.

Rámamurti előrelépett a mozdulatlanná merevedett Tillottama felé.

— Tegnap… — A szobrászból most összefüggéstelen szavak áradata tört ki, mert ki akarta fejezni mindazt a megrázó élményt, amelyet az Anupamaszundartáról szőtt sokéves álmai eleven megtestesítőjének látványa okozott. Azt, hogy ősi erő öntötte el, hogy nagy tett hívását hallja, hogy legszívesebben térdre rogyna előtte és könyörögne hozzá, hogy legyen az érinthetetlen mennyei apszarasz modellje.

Dajárámból valóban oly szokatlan erővel törtek fel az érzések, hogy térdre ereszkedett és felnézett Tillottama nagy-nagy szemébe, amely még szélesebbre tágult sápadt arcán.

— Előfordult már, hogy a modell nem lett a szobrász szeretője? Előfordult? Válaszoljon! — kérdezte a táncosnő. Dajárám hallgatott és lázasan kutatott az emlékezetében.

— No látja! Még az apszaraszok is, mihelyt leszálltak az égből, odaadták magukat a bölcseknek és a vitézeknek. Ennek megvan az alapos oka, és szerintem a szépérzék szorosan összefonódott a szerelemmel meg a szenvedéllyel.

— Ez igaz, de én esküszöm…

Tillottama Dajárám szájára tette az ujja hegyét.

— Ne állítson olyat, ami lehetetlen! És álljon fel, kérem. Nem vagyok istennő, sem apszarasz, sem maharadzsalány, mint ahogy hitte. Csak egy táncosnő, aki Indiáról szóló parázna nyugati filmekben szerepel. Hallgassa meg a történetemet!

Tillottama csak halványan emlékezett a Kravan-hegység nyúlványain fekvő városkára, aztán az óceánparti pálmasorokra, a lagúnák menti nádasokra, amikor egy lefüggönyzött nagy csónakban úsztak lefelé a csendes vízen. Anyja házában nőtt fel. Ötéves korában édesanyja Madrászba vitte, ahol legidősebb nagybátyja, egy örökké elfoglalt, mogorva ember lakott. A kis Amrita két esztendőt töltött egy bentlakásos tánciskolában, a nagyvárosnak valahol az északi peremén, és megtanult tamilul.

— Malajálam, tamil, hindi, urdu — nagyszerű nyelvkészlet egy színésznő számára — mosolyodott el Dajárám. — Akárcsak Révátí dél-indiai filmcsillagunk, aki öt nyelven: malajálamul, kannádéul, tamilul, teluguul és szingalézül beszél a filmekben.

— Nálam hozzávehet! még az angolt is, és szintén meglesz az öt — mondta nyugodtan Tillottama.

…Amrita hétéves volt, amikor anyja súlyosan megbetegedett. Valami történt a nagybácsi házában, de hogy mi, arról a lánynak fogalma sem volt. Egy nőrokon ment érte (anyja húgomnak szólította, de nem hasonlított nájar nőhöz), egészen fiatal asszony volt, férjével valahol Bengáliában lakott. Elvitte a kis Amritát magukhoz. De a sors mindent elrontott. A kislány nem tudta, hogy tulajdonképpen mi is történt, csak később értette meg, hogy mind a ketten — anyja “húga” és ő — belecsöppentek az India-szerte tomboló zavargások, gyilkosságok, fosztogatások és fanatikus kegyetlenkedések kellős közepébe, amikor 1947-ben kétfelé: muzulmán és hindu részre osztották az országot.

Amrita még ma is emlékszik az égő állomásra, a félig agyonvert hindu utasok kiáltozásaira és a muzulmánok bősz üvöltözésére, pánikszerű éjszakai menekülésükre, a másnapi forróságra és az útra, amely bűzlött az oszlásnak indult holttestektől, a szemberohanó felbőszült emberekre, akik szeretteikért bosszút akartak állni a gyilkosokon.

— Milyen rövid az emlékezetünk — mondta keserűen Tillottama —, pedig iszonyatos gaztett történt, és nem jöhetett csak úgy önmagától. Vajon kinek a lelkén szárad? Furcsa, de ennek a mai napig sem járt utána senki. Valaki igyekszik tompítani emlékezetünkben a következményeket.

— Maga is következmény volt. — És a szobrász gyengéden hozzáért a lánynak a kiugró sziklán nyugvó kezéhez.

Tillottama összerezzent, mintha a forró, száraz tavaszi éjszakát hideg téli szél járta volna át.

— Nem “voltam”, hanem “vagyok”. Maga még nem tudja, milyen következmény. Hát akkor hallgassa meg — és folytatta elbeszélését.

Anyja “húga”, aki maga is nagyon fiatal volt, teljesen elvesztette a fejét a bajban. Amrita emlékezett, hogy felültették őket egy vonatra, amely gyors iramban száguldott nyugatnak, vagyis ellenkező irányban azzal, ahová eredetileg indultak. Újra hosszabb megálló következett, aztán megint futottak, míg csak nem találtak menedéket egy gazdag háznál; ott több napot töltöttek. Aztán egy banda kifosztotta a házat, zsákmányul magukkal vitték a szemrevalóbb nőket. Amritáék végül is Pakisztánba érkeztek, több száz más fiatal és szép nővel együtt, akiket a banditák elraboltak és eladtak a nyilvánosházaknak.

— Még ma is folynak a tárgyalások a lányok kiadatásáról mindkét fél részéről — fejezte be Tillottama. — Úgy tudom, vagy negyven nőt adtak vissza Indiának.

– És többen vannak?

— Sokkal többen! De sokan hallgatnak: miért térnének vissza, miből élnének meg?

– És a rokona?

– Ötvenkettőben megmérgezte magát.

– És maga?

— Azóta nem láttam őt, hogy engem odaadtak nevelésre egy volt devadászinak. Nem volt rossz nő és sok mindent tudott. Táncokra tanított, a csábítás művészetére és a sminkelés tudományára. Kívülről egész oldalakat idézett a Mahábháratából. No és persze megtanított mindenre, amit ő maga tanult a Káma-szutrából, meg a szerelem tudományáról szóló valamennyi ókori könyvből.

– És aztán? — siettette a szobrász az elbeszélőt.

— Aztán idősebb lettem és már egy másik, észak-afrikai muzulmán nő tanított, szintén táncokra, de már másmilyenekre…

– És aztán?

— Visszatértem a régi asszonyomhoz.

— Abba a… házba?

— Igen, de miután megszereztem a képzettséget, felszökött az áram. Még két hónap sem telt el, és az asszonyom eladott egy gazdag férfinak. Sok pénzt kapott értem!

— Hány éves volt akkor?

— Tizenhét. A dél-indiai fogalmak szerint teljesen érett nő voltam. Lahorban többnek tartottak a koromnál.

— Hogyan került a filmhez?

— Gazdám már öreg volt, így sokkal előnyösebbnek tartotta, hogy ha egy éjszakai klubban táncolok. Hazrud rendezőnek a szeme megakadt rajtam, bemutatott a producerének. Az úgy látta, hogy nagyszerűen tudnának alkalmazni “speciális” filmekben, még nagyobb összeget fizetett értem, mint amennyit az asszonyom kapott, így hát most itt vagyok. A speciális filmek névtelen sztárja, aki nem szabad ember, ténylegesen rabszolganő…

— Speciális azt jelenti, bocsásson meg, hogy pornográf?

— Hát igen, ez az igazság!

– Ó, istenek, ó, istenek. Hogy lehet ez?! A huszadik században! — Dajárám kétségbeesett arcot vágott. — De maga miért… hisz megszökhetett, visszatérhetett volna a rokonaihoz?

— Miután tizenöt évig azt sem tudták rólam, hogy hol vagyok? A hétéves kislány nem tudott semmit, csak a nevét! Hová szökjön? És hogyan? A filmvállalat, amely megvásárolt, felér egy gengszterbandával. Mindenütt ott vannak az emberei, burjánzik a megvesztegetés, nyomomban kísérők járnak, az egyiket maga is látta. De ez csak itt van így, a nagyvárosban egyáltalán nem engednek egyedül sehová.

— De hiszen maga nyelveket beszél, még angolul is tud. Nos?!

— A producer, a cég főnöke portugál származású amerikai. Tanítókat fogadott mellém… filmsztárt akar csinálni belőlem.

— Ilyen filmekben? És maga?

— Bármire hajlandó vagyok, csak ne kerüljek oda, ahol az a nőrokonom elpusztult! Vannak módszereik, amelyekkel erősen a kezükben tartanak.

— Milyen módszerek?

— Erről inkább ne beszéljünk!

A felkelő hold megvilágította a lány magasra tartott fejét és könnyben úszó szemét, amelynek tekintete olyan mély és átható volt, mintha Tillottama egész lelke át akart volna ömleni a szobrász szívébe.

Rámamurti megfogta a lány kezét.

– Én mindent megteszek magáért. Jöjjön velem. Nem vagyok sem gazdag, sem befolyásos személyek rokona, csak egy szegény értelmiségi. Minden, amit tehetek, az, hogy elviszem innen, és visszakapja családját, emberi méltóságát… Szökjünk el, minél előbb!

A lány többször mélyen felsóhajtott — látszott rajta, hogy igyekszik elfojtani remegését —, közben a fejét rázta.

— Nem most, Dajárám! Jól ki kell választani az időpontot, különben nagy veszélynek teszi ki magát, engem meg elvisznek, és soha többé nem látjuk viszont egymást.

— Hát akkor mikor?

— Két nap múlva befejezzük a forgatást. Aztán elmegyünk Riva maharadzsához, itt van a fejedelemsége nem messzire. Holnapután éjjel találkozunk. Úgy kell eltűnnünk, hogy ne bukkanhassanak rögtön a nyomunkra, mi pedig elrejtőzhessünk India belsejében. — És a türelmetlen remegés ismét végighullámzott a lány testén.

— Tehát holnapután éjjel egy órakor itt.

— Nem, inkább a kápolna romjai között, ott van közvetlenül a szálloda mögött. A közelben húzódik az út.

— Megbeszéltük! Ha valami változik: postaláda-az oroszlán szája.

– Ó, istenek! Még rágondolni se merek! Most pedig mennem kell!

Dajárám átugrott az erkélykorláton, aztán óvatosan átsegítette rajta Tillottamát. Izmos, forró teste, amelyet vékony szári takart, egy pillanatra hozzáért, és Dajárámnak elakadt a lélegzete. A lány hátralépett és ijedten körülnézett.

— Ne kísérjen el!

— Csak a kerítésig, a bokrokon át!

A szobrász elkísérte a lányt a szállodába vezető útig. Tillottama hátrafordult, összetette a kezét namasztéba, és ekkor Dajárám ismét úgy vette észre, hogy óriási szeme megpróbál behatolni lelkének legtitkosabb zugaiba is. Tekintetében most remény csillogott. Ki tudná becsapni? Ö mindenesetre nem! Rámamurti hazasietett, megolvasta a pénzét, kiszámította a fizetnivalóit, majd megnyugodva olyan mély álomba merült, hogy a szokottnál egy órával később kelt fel. Nem vesztegette idejét reggelizésre, hanem az autóbuszállomásra sietett, hogy a legközelebbi városkába utazzék. Gyorsan lépkedett, közben elgondolkodott, és nem vette észre, hogy előtte széttárt karokkal egy magas turbánt viselő, délceg fiatalember áll. Rámamurti nekiment a sziklakemény mellkasnak, hátraugrott, és elesik, ha a tárt karok át nem ölelik.

— Anaréndra? Honnan csöppentél ide? — kiáltott fel örvendezve Dajárám, amikor megismerte barátját, akivel együtt tanult és bizonyos ideig együtt járta az országot.

— Tanítómesterem hívására érkeztem ide. Segíteni jöttem neki, aki egy történelmi filmben szerepel itt. Hát te, még mindig Anupamaszundartát keresed?

— Már megtaláltam — felelte komolyan Dajárám, de barátja azt hitte, hogy tréfál, és elismerően megveregette a vállát.

— Megmutatod nekem Khadzsurahót? Alig egy órája érkeztem!

— Ha akarod, majd este, mert most sietek a buszhoz.

— Minek? Elkérhetem a tanítómesterem kocsiját és elviszlek.

– Ó, istenek! Ez Laksmi segítőkeze! Mondd, meg tudnád ezt tenni holnapután? De nagyon korán? Nagy segítségemre volnál!

— Természetesen! De minek ez az ünnepélyes hang? Mi van veled, miért idegeskedsz?

— Majd megtudod.

— Rendben van.

Befordultak a templomhoz vezető útra.

Anaréndra Kinkar díszletfestő volt, de erre idejének csak a felét fordította, mert erőteljesen gyakorolta a hatha-jógát, vagyis azt a szokatlan jellemszilárdságot és önmegtartóztató életet követelő, fizikai önnevelést, amelyet tudatlanságból néha összekevernek a keleti szemfényvesztők “művészetével”. Anaréndra testi fejlettsége gyakran zavarba ejtette Dajárámot, de elragadtatásába jó adag borzalom, sőt olykor még undor is vegyült. Barátja a közönséges haladó számára hihetetlen testhelyzeteket tudott felvenni, le tudta lassítani szívverését és bárkinél hosszabb ideig tudott a víz alatt maradni.

— Mint jógik szerepeltek majd a filmben? — kérdezte Dajárám.

— Igen, fakírokat alakítunk. A mi testfejlesztésünknek másmilyen jelentését Nyugaton nem ismerik.

– És okvetlenül az olcsó miszticizmussal párosulva?

— Biztosan. “Csodákat” produkálunk majd templomok, tigrisek és gyönyörű táncosnők előtt… az összes hírhedt egzotikumunkkal körítve!

Dajárám összerezzent.

— Hogy járulhatott hozzá a tanító ehhez a szentségtöréshez?

— Szerinte még ilyen formában is érdemes megmutatni útjainkat Nyugatnak. Korunkban kultúráink szoros érintkezésbe kerültek egymással, de ahhoz, hogy egyesülhessenek, tisztában kell lenni a közös céllal is. A filmnek pedig két nagyon fontos ereje van: a felvételek dokumentalitása és a sok millió néző. Ezek az ő szavai.

— Okos ember a te gurud. Már rég meg akarok vele ismerkedni. Mondd csak, ő volt az, aki bemutatót tartott a magas rangú orosz vendégeknek? Egy deszka alá feküdt, amelyen emberekkel megrakott teherautó gördült át? Meg aztán még valamit…

— Igen, ő volt és ugyanabból a meggondolásból tette. Nagyon fogok örülni, ha eljössz.