A borotva éle

4. FEJEZET Az istenek adománya

“Mihelyt beköszöntött a kánikula, a moszkvaiak tömegei indultak a város környékére. Szima és Girin is velük tartott. Szergej elutazott egy nyári építőtáborba, és szeretett tanítómesterére bízta féltett kincsét: a motorkerékpárját, amelyet a sorsjegyen nyert hűtőszekrényért cserélt, aztán odaadta még a nővére összes megtakarított pénzét, és Girin cikkhonoráriumát.

Girinnek eszébe jutottak ifjú évei, amikor sokat motorozott. Igaz, ebben a mostani nagy forgalomban nem sokat hetvenkedhet, de motoron gyorsan eljutnak a fürdésre alkalmas kies helyekre, ahol nem hevernek egymás hegyen-hátán a napfényre és vízre szomjas testek.

Gyakran rándultak ki a Moszkva-folyó egyik éles kanyarulatához, amelyen kis gát duzzasztotta fel a vizet. A fürdőzők elkerülték, mert út nem vezetett a közelben. Girin egy csordajáráson robogott, megkékült fenyőtuskók között cikázott, majd homokos lejtőn egyenesen egy sűrű füzes oltalmában húzódó virágos kis rétre suhant le. Szima elnyújtózott az ócska stégen — amely nem tudni miért, messzire benyúlt a víz fölé —, elmerengett a csendben és a gyenge sodrás ringatta tündérrózsákat nézte. A meredek partok közé szorított víz, amelyben a forróságtól ólomszürke égbolt tükröződött, olajosnak hatott. A sötét mélységben húzódó meder titokzatosnak és elérhetetlennek látszott. Girin letelepedett a stég végén, a part alá levert korhadó cölöpök közelében, és lábával a hűvös, tiszta vízben kalimpált. A lebarnult, lila fürdőruhás Szima egy tudományos kutató arckifejezésével ügyesen kapdosta ki a vízből a vastag, zöld szárú virágokat. Girin le nem vette róla a szemét, de közben furcsa félelem mardosta szívét. Mert a nagy szerelem mindig felelősség és gond, védelem és félelem, töprengés azon, hogyan rendezze be és könnyítse meg az ember a világ legdrágább lényének az életét.

A motorkerékpárt meg a ruhájukat elrejtették a bokrokban, és lefelé vitették magukat az árral, nevetgélve csúszkáltak le hason azon a mohás kövön, amely a gát alámosott szélét támasztotta alá. Lentebb a folyó nagyon lesekélyesedett, úgyhogy a víz alig ért kötésig. Szima és Girin ezután búvár módra, fejüket a víz alá buktatva, egymás után úsztak le a zuhogókon, és olyankor csak ritkán szippantottak levegőt. Aztán vizesen, egy kissé reszketve mentek a nyirkos parti ösvényen, tocsogtak a meleg és áttetsző tócsákban. A sűrű, mézgás, agyagos iszap kellemesen türemlett ki meztelen lábujjaik között, a naptól átforrósodott száraz szél gyorsan megszárította őket, és cirógatta kimelegedett bőrüket.

A reggel óta tartó szép idő délutánra elromlott.

Délnyugat felől alacsonyan szálló fellegek közeledtek, így hát a didergő fürdőzők nem tudtak felmelegedni, mert nem volt nap. Girin felfedezett a magas part bemélyedése alatt egy szélvédett helyet, száraz ágakat gyűjtött, és kis szabadtüzet gyújtott.

— Attól tartok, vége a szép időnek — kesergett Girin. — Magának meg véget ér a szabadsága.

— Nekem még sok napom van — felelte Szima —, olyan sok, hogy nem is tudom, érdemes-e most kivenni mindet. Különösen ha maga nem lesz mellettem.

— Rövidesen Indiába utazom.

— Igen, egyszer már említette. Őszintén szólva, irigylem. Egyszer majd talán én is eljutok abba a csodálatos országba. Elvégre indiai tornatanárnőkkel levelezek, akik azt írták, hogy művészi tornánk sok táncelemet tartalmaz, és ez nagyon tetszik az indiaiaknak.

— Hát miért ne utazhatna most?

— Egy olyan egyszerű halandó számára, mint én vagyok, ez lehetetlen; nem hívott meg egyetlen szervezet sem, nekem meg nincs pénzem turistaútra, mert az egyelőre még nagyon drága minálunk!

— Utazhatna velem, hiszen minden kiadásomat az indiai intézet fedezi… Én egyáltalán nem tréfálok — tette hozzá Girin, amikor észrevette Szima gúnyos, bizalmatlan tekintetét. — Maga tudja, hogy nem szeretek mókázni, most pedig életem legfontosabb eseményéről van szó!

— Nem értem!

— Mivel nekem is, akárcsak d'Artagnannak, úgy rendeltetett, hogy életemet alacsony beosztásban éljem le, maga csak egy minőségben jöhet velem: mint feleség!

Szima összerezzent, aztán hátralépett és kurtán felsóhajtott. Szélesre nyitott szemében Girin ijedtséget, örömet és bosszúságot vagy csalódásfélét fedezett fel.

– Úgy látom, zavarba hoztam az ajánlatommal — tette hozzá sietve a férfi —, de hiszen minden ebben az irányban fejlődött, úgyhogy én…

Szima hirtelen Girin elé ugrott, és ujjahegyét a férfi szájára szorította.

Amikor megszólalt, nem nézett fel. Arca lángolt.

— Nézze, én bizonyára egyáltalán nem olyan vagyok… amilyennek lát. Alighanem túlságosan el vagyok kényeztetve.

— Micsoda butaság! — kiáltott fel Girin felháborodva.

– Ó, nem! Maga ezt nem tudja. Miért van az, hogy a szavai az első pillanatban nagy-nagy örömet szereznek, aztán mindjárt elkeserítenek?

— Micsoda?

— Ej, hát értse meg már!

– Á, már tudom — és Girin megkönnyebbülten felnevetett, aztán lehajolt és elkapta Szimat. Még mindig nevetve feldobta magasra, elkapta, és erősen magához szorította.

Szima átölelte a férfi nyakát. És akárcsak a múltkor a Nyikitai Kertben, teste húrként megfeszült Girin karjaiban, és Szima megcsókolta az orvost. Jó sok idő telt el, míg Girin leengedte Szimat a földre.

,- Rendben van, minden rendben van! — kiáltott fel a lány, azzal hozzásimult a férfihoz.

És Girin ismét a magasba emelte, hogy megint belenézhessen mély tüzű, nagy-nagy szemébe. Ilyen szempárról álmodik az emberi faj fennállása óta minden valamirevaló férfiú.

— Most láthatja, milyen ostoba liba vagyok — suttogta összehúzott szemmel a lány-, már a Nyikitai Kertben rá kellett volna jönnöm, de még akkor sem eszméltem rá, amikor szemtanúja voltam a Deragazival vívott csatájának. Maga attól félt, hogy… a befolyása alá kerülök, igaz? Igaz, Ivan, kedvesem? Te drága — tette hozzá hangosan, és figyelte a szó csengését.

— Igaz! — felelte Girin, s arcát belefúrta a lány szélborzolta hajába, aztán újra megcsókolta, de olyan erősen, hogy Szima szinte szoborrá merevedett.

Esőcseppek hulltak a lány arcára.

— Gyerünk! — Girin a motorkerékpárhoz indult. — Különben paripánk beleragad az agyagos sárba. Biztosan megázunk!

— Hadd ázzunk! — ujjongott Szima, s hátradobta a fejét, hogy lecsússzanak arcáról a szélborzolta fekete hajfürtök.

Alighogy kiértek a műútra, a sötét felhők már a fejük fölött csüngtek. Girin versenyre kelt a széllel, amíg az út száraz volt, de mégsem tudtak megmenekülni az esőtől. Már Moszkva közelében jártak, amikor a hangos, dühös és meleg zápor rájuk szakadt, és bőrig áztatta őket. Girin összehúzott szemmel nézett előre, de még így is alig tudta kivenni az utat; aztán kénytelen volt az út szélére kanyarodni, és csökkenteni a sebességet; az átázott Szima pedig arcát az orvos hátához szorította és vidáman dalolt, mintha csak bosszantani akarná a zivatart, az eső zuhogása, a kerekek alól felcsapódó víz loccsanása pedig mintegy kísérőzenéül szolgálta szöveghez.

Girin óvatosan keresztülvágott az útkereszteződésen, és felért a Borogyinói-hídra.

— Egyenesen a lakásomra megyünk. Megszárítkozunk, és hörpintünk abból a csodálatos zöld teából!

— Csak a tea kedvéért!

Szima ledőlt a heverőre Girin pizsamájában. Az orvos belépett a teafőzővel. Szobája egészen más lett, hogy itt volt Szima, aki kényelmesen összegömbölyödve feküdt a heverőn. Ilyen volt Szima: jelenlétében a tárgyak varázslatos külsőt kaptak. A keskeny, jelentéktelen kis patak egyszeriben tekintélyes, titokzatos folyóvá vált, és vizét napfényes derű járta át, ha Szima állt a partján.

Girin a teafőzővel az asztalnál állt, Szimára nézett, és gondolkozott.

Szima kérdő tekintetére felocsúdott tűnődéséből.

— Az örömre és az erőre gondoltam — magyarázta —, mind a kettőt a sors ajándékának, az istenek adományának tartják. Valójában pedig az egészséges emberi lélek alapját alkotják, az emberben születnek. Következésképpen az ember saját magát ajándékozza meg ezekkel a javakkal.

— Hogy lehet ez?

— Az emberben megvan a képesség a nagyszerű lelki felemelkedésre. Egyébként lehet, hogy szó sincs semmilyen rendkívüli képességről, hanem minden a körülményektől függ, amelyek felszabadítják a bezárt pszichikai erőt.

— Neked már voltak ilyen pillanataid?

— Voltak.

– És?

— Az ilyen pillanatokban úgy éreztem, hogy egyre valószerűtlenebbé, súlytalanabbá válok, végül, hogy közeledik halálom órája… Közeledtét a legmagasabb fokú lelki emelkedettség pillanataiban érezzük. A tudatalattink figyelmeztet bennünket, hogy már-már itt a vég, és az élet túlfeszített húrja minden pillanatban elpattanhat. Érdekes, hogy egyáltalán nem érzünk semmiféle halálfélelmet… Olvastad Tichy osztrák geológusnak Cso Ojju. az istenek adománya című nagyszerű könyvét?

— Nem, de látom rajtad, hogy sokat veszítettem vele.

— Sokat. Tichy igaz történetet írt arról, hogyan mászta meg kis létszámú, könnyű felszerelésű expedíciójával az addig még meg nem hódított himalájai óriást, a nyolcezerkétszáz méter magas Cso Ojjut. (Türkiz istennőt). A bátor serpák és osztrákok erejük végső megfeszítésével, elkeseredett rohammal hódították meg a csúcsot. Tichy tisztában volt azzal, milyen kockázatos ez a vállalkozás, s azt, hogy győzelemmel fejeződött be, a sors ajándékának, az “istenek adományának” tekintette… Tichy nagyon pontosan leírja azt az állapotot, amikor rendkívül megfeszítették minden fizikai és lelki erejüket, amikor végtelen örömet éreztek a halál küszöbén.

— Nem értem, miért van ez így — szólalt meg elmélázva Szima.

– Én sem. Nincs rá kimerítő magyarázat. Bár a pszichofiziológia szempontjából a jelenség alapja érthető. Az ember, mint szervezet, mint biológiai gép, alkalmas arra, hogy időnként elviselje minden erejének óriási megfeszítését. Ezt számításba veszi a pszichikum is, és ezért az ilyen pillanatok semmivel össze nem hasonlító örömet jelentenek. Rendkívül ritkák, mert nem lehetnek hosszú életűek, no meg a helyzet is, amelyben megszületnek, mindig rendkívüli és sok esetben halállal végződik. Emlékszel Wellsnek A zöld ajtó című gyönyörű elbeszélésére? Nem szabad túl sűrűn benézni azon az ajtón, mert esetleg soha többé nem tér vissza onnan az ember!

Az erő rendkívüli megfeszítése mindig olyan kimagasló eredményeket szült, hogy égi áldásnak, istenek adományának tartották őket. Valójában pedig maga az ember érte el ezeket a sikereket, mert a cél érdekében teljesen fel tudta áldozni magát. Hát nem szép, hogy az ember alkotását isteni eredetűnek tartják, az emberben rejlő erő pedig olyan óriási, hogy az istenek adományának tekintik?

— Azt hiszem, az ember harc közben okvetlenül kerül olyan állapotba, amikor már nem érez félelmet, nem félti se saját magát, sem a társait, csak a harc örömét érzi — mondta izgatottan Szima.

— Pontosan! A Cso Ojju megmászása talán nem harc volt? Hozzáteszem, hogy az ember nemcsak halálfélelmet nem érez, hanem esetleg még a fájdalmat sem. A híres kelet-afrikai masszáik, a “bátrak legbátrabbjai”, akik pajzzsal és lándzsával vadásznak az oroszlánokra, olyan harci extázisba kerülnek, hogy egyáltalán nem érzik a sebeiket, pedig az oroszlán fogai, karmai szörnyű sebeket ejtenek rajtuk. Az európai vadászok nemegyszer a helyszínen varrták össze sebeiket, a még mindig harci extázisban levő, harcosok teste pedig valósággal megkövült, és észre sem vették, hogy megműtötték őket. Érdekes, hogy ilyen pszichikai állapotban a seb is gyorsan gyógyul be. Mi még csak most kezdünk rájönni, milyen fontos a gyógyulás folyamatára és a betegségek leküzdésére gyakorolt pszichikai hatás. Nem is olyan régen ezt még ostobaságnak tartották. Burmában például pszichológiai eszközökkel gyógyítják az elefántokat.

— Ilyesmiket ne mondj a kollégáidnak, mert ízzé-porrá zúznak!

— Pórul járnának!

— De nekem elmondhatod!

— Az elefántok ismerői azt állítják, hogy az elefánt sok tekintetben — ami a természetét, a korával járó változásokat és a betegségeit illeti — nagyon hasonlít az emberhez, legfeljebb egyes esetekben bátrabb, más esetekben gyengébb. Előfordul, hogy az elefánt megbetegszik, és nem használ semmilyen gyógymód, de műtétre nincs szükség… Az elefánt belefárad a betegséggel vívott harcba, néhányat sóhajt, nagyokat nyög, aztán elterül a földön. Ha nem állítják talpra azonnal, többé már soha nem kel fel. Olyankor a burmai elefántorvosok a végső eszközhöz folyamodnak: hangos kurjongatások közepette csípős borsot szórnak az elefánt szemébe. Az elviselhetetlen fájdalom annyira felbőszíti az állatot, hogy talpra áll… és meggyógyul.

Szimából kitört a nevetés.

— Elképzeltem, hogy amikor megérkezel a beteghez és megvizsgálod, utána borsot szórsz a szemébe — vallotta be bűnbánóan. — Szinte látom magam előtt!

— Bors ide, bors oda — dörmögte Girin —, az ember mégsem elefánt, lehet majd találni más módszereket.

— Mondjuk revolvert és borzalmas káromkodást! — mondta hunyorogva Szirma.

Girin átható pillantást vetett rá.

— Hagyd ezeket a női fogásokat, Szima. Mondd meg nyíltan, mi bajod?

— Semmi, de… én nem utazom veled, és egyáltalán mi szükséged van rám?

— Ne tréfálj!

— Egyáltalán nem tréfálok. Hát te… maga ezt nem látja? Magának már mindene megvolt az életében, magát csak a tudomány érdekli szenvedélyesen, mit akar még?

Girin megdöbbent, aztán megrázta fejét, mintha le akarna vetni magáról valamit.

— Még sok minden kell, elsősorban pedig te! — az utolsó szó úgy csattant, mint az ostor, és Szima szinte a bőrén érezte az erejét. — Tévedsz, ha azt hiszed, hogy én ugyanaz a Vanya Girin vagyok, aki a Néván csónakázott. De az sem vagyok, aki lelkiismeretesen praktizált egy északi kórházban, vagy fősebész és kórházparancsnok volt. Sőt még az sem vagyok, aki majdnem két évvel ezelőtt érkezett Moszkvába. Mindnyájan változunk, átalakulunk, csak az alapunk marad meg, az idő és a tapasztalat, meg a saját igyekvésünk: a bukás vagy a tökéletesedés. És az új Ivan Girinnek sürgősen szüksége van Szerafima Jurjevna Metalinára — amilyen most, épp ebben a pillanatban.

— De nálad mindenekfölött áll a tudomány!

— Az, aki mindenek fölé emeli a tudományt, megrögzött fanatikus, én viszont sohasem voltam és nem is leszek ilyen. De nem akarom elhitetni veled, hogy te az egész életet jelented a számomra. Illetve — bárhogy szeretlek is, rajtad kívül még sok mindenre van szükségem, mint ahogy neked is rajtam kívül. Különben pedig a világ olyan, mint egy szoba, s mindaz, ami ebben a szobában van, iszonyatos méretekre növekszik, mint egy lidércnyomásos álomban! így van?

– Így! — felelte halkan Szima, és végzetes tekintetű szeme ismét közeledett Girin arcához. És az orvos még sohasem érzett ilyen tiszta örömöt, és nem tapasztalta érzelmeinek ilyen teljes összhangját.

Szima végre kibontakozott az ölelésből, felugrott és ráparancsolt Girinre, hogy nézegesse az elefántot ábrázoló képet. Mire a férfi visszafordult, a lány már átöltözött, a félig kinyitott ablaknál állt, tükörnek használta az ablakszárnyat, és a megszáradt ruháját simítgatta.

— Hát a vasaló? — kiáltott fel Girin.

— Nem kell. Mennem kell, mert megígértem a lányoknak, hogy ma foglalkozom velük.

– És este, késő este?

— Szeretnék egyedül lenni! De ne nézz rám ilyen fürkészőn. Ivan, kedvesem… — suttogta Szima s elpirult. — Nincs emögött semmi. Egyszerűen csak egyedül akarok lenni.

Lábujjhegyre állt, kinyújtotta nyakát, és szenvedélyesen megcsókolta Girint.

Amikor Girin belépett a szobába, Andrejev professzor előtt egy halom nyitott vastag útmutató tornyosult, és az öreg fogai között cigaretta füstölgőit; ez rendkívüli jelenségnek számított.

— Ne haragudjék, hogy ide fárasztottam, de Msztyiszlav a kegyed segítségét kéri!

Ez a magasztos hang azt bizonyította: a professzor úgy érzi, hogy fontos események küszöbén áll.

— Olvassa el, ma reggel kaptam a külügyminisztériumból.

“Nagyon kérem, vizsgálják meg apám anyagai között az említett új ásványt kettőspont az áttetsző szürkés kristályt pont kérdezzék meg Girintől, mit tud arról a hatásról vessző amelyet az ásványi kristályokban rejlő kisugárzások vessző mérgek vessző gázok gyakorolnak az agyra és az emlékezet elvesztését idézik elő pont sürgősen kérjék meg Szugorintól a Bányászati Múzeumból tavaly tavasszal elrabolt kövek leírását táviratozzák meg nekem az új-delhi követségre Ivernyov.”

A professzor nyugtalanul fürkészte Girin arcát, majd miután nem tapasztalt rajta kellő reagálást, bosszúsan felsóhajtott.

— Semmit sem tud?! — kiáltott fel a geológus, és hangjában egy kis lenézés csengett.

— Semmit, Leonyid Kirillovics! — vallotta be Girin. — No persze, gondolkodom még rajta, megbeszélem a dolgot szakemberekkel: biofizikusokkal, biokémikusokkal, de attól tartok…

— Akkor itt valami új dologról van szó!

— Hát fel sem tételezi, hogy a mi szakmánkban is akadhat valami egészen új és ismeretlen dolog? A más tudománya feltétlenül bölcsebb? Naiv elképzelés, már engedelmet.

– Én nem mondtam semmit — dörmögte békülékenyen Andrejev. — Tehát megpróbálja kideríteni? Csak minél előbb, ha lehet.

— Természetesen! Akkor is beletelik két-három napba.

— Hát ez remek. Én még ma Leningrádba utazom, és végigolvasom a naplókat, közben megtudom Msztyiszlav anyjától, hol található Szugorin, és felveszem a kapcsolatot vele. Ez is legalább három nap. Megvacsorázunk?

— Nem.

— Hát akkor minden rendben van. Hétre ki kell érnem a repülőtérre.

Néhány óra múlva Andrejev már beszélgetett Ivernyov anyjával.

— Azt hiszem, egyidősek vagyunk. Leonyid Kirillovics?

— Ha maga is kilencszázkettes.

— Akkor maga az idősebb: én kilencszázötös vagyok. De akkor is mindegy, egy nemzedékhez tartozunk. Következésképpen tudnia kell, hogy én semmit sem tudhatok a tizenháromban-tizenötben történtekről. Keresse meg maga. Rendelkezzék Msztyiszlav szobájával. Én csak technikai segítséget nyújthatok, hogy kibetűzhesse Makszimilian Fjodorovics kézírását. Rossz dolog második feleségnek lenni, aki ráadásul ilyen későn ment hozzá. Hiszen Makszimilian Fjodorovics huszonnyolcban vett el engem, amikor én még csak huszonhárom éves voltam, ő pedig már negyvennégy volt. Az első felesége huszonötben halt meg.

— Miért volna ez rossz, nem értem?

— Mert nem mehetünk együtt mindvégig, és emlékének magányos őrzője maradtam.

– És a fia?

– Ó bizonyára akkor jut el odáig, hogy megértse apját, amikor én már nem leszek. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Msztyiszlavban nincs elég fiúi tisztelet az apja iránt.

— Hm…

— Amikor feltette nekem a kérdéseket, először éreztem, hogy férjem életének milyen nagy része múlt el előttem és nélkülem. És én semmit sem tudok róla. Nem az élet külső megnyilvánulásairól, azokat mind elmondták nekem, hanem a lelkivilágáról. Talán rájöttem és megtaláltam volna, amit keres, de így nem tudom, nem is sejtem, hol, milyen szavakban van elrejtve.

— Nem baj, ketten majd csak kisütünk valamit — mondta Andrejev magabiztosan, és beleült a karosszékbe, amely az öreg íróasztal előtt állt. Ez az asztal valamikor az idősebb Ivernyové volt, most pedig a fia kutatásainak eredményeit tartalmazta.

Jevgenyija Szergejevna csak a második napon hívta fel Andrejev figyelmét egy 1916-os jegyzetfüzet erősen és határozottan aláhúzott mondatára: “Okvetlenül beszélnem kell D. U.-val a szürke köveimről — Anyert számára.” Két lappal odább legalul felfedeztek egy alig olvasható mondatot: “Tegnap voltam Alekszej Kozmics lakásán (Gogol utca 19.), eladta a köveimet. Ed. Ed. el lesz keseredve, de hát én mar nem tehetek sem…” A ceruza itt elcsúszott a lap szélén, és a mondat megszakadt.

— Ezek azok a szürke kövek, amelyek alkalmasint a kulcsot jelentik mindahhoz, ami történt — mondta Andrejev, aztán rágyújtott egy cigarettára, de ez már nem ízlett neki. — Tehát tovább kell keresnünk.

De hiába lapozgatták mind a ketten a vaskos füzeteket, semmit nem találtak.