A borotva éle

7. FEJEZET Az Asvinok hídja

Dajárám még fel sem kelt a betegágyból, amikor megérkezett barátja, Anaréndra, akit Vitarkánanda rendelt oda. Az öreg tudósnak sikerült elfojtani Dajárám első kétségbeesési rohamát. Ám a szobrász olyan rossz állapotban volt, hogy állandó felügyelet alatt kellett lennie. Végül annyira összeszedte magát, hogy részt vett Szeretett Szépségének temetési szertartásán, két oldalról Anaréndra és Cesare támogatta.

A közvélemény felháborodásának hulláma elérte Bombayt, és Tillottama meggyilkolásának értelmi szerzője épp hogy csak el tudott rejtőzni; magukra hagyta cinkostársait; azokat elfogták és elítélték.

Girin már nem tudta tovább halasztani elutazását. Vitarkánanda az orosz orvos elutazása előtti napon összehívta barátait.

Már teljesen besötétedett, amikor Girin beült a nagyon komoly és tisztelettudó Anaréndra mellé a kocsiba, amely elindult Madrász fényárban úszó főutcáján, majd keresztülsuhant a gyéren megvilágított nyaralótelepen, a sötét elővárosi utcákon, és felért a távoli délnyugati dombokra, ahol itt-ott fénypontok látszottak. Az út eléggé hosszú volt, és Anaréndra hatvan mérföldes sebességgel száguldott. Aztán magabiztosan befordult egy, fák szegélyezte keskeny útra, amely alig látszott a sötétben. A fényszórók egy vasrácsos, masszív kapura szegeződtek, amely — akár a mesében — magától kinyílott előttük. Az út tovább folytatódott, majd felszaladt egy meredek dombra; a tetején álló házat Girin igen nagynak látta; alig volt kivilágítva, ezért rögtön nem is tűnt szembe a sűrű trópusi sötétségben.

Két ember — alkalmasint két szolga — lépett elő a bejárat két oldalán álló növényeket tartalmazó váza mögül.

Girin erélyesen kitért mindenfajta üdvözlés elől, és felszaladt a bejárat előtti tornác lépcsőjén, amelyen Vitarkánanda állt. A professzor bevezette vendégét a házba, egy hatalmas terembe, amelynek mind a négy sarkából fehér kőlépcsők kígyóztak kecsesen a magasba, és egy erkélybe torkoltak.

Girin kíváncsian vette szemügyre az épület különleges építészeti stílusát.

— Ne higgye, hogy az én házam — mondta a professzor, és jóságos arcán keresztülfutott a szigorú mosoly, amely sehogy nem illett barátságos arcához. — Egy dél-indiai rádzsacsaládból származó tanítványom tisztelt meg ezzel a házzal, amelyet egyáltalán nem érdemlek meg és amely nem felel meg az ízlésemnek. De menjünk feljebb, ott várnak a barátaink. Felhívom a figyelmét, hogy nagyon ritkán szoktak találkozni európaiakkal. Ez zárt kör, amely a delhi előadása után nyílt meg ön előtt: Ne ítélje el őket hát azért, mert nem ismerik az európai szokásokat!

Felértek az erkélyre, aztán beléptek egy nagy szobába; félig nyitott mennyezetén belátszott a csillagos ég, halványan volt megvilágítva és szőnyegekkel leterítve. Széles kereveteken vagy tízen ültek fehér ruhában, és ugyanolyan fehér turbánt viseltek, mint Vitarkánanda. Az ősz, a szurokfekete, a széles és a keskeny szakállak voltak a legfőbb ismertetőjeleik. Mindnyájan — egy igen öreg ember kivételével — felálltak, néma meghajlással köszöntötték a belépőket. Az alacsony mennyezet alatt halkan zömmögött a legyezőszerű ventillátor.

Vitarkánanda leültette Girint, de úgy, hogy szemben velük ült egy rövid szakállú, aranycsatos turbánt viselő nagyon öreg ember. A nesztelenül suhanó szolgák kis asztalkát állítottak Girin elé, amelyen többfajta cigarettát tartalmazó doboz és italok sorakoztak. Girin elhárította a kínálást, csak egy pohár vizet kért. Az asztalka egy szempillantás alatt eltűnt előle. Az indiai férfiak kifürkészhetetlen arca nem fejezett ki semmit. Girin csak a tőle balra ülő fekete szakállas férfi sötét szemében látott helyeslést.

Néhány percnyi hallgatás. Girin a bőrével érezte magán a jelenlévők fürkésző pillantását; megpróbált hát összpontosítani, mert tudta, hogy ezek a komoly, hallgatag emberek nem puszta kíváncsiságból akarnak találkozni vele.

— Mindnyájan örömmel vesszük tudomásul — szólalt meg végül Vitarkánanda professzor —, hogy a delhi kongresszuson első ízben vesz részt egy tudós pszichofiziológus abból a hatalmas, baráti és igen rokonszenves országból, ahol eddig nem fordítottak kellő figyelmet erre a tudományra. Ez eléggé meghökkentett bennünket, mert az önök országa az emberiség története során elsőként hajtotta végre az új világ építésének gigászi méretű hőstettét. De milyen lehet egy új világ új emberek nélkül, és hogyan nevelhetők fel ezek az új emberek az emberi természet alapos ismerete nélkül?

India legjobb koponyái évezredeken keresztül fáradoztak azon, hogy megismerjék az embert, a lelkét és a testét, és szép sikereket értek el ezen az igen nehéz úton. Sajnos, a Nyugat, leszámítva néhány nagyon okos embert, nem tulajdonított jelentőséget az indiai filozófiai felfedezéseknek. Az európaiakat teljesen lefoglalta a nagy mennyiségű holmi gyártása, hogy tovább növeljék technikai hatalmukat, és elhanyagolták az ember tökéletesedését, naivaknak tartották a pszichológia terén végzett kutatásainkat. A nyugati emberek ugyanakkor naiv módon hisznek a csodákban, amelyeket állítólag a hatha-jóga legelső fokozatával egyenlő, de természetfölöttinek tartott fizikai fejlődést elért szemfényvesztőink produkáltak. A látszólagos csodák teljesen elhomályosították előttünk az indiai filozófia igazi eredményeit. Kétségtelen, hogy a hírhedt indiai fakírokkal kapcsolatos babonák, a jógákról szóló dajkamesék és a titokzatosságnak, a képzelt mindenhatóságnak az a köde, amely a csodára szomjas emberek felé árad a teozófusok, az antropozófusok meg a hozzájuk hasonlók műveiből — akik állítólag arra hivatottak, hogy feltárják a Nyugat előtt az indiai tudomány titkait — mondom, mindez kétségtelenül gátolta a szovjet tudósokat abban, hogy komolyan megismerjék azt, amivel India az emberiség egyetemes kincsestárát gazdagította. Furcsálljuk, hogy a szovjet tudósok és művészek elutasították ugyan a burzsoának nevezett nyugati ideológiát, mégis a közismerten elfogult angol és amerikai kutatók nyomdokaiba léptek, akik szerint a mi művészetünk többnyire pornográf, erkölcsünk primitív, filozófiánk naiv, vallási eredetű, és mivel nem keresztény, még káros is.

Csodálkozunk azon, hogy nem ismerték fel sem a szigorú, gyakorlati dialektikát, amely egész filozófiánkat áthatja, sem a társadalmi magatartás és a társadalmi erkölcs finoman, óvatosan és bölcsen megfogalmazott szabályait. A pszichofiziológia terén tett felfedezéseinket, amelyek sok tekintetben megelőzték az európai tudományos gondolkodást, több filozófiai tételünket- mint például az egység átmenetét sokféleségbe és sokféleség átmenetét egységbe — amelyek tökéletesen ki vannak dolgozva. — Vitarkánanda professzor rövid hallgatás után így folytatta: — Csak nem az akadályozza igazi lényegük meg ismerését, hogy e felfedezések zöme vallási köntösbe van csomagolva? Nos, éppen ezért akartunk mi találkozni önnel. A pszichofiziológiát tanulmányozó tudós nem kerülheti meg mindezeket a kérdéseket, alaposan ismernie kell az indiai tudományt, bármi legyen is a véleménye róla. Szeretnénk hallani, mi a véleménye önnek, a kommunizmust építő, vagyis a föld legfejlettebb, legbölcsebb társadalmi rendjéért harcoló ország tudósának arról, lehetséges-e az indiai és a szovjet kutatási eredmények társítása.

Vitarkánanda elhallgatott, visszaült a kerevetre, s nyugodtan várt. Többé egy szót sem szólt senki. Girin — akaratának megfeszítésével — leküzdötte izgalmát. Lassan felemelkedett a puha párnákról, szétterpesztett lábakkal állt és nyomban visszanyerte a nyugalmát. “Pontos légy, pontos kifejezéseket használj, ne ragadtasd el magadat, ne feledd, hogy nem az anyanyelveden beszélsz” — parancsolt rá magára, mélyet sóhajtott, majd így szólt:

— Az indiai vallási-filozófiai eszme legnagyszerűbb eredménye az volt, hogy önök már a távoli múltban az istennel egy szintre emelték az embert, de ezt Nyugaton nem vették észre, és bizony még önök, indiaiak sem ismerték fel kellőképpen. Abban a tételben, amely szerint az isten és az ember egyaránt nem uralkodik a karma, a világegyetem általános törvénye fölött, az ókori eszme nagyszerű bátorságát látom.

Girin elhallgatott, mert meghallotta Vitarkánanda halk köhintését, és a professzorra nézett.

— Nem jelentene nehézséget tiszteletreméltó vendégünknek, ha egy-egy megfogalmazott tétel után szünetet tartana? — kérdezte óvatosan Vitarkánanda.

Girin barátságosan és bűnbánóan elmosolyodott.

— Az nagyon jó lesz! Könnyebben szedem össze a gondolataimat.

Vitarkánanda megnyugodott, aztán meghajolt és fordítani kezdte Girin szavait az orvos előtt ismeretlen dallamos nyelvre. A jelenlévők bólogattak, néhányan összenéztek.

— Most, hogy az európai tudomány óriási lépést tett előre, az indiai filozófia számos tétele új megvilágításba kerül — folytatta Girin. — A gunák — három van — az indiai fogalmak szerint az örökké változó természet anyagi világának alapvető tulajdonságai. A hindu vallás ide sorolja a pszichikumot is, következésképpen anyaginak és örökké változónak tartja. Ha a metempszichózisról, a lélekvándorlásról, a testátváltozásról szóló tanítást nézzük, mi, materialisták az öröklődés szempontjából úgy vehetjük, hogy az öröklődés! mechanizmusok örök továbbadásáról van szó. Ezek a mechanizmusok az ivarsejtekben biztosítják a faj igazi halhatatlanságát, mégpedig oly módon, hogy az egyik individuum a másiknak adja át az élet stafétabotját. Ilyen értelemben mi mindnyájan távoli testvérek vagyunk, és már sokszor újjá is születtünk, meg is haltunk mint a faj hosszú láncának szemei; magunkban hordozzuk a nemzedékek emlékezetét: az alkalmazkodás ösztöneit. Ami pedig az egy és ugyanazon valaminek a végtelen ismétlődését illeti, nevezzék annak, aminek akarják, léleknek vagy asztráltestnek, valamilyen különleges anyag alvadékának, ezt mi nem fogadhatjuk el. Ha egyszer nincs a világon két egyforma atom, hogyan ismétlődhet egy olyan bonyolult szervezet, olyan finom idegszervezet, mint az ember? Egy-egy élet megismételhetetlen mint különálló egyed, ugyanakkor pedig örök vagy legalábbis hosszú életű mint az egymást váltó individuumoknak a jövőbe húzódó, újból és újból megszülető láncolata vagy ugyanannak a víznek a magasba csapódó, lezuhanó, fodrozódó hullámai.

Miután a professzor lefordította az orvos szavait, a kerevet bal szélén egy csoportban ülő három indiai megint összenézett. Az aranycsatos turbánt viselő öregember vékony ajkán komor, bizalmatlan mosoly futott át.

— Még egy fogalomról, a karmáról, vagyis arról a mechanizmusról, amely az ember korábbi életének vétkeiért és érdemeiért büntet, illetve jutalmaz. Ma már tudjuk, hogy az ivarsejtek hordozta öröklődési mechanizmusokra — ha nem is azonnal és közvetlenül — hatást gyakorol az ősök élete, azok minden dicső tette és betegsége (ugyanígy működik az önök karmája is, s ez nem egybeesés, hanem a valóság tükröződése). Az ősöknek az öröklődést befolyásoló élete az utódoknak nemcsak fizikai, hanem, pszichikai jellegét is meghatározza. Természetes, hogy a helyes életmód szellemi és testi egészséget, tehát sokkal boldogabb és teljesebb életet eredményez. Ily módon a karma is, a metempszichózis is olyan, mint a stafétabot, az olimpiai fáklya: összegyűjti az ösztönös emlékezetet és az egészséget, vagyis a szépséget és az örömöt vagy ellenkezően a betegségeket, a gyengeségeket és a bajokat. Ilyen értelemben elfogadhatnánk a karmáról, az egész népek karmájáról szóló tanítás továbbfejlődését. De mi nem fogadjuk el, és súlyosan tévesnek tartjuk az isten és az ember erejét meghaladó karma szükségszerű elháríthatatlanságát. Az Öröklődési törvények megismerése, az egészséges élet megteremtése, a magasrendű szellemi és testi tulajdonságok kifejlesztése — mind, mind az embertől függ, igaz, nem az egyes emberektől, hanem a társadalomtól. Ezért a karma a jövő nemzedékei számára tudatosan korrigálható és elhárítható.

— A karmát tudatosan korrigálja a saját javára az a bölcs, aki megismerte az igaz élet törvényeit — jegyezte meg Vitarkánanda, miután befejezte Girin szavainak tolmácsolását.

— De nem korrigálhatja azt, ami a múltban felhalmozódott, azt, ami a feje fölött, és nem csak az ő, hanem az egész nép feje fölött függ szörnyű büntetésként, ez következik az önök tanításából. Mi pedig úgy véljük, hogy mindaz, ami a múltból érkezik hozzánk, korrigálható, sőt ki is kell korrigálni, csak tudni kell, hogyan. Azt pedig, hogy ez megtudható, aligha vonják önök kétségbe!

Az indiaiak megint összenéztek. Egyikük néhány érthetetlen szót mormogott. Girin folytatta az indiai filozófia legfontosabb tételeinek elemzését, feltárta dialektikai lényegüket, és lehámozta róluk a vallási csomagolást.

– Önök, indiaiak sokkal szerencsésebbek voltak, mint az európai keresztények — mondta befejezésül Girin. — Az önök bölcsei elmélkedés céljából hűvös erdőkbe, főként a Himalája csodálatos világába vették be magukat. Az önök bölcsei ott, ahol a magas, jeges hegycsúcsok az eget ostromolják, a kopár sziklák és a ragyogó ég birodalmában, a földi szenvedélyektől megszabadulva, higgadtan és tüzetesen elemezték a világot. Ez tette lehetővé az önök számára, hogy feltárják a világegyetem kétoldalú jellegét; hogy az embert a világegyetem trónjára emeljék, egy szintre állítsák az istennel; hogy létrehozzák a legridegebb — ha szabad azt mondanom — legistentelenebb vallást, amelyet csak a későbbiek során cicomáztak fel szertartásokkal és képekkel a nép számára. Mertazadvaita és a védanta a maga tiszta alakjában túlságosan messze áll az egyszerű ember szívétől, szív nélküli vallás pedig talán csak a hósapkás hegyek magányában lehetséges.

– Önök, indiaiak évezredekkel ezelőtt feltárták az ember tökéletesedéséhez vezető helyes utat, mégpedig testi és lelki erejének gondos fejlesztésével és növelésével. Megtanultak parancsolni izmaiknak és idegeiknek, amelyek nem engedelmeskednek az európaiak akaratának, megtudtak sok mindent a hipnózisról és a magasabb rendű testkultúráról. De vajon ezt a tudásukat felhasználták-e a boldogság és a szépség megsokszorozásához? A társadalmi rendeltetés nélküli egyéni tökéletesedés először is hiányos, másodszor pedig haszontalan. Ez olyan, mintha egy hatalmas erejű gépet készítenénk és bezárnánk egy csűrbe. A cél: tevékenység az emberek közösségében, nem pedig eltávolodás az emberektől! Ne vegyék ezt vádnak, nincs jogom senkit sem elítélni, sem megróni.

Én csupán a tudományos igazságot keresem, és tudom, hogy az igazság a helyi körülményektől meg az időtől függ.

Önök elrejtőztek a világ elől, nyilván azért, mert olyan régen megismerték az ember pszichofiziológiai lehetőségeit, amikor még senki sem gondolt a feudális királyságoknál és rabszolgatartó zsarnokságoknál sokkal tökéletesebb társadalmi alakulat létrehozásának tudományosan helytálló lehetőségére. Amikor a katonai vagy a papi kaszton, vagyis a leghaszontalanabb társadalmi csoporton kívül a többit, az anyagi és szellemi javak igazi megteremtőit mindet kezdték semmibe venni.

A kasztrendszer, amelyet azzal a céllal találtak fel, hogy mint egy különböző társadalmi rendeltetésű emberfajtákat tenyésszenek ki, már ezer évekkel ezelőtt sem vált be, közvetlen célját: az emberek megjavítását tekintve pedig teljesen megbukott. Az indiai páriák, a ceyloni ródiák gyakran szebbek és okosabbak, mint a felsőbb kasztok tagjai. Nehéz életviszonyaiknak köszönhetik ezt, ugyanakkor pedig a brahmanok sok tekintetben elbutultak, begyöpösödtek. Nem vették figyelembe az élet dialektikáját, és India megkapta érte a büntetését.

Önök nem merték megosztani tudásukat az emberekkel, attól félve, hogy a kárukra lesz. Önök azt hitték, hogy a magasabb ismeretek megszerzéséhez szükséges tulajdonságok csak egy maroknyi kiválasztottra jellemzők.

Aztán India legjobb elméinek felfedezéseire olyan vallási babonák, haszontalan rítusok súlya nehezedett, amelyet néha alkalmi szélhámosok használtak ki. Hazájuk nehéz napjaiban, márpedig a sokat szenvedett indiai nép életében sok ilyen volt, ezek az ismeretek egy maroknyi ember birtokában voltak, és nem váltak India javára.

Alighogy a professzor lefordította Girin szavait, egyszerre három indiai állt fel a helyéről, és sietve mondott valamit Vitarkánandának.

— Barátaim azt mondják, hogy ez a kijelentés nem helytálló. India bölcsei, a jógik és a szvámik ugyanúgy harcoltak és elestek a szabadságért, mint a többiek.

– Én nem erről beszéltem. Túlságosan keveset tudok ahhoz, hogy ilyen váddal illessem az indiaiakat, akiket mint népet mélyen tisztelek. Értsék meg, arról van szó, hogy a jógik és a szvámik pszichológiai eredményei sem azelőtt, sem most nem növelték és nem növelik népük erejét a jobb élet felé vezető útján. A jógik kinyilatkoztatásai nem voltak a tudomány hasznára. Erejüket nem a reális gonoszságok, hanem egyéb látszólagos akadályok leküzdésére fordították.

Most már a professzor valamennyi barátja állt, a tehetetlen öregen kívül, aki a szovjet-orosz tudósra szegezte csodálkozó tekintetét. Aztán felemelte kezét, nyugalomra intette a többieket, és gyenge hangján mondott valamit Vitarkánandának.

— Paramátmánanda szvámi szeretné tudni az okát, hogy miért nem tudtunk mi — a tisztelt vendég véleménye szerint — sikert elérni az anyagi világ felfedezésében, amit oly fontosnak tartanak a nyugati tudósok.

— Ennek alighanem az az oka, hogy önök lemondtak a keresés és a harc ősi hagyományáról, azokról a tradíciókról, amelyeknek révén India olyan nagyszerű tudományos és művészeti eredményeket ért el az ókorban. Azokat a felfedezéseket, amelyeket a lelki és a testi erő több ezer éves keresése során tettek, önmaguk céljára, az egyéni boldogság elérésére használták fel, s emiatt maga a természet büntette meg önöket, mert a további kutatások megszakadtak.

Az önök haladása megakadt, és a nagy indiai tudósok és filozófusok egykori tudásra szomjas szellemét közömbösség váltotta fel.

A rádzsa-jógában, minden jógák királynőjében, az egyik legfelsőbb fok, ha nem tévedek, az ötödik, a minden múló jelenség, az öröm és a szenvedés iránti teljes közömbösség állapota.

Önök ezt felszabadulásnak nevezik. Szerintünk pedig ez nagy szerencsétlenség. Az emberiség nagy tragédiáinak ideje alatt a különböző népek fiai iszonyúan közömbösek lettek minden, még önmaguk iránt is. Ez a kikapcsolódás az életharcból a öröklődési mechanizmus sokszori megsérülésének és a pszichikum fogyatékosságának következménye, önök pedig ezt a sérülést szándékosan okozzák saját maguknak. Talán a szenvedéstől való félelemből? Attól tartva, hogy az öröm dialektikus összefüggésben van a szenvedéssel, tehát: hogy elkerüljék a szenvedést, le kell mondani mind a kettőről?

— Eszerint, ön haszontalannak tartja a jógi utat? — kérdezte Vitarkánanda szigorúan.

— Hogy érthették ennyire félre a szavaimat? — csóválta a fejét szemrehányóan Girin. — Az ember fizikai ereje és pszichikai lehetőségei óriásiak. Különösen most kell tudni uralkodni rajtuk, amikor a régi és az új összeütközése hallatlan tragédiákkal fenyegeti a világot. Hiszen önök nevezik korunkat “vaskornak”, kálijugának, Agni korának, a kozmikus tűz korszakának, előre látják korábban ismeretlen betegségek elterjedését, “orvosok képzését” sürgetik. Ugyanakkor az egész jógaideál a személyes “üdvözülésen”: a visszavonuláson és azon alapul, hogy a világ többi része menjen a maga útján. Ez cél? Néhány tucat ember nagymértékben kifejleszti erejét, azzal hízeleg magának, hogy látszólag megszabadul a születés és halál körforgásából. Mi értelme van ennek az önök testvérei, az emberek szempontjából? Rohan a jövő felé, egyre duzzadva, tajtékozva a sok milliárd emberélet áradata, önök pedig ki akarnak ugrani belőle a partra? Büszkén cseng a név: Tirthakara, aki hidat ver a létek áradatán át a többi ember számára. De hiszen ez a tevékenység végső soron elméletileg a halál és a születés megszűnéséhez, vagyis az emberiség pusztulásához vezet. És ez — az élet minden szenvedése után az eszméhez és az akarathoz vezető úton?! Hát ezt tették a bóddhiszatvák, akik lemondtak a nirvánáról? Hát nem ezerszer nemesebb a másik cél, amelyet az egész nép, az én népem tűzött ki maga elé, és amely felé nagy nehézségek leküzdésével halad?! Ez a cél: felvértezni mindenkit tudással, hogy megtisztuljon, hogy megszabaduljon a félelemtől, egyenlő legyen a törvény és a társadalom előtt, hogy mindenki számára elérhetővé váljon az ember és a természet kimeríthetetlen szépsége. Az e célhoz vezető hosszú és nehéz út annál hamarább véget ér, minél nagyszerűbbek és tökéletesebbek lesznek azok, akik munkálkodnak érte. De nagy szükség volna most India felszabadult népének az önökhöz hasonló emberekre!…

Girin megállt, mert észbe kapott, hogy elragadtatta magát, aztán már nyugodtabban folytatta:

— Az önök jógája, vagy — a nyugati tudósok szerint — a pszichofiziológiai tökéletesedés szerintem olyan, mintha az ember pszichikumában a tudatost és a tudatalattit erősen össze fogná valamiféle, a lélek és a test szilárdságát biztosító vascsavar; hatalmas energiatöltés ez, amely képessé teszi az embert a magasröptű szárnyalásra, a súlyos harcra, legyőzhetetlen szívósságra.

Az embernek, aki a paleontológiából ismeri saját történetét, azt a nehéz utat, amely az élőlények értelmetlen szenvedéseitől vezetett sok milliárd éven keresztül a gondolkodó lényig, óriási felelősséget kell éreznie saját sorsa iránt. Milyen jogon teszi kockára magát, hirdeti az önmegsemmisítést, vagy az életről és halálról való lemondást, ahogy a jógik teszik? Csupán az egyéni felemelkedés céljából? Miféle bölcsesség ez, hol itt a mérleg másik serpenyője, amelyre az élő testnek az amőbától az emberig vezető történelmi útján előfordult valamennyi szenvedése kerül?

Girin elhallgatott, esetlenül meghajolt a jelenlevők előtt, és leült. Aztán megtörölte a feszültségtől és izgalomtól verejtékes arcát. Vitarkánanda törte meg a csendet.

– Én azt az embert nevezem brahmannak, aki igaz. épületes dolgokat mond, nem beszél durván és sértőn — kezdte tamil nyelven, aztán megismételte angolul Girin számára. — A tudomány a Nyugat vallása lett, de még sok minden van az emberben, amit ez a tudomány nem ismer, tehát nem tud felelni az emberi lélek valamennyi kérdésére. De jaj a léleknek, ha a tudomány nem váltja be a hozzá fűzött nagy-nagy reményeket, mert akkor az európai eszme erkölcsileg teljesen összeomlik…

Vitarkánanda professzor oldalra hajtotta a fejét, ahogy a madár szokott nézni, majd így folytatta:

— Az önök életformája, amely sokkal jobb módú és technikailag hatalmasabb, mint a mienk, egyelőre nem produkált nagy boldogságot. Én nem ismerem Oroszországot, de azt hiszem, hogy önök, akik a Nyugat és a Kelet között állnak, és új módon alakítják át az életet — mások. De a tudományos kutatásokkal alátámasztott amerikai statisztika szerint egyre jobban terjed a narkománia, az alkoholizmus, ennek megfelelően növekszik a pszichikai megbetegedések száma. Azt mondják, hogy a száznyolcvanmillió amerikai közül huszonnyolcmillió bizonyos mértékben nem teljes értékű lelkileg, illetve fizikailag. A szellemileg visszamaradottak száma az Egyesült Államokban az orvostudományi intézmények számítása szerint túlszárnyalja a rákban, érelmeszesedésben, tébécében, gyermekbénulásban és más súlyos betegségekben szenvedőkét együttvéve. Egy olyan országban, amelyben nagy a jólét, és amely messze elöl jár a technikai civilizáció terén. Hol itt a nyugati tudomány fölénye?

A professzor felállt, és odament a bábos korláthoz, amely a szoba nyitott részét övezte. Girin most vette észre, hogy a ház négyszögletes, alacsony toronyszerű részének lapos tetején vannak. Az éjszakai sötétségben alig észrevehetően feketéllett a park sűrű növényzete, amely a dombról lefelé húzódott — a parti síkságra. A gyér sárga földi fények nem vehették fel a versenyt a végtelen sötét tenger fölött fénylő csillagok miriádjaival.

— A nyugat azt is iszonyúan elposványosítja, amit átvesz tőlünk — folytatta Vitarkánanda. — Áljógik gyors felemelkedést és hatalmat ígérnek, természetesen pénzért, becsapják a hiszékenyeket, akik csodákra várnak, mert képtelenek az igazi jógik hatalmas munkáját elvégezni.

A nyugati emberek maguk kezdtek rájönni, hogy nagy veszélybe sodorják civilizációjukat, ha lemondanak a természetről. Egyre gyakrabban hallatszanak olyan hangok, hogy “az ember, aki a természet része, alapos gonddal pusztítja maga körül a természetet, sivataggá változtatja lakóhelyének környékét, és ideális körülményeket teremt a betegségek számára”.

Mások azt mondják, hogy az ember “sokkal több szépet pusztított el maga körül, mint amennyit a múzeumaiban és a képtáraiban összegyűjtött. De a legförtelmesebb az, hogy megpróbálja a biológia alaptörvényeit alárendelni a piac ideiglenes törvényeinek”.

Ezeket a szavakat két nemrég megjelent amerikai könyvből idéztem. Az egyik: A hallgatag tavasz, a másik: Szintetikus környezetünk. Szerzőik arra a kérdésükre keresnek választ: hogyan alakul majd az ember sorsa a nyugati civilizáció viszonyai között. És bizony igen siralmasnak látják ezt a sorsot.

Önöknél egyre több ember visel sötét szemüveget, amely elrejti azt, ami a legszebb az emberen: a szemét, mert félnek az érzéseket becsületesen visszatükröző igaz tekintettől. Ez, ez a nyugati civilizáció, amely úgy terjed az egész világon, akár a betegség. Mit tehet vele szemben a csupán lelki erejével felfegyverzett jógi?

A professzor elhallgatott, magas turbánt viselő honfitársai pedig helyeslőén bólogattak. Girin tudta, hogy válaszolnia kell, teleszívta hát széles mellkasát.

— Számomra nem titok, hogy Nyugaton, de biztosan itt Keleten is sokan, még a nagyon művelt és a vallástalan emberek is, erkölcstelennek tartják a nyílt ateistát. Egyszerű a dolog: ennek a világnak az erkölcsi elveit a vallás fogalmazta meg és honosítja meg. Következésképpen ezek az emberek azt tartják, hogy az ateista a vallással együtt az erkölcs és etika minden alapelvét elutasítja. Örülnék, ha önök ebből a tökéletlen fogalmazásból is megértenék, hogy a materializmusból a természet alapos megismerésével együtt egy új erkölcs, új etika és esztétika is kisarjad, amely sokkal tökéletesebb, mert elvei az ember és a társadalom fejlődéstörvényeinek tudományos tanulmányozásán, az élet és a pszichikum elkerülhetetlen történelmi változásainak vizsgálatán, a társadalmi kötelesség szükségességének felismerésén nyugosznak; mert a materialistának is látnoki a lelke és a szíve, és tele van aggodalommal, ahogy az önök nagy költője írta. Nemcsak önmagáért aggódik, hanem az egész környező világért, amelytől minden ember elválaszthatatlan, és a világ sorsa az ő sorsa.

Girin is a bábos korláthoz lépett, háttal nekitámaszkodott, és szembenézett az indiaiakkal.

— Ezen a földön kívül — kiáltott fel, és az erkélyről eléjük táruló térségre mutatott —, más föld nincs az ember számára. Az ember még nem nőtt fel odáig, hogy a kozmosz szervezetlen anyagának káoszán keresztül eljusson a többi bolygóra. És egyelőre azt tudjuk biztosan, hogy a Galaktikának ezen a részén csak itt a Földön finomult az anyag gondolattá, és olyan lehetőséggé, hogy a világot a szépség és a jóság törvényei szerint alakítsuk át. Szervezetünk tökéletessége, amelyet Indiában ősidők óta ismernek, nem az istenek adománya. Szenvedések, vér, sok milliárd áldozat árán alakult ki a bolygó állatvilágának történelmi fejlődése során. Hogyan mondhatnánk le a földi életről, hogyan engednénk meg a műveletleneknek és semmirekellőknek, hogy tönkretegyék, kirabolják a gyönyörű természetet, koldusbotra juttassák az eljövendő nemzedéket?

Girin elhallgatott, és a márványkorlát cifra faragásait nézte. Hiába is figyelte volna a beszélgetők szavait, egy szót sem értett volna belőlük.

Az indiaiak halkan beszélgettek. Mindig csak egy beszélt, a többiek nem vágtak a szavába, és nem emelték fel a hangjukat. A szolgák tálcákon, magas poharakban, limonádéhoz hasonló savanykás hűsítő italokat hordoztak körül. Girin élvezettel ürítette ki a poharát. Időnként hol az egyik, hol a másik indiai vetett figyelmes pillantást az orosz orvosra. Girin pedig azon töprengett, sikerült-e neki jól megmagyarázni, mennyire fontos, hogy a hatalmas indiai gondolkodás örökösei és a modern materialista tudomány képviselői megértsék egymást. Hát bizony az előadása nem úgy sikerült, ahogy szerette volna. Nem volt ideje felkészülni… a főbb gondolatokat előre le kellett volna írnia angolul, de hát ki láthat a jövőbe?

Töprengését az öreg Paramátmánanda szakította félbe. Két szomszédja segítségével felállt, meghajolt Girin előtt, és néhány szót mondott.

— Barátaim megköszönik az orosz tudós okos szavait — fordította az öreg szavait a professzor —, végighallgatták egy materialista tömören megfogalmazott álláspontját a filozófiai eszméről és az indiai spekulatív tudomány egyes sajátosságairól. Az, hogy a nézetek szöges ellentétben állnak egymással, nem rémítette el őket: mi régóta ismerjük az élet dialektikáját. Mi több, ez az ellentét azzal a kilátással kecsegtet, hogy jobban megértjük és közösen vizsgáljuk meg majd az egyes kérdéseket: önök a saját szemszögükből, mi pedig a magunkéból.

— Barátaim remélik — folytatta Vitarkánanda rövid szünet után —, hogy ön ismét eljön hozzánk, és szívesen a segítségére lesznek, hogy több dologgal ismerkedhessen meg itt-tartózkodása alatt, akár Madrászban, akár India más városaiban. Örömmel jövünk el ismét, hogy önnel találkozzunk. Most pedig a barátaim kénytelenek megválni tőlünk.

Girin külön-külön elbúcsúzott mindenkitől indiai módra, vagyis meghajtotta fejét és összetette a tenyerét maga — előtt. A házigazda kikísérte vendégeit, Girint pedig megkérte, maradjon még néhány percig. Az orvos járkálni kezdett. Lágy esti szellő lengedezett, úgyhogy Girin idegfeszültsége lassan oldódni kezdett.

Vitarkánanda, aki egy kis csomaggal tért vissza, csatlakozott Girinhez.

— Meg kell mondanom önnek — szólalt meg Vitarkánanda —, hogy eddig még egyetlen európai barátomat sem hallgatták ilyen nagy figyelemmel. Barátaim sokat tapasztalt emberek, és az ön útkeresését elismeréssel és baráti együttérzéssel fogadták.

Mi több utat ismerünk. A hatha-jóga — aki elsajátítja, a lélegzés ura lesz — csupán a legalsó fok, amely életerővel telíti a testet. De van még a sakti-jóga, vagyis az energián való uralkodás, amely a természet erőit gerjeszti, aztán a mantra-jóga: a hangnak, a hangvibrálások erőinek az uralása. A dhjána-jóga, vagy az elmélkedések útja, amely a gondolkodási folyamat erői fölötti uralmat jelenti.

Azt hiszem, hogy önhöz a rádzsa-jóga áll a legközelebb, vagyis a módszer és az elemzés jógája, annak is különösen az a része, amelyet dnyána-jógának neveznek, vagyis a tudás útjának, és ez az értelem erői fölötti uralmat jelenti. Ugyancsak közel áll önhöz a karma-jóga útja, vagyis a cselekvésnek, a társadalmi fegyelemnek és az életjelenségek közötti összefüggések megértésének jógája. Nem tévedek, ha azt mondom, hogy azok a követelmények, amelyeket az Oroszországban épülő társadalmi rendszer támaszt az emberrel szemben, sok tekintetben hasonlítanak a karma-jógához? De önök nagyon messze állnak a rádzsa-jógának olyan részeitől, mint a kundalini-jóga, és a szamádhi-jóga. Ezek uralmat jelentenek az idegi-pszichikai erők, valamint az eksztázis, a megvilágosodás és a világszellem tengerével való egyesülés erői fölött.

Bármennyire különböznek is egymástól a módszereink, az a nagyszerű cél, amelyet az ember maga elé tűz — a természet és önmaga megismerése — ugyanúgy lelkesít bennünket, akárcsak önöket.

Tisztelettel meghajtjuk fejünket a materialisták titáni erőfeszítései és az anyagi tudomány óriási eredményei előtt. Ezért keltették fel érdeklődésünket annyira az ember szellemi tevékenységével, valamint az ismeretek érintkezési pontjaival kapcsolatos gondolatok, amelyeket ön, a szovjet-oroszországi materialista fejtett ki előttünk.

Barátaim, akiktől távol áll az álbüszkeség, nem tekintették szemrehányásnak az ön elmarasztaló szavait, hogy az indiai filozófusok nem teljesítik a hazájukkal és az emberekkel szemben vállalt kötelességüket. Az elhangzottakon elgondolkodunk, és a következő találkozónkon ön elé tárjuk a mai helyzetet kialakító körülményeket és belső erőket. Búcsúzóul pedig hadd meséljek el önnek egy kis történetet.

Egy festőnk harminc évvel ezelőtt festett egy képet, amely akkoriban érthető okokból nem kapott kellő elismerést. A festménynek ezt a címet adta: Az Asvinok hídja, ami szanszkritul azt jelenti: a lovasok hídja. Ám a Mahábhárata hagyománya szerint a lovasok — az istenek és a gyógyítók, vagyis a pirkadat és az esthajnal.

— No csak- kiáltott fel kíváncsian Girin —, az óorosz mesehagyomány ugyanígy képzeli el a pirkadatot és az esthajnalt, de még két lovassal kiegészíti őket: az éjszakával és a nappallal.

— Ha megengedi, önnek ajándékozom Az Asvinok hídja című képet — folytatta Vitarkánanda, és kibontotta a magával hozott keményített vászontekercset.

Egyhangú, szürkéslila alkony. Háborgó tenger csapkodja a sűrű ködlepelbe burkolt, csipkés sziklás partot. A bal parton az ország belseje felé lépcsőzetesen emelkedő dombokon hatalmas épületek és füstölgő kémények húzódnak, a jobb parton: hósapkás hegyek. Lábuknál keskeny keleti lakóházak és indiai, tibeti meg kínai stílusban épült templomok.

A tenger fölött a két partot összekötve híd ível át, amelyet, mintha fénylő nyilakból fontak volna. Két fegyvertelen, de vértet viselő lovas léptet fel a hídra fekete lovon. A bal oldali kékesszürke, a jobb oldali narancssárga-barna színű. Széles, fesztelen mozdulattal baráti jobbot nyújtanak egymásnak.

Girin hálásan nézett az öregemberre.

– Értem én minden magyarázat nélkül — mondta aztán —, csak a nyilakat nem.

— A jelkép értelme egyszerű — mosolyodott el Vitarkánanda —, a nyilak: a megismerés gondolatai, amelyek összefonódva hidat alkotnak az egyesíthetetlenek között. Mert ennek sokkal mélyebb az értelme, amely fölött könnyen elsiklik az északi ember, aki pedig nyáron saját szemével láthatja az esthajnal és a pirkadat találkozását. A trópusi ember számára ez lehetetlen, mert a nap és az éj egyenlősége időben messze eltávolítja egymástól a kettőt.

Girin Vitarkánanda hosszas, fürkésző pillantására válaszolva olyan mozdulattal nyújtotta kezét az öreg tudósnak, amely egy kissé hasonlított a hídon léptető lovasokéhoz.