A borotva éle

6. FEJEZET Kasmíri kertek

Dajárám valami szokatlanul puhán feküdt, szemén kötés. Odanyúlt, hogy letépje, de valaki gyengéden visszafogta kezét.

— Várj még, Dajárám, hamarosan bealkonyodik, akkor majd leveheted. Addig pedig egyél valamit.

Kapott egy csésze nagyon jóízű tejszínt. Micsoda boldogság tanítómesterének élő hangját hallani, kényelmes ágyon feküdni! Ám a kétely még mindig nyomta lelkét.

— Mester, hogyhogy nem hallottam, nem éreztem semmit, amikor kiszabadítottak? Vagy — Rámamurti rémületében felült — talán még mindig alszom?

— Már nem alszol, de amikor megnyitottuk a börtönödet, én mélyen elaltattalak. Esetleg túl erős lett volna a megrázkódtatás!

— Guru, mennyi időt töltöttem a föld alatt?

— Huszonnyolc napot.

— Csak? Én meg azt hittem, hogy legalább egy évet töltöttem a sötétségben! Mester, te meghallottad a hívásomat! — suttogta Dajárám, és a hála könnyei kibuggyantak a szeméből.

— Próbatételed időtartamát egy hónapban határoztam meg, úgyhogy már egészen kevés volt hátra. De te közölni tudtad velem az érzéseidet, tehát nagy erőre tettél szert. Igaz, hogy ezt a nagy-nagy szerelemnek köszönheted, nem pedig annak, hogy a kiszabadulásodra összpontosítottad akaratodat. Ezért az eredményed csak pillanatnyi volt, aztán örökre semmivé vált. De nyugodj meg, két napot a cellában kell töltened, hogy megbarátkozz a világgal.

— Két napot! — kiáltott fel Dajárám, és felemelkedett az ágyban.

Nem látta, hogy Vitarkánanda arca elkomorul, de hosszú hallgatásából, egyenletes lélegzéséből kitalálta, hogy tanítója gondolkodik.

— Mester — kezdte bátortalanul, de a guru a mellére szorította kezét és ráparancsolt, hogy feküdjön. Aztán felállt és kiment.

Dajárám végtelenül hosszú ideig feküdt, de mit számított ez a várakozás ahhoz a reménytelen ájult állapothoz képest, amelyben a sötétségben volt!

Vitarkánanda észrevétlenül ismét megjelent a szobában. Egy kis csészét illesztett Dajárám ajkához, ráparancsolt, hogy igya ki és feküdjön némán, mozdulatlanul. A fanyar ízű, sűrű, édeskés italtól forróság kezdte gyötörni, hasogatást, szúrást, megmagyarázhatatlan szorítást érzett, amely a bordák alól indult ki és végigterjedt az egész testén. Önkéntelen nyögés szakadt ki összeszorított állkapcsai közül.

— Nagyszerű! — mondta a guru. — Most ezt.

Egymás után két pirulát tett a szobrász szájába, és Dajárám tejjel nyelte le őket. Az égető szorítás elmúlt, testét soha nem érzett energia töltötte el, feje kitisztult és lehűlt. A guru Dajárám szívére tette kezét, ráparancsolt, hogy erősen hunyja be a szemét, aztán letépte a kötést. Dajárám úgy érezte, mintha ütés érné, amikor a fény áthatolt a szemhéján.

— Kelj fel, nyisd ki a szemed! — hallotta tanítómesterének hangját.

Dajárám gyorsan felkönyökölt, a fény valósággal letaglózta. Még megpillantotta tanítómesterének szakállát, a szoba falát, aztán hirtelen elszédült és hasmánt lerogyott. Vitarkánanda az ágya mellett ült és hosszú szakállát simogatta. Dajárám felült és lassan kezdte magába szívni a szoba félhomályát. Látott, ez most már kétségtelen, visszatért a látható tárgyak világába!

A professzor jóindulatúan és nyugodtan figyelte.

— Most magad is láthatod, hogy a föld alatti üreg a durva, közömbös lelkületű emberek számára készült, hogy érzékenyebbé, finomabbá váljon a lelkűk. Viszont megfosztani a világ szépségének érzékelésétől az olyanokat, mint te vagy, annyit jelentene, mint megölni lelkűket. Ha ennél hosszabb ideig tartózkodsz a sötétségben, elhal az éned. Akkor túl kicsinek bizonyul az öntökéletesedés foka, és túl drága árat kell fizetni érte. Most már tudod, hogy a te utad az emberek gyönyörű és szenvedő, ragyogó és sötét, boldog és boldogtalan világába vezet.

Szolgáld tehetséged erejével, önzetlenül és önfeláldozóén, ne hagyd, hogy úrrá legyen rajtad a gonoszság, az irigység és a kapzsiság, de ne felejtsd el, hogy a vak jóság sok rossznak lehet az okozója. Mindig tudd, hogy kivel és miért teszel jót!

A szobrász lehajtott fejjel hallgatta tanítómesterét, mint egy ókori vitéz, aki harcba indulása előtt az áldást fogadja. Vitarkánanda megsejtette Dajárám gondolatait. — A művészet legnagyszerűbb hőstette: kiragadni a szépet az olykor ellenséges, zord és rút életből, gigászi munkával megteremteni az igazi, abszolút, közérthető, mindenkit felemelő Szépséget. Sőt mi több, neked fel kell venned a harcot a mihasznák egyre jobban terjedő hatásával, akik ügyes trükkökkel, hókuszpókuszokkal becsapják a buta embereket, akiknek nincs ízlésük, és igazi művészet helyett különböző kitalálásokkal képesztik előket. Ezek majd elvetik a te kísérleteidet, kicsúfolják eszményedet. Mivel ők maguk képtelenek az igazi művészet jellemző önzetlen munkára, és minden általuk felfedezett fogást, két szín sajátos kombinálását, néhány összefüggő ecsetvonást vagy szerencsésen felfedezett árnyékolt fényt találmánynak nyilvánítanak, a világ összetevőjének neveznek, mert nem értik: egyáltalán nem olyan egyszerű az, ahogyan a természetet, az életet érzékeljük. Hogy mindenütt és mindenben megtaláljuk Mája igen bonyolult szövésmintáját, hogy szépérzékünk az alatt a több száz évezred alatt jött létre, amelyeknek során az ember lelke kialakult! Ezt a bonyolult mintát csak az igazi művészet tudja visszaadni — óriási munkával! Neked alkotóművészként és harcosként kell kilépned az életbe… No majd mondok még neked néhány dolgot útravalóul, de most feküdj, gondolkodj és fokozatosan térj vissza az életbe.

Vitarkánanda elment mellőle és félrehúzta a függönyt. A vastag falba vágott ablaknyíláson belátszott a szakadék meredek lejtője. Az alkony árnyékai kékre festették a vörösen arányló színben tündöklő sziklabordákat. A kék hegycsúcsok, amelyek olyan hegyesek voltak, mint a fűrész fogai, a fakón ragyogó égbe fúródtak.

Dajárám felállt, körbejárta a cellát, azt a nagy szobát, amelyben két puha ülőke volt, aztán függöny, egy alacsony asztal, rajta egy halom — sárga selyemzsinórral átfűzött és megsötétedett táblák közé fogott — kéziratpapír hevert. Vitarkánanda a saját lakószobájában szállásolta el. A guru könnyű léptei félbeszakították Dajárám gondolatait.

— Mindjárt besötétedik, akkor felmegyünk a torony tetejére, és ott majd légzési gyakorlatokat végzel.

— Máris lehet. Visszatért az erőm, szívem tájékán sem érzek ürességet, és már nem szédülök — jelentette ki frissen Dajárám.

— Amíg be nem sötétedik, nem szabad kimenned. Túl gyors kiszabadulásod aláássa az ősi próba erejébe vetett hitet. Megígértem házigazdáinknak, hogy senki sem fog látni itt a kolostorban. Hajnalban két gyors lábú ló és egy útikalauz várni fog odalent a folyónál, ahol a reszpákat láttuk. Egyedül mégy oda, átkeltek a Ladakh-hegygerincen és leértek az Indus völgyébe. Kalauzod tudja, hol juthattok ki a szrinagari útra, Lehtől egy kissé nyugatra. Ott találtok majd egy expedíciós tábort — geológusoké. Azoknak van egy helikopterük. Jó pénzért a vasmadár elvisz téged, ha Szrinagarba nem is, de az autóútig… Akarsz mondani valamit?

— Igen, mester! — Dajárám lehorgasztotta fejét.

— Tudom, mit akarsz mondani. De erről majd később. Mivel ezúttal hosszabb időre válunk el, közölnöm kell veled olyasmit, ami a segítségedre lesz a munkádban is és azon az úton is, amely őhozzá, a Tillottamádhoz vezet. Ne félj a szenvedésektől. Erős lelkű vagy, ezért is szenvedsz jobban másoknál, pedig megpróbálod minden módon elkerülni. Ám a szenvedés a magasba emel, és a szenvedés révén válik jobbá az egész világ. De mint mindennek az életben, a szenvedésnek is legyen határa, különben kiöli a lelket az emberből, és gonosztettek forrásává válik. Ebben a világban most nincs határa a szenvedésnek — és Vitarkánanda a hegygerincre mutatott, amely eltakarta az Indus völgyét, aztán összeillesztette két markát és így kelyhet formált —, ha a völgyben élő emberek érzéseiből merítenék, égig érne az emberi bánattal teli kelyhem. Ha számba vennénk és halomba raknánk az egész emberiség bánatát és örömét, olyan szomorú eredményt kapnánk, amelyet még te sem hinnél el, pedig fiatal és erős vagy!

A nők mindig többet szenvedtek, mint a férfiak. Amióta a katonaállamok legyőzték az összes másfajta társadalmi formákat, a nőt csalárd módon magasztalták, a valóságban pedig hajszolták, megvetették és elnyomták, már csak amiatt is, mert jobb, finomabb és közelebb áll a természethez, mint a férfi.

Amikor a muzulmánok meghódították Indiát, sok ezer hős asszony lett öngyilkos, belevetette magát az ostromlóit égő városok lángjaiba, hogy ne kerüljön a győzők keze közé.

Néha az az érzésem, hogy az emberiség mindjárt a matriarchátus után elfelejtette, hogy a nő nemcsak szerető, nemcsak anya, aki gyermeket szül, hanem az ember, a gyermek, a férfi nevelője is. Emlékezz vissza a “rézkorsó” mélységére, és megérted, hogy az embernevelés a Föld egész jövője szempontjából a legfontosabb feladat, sokkal fontosabb, mint az anyagi jólét elérése. És ebben a feladatban a szépség az egyik fő erő, de csak akkor, ha az emberek megtanulják helyesen értelmezni, értékelni és felhasználni. Ezért akarok minden módon a segítségedre lenni: először harcolni fogsz azok ellen, akik lenézik és sárba tiporják a szépséget, aztán — megalkotod mindenki számára, a jövő számára is!

Mindkét kezét Dajárám vállára tette.

— Ezért el kell fogadnod a segítségemet, és ne utasítsd vissza büszkeségből, vagy mert szégyelled elfogadni. Te most kilépsz az alvilágba, ahol csupán a lelkierőd, bármilyen nagy is, nem lesz elég!

Vitarkánanda ezután előhúzott a sarokból egy kis faládát, felnyitotta és kivett belőle egy vaskos pénzköteget.

— Tessék!

— Mester!

— Ez azoknak az embereknek az ajándéka, akik jóindulattal viseltetnek irántad és az ügyed iránt. Tedd el! Már megint csak magadra gondolsz — jegyezte meg Vitarkánanda szemrehányóan és átnyújtotta a pénzt Dajárámnak. — És ha Tillottama sorsa attól fog függni, hogy átvetted-e ezt a marék papírt vagy sem? Tillottama nélkül nem juthatsz sehová, soha ne felejtsd el a kettősség törvényét, amely mindenható ebben a világban, emlékezz az állat teste és az ember lelke között hányódó érzések zűrzavarára! Te és Tillottama — mert minden igazán szerető szív eggyé akar olvadni — elkerülhetetlenül ennek az egységnek két oldala lesztek. Minél szorosabban olvadtok össze, annál élesebbek lesznek a bennetek felmerülő ellentétek. Ne csodálkozz ezen, ne ijedj meg, ne hagyd, hogy eluralkodjanak rajtad a benneteket elválasztó érzelemkitörések. A lány megszeret: elkerülhetetlenül és természetesen akar a tiéd lenni forró, őszinte szívének minden erejével. Mit csinálsz majd akkor, ha új erőre kapnak benned a bősz démonok? Tillottama semmiben nem tud a segítségedre lenni. Minél erősebben akar majd hozzád tartozni, annál erősebben hiszed majd, hogy csak a múlt jár az eszében.

— Ez igaz, mester- kiáltott fel kétségbeesetten a szobrász-, de hát mit tegyek? Segíts!

A guru mély tüzű szemében szokatlanul zord láng lobbant fel.

— A fekete mágia nem mese, valóban létezik. Persze, nem holmi okkult varázslatot és bájitalt jelent, hanem a gonosz és tisztátalan lélek erejét, amely hatalma alá hajtja a gyengébbeket. Vele szemben áll a jóravaló gondolatok, a tiszta vágyak, a segítségnyújtás és a szerelem fehér mágiája. Ha ezen a téren az ember igazán erős, engedelmességre késztethet másokat, a jóságos nyugalom légköre veszi körül, amely visszaveri és elnyomja a rossz emberek gonosz erőit. Egyszer majd mindenki rádöbben erre és minden babona nélkül megkezdi a harcot a fekete mágia — az ember pszichikumában rejlő sötét erők megnyilvánulása ellen! Azt tanácsolom, hogy ezt most végezd el és elsősorban azt küzdd le, ami benned jelentkezik. Már megmondtam: neked a tantrák útján kell haladnod.

De menjünk fel a toronyba, a csillagok alá.

Rámamurti Kis Tibet zöldes fényben ragyogó ege alatt utoljára gyakorolta a különböző pózokat; kihúzta mellkasát, lassan szívta be és ki a rendkívül tiszta magas hegyvidéki levegőt. Úgy érezte, hogy új erő árad széjjel a testében, leült a guru lába elé, és Vitarkánanda beszélt neki a tantrák lényegéről, őseredeti jelentőségükről, amelyet nem torzítottak el mágikus szertartásokkal, a fajtalankodások és ivászatok hazug rítusaival.

Időszámításunk első századaiban, vagyis körülbelül kétezer évvel ezelőtt keletkezett Devi istenanya kultuszából a tantrák tanítása, és azt hirdette, hogy a Védákat az ősidőkben állították össze, amikor az emberek még egészen mások: sokkal erényesebbek és sokkal erősebb jelleműek voltak. Manapság — ezt a kort kálijugának, a gonoszság vagy Káli démon korszakának nevezik — az emberek mások, rosszabbak őseiknél. Rosszat akarnak és elvetik a jót, telhetetlenek az élvezetek habzsolásában.

Ennek következményeként a gonoszság elkerülhetetlenül terjed a világon, egyik nemzet háborút indít más nemzet ellen, a barátság kölcsönös kizsákmányolássá változik, és a testi szenvedély az egyetlen, ami összeköti a férfit meg a nőt.

A tantrák szerint a világnak ebben az állapotában a predesztináció érvényesül. Az emberek oly mélyre süllyedtek, hogy már nem képesek felfogni saját lezüllésüket, nem látják a megmenekülésükhöz vezető utat. Ezért a tantrák feladata: a vallási kultuszt vonzóvá tenni az emberek számára öt elemen (tattva), más néven “Öt M.”-én keresztül. A méreg megöli az embert, de az orvos kezében gyógyszerré válik; ugyanígy azok, akik a testi élvezeteknek hódolnak, a guru szakavatott keze alatt kigyógyulnak belőlük. De akárcsak a méreg esetében, a legcsekélyebb tévedés halált okoz, a tantrák útján is nagyon könnyen elpusztul az ember.

Vitarkánanda hosszabb szünetet tartott. A szakállát simogatva, összehúzott szemmel, bánatosan nézett maga elé, mintha a bölcsesség szükségszerű elkorcsosulása és a vallási kultuszok eltorzulása nyomasztaná.

— Mindazonáltal a tantrák tanítása sok haszonnal járt — szólalt meg váratlanul a guru —, a legádázabb ellenfele volt Szarínak. A legnagyobb gonosztettnek tekintette a nő bárminemű megsértését.

A tantrák másodszori férjhezmenetelre buzdították az özvegyeket, kimondták, hogy a nő elválhat impotens férjétől, és megtiltották, hogy a nőt csupán a testi élvezetek tárgyának tekintsék.

Felhívom a figyelmedet egy részletre, amely így szól: “Ott, ahol világi élvezet van, nincs felszabadulás, ahol felszabadulás van, ott nincs világi élvezet. De a Szent Szépségnek nevezett sakti-forma nagyszerű hívei számára az élvezet is, a felszabadulás is összetett tenyerük között található…”

— Milyen gyönyörű ez, mester! — szaladt ki Dajárám száján.

— Emiatt az egy tantra miatt beszélek neked a tantrizmusról! Ez az egész neked, művészembernek szól, akinek a szépség jelenti az élet értelmét és gyönyörét. De ne hidd, hogy egyszerű és könnyű lesz az utad. Mint minden egyenes út, ez is nehéz és veszélyes.

— Veszélyes? Miért, mester?

— Mert ha belemerülsz az érzelmek világába, és tovább feszíted őket a végletekig, tudnod kell úrrá lenni fölöttük. Különben megőrülsz, lezüllesz, lelkileg összeomlasz. Egy kard élén kell végigmenned a félelmetes kísértetektől hemzsegő szakadék fölött!

— De vajon meg tudom-e tenni ezt az utat, mester? Én, a mindennapi sorsú, hétköznapi ember?

– Érzem, hogy igen. Két csap tartja össze a lelkedet: a szépség utáni vágy és a szerelem. De mivel a szerelmed egyúttal a fenséges szépség megtestesítője is, nagyszerűen fel vagy fegyverkezve. Hallottál már valamit a sorasi-púdzsáról, a nő tiszteletéről?

A szobrász csak gyámoltalanul elmosolyodott, a guru pedig elmagyarázta annak a tantra-szertartásnak a lényegét, amely a szépséggel és szerelemmel való megtisztulást jelenti.

— De ne felejtsd el — fejezte be Vitarkánanda —, hogy a sorasi-púdzsa többször is megismételhető. Viszont ha a szertartás alatt lezuhansz a kés éléről, prédája leszel az alantas érzéseknek. Mondj el mindent a lánynak, ne titkolj el előle semmit. Akkor hű segítőtársad lesz. Ne felejtsd el!

Vitarkánanda rövid hallgatás után felállt.

— Mennem kell. Aludj jól — mondta és ujjaival megérintette Dajárámnak feléje hajtott homlokát. — Vendégszerető házigazdáinknak majd megmagyarázom, hogy köszönet nélkül való eltávozásodat ne vegyék tiszteletlenségnek, mert hisz elutazásod életbevágóan fontos volt. Hosszabb időre elválunk egymástól, és emiatt szomorú vagyok. Hatalmas erő a kölcsönös lelki vonzalom.

— Mester — suttogta fájdalmas arccal Dajárám, és érezte, hogy összeszorul a szíve. Csak most eszmélt rá, hogy mennyire szereti és tiszteli ezt a végtelenül jóságos, okos és szerény embert. Fölénye soha sem hatott nyomasztóan a szobrászra — mindig csak a tiszta jóakaratot tapasztalta a gurunál, akit a legbölcsebbnek tartott ismerősei közül.

— Ne keseredj el, ennek így kell lenni, mindkettőnk szempontjából. Néha talán ott leszek melletted, nézlek majd messziről és segítek jó szándékú gondolataimmal. Ne felejtsd el, fiam, hogy a jó és a rossz, az aljas és a tiszta gondolatoknak megvan a saját életük és rendeltetésük. Ha megszülettek, beleömlenek a karmát — a te karmádat, a más emberek, sőt az egész nép karmáját meghatározó cselekedetek közös áramlatába. Ezért tartsd kordában őket, ne hagyd hogy elburjánzzanak a méltatlan gondolatok. Ég veled!

Dajárám elbotorkált a számára kijelölt cellához a torony alsó szintjén, és rázuhant az ágyra. Azt hitte, hogy még csak egy másodperc telt el, amikor egy ismeretlen szerzetes már rázta is a vállát Dajárám leballagott a szakadékba, és amikor visszafordult, hogy egy búcsúpillantást vessen a kolostorra, már késő volt — eltűnt a sziklás szakadék kanyarulata mögött.

Dajárám és kalauza felfelé kapaszkodtak a hágóhoz, útjukat ragadozó madarak vijjogása kísérte. Túl van hát a nyomasztó napokon, amelyeket — végzetes tévedésből — a világtól visszavonultan töltött el. Most, hogy ismét visszatért az emberi gondokkal, aggodalmakkal, várakozásokkal és számítgatásokkal teli világba, gyorsan és biztosan kell cselekednie. Meglepődve tapasztalta, hogy mennyire tele van energiával és erővel. Az első hágó után egy másik következett, késő este pedig a fáradt lovak lába rálépett a szagos, szürke ürömmel benőtt széles fennsíkra, amelyet sárga meredélyek öveztek. A két vándor felért egy dombra, amelyen kőlapok meredeztek. Az alacsonyan álló nap sugaraiban fürdő fennsík arányló tisztásként tündökölt. Délről vöröseslila sziklafal határolta, mögötte kékes ködbe burkolódzó hegyek tornyosultak. A közeli dombok sötét ultramarinkék színt öltöttek, távolról pedig lilának tűntek. Még távolabb, dél felé egymást követték a vonulatok, és színük egyre világosodott. Kék színáranyalatuk egyre derűsebb, élénkebb és tisztább lett. A szelíd, kerek hegycsúcsok olyanok voltak, mint valami légiesen könnyű kelme hullámai. Ezek a hegyláncok már szülőföldjéhez közeledtek. A kék ország nyájasan hívogatta, úgyhogy szívét öröm töltötte el.

Másnap vagy húsz mérföldet csak lefelé ereszkedtek, az Indushoz. Melegebb lett a levegő, barátságosabb növényzet borította a völgyeket, szelídebben fújt a szél.

A geológuscsoport főnöke meglepődött, amikor egy indiai fiatalembert tibeti öltözékben látott közeledni, aki az ő ladakhi köszöntésére kitűnő hindi nyelven válaszolt. Dajárámnak szerencséje volt, mert a főnököt Szrinagarba rendelték, a helikopter félig üresen indult, a szobrásznak tehát nem kellett kérését pénzzel megtámogatni. Dajárám elbocsátotta kalauzát a lovakkal, és a táborban éjszakázott. Másnap reggel forogni kezdtek a “szitakötő” óriási légcsavarszárnyai. Aztán az Indus fölé emelkedett és egy széles szakadékon keresztül lassan elszállt délnyugatnak. Rámamurti a gép fülkéjében elöl ült és az alattuk elsuhanó tajtékzó patakokat, kőtömböket, tűhegyes sziklacsúcsokat, himalájai cédruserdőket nézte, és azt hitte, álmodik. A mély szakadékokban félelmetes falak és málló sziklák zárták körül, szélrohamok dobálták a helikoptert, amelyet minden pillanatban az a veszély fenyegetett, hogy nekicsapódik valamelyik sziklának és összetörik. A törzse alatti vékony merevítőkön lassan forogtak a kerekek.

A gép a várostól hat mérföldnyire, egy hegyvonulat lábánál épült repülőtéren ereszkedett le a földre. Az első győzelem! Két nap az esetleges két hét helyett! De ebben neki még nem volt semmilyen érdeme: eddig tartott a guru segítsége. Innen már önállóan tevékenykedik…

A tibeti önmegtartóztatás után elsősorban egy ruhaüzletre, aztán egy jó fürdőre van szüksége. Onnan a postára siet, hátha már megjött Anaréndra válasza?

A válasz megérkezett: majdnem egy hónapig hevert a postán a vaskos légipostai levél. Tehát már úton volt, amikor ő arra kérte a gurut, hogy zárják be a sötét odúba. Milyen ostoba és makacs fajankó volt!

Feltépte a borítékot, de ebben a pillanatban eszébe jutott valami, és a gondolattól valósággal megdermedt: mi lesz, ha minden álma összeomlik?

— Meg sem ismerem európai ruhában — hallotta Dajárám az ismerős hangot. A geológusok főnöke állt mögötte egy fiatal, szőke hajú, kék szemű európaival, aki vékony anyagból készült ruhát viselt. “Túl könnyű öltözék Kasmírban” — gondolta Dajárám Rámamurti, aki bár megedződött Tibetben, mégis vastagabb ruhát vásárolt.

A főnök már a geológusok táborában rokonszenvesnek találta a fiatal szobrászt, de a közös élmény, amelyet a helikopterből látott kasmíri tájak nyújtottak nekik, még közelebb hozta őket egymáshoz. Az éleslátású mérnök észrevette a felbontott borítékot Dajárám kezében, és nyomban leolvasta a szobrász arcáról a nyugtalanságot.

— Elnézést, de úgy látom, zavarok! No de még találkozunk: az utazók útjai okvetlenül keresztezik egymást. Jöjjön mister… — Dajárám nem értette a furcsa hangzású külföldi nevet.

A levél szemrehányással kezdődött. Anaréndra közölte, hogy ha Dajárám akkor rögtön elmond neki mindent, már az első este kiszabadítják Tillottamát. Részletesen beszámolt a Riva fejedelemségben forgatott jelenetekről. A film második részének cselekménye abban az ódon palotában játszódott, amelyet a maharadzsa elfogott fehér tigrisekkel telepített be. A templomból (vagyis Khadzsurahóból) elrabolt devadászit (vagyis Tillottamát) a herceg magával viszi ősi palotájába, amelyet tigrisek őriznek. A devadászi szökést kísérel meg és majdnem életét veszti, de a fakír (vagyis Anaréndra) megmenti. Anaréndra megírta továbbá, hogy ő, mint félelmet nem ismerő hatha-jógi, elámult Tillottama páratlan bátorságán, míg rá nem jött, hogy a lánnyal valami nincs rendben. A filmben volt egy jelenet, amikor a devadászi a tigrisek lakta belső udvart körülkerítő falon fut végig. Tillottama megtorpant, megingott: megjátszottá, hogy elvesztette az egyensúlyát és megrémült. A felvevőgép bőszen duruzsolni kezdett. A falon Tillottamával szembejövő Anaréndra észrevette, hogy a lány nem folytatja a futást, hanem csak áll elmélázva, mintha nem is hallaná a rendező dühös utasításait. Az egyik hatalmas, sűrű fekete csíkos hófehér tigris közvetlenül Tillottama alatt állt meg, mellső mancsaival a falra kapaszkodva a magasba nyújtotta nyakát. Élénk kék szemét a lányra szegezte, aki most lehajolt hozzá és feléje nyúlt. A megrémült rendezőnek elakadt a szava, de az operatőr folytatta munkáját: megörökítette ezt a váratlan jelenetet. A tigris kitátotta pofáját, vicsorgott és kivillantak éles nyolccentiméteres agyarai. Aztán lekonyította fülét és lehasalt. Anaréndra fentről a fal tetejéről kígyószerűen laposnak és szélesnek látta a fejét. A fenevadnak a színésznőre szegezett bizalmatlan, az imént még megvetést tükröző, fürkésző szeme pedig sötétedni kezdett és gonoszul villogott. Tillottama megtántorodott. Anaréndra látta: a tigris a következő pillanatban olyan magasra ugrik, hogy eléri a lányt, vagy pedig Tillottama ugrik le hozzá a falról. Villámgyorsan előreszökkent hát, felkapta a színésznőt, végigrohant a falon és leszaladt vele a rövid lépcsőn az alsó udvar sarkában álló fügefa árnyékába.

Az egész jelenet remekül sikerült a filmen, úgyhogy a rendező nem ismételtette meg dublőzzel. Aztán sokáig magyarázott valamit a producernek, aki a forgatócsoporttal együtt érkezett ide. Amikor a “fakírok” eljátszották a szerepüket, a producer személyesen számolt el velük, hálásan megköszönte a közreműködésüket és rendelkezésükre bocsátotta a kocsiját Alláhábádig.

Anaréndrának fogalma sem volt arról, hogy Dajárám ugyanabban az időben, ugyanabban a városban kórházi ágyon feküdt.

Amikor hazaért és megkapta Dajárám levelét, azonnal felkereste az Orfeus társaságnak, a producer kétes hírű vállalkozásának bankját, hogy megtudjon valamit a forgatócsoport hollétéről. Treizis úr forgatócsoportjával Adzsantában, azután onnan Bombaybe utazott, jelenleg pedig Lonaulában, egy Bombay környéki fürdőhelyen pihen, ahol a bank két hónapra lakást bérelt a számára. Anaréndra megbízta bombayi barátait, hogy tartsák szemmel a producert.

Anaréndra csak Dajárám táviratára várt, hogy Bombaybe vagy más helyre utazzon — amit Rámamurti találkozásuk színhelyéül kijelöl. És a távirat máris repült Új-Delhibe és tudatta Anaréndrával, hogy Rámamurti az első repülőgéppel elindul Szrinagarból, hogy rendeljen két jegyet a bombayi járatra és hogy várakozáson felül Dajárámnak van pénze. A szobrász alighogy feladta a táviratot, máris rohant ki a postáról és hanyatt-homlok vágtatott a légiforgalmi kirendeltségre. Szerencséje volt, mert kapott jegyet: egy katona épp akkor mondta le a repülőutat, de ez a gép csak holnapután reggel indul. Több mint egy napot várni! Eközben meg Tillottama talán valóban nem akar tovább élni… Hátha ez volt az utolsó eset, amikor hitt a szabadságban, a jóságban és a lovagiasságban? És csalódott: honnan is tudhatta volna, hogy mi történt ővele? Ó, istenek, nem szabad zúgolódnia, várnia kell, aztán cselekedni! De a szégyen még sokáig fogja marni a lelkét, amiért kitért a harc elől!

— Mondtam ugye, hogy az utazók mindig összefutnak — nevetett vidáman a ladakhi geológus, amikor szőke útitársával belépett a kirendeltség helyiségébe. — Jegyet akar venni, vagy már vett is? Persze, Új-Delhibe?

— Vettem. A holnaputáni járatra.

— No akkor itt van egy útitársa, Ivernyov úr! Ismerkedjenek meg, uraim: Rámamurti szobrászművész, aki most jött vissza Tibetből, Ivernyov orosz geológus, új és nagyszerű barátunk. Elnézést, de nagyon nehéz helyesen kimondani a másik nevét.

Rámamurti kíváncsi pillantást vetett a szinte vele egykorú, túl könnyen öltözött, sovány férfira.

— Sok időt töltött Ladakhban? — kérdezte az orosz geológus kitűnő angolsággal, és két tenyerét összetette maga előtt — namaszte az európai kézfogás helyett.

– Ó, csak másfél hónapot… egy tibeti kolostorban.

— Nagyon szeretnék eljutni oda és körülnézni! — mondta felélénkülve az orosz férfi. — Számunkra, romantikus hajlamú emberek számára Tibet még ma is a különleges ismeretek, a rejtélyek országa.

— Bizonyára sok nyugati kalandregényt olvasott! — szólalt meg a ladakhi geológusok főnöke.

— Hát persze! — vallotta be mosolyogva az orosz vendég. — A gyermekkorunkban kialakult elképzelések nehezen oszlanak szét.

— Ott menedékre találhat az, aki vissza akar vonulni az életből — mondta Dajárám… — Nem bánnám, ha a tibeti kolostorok amolyan pszichológiai pihenő- vagy gyógyhelyek lennének. Egyszer talán majd azokká is válnak!

– Érdekes szavak egy indiai ember szájából!

— Népem vallásosságára gondol? De hisz én épp most jövök onnan!

– Ön nem mondott ilyesmiket — fordult az orosz férfi a geológusok főnökéhez —, pedig két idényt is töltött ott. No persze nem kolostorban… Különben is csak tréfálok. Ön egy ebéddel tartozik nekem, amiért meghatároztam leletük, egy érdekes ásvány jellegét. Akkor hát most váltsa be az ígéretét! Mert az, amit az első látásra megállapítottunk róla, megér egy jó ebédet. Különben hát engedje meg, hogy én hívjam meg ebédre önt mint a lelet felfedezőjét, mert sokkal jobban megérdemli, mint én. És egyúttal meghívjuk új ismerősünket is.

— Ivernyov úr rövid pihenőjét töltötte itt — magyarázta Dajárámnak a főnök — és barátian felajánlotta nekünk széles körű ásványtani ismereteit. Ezért jöttem ide és ezért hozhattam önt magammal. Az expedíció, amelyben orosz barátunk tanácsadóként dolgozik, India déli részén tevékenykedik.

— Akkor hát önnek is hálával tartozom — hajlott meg Dajárám az orosz geológus előtt. — Ha ön nincs, én most valamelyik hegyvidéki völgyben vánszorgok amolyan kétszáz mérföldnyíre Szrinagartól.

— Mindig kellemes érzés másokon segíteni ilyen egyszerű módon — mondta félig hetyke, félig szomorú mosollyal az orosz geológus —, az ember gazdagnak érzi magát.

– Ön valóban gazdag: sokat tud! — mondta a ladakhi geológus.

— Ugyan már! Egyszerű mérnök vagyok, legfeljebb olyan egyetemen tanultam, ahol egy bányamérnöknek kitűnően kell ismernie a gyakorlati geológusmunka három alapelemét: az ásványtant, a bányászatot és a vegyészetet.

— A leningrádi bányászati főiskoláról van szó?

— Pontosan. Nálunk azt tartják, hogy az ásványtan tudása, az ásványok pontos, mégis gyors meghatározásának ismerete ugyanannyi, mint a gyakorló orvos diagnosztikai képessége. Mindkét esetben egyszerű eszközökkel állapítjuk meg a helyes diagnózist, amelyre a laboratóriumoktól távol nagy szükség van… De ezek a részletek aligha érdeklik Rámamurti művész urat. Mi még elbeszélgetünk este, munka után. Holnap pedig meghívom mindkettőjüket egy szrinagari és város környéki sétára. Ez az utolsó napom, és már meg is rendeltem a gépkocsit.

Dajárám örömmel fogadta el a meghívást: hamarabb telik el a gyötrelmes várakozással teli nap.

Az orosz geológus pontosan a megbeszélt időpontban megjelent a szállodában. A volán mellett egy mogorva külsejű csupa szakáll szikh férfi ült, de a ladakhi főnök nem volt velük. Dajárám kérdő pillantására az orosz vendég közölte, hogy mister Pulla Senojnak sürgős dolga akadt, de ha mister Rámamurti nem tartja unalmasnak az ő társaságát, mivel abszolút nem ismeri Szrinagart…

— Néha jobb, ha nem tud semmit az ember, csak megy tágra nyitott szemmel, és nem zavarja mások tudása, ízlése.

Az orosz vendég fürkésző pillantást vetett rá, de nem válaszolt.

A szobrász, amikor Ladakhba utazott, nem tudott megismerkedni a kasmíri fővárossal. Ezért most egész életére emlékezetébe vésődött ez a nap, amelyen együtt kóborolták be az ismeretlen várost “menjünk, amerre a szemünk lát” alapon. Erről a városról írta a XIX. században egy lírai költeményében Thomas Moore, hogy “földi paradicsom”. India muzulmán és hindu költői egyaránt a legagyafúrtabb, legpompásabb jelzőkkel illették dalaikban Kasmír völgyét. Igaz, a versek jelentős részét a különböző korok udvari dalnokai írták, akik az emberi érzéseket és szavakat a szégyentelen talpnyalás eszközévé tették. De a hízelgők falkája sem tudta eltorzítani Kasmír és fővárosa valódi szépségét. “Szegények vagyunk — mondják a kasmíriak —, de van nálunk három olyan dolog, amelyek a régi közmondás szerint megkönnyítik a szív keservét: tiszta víz, zöld fű és gyönyörű nők.”

Áthajtottak a várost két részre osztó hideg vizű Dzshelam folyón, a teljesen fából, egyetlen szög nélkül épített, kocka alakú, hegyes tetejű Sáh-i-Hamada-mecset közelében. Gépkocsijuk az elsőrendű úton megkerülte a kettős kúp alakú “Salamon trónja” nevű hegyet, hogy megtekintsék a mogul császárok hírhedt kertjeit.

Aztán visszahajtottak a városba, újból átmentek a Dzshelam hídján, és nyugat felé folytatták útjukat. A várost elhagyva, hat mérföldnyi utazás után a sofőr megállt egy tónál, ahol elágazott az út; hátrafordult és kérdő pillantást vetett Ivernyovra. A geológus némán a bal oldali útra mutatott, a szikh férfi elégedetten bólintott, és a kocsi máris sebesen nekilódult a lankás emelkedőnek, amely egy áttetsző zöld vizű, igen sebes sodrású kis folyó mentén vezetett.

Dajárám már éppen meg akarta kérdezni, hogy hová mennek, amikor az orosz geológus szégyenlős, kisfiús mosollyal közölte: nem tudta megállni, hogy meg ne nézze Gulmargot, amelyet az angolok építettek — sokat senyvedtek az indiai síkság hőségétől, és ebben a magashegyvidéki, hűvös faluban töltötték a szabadságukat. Az angolok távozása után a városka kiürült. Az összkomfortos, kétemeletes szállodák és villák üresen álltak, és a hegylakók jószága legelt a kövektől megtisztított tisztásokon.

– Én nagyon kedvelem a magashegyvidéki emberlakta helyeket, — mondta Ivernyov. — Van valami különös, szomorú varázsuk az ideiglenesen elhagyott településeknek… De önt aligha érdeklik a személyes benyomások. Én vagyok a hibás, mert nem figyelmeztettem erre a kis kiruccanásra, lehet, hogy ön szívesebben kószálna a városban? Mindjárt visszafordulunk!

— Nagyon téved. Igen érdekes ez a kirándulás meg az, amiről beszél — tiltakozott Dajárám, majd némi tétovázás után azt kérdezte: — Nemrég valamilyen súlyos veszteség érte?

— Miért gondolja? — csodálkozott az orosz férfi.

— Nem is tudom. Van valami kifejezés a szemében, aztán a szavai, a szomorú magány utáni vágyakozása. Egy indiai ember hasonlóképpen cselekedne, de én azt hittem, hogy egy európai azzal gyógyítaná lelki sebét, hogy szüntelenül az emberek között lenne, túl hangos zenét hallgatna, nagyokat inna. Avagy talán helytelen elképzelésem van az európaiakról?

– Én azt hiszem, hogy az európaiak és az indiaiak nem mind egyformák. Önnel is történt valami, hogy a tibeti kolostorba menekült?

— Igen, testi sérülésekkel, fájdalmakkal és legyengüléssel kezdődött, aztán megpróbáltam elmenekülni önmagam elől.

— Nem sikerült?

— Nem. De most már más vagyok!

— Ezek szerint ön nem tartja gyengeségnek a szomorú magányt?

— Nem, mégpedig addig, amíg az ember össze nem szedi a gondolatait, erejét, és el nem töpreng azon, mi legyen a történtek után. De ha valaki arra gondol, hogy ez örökre így marad, akkor teljesen legyengült. Erre a sötétségpróba után jöttem rá.

— Sötétségpróba? Mi az? — Az orosz vendég elővett egy furcsa, hosszú szopókás cigarettát tartalmazó, fekete lovast ábrázoló dobozt és megkínálta Rámamurtit meg a gépkocsivezetőt. Dajárám elhárította, de a szikh férfi óvatosan kivett egyet, rágyújtott és először mosolyodott el, ezzel nyugtázta a távoli északi országból érkezett vendég baráti, majdnem gyengéd figyelmességét.

A szobrász bizalmába fogadta Ivernyovot, és hozzáfogott, hogy elmondja neki keserű történetét. Az út, amelyet alaposan megrongáltak az esőzések, erősen dobálta a kocsit, úgyhogy a gödrök, a kátyúk megkerülésekor mindig féloldalra billent. Az orosz vendég nem sokat törődött a rossz úttal, figyelmesen hallgatta Dajárám elbeszélését, időnként meggyújtotta kialudt cigarettáját.

— Teljes szívemből sok sikert kívánok önnek! — mondta a geológus, aztán kezét rátette Dajárám ujjaira és megszorította a kezét. — És köszönöm önnek, hogy elmondta. Története olyan csodálatos, hogy azt hittem, nem is önről van szó, hanem egy különleges emberről… mondjuk egy film főhőséről vagy még inkább egy ősi legendáról! Szeretnék az ön helyében lenni! — Ivernyov elhallgatott, majd újabb cigarettára gyújtott rá.

— Az én helyemben? — csodálkozott őszintén a szobrász.

— Hát persze! Ön előtt világos a cél, szilárd az elhatározása, egyenes a harca. Megküzdhet az elveszett kedveséért, tudja, hol keresse, hová vigye.

– Ön viszont nem tudja?

— Nem tudom, semmit nem tudok, és még csak lehetőségem sincs arra, hogy megtudjam!

— Egy icipici lehetőség azért mindig van. Csak el kell határoznia magát az embernek és szilárdan kitartani elhatározása mellett — vetette ellene Dajárám.

Már hét és fél ezer lábnyi magasságban jártak. Az út itt már nagyon rossz volt, annyira feláztatta az eső, hogy egy negyedórás ádáz harc után a sofőr leállította a kocsit és egy széles karmozdulattal jelezte, hogy az utasoknak gyalog kell folytatni útjukat. Dajárámék sietve elindultak, hogy mielőbb túljussanak a még hátralevő két mérföldön és a négyszáz méteres emelkedőn.

Dajárámék nekivágtak a lankás emelkedőnek, az út mentén húzódó és kövekkel teleszórt, árokká mélyült, lovak járta ösvényen. Feljutottak az erdő borította első előhegységre. Az olykor hetven méter magas, sudár törzsű himalájai óriási ezüstös lucfenyők a kék égbolttal kacérkodtak az áttetsző levegőben. A hatalmas fák, amelyeknek törzsét három ember is alig érte körül, sötét tűlevelű, kurta, sok szintű ágaikat az ég felé emelték. Az emberek törpéknek látszottak a faóriások tövénél.

— Milyen szép ez! Az ember sokkal jobban érzi itt magát — mondta elgondolkodva a geológus és teleszívta a tüdejét levegővel. — Minket északiakat eltikkaszt az indiai forróság. Holnap Delhiben leszünk, ahol már minden más, de nekem még tovább kell utaznom délre.

— Délre? Nem tekinti szerénytelenségnek, ha megkérdem, hová?

— Madrászba, ott van a telephelye annak az expedíciónak, amelynek dolgozom.

— Madrászba! De hiszen néhány nap múlva én is ott leszek. Fel kell kutatnom Tillottama rokonait és vissza kell szereznem neki az indiai állampolgárságot. Madrásszal kell kezdenem, az a megoldás egyetlen kulcsa.

– Értem. Értesítsen majd, hogyan végződött bátor vállalkozása, amelyhez sok sikert kívánok. Higgye el, hogy ez nem puszta kíváncsiság.

— Hol találom meg Madrászban?

Az orosz geológus elővett levéltárcájából egy névjegyet.

— Ezen minden rajta van: a címem is, a telefonszámom is. Rojapetta, nem messzire a Mount-Roadtól.

— Köszönöm. Hamarosan tudomást szerez mindenről… vagy egyáltalán nem hall felőlem semmit, és abból tudni fogja, hogy kudarcot szenvedtem.

— Az az érzésem, hogy sikerrel fog járni. Talán azért, mert önben megvan az a vasakarat, amely biztosítja a sikert.

Gulmarg zöld tisztásán, amelyet a sötét, sűrű fenyőerdőtől majdnem feketének látszó dombok öveztek, hűvös szél fújt a meredek sziklafalak felől. A kék hegylánc fölött két szinten újabb hegyek tornyosultak, amelyeket hó borított.

Faházak, szállodák és üzletek sorakoztak az utca két oldalán, de sehol egy teremtett lélek — akárcsak egy elvarázsolt kastélyban. Panaszosán csikorogtak és lobogtak a szélben az ablakvédő táblák meg a nyitott ajtók, és ez csak fokozta az elhagyatottság, a magány érzését.

Amikor Gulmargból visszatértek, együtt megebédeltek, majd csónaktaxin siklottak a csatornákon és a Dal tavon, amely tele volt úszó szállodákkal és bérbe vehető uszálylakásokkal. Csak késő este váltak el egymástól.

Dajárám, akit kimerített a rengeteg új benyomás, sokáig nem tudott elaludni, újra felidézte emlékezetében az új ismerősével töltött egész napot. A mérnök idegen volt ugyan, mégis olyan barátinak és közelinek érezte, mint kevés rokont.

A szobrász, szokásához híven, behunyt szemmel feküdt, és úgy vonultak el előtte a képek, mint egy lassított felvételen.

Új orosz barátja meglepte Dajárámot, aki megszokta, hogy az európaiak mohó kíváncsisággal a bazárokba és az üzletekbe rohannak, mert minél többet szeretnének vásárolni. Ivernyov is kíváncsian szemlélte a nagyszerű hímzéseket, a szőnyegeket, a cizellált korsókat a fafaragásokat, Szrinagar büszkeségeit, de ez az érdeklődése csak akkora volt, amilyennel a város életének más sajátosságait is nézte. A geológus nem vett semmit, pedig — Dajárám észrevette — nem fukarkodott a pénzzel, ha arról volt szó, hogy gépkocsin vagy csónaktaxin utazzanak. Csak egyszer fordult elő, hogy félig tétovázás, félig sajnálkozás látszott Ivernyovon — amikor egy mozgóárus csónakjával az ő ladikjuk mellé siklott és kiterítette az orosz vendég előtt egy havasi leopárd pompás bőrét; végül is elküldte az árust, és hosszasan elgondolkodott…

Egyik kép váltotta a másikat a szobrász agyában, aztán észrevétlenül elszunnyadt, és csak egy perccel az előtt ébredt fel, hogy szállodai szobájába belépett a boy.

Mialatt a taxi a repülőtér felé száguldott vele, gyakran hátrafordult, de hiába remélte, hogy megpillantja az orosz geológus kocsiját. A repülőtéren megtudta az okát: az indulást két órával elhalasztották, mert Amritszárban vihar tombol. Ivernyov nyilván már korábban tudomást szerzett róla. Dajárám kilépett a helyiségből, leült a védőtető alatt egy padra és az itt-ott áttetsző ködfátyolba burkolódzó Pir-Pandzsal hófehér csúcsaiban gyönyörködött. A késés — nem számít, csak két óra, aztán még kétórás repülőút…. Hosszú ideig nem szívja majd magába a fennsík tiszta levegőjét, nem látja az élénk kék égbolt felé törő hóborította csúcsokat. Innen, erről az öt és fél ezer láb magas fennsíkról leereszkedik a forró síkságra, amelyet könyörtelenül perzsel a nap és amelyen por meg a forró széltől rezgő szárazköd hullámzik, fölötte pedig ólomszürke ég terül el.

Aztán meg Bombay párás forrósága következik. Bombayé, ahol Tillottama sínylődik!

A repülőtér várócsarnoka megtelt utasokkal. A szobrász már messziről észrevette új orosz barátját, akit egész embercsoport vett körül; csupán egyetlen ismerőst fedezett fel: a ladakhi geológuscsapat főnökét. Dajárám nem akarta zavarni őket, ezért csak messziről üdvözölte mindkettőjüket, aztán sietett, hogy beszálljon a repülőgépbe, amely már alaposan átforrósodott a tűző napon. Csak a felszállás után ültek egymás mellé az orosz vendéggel a gép farokrészében, és arról kezdtek csevegni, mennyire megváltoztatta az emberek életét az, hogy gyorsan lehet nagy távolságokat megtenni s eljutni egyik helyről a másikra…

A repülőgépet dobálta, rázta a légáramlat abban a sávban, amelyben a Himalája hideg levegője az Indus és a Gangesz közötti terület forró levegőfrontjával ütközött össze. Odalent egyhangú sárgás ködlepel úszott. Kis idő múlva pedig már az új-delhi hatalmas repülőtér betonlapjain gurultak a gép kerekei. A hőség nyomban megcsapta az embereket, amint kiszálltak a repülőgépből. Dajárám elbúcsúzott az orosz geológustól és sietett a már messziről integető Anaréndra és a víg kedélyű, kövér Szésagirirao mérnök felé.

— Tibet javadra vált! — kiáltott fel a mérnök. — Ellenállhatatlan lettél. Legfőbb ideje, hogy a szép nők meghódítására indulj!

— Igen, ha nem számítjuk a kopaszságomat. Még nem nőtt ki a hajam — felelte Dajárám.

— A turbán alatt nem látszik! Most már értem, miért vagy úgy kiöltözve, mint egy maharadzsa.

Anaréndra szemrehányó pillantást vetett a barátaira — hogy lehet tréfálkozni komoly dolgokkal?! — aztán így szólt:

— Ha nem vagy fáradt, még ma indulhatunk tovább. Két jegyet rendeltem.

— Hát te, Szésagirirao, nem tartasz velünk?

— Nem. Anaréndra azt mondta, hogy nélkülem is elegen vagytok. Ez jól is jön nekem, mert most nem egykönnyen tudom szabaddá tenni magam. De szükség esetén számíthattok rám.

— Egyáltalán nem lesz rád szükség — mondta határozottan Anaréndra. — Ebédeljünk meg. Van még másfél óránk. Menjetek és foglaljatok asztalt, én addig kifizetem a jegyek árát.

A vendéglő sarkában sok szabad asztalt találtak. Amikor helyet foglaltak, a mérnök körülnézett és megszorította Dajárám kezét.

– Ígérd meg, hogy üzensz értem, ha segítségre lesz szükséged. Ezt pedig ne utasítsd vissza! — Szésagirirao elővette tárcáját. Dajárám megállította barátja kézmozdulatát.

— Hidd el, hogy pénzre nincs szükségem! Nézd, mekkora pénzköteget hordok magammal, mint egy üzér — mondta a szobrász és megmutatta degeszre tömött pénztárcáját a mérnöknek.

– Ó, istenek! Az én ötszáz rúpiám elbújhat mellette. De van még valamim. Nyúlj csak az abrosz alá!

Dajárám súlyos fémtárgyat érzett a kezében.

— Mi ez? — kiáltott fel, amikor egy rövid csövű, furcsa nagy billentyűs automatapisztolyt pillantott meg. A masszív fegyver acélja zordan csillogott. — Minek ez? — kérdezte Dajárám és az indiaiaknak a gyilkolással szemben táplált ösztönös undorával visszaadta a fegyvert. — Nem süllyedhetünk a gengszterek színvonalára.

Szésagirirao vidáman felnevetett, aztán hanyagul legyintett.

– Én legalább annyira tisztában vagyok a törvények fonákságaival, mint te. Azok csak a rendes embert fegyverzik le, mindenfajta bandita és tolvaj pedig, aki fütyül a törvényre, azt tesz a fegyvertelen emberekkel, amit akar. Tehát azért készítettem ezt a fegyvert, hogy az ember ne érezze magát megalázottnak, mert védtelen minden gazemberrel szemben. Egyetlen bíróság sem nyilvánítja tűzfegyvernek, vagy akárminek, amivel lőni lehet. Nézd! — A mérnök elhúzta a tárfedélzárat a pisztoly agyán és kivett onnan egy opálos színű folyadékot tartalmazó lapos kis üveget. — Ez van benne tár és golyó helyett. Ez a dugattyú, amely alulról nyomja; ez a szelep, amely a billentyű elhúzásával kinyitja a cső torkolatát, ez pedig a másik dugattyú a szóróval. A támadó a pofája közé kap egy adag csípős, de ártalmatlan vegyszert, amelynek összetétele az én titkom. Nem történik semmiféle gyilkosság, mégis teljes diadalt aratsz bármely támadón! A kis üveg húsz “lövésre” elegendő szert tartalmaz, de itt van még két tartalék üveg. Hát nem remek? Fogd, jól jön majd neked!

Dajárámnak eszébe jutottak a guru szavai: “Te most kilépsz az alvilágba, amelyben a lelkierőd, bármilyen nagy is, nem lesz elegendő!” — és hálásan elmosolyodott, majd a zsebébe csúsztatta a súlyos pisztolyt.

Megjött Anaréndra a jegyekkel. A jó barátok megebédeltek, majd gép indulásig az étteremben üldögéltek. Amikor már a levegőben voltak, Dajárám feltette Anaréndrának azt a kérdést, amely állandóan gyötörte: “Bombayi barátaink hogy akarják felkutatni Tillottamát?”

— Már rábukkantak! — felelte higgadtan Anaréndra.