A borotva éle

1. FEJEZET Altáj ajándéka

— Táviratod jött — nyújtotta át a kékes papírlapot az ezüstösen ősz hajú, fenséges megjelenésű asszony annak a fiatalembernek, aki az imént lépett be és lehajolt hozzá, hogy gyengéden megcsókolja, aztán feltépte ujjával az összeragasztott papírt, és felderült az arca.

— Mama, holnap érkezik Leonyid Kirillovics! Eléje megyek. Talán rá tudom beszélni, hogy nálunk szálljon meg.

— Legutóbb nem sikerült.

— Azt mondta, hogy mindig sokan keresik fel, és nem akar zavarni téged.

— Ugyan már, miket beszél?! Az én korombeliek tudnak úgy viselkedni, hogy senkit ne zavarjanak, nem úgy, mint ti, fiatalok…

— Tudom, mama, beismerem. De valld be, hogy ez bizonyos mértékben tőletek is függ: hiszen az új nem a puszta földön terem?

— Tudod, Msztyiszlav, én sokat gondolkodom ezen mostanában, amikor… egy kissé nyugtalanít a sorsod.

– Á, értem már! Nem találtam még meg az életem párját, egyedül élek, és ehhez hasonlók!

— Szlava, én komolyan beszélek. Tudod, még az is megfordult a fejemben, hogy egy időre elutazom… Szimferopolba, régi barátaimhoz. Ha egyedül maradsz, hamarosan törődni kezdesz magaddal. Minden veled egykorú fiú már rég megnősült; gyermekeik vannak.

— De eddig már hányan váltak el, mert hebehurgyán elvették az első nőt, aki útjukba került.

— A geológusok a legtöbb esetben a munkatársaikat veszik el feleségül. Hogy szerinted mindnyájan elváltak? Ahányat én ismerek, mind jól él, mint akárki más… Neked mindig csak rossz munkatársnőid akadtak?

— No nem, de hétköznapiak. Én meg egy különlegeset szeretnék.

Msztyiszlav mélyen meghajolt, elkapta anyja kezét és félig tréfásan, félig komolyan meg akarta csókolni.

— Mikor nő már be a fejed lágya? Ugyanolyan vagy, mint apád… — Megsimogatta fiának oldalt elválasztott puha, szőke haját. A fiú mindenben elhunyt édesapjának szakasztott mása volt. — Eredj, mosakodj meg, aztán eszel. — A mama gyengéden eltolta magától a fiát, és kiment a konyhába, amely ebédlőül is szolgált a nemrég átépített vén ház kis lakásában.

— Mama, ma találkoztam Glebbel — szólalt meg a fiú teázás közben —, már megint volt egy kalandja.

— A te Szugorin barátoddal mindig történik valami érdekes. Ez mindig így van az ásványkutatókkal, vagy ez az Ásványtani Intézet külön privilégiuma?

— Lehet, hogy külön kiváltsága, mert az ország minden zugából és a világ minden tájáról kapják a leleteket.

— Aztán mi történt a Szugorinnal?

— Több más szakemberrel együtt meghívták az Ermitázsba. Méghozzá a következő célból: negyvenkettőben bombatalálat érte Wittgenstein herceg egykori villáját. A robbanástól leomlott a fal, és napvilágra került belőle egy kincseket tartalmazó titkos széf. Nos, a légós lányok… Ne ráncold a homlokodat, mama, a lányok összeszedték és beszállították a törzshöz, onnan pedig az Ermitázsba kerültek mint régiségek. Az Ermitázsban felbecsülték az egészet és leadták az államnak, néhány ősi ékszert pedig megtartottak. Köztük valami furcsa szürke, fémesen szikrázó köveket, amelyek finom platinafoglalatba vannak ágyazva. Akkoriban senki sem tudta megállapítani, mik azok, következésképpen az értéküket sem — és ez most a muzeológusoknak eszükbe jutott. Ásványkutatókat hívattak, és kiderült, hogy ez új, a tudomány által nem ismert ásvány, amelyről nincs sehol, semmilyen leírás. Átveszi őket a múzeum, ahol röntgennel meghatározzák kristálytani azsúrozását. Hát nem érdekes? Újfajta ásványok ékszerekben, méghozzá bomba által véletlenül feltárt titkos széfben; lehet, hogy évszázadokon át hevert ott. Ilyesmit csak a maharadzsák kincseiről szóló regényben olvashat az ember!

— No persze, akárcsak a te kedvenc Indiádban. Fakírok, táncosnők, föld alatti üregek és tigrisek, múlt századbeli egzotikum. Hamarosan oda küldenek, és akkor majd kiszellőzik gyermekded fantáziád. Pedig kár! Engem meg persze megesz az unalom nemcsak egy idényen át, hanem tovább, egy-két évig.

— Te ezt már megszoktad, geológus felesége voltál, geológus anyja vagy!

— Kis, butám, a szerető szív ezt sohasem tudja megszokni! Csak megtanul tűrni és várni.

Msztyiszlav Ivernyov korán kiment a Moszkvai pályaudvarra tanítómestere, Andrejev professzor elé. Sokáig toporgott a peronon, jól megnézett mindenkit, aki leszállt a vonatról, és ekkor észrevett egy karcsú lányt, aki a kezében bőröndöt tartva ijedten nézegetett körül. A vonat kiürült, a leglassúbb utasok bágyadtán bandukoltak a peronon. Ivernyov keserűen vállat vont és bement a váróterembe. A bőröndös lány a perontetőt támasztó egyik vasoszlop mellett állt. Egész formás alakjáról olyan gyámoltalanság áradt, hogy Ivernyov agyán átfutott a gondolat, nem kellene-e felajánlania a segítségét.

A lány ekkor maga fordult hozzá, zavarában elpirult és egy kissé akadozva beszélt.

— Mondja, nincs itt még egy másik hely, ahol az emberek várakozhatnak? Nem kerülhettük el egymást?

— Nincs. Vagy a peronon, vagy itt a rács mögötti lépcsőkön. Másutt nem. Meg lehet még nézni a várótermekben, jóllehet ott nincs értelme várakozni. De azért nézzük meg, adja ide a bőröndjét.

— Nem nehéz! Tessék.

Ivernyov minél tovább fürkészte az idegen lányt, annál jobban erősödött benne az az érzés, hogy valami rendkívüli dolog vár rá. Ivernyovnak mindig a sötét hajú nők tetszettek, ez a lány pedig aranyszőke. A rövidre vágott sűrű, sima haja akárcsak a barnáknál, ferde frufru formájában simult széles és sima homlokára. Élénk barna szeme fölött a sötét szemöldök felfelé ívelt a halántéka felé, telt ajkán rózsaszínű rúzs fénylett. Álla felé keskenyedő, alig észrevehetően beesett arcán aszketikusság vagy talán halvány fáradtság tükröződött.

A lány nem a karján, hanem a vállára vetve vitte lilásszürke olasz köpenyét.

— Maga is várt valakit? — kérdezte a lány, amikor beléptek a magas boltozatos várócsarnokba.

— Igen, tanítómesteremnek, egy professzornak kellett volna megérkeznie. Fogalmam sincs, mi történhetett vele.

– Én meg most érkeztem, hogy a szünidőt a nénémnél töltsem. Először vagyok Leningrádban. De a néném nem jött ki elém, ez most már biztos. Egyedül kell elvergődnöm a lakására.

— Megvan a címe?

— Scsorsz sugárút.

— Az a Petrográdi oldalon van. Jöjjön, elviszem taxival. Én a Vaszilij-szigetre megyek, útba esik.

— Ha útba esik, köszönöm. Ez nagyon kapóra jön. — A lány hirtelen elmosolyodott. Mintha teljesen kicserélték volna: lehullott róla a látszólagos tárgyilagos önállóság máza, és a fiatalember előtt ott állt a Boriszov-Muszatov képeiről ismert áttetszőén ábrándos, kedves és szomorkás lány.

Ivernyov jobbra, a taxiállomás felé fordult új ismerősével.

— Miért jön ez kapóra? — kérdezte a férfi, miután beült a kocsiba és becsapta az ajtaját. A lány halványan elpirult.

— Nekem aligha futotta volna taxira.

— Egyetemista?

— Igen.

— Ha már így adódott, ismerkedjünk meg egymással! Msztyiszlav Makszimilianovics Ivernyov, tősgyökeres geológus, és ugyancsak tősgyökeres leningrádi lakos. Szólíthat egyszerűen Msztyiszlavnak, mert a keresztnevem és az apai nevem együtt eléggé nyelvtörő.

— Natalja Pavlovna Csernih.

— Természetesen szibériai?

— Altaji. Leendő pedagógus.

Mind a ketten elhallgattak. Lopva és egy kissé zavartan egymást nézegették.

A kocsi a Nagy sugárútról befordult egy szűk mellékutcába, majd kiért a Scsorsz sugarúira, amely itt éles kanyart írt le.

Ivernyov figyelmét felkeltette a szürke gránitépület, amelynek homlokzatán hatalmas féldombormű díszelgett. Egy félmeztelen női alak virágfüzért tartott széttárt karjaiban. A merengő arc és a gyönyörű test mesteri szobrászmunka volt. “Furcsa, de még sohasem vettem észre itt ezt a féldomborművet” — gondolta Ivernyov és elhatározta, hogy ha a lány bemegy ebbe a szép ódon épületbe, akkor…

— Ez az, a néném leírta nekem az ismertetőjelét! — kiáltott fel a lány, és szavai Ivernyov számára ígéretként hangzottak. — Lakása a második emeleten van, én tehát hazaérkeztem. Nagyon köszönöm magának! — Ügyesen kiugrott a kocsiból, hálásan és egy kissé talán szomorúan rámosolygott a férfira.

— Várjon csak, Natalja Pavlovna! Hátha nincs odahaza a nénje, esetleg elutazott valahová? Miért nem várta magát az állomáson? Mit csinál majd a bőröndjével?… Szaladjon fel bőrönd nélkül, én pedig megvárom itt a kocsiban!

— Igazán felesleges. Hová is mehetett volna Maruszja néném? No de nem töprengek ezen tovább, felszaladok…

Magas sarkú cipőjében gyorsan végigkopogott a járdán, aztán eltűnt a sötét kapualjban. Ivernyov a tekintetével követte, s közben arra gondolt, hogy képtelen ilyen egyszerűen elválni tőle. Meghívja magukhoz, bemutatja az anyjának. A lány itt vakációzik. Neki pedig még sok ideje van, amíg elindul az expedíciójuk. Megmutatja a lánynak Leningrádot, a szeretett és mindig új várost, amely mindig tartogat az ember számára valami váratlan építészeti, művészeti meglepetést, vagy egyszerűen a hatalmas és hideg Néva fölött szélesen fújdogáló szél leheletét!

Ivernyov rágyújtott, megkínálta a taxist is.

A lány leszegett fejjel lépett ki a kapun. Arcán két piros folt virított. Bűntudatos pillantást vetett Ivernyovra és zavartan így szólt:

— Bocsásson meg, hogy feltartottam. Kellemetlen hírem van: néném egyik pszkovi rokona megbetegedett, én nem ismerem az illetőt. Néném odautazott hozzájuk, címüket nem hagyta meg. A szomszédok azt mondják, hogy küldött nekem táviratot, és biztos volt abban, hogy nem ülök vonatra. Lehet, hogy a távirat elkallódott, diákszálláson előfordul az ilyesmi…

— Mi a szándéka? Van még valakije Leningrádban?

— Senkim nincs. Elmegyek az itteni tanárképző főiskolára, a diákszállásra. A főiskolások mindig kisegítik egymást. Átéjszakázom ott, pénzt szerzek és visszautazom Moszkvába… Jövőre kell halasztanom az ismerkedést Leningráddal.

— De hiszen a nénje egyszer csak hazajön?

— Egyszer biztosan! De én nem ismerem a pontos időpontot… egy hét vagy egy hónap… Még egyszer köszönöm, kérem a köpenyemet és a bőröndömet!

Ivernyov hirtelen ideges lett, elvörösödött és kiszállt a kocsiból.

— Mondja, Natalja Pavlovna, miért ne jöhetne hozzánk? De hogy milyenek a nők!… Mindjárt az isten tudja, mire gondolnak… Anyámmal lakom egy kétszobás lakásban. Elférünk, anyám majd elrendezi a dolgot. Aztán majd csak megjön a nénje is! Rendben van? — Kinyitotta a kocsi ajtaját. A lány bizalmatlanul tanulmányozta az arcát, mélyet sóhajtott, mintha fejest akarna ugrani a vízbe, aztán hirtelen előrenyújtotta kezét.

— Csak egy feltétellel. Vegye úgy, hogy ez csak ideiglenes megállapodás. Megismerkedem az édesanyjával, és aztán… aztán, ne is próbáljon lebeszélni, elmegyek a diákszállásra, no persze az illem kedvéért elüldögélek maguknál egy keveset.

— Ez még nem olyan biztos… — kezdte Ivernyov.

— Hogy mi a biztos, úgyis én döntöm el… Elfogadja a feltételemet?

— Mit tehetek mást? — tárta szét hirtelen a karját Ivernyov olyan közvetlen kisfiús mosollyal az arcán, hogy mind a ketten elnevették magukat.

A taxi végigrobogott a Nagy sugárúton és felszaladt a hídra.

— Ez a Vasziljevszkij-sziget, diákok, tudósok, művészek és tengerészek régi tanyája — magyarázta Ivernyov —, én a tizenhatodik soron lakom, ez nem utca, mert csak egyik oldalán húzódik házsor.

— Ez még érdekesebb. Valóban, itt a tizedik és a tizenegyedik sor, az utca pedig egy.

Jevgenyija Szergejevna őszintén meglepődött, amikor a fia egy szép idegen lánnyal lépett be az előszobába. Végig sem hallgatta fiának egy kissé zavart magyarázatát, hanem így szólt:

— Mindent értek. Szállás kell. Három variáció lehetséges: az első: a vendégünk, elnézést, hogy is hívják? Szlava elfelejtette bemutatni.

— Natalja, egyszerűen Tata.

— Tata az én szobámban alszik. A második: szomszédainknál, Monasztirjovéknál, odafönt most van egy szabad szoba. Tatát el lehet náluk helyezni. A harmadik variáció: te költözöl át Monasztirjovékhoz. Tata pedig elfoglalja a te szobádat. Én azt hiszem — folytatta a mama — ez a harmadik variáció a legjobb megoldás.

Tata felsóhajtott, hunyorított, rámosolygott Ivernyovra: a férfi győzött.

Valahányszor Ivernyov reggelente lement a lakásba, kimondhatatlanul megörült, amikor megpillantotta a gondosan megfésülködött, szépen felöltözött Tatát, aki a reggelikészítéssel buzgólkodott, vagy a mamával beszélgetett. Ivernyov mostanában legtöbbször sietett haza a munkából és türelmetlenül várta a vasárnapot. Együtt utaztak ki a város környékére, vagy napközben hosszú sétákat tettek Leningrádban, és ezek éppoly nélkülözhetetlenekké váltak számára, mint a mindennapos esti beszélgetések a Néva rakpartján. Kiderült, hogy Tata szenvedélyes fényképész és egy fényerős lencséjű, drága Start készülék tulajdonosa. Elmondta, hogy a készüléket a Szovjet Fotó című lap zsánerfotó-pályázatán nyerte. Fotólaboratóriumot rendeztek be a faliszekrényben. Nappal Tata segédkezett Jevgenyija Szergejevnának a háztartásban, varrogatott, mosott és ragyogó tisztára takarította a lakást.

Megérkezése után egy héttel Tata átment a Petrográdi oldalra és ott megtudta, hogy Maruszja nénje még legalább egy hónapig marad Pszkovban. Este bejelentette, hogy ideje visszautaznia. Ivernyov és az anyja megpróbálták maradásra bírni.

— Anya megszerette magát — mondta Ivernyov. — Tudja, hogy hívta magát a hátam mögött? Altaj ajándéka!

— Msztyiszlav! Nem szégyelled magad, te fecsegő! — korholta az anyja.

– Ó, nem! Bárhogy is szeretnék valóban ajándék lenni valaki számára valamiért. — Tata szája remegetett és mindig átható tekintetű, csillogó szeme megtelt könnyel. — A valóságban pedig egyszerűen csak egy peches lány vagyok!

— Elég, kislány! Az élete még csak most kezdődött, és hány siker és kudarc várja még. Hány éves Tata? És miféle kudarcok érték?

— Huszonöt! Csupa kudarc az életem. Korán elvesztettem apámat, írni szerettem volna, színésznő akartam lenni, de vagy tehetségem, vagy kitartásom nincs. A főiskolára későn iratkoztam be, és a pedagógiához sem érzek magamban tehetséget.

— No és, az én fiam meg harminckettő, és még mindig szilárd meggyőződése, hogy számtalan dolgot elvégez és rengeteg mindent felfedez. Mondtam, hogy magának arany keze van, én pedig régi vágású asszony vagyok és nem a levegőbe beszélek.

Jevgenyija Szergejevna megsimogatta a lány fejét és arcát. Tata az ajkához szorította az asszony kezét, aztán észbe kapott, és zsebkendőjével letörölte róla a rúzsfoltot.

— De ki vannak mostanában kenve-fenve a lányok — bosszankodott tréfásan Jevgenyija Szergejevna —, olyanok, mint a kimeszelt kemence: nem lehet hozzáérni. Már rég akarom megkérdezni, ki volt a maga édesapja. Tata? Már az első percben amikor azt mondta, hogy Tatának hívják, csodálkoztam, mert ez nagyon leningrádiasan hangzik, akárcsak a Tuszja. Falun és Moszkvában Natasának, Tálkának, Alkának hívják, délen meg Natának…

Tata felsóhajtott és tekintetét Ivernyov apjának arcképére szegezte. A könnyű empír-stílusú bútorokkal berendezett kis szobában ültek a pamlagon, a padlót fekete liliomokkal díszített szürke francia szőnyeg borította. Msztyiszlav szemben velük a szőnyegen ült maga alá húzott lábakkal.

— Be kell vallanom, hogy egy dolgot eltitkoltam maguk előtt. Apám, Pavel Jakovlevics Csernih, a csulismani erdők lovas erdőkerülője együtt dolgozott Makszimilian Fjodoroviccsal, idegenvezetőként és lovászként szolgált nála.

— Miért hallgatta ezt el?! — kiáltott fel szemrehányóan az anya és fia egyszerre.

— Arra gondoltam, hogy ha rögtön elmondtam volna, visszaéltem volna apám és Makszimilian Fjodorovics emlékével, ahhoz pedig semmi jogom nincs. Négyéves voltam, amikor apám meghalt, így hát csak anyám elbeszéléseiből ismertem azt a nagyszerű mérnököt, akivel apám még legénykorában, a húszas években járta az Altaj hegységet, és a mongóliai Ektag-Altajt. Anyám azt mondta, hogy apám sűrűn emlegette Makszimilian Fjodorovicsot és kijelentette, hogy nála jobb emberrel sohasem találkozott, és minden vágya az volt, hogy újból együtt járja vele a tajgát meg a sztyeppékét.

— Az utolsó éveiben férjem már nem utazgatott, csak tanácsadó volt. A blokád idején, negyvenkettőben halt meg, amikor Msztyiszlav tizenkét éves volt. Amikor elvittek bennünket az Uraiba, már alig éltünk.

— Anyám elbeszélései gyerekkoromban annyira magukkal ragadtak, hogy Ivernyov mérnök szinte már mesehőssé vált számomra. Mindaz, ami jót tapasztaltam az emberekben, neki tulajdonítottam. Darabot szerettem volna írni Makszimilian Ivernyovról, később pedig eljátszani, megszemélyesíteni a feleségét.

A meghatódott anya és fia egymásra pillantott. Jevgenyija Szergejevna megkérdezte:

— De miért titkolta ezt el?

— Képzelje el, mit éreztem, amikor Msztyiszlav bemutatkozott. Majdhogynem felkiáltottam: lehetetlen! Ilyen találkozás csak könyvben fordul elő!

— Merem állítani, hogy az életben sokkal gyakrabban fordulnak elő lehetetlen dolgok, mint a könyvekben. Az írók attól félnek, hogy szemükre vetik: csak kitalálták az egészet! Divatjamúlt lett a nagyotmondás. Az igaz életet igénylik, de hamisra sikerül, mert az élet nem ismeri az óvatosságot!

– És felhagyott a darabírás gondolatával? — kérdezte Msztyiszlav.

— Először is, még nem tudok darabot írni, másodszor pedig nagyon keveset tudok az apjáról. Hátha maga, Jevgenyija Szergejevna, őriz néhány fényképet, feljegyzést?

— Persze, hogy vannak olyanok. Mind a Msztyiszlavé, ő őrzi őket. Szégyenkezem a fiam miatt, mert szerintem csak egyszer nézett bele az apja archívumába!

— Tévedsz, anya! Végigolvastam a legutolsó útinaplóját, de a fiatalkori, forradalom előtti feljegyzéseit és írásait tiltott területnek tartottam. Nem mertem behatolni oda, amit gyerekkorom óta szentnek tekintettem: túl fiatalnak tartottam magam ahhoz!

— Kár. 1916-ban, amikor apád megnősült, harminckét éves volt, mint te most.

– Útinaplókat említett? — kérdezte Tata. — Hát ezek a naplók személyi tulajdonban vannak? Azt hittem… úgy hallottam, hogy valamelyik levéltárban őrzik őket.

— Pontosan így van! Apám összes tudományos naplóját, kutatásainak teljes dokumentációját a Geológiai Alapnál őrzik. Nálunk a családban csak az maradt, ami személyes naplónak vagy feljegyzésnek tekinthető: találkozások, lírai hangú benyomások, barátokkal folytatott levelezés.

— Most már értem. Pontosan az, ami a legfontosabb a kutató személyiségének a megértéséhez. Egyszer majd megmutatja nekem, Msztyiszlav, azt, amit lehetőnek tart?

— Szíves örömest! De előbb még meg kell ünnepelnünk ezt a nem mindennapi találkozást! Méghozzá kétszeresen! Először, húsos derelyével, amelyet anyámnál jobban senki nem tud készíteni! Aztán elmegyünk táncolni egyet valahová és bort iszunk. Például az Asztoriába vagy a Jevropejszkajába. Anyám nagyon maradi: idehaza nem engedélyez semmiféle ivászatot.

– Én sem szeretem — szólalt meg Tata. — Legfeljebb egy keveset iszom, ha társaságban vagyok. De bevallom, ha izgatott vagyok, rágyújtok egy cigarettára… Esetleg kaphatnék most egy cigarettát, és kimennénk a konyhába?

— Nem válaszolt az ünnepléssel kapcsolatos javaslatomra?

— Helyeslem, csak ne a következő két napon. Meg kell kapnom az ösztöndíjamat és a lapokban megjelent fotókért járó honoráriumokat. Akkor majd felvehetek valami rendesebb ruhát, amelyben megjelenhetek azokon a fényűző helyeken, ahová el akar vinni.

Mivel a vendég nem volt otthon, anya és fia azzal az őszinteséggel beszélt egymással, amely. Msztyiszlav gyermekkora óta meghonosodott közöttük.

— Nos, mama, mit szólsz hozzá? — kérdezte Msztyiszlav, aki kedvenc pózában ült-a szőnyegen.

— Csak annyit, hogy örülök! Nagyon örülök, Msztyiszlav!

— Mit jelent a csak annyit, anya?

— Nézd… Én még nem találkoztam olyan lánnyal, akinek úgy égett volna a keze alatt a házi munka, aki ilyen jóízűen főzne, okosan vásárolna, nagyszerűen varrna, aki ennyi sok mindenhez értene. Te mesélted, hogy amikor az uszodában voltatok, remekül úszott, azonkívül fut és autót vezet. Tata minden értéke, átlagon felüli külseje mellett olyan szerény és tartózkodó, hogy én, bevallom, arra gondoltam, nem nyomasztja-e titkos bánat, csalódott szerelem. Az ilyen lány nem kerülhette el a vállalkozó szellemű férfiak tekintetét. Ha igazam volna, te hogyan fogadnád a dolgot: ezt már most el kell döntened, mielőtt még vele tisztáznád a dolgot!

— Már gondolkoztam rajta, te bölcs anyám! Egyébként ma akarok beszélni vele, először megyünk mulatni. Most elment az estélyi ruhájáért, egyet-mást vett és itt-ott átalakított. Meglátjuk, hogy fest kiöltözve.

— Már rég szerettem volna látni. Szegénykének csak egy szoknyája, egy blúza és egy ruhácskája van, látszik, hogy nem könnyű az élete. Hányszor gondoltam arra, hogy megajándékozom, de féltem, hogy megsértődik. Annyira igyekszik meghálálni, hogy befogadtuk…

Kattant az ajtózár, anya és fia kimentek az előszobába.

Tata nagy csomaggal, elmaradhatatlan olasz köpenyében lépett be, amelyet egy kissé megpermetezett az eső, és halkan felnevetett:

— Minden kész!

Sokáig volt benn a szobájában és amikor kilépett, lesütötte a szemét. Msztyiszlav és Jevgenyija Szergejevna egyszerre kiáltott fel. A szép Tata gyönyörű nővé változott, akin most ki volt emelve minden, ami vonzó rajta.

Tata ugyanazt a frizurát viselte, mint mindig, de most a haja szépen be volt rakva és dúsnak látszott. A rózsaszín árnyalatú, nagyon finom lila színű, csillogó taftruha szorosan tapadt karcsú alakjára. Szabadon hagyott válla miatt megváltozott megszokott külseje, arca ihletetten komollyá, majdnem szigorúvá vált. Az aszimmetrikus kivágás lehúzódott egészen a bal melléig s megkerülte meztelen karját. A melle fölött egyetlen dísz hangsúlyozta a finom szín egyszerűségét és a ruha sima vonalait. Semmi más ékszert nem viselt, csak azt a jelentéktelen kővel díszített gyűrűt, amelytől sohasem vált meg.

— Halljuk az ítéletet, mélyen tisztelt bírák!

— Káprázatos! Nem találok szavakat. Eltávozott a kedves diáklány, és megjelent a büszke, sőt egy kissé gonoszkodó királynő. Felkészületlenül ért, ezért úgy érzem magam, mint akit letaglóztak. Kegyelemért esedezem a gyönyörű hölgy lábai előtt, én rögtön Blok-verseket fogok szavalni.

Tata egy kissé elpirult, majd Jevgenyija Szergejevnára emelte tekintetét.

— Szóljon rá. Jevgenyija Szergejevna! Tudni akarom az igazságot! Komolyan!

— Komolyan mondom: Msztyiszlav nem tud magához térni. És bevallom, én sem. Maga gyönyörű. Tata, olyannyira, hogy kezdem azt hinni, ez az ügyetlen geológus nem illik egy ilyen szép hölgy kísérőjéül.

— Ugyan már, Jevgenyija Szergejevna! — kacagott fel Tata.

— Nézd, most már tudod, mit akarsz! — mondta tréfásan a mama, és Msztyiszlav úgy fogta fel szavainak értelmét, mint beszélgetésük folytatását.

A zenekartól távol, egy kis asztal mellett ültek. A bortól és a tánctól kipirult Tata rátette kezét Msztyiszlav ujjaira, amelyek halkan dobolták a zene ritmusát.

— Jól érzi magát, Msztyiszlav?

— Nagyon! Magával! Jó táncosnak tartottam magam, de maga… Mondja, van olyasmi, amit maga rosszul csinál?

— Miért eszményít engem ennyire, Msztyiszlav, meg az édesanyja is? Ez olyan kötelezettségeket ró rám, amelyeket képtelen vagyok teljesíteni.

— Ki beszél itt kötelezettségekről? Ne legyen már ilyen komoly. Kedvesem — Ivernyov az utolsó szónál majdnem megakadt, zavarba jött és azt kérdezte: — Már rég meg akartam kérdezni, miért viseli ezt a gyűrűt? — Felemelte a lány kezét és egy kissé a fény felé fordította. A négyszögletesre és laposra csiszolt, lekerekített sarkú kis kő megcsillant, és a mélyén halványan feltűnt egy ferde kereszt. Tata összerezzent és elhúzta a kezét.

— Sohasem láttam még gyűrűbe ágyazva ezeket a köveket folytatta a geológus és vállat vont.

— Maga tudja, milyen kő ez?

— Persze. Bármelyik ásványkutató megmondja, hogy ez chiastolit, amely a fő optikai tengelyén keresztben van elvágva. Csak ez a kő játszik ilyen érdekesen a fényben — koncentrikus gyűrűk és kereszt. Nem illik magához, egész külsejéhez, ezért is keltette fel a kíváncsiságomat ez a gyűrű.

— Ajándék, és megígértem, hogy viselni fogom — mondta tompán Tata.

Szavai mellbe vágták a geológust.

– Én nem kérdezősködök, ha valamit el akar hallgatni.

– Ó, én nem akarom elhallgatni! Lehet, hogy nevetséges, de egy nagyszerű iskolai barátságról van szó. Ha akarja, nevezhetjük gyerekszerelemnek. A fiú szülei Szverdlovszkból származtak, és ez a gyűrű a család történetével van összefüggésben, mindig viselni kellett. Mi pedig megesküdtünk, hogy később, az iskola után egybekelünk, de a fiú, alighogy megkapta az érettségi bizonyítványt, motorkerékpárral karambolozott és meghalt. De az eskü kötelezett, ezért viselem ezt a komor gyűrűt. De ha magának nem tetszik… — Erőlködve lerángatta a gyűrűt, belecsúsztatta a táskájába, aztán engedelmesen és kedvesen nézett a férfira.

— Azt hiszem, elég volt ebből. Tata. Igaz? — Ivernyov a zajongó terem felé intett.

– Éppen kérni akartam rá, hogy menjünk. Sétáljunk egyet.

A fényes acélként csillogó Névánál a szerelmespárok egész hada közé csöppentek. Ivernyov felment Tatával a Smidt-hídra, elhaladtak az egyiptomi szfinxek mellett és leértek az Unyiverszityetszkaja rakpartra. Odalent halkan csobogott a víz a kő lépcsőfokon. Tata leült a gránitkorlátra. A fehér éjszaka furcsa világánál megsötétedett lila ruhája, akárcsak a szeme, amely most kifürkészhetetlenné vált. Újfent megismétlődött a mese, amely már sok millió szerelmes párral megesett a Néva rakpartján a leningrádi fehér éjszakákon. A lányok és asszonyok királykisasszonyokká és tündérekké változtak, akik a férfiakat behódolásra kényszerítik.

Ivernyovnak teljesen mindegy volt: az első volt-e vagy a százmillió-százezeregyedik azok közt, akiket megigézett a fehér éjszaka. A lány, akibe beleszeretett, ezen a napon kétszer változott meg elbűvölő módon.

— Tata…

A lány hirtelen feléje fordult…

…Néhány jóbarát gyűlt össze, hogy megünnepelje Ivernyov és Tata Csernih eljegyzését.

Tata, bármennyire szerette volna is Ivernyov, nem volt hajlandó felvenni “királynői” ruháját, mondván, hogy a háziasszony nem fogadhatja a vendégeket túl felcicomázva: hátha a vendégek utcai ruhában toppannak be. Igaza lett: Ivernyov testi-lelki jóbarátainak, Szugorinnak és Szoltamurad Behojevnek a felesége könnyű tarka ruhában érkezett.

— Csodálatos, csodálatos! — kiáltott fel Szoltamurad felhúzva szénfekete szemöldökét. — Nézd csak a kis mulya agglegényünket. Micsoda ragyogó lány! Csak helyeselni tudjuk, igaz, Gleb?

— Gleb persze helyesli, de jobb, ha bennünket kérdeznek meg — szólt közbe Szugorin felesége, a mongolos arcú vidám fiatalasszony.

— Hát akkor megkérdem! — kiáltott fel Behojev.

— Majd megsúgjuk Tatának, nehogy vérszemet kapjanak! Hát te miért hallgatsz, Gleb? Beleszerettél? Megtiltom! Minél előbb menj ki a terepre, ott majd szemmel tartalak.

— Hogyisne! — nevetett Gleb, aztán felemelte a poharát. — Az Altaj ajándékának egészségére!

— Ki árulta el magának a titkot? — kérdezte Tata.

— Ez aztán a titok! — szólalt meg az ásványkutató.

Vacsora után a háziak és a vendégek pillanatok alatt leszedték a terítéket, aztán beültek cigarettázni a nyitott ablakú konyhába. Jevgenyija Szergejevnát egy kissé távolabb ültették, jóllehet az asszony erősködött, hogy néha szeret a telefüstölt levegőben tartózkodni.

— Az ifjúságomra emlékeztet — mondta —, de én most várok! Vagy ezen a mai ünnepnapon szakítunk a régi szokással? Nálunk az a szokás, hogy ha összejövünk, a tudomány újdonságairól beszélgetünk — magyarázta a mellette ülő Tatának. — Hiszen itt jóformán mindenki tudós, noha különböző tudományok képviselői — tette hozzá egy kissé mentegetőzve.

— Nekem sem árt, Jevgenyija Szergejevna, ha egy kicsit művelődök. Jó volna, ha népszerű nyelven folytatnánk a beszélgetést.

— Emiatt ne nyugtalankodjék. Én vagyok itt a legműveletlenebb, de még én is megértek jóformán mindent — hangoztatta Szoltamurad felesége, aki ugyanolyan keskeny, barna arcú volt, mint a férje.

— Mindenesetre jó szokás — jelentette ki határozottan Ivernyova. — Sokkal jobb, mint az a primitív hagyomány, amely az utóbbi időben terjedt el a leningrádi fiatalok körében: mászkálnak egymáshoz, ajándékokkal, mindenféle semmitmondó ürüggyel. Az embernek hozzák a haszontalan holmikat, aztán csak járhatja az üzleteket, mint egy őrült, hogy valami eredeti ajándékot hajtson fel. Perzsa szokás, amelyet valaki megpróbál nálunk meghonosítani. Hülyeség! De az én fiam barátai nem követik a divatot. Lám, te is. Tata ajándék nélkül maradtál, csak virágot és bort kaptál…

– Én sajnos egy ilyen történelmi nevezetességű estén semmi újjal sem tudok kirukkolni — kezdte Szugorin. — Igaz, két-három érdekes ásványt kapott a múzeum, de aztán megérkezett a Bajkál-tavon túli vidékről egy pompás opál. Felveszi a versenyt a legszebb indiai és dél-amerikai testvéreivel is. Ekkora — és ujjaival egy galambtojásnyi kört írt le.

— Várj csak, Gleb! — mondta Ivernyov. — Emlékszel, két hónappal ezelőtt beszéltél nekem a hercegi széfből előkerült szürke kövekről?

– Ó, igen! Valóban! De nem mentünk velük semmire! A köveket ellopták!

— Mi, hogyan, hol?! — kiáltottak fel egymás után a jelenlévők.

— A múzeumunkból. A laboratóriumból. Óriási botrány volt. Vajon kinek és mi a fenének, kellettek, elnézést. Jevgenyija Szergejevna, ezek a kövek? A gazember bizonyára végigsorjázta az orgazdákat és elkótyavetyélte. Semmivé váltak a tudomány számára. Az első eset az Ásványtani Intézet fennállásának kétszázötven esztendeje alatt. A tolvaj azonban teljesen laikus, mert a kövek mellett sokkalta értékesebb holmik hevertek.

— Lehet, hogy csak azért emelték el őket, mert a laboratóriumban voltak, nem pedig a múzeumban, tehát könnyebb volt ellopni? — kérdezte Ivernyov.

— Semmit sem ér a mi ásványkutatónk — kezdte Behojev —, érdekeset nem tud mondani, ami meg volt, azt ellopták. A geológusok nemigen viszik előre a tudományt. Egészen mások vagyunk mi, humán tudósok!

Tata merőn nézett Szugorinra. Annyira elgondolkozott, hogy összerezzent, amikor Jevgenyija Szergejevna megérintette a vállát és így szólt:

— Kíváncsi vagyok, mivel tudnak hencegni a humán tudósok.

— Tanítómesterem, Pavel Arhiljevics — a csecsen férfi Muravjov professzorról, a neves indológusról beszélt — megbízott azzal, hogy rendezzem a személyes levéltárát. Hatalmas archívum! Lakásán két szoba tele van zsúfolva szekrényekkel, a padlótól a mennyezetig. A szobák pedig öt méter magasak…

— Ne foglalkozz annyit a plafonokkal — szólt rá Szugorin. — Beszélj inkább a szekrényekről, Szoltamurad. Halljuk a lényeget!

— Hallgass már, kérlek! Vajon miért bízta rám Muravjov professzor az archívum rendezését? Hát csak azért, mert olvasott valamit a lapokban, előbb az európai újságokban rövid beszámolókat, aztán a Dél-Afrikából érkezett lapokban már a részleteket is. Valamiféle olasz filmszínészek, akik Aquila nevű jachtjukon kóboroltak Dél-Afrika partjainál, ősrégen elsüllyedt ókori hajók egész flottájára bukkantak a víz alatt. A tudósok különbözőképpen nyilatkoztak a lapokban, de amikor az öreg professzor egy johannesburgi történész ama kijelentését olvasta, hogy a megtalált flottamaradvány nem más, mint Nagy Sándor nyomtalanul eltűnt hajóhada, dühbe gurult.

— Ohó! Ez már érdekes! — kiáltott fel Ivernyov.

— De nem is ez az érdekes, hanem az, hogy az olaszok a legnagyobb hajón találtak egy fekete koronát, amelyet drágakövek díszítettek. Véletlen-e vagy sem, de a korona újból a vízbe esett és nyomtalanul eltűnt. Az olaszokat még meg is vádolták, hogy szándékosan dobták a tengerbe a leletet, mert a rendőrség el akarta kobozni.

— Hihetetlen! Biztosan hírlapi kacsa! — kiáltott fel idegesen Tata.

— Lehet, hogy kacsa! — bólintott Behojev. — De a dolog lényege, ahogy a mi precíz Glebünk szokta mondogatni, nem ez, Muravjov professzornak eszébe jutott, hogy nagyon régen, még a forradalom előtt egy német kutató, azt hiszem, Keiserlingnek hívták, indiai kéziratokból álló magángyűjteményét rendezgette. A névre nem emlékszem pontosan és a helyességét nem garantálom.

— Hát nem mindegy, hogy hívták az illetőt?! Halljuk, tovább! — siettette barátját Szugorin.

— Aha, felcsigázta a kíváncsiságodat! Várj, még csak most jön a java. Volt abban a gyűjteményben egy szanszkrit kézirat, amely körülbelül időszámításunk elejéről származott és a Nagy Sándorról szóló legendát tartalmazta. Mint ismeretes. Nagy Sándorról rengeteg legenda szól, sőt volt egy legendagyűjtemény is, amolyan hellén regényféle. A történelem első kalandregénye, amely nem jutott el épen a mi korunkig. Az indiai legenda nem az ismert történetek elismétlése vagy variációja volt, hanem Nagy Sándor életének egy olyan mozzanatáról szólt, amely nem szerepelt az ókori mondákban. Pavel Arhiljevics figyelmét felkeltette a kézirat, lemásolta és magával hozta Oroszországba, hogy aztán szabad idejében lefordítsa és közzétegye. Kitört az első világháború, amelyben önkéntesként harcolt, aztán jött a forradalom, majd a polgárháború. Megindult a tudomány helyreállításával kapcsolatos nagyszabású munka. Egyszóval a professzor megfeledkezett szándékáról, a kézirat másolata pedig hatalmas levéltárának valamelyik asztalfiókjában hevert. Valóban, már négy szekrényt forgattam fel és csak tegnap bukkantam rá. Az öreg most akarja megvalósítani réges-régi álmát: lefordítani és közzétenni, a fokvárosi lapnak pedig cikket ír. Mert a kéziratban is szerepel egy fekete korona! — kiáltott fel diadalittasan Szoltamurad, aztán szünetet tartott és végighordozta tekintetét a jelenlevőkön.

— No de miért kínoz bennünket? — mondta szemrehányóan Behojevnek Jevgenyija Szergejevna.

– Én csak azt tudom, amit a professzortól hallottam. A kézirat még nincs lefordítva. Tehát, mint ismeretes. Nagy Sándor benyomult Indiába, két nagy csatát vívott, az egyiket elvesztette, de amúgy egész India nyitva állt előtte. Ennek ellenére visszafordult, hazament új fővárosába, Babilonba, és ott hamarosan meghalt. A történészek ezt a többi között azzal magyarázzák, hogy seregei kimerültek, kis híján fellázadtak, maga Nagy Sándor megsebesült a fején, amikor egy várat ostromolt a közép-ázsiai hadjárat során. A költői ihletésű legendák szerint Nagy Sándor vágyott a tenger után. A hódító állítólag mindig egy szigetre vágyott, amely “a morajló széles tengeren, dübörgő hullámverés közepette fekszik”, ezt írja Homérosz Pharosz-szigetről. Egy ilyen helyen szerette volna Nagy Sándor befejezni életét, nem pedig Mezopotámia forró síkságain vagy az Indus folyó még ennél is forróbb völgyében… De az indiai legenda szerint Nagy Sándor az Induson átkelve behatolt India szívébe. Dékánba, s ekkor egy ősrégi város romjaira bukkant. Érdekes, hogy a legendának ez a része megegyezik azzal, hogy az Indus völgyében fellelhetők az ősindiai civilizáció maradványai. Ez a civilizáció rokonságban van a krétaival és időszámításunk előtti második-harmadik évezredből származik.

— Istenem, milyen hihetetlenül régi! — szaladt ki Jevgenyija Szergejevna száján.

Behojev elégedetten elmosolyodott, élvezte hallgatóinak érdeklődését.

— A romok között épségben maradt egy igen ősrégi templom. Néhány pap lakott benne egy oroszlánok lakta sivatag közepén. Ezek őrizték a múlt szent ereklyéjét: egy letűnt nép királyainak fekete koronáját, amely abból az időből származik, amikor az emberek fölött istenek, vagy a halandó asszonyok és az égi lakók szövetségéből született hősök uralkodtak. Egy monda szerint ha egy isteni származású ember teszi fejére a koronát és kimegy vele délben a napra, esze varázsütésszerűén megélesedik, és megismerve a jelent és felidézve a múltat, olyan erős lesz, mint az istenek. De ha a koronát közönséges halandó teszi a fejére — jaj neki! — elveszti emlékezőtehetségét és olyan lesz, mint egy csecsemő: játékszer a sors és az emberek kezében. Nagy Sándor hallott erről a mondáról és követelte a papoktól a koronát. A papok először megtagadták kérését, a hódító ekkor megfenyegette őket, hogy kövenként lebontatja a templomot és akkor is megtalálja az elrejtett kincset. A papok figyelmeztették a királyt, hogy csak az istenek gyermeke teheti fel büntetlenül a fekete koronát, de Nagy Sándor felkacagott. Az a verzió, hogy isteni származású — mert anyja Olümpiasz és Dionüszosz szövetségéből született, s ezt először anyja kezdte terjeszteni, aki gyűlölte Sándor apját, a sánta Fülöpöt — az évek során ténnyé szilárdult. És Nagy Sándor kétségkívül elhitte. Tétovázás nélkül lépett be a templom szentélyébe, ahol a papok körülfüstölték megszentelt fa füstjével és megkoronázták a fekete koronával. Nagy Sándor kilépett a napfényben fürdő lépcsőre, büszkén körülnézett és várta, hogy megszállja az isteni erő. Egyszer csak megtántorodott a nagy hódító, napbarnított arca elfehéredett, aztán végigvágódott a lépcsőn és legurult a homokra. Mihelyt fegyvertársai felemelték hadvezérüket, az magához tért, de ekkor kiderült, hogy elfelejtett mindent, amire gondolt és ami az utóbbi időben foglalkoztatta. Nagy Sándor emlékezete csak a múltat őrizte. A legenda szerint a király többé nem vágyott Hellaszba és kigyógyult Thaisz, a királyt minden hadjáratába elkísérő híres görög hetéra iránt táplált szerelméből. A feldühödött katonák azzal vádolták a papokat, hogy szándékosan megrontották hadvezérüket, ezért lemészárolták őket, a korona pedig Nagy Sándor személyi kincstárába került. A lényeg viszont az, hogy Nagy Sándor elfelejtette, miért is jött tulajdonképpen Indiába, elfelejtette, mik voltak a tervei, és visszafordította seregeit. A király Babilonba visszatérve lázas beteg lett és hamarosan meg is halt. Ez az egész legenda.

— Nagyon érdekes — szólalt meg elsőként Szugorin. — De vajon mi az összefüggése az olaszok dél-afrikai leletévei? Valamit nem értek.

— Persze, öregem. Ez természetes is, mert ismerni kellene a történelmet, amely szerint Nagy Sándor halálos ágyánál Babilonban ott voltak mellette a bizalmasai, más szóval a diadokhoszok: Ptolomaiosz, Szeleukosz, Nearkhosz és a többiek. Felhívom a figyelmet Nearkhoszra. A birodalom felosztásakor a Nagy Sándorral egykorú és Kréta hegyeiben született Nearkhosz, a hallgatag katona és legyőzhetetlen úszó örökölte a flottát, azt a hatalmas, több ezer embert számláló hajóhadat, amelyet Nagy Sándor tervei alapján az indiai földek gyarmatosításához készítettek elő. A flotta, amely nem tudni, hová indult, eltűnt, és eltűnt Nearkhosz is. Most már csak egy feltevés marad, az, hogy Nearkhosz vitte el a fekete koronát Nagy Sándor kincstárából, de mi történt azután?

— Ohó! — kiáltott fel Ivernyov.

— Persze itt már nem egy, hanem két feltevés van, ami még rosszabb — szívóskodott tovább Szugorin. — Hogy a Dél-Afrika partjainál megtalált flotta Nearkhosz hajóhada, és hogy csakis Nearkhosz vitte el a koronát.

— Helyes! De hát az az egybeesés, hogy a koronát a vezérhajón találták meg — nem mond semmit? Mi több, a legendát jóformán senki nem ismeri, de kiderült, hogy a fekete korona létezik, következésképpen újabb legenda válik valósággá. Egyébként mi már megszoktuk, hogy azt, amit az elmúlt századokban mesének tartottak, korunk pontos kutatásai igazolják. De ez még nem minden. A fokvárosi lapok, főképpen az Árgus, közölték, hogy az a jachton utazó olasz nő, aki megtalálta a koronát és a fejére illesztette, titokzatos pszichikai betegségbe esett, amelyet az orvosok annak tulajdonítottak, hogy a lány a könnyűbúvár felszerelésben túlságosan mélyre merült le!

A hallgatók, köztük Szugorin is, tapsba törtek ki.

— Na, Szoltamurad, maga aztán teljesítette a feladatát! — Jevgenyija Szergejevna legyezgetni kezdte magát. — Egészen melegem lett. Ez a legjobb történet, amit magától hallottam.

— Ha legalább a fele igaz lenne! — sziszegte Szugorin.

— Mindegy, öregem, mondd meg őszintén, érdemes volt vájkálni az archívumban?

— Okvetlenül! — ismerte el az ásványkutató.

— Nos, ha így elismerted, büntetésből lemégy és hozol valami innivalót.

Gleb kért egy táskát és engedelmesen elment. A többiek meg csak ültek és az indológus elbeszélésén meditáltak. Töprengésüket a telefon csengése szakította félbe.

— Interurbán — mondta Jevgenyija Szergejevna. — Vedd át a kagylót, Msztyiszlav, téged keresnek Moszkvából.

Msztyiszlav megismerte Andrejev professzor erőteljes hangját. Gratulációját valamennyien hallották.

— Ehhez nászajándék dukál — szakította félbe harsogó hangján a professzor Ivernyov köszönő szavait —, máris átadom! Tegnap tárgyalták az indiai kiküldetés kérdését. Az ősi kristálykőzetlemezek kutatásával kapcsolatos konzultáció…

— Leonyid Kirillovics szünetet tartott. — A maga kiküldetését egyöntetűen megszavazták. Rövidesen behívják az úti okmányok elintézése céljából. Menyasszonya pedig ne keseredjen el, ő majd később utazik maga után, mihelyt maga kieszközli neki az útlevelet. Mi egyelőre legényemberként kezeljük magát! Hát nagyon örültem! Adja csak át a kagylót a nagyra becsült Jevgenyija Szergejevnának, kissé kifaggatom a jövendőbelije felől. Minden jót, Msztyiszlav!

— Egy pillanat, Leonyid Kirillovics! — hadarta Ivernyov.

— Tudja, hogy magának köszönhetem, hogy találkoztam az én Tatámmal, a legcsodálatosabb lánnyal a világon?… Nagyon egyszerűen. Emlékszik, két hónappal ezelőtt Leningrádba készült jönni, sőt táviratozott is nekem, de aztán alighanem meggondolta magát? Kimentem ön elé a pályaudvarra, és ott véletlenül megismerkedtem Tatával. Ezért most a fogadott örömapa és jó szellem, az ön egészségére ürítjük poharunkat!

— Várjunk csak, fiatalember, itt valami nem stimmel! Szerelmes és a szerelem elkábította! Én semmiféle táviratot nem küldtem, nem volt szándékomban oda utazni!

— Semmit sem értek. Leonyid Kirillovics! A távirat nekem szólt és az ön neve szerepelt feladóként, csak a professzori címét is hozzátette, máskor mindig egyszerűen, rangja nélkül írja alá a táviratot.

— Megvan a távirat?

— Attól tartok, hogy nincs!

— Kár. Valamelyik itteni fiatal tréfája lehetett. Buta tréfa, természetesen! Megpróbálom kideríteni a dolgot és megmosom az illető fejét… Nos, adja az édesanyját!

Az izgatott Ivernyov átadta a kagylót anyjának és sietett közölni az újságot a többiekkel. Csak ekkor vette észre, hogy mennyire sápadt Tata. Azt hitte, hogy a közeli elválás gondolata keserítette el. Sietett megvigasztalni, mondván, hogy nem válnak el egymástól hosszabb időre, mint amennyire Ivernyov expedíciós úton szokott lenni. Viszont aztán együtt utazzák be Indiát! Lehet ennél szebb ajándék házasságuk első évében?

Tata úgy hallgatta, hogy belekapaszkodott a karjába és homályos tekintetét, amelyben tragikusság csillogott, Ivernyovra függesztette.

Ivernyov a Turiszt Szálló szobájának közepén állt nedves esőköpenyében, és szeme a semmibe meredt. A távirat, amelyet úgy összepréselt, hogy belefájdultak az ujjai, az anyjától érkezett. “Msztyiszlav baj van Tata elment semmit sem értek gyere haza”. Ivernyov megrázta fejét, aztán végigsimította homlokát. Vizet ivott. “Szombatra van kitűzve az esküvőnk… Nem, ez nem lehet! Tatával történt valami… De hiszen anya ezt írja: elment! Bár csak eltűnt volna! Ez az ördög műve!”

Ivernyov nyugalmat erőltetett magára és felhívta Andrejevet. Elnézést kért tőle, és közölte, hogy odahaza történt valami. Azonnal Leningrádra repül; megkérte a professzort, hogy holnap hívja fel a minisztériumot és tétesse át másnapra az ő látogatását.

Néhány perc múlva pedig már taxiban robogott a seremetyevói repülőtérre.

Jevgenyija Szergejevna kiszaladt eléje; Ivernyov hirtelen töpörödöttnek, tehetetlennek és öregnek látta. Bölcs és nyugodt édesanyját először találta ilyen nyomott hangulatban. Annyira megesett rajta a szíve, hogy a torka is elszorult. Egyetlen szót sem tudott kinyögni, csak némán állt és kérdőn nézett anyjára.

— Tata… elment még kedden, én rögtön megtáviratoztam neked, mihelyt megtaláltam a levelet — és Jevgenyija Szergejevna átnyújtotta fiának a nagy noteszból kitépett papírlapot, amely tele volt írva Tata egyenletes nagy betűivel.

“Bocsásson meg nekem! Kedves, végtelenül drága és jóságos Jevgenyija Szergejevna, magyarázza meg Msztyiszlavnak, hogy én rossz nő vagyok, hogy méltatlanul viselkedek, de nem tehetek másként. Ne keressenek. Néhány óra múlva már messze leszek és soha nem térek vissza ide, ahol két csodálatos embert ismertem meg: magát és Msztyiszlavot. Mind a ketten nyomban szeretettel befogadtak, én pedig… megbántom magukat, fájdalmat okozok maguknak. Ez a gondolat szörnyen kínoz, nem hagy békén. Ha tudja, bocsássa meg nekem és engedje meg, hogy búcsúzóul megcsókoljam gyengéd kezét és… — Itt valami gondosan ki volt húzva, majd sokkal egyenetlenebb betűkkel hozzátoldva: — és ha tudja, csókolja meg helyettem Msztyiszlavot. Ég önnel. Tata.”

Ivernyov többször végigolvasta a levelet, amely egy csapásra szétzúzta boldogságát, életének összes tervét.

— Itt valami nincs rendjén — préselte ki magából rekedten a szavakat.

— Vajon mi késztethette a szökésre, mint egy tolvajt, aki nem meri egyenesen és őszintén bevallani bűnét?…

— Nem szabad, mama! Nem ítélhetjük el! Ismernünk kellene minden körülményt!

— Nincs olyan körülmény, amely megengedné, hogy eltitkoljuk az igazságot azok elől, akiket szeretünk!

— Hát a szent anyai hazugság? A fehér lepelről szóló legenda? Hogy lehet ítélkezni egyoldalúan, csak a magunk szemszögéből, amikor a világon mindennek két oldala van?

— Mennyire szereted őt, Msztyiszlav!

— Szeretem, de ne hidd, hogy csak azért mentegetem. Hibáztatom Tatát, de nem ítélem el végérvényesen, mert az vagy megbocsátást von maga után, vagy megmérgezi az emlékét mindannak, ami történt.

— Te sohasem fogod elítélni! Többé sohasem látod, és semmit nem tudsz meg róla.

— Ritkán fordul elő, hogy egy cselekedetre ne derüljön fény. Előbb vagy utóbb tisztázódik… No de erről elég ennyi. Édesanyám, te nagyon szenvedsz? Holnap Moszkvába utazunk. Nem bírod itt ki egyedül.

A telefoncsengésre mind a ketten összerezzentek. A remény, amely megcsillant Jevgenyija Szergejevna és Msztyiszlav szemében, kihunyt.

Szoltamurad telefonált.

— Rossz híreim vannak. Jevgenyija Szergejevna, rosszul áll a dolog!

— Mi történt, kedvesem? Nálunk is baj van!

— Msztyiszlavnak esett baja?!

— Nem, Msztyiszlav hazajött, itthon van. Máris hívom.

— Várjon, miféle baj történt?

— Szoltamurad, Tata itthagyott bennünket!

— Nem létezik! Hogyhogy?… Jaj, jaj!… Majd később telefonálok. Majd csak jóra fordul minden!

Msztyiszlav kivette anyja kezéből a kagylót.

— Beszélj csak, Szoltamurad!

– Á, te vagy az, öregem? Hogyhogy?… Tudod, mi történt? Tűz ütött ki Muravjov lakásában! Azt mondják, hogy a dolgozószobában lévő régi vezetékek okozták a tüzet.

— Nagy a kár?

— Nagyon nagy! Elégett a kéziratok egy része, a másik részét a víz eláztatta. Kigyulladt az íróasztal is, és a tűz martaléka lett a legendamásolat, amelynek lefordítását már elkezdtük, minden elpusztult, egy oldal sem maradt. Az öreg kórházban van: a nagy bánattól infarktust kapott. Mindennap meglátogatom. Moszkvába kell utaznom. Találkozunk Moszkvában.

— Mi holnap indulunk édesanyámmal, Andrejevéknál megtalálsz bennünket. Rendben van?

— Megbeszéltük, öregem. Ég veled! Addig is!