A borotva éle

1. FEJEZET Kövek a sztyeppén

Szeleznyov másodszor látta Girint, és most fehér köpenyben másnak, idegennek, szigorúnak mutatkozott. A furcsa orvos állandó segítőtársai — a fürge, ideges Szergej és a sovány Verocska — olyan ünnepélyesek voltak, mint régen a hivők az istentiszteleteken. A fülledt levegőjű alagsori laboratórium végében, amelyet alig világítottak meg az alacsonyan csüngő lámpák, néhány öreg és fiatal ember ült egy hosszú asztalnál. Girint hallgatták, aki határozott léptekkel járkált le és fel az asztal előtt.

— Innokentyin Jefimovics Szeleznyov azért utazott ide Kelet-Szibériából, hogy magyarázatot kapjon furcsa hallucinációira, amelyek háborús sebesülése után kezdődtek és különösen azután fokozódtak, hogy egyszer véletlenül mérges gombát evett. Hallucinációi homályos, izgalmas látomások. Olyankor erős veszélyérzete támad, mintha valami baj, halál leselkedne rá. Olyan állatok árnyai jelennek meg előtte és tűnnek el — hol egyenként, hol falkástul —, amelyeket csak képekről ismer: elefántok, orrszarvúak, óriás macskák. Itt minden valószínűség szerint a tudat alatti emlékezetnek egy igen ritka megnyilvánulásáról van szó. Ez az emlékezet a “memory of generations”, ahogy egy angol pszichológus elnevezte, vagy az “öröklődési információ”, ahogy a mai tudósok mondják a kibernetika nyelvén. A szervezet ezt az óriási, hihetetlen terjedelmű emlékezetet a tudat alatti munka számára rejtjelezte. Csak különleges esetekben és valószínűleg csakis az embernél változhat tudatossá — olyankor gondolati képekben nyer kifejezést…

— Kérdése van hozzám? — fordult Girin egy éltes emberhez, aki szkeptikusan méregette vékony keretes szemüvege mögül.

— Tisztázni szeretnék valamit. Ezek szerint maga Freud követője, mert az ember magasabb rendű idegműködését tudatosra és tudat alattira osztja.

— Nem Freudé, hanem a természet objektív valóságáé. Freud és követői ott tévedtek, hogy pszichikumunkat tudatosra és tudat alattira osztották. Valójában ez dialektikus egység, kettősség, a gondolkodásnak nevezett egy és ugyanazon folyamatnak két oldala. Olyan, mint két párhuzamos áramlás, amelyek szüntelenül együttműködnek, kölcsönösen ellenőrzik egymást és indukálódnak. Érthetően fejeztem ki magam?

— Igen, igen — ismételgette egy türelmetlen hang. — Elmúltak azok az idők, amikor a kocatudósok elválasztották a pszichikumot a fiziológiától, mások pedig ellenkezően, mindent a reflexek primitív materializmusával próbáltak magyarázni, így aztán zsákutcába jutottak. Csak a kibernetika segítségével sikerült kijutnunk belőle. Pedig már Pavlov is “a fiziológia és a pszichológia törvényes házasságáról” álmodott, ezek az ő tulajdon szavai. Ennyit erről!

— Az emberi szervezet öröklődési emlékezete számtalan nemzedék élettapasztalatának eredménye: ez a tapasztalat az őseinktől, az őshalaktól az emberig, a paleozoikus kortól napjainkig eltelt időszak alatt halmozódott fel. A sejteknek és a szervezetnek ez az ösztönös emlékezete olyan automata pilóta, amely önműködően vezet bennünket az élet minden megnyilvánulásán keresztül, harcol a betegségek ellen, működteti az igen bonyolult ideg-, vegyi, villamos és ki tudja, még milyen automata szabályozó rendszereket. A nemzedékek emlékezete által felhalmozott múltbeli tapasztalatból eredő egyes érzések olykor hallucinációkat okoznak, jóllehet a hallucinációk rendszerint a normális agyműködés kóros hasadásakor keletkeznek. De én itt csak az invert, vagyis a megfordítható hallucinációkra gondolok, amelyeket a tudatunkban az emlékezet áttekinthetetlen állományából kibukkanó valamiféle részecskék okoznak. Ezek szédületes lehetőséget teremtenek számunkra: magán az emberen keresztül bepillanthatunk sok millió éves történetének mélyére, ha életre keltjük tudatában a bekódolt emlékezetállományt. Mi nemcsak ketté tudjuk osztani a tudatot és a tudatalattit, hanem fel tudjuk tárni a tudat alatti emlékezetet is, aztán a tudatba visszavetítve megkapjuk a megfejtést.

Egyelőre ez az egyetlen út, mert csak az agy képes megfejteni saját kódját. Mivel sejtettem, hogy Innokentyij Jefimovics hallucinációi megfordíthatok, javasoltam neki, hogy vesse alá magát egy ártalmatlan, de nehéz kísérletnek, és ő hajlandó szolgálatot tenni a tudománynak.

— Meg aztán magam is tisztában akarok lenni a dologgal — szólt közbe Szeleznyov, aki eddig igen figyelmesen hallgatta Girint.

— Ez a dolog pedig a következő. Normális ember az, akinél — képletesen kifejezve — a pszichikum mutatója nullán, vagyis a tudat és a tudatalatti között húzódó észrevehetetlen határvonalon rezeg, a tudat és a tudatalatti kölcsönösen együttműködik és egybeolvad a borotva éléhez hasonlóan vékony pszichikai tengely: az abszolút egészséges én mentén. Ezt az állapotot a vegyi folyamatok igen bonyolult rendszere, továbbá a szögesen ellentétes, de ugyanolyan keskeny tengelyeken ringó hormonok, enzimek kölcsönhatása biztosítja. A pszichikum egyik fő kémiai tengelye: a hipofízis és mellékvesék hormontengelye, más néven pituitaer-adrenalin-tengely, amely a foszforforgalmát szabályozza az agyban és általában a szervezetben. Például egy olyan készítmény, mint az LSD25, a közismert anyarozsméreg származéka meg tudja akadályozni, hogy a foszfor eltávozzék a vizelettel, meg tudja ingatni ezt a tengelyt. Beadjuk Innokentyin Jefímovicsnak, és ezzel kettéosztjuk a tudatát és tudatalattiját. Később majd meglátjuk, mit kell alkalmazni az elnyomott tudat felgerjesztéséhez, hogy az maximálisan érzékennyé váljék a leválasztott tudatalattinak a jelzései iránt. Javaslom, hogy kezdetben bufotenint alkalmazzunk. Lehetséges, hogy növelni kell az agy serotonintartalmát, vagy kipróbálni a cojaba nevű dél-amerikai növény magvaiból készült füstölőszert. Ezenkívül fokozni kell a gondolkodás intenzitását. Ez minden.

— Hogyan lehet fokozni a gondolkodás intenzitását? — kérdezte Szergej.

— Meg kell bontanunk az agyban a cholinészteráz és acetylcholin egyensúlyát, amelyek ugyanolyan ellentétesek egymással, mint minden más rendszer. Az első anyag serkenti az agyműködést, fokozza a gondolkodást, a második csökkenti. Érdekes, hogy ha minél lejjebb ereszkedünk az állatok fejlődésének lépcsőjén, annál nagyobb lesz a butító jellegű acetylcholin aktivitása. Megtaláltam a módját annak, hogy a vércsatornanyílásokon veszélytelenül bejuttassam a cholinészterázt az agyba…

— Egy-két dolgot nem értek — mondta Szeleznyov —, de engem elsősorban az eredmény érdekel. Mégpedig nagyon. Úgy érzem, hogy a fejem nem valami erős, és nehogy valami baj történjen… ha már minden egy kés élén billeg.

— A következő történik: mindjárt kap tőlem egy adag LSD-25-öt és eufóriába esik: jókedvű lesz, felszabadul a gondok alól, nem érez haragot, sem félelmet, megszabadul mindentől, ami rossz az életben. Ez afféle boldog érzés, amely akkor fog el bennünket, amikor szépet álmodunk. Nagyon jó kedve lesz, de nem sokáig, mert azután elromlik, nagyon rossz kedve lesz! Az eufória átalakul szomorúsággá. Bánkódni fog amiatt, hogy megszűnt a boldogság érzése. A bánatot felváltja egy nehezen leírható állapot, amely olyasféle érzés, mintha minden pillanatban a feneketlen űrbe akarna zuhanni. Aztán zuhanni kezd, és segítségért üvöltözik. — Girin a hallgatóihoz fordult, és így folytatta: — A pokol és a pokoli kínok látomásai, amelyek mindig a végtelen és feneketlen űrrel kapcsolatosak, okvetlenül a pszichikumhasadás eme stádiumának szüleményei a szkizofrén betegeknél.

Amikor ezek a heves érzések elhalványodnak, maga apátiába esik, és- közömbös lesz minden iránt, ami ezután következik. Lehet, hogy felrémlik egy, szakadékok között vezető keskeny ösvény, de maga már nem fog félni. Még a nap is elhalványodik, és maga elindul az üres térbe, amely hideg és távol esik az egész világtól. Ez az utolsó stádium. Miután körülbelül négy órát töltött mind a három stádiumban, visszatér megszokott létébe. Fontolja meg, még visszakozhat. Senki nem kényszeríti rá!

— Ugyan már, doktor! Soha életemben nem féltem semmitől, a maga szakadékaitól sem ijedek meg. Adja ide azokat a tablettákat, ne húzzuk tovább az időt!

— Várjon! Csak sorjában mindent! — Girin kinyitotta az encefalográf kamrájának vastag ajtaját, Szeleznyovot bevezette, és egy mély fotelbe ültette. — Ide bezárjuk magát, elszigeteljük az egész világtól. Telefonon érintkezünk egymással. Közölje velem érzéseinek változásait, mi pedig feljegyezzük, írhatja maga is, bármit írhat, amit csak akar, itt a kék éjjelilámpa alatt talál füzetet, ceruzát, órát. Próbálja megjelölni az időpontokat, ha tudja. Na most aztán valóban minden kész! — Girin kezet szorított vele, és kilépett a kamrából.

Szergej nyomban rázárta a kamra ajtaját, és két masszív tolózárral bereteszelte.

Szeleznyov végigment minden stádiumon, amelyeket Girin előre megjósolt.

Egy hétig kellett folytatni a kísérleteket, amíg sikerült kitapogatni az anyagok megfelelő kombinációját, amely végül mint a sebészkés, felnyitotta az öntudatlan memória zárait, és eltávolította akadályait azon a helyen, amely véletlenül legyengült Szeleznyovnál. Az öröklődési mechanizmusok továbbításának az őstől az utódokig húzódó igen hosszú láncában valami épségben maradt teljes őseredeti állapotában, mint ahogy mítoszok és legendák formájában, szájról szájra szállva, fennmaradtak az elmúlt évezredek eseményei is. Szeleznyovnál természetesen nem egy hang szólalt meg és beszélt hozzá az évezredek mélyéből. Sok nehézségbe került, míg az éles szemű vadász és a kitűnő elbeszélő szavakba tudta formálni az összefüggéstelen színeket, érzéseket, végül pedig a vizuális képek töredékeit, amelyek tulajdon énjének mélyéből bukkantak fel.

Girin konzultált az őslénytantudósokkal, és kiderült, hogy mintegy negyvenezer év választotta el az 1961-és esztendőt az ember történetének attól a töredékétől, amely rövid időre felvillant Szeleznyov tudatában. Girin kijelentette, hogy ez még szerény eredmény. Később a tudomány mélyebben hatol majd bele a múlt emlékezetébe.

Ma már aligha találná meg valaki ezt a helyet a földgömbön: sziklás hegyvonulat, amelynek néhány nyúlványa benyomul a sztyeppbe. A szürke és vörös sziklák meredek oldalán szétszóródott óriás cédrusok tekervényes gyökerei szaggatták a köveket. Dombvonulatok nyúltak lefelé a sztyeppre, magasságuk gyorsan csökkent, és a karmait a talajba süllyesztő mancshoz hasonlítottak, amely erősen belekapaszkodott a föld képébe.

A hegyvonulatban barlangok tátongtak, és ezekben törzsének tagjai laktak: hatalmas termetű, vidám emberek, akik nagy vadakra vadásztak, és akik megvetették a folyón élő halászokat, teknőcevőket. Azok ismerték a vizek szeszélyeit, és nem féltek a csúszómászóktól: a krokodiloktól és a mérgeskígyóktól. Ugyanakkor nem mertek nyílt harcba keveredni a szárazföld uraival: az oroszlánokkal, a tigrisekkel és a leopárdokkal, a félelmetes kardfogú macskákkal, akik a távoli múltból maradtak itt, és rekedtes vonításuk olykor még belevegyült az oroszlánok mennydörgésszerű bömbölésébe és a tigrisek kurrogásába.

Szeleznyov törzsének tagjai nem féltek nyílt harcba bocsátkozni a hatalmas macskákkal. Az ősünk emberré válását elősegítő tűzön kívül a legnagyobb felfedezés — a lándzsa! A szilárd, hosszú és hegyes szerszám távol tartja az embertől a félelmetes, gyilkos karmokat és fogakat, nem engedi, hogy elérjék a legsebezhetőbb pontot, a hasat. Ha van lándzsád, a többi már csak tőled függ: az erődtől, az eszedtől, a cselekvésed gyorsaságától.

Az embernek fel kell vennie a harcot! Még a hátát biztosító sziklák között is, hű társaival, a hozzá hasonlóan bátor harcosokkal együtt meg tudja védelmezni gyermekeit és a nőket, akár éjszaka is, amikor a nagy ragadozók uralkodnak a terepen. A sötétben az embernél jobban látó szemük óriási előnyt jelent nekik. A nyílt síkságon, élelemszerző útján (az élelem mindig kevés a hegyekben) még a legerősebb vadásznak is jaj, ha ráesteledik.

Minden bokor, üreg, kis domb kelepce lehet, ahonnan bömbölve ugorhat elő egy óriási macska. Vagy ami még rosszabb és még szörnyűbb — váratlanul, hangtalanul, minden figyelmeztetés nélkül leteperheti a harcost egy ráugró súlyos fekete tömeg. Roppan a gerinc, a dühös és rémült kiáltás elhal az ajkán, az alattomos ragadozó meg az elpusztult harcost magával cipelve eltűnik a bozótosban. Társai hasztalan keresnék a sötétben, még a friss vér szaga sem segítene!

De hát nem lehet mit tenni, menni kell, hajszolni a zsákmányt és hazavinni. De a vadász megszomjazik, a víz viszont a sztyeppén ritka, az itatóhelyek pedig veszélyesek… holott a sokat gyalogló, futkosó embernek-sok-sok vízre van szüksége.

Szeleznyov a temérdek állatot szemlélte a végtelen síkságon. A tengernyi növényevő állat bőséges táplálékot jelentett: csontvelőt a kisgyerekeknek, vért a szoptató anyáknak, húst és zsírt a férfi vadászok erős és fáradhatatlan izmainak fejlesztéséhez. De a zsákmányt elejteni csak úgy lehet, még ha rengeteg is az állat, hogyha az ember elhagyja a védelmet nyújtó sziklákat, és messze behatol a sztyeppbe, akkor viszont a véletlen játékszere lesz.

Az emberek olyan kevesen vannak, hogy mindenkit számon tartanak, mindenkit gondosan védelmeznek törzsbeli társai. Milyen nehéz felnevelni az élet viszontagságai közepette egy férfi harcost vagy egy fajfenntartásra alkalmas erős nőt! Nagyon sokáig növekszik az ember gyereke, amíg a törzs teljes értékű, kellően nevelt tagja lesz belőle, aki minden szükségest megtanult. Ezért a ragadozókkal vívott párviadalban elpusztult vagy megnyomorodott ember nagy veszteség, több vadász vagy nő pusztulása pedig az egész törzset a kihalás szélére sodorhatja.

Az agyafúrt feltalálók már rég kitalálták, hogy a fontos ösvények mentén föld alatti odúkat kell ásni, amelyekben elrejtőzhetnek az üldöző vadállat elől menekülő vadászok, vagy egy vízhordó nő. De ezek az odúk csak egy embernek nyújtottak menedéket, legfeljebb kettőnek. Mit tegyen egy csoport vadász, akik a tetejében még nehéz zsákmányt is cipelnek? Ezenkívül az odúkban nem tárolhattak élelmet, főleg vizet. Ezek az odúk a sztyepp belsejébe induló vadász számára nem voltak alkalmasak!

Szeleznyov jól tudta mindezt, amikor megpillantotta magát a sztyeppén, távol az omladozó szikláktól és görgelékkövektől. A vadászok, ha zsákmányért indultak, rendszerint az életmentő kövek közelében igyekeztek tartózkodni, hogy aztán veszély esetén oda futhassanak vissza.

Szeleznyov különböző sztyeppi tájak váltakozó, félig-meddig irreális, filmszerűen pergő képeit látta maga előtt, amelyek sokkal gyorsabban siklottak feléje, mintha menne vagy éppenséggel futna.

A közeledő halál homályos érzete, amelyet már a korábbi hallucinációiból ismert, most bizonyossággá vált, mert megpillantott egy furcsa állatot, amely egy orrszarvú önfejűségével mindenen keresztülgázolva robogott feléje. De nem orrszarvú volt, hanem — nagyon furcsa — elefánt. Nagyságra bizonyára felülmúlta Sangót, azt a hatalmas indiai elefántot, amelyet a moszkvai állatkertben látott Szeleznyov. A sötét színű elefánt ormánya rövid volt, és hosszú törzsét gyorsan vitték kurta lábai. Nagyon lapos homloka miatt ostobának, vadnak látszott a szörnyeteg. Ezt a benyomást csak fokozta a vastag nyak, amelyen óriási izmok dudorodtak. Meglepően hosszúak voltak az agyarai: karvastagságú, négy méter hosszú csontok, amelyek zöldes színűek voltak s nem fehérek, mint az elefánté. A szörnyeteg Szeleznyov felé robogott, úgy, hogy dübörgőit alatta a föld… A látomás eltűnt, így hát Szeleznyov nem tudta meg, hogyan menekült meg az otromba elefánttól, amelyben a leírása alapján a paleontológusok az auvergne-i masztodonra ismertek. Ez az állat nagy számban élt Európa és Kazahsztán síksági folyói mentén.

A friss nedvesség szaga és a tündérrózsák illata sztyeppi folyó közelségét sejtette. A kissé nyirkos és puha talajt — szétszórtan, akár egy kertben — legyező alakú, alacsony bozótok borították. A bozótosban távolról bikához hasonló, de oszloplábú, magas sörényű állat kószált. Felemelt orrú széles pofáján taréj húzódott, kupolaszerűén kidudorodó homloka fölött az orrszarvúéhoz hasonlóan csillogó, egyenes szarv meredezett. Nagy, gonosz szemeit csontkinövés védte.

Az egyszarvú belefúrta pofáját a földbe, és teljes súlyával ránehezedett. Egy méter vastag izomkötegek dudorodtak a vállától egészen a tarkójáig. Szája két oldalán szétnyílt a föld, az állat mély barázdát szántott, amelyből vastag gyökerek fordultak ki. A vadállat rágni kezdte a gyökereket; hatalmas fogai között csikorgóit a föld.

Szeleznyovnak eszébe jutott a földet felhántó, száz lóerős motorral működő bulldózer, és alakja elfedte az egyszarvú látomását, de az őslénytantudósok könnyen megállapították a furcsa állatról, hogy elaszmoterisz, amely Ukrajna, Szibéria sztyeppjein élt, továbbá majdnem az egész Ázsiában, beleértve Kínát is.

Szeleznyov emlékezetében sokféle állat vonult el, amelyeket nem ismert fel, talán azért, mert maradványaik nem maradtak fenn napjainkig, vagy pedig olyan állapotban maradtak meg, hogy a tudósok nem tudták rekonstruálni külsejüket.

A képek megelevenedtek, nyüzsögtek, egymásra torlódtak, és jó időbe telt, amíg Szeleznyov úgy érezte, hogy lefelé zuhan egy ijesztő, sötét szakadékba, amelynek függőleges falai odafent egyre közelednek egymáshoz, és hihetetlenül vastag, fekete boltozat alá zárják. Úgy rémlett neki, hogy ez a boltozat örökre elvágja az egész világtól. Egyszer csak újra megpillantotta a ragyogó napfényt, amely visszaverődött a csillogó sziklákon. Ösvényen ment, amelyről tudta, hogy forráshoz vezet. Előtte, sűrűn hátrafordulva egy nő futott, aki egy óriáskígyó karikába csavart bőrét cipelte vállán: kényelmes vízhordó eszközt. Szeleznyov elégedetten nézegette a nő erős lábát, amely könnyedén vitte masszív testét; gömbölyű vállát, amelyeket félig eltakart gyűrűkbe göndörödő sűrű sörénye. Megnyerte tetszését a nő széles pofacsontú arc csillogó fogsora, hosszúkás, keskeny szeme, amellyel huncutul nézett rá. A bal füle mögé tűzött kőtörőfű kék virága kacér külsőt adott neki. Szeleznyov a szakadék oldalán ekkor zsírosán csillogó kődarabot pillantott meg, amely fentről legurult, felbecsülhetetlen értékű nefrit, a balta rendkívül szilárd alapanyaga. De lehet üvegszerű obszidián is, amelyből egyszerű hasítással éles kés vagy lándzsahegy készíthető. Szeleznyov egy ugrással a szakadék oldalán termett, megvizsgálta a követ, és leugrott az ösvényre.

A nő gyorsan futott, alakja hamarosan eltűnt, egy háromszáz lépésnyire magasodó szikla kiszögellése mögött. A vadász utánavetette magát, megkerülte a sziklát, de ekkor hirtelen megtorpant, mert majdnem nekiütközött a nőnek, aki kezét a mellén keresztbe téve, fejét mélyen lehajtva, a földön guggolt.

Haja sűrű függönyként omlott az arcára. Húsz lépésnyire előtte, ott, ahol az ösvény két meredek sziklafal között húzódó keskeny hasadékba torkollott, egy kardfogú tigris állt mozdulatlanul, előrenyújtva mancsait, magasan tartva masszív fejét, amelyet mintha szürke kőből faragtak volna ki. A fenevad halálra ítélt áldozata fölé tornyosult, és ráérősen nézegette. Szájából, amelyet olyan szélesre tátott, amilyenre csak egy kardfogú képes, félkönyöknyi hosszú, görbe és késszerűen lapos agyarak meredeztek elő. Szeleznyov érzékeny orrát megcsapta a fenevad bűzös lehelete. Lecsüngő alsó állkapcsáról nyúlós nyál csepegett a fehér, poros ösvényre.

A kardfogú megpillantotta Szeleznyovot. Hátán felborzolódott rövid, szürke szőre, az állán és alsó állkapcsának szegleteiben kemény, fekete szőrök meredeztek, iszonyatos pofája most még nagyobbnak rémlett.

A kardfogúak rendszerint éjszaka vadásztak. A fenevad megjelenése nappal az emberlakta sziklák közelében arról tanúskodott, hogy már volt dolga emberrel.

A kardfogú lehasalt, és kezdett összegömbölyödni. A következő pillanatban behemót teste átszeli a levegőt, és teljes súlyával eltiporja, éles karmú mancsaival leüti a törékeny alakú, vakmerő lényt, aki nem hajlandó engedelmes és könnyű prédájává válni.

Szeleznyov éles hangú üvöltése egy pillanatra visszatartotta a tigris ugrását. A vadász hosszú keze megmarkolta a nő haját, széles tenyerébe nyalábolta egész gubancos sörényét. Könnyedén felrántotta a földről, és a háta mögé penderítette, aztán hangtalanul azt parancsolta: fuss! A nő úgy száguldott a menedéket nyújtó barlangok felé, ahogy arra csak őseink voltak képesek. Szeleznyov ezt már nem láthatta, mert a kardfogú ugrott. A vadász hihetetlenül gyorsan reagált erre a mozdulatra: pontosan a rárontó szürke tömeg alá zuhant, és közben keze végigsiklott a kiszögelléshez támasztott lándzsája nyelén.

A kardfogú teste olyan erősen csapódott neki, hogy egy másodpercre a lélegzete is elakadt, és szeme előtt vörös ködbe borult a világ. De a vadász most már nem félt semmitől és nem érzett fájdalmat. Elkapta a harci szenvedély…

Szeleznyov kemény és engedelmes testében csontkeménnyé feszültek a rettenthetetlen agynak engedelmeskedő izmok. A vadász, amikor elmesélte ezt az emlékét Girin doktornak, az orvos elmagyarázta neki a harc, illetve menekülés pszichikai mechanizmusát, amikor is egyszerre csak nagy mennyiségű adrenalin ömlik a vérbe a mellékvese mirigyeiből, és ezáltal igen megnövekszik a mozgás aktivitása, ereje és gyorsasága.

A lándzsától megsebzett kardfogú teste ívben meghajolt, aztán átfordult. A fenevad a fogaival és a karmaival próbálta megragadni a testébe mélyen behatolt fegyvert. Ez az idő elég volt Szeleznyovnak ahhoz, hogy talpra szökkenjen. Aztán felugrott a szakadék oldalára, az alig észrevehető sziklakiszögellésekhez. Vaskampószerű ujjaival erősen belecsimpaszkodott a kövekbe, de megcsúszott, aztán lábával feljebb lökte magát, és kezével felhúzta testét alig egy tenyérnyivel magasabbra annál a helynél, ahol a kardfogú karmainak mély, párhuzamos karcolásai látszottak.

A hatalmas fenevad dühös, fájdalmas, csalódott, undorító vonítása kísérte a szakadék meredek oldalán felfelé mászó Szeleznyovot. De a kardfogú már nem tudta elérni, és mérhetetlen dühében hasalva végignyúlt a sziklakiszögelléseken, úgy próbálta elkapni Szeleznyovot.

A fenevad már egy könyöknyi távolságra közelítette meg a vadászt, aki azonban már nem tudott tovább kúszni, mert egy sima szikla tetőként csüngött a feje fölött, úgyhogy nem lehetett továbbmenni. Szeleznyovot átjárta a hideg borzongás, testének minden porcikájával hozzápréselődött a sziklához, mert érezte, hogy menten lezuhan, és csak úgy tudja fenntartani magát, ha váltogatja a súlypontját. Még egy-két pillanat, és vége. A vadász önkéntelenül feltekintett a magasban közömbösen ragyogó égboltra, és ekkor megpillantotta egy tagbaszakadt alak élesen kirajzolódó körvonalait. Törzsbeli vadásztársa kiegyenesedett, és lehajított egy súlyos görgelékkövet. A sziklafalon hasalva elnyúló kardfogú már nem tudott elhajolni, így a kő pontosan fején találta. A hatalmas szürke macska hangtalanul legurult az ösvényre. Ebben a pillanatban Szeleznyov is lezuhant. Rugalmasan talpra esett közvetlenül az elkábult fenevad mellett, és minden teketória nélkül elkezdett futni visszafelé az ösvényen. Száz hangú diadalordítás hangzott fel, és kőzápor zúdult az éledni kezdő kardfogúra. Ezúttal az ember győzött, helyesebben az emberek harci közössége…

Mindezt Szeleznyov többször megismétlődő látomása alapján írta le, aztán még kiegészítette néhány részlettel. A leggyakrabban azok a képek ismétlődtek, amelyekben nagy kődarabok szerepeltek. A sziklákban lakó emberek már régesrégen megtanultak a kövekkel bánni: körülbástyázták velük barlangjukat, védték a bejáratát és a hozzá vezető utakat. Az erős férfiak és nők — az egész törzse — görgették a kőtömböket, emelőrudakat, kerek, kisebb kőlapokat helyeztek alájuk. Egy ismeretlen lángész, akinek az egész emberiség a jövőjét köszönheti, kitalálta, hogy az olyan hatalmas kőtömböket, amelyeket egy masztodon sem képes arrább tolni, le kell görgetni a sztyeppre. A kemény talajba jól beásott súlyos szürke kőlapok valóságos erődítményt alkottak; ez veszély esetén menedéket nyújtott néhány harcosnak, akiket távoli portyáról hazatérőben ért az éjszaka. A következő kőcsoportot még távolabbra vonszolták, olyan helyre, amelyet szemmel már alig lehetett látni, de ügyeltek, hogy ezt a távolságot egy jó futó a legnagyobb gyorsasággal le tudja futni. Nemzedékről nemzedékre, lassan építették az emberek a kőerődítményeket a sztyeppén. Kis létszámú törzs nem tudta volna messzire elgörgetni a köveket. De a sztyeppbe benyúló erődítmények lehetővé tették, hogy a törzs bőséges táplálékhoz jusson és sok embert eltartson. A törzs lélekszámának növekedésével egyre távolabb görgethették a köveket, olyan helyekre, ahol hemzsegtek az állatok: a sztyeppi folyó kanyarulatához. Végül ott, a dombokon, ahonnan jól látszott a szél ringatta fűtenger, a sűrű bozótos és a ritkás pagony, amelyekben seregestül tanyáztak az állatok, büszkén emelkedtek az élére állított kőtömbökkel körülbástyázott, hosszúkás terméskövekkel borított, hegyes kőlapokból álló, gyűrű alakú erődítmények.

A ledönthetetlen kőfal mögül, amelyet még a legerősebb fenevad sem tudott átugorni, néhány harcos vissza tudta verni az oroszlánok, a kardfogú tigrisek vagy a leopárdok csapatának támadásait. Itt volt elég hely ahhoz, hogy feldarabolják a zsákmányt, pihenjenek egyet a vadászat után, sőt hogy megszárítsák a húst, amely most már nem romlott meg a barlangokhoz vezető hosszú úton.

Az emberek szeme láttára csoda történt, és ezt a csodát ők tették. A szilárd kőtömbök, amelyekkel a sztyepp mindenható urai, az elefántok sem bírtak, engedelmeskedtek az emberek közös erőfeszítéseinek. Ez a tudat tovább növelte a barlanglakók lelkesedését, harci elszántságát. Az emberek megfeszítették hatalmas izmaikat, és emelőkkel gördítették tovább a kőtömböket. A kőtömbök lassan, lépésről lépésre gurultak lefelé a sztyepp mélyére, s ott örökre biztos menedéket nyújtottak az erőseknek…

Szeleznyov sohasem felejti el az egyik legélénkebb látomását.

Egy gyűrű alakú kőerődítményben tartózkodott, amely a folyó közelében magasodó dombon épült. Egy csapat férfi és gyermektelen fiatal nő húzódott itt meg. A lányok együtt vadásztak a férfiakkal, és most a húst tartósították. Leszállt az éj, a hold nem világított, csak a számtalan csillag ragyogott odafent a magasban. Idelent a földön is csillogtak a fenevadak szemei: az ember építette erődítmény körül keringtek, és ínyüket csiklandozta a száradó hús meg az élő emberi test szaga. Ám a kőgyűrű bevehetetlennek bizonyult, mi több, halálos veszélyt rejtett. Az emberek a kőtömbök védelme alatt sebezhetetlenek voltak, és lándzsáikkal visszavertek bármilyen támadást. Aztán a bunkók és a balták végezték be a munkát, és a barlangok hideg padlózatán egyre szaporodott a nagymacskák puha bőre, amely jó meleg ruhát jelentett az apró gyerekeknek.

Ezen az éjszakán az emberek csalhatatlanul megérezték, hogy valamilyen veszély közeleg, fogalmuk sem volt arról, hogy mi ez a veszély. Mindazonáltal mindnyájan a keskeny bejáratokhoz csődültek, amelyeket őrszemek vigyáztak. Egyetlen férfi vagy nő sem mert elaludni — szemüket a sötét éjszakába fúrták, ahonnan az ismeretlen veszély közeledett.

A közelben cirkáló fenevadak valamit megorronthattak, mert elrejtőztek. Jó sok idő telt el. Az élénk csillagok még mindig ugyanúgy ragyogtak, és az éjszaka csendjében szellő sem rezdült.

Egyszer csak a legfiatalabb vadász erősen beszívta a levegőt — ez a veszély közelségét jelezte. Fülét egy élére állított kőtömbhöz illesztette. Aztán a többiek is követték példáját. A vastag földkéreg és a hideg, kemény kőtömb távoli talajrengést jelzett, amely gyakoriságánál és ütemességénél fogva léptekre emlékeztetett. Valóban lépések voltak, mégpedig egy igen hatalmas elefántcsorda lépései. A dübörgés közeledett a domb felé, amelyen a kőtömbgyűrű állt. Ha a csorda nagyon nagy, még a tágas sztyeppén sem tér le útvonaláról, és elsöpör útjából mindent. A nagy útra indult állatok nem szeretnek széles láncban menni, hanem szoros közelségben igyekeznek haladni.

A tüzeket mindenesetre eloltották, hogy ne keltsék fel az óriások érdeklődését. Fokozatosan erősödött a tompa dübörgés: az őskori elefántok a nyílt terepen egyáltalán nem haladtak oly nesztelenül, mint az erdőben. Ezenkívül a csorda alkalmasint ügetett, vagy nagyon gyorsan lépkedett, mert éppen átköltözőben volt egy távoli helyre: a legrosszabb eset azok számára, akiknek nem sikerült elhalniuk az útjából.

A közeledő csorda dübörgése ütemesnek hallatszott. Mintha mélyen a föld alatt több óriási dob szólt volna: tam, tam, tam, tam, tam…

A vadászok megborzongtak, de nem azért, mert féltek, hanem, mert elfogta őket a nagy-nagy izgalom, amely halálosan veszélyes élményt ígért…

A látóhatár közelében, a magas fű fölött hunyorgó nagy csillagok eltűntek. Ott fekete, gyorsan mozgó ékek tűntek fel: a csorda élcsoportjai, amelyek a legnagyobb hímekből álltak és amelyek utat törtek a többieknek. Ugyanilyen válogatott és bölcs elefántok zárták messze hátul a több ezer lépésnyire elnyúló csordát mint utóvéd.

Szeleznyovnak feltűnt a közeledő állatok szokatlan magassága. A sztyepp urai a kihalt elefántok egy különleges fajtájához tartoztak, amelyet a tudósok, a barlanglakó vadászok utódai, akiket lenyűgözött az állat fenséges nagysága, óriási délvidéki elefántnak neveztek el.

Szeleznyov tudta, hogy a mai afrikai elefántnak sokkal hosszabb a lába, rövidebb az ormánya, mint a fűvel táplálkozó indiai erdei elefánté. De ezek még az afrikaiaknál is magasabbak voltak. Csapott homlokú, vastag agyaras fejük hat méter magasban himbálódzott. Igaz, ezek óriási vezérelefántok voltak, de a mögöttük siető tömeg is meredek fekete falként magasodott a sötétben és inkább középkori vártornyokra, mintsem élőlényekre emlékeztettek.

A délvidéki elefántok egyenesen a kőgyűrű felé robogtak. A sztyeppi erődítményeket még sohasem veszélyeztette ekkora horda. A barlangiaké vadászok vezetője — egy erősen őszülő sörényű és szakállú óriás — nem sokáig töprengett, de hát nem is volt rá ideje.

Intésére valamennyi vadász visszavonult és leguggolt a fő kőtömbök között húzódó második kősor mögé. Leguggoltak és szoborrá merevedtek, ahogy minden vadállat teszi a döntő pillanat előtt.

Az elefántok felértek a dombra, megérezték az emberszagot, és abban a pillanatban nesztelen fekete árnyakká csendesültek. Az óriási őselefántok szinte a fél eget eltakarták. A kőgyűrű egyik fele pedig tömör fekete fallá változott, amelyen nem látszott semmilyen fényrés. Ez azt jelentette, hogy a kőtömbök között húzódó minden egyes keskeny átjáróval szemben egy elefánt állt. Az óriások olyan magasak voltak, hogy fejük a kőkerítés fölé emelkedett, de a levegőt nagy zajjal beszippantó, leeresztett ormányuk nem érte el az embereket.

Szeleznyov merően nézte a föléje tornyosuló elefánt apró, vörösen csillogó szemét. Az őselefántok dermedten álltak, akárcsak az emberek, akik még a lélegzetükkel sem árulták el izgalmukat.

Szeleznyovnak úgy rémlett, hogy az elefánt szemeiben nem csillog sem gonoszság, sem csodálkozás, hanem csupán humorral vegyes kíváncsiság. A bal oldali őselefánt ekkor hátralépett, lehajtotta a fejét, és homlokával, agyaraival nyomni kezdte a külső kerítés függőleges kőtömbfalát. A következő pillanatban az elsőt utánozva még három elefánt hajtotta le a fejét, és hegynyi testük teljes súlyával nekidőltek a többi kőnek. Szeleznyov nem tudta, milyen mélyen voltak leásva a fő kőtömbök, mert a kőgyűrűt a sziklalakók előző nemzedékei emelték. Most tehát minden az ő munkájuktól függött. Ha csak egyetlen kőtömb is kilazul az elefántok erős nyomásától, az elefántok lerombolják az akadályt, és akkor aligha menekül meg bárki is… A bal oldali óriás fülsiketítő hangon trombitáit, aztán újra összegombolyodott, és nekiesett a kőtömbnek. Trombitálására a kerítés előtt ácsorgó elefántok mind válaszoltak. A Szeleznyovra bámuló óriásnak a szájából a sztyeppi sűrű lombú fák szagát árasztó, forró lehelet csapta meg a vadászt.

A csorda dübörgése elcsendesült: Szeleznyov lelki szemével látta az akadály előtt megtorpanó és összetorlódó sok száz elefántot.

A távoli múltban élt ősök ismerték az elefántokat és sejtették, hogy egyszer még majd meggyűlik velük a bajuk. És ők, a bátor vadászok, a lelkiismeretes építők nem kímélték erejüket, a kőtömböket mély gödrökbe állították és gondosan ledöngölték a földet. Meg sem moccantak ezek az oszlopszerű kőtömbök. Ahogy teltek a másodpercek, és Szeleznyov szívét a büszkeség és az öröm dagasztotta. De azért még mindig tartott attól, hogy az óriási őselefántok egyesült erővel, hárman-négyen nekidőlnek valamelyik kőtömbnek. De vagy nem volt elég fantáziájuk a vezérbikáknak, vagy úgy vélték, nem ér annyit az egész, és egyszerűbb megkerülni az akadályt. Az óriások hátrálni kezdtek, aztán még néhány percig elgondolkodva ácsorogtak. A következő pillanatban magas trombitáló hang hasított bele a csendbe: a jelzést az az elefánt adta, amelyikkel Szeleznyov szembenézett. A mintegy kéttucatnyi hímből álló élcsoport azon nyomban kettévált és elindult — balról és jobbról megkerülte a kőgyűrűt. A mozgásba lendült csorda is kettévált, és úgy áramlott tova az ember alkotta erődítmény mellett, ahogy a folyó körülfolyja az útjába kerülő sziklaszirtet. Olykor egy-két elefánt fekete falként tornyosult az átjárók előtt. Kinyújtott ormányukkal hangosan szippantották be a levegőt. Még egyszer felhangzottak a rekedtes trombitálások. A sort záró utóvédbikák csoportja érkezett az erődítmény elé. Messze távol a vadászok mögött az élcsoport tagjai válaszoltak a trombitálásra. Az őselefántok valószínűleg azt közölték egymással, hogy a kőgyűrű nem jelent veszélyt, úgy hát az utóvéd jobbról, sietve megkerülte az erődítményt. Az óvatos vadászok még vártak, míg teljesen el nem hal döngő léptük. Az emberek ekkor diadalittasan felüvöltöttek, és hangjuk végighömpölygött a sztyeppén, fel az ég felé, mint az emberi észnek és az elődök munkájának dicshimnusza…

Szeleznyov összefüggéstelen látomásaiban hol szüntelenül ismétlődtek ugyanazok a jelentéktelen részletek, hol gyorsan és zsúfoltan peregtek le a képek és elvesztek, mert nem tudta felfogni értelmüket; ez a nagy igyekezet meg a furcsa élmények rettentően kimerítették a vadászt, úgyhogy erős idegrendszere már-már felmondta a szolgálatot.

Girin úgy határozott, hogy félbeszakítja a kísérleteket, mert azt gondolta, hogy Szeleznyov rájött eidetikai hallucinációinak lényegére és örökre megszabadult tőlük. A tudós szomorú szívvel zárta be a titokzatos ablakot, amelyen keresztül csodálatos módon be lehetett látni a múltba, de mert attól tartott, hogy Szeleznyov pszichikai egészsége sínyli meg a kísérleteket, nem folytatta tovább.

Szeleznyov könyörgött Girinnek, hogy folytassa a kísérleteket, mert még egyszer szerette volna átélni a távoli múlt hallatlan kalandjait.

Az orvos azonban hajthatatlan maradt. Mindazonáltal Szeleznyovnak sikerült még egyszer ellátogatni a múlt kísérteties világába.

Talán Szergej figyelmetlensége miatt, vagy a kísérleteknél jelenlevők közül valakinek a “jóvoltából” elveszett az új készítménynek és a 8-asaguaninnak a kipróbálásáról készített jegyzőkönyv. Ez utóbbi szer Girin feltevése szerint az öröklődési információ memóriagócait serkentette. Szeleznyov összefüggéstelen, gyorsan pergő és változó képekből álló látomásai éppen ez után a kísérlet után lelassultak, folyamatossá váltak, és lehetővé tették az egész esemény elképzelését.

Girin dühös volt. Szeleznyov most látta először, hogy jóságos, fürkésző szeme hogyan ölt szigorú, rideg kifejezést. Girin nem tűrte a hanyagságot vagy a feledékenységet, amely miatt kárba veszett a munkája.

Szergej esküdözött, hogy a jegyzőkönyvet az ellenség vitte el, és ezt olyan meggyőződéssel állította, hogy Girin végül már a fejét csóválta.

— Milyen nevelést kapott maga? Leélt egy negyed századot, és még mindig mindenütt ellenséget lát?!

Szergej, bár nagyon tisztelte tanítómesterét, nem tudta megállni, hogy gúnyosan meg ne kérdezze:

— Azt hiszi, magának nincs ellensége?

— Maga verhetetlen vitatkozó, Szergej, ezt észben kellett volna tartanom — mondta felvidulva Girin. — Hát akkor nekilátunk a sziszifuszi munkának. Még egyszer próbára tesszük Innokentyij Jefimovics türelmét!

Szeleznyov a szokásosnál is jobban izgult, amikor beült a sötét kamra kényelmes foteljébe. Talán azért, mert ez az utolsó utazása a rendkívüli látomások világába. Látomásait Girin doktor úgy hívta elő, mint valami fényképfelvételeket, és ezzel bevezette a mások számára elérhetetlen élmények világába.

Többé nem lesz semmi, ezt ő is tudta, mert a kísérletek között nem működött hallucinálóképessége. Most már a gyógyszerektől: a kis üvegcsében levő kék folyadéktól függ az a lehetőség, hogy lásson valamit. A kaktusz- és a gombakivonatoktól, meg a jó ég tudja, még milyen gyógyszerektől, amelyeknek varázsereje sokkal nagyobb, mint a varázsitaloké.

Ezen az estén, amikor Szeleznyov utoljára találkozik a múlttal, barátai: Andrejev és Turiscsev geológusok is betoppantak a laboratóriumba. A vadász lánya, Irina, elment Ritával a mozgásművészeti bemutatóra.

Andrejevet kezdettől fogva érdekelték a kísérletek, mert úgy vélte, hogy ő és Girin hasonló utakon járnak: a múlt nyomát keresik a földkéregben és az emberben.

A két jó barát végül hazament, mert nem győzte kivárni a kísérlet végét. A készítmény hatása ezúttal különösen tartósnak bizonyult, úgyhogy a vadász látomásai több órán át tartottak. Girin a készítmények halmozódó hatásává! magyarázta az esetet: felgyülemlettek a szervezetben, és ez újabb vészjelnek számított — a kísérleteket abba kell hagyni.

Vera gyorsírással jegyezte Szeleznyov első benyomásait, és a munkát csak éjjel két órakor fejezte be. Girin egy adag chlorpromazint adott a szibériai vadásznak, hogy csillapítsa felajzott idegeit, aztán taxin hazavitte Andrejevékhez, ellátta altatóval, és fáradtan hazaindult. Szeleznyov megígérte, hogy másnap felkeresi és részletesen beszámol neki az élményeiről.

A tudós rossz hangulatban volt. Ma örökre búcsút mondott annak az első reális lehetőségnek, hogy tanulmányozza a nemzedékek emlékezetét. Lehet, hogy egész életében nem adódik többé ilyen szerencsés alkalma. Vagy ha adódik, nem sikerül majd a kísérlet, ha pedig mégis sikerül, az eidetikai emlékezettel rendelkező kísérleti alany esetleg alacsony fejlődési szinten áll, vagy képtelen látomásait olyan pontosan és világosan elmondani, mint Szeleznyov. Hát igen, az a legvalószínűbb, hogy az ablak, amely egy pillanatra kinyílt és bepillantást engedett a múltba, többé már nem nyílik ki előtte! Nos, akkor közzéteszi a kísérlet adatait, és ezzel felkelti a többi kutató, a fiatalok érdeklődését. Majd alaposan tanulmányozzák az olyan eseteket, amelyek a nemzedékek emlékezetének megnyilvánulásaival kapcsolatosak… Több kutatócsoport és a számtalan eset feltárja az utat és az ember elé tartja a múlt időknek a tulajdon szervezetében rejlő tükrét…

“Ez lesz a kutató legszebb jutalma! Nem, nem a legszebb — felelt Girin gondolatban önmagának —, a legszebb az volna, ha öt, tíz Szeleznyov akadna!”

Girin mindig hamar megvigasztalódott. Ezúttal is a jól végzett munka örömével aludt el.

Szeleznyov viszont a gyógyszer ellenére sem tudott elaludni. Legutóbbi látomásai nagyon világosan rajzolódtak ki előtte. Először történt, hogy nem fenevadakat, hanem embereket látott világosan és közelről, nem pedig elmosódottan, homályosan, mint a mellettünk elsiető járókelőket…

… Egészen mások, nem olyanok, mint a képzeletében élő és az idealista tudósok könyveiben szereplő távoli ősök… Először is meglepte a barlanglakók életét megkönnyítő és kényelmét szolgáló berendezési tárgyak sokasága. Szőnyegek, lécből, bőrből való spanyolfalak és kerítések, fűből font takarók, kényelmes gyereksarkok. A tisztaságra gondosan vigyáztak. Az emberek szerétnek fürödni, nyírják a hajukat és szakállukat, vonzódnak a széphez; ezt nemcsak az edények és a fegyverek díszítései, az aránylag sima fal- és sziklafelületeket tarkító rajzok bizonyítják, hanem az öltözetük — a színük alapján jó ízléssel kiválogatott szőrmék és bőrök, a strucctojás héjából, fogakból, puha csillámkristályokból, gipszből és mészpátból készült ékszerek — is. Az éltes asszonyok sima szőrméből varrt, rövid, sötét tunikát viselnek, a sudár fiatal anyák tarka szőrmecsíkokból varrt kis szoknyában parádéznak, a szálegyenes lányok a tarka leopárdbőrt részesítik előnyben. Hőségben a nők sokszínű, hosszú szárú fűnyalábokból készült szoknyát hordanak. A férfiak a hosszú szálú hiúz, farkas, medvebőröket kedvelik, amelyekben igen harciasnak, erősnek látszanak. A gyerekek még a nagyon hűvös időben is pucéran szaladgálnak.

A sziklalakók sokat vesződnek a fegyverekkel, aztán a fali rajzoktól megmámorosodva edzeni kezdenek és lándzsát hajigálnak az állatokat ábrázoló rajzokba, hogy kezük és szemük ki ne jöjjön a gyakorlatból, és jól működjön a fenevadakkal vívott bármilyen küzdelemben vagy a vadászaton.

Szeleznyov csodálkozott, milyen kevés az aggok száma, de rájött az okára, amikor látta, hogy az öregek milyen szívósan vetik magukat a harcba a vadászaton, mert inkább akarnak harcban elesni, mint a fárasztó öregséget viselni és fonnyadozni. A törzs kénytelen óvni az öreg nőket és férfiakat, hogy sokáig és gondosan nevelhessék a gyerekeket, mert a sziklalakónak ahhoz, hogy a törzs teljes értékű tagja lehessen, tökéletesen el kell sajátítani számos mesterséget és tudást, férfinak és nőnek egyaránt — csak éppen eltérő jellegűeket…

A feszültséggel teli élet a nagy vadászat befejeztével se csillapul: az emberek kőerődről kőerődre cipelik a húsokat, ehető gyökereket és gyümölcsöket, ekképpen halmoznak fel készleteket arra az időre, amikor az állatok továbbvándorolnak, vagy aszályos időszakáll be, vagy tűzvészek pusztítanak a területen. A jóllakott és fáradt emberek hosszú ideig pihennek, hogy erőt gyűjtsenek, olyankor ház körüli munkákkal foglalkoznak és a mesélőket hallgatják. A törzsben sok tehetséges mesélő él, akiket mindig csillogó szemű, tátott szájú hallgatóság vesz körül, és az emberek az elragadtatás, az érdeklődés vagy rokonszenv hangos felkiáltásaival kísérik az elbeszélést. Az élet leleményességét, találékonyságot követel az embertől, és ők megfelelnek ezeknek a követelményeknek, mindig mindennel törődnek, józanul, nyugodtan néznek szembe a létfenntartással járó számtalan veszéllyel, edzettek, szívósak és erősek. A sziklalakók ezenkívül még azzal is kitűnnek, hogy kíváncsiak mindenre, az égvilágon minden érdekli őket, becsülik a szépet, csalhatatlan jó ízléssel díszítik használati tárgyaikat. Szeleznyov nem látott az embereken semmiféle tetoválást, sem átfúrt orrokat, ajkakat — úgy látszik, még nem süllyedtek le erre a szintre.

A széles homlokú, erős állkapcsú, egyenes és széles orrú, bátor férfiak tollakkal díszítik a fejüket, a nők kékesfekete sörényéhez nagyon jól illenek a piros, sárga, kék és fehér virágok, amelyek mindig frissek és jól harmonizálnak a kristálytiszta, csillogó és legtöbbször szürke szemük színével.

Szeleznyov kilép a barlangból és megáll a kiugró sziklapadon, hunyorog a messzi látóhatár széléig húzódó tágas sztyepp ragyogásától. A kiugró sziklapad meredeken nyúlik le a mélybe, és mintegy tetőt alkot az odalent, a lábánál heverő kőrakás fölött. A pad a hegygerinc mentén húzódik, ameddig a szem ellát. A sziklapadon itt is, ott is törzsbeli társai foglalkoznak különböző dolgokkal. A szakadék egyik bemélyedésében néhány tízéves forma gyerek hallgatja két erősen őszülő férfi intelmeit. A két öreg bőre alatt minden mozdulatra kemény izmok hullámzanak.

Az egyik tanító a térdéhez von egy pucér kisfiút, akinek a füle mögött bagolytól! fityeg, aztán — a gyereket oldalával a hallgatóság felé fordítva — az emberi test felépítésének az állatétól eltérő sajátosságait magyarázza. Szeleznyov érdeklődéssel figyeli az öreg kézmozdulatait, és egy könnyű lándzsa hegyével a homokba rajzolt ábráit. Az öreg vadász azt magyarázza, milyen nagyon hátrányos az ember függőleges járása a veszélyes fenevadakkal való összecsapásban. Az állatnak fent van a kemény, csontos, izmos háta, elöl pedig a harapós szája. Az ember legsebezhetőbb pontja: a hasa pedig egy szinten van a fenevad fogaival. Harc közben az ember meggörbül, előrehajol. Elég, ha egy ádáz karom behatol a hasába — mindörökre eltávozik az ismeretlen kék országba, ahonnan senki sem térhet vissza.

Ám az előredőlt állás ingatag, mert az embernek csak két lába van, tehát könnyebben elesik, mint az állat. Tehát ahhoz, hogy valaki igazi vadász lehessen, meg kell tanulnia tökéletesen bánnia a fegyverrel, mert bármilyen erős is az ember, fölényét a fegyver biztosítja. De a fegyverrel nem tud bánni az, aki nem tudja irányítani saját testét, ezért kell szüntelenül gyakorlatozni, versenyre kelni egymással ügyességben, szívósságban, türelemben…

Szeleznyov elhalad a gyerekek mellett, akik szomjasán isszák tanítójuk minden szavát, és a sziklapadon lassan elindul kelet felé, a sűrű kis erdősziget irányába, amely mintegy húszezer lépésnyi távolságban kéklik. Vár valamire, s mert ez a homályos érzés nyomasztja, megszaporázza amúgy is sietős lépteit, sőt futásnak ered, ahol a terep ezt lehetővé teszi.

A keresztben húzódó hegynyúlvány sziklakiszögellésén megpillant egy kőszoborként, mozdulatlanul álló férfit, akinek tekintete a végtelen sztyeppén kalandozik. Az ösvény közelében, egy búvólyukban, amely valaha kondorkeselyű fészke volt, egy nagyon fiatal lány ül, ugyancsak mozdulatlanul, és szélesre nyitott szemekkel bámul maga elé. Szeleznyov tudja, hogy a sziklalakók gyakran vonulnak magányba, hogy elmerengjenek élményeiken. Ezt “az ég és a föld faggatásának” nevezi. Ilyen pillanatokban nem illik háborgatni az embert. A vadász lelassítja lépteit, és nesztelenül oson tovább, de a lányka egyszer csak feléje fordítja fejét. Nyílt és bizalomteljes mosolyától arca gyermekien huncut, bájos lesz. Ezt látja utoljára Szeleznyov, aztán befordul egy keskeny sziklahasadékba. Ez a mosoly valóban az utolsó üdvözlete annak az ősi népnek, amely háromszáz vagy négyszáz évszázaddal ezelőtt élt az ismeretlen hegyekben… Itt megszakadt a látomások logikus rendje. És a vadász egyszer csak a törzs lakóhelyétől távol, a hegyvonulat alacsony lábáig húzódó sűrű trópusi erdő szélén pillantja meg magát. A fehér hegyoldalakat rövid szakadékok tarkítják. Mélyükön nyílások sötétlenek, amelyek alkalmasint barlangok. A nyirkos vadon áporodott szaga áramlik a szakadékból, amelyeknek fenekén terebélyes fák szorongnak. A sziklalakók nem szeretik ezeket a helyeket, mert veszélyesek — különösen a magányos vadászra nézve. Szeleznyov megáll, és beszippantja a meleg levegőt. Az alacsony bozótok levelei közt neszező szellő nem hozza feléje vadállatok csípős szagát. A vadász, a mészkőtömbök között bukdácsolva, elindul a hegy lába mentén.

Már elhagyott két vagy három kiugró sziklát, amikor hirtelen megtorpan. Az enyhén ereszkedő lejtőn, amely félholdként mélyed a hegyoldalba, és amelyet mint vigyázó őrszemek, repedésekkel összeszabdalt háromszögletű sziklák fognak körül, teljesen ismeretlen szag csapja meg orrát: sem ragadozó, sem növényevő állatéhoz nem hasonlít.

Apró kavicsok csikordulnak meg súlyos, hanyag léptek alatt. S ekkor az egyik háromszögletű szikla mögül egy azelőtt soha nem látott lény bukkant elő: nem ember, de nem is állat, hanem egy óriási majom, amely annyiban hasonlít az emberhez, hogy feje egyenesen ül a nyakán, kihúzott, széles vállai között. Az óriás lándzsanyél vastagságú szétterpesztett ujjaival a sziklára támaszkodik, függőleges állásba egyenesedik ki, és most olyan magas, mint egy elefánt, vagyis kétszer akkora, mint Szeleznyov. A vadászt nem az ijedtség, hanem az ámulat szegezi valósággal a földhöz. Világosszürke, kurta szőr borítja a majom testét, és mellkasa sokkal szélesebb volt, mint az orrszarvúé. Karjai igen vastagok, de rövidek. “Érthető — fut át Szeleznyov agyán —, ez a szerzet nem tud fákon mászkálni.” Az óriás lábai nem látszanak a kövektől, de aligha bírnák el az állat súlyát, ha ugyanolyan hosszúak volnának, mint az emberé. Az állat, akár az elefánt, jobbra-balra himbálódzik, s oly hangosan lélegzi be a levegőt, hogy az már szinte bömbölésnek hangzik.

Szeleznyov visszafojtott lélegzettel mered a szörnyetegre. Nem fél. Az ösvényt ismeri, bármely pillanatban visszafuthat. Kétségtelennek látszik, hogy az az óriás majom futásban nem veheti fel a versenyt az emberrel.

A vadász nyugodtan méregeti az állatot, amelyről később az őslénytantudósok majd megállapítják, hogy az óriási antropoid majmok családjának képviselője. Ma már tudják is, hogy főleg Dél-Kínában éltek, mert ott találtak néhány csontmaradványát, hatalmas alsó állkapcsát és zápfogait, amelyek nyolcszor akkorák, mint a gorilla fogai.

A homlokdudora alatt mélyen ülő apró szeme gyanakvóan fürkészi az embert, de gonoszság nem csillog benne. A Szeleznyov fölött himbálódzó súlyos fejét mintha gránittömbből, durván faragták volna ki: olyan masszívak kiugró csontjai szőrtelen pofájának ráncos, szürke bőre alatt. A majom gyomra hangosan korog, és a vadász elmosolyodik, mert eszébe jutnak az öreg sziklalakó tanító nemrég elhangzott szavai. Hát igen, ha valaki ekkorára megnő, valóban nem kell óvnia hasát harc közben: vastag, gránitkő keménységű izmairól labdaként pattan vissza az öklelő bivaly. Egyébként senki sem tudna közelférkőzni hozzá: az óriási majom póznaszerű karjai egy csapással eltörnék bármely ellenség gerincét, talán az óriási őselefánt vagy az anankus kivételével. Ez utóbbi hihetetlenül hosszú agyaraival messziről eléri a majmot, de aligha keresztezik egymást az elefántok és a kedvező élet- és táplálkozási körülmények következtében óriássá fejlődött emberszabású majmok eme ágának útjai. Valószínűleg az erejükre támaszkodtak, nem pedig az agyukra, kevesebb ideig éltek, mint a többi antropoid, és számuk alkalmasint soha nem volt nagy…

…Szeleznyovnak azonban, ahogy a négyméteres óriás előtt állt, igencsak imponált a félelmetes majom iszonyatos harci ereje. Néhány óriás majom fegyver nélkül, kevés ésszel is bármilyen fenevadat meg tudna semmisíteni. Bármelyikük úgy kitekeri a kardfogú nyakát, mint egy túzokcsibéét. Ez a nagy erő bizony imponáló. A vadász elismeréssel rákacsintott távoli rokonára, aki kiegyenesedett teljes magasságában, ezért még jobban hasonlított az emberhez.

Szeleznyov gyönyörködött a lankás hegyoldalban toporgó ormótlan és legyőzhetetlen húskolosszusban. A vadász, aki rokonszenvet érzett az óriás majom iránt, mert szelíd jószágnak látszott, beszélni kezdett hozzá, biztosította barátságáról és dicsérte hatalmas erejét. A majom lehajtotta fejét hasával egy görgelékkőnek dőlt, és tekintetét le nem vette Szeleznyovról, mintha csak igyekezett volna megérteni az ember szavait. Aztán váratlanul vérbe borult a szörnyeteg szeme. Szeleznyov elhallgatott. Az óriás fülsiketítő hangon felordított, kivicsorította tompa agyarait, aztán lassan négykézlábra ereszkedett, és már nem hasonlított többé az emberhez. Az antropoid kolosszus egyetlen ugrással rávetette magát Szeleznyovra.

A vadász egyáltalán nem ijedt meg, hanem félreugrott; érzékeny bőrét megcsapta a forró levegő. Aztán a bozótok fedezete alatt futásnak eredt a sziklás lejtőn. Bosszantotta, hogy az állat nem értette meg. Az ember és az antropoid óriás egymásnak segítve, egymás mellett élhetne: az egyiknek éles esze párosulhatna a másiknak iszonyatos erejével. De úgy Játszik, hogy az erő és az ész képtelen szövetkezni egymással — furcsa, sötét ösztönei felbőszítették az állatot. Amikor az óriás majom rájött, hogy nem tudja utolérni az embert, megállt, és fülsértőén vékony hangon felvisított. Szeleznyov elmosolyodott, és az izomkolosszuson aratott könnyű győzelmétől megmámorosodva sietésre váltott át a futásról. Ám korainak bizonyult a diadala. Az ügyes kézzel utána hajított hatalmas fatönk elzúgott a feje fölött, és rádöbbentette a veszélyre. A következő pillanatban már cikcakkban futott, a gigantopithecus pedig köveket és fadarabokat hajigált utána és minden dobás után gonoszul felordított. A vadász kétségbeesetten szökellve száguldott, de közben gondosan megválasztotta az utat. Végül annyira eltávolodott, hogy már nem fenyegette veszély. Csak ekkor mert megfordulni. Az óriás majom ismét állt, nekitámaszkodott egy tövestül kitépett fatörzs gyökerének, és alakja élesen kivált a világos színű háttérből…

Az antropoid körvonalai lassan elmosódtak, mogulé pedig teljesen eltűnt az egész hegyvidéki táj. Helyette a sötétségből kékes villódzások tűntek elő a műszerek csillogó felületén.

A feszültség is eltűnt a testéből, amely az imént még az ismeretlen hegyek görgelékkövein egyensúlyozott, és most átvette a fémfotel már-már megszokott merevségét. Szeleznyov ismét behunyta a szemét, és várta az élmény folytatását, de minden véget ért, visszavonhatatlanul. A vadász lassan magához tért, aztán meggyújtotta az öblös lámpát; gyorsan írni kezdett. Csak ezután csengetett, és a vastag ajtó azon nyomban kinyílt.

Szeleznyov másnap utoljára lépett be a laboratóriumba, amelyben oly sok élményben volt része, és kis létszámú, de rendkívül figyelmes hallgatóságának beszámolt az óriás majomról. Vera szorgalmasan jegyzett mindent, és nagy halom papírt írt tele. Nesztelenül forogtak a magnó fehér szalagtekercsei.

— Ez igen! — Szergej törte meg a Szeleznyov elbeszélése nyomán támadt csendet; nem bírta megállni. — Mindent megadnék érte, ha én is láthatnék egy négyméteres majmot!

— Láthat is majd, ha megéri azt az időt, amikor megtanulják feltárni minden egyes ember tudat alatti emlékezetének mélységeit.

— Mindez benne van mindnyájunkban? — kérdezte Vera, mint mindig, most is elfogódottan.

— Nem pontosan ez — magyarázta Girin türelmesen —, de lehet, hogy ennél sokkal érdekesebb. Mindenkiben másként jelentkezik.

– Én mindenemet odaadnám, csak még egyszer ott lehessek… — mondta a vadász, és Girinre szegezte tekintetét. — Bánja az ördög az egészségemet. Valamennyi ember közül egyelőre én vagyok az egyetlen, igaz, Ivan Rogyionovics? így hát nem is volna jogunk abbahagyni a kísérleteket.

— Nem maga az egyetlen — felelte ridegen Girin —, olyanok, mint maga, alkalmasint sokan vannak a világon, csak egyelőre még nem tudunk róluk. De ha mégis az egyetlen, annál inkább kell óvnunk, akár az első űrhajóst. Maga valóban utazó, aki az időben vándorol — a múltba utazik. De ne gondolja, hogy ez a tulajdonsága örök, mint mondjuk az ereje. Észrevette, hogy a látomásai rövidültek, és már nehezebb előidézni őket? A tudatalattijában végbement ugrás végetért, adjon hálát a sorsnak ezért!

— De még mennyire! Látom! Hát akkor indulhatok is haza. Ég veled, laboratórium — a vadász körülpillantott az alacsony, homályos helyiségben, és váratlanul mélyen meghajolt valamennyi jelenlevő előtt. — Hálás köszönetem, Ivan Rogyinovics, a tanítványainak is. Ne sértsen meg egy szibériai embert és látogasson el hozzánk, meglátja, testvéri fogadtatásban lesz része. Vadászhat, horgászhat, eprészhet, kristálytiszta folyókban fürödhet, és olyanokat ehet, amilyeneket még életében nem evett…

Irina állt az ajtóban kipirultán, és kezével a feje búbját tapogatta.

— Hát te miért fogod a fejedet? — kérdezte az apja nyersen.

— Bevertem, mert a tudománynak ebbe a templomába csak hétrét görnyedve léphet be az ember. Figyelmetlen voltam, és bevertem a fejemet egy csőbe!

— Mikor látom, Ivan Rogyionovics? — kérdezte Szeleznyov, és felvette kék esőköpenyét.

— Holnapután felhívom. Addig feldolgozzuk az összes adatot, konzultálunk az őslénytantudósokkal… Szeleznyov mosolygott, és a fejét csóválta.

– Állandóan a szemem előtt van az az óriási majom! Milyen mesterien dobált! Kölyökkoromban rosszabbul hajigáltam a kavicsokat.

— Valamennyi ma élő nagy antropoid tud dobálni: a gorilla, az orangután, a csimpánz. Én úgy gondolom, hogy a nagy majmok éppen azért tanultak meg botokat, köveket hajigálni, mert nem tudtak gyorsan futni, és ami még fontosabb: túl nehezek voltak ahhoz, hogy vékony fákon és gallyakon mászkáljanak gyümölcsökért. Le kellett verni őket. Az ember is túl nehéz ahhoz, hogy elérje a magasan csüngő gyümölcsöket. Ezért találta fel a bothajítást, mégpedig hosszanti irányban. Aztán a kopját, amelyet nem hajító, hanem kézifegyverként használt: ennek eredményeképpen esélyei egyenlőek lettek a fenevadéval, és emberré válhatott.

— Ezt csak a kopjanak köszönheti?

— Természetesen nemcsak annak! Az egész történelem sokkal bonyolultabb, mi számos körülményt mellőzve, ostoba módon leegyszerűsítjük.

— Mellőzzük például a pszichológiaiakat — szólt közbe Szergej, és elvörösödött.

— A pszichológiaiakat is. Vegyük a legegyszerűbb esetet: a kopja birtokában sokkal magabiztosabb lett az ember mindenféle körülmények között, vagyis hát tudatosan lett bátor, és már nemcsak a fenevadak harcias dühe dúlt benne, őseink nagyon bátrak voltak, erről maga is meggyőződhetett, és ennek bizonyítékait ránk hagyták. Kopjahegyek mammut, orrszarvú és masztodon csontjában; az indiai Vindhja-hegység barlangjában talált sziklarajz, amely egy orrszarvú és néhány ember küzdelmét örökíti meg. Ezek több ezer éves bizonyítékok. Meg aztán a mammutcsontokból épített ház, amely ukrajnai ásatások során nemrég került napvilágra. Agyaras koponyákból, lábszár- és medencecsontokból készült kerítés vette körül, amelyet a bordákkal erősítettek meg. Csodálatos látvány egy ilyen ház a tengersík vidéken!

— Ezek szerint mi csak tejfölösszájú tacskók vagyunk őseinkhez képest?

— Egyáltalán nem. Az, amit csodálatosnak látunk bennük, nem lesz bámulatos, ha arra gondolunk, hogy sok száz nemzedéken át alkalmazkodtak a környezethez, a primitív vadászélethez. Több más tekintetben is túlszárnyaljuk őket ugyanannyira, amennyire ők túltettek rajtunk a vadászatban. Az ember lehetőségei óriásiak a legkülönbözőbb, olykor ellentétes viszonyok között is.

– Értem, Ivan Rogyionovics! No, gyerünk, kis szibériai hiúzom!

— De apa! — kiáltott rá Irina szemrehányóan az apjára. Szergej olyan hosszan nézett a távozó szibériai lány után, hogy Vera gúnyosan kuncogni kezdett.

— Mi van ezen nevetnivaló? — mordult rá Szergej a lányra.

— Csak az, hogy én azt hallottam: a hiúz igen veszedelmes fenevad. A fáról egyenest az ember nyakába ugrik…

— Hülyeségeket fecsegsz — felelte mérgesen Szergej, és elfordította tekintetét. — Nos, Ivan Rogyionovics, elégedett?

— Még mindig nem tudok belenyugodni, hogy becsukódott az ajtó, de általában minden várakozást felülmúltak az eredmények. Az ősi emlékezet képszerűnek, szemléletesnek bizonyult, ahogy azt vártam. A Finnegan-törvény ezúttal nem érvényesült.

— Miféle törvény?

— Tanítómesterem, Berg akadémikus, a földrajztudós és biológus sok évvel ezelőtt kitalált egy nevet a szerencsétlen egybeesések látszólagos sűrű ismétlődésének: a hézagok törvénye, avagy a sors túl nagy kellemetlenségei. A lényege az, hogy ha leejtjük a gyűrűnket, az majdnem biztosan egy hasadékban köt ki, holott a hézagok “területe” sokkal kisebb, mint a szilárd padló. Az asztalról leesett vajas kenyér vajas felével esik a padlóra, és így tovább. Nemrég tudtam meg, hogy ezt a törvényt jól ismerik az angol tudósok, főleg a kísérletezők, és azok, akik aerodinamikával, hidraulikával foglalkoznak. Elnevezték Finnegan-törvénynek. Ez ír név. Gondoljunk itt arra, hogy az angolok mindenféle ostobaságokra képeseknek tartják az íreket. “Talk Irish” —, “ír beszéd” — átvitt értelemben azt jelenti: “hülyeségeket beszélni”. A Finnegan-törvény így hangzik: “Ha egy kísérlet félresikerülhet, nem úgy megy, ahogy kéne, akkor okvetlenül félresikerül.”

— A miénk nem sikerült félre, éljen Ivan Rogyionovics, éljen Verocska! — Szergej nagy lelkesedésében arcon csókolta Verát, aztán elsiklott a megtorlás elől, és ugrándozva a laboratórium túlsó végébe szaladt, hogy kikapcsolja a sötét kamra vezetékeit.

Amikor Szergej befejezte munkáját, elcsendesült, és csak akkor szólt főnöke után, amikor Girin távozóban az ajtó felé indult:

— Gondolkodtam azon, amit az imént mondott! Az jutott eszembe, hogy a Finnegan-törvény, ha van ilyen, csak a hétköznapi életre érvényes. A házban, az egyetemen, a laboratóriumban, a stadionban, a táncparketten…

— Kifelejtetted a vendéglőt, a könyvtárt és a műtermet — kuncogott Vera.

— Hagyd, Verocska, én komolyan beszélek — mondta homlokát ráncolva Szergej. — Felfedeztem, hogy a Finnegan-törvény nem minden esetben érvényes — folytatta Szergej. — Eszembe jutottak a vitorlás hajózásról szóló könyvek. Ha valami nagyon bátor, vakmerő dolog készül, ha az emberek szinte már esztelen hőstettet akarnak véghez vinni, a körülmények mintegy meghátrálnak előttük. Különben sokkal több vitorlás hajó pusztult volna el; ugyanígy van ez az alpinisták, a berepülőpilóták, a geológusok, a búvárok esetében is. A bátorság és az akarat legyőzi az ön törvényét.

— A törvény nem az enyém, de az ötlete érdekes. Valóban a népi bölcsesség már rég rögzítette ezt egy közmondásban: “Bátraké a szerencse.” Van itt még egy nagyon fontos dolog, és érdemes ezen gondolkodni még — bólintott Girin. — Egy régi francia filozófus azt mondta, hogy minden széles körű általánosítás hibás, beleértve az ő állítását is. Ebben van némi igazság, és az igazságnak egy ilyen kis magjára bukkantam Macintosh amerikai író fantasztikus novellájában, amelyben azt mondja, hogy az emberi megismerés iránya: mindig többet és többet megtudni az egyre kisebbről és kisebbről. E két ellentét kiegyenlítésével megtaláljuk a helyes megoldást.