A borotva éle

3. FEJEZET A láncszemek

Andrejevék nagy ebédlője zsúfolva volt vendégekkel, akik azért jöttek el, hogy elbúcsúzzanak a nagyon megkedvelt szibériaiaktól. Irina sűrűn összenézett Ritával, mintha várnának valakit. Rita egy újabb csengetésre felugrott, kiszaladt, amikor pedig visszatért, azt súgta Irinának: “Ez ő!”

A házigazda harsány kiáltással személyesen üdvözölte a vendéget.

– Á, megjelent végre a titokzatos Szima, alias Harun-al Rasid! Keblemre!

A professzor elkapta a zavartan álló Szima mindkét kezét, és elismerően méregette a lányt, akinek Jekatyerina Alekszejevna sietett a segítségére.

Szemrehányóan csóválta a fejét, majd bemutatta a vendéget Szeleznyovnak. A szibériai vadász nyomban meghívta Szimat magukhoz, “hogy megtanítsa a lányokat a férfi fejek elcsavarására”.

— Nézem az én Irinámat, mennyire megváltozott — folytatta a vadász —, azelőtt kacsázva járt, most meg valósággal úszik, mint egy kutya, vagy táncosán lépked, mint egy paripa.

— Apa! — kiáltott Irina az apjára zavartan. — Ne hallgasson rá, Szerafima Jurjevna. A tajgában szokássá vált a csipkelődés. El sem tudja képzelni, mit mindent kellett kiállnom!

Irina magával vitte Szimat a sarokba, amelyet a fiatalság szállt meg. Rita a pianínóhoz ült, és elmélyülten keresgélt a kottahalmaz között.

— Elénekeljük neked a Geológusokat? — fordult az apjához.

— Nem, mert hülyeség! A zenéje jó volna, de a szövege ostoba. A lány folyton esküdözik, hogy hű lesz a fiúhoz — nem csalja meg. Nagyon régimódi szöveg! Csak az a jó, ami megfelel a kor szellemének, még akkor is, ha mi, öregek nem mindig értjük. De előfordul, hogy a “modernség” hamisnak bizonyul. Gyakran visszatérést jelent a múltba, ami korántsem a legjobb, vagy ahogy ti mondjátok: “Tipikusan más.”

— Konkrétabban! — kérte Rita.

— Például a mi nemzedékünk ideális hősnek tartotta a szilárd jellemű, kevés beszédű, fegyelmezett férfit. Ma meg nyugaton, de nálunk is ugyanez a hős — számos könyv és film főszereplője —, egy kissé érzelmes, már-már hisztériás, fecsegő, tréfáskedvű, hangos, majdnem durva, szórakozott. Szerintem ez visszatérés a középkor eszményképeihez. Akkor is, most is megrögzött városi polgár, erről van szó.

– És mi az, ami nem tetszik neked?

— Az eszménykép. Szerintem visszatérést jelent a régihez, az ember régi, rosszabb kiadásához. Undorító, milyen sértődékenyek és szentimentálisak ezek a legények. Sértődékenységük mögött saját kisebbrendűségük felismerése, szentimentalizmusuk mögött pedig kegyetlenség rejtőzik.

— Ejha, Leonyid Kirillovics — szólalt meg Girin —, egy pszichológus sem tudta volna klasszikusabban megfogalmazni! Egyetértek magával!

— Bocsánat! — hallatszott egyszerre több hang is. de élesen megszólalt a csengő az előszobában, félbeszakította a beszélgetést.

— Vajon ki lehet ez? — kérdezte meglepődve Jekatyerina Alekszejevna. — Nyiss ajtót. Rita!

Gyors járású, napbarnított arcú, sovány férfi lépett az ebédlőbe.

— A, Szoltamurad! — kiáltott fel a professzor szívélyesen. — Nagyon örvendek, fáradjon beljebb. Bemutatom Szoltamurad Behojevet, az Indiában tartózkodó tanítványom, Ivernyov kollégáját. Szoltamurad több indiai nyelven beszél!

— Ugyan már! — komorodott el a csecsen férfi. — Az én tudásom még szegényes. De elnézést, nem tudtam, hogy vendégek vannak. Jevgenyija Szergejevna kért meg, hogy jöjjek el magukhoz, ha Moszkvában járok, és kérdezzem meg, nincs-e valami újság.

— Egyelőre nincs. De ha már itt van, nem engedjük el. Foglaljon helyet. Idegesnek látszik.

— Nem tudja, arról van szó, hogy fel akartam hívni magukat egy utcai telefonfülkéből, de az egyik telefon tönkre van téve, a fülke ablakai kitörve. A másik sem működik, az ablakai szintén kitörve. Megyek tovább, látom, egy üzlet cégére le van szakítva. Mi több, alighogy befordulok a sarkon, csúzliból belém lőnek! Nyomban észrevettem a kölyköt, utánafutottam és utolértem. A nyavalyás felvisított, mintha ölnék. Nyomban ott termett néhány ember, és rám ordított: “Miért vered azt a gyereket, tűnj el, amíg nem késő!” Mondom: “Ez nem gyerek, hanem huligán, orvul támadó gyáva féreg.” De nekem támadnak: “Te vagy huligán, tűnj el, és köszönd meg, hogy nem adtunk át rendőrnek, láttuk, hogyan pofoztad.” Köptem egyet és távoztam. Hát így kell gyereket nevelni? Mi lesz belőle, ha nem gyáva gazember? Elköveti a csínyt, aztán elbújik! Erre tanítják? Pedig ő már-már a kommunizmusban fog élni! Ami azt illeti, az-új lakónegyedük szép, de az ittlakók még nem gazdái a negyednek! Mert aki gazdának érzi magát, az nem rongálja a sajátját, nem háborgatja az embereket! Lakáj az ilyen, nem gazda!

— Jól van, Szoltamurad, ne fortyogjon. Nem mindenki ilyen itt, higgye el nekünk!

— De gyűlölöm ezeket a — találóan mondta — orvul támadó gazembereket — szólalt meg izgatottan Szima —, az aljas és gyáva férgeket, akik sértegetik, kínozzák először a kislányokat, majd a nagylányokat, később pedig a feleségüket. Azokat a gazembereket, akik az éj leple alatt lopakodnak a parkokban és letörik egy szép szobor orrát vagy karját, szöggel ocsmány szavakat karcolnak a tiszta márványlapra. Akik addig verejtékeznek, míg össze nem törik a filagóriát, vagy el nem fűrészelik a gyermekhintát. Mondja, Ivan Rogyionovics, kik ezek: pszichopaták vagy normális emberek?

— A normális állapot kritériumán sokat vitatkoznak ma nyugaton. Hol a határ a normális és a nem normális ember között? Szerintem a válasz egyszerű és emiatt nem érdemes kötetnyi előadásokat kinyomtatni. A normális állapot legfontosabb kritériuma: az ember társadalmi magatartása. A másokkal való együttélés megköveteli az embertől a természetes fegyelmet, amelynek mindenfajta megszegése, továbbá a baráti és felelősségteljes jó kapcsolatok elferdítése és eltorzítása — kivizsgálandó pszichikai rendellenességek következménye. Persze, nem a véletlen esetekre gondolok, hanem a rendszeresen ismétlődő cselekedetekre.

— Hagyjuk a pszichopatákat — szólt közbe Jekatyerina Alekszejevna —, és üljünk asztalhoz!

— Bocsásson meg — mosolyodott el bűntudatosan Girin —, de már annyira a véremben van a saját tudományom propagálása, hogy az felér egy pszichikai elfajulással, mert mindig mindenütt kiselőadásokat tartok.

Girin az asztalnál Behojev mellé került.

— Nem rokona véletlenül a híres Zelim-han — kérdezte az orvos a csecsen férfitől —, akit Zaur abreknek neveztek?

— Maga ismeri Zelim-hant?

— Csak véletlenül. Dzaho Gatujev oszét író írt egy remek könyvet. Abból készült a húszas években a Zaur abrek című film. Még kisfiú voltam, amikor láttam. Fel kellene újítani, több benne a romantika, mint a legújabb kalandfilmekben. Ha jól emlékszem, Gusmazukó volt az apja Zelim-hannak és fivérének, Szoltamuradnak. Gusmazukó Beho fia volt, következésképpen Behojevnek hívták, mert a cári időkben így írták a hegyi lakók nevét. Zelim-hant pedig Gusmazukajevnek hívták.

— Pontosan így van! — kiáltott fel ujjongva a csecsen férfi.

— Szoltamurad Gusmazukajev a nagyapám! Mi már a szovjet rendszerben lettünk valamennyien a Behojevek.

— De hát ki az a Zelim-han? — kérdezte Andrejev.

— Egy magányos hős, lovag, aki megpróbálta helyreállítani az igazságosságot, harcba szállt a csendőrökkel és a cári hivatalnokokkal. Egyébként az abreknak, a magányos bosszúállónak ez volt a feladata: meg kellett torolnia a szabadság vagy becsület sárba tiprását — felelte Szoltamurad elismerő bólogatása közben Girin.

— Vagyis olyan valaki, mint maga? — kacagott fel harsányan Andrejev.

— Nem, ez a hasonlat sántít — felelte komolyan Girin.

— Ha tudná, hogy a biológiában mennyi áltudományos elmélet, téves hipotézis létezik, amelyeket olykor ragyogó képességű sarlatánok és paranoiások agyaltak ki, nem ítélné el oly szigorúan azokat az embereket, akik igyekeznek megakadályozni ezeknek a biológiai és orvostudományi ágazatoknak a fejlődését. Nyugaton sok ezer hazug elméleteket terjesztő könyv jelenik meg, amelyek népszerűek a tudatlan emberek körében, sok millió fanatikus hivőjük akad. Ezek még akkor is beléjük kapaszkodnak sok éven keresztül, amikor a tudomány leleplezi ezt vagy azt az áltudományos iskolát. Nem olyan egyszerű dolog ez. Az emberek még mindig csodára éhesek, szeretnek hinni valamiféle prófétában. Most, amikor mindenki meggyőződött a tudomány hatalmáról, a próféták sem a vallási talajból nőnek ki mint régen, hanem a tudományból.

– És maga nem akar ilyen próféta lenni? — kérdezte Szeleznyov.

— Magától értetődik, hogy nem. Az-egész életművem csődjét jelentené!

— Hát bizony, félig-meddig igaza van! — bólintott Andrejev. — Még mindig nem tanultuk meg kellőképpen irányítani a tudományt. Hullámként csap a magasba, de sok szemetet sodor magával. Meg aztán az igazi tudományon belül is sok mindenféle hazugság gyülemlett fel.

— Hogy fér össze a tudománnyal a hazugság? — Akkor az már nem tudomány! — vetette ellen a kristálytankutató aspiráns.

— Azért csak tudomány, bár — hogy úgy mondjam — alacsonyabb szintű, noha mégis magasabb szintűnek tartják. Nálunk a geológiában például sok ilyen dolgozat akad. Egy fiatal, becsvágyó kezdő kutató eljut egy új körzetbe, ahol megfigyeléseket végez, és ezek ellentmondanak — mondjuk — az én következtetéseimnek. Azonnal cikket ír: amennyiben a megfigyelései ellentmondanak Andrejevnek, Andrejev ezzel és azzal kapcsolatos valamennyi megfigyelése helytelen. Ezt aztán átveszik mások, idézik, de a sietve publikálok közül senkinek nem jut eszébe, hogy az Andrejev következtetései összehasonlíthatatlanul szélesebb anyag alapján születtek. Ha engem valaki meg akar cáfolni, legalább ugyanannyi, ha nem több megfigyelés alapján teheti azt. Mert így nem sok értelme van a tudomány szempontjából. Sokkal hasznosabb, ha egyszerűen megírja apró megfigyeléseit, de becsületesen beismeri, hogy ez az egyelőre egyedülálló eset ellentmond ugyan Andrejev képletének, de még sok hasonló anyagot kell összegyűjtenie.

— Az illető hamar szeretne nagy tudós lenni — nevetett az aspiráns. — Szerintem még ennél is rosszabb, ha előbb kiagyalnak egy formulát, és aztán kezdenek tényeket gyűjteni hozzá; ezzel eltorzítanak, meghamisítanak mindent, becsapnak mindenkit. Tudományos ellenfeleiket minden módon megalázzák, bemocskolják, korlátoltsággal, hamisításokkal vádolják…

— Tudják-e, tisztelt ifjú és idősebb polgártársak — szólt a helyéről váratlanul felpillantva Rita —, hogy Szima Metalina öt sportág mélyen tisztelt mestere ma tölti be…dik életévét, következésképpen ma születésnapja van?

— Hűha! Hányadik? — hallatszottak a vidám felkiáltások.

— Mondtam, hogy a…dik. Mint minden nőnél a tizenkilencedik után. Kedves Szima, tudom, hogy most kikapok tőled, de nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy be ne mutassuk az erre az alkalomra régóta tartogatott meglepetést!

— Kik? — kérdezte Andrejev.

— Hát Szima leánytanítványai és azoknak a fiúi, mert férfitudomány nélkül sajnos nem ment a dolog.

Andrejev hosszú, keskeny és kényelmetlen szobájában már ott buzgólkodott két fiatalember a Rita “osztagából”. Az egyik felállította a filmvetítő gépet, a másik pedig őrszem gyanánt strázsálta a kinyitott és bekapcsolt magnót.

— Ez lehet hogy meglepetés, de hol az ajándék? — kiáltott fel Andrejev.

— Az ajándék — ez! — Rita a vetítőre sandított. — Nyugodj meg, papa, mindjárt kiderül minden. Mindenki foglalja el a helyét. Oltsátok el a villanyt! Kezdheted, Gennagyij!

A készülék halkan duruzsolni kezdett, és a szoba túlsó falán Szima szerepléseiről készült jelenetek peregtek — ezeket amatőrök vették fel, vagy a filmhíradóból szerezték őket. Művészi tornával kezdődött. Aztán műkorcsolyázás következett. Szima ritmikus jégtáncot adott elő az Abdullah című vidám keleti zenére, és a szobát betöltötte a nézők ütemes lábdobogása. A fényszóróktól megvilágított jég ragyogását váratlanul uszodai víz kékes csillogása váltotta fel; a víz fehér ugrótorony talapzata alatt hullámzott a napsütésben. Szima a magasan kinyúló rugalmas deszka szélére ment, felugrott, majd lefelé zuhant, közben kétszer átfordult, és csobbanás nélkül a víz alá siklott.

Aztán ismét kigyulladtak a mennyezeti lámpák a hatalmas tornacsarnokban. Szimat most egy korláthoz hasonló, különleges szeren lehetett látni. Ráhasalt a korlátra. Aztán lassan hátrahajolt, magasba emelte a lábát, hozzáérintette a fejét, és ugyanilyen lassan, minden látható erőlködés nélkül spárgát csinált. Bal lábának ujjai a korlát végét érintették, jobb lábát pedig jól előrenyújtotta a feje fölött. Még jobban behajlította a hátát, teste majdnem gyűrűt formált. Aztán felemelte mind a két kezét, és megfogta a jobb bokáját. A nézőkből kitört a taps; ettől mintha megijedt volna a vetítőgép, mert hirtelen elsötétedett a szoba — véget ért az amatőr rövidfilm.

— Alighogy kigyulladt a villany, természetesen minden szem Szimára szegeződött, akinek arcát elfutotta a pír.

— A kalifa meg van elégedve rabnőjének ajándékával? — hajolt meg előtte tréfásan Rita.

— Meg volnék, ha ezt nálam vetíted le. Nem szép dolog meglepetésszerűen így — nyilvánosság előtt! Ez a barátnőd bosszantó reklámozása!…

— Higgye el, Szerafima Jurjevna, magának nincs szüksége reklámra — szólt közbe Andrejev —, a film pedig valóban érdekes. Következésképpen mindnyájunknak nagy örömet szerzett, és ezért csak köszönet jár magának is, Ritának is.

– Így van, szívből köszönöm! — lépett Szimához Szeleznyov és kezet szorított vele. — Sohasem gondoltam volna, hogy a női test ilyen felemelő érzést kelthet az emberben! Milyen szép is tud lenni a fehérnép… hm… a lányok, asszonyok. Erre akkor jöttem rá, amikor Irina teljesen megváltozott, pedig csupán egy hónapja ismerkedik a maga tudományával.

— Irina őstehetség!

— Megesküdött, hogy belehal, ha nem jöhet el a legközelebb, amikor hosszabb szabadságot kap.

— Bizony, apám! — Irina Szimához siklott és átölelte a derekát. A tornászlány erős testalkata meg a hétcentiméteres tűsarkú ellenére egészen eltörpült a királynői termetű, magas szibériai lány mellett.

— Most pedig Ivan Rogyionovicson a sor! — jelentette be Rita, amikor a vendégek helyet foglaltak — ki itt, ki ott — és egymásnak adogatták a csészéket.

— No nézd csak, Girin meséljen. Szima bemutatót tartson!

— irigykedett tréfásan a professzor. — Andrejev kalandjaira meg senki sem kíváncsi? Unják már, mi? Pedig neked is volna mit mesélned, Innokentyij Jefimics! — , Nem jól mondod, Kirillics — tiltakozott komolyan a vadász-, én meg te… hogy is mondjam csak… csupán magunkról tudunk mesélni. Ivan Rogyionovics pedig megmagyarázza, miért vagyunk ilyenek és nem amolyanok, és hogyan lehetünk jobbak. Én ugyebár megértem már egy pár évet, aztán még csak nem is sejtettem, hogy létezik ilyen tudomány, és hogy már ilyen sokat tudnak az emberről. Hogyne volna érdekes, amit mond!

Girin felállt és le-fel járkált a fal mellett.

– “Most hallgassátok meg ezt” — mondta. — Így kezdődött régen a hadihelyzet magyarázása az angol flottánál.

Megszoktuk, hogy a technika állandóan változik, tökéletesedik. Talán már nem is éreznénk jól magunkat, ha nem volnának évente olyan tudományos felfedezések, amelyek lenyűgözik képzeletünket.

A felfedezések számának, a tudomány, aztán a technika fejlődési ütemének növekedése — ahogy egy mérnök mondaná — exponenciális görbét ír le. Én, aki nem elvontan, hanem képekben gondolkodom, tudományos-technikai civilizációnk fejlődését hatalmas hullámnak képzelem, amely óriási, szinte már vésztjósló magasságban tornyosul a fejünk fölé. A vésztjósló kifejezés talán erős, de sejteti azt az aggályt, hogy az ember pszichikuma nincs felkészülve ehhez a gyors ütemhez, és még semmit sem tettünk ezért a felkészülésért.

A jövő emberéről szóló elképzeléseink a múltban alkotott fogalmakból indulnak ki, holott a mai emberek — akár akarjuk, akár nem — egészen mások. A tudomány nagy lendülete egyre több és több pszichológiai erőt igényel.

Még több ilyen erő szükséges annak az óriási feladatnak a végrehajtásához, hogy a kommunista társadalom megteremtése során átalakítsuk az embereket és a gazdaságot. De vajon kellő ütemben fejlődnek-e ezek az erők az emberben? Mit tettünk azért, hogy mindenki megértse az ember pszichikai életének törvényeit? Attól tartok, hogy eddig még nem foglalkoztunk ezzel komolyan! Szakadék tátong a felkészülés és a kor, az élet, valamint az emberiség élcsapatában betöltött vezető szerepünk kérlelhetetlen követelményei között.

Nézzünk szembe az igazsággal: napjainkban elkerülhetetlen, hogy a lakosság nagyvárosokban koncentrálódjék, különösen a tőkés országokban, és ez csökkenti az egyes emberek egészségét és fizikai erejét, jóllehet, az orvostudomány sikereinek eredményeképpen tovább növekszik az életkor, és csökken a fertőző betegségek halálozási arányszáma. A kisebb fizikai erő és a növekvő idegfeszültség gyengíti az ember pszichikai kiegyensúlyozottságát.

Az eredmény: számtalan pszichológiai elváltozás, amelyeknek zöme alig észrevehető és ártalmatlan, de néha káros következményekkel jár a társadalomra nézve. Érdekes, hogy azokban az országokban, ahol magas az életszínvonal, erősebben jelentkeznek a pszichológiai elváltozások. Ezek az emberek elsősorban itallal és kábítószerekkel próbálják csillapítani túlterhelt idegrendszerüket, hogy megszabaduljanak az életviszonyok fojtogatásától…

A pszichikum igen érzékeny dolog! Ismerhetünk valakit tíz éve, de nem is sejtjük, hogy az illető szkizofrén vagy paranoiás beteg, amikor egyszer csak valamilyen megrázkódtatástól, amelyet egy makkegészséges ember simán átvészel, rögeszmés beteg vagy gyilkos lesz. Az ilyen annál is veszélyesebb, mert nagyon meglehet, hogy valami fontos tevékenységet bíztak rá. Ezért a jövő szempontjából nagyon fontos a pszichológia és a pszichiátria fejlesztése, az ember pszichofiziológiájának figyelemmel kísérése és tanulmányozása, ezt nem győzöm eléggé hangsúlyozni. Itt az ideje, hogy például az iskolákban elkülönítsük a lelki sérült, vagy a rossz nevelés következtében eltorzult pszichikumú gyerekeket a teljesen egészségesektől, normálisaktól…

Girin ezután többször elsétált az asztal előtt.

— Ne képzeljétek, hogy a világ az őrület szakadéka felé rohan. Akik azt papolják, hogy az ember gonosznak születik, hogy fokozódik abnormitása, szadizmusa, perverzitása — ilyesmin kérődzik a nyugati művészet — tudatlanok, nem ismerik a biológia törvényeit…

Az ember lehetőségei mind szellemileg, mind fizikailag szinte hihetetlenül óriásiak, tehát semmi okunk nincs elkeseredni az ember jövőjét illetően, ha megőrizzük, sőt továbbfejlesztjük pszichikumunk és testi erőnk egyensúlyát!

Girin elhallgatott, leült a székére, majd a teát töltögető Rita felé nyújtotta csészéjét.

— Ivan Rogyionovics — szólalt meg elsőnek Szima —, ott voltam a képzőművészeknek tartott előadásán, amelyen oly világosan bebizonyította, hogy a szép érzékelése és szomjúhozása szükségszerű az embernél. Aztán Innokentyij Jefimics segítségével mások előtt bizonyította be, hogy pszichikumunk mélyén az emlékezet óriási tömege rejlik…

— Helyesebben a fiziológiánk mélyén — javította ki a lányt Girin —, mert ezt a múltból hoztuk magunkkal, a pszichikumunk pedig a fiziológia és a jelen kölcsönhatásának az eredménye.

— Tudom, hogy mint tudós nem szívleli a pontatlanságot — mosolyodott el Szima —, ezért bocsássa meg nekem a helytelen kifejezést. De folytatom. Az imént arról beszélt, milyen jelentősége van a pszichológiának… a pszichofiziológianak a jövő szempontjából. Foglalja hát össze nekünk a lényeget, hogy elkerülhessük a pontatlanságokat.

— Rendben van, megpróbálom. Az elmondottakból világosan kitűnt, hogy a tökéletes fizikum, az egészség és az erő maga a szépség. Minden ilyen irányú és sokoldalú fejlődés elkerülhetetlenül az ember megszépüléséhez vezet. Nem kell félni a nehéz életviszonyoktól, ha nem túl nehezek: az elegendő táplálkozás és az egészséges körülmények révén kifejlődhet a szép és egészséges ember.

Nem véletlen, hogy az utóbbi időben egyre gyakrabban “fedeznek fel” — a természetben, a zord hegyekben és a dzsungelekben élő “meglepő szépségű” embereket, ugyanakkor ez a szépség nem egyes egyedekre jellemző, hanem egész tömegekre. Ilyenek például az indonéziai dajakok. A francia geológusok a thaiföldi Csanthaburi hegyekben egy ősi törzsre bukkantak, amely elszigetelten élt a hegyi dzsungelekben. Az újságok szerint e törzs bármelyik lánya szépségversenyt nyerhetne.

Leszögezhetjük, hogy a zord és a kedvező viszonyok határán alakul ki a tökéletes fizikum.

Ehhez hasonlóan a pszichikai tökély az ellentétes cselekedetek és indítékok közötti határon alakul ki: ez a pszichikai kiegyensúlyozottság…

És még valami, ami csakis a lányokra, a fiatal asszonyokra vonatkozik: minden anyának tudnia kell, hogy ő és a gyermeke nem holmi sötétben kipattanó és nyomtalanul eltűnő külön szikra, hanem láncszeme a múltból a beláthatatlan jövőbe húzódó végtelen láncnak. A lánc szilárdsága egy-egy szem erősségétől függ. Ez a láncszem pedig már gyermekkorban a pszichikum védelmére szorul. Befejezésül csak ennyit szerettem volna mondani…

Szeleznyovék vasárnap elutaztak, hétfőn pedig Andrejev a szokottnál korábban ment haza, besietett a szobájába, és végignyúlt a heverőn.

Mihelyt Jekatyerina Alekszejevna meghallotta, hogy férje hangosan énekli a neves geológus, Dravert Négy című versének saját maga komponálta melódiáját, nyomban tudta, hogy férje újabb “rúgást” kapott a “sorstól”, mert Andrejev így nevezte a nagy kellemetlenségeket.

Az asszony tüstént a kipróbált női fogáshoz folyamodott: elkészítette férje kedvenc ételét, sült bordái kijevi módra, tálalt hozzá csípős sajtot és moldvai konyakot. A professzor megitta a konyakot, leült a heverőre, és a felesége szeme láttára rágyújtott.

— Mi történt, Leonyid? — kérdezte az asszony.

— Semmi különös. Átvágtam az intézetünk szomszédságában levő udvaron, ahol most építkezés folyik. Nézem, hát egy ócska háromtonnás ZISZ teherkocsi áll ott, ugyanolyan, mint amilyenen a mongol sivatagban utaztam, vagy a tajgai irtásokon rázattam magam. Ott állt elhagyottan, vezetőfülkéje furnírlemezzel bedeszkázva, radiátorával a kerítéshez préselődve. Szolgálati ideje ebben a zsákutcában ért véget.

— Igen, és aztán?

— Hát nem érted, hogy én is hamarosan beleverem az orromat a kerítésbe?

Jekatyerina Alekszejevna fürkésző pillantást vetett a férjére, majd összehúzott szemekkel melléje telepedett.

— Halljuk, Leonyid!

És Andrejev beszámolt a feleségének arról, hogy most volt az állambiztonsági hivatalban. Egy vastag könyv érkezett a nevére Nyugat-Németországból, feladója teljesen ismeretlen. A könyv könnyen leváló borítója alatt megtalálta a rejtjelkulcsot, a találkozóhely címét és egy írásbeli értesítést, amely szerint “megállapodásunk értelmében megbízottunk átadja önnek a tízezer dollárt, cserébe az ön által megígért információért”.

A nyomozó megvizsgálta a könyvet, a “leleplező” dokumentumokat, majd így szólt:

— Nyugodjon meg, és bízzon az én tapasztalatomban. Azok, akik csakugyan hajlandók fizetni ekkora összeget, jobban eldugják a rejtjelkulcsokat. Következésképpen felmerül a provokáció gyanúja. Úgy rémlik, hogy járt már egyszer nálunk Deragazi ankarai régész látogatása alkalmából?

— Igen. Aljas gazember!

– Úgy látszik, ez csak a kezdet. Csak aztán ne küldjenek még ennél is rosszabbat. Mi természetesen megvédjük önt, ha engedélyt ad nekünk arra, hogy megvizsgáljuk ajánlott küldeményeit, mert az ön figyelmét esetleg elkerüli valami egészen ártalmatlan dolog.

— Mi lehet még ennél rosszabb?

— Hát például mérgezett könyv vagy levél, kézirat, amely úgy van összeragasztva, hogy ön okvetlenül megszúrja magát, amikor szét akarja választani a lapokat. Kő- vagy kristályminták, amelybe nagy adag radioaktív anyagot vagy a levegőn elpárolgó mérget helyeztek… Az ördögi találékonyság sok mindenre képes! Márpedig ördögi a leleményességük, nekem elhiheti! Ezért legyen nagyon óvatos! Ne bízzék a régi kollégáitól érkezett küldeményekben sem, mert nekik semmibe sem kerül felhasználni a kollégái címét.

– Értem, és nagyon köszönöm! De… van még egy ember, akit szintén figyelmeztetni kellene.

— Girin doktorra gondolt? Őt nem figyelmeztetni kell, hanem elverni! Meggondolatlan kísérletével elriasztotta Deragazit, bennünket pedig megfosztott attól a lehetőségtől, hogy leleplezzük.

— De lehet, hogy Deragazi nem hagyta volna magát leleplezni?

— Nem vitatom, lehet. De mit ért el Girin? Semmit! Mit ér egy régészből kikényszerített filozófiai nyilatkozat? Mindenki azt gondol, amit akar. És mindez amiatt, mert nem bíztak a mi módszereinkben!

— De hát mégis, mi legyen Girinnel?

— Ne nyugtalankodjék! Az ön elbizakodott orvosa azt mondta, hogy nem fél semmitől, mert ugyebár ráparancsolt az illetőre, hogy felejtse el őt! Ostobaság volna azt hinni, hogy Deragazi engedelmeskedik.

A nyomozó búcsúzóul emlékeztette Andrejevet, hogy türelmetlenül várják tőle vagy Ivernyovtól a választ arra a kérdésre, hogy mi érdekelhette Deragazi bandáját az öreg Ivernyov anyagaiban.

Amikor Andrejev mindezt elmondta a feleségének, megint visszatért az elejére.

— Micsoda aljasság! Tizenöt ezer! Szemét népség! Elég nagy összeget küldtek, hogy valószerűbb legyen a dolográharapott a vén hülye, képtelen volt ellenállni… Most már tudom, mit érezhették az ártatlanul megrágalmazott emberek.

— Nem, nem tudod — ellenkezett az asszony —, téged csak megpróbáltak gyanúba keverni, de nem sikerült. Az urak azt hiszik, hogy nálunk még mindig vannak mániákusok, akik őszintén azt gondolják, hogy ha egy szovjet tudóst kiengednek külföldre, az a hajóról vagy az állomásról egyenesen az angol vagy amerikai hírszerzőszolgálathoz rohan. Itt vagyok, adjanak száz fontot!

A professzor megvetően felhúzta az orrát, pontosan úgy, ahogy Rita szokta, legyintett, aztán lassacskán megnyugodott. Egy pohár konyak és egy cigaretta pedig teljesen lecsillapította. Újabb néhány perc telt el, és Andrejev már hangosan dalolt egy cigányrománcot.

Hirtelen abbahagyta az éneklést, és elgondolkodott.

“Még egyszer átnézek mindent! Elutazom Leningrádba, a nagyon kedves Jevgenyija Szergejevnához. Mutassa meg nekem Makszimilian Fjodorovics magánarchívumát. Elvégre csak tapasztaltabb vagyok, mint Msztyiszlav…”