A borotva éle

2. FEJEZET Afrika kincse

Az Aquila apró társalgójában összegyűlt a legénységnek mind a tíz tagja. Sandra és Lea felszolgálták a hatalmas pizzát. Az ünnepi ebédet vörös borral öblítették le, amelyet sásfonatú palackokból töltöttek. A jacht felkészült, hogy elhagyja Praia kikötőjét és elinduljon délre, a Csontváz-part felé vezető háromezer mérföldes útra. Az öreg kapitány útközben nem akart betérni egyetlen kikötőbe sem, ezért rengeteg üzemanyagot szerzett be. Ezzel megőrzik az úticél titkát, egyben gondoltak — katonai kifejezéssel élve — “a meglepetés effektusára” is.

A két ventillátor nem tudta kiűzni a dohányfüstöt a nyitott ajtón és ablakokon, a kapitány pedig szüntelenül pöfékelt öblös pipájából. Szögletes arca — akár egy római harcosé — a megöregedett Július Caesaréra emlékeztetett.

— A távprognózis kedvező — mondotta a kapitány —, gyorsan odaérünk. A jó idő megkönnyíti a helymeghatározást, hiszen csak egy pontot kell megtalálnunk az ötszáz mérföldnyi tengerparton, méghozzá kapásból. De, nekem mint mindig, most is szerencsém van: a hadnagyunk nagyszerű navigátor, és sok tekintetben tőle függ a siker.

— Hadnagy, maga egy lovag, mint minden tengerész, és én magának adom a sálamat erre az útra. Vagy talán inkább Sandra bikinijét választja? — csipkelődött női ösztönére hallgatva Lea.

A hadnagy zavarba jött és valami gáláns bókot mormogott. De Aglauco kapitány egyáltalán nem szándékozott tréfával befejezni rövid beszédét és arca elkomorult.

— Maguk fiatalok és nagyon vidám emberek, magukkal kellemes hajózni. Kellemes, de veszélyes!

— Nem értem, mire céloz, Aglauco bácsi — szólt közbe a neves római családból származó, keresett eleganciával öltözködő, magabiztos mérnök.

— Mindjárt, mindjárt! Mi idősebbek még öntudatlanul is afféle hajiunk, hogy bármely öröm bármikor ürömmé, bármely üröm örömmé változhat. Ezért mi a sors figyelmeztetése nélkül is kifenjük a késünket vagy zsebünkbe tesszük a gyógyszert…

— Következésképpen ön azt javasolja, hogy már most vegyük számba az esetleg felmerülő nehézségeket és bajokat? — kérdezte Flaiano. — Hát ami azt illeti, bölcs dolognak tartom. Csupán az a kérdés, hogyan fogjunk hozzá?

— Nagyon egyszerűen: mindenki tisztázza helyét és viselkedését abban az esetben, ha hajótörést szenvedünk a Csontváz-part zátonyain, vagy néhányunkat elfog az őrjárat, vagy feltartóztat bennünket egy hadihajó, átkutatják, majd bekísérik a hajónkat Fokvárosba, vagy Walvis Bay-be, vagy súlyos géptörést szenvedünk, vagy… de hát nem is sorolom tovább a sok “vagyot”.

— No és aztán? Átgondoljuk, de mi értelme, ha majd mindenki azt csinálja, ami éppen eszébe jut?

— Hogy ezt elkerüljük, leülünk, megbeszéljük, lehet, hogy többször is, aztán beosztjuk, kinek hol a helye a harcban…

A fiatalok egyöntetűen elfogadták a kapitány javaslatát, csak a mérnök jegyezte meg szkeptikusan:

— Nem akarom kétségbe vonni az ön élettapasztalatát. De ön ennek a tapasztalatnak a zömét egészen más körülmények között szerezte. Manapság, a század második felében, a hajók már oly tökéletesek, hogy bármelyik gyerekből — hacsak nem hülye — tengerész lehet. Semmi sem történik azzal a sok ezer hajóval, amelyek — akárcsak mi — távoli tengereken úsznak. Legfeljebb összeütköznek a ködben, de a vihar már tehetetlen a hajókkal szemben.

— Csak abban van igaza, hogy a tengerészet fizikailag könnyebb lett és a járatok meggyorsultak, meg aztán a meteorológiai előrejelzések rendkívül megkönnyítették a tengerészek dolgát. De hogy a viharok tehetetlenek, önnek erről fogalma sincs!

— Tudna mondani példákat?

— Már öt éve nem olvastam a Lloyd jelentéseit, úgyhogy nem ismerem a legutóbbi eseményeket. De mondok én önnek példát. Néhány évvel ezelőtt — a kapitány elhallgatott, megtömködte pipáját, pöfékelt kettőt, aztán folytatta: — egy Anglia és Ausztrália között közlekedő utasszállító hajó, már nem emlékszem a nevére, nyomtalanul eltűnt azon a tájon, ahová éppen tartunk. A hajó fel volt szerelve az ön által említett valamennyi modern technikai műszerrel, ennek ellenére egyetlen egy rádióvészjelt sem adott le, nem találtak meg belőle egyetlen roncsdarabkát sem, utasai vagy legénysége közül sem senkit.

— Rémes! — rázkódott össze Sandra. — Mikor történt ez?

— 1955-ben.

— Mi történt velük? — kérdezte Sandra.

— Nem tudni. A tengerészeti bíróság a hasára ütött és kijelentette, hogy a hajó az erős hullámzásban kettétört és pillanatok alatt elsüllyedt.

— De hát ez csak egyetlenegy eset — jegyezte meg a mechanikus.

— Ha csak így lenne… Egy évre rá, télen, az angol North Star hétezer tonnás teherhajó eltűnt az Atlanti-óceán északi részén. December huszonhetedikén rádión azt táviratozta a hajótársaságnak, hogy minden rendben van. Ennyi volt az egész. Igaz, a Oueen Elizabeth hajó kapitánya jelentette, hogy abban a körzetben, ahol a North Star eltűnt, hetven, nyolcvan lábnyi magas hullámokat figyelt meg.

— Körülbelül huszonöt méter? Soha nem hallottam ekkora hullámokról az Atlanti-óceánon! — kiáltott fel a hadnagy.

— Minden előfordul — felelte nyugodtan a kapitány. — Az Atlanti-óceánon elég gyakran tűnnek el hajók. Most nem a halász- és partmenti hajókról, hanem hatalmas óceánjáró gőzösökről és motoros hajókról beszélek. Egy hatalmas erejű orkánban a partoktól távol néha több nagyszerű hajónak is nyoma vész. Nem, nem, barátaim, a tenger komoly dolog.

— Hogyhogy maguk tengerészek nem félnek? — kérdezte naivul Lea.

— Félni nem szabad, inkább ne is szálljon hajóra az ember — válaszolta a kapitány-, de ebben a szakmában a könnyelműség, a felelőtlenség is árt annyit, mint a gyávaság.

A hadnagy cigarettára gyújtott, és a nyitott kajütajtón lassan kiáramló kékes füstöt nézte.

— Nem tudom, miért, de én félek az elsüllyedt hajóktól — jegyezte meg elgondolkodva.

— Milyen furcsa! — kiáltott fel Lea. — Engem mindig vonzottak a tengerfenéken nyugvó hajók. Az az érzésem, hogy valami titkot rejtegetnek, vagy hogy biztosan találunk bennük valami érdekes dolgot!

— Nem, én nem így vagyok velük. A tenger mélye kellemetlen érzéseket ébreszt bennem, jóllehet szívvel-lélekkel szeretem a tengert… de csak a felszínét. Ami pedig azokat a hajókat illeti, valóban titkokat őriznek, de ugyanakkor a pusztulás rémségeit, semmivé foszlott életeket, meghiúsult reményeket és munkákat is…

Tavaly a tengerészpilóták magukkal vittek helikopteren a Szfakteria szigetre. Egy derűs, csendes napon egészen alacsonyan repültünk a navarini öböl felett. A tenger a Peloponnészosz nyugati környékén majdnem mindig áttetsző, akárcsak itt, vagy nálunk Dél-Olaszországban. Egyszer csak megpillantottam odalent a nagy mélységben sok — legalább harminc — elsüllyedt ókori hajót. Nagyon jól látszottak, bár egy kissé irreálisaknak hatottak, ami még a legáttetszőbb vízben is előfordul. Megkértem a pilótát, hogy álljunk meg; ott lebegtünk az öböl fölött és néztük a csaták komor kísérteiéit: a letört árbocokat, összevissza oldalukra dőlt, vagy a gerincükön egyenesen álló, vagy egymáson keresztben, felfordított fenékkel heverő hajókat… Egy nagy hajón épen maradtak az árbocok, csak az árbocsudarak voltak letörve, és az elferdült alsó keresztvitorlarudak dacoltak még mindig az idővel meg a sorssal. Néztem és azokra gondoltam, akiknek a csontjai ott lent az ágyús fedélzeteken meg a hajók gyomrában hevernek a Jón-tenger napfénytől csillogó hullámai alatt…

— Istenkém, magában egy költő veszett el, hadnagy — nevetett Flaiano. — Nőimádat és költészet-rossz kombináció. Maga semmire sem viszi az életben…

— Milyen ütközetet említett az előbb? — szólt közbe Lea.

— A navarinit, amelyben az egyesült orosz-angol-francia flotta elsüllyesztett egy egész török hajórajt.

— Ez tehát mintegy kétszáz évvel ezelőtt történt, a pontos dátumra nem emlékszem — mondta Sandra. — De hogy maradhattak ennyire épségben a hajók?

— A két Pílosz-fok között a tenger mindig nyugodt, így hát a hullámok nem semmisítették meg a hajókat. Ha nincsenek hullámok, a tölgyfából készült hajótest a víz alatt nagyon lassan korhad el.

— A svédek nemrég emelték ki a tengerből Vasa nevű másfél ezer, tonnás vitorlás hajójukat, amely több mint háromszáz évvel ezelőtt süllyedt el a stockholmi kikötőben — szólalt meg Calegari kapitány.

— Minek? — csodálkozott Ivo.

— Hát mint nemzeti ereklyét, régészeti ritkaságot. A tölgyfa, amelyből a vitorlást építették, teljesen megfeketedett, de épségben megmaradt. A hajó most szárazdokkban áll, de állandóan vízzel öntözik, különben szétporlad a fa. Nagyon lassan és sokáig kell száradnia, akkor a tölgy újra erős lesz, még erősebb, mint volt. Ezt a titkot régóta ismerik a bútorasztalosok.

– És eléggé épségben maradt a hajó?

— Nagyon is, csak a kiemeléskor sérült meg. Helyenként még az a vörös festék is épségben maradt, amellyel a hadihajók ágyúfedélzetét festették be,

— Furcsa, hát mire jó ez a szín a hajón belül? — csodálkozott Sandra.

— Nincs ebben semmi furcsa, ha ismeri e hajók rendeltetését. Régen a kartács, a golyók szörnyű sebeket ejtettek. Rengeteg vér ömlött egy-egy ütközetben. Ezért hát vörösre festették a hajó harchelyiségeit, hogy az embereket ne zavarja a vér látványa…

Sandra idegesen vállat vont.

— Kezdték a viharokkal, majd áttértek az elsüllyedt hajókra, aztán a vérrel fejezték be. Bizalomgerjesztő téma a nagy út előtt.

— Sandrának igaza van — nevetett Calegari kapitány. — Én kezdtem ezt a beszélgetést, így hát én javaslom, hogy fejezzük be. Nekivágunk bátran az útnak, barátaim, mert felkészültünk mindenre. Reméljük a legjobbakat!

A kapitány utolsó szavait helyeslő, viharos felkiáltásokkal fogadták és azt javasolták, hogy ezekre a nagyszerű szavakra hörpintsenek egy kis bort.

Néhány óra múlva pedig az Aquila elindult a dél-afrikai partok felé vezető ötezer kilométeres útjára; a kipufogó csöveiből áramló csípős füst alacsonyan úszott a nyugodt tenger fölött. A kapitány a távolsági hajózás törvényei szerint vezette kicsi, de gyorsjáratú hajóját: nagy körívben haladt, alaposan nyugatnak kanyarodva az afrikai partoktól, melyek erősen kelet felé távolodtak. Nem szándékozott betérni Kongó vagy Angola kikötőibe, hogy elkerülje az esetleges bonyodalmakat, mivel ezekben az országokban belső harcok dúltak.

A déli szélesség tizenötödik fokánál a kapitány egyenesen keletnek fordult, hogy aztán körülbelül Angola és Délnyugat-Afrika határán, a Cunene folyó torkolatánál elérje az afrikai partokat, vizet vételezzen és a megmaradt üzemanyaggal eljusson a Bálna-öbölbe, miután végrehajtották már a “Guadagno” (“Zsákmány”) hadműveletet, ahogy Lea elnevezte vállalkozásukat.

A trópusian lomha és meleg óceán komótos és hatalmas lapos hullámain álmosan, bágyadtán ringott a jacht a párás, vakító, forró nappalokon, éjszakákon, amikor csillagok szikráztak az égen, és állatok villództak a vízben. A “Guadagno” valamennyi résztvevője a fedélzeten, a vászontető alatt elnyúlva egész idő alatt lustán szendergett, és csak azért keltek fel, hogy sört vegyenek elő a hűtőszekrényből, vagy hogy lelocsolják egymást a tenger vizével, amely egyáltalán nem hűtötte le felhevült testüket. Az öreg kapitány és Sandra forró matét, paraguayi teát iszogattak kettesben. Ezt a teát a vén tengerész mindig magával vitte mindenhová, mert a teázást tartotta a forróság és a szüntelen izzadás ellen a leghatásosabb harci módszernek. Valóban ők ketten voltak a legfrissebbek, és amikor már belefáradtak a tenger nézésébe, órákon át játszották az igen komplikált kínai dominót. Ivo viselte el a legrosszabbul a kánikulát: szüntelenül háborgott, dühös volt az egész világra. Vállalkozásukat feleslegesnek és veszélyesnek, társait unalmasaknak tartotta, felrótta nekik, hogy nem tisztelik eléggé őt, a jacht tulajdonosát, aki az egész társaság útiköltségeit viseli. Amikor Cesare magához tért apátiájából és le akarta rajzolni Sandrát, határozott visszautasításban részesült, de nem a lány, hanem Ivo részéről. A hadnagy, aki továbbra is Sandra lovagja volt, szintén durva szemrehányást kapott a filmszínésztől, és csak katonás fegyelmezettségének volt köszönhető, hogy nem fajult el a vita. Sandra kezdte kerülni Ivót és Calegari kapitányhoz csatlakozott, aki atyai szeretettel pátyolgatta.

A hajóút ötödik napján haladtak át az egyenlítőn. Újabb hosszú harminc óra telt el ebben a nyomasztó és fullasztó hőségben, a dízelmotorok monoton kattogása és az őrjítő semmittevés közepette. A tenger váratlanul, mintegy varázsütésre, elvesztette vakító fémes csillogását, az ég pedig az ólomszínű homály vészjósló árnyalatát. Tiszta és világoskék égbolt feszült végtelen sátorként az azúrkék óceán fölött, dél felől pedig szél kerekedett, amely óráról órára erősödött. Még nem jött el a Jóreménység foka táján állandóan tomboló délkeleti szelek ideje, de már ez a szél is előfutára volt az Antarktisz környéki hatalmas légköri cirkulációnak.

Az állandó hőség után ügy érezték, hogy a szél borzongatóan hideg, jóllehet a hőmérő higanyszála nem süllyedt lejjebb húsz foknál. Kardigánok, pulóverek, nadrágok váltották fel a korábbi lenge öltözékeket.

A hullámzás erősödött, dobálta a jachtot, amely hol felröppent a ködbe vesző látóhatár fölé, hol lefelé zuhant a sötét, kavargó szakadékba.

A szél éjszaka is változatlan erővel és makacssággal tombolt és már-már felért egy orkánnal. Óriási hullámok zúdultak a jachtra. A kapitány lement a gépházba; a két gépész aggódó pillantása fogadta. Utasította őket, hogy egy hajtóművel haladjanak tovább, a másikat tartsák tartalékban.

Calegari körülnézett. A hajómotor látványa — mint mindig most is új erővel töltötte el a tenger elleni közelgő harchoz. A dízelmotorok szorosan lezárt fedelű, hosszúkás, szürke teste semmivel sem árulta el a dugattyúk veszett ugrálását és a könyökös tengelyek forgását. Csak a padozat alatti tompa dohogás, az egész hajó remegése és a cső- meg a vezetékhálózat fölött úszó kékes füstcsík. A számlapos sebességmérők, olajnyomásmérők és hőmérsékletjelzők műszerfalán kis matt égők világítottak, amelyeknek sárgás fénye otthoniasan nyugodtnak hatott, ellentétben a ventillátorokban tomboló szél bömbölésével és a vékony hajófalon kívül háborgó hullámok dübörgésével.

Calegari sóhajtott egyet és felballagott a belső lépcsőn a kabinfolyosóra; nesztelenül lépkedett a fényezett amarántfa falak között húzódó vastag szőnyegen. A széles mennyezet lámpáinak ezüstös fénye kiemelte a fényűző megmunkálást, amely talán illett volna egy hatalmas óceánjáróhoz, de ezen a tengerrel dacoló kis jachton szemtelenül hivalkodónak tűnt a vén tengerész szemében.

Sandra és Lea kajütjük ajtajában álltak, látszólag nyugodtak voltak. Kerekre tágult, ijedt szemük meghatotta a kapitányt; Flaiano kivételével, valamennyi férfi a vihar idejére előírt posztokon tartózkodott.

— Magával mehetnénk, kapitány? — kérdezte félénken Sandra.

— Menjünk be a parancsnoki fülkébe! — bólintott a kapitány. — De kapaszkodjanak belém, olyan erősen, ahogy még soha életükben nem kapaszkodtak!

A kapitány kivezette őket a kajütsor tetejére, amelynek elülső részét a könnyű fémcsövekből álló felső híd alkotta. A bömbölő széltől és a tenger dübörgésétől megroggyant a nők térde. A vörös és zöld fedélzeti lámpák halvány fényfoltjai ide-oda hánykolódtak a hajó körül magasodó fekete vízfalon. Hosszú hullámtarajok futottak át a lámpák fölött, fölöttük pedig az árboclámpa homályos fénye emelkedett a vaksötét égbolt felé, mintha segítségért rimánkodna, de mert nem kapott, elerőtlenedve s a harcot feladva, lefelé zuhant, a fedélzet pedig ijesztően kifutott az ember lába alól, majd a felágaskodva támadó óriási hullám alá esett…

A hadnagy a híd gumirácsain állt, és jól belekapaszkodott a korlátba. Calegari kapitány erősen átkarolta a két nő derekát, odavonszolta őket a korláthoz, aztán kifújta magát.

– Állja el a szelet előlem, kapitány! — kiáltotta a hadnagy.

A két tengerész összeborult, és a hadnagynak sikerült rágyújtania az esőköpeny szárnyának védelme alatt. Aztán mind a ketten az iránytűtartó fölé hajoltak. Sandra és Lea a halvány fényben látták nedves, kemény és nyugodt arcukat: elgondolkodva meredtek a bömbölő sötét éjszakába. Néha közelebb hajoltak egymáshoz, hogy rövid és halk mondatokat váltsanak.

A két nő, fiatal kora ellenére, sokat utazott már, de csak most értette meg, hogy a tengerész és a pilóta szakmája nemcsak tudás és edzés kérdése. A választott életpályával való szellemi összhangnak köszönhető, hogy ilyen nyugodtan dacolnak az óceán roppant erejével, és megingás nélkül, maradéktalanul teljesítik kötelességüket.

A hadnagy kiáltott valamit: hangja elhalt a zúgásban. A kapitány mozdított egyet a géptávíró fogantyúján, aztán Leához ugrott. Sandra pedig egyszeriben a hadnagy acélgyűrűként szorító karját érezte, amely hozzápréselte a korláthoz. És ugyanabban a pillanatban — a közeli pusztulás tudatától elhűlve — megpillantotta a jacht fölé tornyosuló hullámot, amelynek csúcsa az árboclámpáig ért. Egy iszonyú csapás hátralökte a hajót. A hidat örvénylő vízáradat öntötte el, fentről meg egész vízesés zúdult a hajóra. Sandra, aki se látott, se hallott, kapkodva nyelte a sodró, feszes, fojtó széláramot, s ekkor egy újabb hullámcsapás nyomta még lejjebb a lehuppant hajót, újabb vízesés zúdult az emberek fejére. Sandra belecsimpaszkodott a hideg fémcsövekbe és a halált várta. De a gép újra működni kezdett, úgyhogy az Aquila folytatta könnyed táncát a hullámokon.

— Ebből elég volt — mondta a kapitány, és a parancsnoki fülke ajtaja felé vonszolta Leát meg Sandrát. Odabent nyugalom honolt, dohány- és gépszag úszott a levegőben. A behemót calabriai matróz állt a kormánykeréknél.

Lea és Sandra teljesen kimerültén lerogyott a bőrhuzatú padra. Calegari kapitány pedig lerázta esőköpenyét és rágyújtott a pipájára. Kinyílt az ajtó, és Ivo Flaiano ocsmányul káromkodva berontott a fülkébe.

— Már vártam, főnök — szólt az illatos füstfelhőt kieresztve a kapitány —, érdemes-e továbbhaladnunk ebben az irányban? Nem volna jobb az afrikai partok felé fordulnunk?

— Pontosan hová?

— Menjünk Luandába. Akkor is elfogy az üzemanyagunk, ha a viharon törünk keresztül. És megsérülhet a jacht…

— Az ördög vinné el ezt az orkánt! Maga meg azt állította, hogy még az őszi viharok előtt elérjük célunkat! Most aztán elhasználjuk a drága üzemanyagot, ki tudja kapunk-e Angolában.

— Ez nem orkán, főnök, csak közönsége szélrohamok, a szél egy irányból fúj, csak éppen nagy erejű. Mit tehetünk, a tengeren mindig történhet váratlan dolog. Lám, a meteorológiai állomások sem jelezték előre.

— Pokolba azokkal a meteorológiai állomásokkal! Recseg-ropog az egész jacht, a kajütfolyosón áll a víz. Forduljon amerre akar, tőlem akár Dél-Amerika felé is!

A kapitány a fülke sarkába ment, ahol térkép volt szegezve egy asztalkára, és egy kis ideig méricskélt rajta valamit. Aztán kihúzta a beszélőcső dugóját és beszélt a gépésszel. A jacht még jobban megremegett: teljes sebességre bekapcsolták a második hajtóművet is.

— Kockázatos művelet — szólt oda halkan Flaianónak —, túl nagy a hullámzás. Nekem fent kell lennem, a kormánykerékhez pedig a hadnagy áll. Ha valami történne velem, Andrea Montuori hadnagyot nevezem ki a hajó parancsnokává!

— Miért a hadnagyot? — vakkantotta Flaiano. — Én nem szeretném…

— Mert így döntöttem — felelte a kapitány keményen. — Amikor a hajó veszélybe kerül, csak egy parancsnoka van, és ez a parancsnok én vagyok. Ha én nem leszek, a parancsnok Montuori hadnagy lesz, és a tengeri törvények értelmében akár még a jacht tulajdonosát is bíróság elé állíthatja engedetlenség miatt. Hallotta?

A filmszínész dühösen felhorkant.

A kapitány felment a parancsnoki hídra; egy kis idő múlva a hadnagy jött le. Sietve szippantott néhányat a cigarettából, aztán átvette a kormányt a matróztól. Tíz percig tartott, amíg alkalmazkodott a jacht mozgásához.

— A kormány rendben van? — hallatszott Calegari hangja a beszélőcsőben.

— Rendben, kapitány! — felelte csengő hangon a hadnagy, és erős teste megfeszült.

A jacht remegett a teljes erővel működő motoroktól. A hadnagy óvatosan elfordította a kormányt, aztán megint, és egymás után három iszonyatos hullám csapódott az Aquila jobb oldalának. A jacht erősen oldalra dőlt: ekkor csapódott neki a negyedik hullám. A fülke falában lévő vastag tükörüveg úgy benyomódott, mintha papírból lett volna, és a tajtékzó víz a bömbölő szélrohammal együtt bezúdult a fülkébe.

Flaiano felüvöltött és a hadnagyhoz ugrott: félre akarta lökni a kormánykeréktől.

— Elég, fordítsa vissza, mert elpusztulunk!

A hadnagy, akinek arcát véresre sebezték az üvegszilánkok, vállával félretolta a jachttulajdonost.

A hajó nagy kört írt le és félgőzzel haladt tovább. Bent a fülkében úgy tetszett, hogy a szél bömbölése csendesedik, de minden nagyobb hullám még erősebben döntötte meg az Aquila és a hajó kilengései túllépték a dőlésmérő piros vonalát.

— Gyorsabban! Még négy vonást! Nagyobb sebességet! — hallatszottak a szaggatott parancsszavak a jobb oldalával a vízbe merülő jacht parancsnoki hídjáról.

És ekkor mintegy varázsütésre fordulat következett be. Az Aquila kiegyenesedett. A hullámok többé nem nyomták, nem süllyesztették bele a vízbe a jachtot, ütemesen fel-feldobálták, a tajtékos örvények eltűntek a fedélzetről. A fülkébe ismét érezni lehetett a motorok fojtó füstszagát.

— Menetirányban vagyunk! — hallatszott a kapitány hangja. — Ezt az irányt tartani!

Amikor a kapitány belépett a fülkébe, Sandra éppen a hadnagyot kötözte. A filmszínész észrevétlenül eltűnt, szégyellte hisztériás kitörését. Az Aquila felgyorsult, többé nem kellett harcolnia a hullámokkal, úgyhogy sebesen közeledett az afrikai partokhoz.

A vihar még egy napig kószált az óceánon, a második nap végén pedig újfent szélesen és egyenletesen ringtak a hullámok, az égbolt viszont füstszínű és forró lett. A látóhatár mögül előbukkant hajó az Aquila útirányát keresztezte. Egyszeresek hazai lobogóval köszöntötte a jachtot. Amikor az olasz tartályhajó egészen közel ért és megpillantotta az összetört parancsnoki fülkét, megkérdezte, hogy nincs-e segítségre szüksége a jachtnak. A kapitány észbe kapott és megtudakolta, van-e dízel-üzemanyaguk. Amint a tartályhajón megtudták, hogy a jacht tulajdonosa Flaiano filmszínész, nyomban átszívattak a jacht tartályába, minden ellenszolgáltatás nélkül, nyolc tonna kitűnő minőségű nehéz gázolajat. Amíg az átszivattyúzás folyt, a tengerészek meghívták Ivót a hajójukra. Ivo vidáman tért vissza a jachtra, nagyon meg volt elégedve a fogadással, felélénkült és újra figyelmes lett útitársaihoz, jóllehet az óceán megint ontotta magából a forróságot és az órák lassú egyhangúsággal teltek.

Lea, Sandra és Cesare, akikhez időnként Montuori hadnagy is csatlakozott, mihelyt leszállt az est, kiültek a fedélzetre és beszélgettek a bársonyos, fekete trópusi ég alatt. Egyszer majdnem hajnalig vitatkoztak a nők sorsáról, a családról és a házasságról.

— Házasság, házasság… — húzta el gúnyosan a száját Lea. — A lányok minden erejükkel be akarják rángatni a férfiakat a házasságba, a férfiak pedig ugyanannyi erőfeszítéssel próbálják elkerülni. Mindezek fölött ott trónol a katolikus egyház a már ötszáz éve elavult felbonthatatlan házasságkötésével. Inkább azon törnék a fejüket, hogy olyanná változtassák az életet, hogy az emberek ne zülljenek el a házasságban.

— Tökéletesen egyetértek magával, Lea — szólalt meg Sandra izgatott hangon. — Az egyház és az állam számára a legegyszerűbb megtiltani a válást meg fogamzásgátló tablettákat. Szegények, ti csak nemzzétek a gyerekeket, kell a munkaerőtartalék, kellenek a katonák! Egyszóval minden a mi rovásunkra történik…

Lea és Sandra az egész éjszakát átbeszélgetik, ha a szócsatában kimerült Cesare bosszúsan fel nem kiált.

— Elég! Megbolondulok! Valóságos irodalmi klub! Az embereknek az egész világon a vita a mániájuk, akárcsak a középkorban. Szavak, szavak, a jövő féltése.

— Valahol azt olvastam — kezdte Sandra nem éppen a témához illően —, hogy az ember azért buta, mert el akarja érni a csillagos eget, de közben elfelejti, hogy maga a Föld is csillag…

A fekete kontinens partvidéke egyenes kék vonalként húzódott a keleti látóhatár teljes szélességében. Luanda, Angola fővárosa kényelmesen terült el az öböl partján. Azúrkék vizét remekbe szabott félgyűrűként övezte a dimbes-dombos part, amelyen a szívükhöz oly közelálló földközi-tengeri parti városok épületeihez hasonlító piros cserepes tetejű házak sorakoztak. Luanda — amelynek a legkülönbözőbb fajtákhoz tartozó kétszázezres lakossága a világ szinte minden országából toborzódott — megőrizte a minden kényelemmel berendezett, nagyszerű szállodákkal rendelkező és rengeteg gépkocsitól hemzsegő főváros arculatát. Meglepő volt a versenyautók nagy száma; hőseink később tapasztalták, hogy az autóversenyzés mániája odáig fajult, hogy már az utcákon rendezték a versenyeket; ez sok balesetet és sérülést okozott.

A gyarmati rendszer elleni harc hulláma, amely egész Afrikát elöntötte, Luandát sem kerülte el, noha az országnak aránylag gyér volt a lakossága. Angolát régen a “rabszolgaság fekete anyjának” nevezték. A jacht útjának idején pedig az ország minden zugában felkelő csapatok harcoltak a szabadságért.

A korábban hajóktól hemzsegő luandai kikötő ugyancsak elnéptelenedett. A híres filmszínész viharvert, de kecses jachtja általános figyelmet keltett. Az Aquila matrózai hozzáfogtak a hajó kijavításához. Ivo Flaianót és két hölgyutasát pedig meghívták magukhoz a város befolyásos urai. A házigazdák kerülték az ország belső helyzetével kapcsolatos témát a külföldi vendégeikkel való beszélgetések során, amelyek főleg a sportról és a vadászatról folytak. A vendégek megtudták, hogy nemrég, vagy hat évvel ezelőtt, egy neves angolai vadász — magyar — a világ legnagyobb elefántját kapta puskavégre, az állat öt méter magas volt és húsz tonnát nyomott. A kitömött elefántot Washingtonban állították ki. Gyakoriak még a négy méter hosszú vízilovak is. Sandrát és Leát elkapta a vágy, hogy — hacsak rövidke időre is — megnézzék Angola vad vidékeit, és nyomban flörtölni kezdtek a katonatisztekkel.

Egy magas rangú tiszt, akit megigézett Sandra szépsége, megígérte: helikoptert bocsát rendelkezésükre, hogy körutazást tehessenek az ország belsejében, ígéretét megtartotta. Ivo, Cesare, Sandra és Lea beszálltak a helikopterbe, amely észrevétlenül emelkedett a magasba a poros repülőtéren, egy ideig ott lebegett a szép város fölött, aztán lassan — mintegy kelletlenül — elindult délkelet felé. Útirányuk: a Cunene folyó völgyében húzódó vad és gyéren lakott tájak, ahol a legutóbbi jelentések szerint még nyugalom honolt. Három óra múlva a helikopter lejjebb ereszkedett és egészen alacsonyan szállt a szavanna, az afrikai erdős sztepp fölött, amely itt sokkal szárazabb és sziklásabb volt, mint más vidékeken. Odalent, majdnem a lábuk alatt, lassan úsztak tova a lapos tetejű fákból és sűrű bozótosokból álló szigetek, a szél egészen a földhöz nyomta a naptól aranylónak látszó magas, száraz füvet, amelyet még nem váltott fel a friss őszi sarjú.

Odalent kis létszámú antilopcsordák vágtattak, bivalyok ökleitek egymást gyűrűbe állva, távolabb — hosszú nyakukkal bólogatva — három zsiráf ballagott ünnepélyesen.

Ismét felemelkedtek a levegőbe, elrepültek a kuwale törzs települése fölött, ahol csak a nők és az öregek tartózkodtak otthon. Az emberek összecsődültek a téren s a tovaszálló gépet bámulták, amelynek kerekei majdnem súrolták a kunyhók kúp alakú tetejét.

A helikopter közeledett kőrútjuk végcéljához: a Cunene folyóhoz. Nemsokára leszállt a homokos árterületen. Innen még néhány kilométert kellett gyalogolniuk, hogy megnézhessék az óriási vízilovakat és krokodilokat.

Az egész repülőút alatt a Cunene parti találkozás tette a legmaradandóbb benyomást az olaszokra. A jóformán teljesen meztelen ngumbi törzsbeli lányok kis csoportja vonult vízért a folyóhoz. Fejükön óriási tökkobakokat cipeltek. Sandra és Lea visszafelé indultak a helikopterhez; kísérőjüktől egy kissé lemaradva vánszorogtak a pokolian tűző napon, izzadságtól csuromvizes ruhában, a ritkás nádasban és a tüskék bozótok háromméteres vékony ágai között. Az élen haladó ngumbi lány egyenesen nekiment a két olasz nőnek és megtorpant, majd remek fogsorát háromszögben kifűrészelt középső metszőfogait kivillantva rájuk mosolygott. A ngumbi lányok minden tekintetben szépek voltak: szabályos ovális arc, nagy szempár, egyenes orr, bár orrlikaik európai szemmel nézve túl szélesek. Rövid kékesfekete hajukat világoskék gyöngysorok díszítették és keretbe fogták tiszta, széles homlokukat. Erős nyakukra élénksárga gyöngyfüzért csavartak, amelynek színe elütött lilás árnyalatú sötétbarna bőrüktől.

Gyönyörű volt az afrikai lányok légiesen karcsú teste, sima egyenes válla, finom vonalú keze, kemény, szép melle. Sandra, akit több helyen is megkarcoltak a tüskés ágak — blúzát meg felszaggatták — szinte elszörnyülködve figyelte, hogyan siklanak a bozótosban a meztelen fekete testek, a lányok csodálatosan sima bőrén egyetlen karcolást sem ejtettek a tüskék. Az első egészen közel állt Sandrához, aki lélegzet-visszafojtva nézte a kisujjánál hosszabb tűhegyes tüskékkel borított erős és rugalmas ágat, amint a lány bal mellét súrolja. A lány megértette Sandra tekintetét és vállat vont. A tüskék, anélkül, hogy megkarcolták volna, tovasiklottak a bőrén, amely valószínűleg az európai ember számára elképzelhetetlenül ruganyos lehetett. Sandra halkan feljajdult és kezét nyújtotta az afrikai lánynak, de ebben a pillanatban káromkodás, ágrecsegések és súlyos léptek hallatszottak — ez férfiak közeledését jelezte. A ngumbi lányok egy pillanatig feszülten hallgatóztak, aztán mintegy vezényszóra balra kanyarodtak és eltűntek a bozótosban. Cesare, Ivo és a helikopter egyik pilótája dermedten álltak és néztek utánuk.

— Szűzanyám! — kiáltott fel a festő. — Olyanok ebben a napsütésben, a sárgás fűben, mint achátszobrok!

— Ezek Afrika igazi kincsei! — tette hozzá Lea, és hátravetette az arcába tapadó haját. — Cesare, emlékszel az elméletemre, amely szerint a szépség nehéz életkörülmények között születik? Nos hát, ez nem bizonyíték?!

A festő bólintott. A pilóta jóindulatúan elmosolyodott és tört franciasággal közölte, hogy ezeken a ngumbikon nincs semmi különös.

— Egészséges törzs, kis létszámú állatállománnyal…

Már befejezték az Aqulia egyszerű javítását, amikor Ivo, Sandra, Lea és Cesare visszatértek a városba. A matrózok összebarátkoztak a kikötőbeli mesteremberekkel, és a szavannából hazatérők az egész kompániát festői helyzetben találták a fedélzeti ponyvatető alatt: a Honvágy című szomorkás portugál dalt tanulgatták két gitár kíséretével.

Mihelyt felszálltak a hajóra. Ivo bezárkózott a kajütjébe, és csak estefelé lépett ki onnan, erősen ittasan. Lea és Sandra a kajütjükben tartózkodtak, a kapitány a festővel és a hadnaggyal kínai dominót játszott a parancsnoki fülkében. Cesare, a vele egykorúak szokása ellenére nem szerette az alkoholt, és bármilyen furcsán hangzik is, a két tengerész szolidáris volt vele. A kapitány azt állította, hogy a rendes emberek ritkán isznak, de alaposan benyakalnak, ha komoly megrázkódtatás érte őket, a csak úgy minden indok nélküli koccintgatás semmi jóra nem vezet.

Szerencsére semmi baj sem történt, bár Ivo megpróbált belekötni hol Montuori hadnagyba, hol a festőbe.

A harmadik napon, amikor Flaiano meglátta a hatóságtól érkezett számlát, a kikötőilletékről, észbe kapott és dühösen felüvöltött, aztán kiadta az utasítást, hogy azonnal fussanak ki a tengerre.

Még hatszáz mérföld volt Foz do Cunenéig, a Cunene folyó torkolatában fekvő kis településig és őrhelyig: itt kezdődött Délnyugat-Afrika tiltott területe. A tengerészek úgy döntöttek, hogy már Luandánál eltávolodnak a partoktól, kipréselnek a hajtóművekből mindent, amit csak lehet, aztán visszakanyarodnak a partokhoz. Ezért, ha-a besúgók be is árulták a parti őrjáratoknak az Aquila kifutását, a jacht feltűnését csak későbbre várják.

A félelmetes Csontváz-part felé száguldó Aquila egész teste remegett. A kapitány és a hadnagy szüntelenül a hajó helyzetét számítgatták, hogy pontosan meghatározzák és minden lehető módon ellenőrizzék útirányát, mert a megközelítés pontosságától függött minden, beleértve a szerencsevadászok személyes biztonságát is.

Foz do Cunenétől a Tigris-öbölig és aztán a Sziklás-fokig mindössze 188 mérföld volt. A Sziklás-foktól délre, egészen Palgrave-fokig száz mérföldön keresztül húzódott az egyenes vonalú, egyhangú part. Pontosan itt, a Frio-foktól délre jelezte a térkép az apró névtelen öblöt.

A várakozás idegesítően hatott az Aquila egész személyzetére, de mindegyikük a maga módján reagált a közelgő megpróbáltatásokra. Flaiano hol dúdolgatva, hol némán, komor képpel, szüntelenül le-fel járkált a fedélzeten. Cesare és Lea előkészítették a búvárfelszerelést, mert egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a főnök nincs formában, így hát nekik kettejüknek kell vállalniuk a kereső búvár szerepét. Sandra igyekezett a lehető legjobban ellátni a szakácsnői teendőket, szabad idejében pedig a parancsnoki fülke bőrhuzatú pamlagának sarkába telepedett, és a kapitánnyal meg Montuorival beszélgetett.

A navigációs asztalt teljes hosszában elfoglalta a térkép, amelyen zöld nyomvonal mutatta az Aquila útját.

Sandra megigézve nézte azt a helyet, amely piros vonással volt megjelölve. A mély vizet jelző sötétkék foltok egészen az egyenes partvonalhoz közelítettek. A térkép déli részén határozottan nyúlt ki a tompán lekerekített fok.

— Ez már közel van Fokvároshoz? — kérdezte Sandra.

– Ó, nem — mosolyodott el a hadnagy —, ez még csak a Cross-fok, amely nyolcvan mérföldnyire délre fekszik a Palgrave-foktól. Onnan még nyolcvan mérföld a Bálna-öböl, partján van egy városka, kikötő, a vidék központja, az egyetlen lakott hely azon a vidéken, és az is cölöpökre épült…

— Miért?

— Az áradás miatt. Az ottani kiszáradt folyómedrek az esőzések idején megtelnek vízzel, féktelen folyókká duzzadnak és az óceánba ömlenek.

— A Bálna-öböltől mennyire van Fokváros?

– Úgy látom, maga már nagyon ott szeretne lenni. Türelmetlen? — tréfálkozott a kapitány.

— Igen, türelmetlen vagyok — felelte komolyan Sandra.

— Ha így van — a hadnagy elővett egy kis léptékű térképet és kiterítette — látja?

— Jaj de messze!

— Körülbelül hét-nyolcszáz mérföld. Ha akarja, mindjárt megmondom pontosan?

— Minek? Így is látom — háromnapos hajóút… De hol van a tiltott övezet, hol vannak a gyémántok?

— Nézze. A Bálna-öbölből a Concepcion-fokig ötven mérföld, aztán tovább megyünk egészen az Oranje folyó torkolatáig. Lesni kell majd a partot. Itt az egyik öbölben 1954-ben két gyémántfészket találtak. Az egyikből ötvenezer karátot termeltek ki, a másikból nyolcvanezret, és feltételezik, hogy a víz alatt ugyanilyen fészkek rejtőznek. Nem csoda, hogy ha rövidesen ágyúlövésnyire sem engedik ide a könnyűbúvárokat.

— De hát hány mérföld ez?

— Concepciontól Lüderitzig — a hadnagy a körme hegyével jelölte meg a pontokat a térképen — százhatvan mérföld, onnan pedig Oranjéig még majdnem ugyanennyi.

— Tehát mintegy hatszáz kilométer, amely jóllakatná a világot gyémánttal! És senkinek semmi köze hozzá! Hol van az Egyesült Nemzetek meg a többi különböző nemzetközi bizottság?

A hadnagy olyan megvetően legyintett, hogy Sandra felnevetett.

— Valami sehogy sincs rendjén ebben az egész civilizációnkban, így hát csúszik lefelé a lejtőn, bármennyire kérkedünk is vele a vörösök előtt — mondta Sandra bánatosan —, fő jellemzője a hazugságba képmutatás.

— A tizenkilencedik század öröksége: jellemző tulajdonságunk, hogy hiszünk a szavakban. Valaha a szó a becsület, az igazság szava volt a feudális arisztokrácia, a kereskedő nép körében. A presztízs szempontjából a társadalmi viszonyok szükséges eleme volt. Manapság pedig a szónak egyáltalán nincs hitele: civilizációnkban komoly erkölcsi válság érlelődik. Az élet undorítóvá válik, az ember elveszti célját, életének értelmét.

– Én egyáltalán nem látom semmilyen célját és értelmét a fiatalok életének — szólt közbe a kapitány.

— Az ifjúságot az egész világon szidják — vágott vissza indulatosan Sandra —, ez ma divat. Megérteni bennünket, természetesen nehezebb. Senki sem törődik azzal, hogy tudatunk kettéhasad, kettéoszlik az élet durva realitása, kérlelhetetlen kegyetlensége és a között a képzelt élet között, amelyet a film, az irodalom, a színművészet vagy a politikai propaganda majdnem reálissá fejlesztett…

— Remek, Sandra! — helyeselt Montuori hadnagy.

— Ez igen, Sandra! — mondta Lea, aki észrevétlenül lépett be. — Megkapta, kapitány?

— Hát… meg kell hagyni — köhentett Calegari és zavarában szájába vette a pipáját.

A hadnagy halkan felsóhajtott: Flaiano magas alakja tűnt fel a küszöbön.

— Minden rendben van? — kérdezte gyanakodva és végigmérte az egész társaságot.

A halvány vasszínű óceán teljesen nyugodt volt, amikor a távoli fekete part mögül szétnyílt legyezőként felfelé emelkedett a fakó rózsaszínű fény. A parancsnoki hídon álló kapitány a hadnagyot figyelte, aki lefelé lógott a feszítő élőkötélen, és úgy próbálta kifürkészni az esetleges zátonyt vagy a térképen fel nem tüntetett víz alatti szirtet. Egyre magasabbra emelkedett a távoli hegyek fölé, és nagyobbodott a rózsaszínű legyező, az Aquila lopakodva közeledett a partokhoz, mint az oroszlán a prédája felé.

A parti homok még mindig szürkének látszott a sötétben, de a hullámverés széles sávja már ott fehérlett az óceán és a szárazföld találkozásánál. Az ügyeletes gépész kivételével mindnyájan a fedélzeten tartózkodtak. A kapitány mellett álló Ivo egy nagy tengerésztávcsövet tartott a szeménél. Cesare és Lea fürdőköpenyben álltak a fedélzeten, az előkészített könnyűbúvár-felszerelés mellett. Ahogy Cesare előre sejtette, Ivo kijelentette: nem vesz részt az előzetes felderítésben.

A megtört hullámok távoli mély zúgása percről percre erősödött, tompa dübörgéssé, végül fülsiketítő bömböléssé fajult. Szó se róla, a természet megbízhatóan védelmezte Dél-Afrika kincseit!

Sandra elkomorult arccal az ajkát harapdálta; ő, aki mindig mértéktartó dohányos volt, most egymásután szívta a cigarettákat.

— A kormányt nyolc vonással jobbra!

A kapitány vezényszavára mindnyájan összerezzentek. Á jacht megfordult és most a parttal párhuzamosan, dél felé haladt. Az égre felúszott a vakítóan tűző nap. A hullámverés egyhangúan, ütemesen és fenyegetően dalolt. Körülbelül egy óra telt el. Flaiano néhányszor tüntetőén vállat vont, és a távcsövet lógva hagyta a nyakában.

Megszólalt a géptávíró. Ivo görcsösen megragadta a kapitány vállát, az éles szemű Lea pedig azt kiáltotta: “Íme!” és a hajókorláthoz rohant.

A távíró újból megszólalt, a motorok elhallgattak. A kapitány összenézett a hadnaggyal, aztán kiadta a parancsot, hogy a jacht azonnal forduljon a part felé. Az öreg tengerész minél közelebb akart nyomulni a hullámverés veszélyes sávjához. Az időjárás rendkívül kedvezett a merész vállalkozásnak. Már jól látszott a sötét domb által kettéválasztott száraz meder, balról pedig a fehér agyagmagaslat ugyanolyan sértetlen volt, mint tizenöt évvel ezelőtt. Most minden távcső és szem a partra szegeződött, és a rendőrjárőr látható nyomait fürkészte. Ám a fehér tajtékos, dübörgő hullámverésen túl húzódó homokdűnék, valamint a csenevész és gyér növényzetű lejtős partvidék olyan kihalt volt, mint őskorában.

— Horgonyt — hangzott fel a régvárt parancsszó.

Feldübörgött a lánc, a jacht megrándult, és az emberek megtántorodtak a lökéstől.

A kapitány lejött a parancsnoki hídról és csatlakozott a csoporthoz, amely Cesaret és Leát vette körül.

Cesare áthajolt a korláton és a hullámverést figyelte. Vízhegyek emelkedtek ki a partot ostromló óceánból, megnövekedtek, előrezuhantak, tengert, földet egyszerre megrengettek. A hullámverés egy kissé rézsút, igen éles szög alatt, de kettős ütemben rohamozta a partot, mint rendesen. A megtört hullám lassan duzzadni kezdett a hullámsáv külső peremén, aztán lelassult a mozgása, végül fodrozódó hegyes hullámtarajokká szelídült. E sáv és a part között a megtört hullámok második fázisa ijesztő hirtelenséggel csapódott a magasba, és onnan szökőkútszerűen vízpermetet, tajtékot fröccsentett szerteszét. Ugyanilyen hirtelen tört meg a hullám és zúdult neki a partnak, dübörgése pedig összeolvadt a külső sáv megtört hullámainak bömbölésével.

Iszonyatos erő érződött ezekben a tomboló hullámokban. A hajót is úgy törik szét, akár a forgácsot, hát még az emberrel mit művelnének? A többiek le nem vették a szemüket a könnyűbúvárokról, akik gondterhelten, komoran, de az ijedtség minden jele nélkül tanulmányozták a hullámverést. Ivo lesütött szemmel odasomfordált hozzájuk, de Sandra elfordult, ezzel hangsúlyozva, mennyire megveti “főnökét”.

— Nem kellene beöltözni? — kérdezte óvatosan a kapitány. — A partkiszögellés, amelyen megtörik a hullám, alighanem két kiálló részből áll. Mégis csak biztonságosabb a kövek miatt!

A festő tagadóan rázta a fejét.

— Nemcsak a tengerre kell gondolnunk, hanem a partra is. A legfontosabb a szabad mozgás, a gyors járás lehetősége. Két kiálló rész, ez igaz. Azt hiszem, az első a nagyobb, a veszélyesebb, és mélysége húsz-huszonöt méter, a másodiké…

— Aligha több négy-öt méternél — mondta Lea. — De nekem az az érzésem, hogy van még egy harmadik kiugró rész is, amelynek a hullámok neki csapódnak, két méternyire van, pontosan ott ni!… — elhallgatott.

– Én előreúszom, és megvizsgálom legalább a második kiugró részt — ajánlkozott Cesare és a búvárfelszereléshez lépett.

Több kéz is nyúlt feléje, hogy segítsen neki felölteni a felszerelést és becsatolni a szíjakat. Lea egy mozdulattal megállította a férfit.

– Én úszom előre, te meg figyelj. Ha valami történik velem a segítségemre sietsz, mivel tudod már, miről van szó, én viszont nem tudnék segíteni neked. Ne rázd a fejedet, gondolkozzál csak, így helyesebb!

Cesare néhány percig még elnézte a hullámverést, aztán bólintott.

Lea felvette fejére a fekete sisakot, s ráhúzta az álarcot. Cesare gondosan rácsatolta a könnyűbúvár-készüléket, aztán maga is hozzáfogott az előkészületekhez. Lea a bal oldali hajókorlátról leeresztett kötéllétrához lépett, hátrafordult és búcsút intett a többieknek. Sandra úgy áll, mintha odanőtt volna a fedélzethez, még arról is megfeledkezett, hogy megcsókolja barátnőjét. Most nem is lett volna helyénvaló ez a megszokott női kedvesség. Sandra hitvány teremtésnek érezte magát. Lám, az a másik, az a férfi méltó társa, modern nő, aki a férfival közösen, bátran vállalja a kockázatot és csak erő tekintetében marad el mögötte.

Lea, aki az általános figyelem középpontjába került, zavarban volt, és hogy zavarát leplezze, néhány tánclépést csinált, meghajolt, aztán megindult lefelé a kötéllétrán.

— Lea — kiáltott utána a festő —, vigyázz, kedvesem, csak semmi “stikli”!

Lea visszamosolygott rá, aztán leengedte az álarcot. Még egy másodperc és máris elmerült a sötét vízben, eltűnt a mélyben. Cesare hirtelen áthajolt a korláton és Sandra úgy látta, hogy ebben a mozdulatában benne volt minden aggodalma.

A jachton mindenki némán állt. A hullámverés továbbra is dübörgött, rekedten sóhajtozott, bömbölt, a nap vakítóan tűzött. A hullámok egyenletesen hintáztatták a jachtot fel-le. A tenger moraját túlharsogta a láncréshez dörzsölődő horgonylánc csikorgása.

— Aha! Ott az ördögfióka! — ordított fel a mérnök oly váratlanul, hogy Sandra összerezzent.

A tajtékzó habok közt megvillant egy apró sötét alak, aztán eltűnt. De Lea már túl volt a hullámverésen, a sekély vízben úszott. Cesare elengedte a korlátot és dörzsölni kezdte görcstől összehúzott, elzsibbadt ujjait. A kapitány kiverte kialudt pipáját, Flaiano pedig búvárfelszerelést kért.

— Ketten merülünk le.

Cesare nem vette le tekintetét a hullámtörés utáni sávról. Lea már derékig gázolt ott a vízben. Aztán kilépett a száraz homokra és messziről olyan picinek látszott, mint egy mesebeli tündér. Le nem vette le a búvársisakot, hanem kézmozdulatokkal jeleket adott Cesarénak. Most egy vízszintes vonalat rajzolt a levegőbe: a hullámverés első megközelítése. Aztán függőleges alábukás következett, egy fordulat, majd a parttal párhuzamos úszás és hirtelen fellendülés, aztán újra alábukás. Végül több gyors kört rajzolt kezével a levegőben, jelezve, hogy így megforgatta őt a víz, de szerencsére már a mélyedés fölött.

— Nem veszi le a búvársisakot, vár, hátha segíteni kell — súgta oda Sandrának az öreg. A lány idegesen megszorította a kapitány kezét.

Flaiano már be volt öltözve, Cesare pedig körül sem nézve beugrott a vízbe. Egy másodpercnyi csend, aztán ott lebegett a feneketlen, sötét mélység fölött. A víz itt sötétnek látszott, épp azért, mert a hullámverés sávja oly vakítóan csillogott.

A tenger észrevehető áramlása a part felé sodorta. Cesare körülnézett, amikor a karján levő mélységmérő tizennégy métert mutatott, ivó, magát előrelökve mögötte és fölötte úszott: igen jól látszott a szórt zöldes fényben. Cesare magához intette, így hát most egymás mellett úsztak tovább. A festő egyszer csak úgy érezte, hogy egy láthatatlan erő hirtelen lefelé húzza. Cesare gyorsan süllyedni kezdett. Nem sikerült neki a hullámveréssel párhuzamosan úszni, ahogy Lea mutatta, a víz makacsul taszigálta a függőleges fekete fal felé, amely homályosan sejlett fel előtte. Hasztalanul próbált ellenállni, végül hagyta, hogy az ár egyenesen az első kiszögellés szikláinak sodorja. Abban reménykedett, hogy a visszaverődő áramlat majd megállítja, így is történt. Egy lendületes lökés hátravetette és fejjel lefelé buktatta. A festő kézzel-lábbal kétségbeesetten dolgozni kezdett, aztán felfelé szállt és egy hatalmas víztömeggel együtt szerencsésen áthemperedett a kiszögellésen. De most még rosszabb lett a helyzete. Rettegéssel töltötte el a lejtős fenék, amelyen hatalmas kövek görögtek. A felfelé emelkedő víz a lejtős partszegélyhez szorította, és a búvár jól tudta, hogy mi vár rá, ha belekerül a második kiugró rész mély árkába. A jégesőként zuhogó kövek egymáshoz ütődtek, úgyhogy a csattanásoktól már fájt a dobhártyája. Cesare Ivóra pillantott, de az álarc alatt nem látta ijedt arcát, így hát kezével felfelé mutatott. A víz abbahagyta a két férfi vonszolását, azok most a part mentén úsztak, lassan közeledtek hozzá és óvatosan felfelé emelkedtek. Aztán az utolsó ugrás döntő pillanata következett. Cesare leállt és egy kis ideig megpróbált mozdulatlanul maradni a rendetlenül előre-hátra zúduló vízben.

Ki kellett ismerni a hullámok emelkedésének pillanatait, mégpedig ott, ahol a hullám feltarthatatlanul gyors teteje felágaskodott, előrelendült és dübörgő heggyé duzzadt. Fény, tompa, remegő zúgás, és Cesare máris felszállt öt méteres magasságba, aztán felbukfencezett a bömbölő vízben, de teljes erőből szorította fogai közt a légzőcsövet, amelyet a víz ki akart tépni a szájából. Az elkábult Cesarét egy leküzdhetetlen erő hátravetette. Aztán kibukkant a vízből és várta az elkerülhetetlen halált: mihelyt a visszatérő hullám lesodorja a partkiszögellésről, elpusztul. Ám ekkor segítségére jött a szabályos ütemű hullámverés. A második hullám a part felé lökte, aztán ismét visszahúzta. A hullám ereje fokozatosan gyengült, úgyhogy Cesare elindulhatott a homokos part felé. Tudta, hogy már túl van a veszélyen. Úszni kezdett és amennyire csak tudott lemerült, a felkavart homokos vízbe.

Lea sietett eléje, kicsiny, de erős alakjának körvonalai sötéten rajzolódtak ki a napfényben. Cesare térdig a tajtékban gázolva, lassan, tántorogva lépegetett Lea felé, menet közben lecibálta magáról az álarcot és a sisakot, amelybe annyi homok került, hogy már nyomta a fejét. Cesare elkapta és megcsókolta a feléje nyújtott két kezet. Mögöttük felhangzott Flaiano megkönnyebbült sóhaja:

— Santa Maria sopra Minerva, milyen félelmetes! Ha ezt tudom, sose vágok neki! Egy korty konyakot — mondta és lecsatolta övéről a hermetikusan zárt kulacsot.

— Jöhet az a konyak — mondta Cesare —, én csak vizet és ásót hoztam magammal…

Rövid pihenés után elindultak a homokos parton, amely félelmetesen nyögött a hullámcsapások alatt. Cesare és Lea már találkoztak ezzel a jelenséggel az Adriai-tengeren, de itt egészen más volt a helyzet. Az a tudat, hogy tilos területre hatoltak be, hogy körös-körül több száz mérföldön át csak élettelen, víztelen sivatag terül el, hogy itt jóformán sohasem tartózkodnak emberek — kivéve az őrjáratokat —, csak fokozta a magány érzését, azt, hogy el vannak szakítva az egész világtól, a jachttól, amely ott maradt a hullámverés félelmetes gátja mögött. A megtört hullámok zúgása távolodott és tompult, de szűnni nem akaró, erős szél süvítése nyomasztó volt. A szél, amelyet a helybeli lakosok “huu-uup-uá”-nak neveztek, titokzatosan és bánatosan fel-felnyögött a homokdűnék és dombok fölött és úgy száguldott tovább a sivatag felé.

A kiszáradt meder kemény anyagán már könnyebben haladtak. Felkapaszkodtak az alacsony, teljesen kopár dombra, amelyet szurokfekete csurgásnyomok tarkítottak. Igen, minden úgy van, ahogy a térkép jelzi, és itt a tetején, az északi oldalán rejtőznek a gyémántok.

A betonszerűen sima világos dombtetőn nem volt egyetlen gödör vagy dudor sem. Csak a sűrű, esővájta barázdák futottak róla széjjel, mint délkörök a földgömbön.

— Lemegyek a mederbe és kutatok — mondta Lea. — Mielőtt elindultunk volna, elolvastam a gyémántkeresésről mindenféle könyvet, amit csak kapni lehetett.

— Veled megyek — szólalt meg Cesare. — De csak egy ásónk van. — Ivóra pillantott.

Flaiano lecsavarta hosszú búvárkését.

— Maguk csakugyan ott keressék, én meg itt.

Lea hozzáfogott a munkához és úgy dolgozott, mintha egész életében gyémántkereséssel foglalkozott volna. Késével hosszú sávokat húzott a homokban. Miután megvonalazta a kis területet, kijelölte a gödrök helyét.

A nap, amely már magasan járt, könyörtelenül tűzött. A forróságot némileg enyhítette a szél, amely ebben az őszi évadban már nem hozta magával a Kalahári-sivatag forróságát. Lea napbarnított bőrén mégis csurgóit a veríték, mire végre leásott a szemcsés, barna agyagrétegig. Cesare többször is felajánlotta neki a segítségét, de csak most jutott hozzá az ásóhoz, hogy a meghúzott vonal túlsó végén ásson. Lea a késével összeturkálta a barna agyagot, aztán alaposan szemügyre vette a keze ügyébe kerülő kövecskéket. Felsóhajtott, aztán átment Cesaréhez. A férfi hason fekve szorgalmasan vájta késével a sziklás kőzetet. Lea rágyújtott, és úgy figyelte Cesarét. Megelégedéssel töltötte el az az alaposság, amellyel a férfi minden egyes kövecskét megvizsgált, aztán fogta az ásót és ásni kezdte a harmadik gödröt.

Cesare már a negyediket kezdte el. Mind a ketten némán dolgoztak, jóformán alig pihentek, és észre sem vették a domb mögül felbukkanó és feléjük közeledő Flaianót. Egész teste verítékben fürdőn, nehezen lélegzett. Leguggolt Cesare mellett, rágyújtott egy cigarettára, amelyet előbb megpuhított remegő ujjai közt.

— Mire ment? — kérdezte a kőzetet morzsolgatva Cesare.

— Feltúrtam mindent, úgy dolgoztam, mint egy megszállott, aztán semmi l

— Ne próbáljuk meg a domb lábánál? — kérdezte odaérkezve Lea.

— Megkotortam a lábánál, is.

— Miért kellett úgy sietni?

— Mert állandóan az volt az érzésem, hogy a rendőrség lopakodik felénk. Hogy a következő pillanatban felhangzik a fenyegető kiáltás: “Állj, gazember!” És ez nekem. Ivo Flaianónak szól!

— Hát bizony maga nagyon ideges… — kezdte Lea, de Cesare felkiáltására a gödör felé rohant.

Cesare az ujjaival összecsippentve a magasba tartott egy csillogó követ.

Lea diadalittasan felkiáltott. A gyémánt elég nagy volt, igen tiszta fényű és egy kissé talán kékes árnyalatú.

— Ezen az oldalon folytatjuk az ásást — vonta le a következtetést Lea — és addig ásunk, amíg erőnkből futja. Most már tudom, hogy néz ki — és kirázta táskájából a korábbi leleteket.

— Kár, hogy ilyen kevesen vagyunk és csak egy ásónk van — komorult el Flaiano. — Nem kellene még két embert bekapcsolni a munkába?

— Remek gondolat — bólintott Cesare —, de a matrózai közül senkit. Nem tudom, mi történik velük, ha megpillantják a gyémántokat…

— Felesleges aggódnia — szólt közbe Flaiano —, ezek a fiúk teljesen megbízhatóak.

Lea nem volt hajlandó visszamenni a hajóra. Magával ragadta a keresés szenvedélye. Cesare és Ivo kettesben indultak vissza. Ahogy a festő sejtette, a hullámveréssel szemben sokkal könnyebben ment a búvárúszás.

A jachton boldog izgalmat okozott a Cesare találta gyémánt. Ám a kapitány egészen elkeseredett amiatt, hogy nem találták meg az elásott kincset, amelyre — nem tudni, miért — nagyon számított.

Ivo lement a kajütjébe, de hamarosan feljött a fedélzetre az egyik calabriai matrózzal, aki hajlandó volt kiúszni a partra Párja csak kisvártatva akadt. Cesare és Sandra legnagyobb meglepetésére, Montuori hadnagy Volt az.

A hadnagy tapasztalatlanságát pótolta a bátorsága. Rövid idő múlva ásókkal, víz- és élelemkészlettel felszerelve öt ember ásott nagy buzgalommal a domb mögött. Ám az eredmények nem igazolták az Aquila utasainak túlzott reményeit, estig csupán három gyémántot sikerült találniuk, sokkal kisebbeket, mint az első. Az elgyötört kutatók letelepedtek a dombra, hogy falatozzanak, rágyújtsanak és meghányják-vessék a további teendőket.

— Vissza kell úsznunk a hajóra — mondta lustán elnyújtózva Flaiano. — Kezd hűvösödni, reggelre megdermedünk.

— Tábortüzet kellene gyújtani — szólalt meg leverten Cesare.

— Eszébe ne jusson! Eszébe ne jusson! — kiáltott fel Ivo ijedten.

A hadnagy, aki némán turkált a fehér agyagban, egyszer csak így szólt:

— Térjen vissza a három legjobb úszó. Maguknak sokkal könnyebb túljutni a hullámverésen. Én meg Piero itt maradunk éjszakára, és addig ássuk a gödröket, amíg csak el nem jutunk a gyémántréteghez. Reggel maguk meghozzák a vizet és munkába veszik az agyagot. Mi meg alszunk, pihenünk egyet, este pedig újra megismételjük az egészet!

— Remek ötlet! Éljen Montuori hadnagy — kiáltotta felugorva Lea és arcon csókolta a tengerészt.

Még Flaiano is elismerte, hogy ez a javaslat ésszerű.

— Hát akkor ne vesztegessük az időt — szólt felállva Cesare, és az óceán fölött alacsonyan függő napra mutatott. Fényétől rózsaszínűvé vált a sivatagos part komor ólomszínű homokja. Hűvös szél fújt, amelytől már elszoktak az olaszok, amióta a trópusi tengeren hajóznak.

— Gyorsan a jachtra, kis amazon! — szólt Flaiano Leának.

— Sandra már csak így hívja magát! Sandra ugyanis jól ismeri az antik világot…

Sandra este, amikor már egymás mellett feküdtek Leával a fedélzeten, közölte, hogy könyvet szeretne írni az amazonokról.

Sandrának örökre emlékezetébe vésődött az a Lea, aki bátorítóan rámosolygott, aztán hősiesen belevetette magát a tomboló, dübörgő hullámverésbe. Élő megtestesítője a legendás amazonoknak, akiket Sandra már gyermekkorában istenített. Miután befejezte történelmi tanulmányait, az a meggyőződése alakult ki, hogy a “külön élő” amazonok története egyáltalán nem legenda. Ezek a bátor és állhatatos, büszke nők nem tudták legyőzni az újat és eltűntek örökre, csak lenyűgöző legendákat hagytak hátra és tovább éltek a leigázott nem álmaiban.

— Hátralevő életemet ennek a célnak szentelem.

Lea, amikor a gyönyörű huszonnégy éves nő szájából hallotta a “hátralevő életemet” kifejezést, akaratlanul is felnevetett. Sandra megsértődött.

— Maga még egészen kislány, Lea — mondta szépen ívelő szemöldökét összehúzva —, még nem tapasztalta, milyen ostoba az élet. Én viszont már igen. Nagyon hosszú- a gyermekkorunk: majdnem húszéves korunkig tart, ugyanilyen hosszú és unalmas lesz az öregségünk, annál is inkább, mert ma már tovább élünk, mint a velünk egykorú férfiak. Ha erre gondolok, becsületszavamra, émelyegni kezd a gyomrom…

— No, magának egyelőre nincs oka a panaszra — tekintett végig Lea Sandrán,

— Nekem ez egyelőre sokkal több boldogtalanságot jelentett, mint boldogságot — jegyezte meg szomorúan Sandra.

— Ami a gyermekkort illeti, igaza van — felelte sietve Lea.

— Valóban, mi még nagyon is állatok vagyunk abban a korban. Hogy ki milyen emlékeket őriz gyermekkorából, nem tudom, de nekem a legélénkebb emlékem mindig valami jóízű étel, valami nyalánkság!

— Nekem is. Aztán még a világ tisztán fizikai érzékelése. Például nagyon jól emlékszem arra, hogy tengeri víz gyógyintézetbe hordtak. Csupasz talpam alatt ma is érzem a hűvös, nedves, tarka műkőlapokat, a meleg fürdőben a tenger és a fenyő illatát. És még sokezer hasonló érzet-emlék töredéket őrzök.

— Milyen igaz, Sandra! Én ugyanígy érzékeltem a világot. És csak az első nagy csalódásom, az első veszteségek után változott meg bennem minden. Attól fogva nem elém terített tarka szőnyegnek tartottam az életet, hanem az ellentmondó érzések zűrzavarának, és még…

— Közelgő megpróbáltatásnak?

— Nem, nem éppen annak.

— Lányok, elég a filozofálásból — hallatszott a sötétben Cesare hangja —, hajnalban kiúszunk, holnap döntő nap lesz. Milyen szerencse, hogy tartósan jó idő ígérkezik! Viharban aligha jutnánk át ezen a hullámverésen.

Lea felállt.

— Menjünk aludni, én úgy érzem magam, mint akit a féltékeny férje dühében alaposan elnáspángolt.