A borotva éle

PROLÓGUS

1916. március 5-én a pétervári Morszkaján megnyílt Alekszej Kozmics Gyenyiszov-Uralszkijnak, a neves szobrász- és ötvösművésznek, az uráli drágakövek gyűjtőjének a kiállítása.

Már odalent, a ruhatárban is — ahol az előzékenyen hajlongó szolgák nyüzsögtek, francia parfümök finom illata érződött és hölgyek vonultak méltóságteljesen suhogó, feszes ruhában — megállapíthatta az ember, hogy a kiállításnak nagy a sikere.

A Beszéd és a Pétervári Közlöny elismerően nyilatkozott a “hazafias művészetről”, így hát a főváros “előkelőségei” szintén hazafias tettnek tartották a kiállítás látogatását.

Pétervár borús nappali világánál komornak és üresnek hatottak az alacsony termek. Minden szoba közepén egy vagy két üvegezett tárló állt; bennük a legszebb uráli drágakövekből faragott kis méretű szoborcsoportok voltak láthatók. A kövek az időjárás szeszélyeitől és az emberi hajlék homályától független, saját fényüket sugározták.

Az a fiatal, sovány mérnök, aki kétsoros, hosszú ünneplő kabátot viselt, olyan mélyen elgondolkodott egy tárló előtt, hogy csak akkor fordult meg és üdvözölte szívélyes mosollyal a kecskeszakállú, piperkőc öltözékű, nagy darab embert, amikor az megérintette a vállát.

— Ivernyov — kiabálom, Makszimiljan Fjodorovics — kiabálom, de rám se hederít. Megdobogtatták bányászszívét a kövek? Vajon Alekszej Kozmics hol bányássza ezeket?

— Sok száz ember több évtizeden át gyűjtötte őket — válaszolt helyesbítőén a mérnök az utolsó kérdésre. — Valóban szépek… De amint itt állok, az jár a fejemben…

— Aha! Nem lett volna szabad ezeket a köveket és ezt a tudást semmiségekre fecsérelni!

A fiatal mérnök felrezzent.

— Milyen igaza van, Eduárd Eduardovics! No de menjünk, nézzük meg még egyszer.

Végigjárták a kiállítást, rövid időre megálltak egy-egy miniatűr szoborcsoport előtt, amelyeket maga a művész nevezett így. Egy ritka szép holdkőből faragott jegesmedve ült szelenitjégtáblán, mintegy védelmezve a lazúrkőből, vörös jáspisból és fehér márványból kimunkált háromszínű zászlót, a jégtábla körül pedig ametiszthullámok csapkodtak. Bársonyos zöld onixtalapzaton két, vörös kvarckőből faragott emberarcú disznó — Ferenc József, Ausztria-Magyarország császára és Abdul Hamid török szultán — egy szekeret húzott, ebben fekete turmalinból készült holló ült, német sisakban, hegyes dárdával felszerelve. A holló II. Vilmos híres, felfelé kunkorodó bajuszát viselte.

Aztán: az arany macskaszemű brit oroszlán; Franciaországot jelképező kecses leányalak, rendkívül sokféle árnyalatú amazonitból és jáspisból; az orosz állami címer sasa arannyal díszített hegyi kristályból, nagy smaragdszemekkel…

És végül: Kozma Krjucskov a nevezetes dárdájával és a rászúrt németekkel — kígyókőből, szokatlanul sötét színű ritka malachit talapzaton; csiszolt morionból faragott kövér szultándisznó, amely a Fekete-tenger partján felállított, topázból mintázott angol ágyú elől iszkol; a tengerpart széles hematit (vörös vasérc) lemez, csiszolt fekete színében vérpiros árnyalat, amely mintegy a Dardanellákban kiontott vérre emlékeztet…

A kőfaragó művészete lenyűgözte a látogatót. Legalább ilyen elbűvölőek voltak a figurák köveinek ritkaságszámba menő tulajdonságai is. Ugyanakkor sajnálatos volt, hogy ezt a művészetet és anyagot kérészéletű lapocskákba való olcsó karikatúrákra fecsérelték…

— Ebből talán elég ennyi — sóhajtott fel Ivernyov mérnök.

— Elég — bólintott a társa, Anyert, a neves geológus, és a távoli falra mutatott, amelyen képek: az uráli fejtéshelyek modelljei függtek. A természetes kőzetekből kiképezett gipszféldomborművek bányák és barlangok keresztmetszetét ábrázolták, görnyedt alakú, fekete drágakőkeresőkkel.

A falak és ablakok mentén sorakozó tárlókban az érintetlen természetes szépség csillogott: kristálytömörületek, ametisztdrúzák[2]*, malachitlerakódások, zsidókő tarka törései…

— Látja, Makszimiljan Fjodorovics? — Anyert egy nyolcéves forma, kerek, szőke fejű, sápadt kisfiú felé intett, aki nagy-nagy kék szemével megbűvölten nézte a gorkás tárlót — az ott az igazi, és egy csecsemő számára is érthető…

A gorkák, amelyeknek hírét a régi jekatyerinburgi mesterek alapozták meg, különösen jól sikerültek Gyenyiszov-Uralszkijnak és nagy volt a keletjük, akárcsak a nagy és kis ládák sejtágyaiban heverő uráli kőgyűjteményeinek.

A gorka a kövek kiállításának különleges módszere, amely a század elején még igen elterjedt volt, de ma már sajnálatosan feledésbe merült. A szebbnél szebb hegyi kőzetek különböző darabjait úgy ragasztják össze, hogy csúcsos sziklamodellt — gorkát, vagyis kis hegyet alkossanak, amelynek lábánál mély, néha több barlangocska is tátong. A berill, a turmalin tüskés kristályai, olykor pedig a ráragasztott különálló gipsz-szelenit csapok sztalaktitokat formálnak a kis barlangok boltívein. A barlangocskák mélyén a hegyi kristály, ametiszt, topáz vagy kék korund kristályszemcséi csillognak. A “szikla” kiszögelléseit achát, malachit, azurit, vörös vasérc, amazonit ízlésesen összeválogatott, csiszolt darabkái díszítik. Helyenként beépített fekete csillámtükröcskék, a “barlang” falain pedig fehér csillámlemezkék csillognak és alulról szórják fényüket az áttetsző kövekre.

Éppen egy ilyen gorka előtt, amely az ásványok számát illetően a leggazdagabb volt, cövekéit le megbabonázva a kisfiú.

— Hogy hívnak? — simogatta meg kerekded fejét Ivernyov.

A kisfiú kelletlenül pillantott fel.

— Ványának. Miért kérdi?

— Tetszik a gorka?

— Uhum!

— Hát még mi tetszett?

— Az — bökött a kisfiú egy ércdarabra, amelyet egy ismeretlen mester ki tudja, melyik Ilmeny-tó környéki hegy gödréből ásott elő: lapos, sárga szemcsés kvarcdarab volt, amelyen apró csillámfényfoltok játszottak és rövid csillogó fekete turmalin csapok meredeztek szeszélyes összevisszaságban — és ez — szaladt át a kisfiú egy másik vitrinhez.

Selyemsuhogás hallatszott, és a mérnök megpillantott egy magas fiatal hölgyet, aki hamvasán arányló, dús hajkoronát viselt, és akinek ugyanolyan nagy világoskék szeme volt, mint a kisfiúnak.

— Ványa, Ványa, gyere már, mennünk kell! Nagyon késő van! — És a kisfiú orra alá tartotta apró karkötős óráját.

— Elnézést, uraim, de el kell vinnem a fiamat. Csodabogár ez a gyerek, nem tud elszakadni a kövektől. Már másodszor vagyok itt a kedvéért…

— Ne tartsa csodabogárnak a fiát, hölgyem — mosolyodott el Ivernyov. — A szokatlan érdeklődés mögött gyakran szokatlan képesség rejtőzik. Mi rajta keresztül ellenőriztük saját benyomásaink helyességét.

– És nem csalódtunk! — hajtotta le kopaszodó fejét Anyert, akit láthatóan elbűvölt a hölgy szépsége.

Anya és fia eltávozott, a két barát pedig ráérősen folytatta a kiállítás körbejárását.

— Nem mennénk ki rágyújtani? — kérdezte Ivernyov, de Anyert mozdulata megállította.

— Várjon csak, Makszimiljan Fjodorovics! Emlékszik, amikor ön visszatért Turkesztánból, azt mondta, hogy olyan köveket talált, amelyeket talán a tudomány sem ismer. Csiszolás végett át akarta adni őket Gyenyiszov-Uralszkijnak. Mi lett az eredmény?

— Az eredményt ön is láthatja, itt vannak a kiállításon.

— Hogy kerülhették el a figyelmemet?

— Márpedig ez azt jelenti, hogy semmi különös nincs rajtuk.

Odaléptek egy oszlopszerűen magas vitrinhez, amelynek belsejében fekete bársonyon kész ékszerek csillogtak: mind ugyanannak a kőmetszőnek a vázlatai alapján készültek.

— Tessék! Itt vannak — mutatott a mérnök a négy kicsiny kőből álló függőre, amely egy oly élénk fényű, sárgatopáz nyakékről fityegett, hogy az ajtóból is látni lehetett.

A köveken, amelyekre a mérnök mutatott, az első pillantásra nem volt semmi vonzó. A sík “tükörlapokra” csiszolt és az akkoriban oly divatos platinába ágyazott kövek szürkéknek látszottak, és színük összeolvadt a foglalat meg a lánc matt fémanyagával. Csak egy hozzáértő szem képes felismerni ennek a drágakőnek rendkívüliségét: áttetsző, ugyanakkor alig észrevehető fémes fényű pontokkal van teli. Az áttetsző alapon szétszórt pontok árnyéka furcsa szürke színt ad a kőnek: olyan, mint egy kristályszerűen átlátszó fém, amely a platina tompa szürkeségével harmonizál.

— No de ez nem egészen így van — felelte hosszas hallgatás után Anyert. — Én is bányamérnök vagyok és szintén szeretem a köveket. Ami Alekszej Kozmicsot illeti, derék ember, és ön sokkal tartozik neki. Rögtön felismerte az ön drágaköveinek az értékét, l-igen… Aztán mi a szándéka velük?

— Igazán nem tudom. Szeretném megtartani őket, de attól félek, sokba fognak kerülni. Ostoba voltam, amikor nem állapodtam meg előre Alekszej Kozmiccsal, aki — hiszen ön jól tudja — zsugori kereskedő. Félek, hogy a bőrömet is lenyúzza a munkadíj fejében…

Anyert bosszúsan elkomorodott.

— Zsugori, de ön is tudja, miért: sok pénzre van szüksége, de nem a saját maga számára, hanem ahhoz a harchoz, amelyet az uráli kőművészetért folytat. Ezen meg hol nyer, hol veszít. Nem bűn megadni érte az árát, elvégre önnek szép fizetése van! Alekszandr Pavlovicstól hallottam, hogy az Ásványtani Társaság a turkesztáni kutatásaiért önnek szánja az Antyipov mérnök érdemérmet. Bizonyára a pénzjutalom sem késik sokáig.

— Ez mind így van — bólintott Ivernyov —, de… — Aztán kis tétovázás után kibökte: — Megnősülök, Eduárd Eduardovics!

— No hát! Gratulálok! Bocsánat, de az idősebb jogán megkérdem: olyan sürgős? Ami a korát illeti, helyénvaló a nősülés… de háború van!

– Épp ez az, hogy háború van! Háború, amely oly visszataszító, hosszadalmas és amelyre senkinek sincs szüksége. Az én Verám meg ápolónővérként akar szolgálni a fronton. Ő már ilyen. És mi sül ki ebből: én Szibériában, ő meg a fronton? De a házassággal visszatartom! — A mérnök elmosolyodott, de ez a mosoly valahogy félresikerült.

Anyert válasza komolyan csengett:

— Ha így áll a dolog, áldásom rá! Lakást már talált?

— Egy szépet, a Vaszilij-szigeten.

— Hívjon meg a lakodalomba, Makszimiljan Fjodorovics! Vallomása hízelgő számomra, a barátság jelének tartom. De ami a köveket illeti, valamit nem értek. Ha nem váltja ki a függőt, otthagyja Gyenyiszov-Uralszkijnak? Akkor már inkább én vásárolom meg! Apropó, milyen nevet adott az új kőnek?

— Még semmilyet! El akartam készíteni a leírását, de tudja, ezek a mai idők! Nekünk, geológusoknak nincs nyugtunk a termelő erőktől, attól a bizottságtól, aztán a Távol-Keleten is terveznek valamit, ön ezt nálam jobban tudja. Ha befejeződik a háború, isten segedelmével, nekivágunk a tudománynak!

— Ok van huszonkettő is, de a lényeg, hogy kifogyott a puskapor! — mosolyodott el Anyert. — Attól tartok, hogy nem a puskapor hiánya itt a fő ok. Cherehez la femme… No de a régi barátságunk kedvéért ez egyszer teljesítse a kérésemet.

— Jól van. De Alekszej Kozmics úgy megnyúzza Anyert tényleges államtanácsost, hogy a kőmetszés hasznosságáról szóló összes prédikációját elfelejti! Következésképpen, a köveket én váltom ki az ön számára! Még mindig ott lakik, ahol régen?

— Ugyanott, a Troickaja 23-ban. De itt jön maga Gyenyiszov. Most emlegettük, és máris megjelent.

A terembe belépett a minden drágakőkedvelő által jól ismert Gyenyiszov-Uralszkij, az ősi bányászfamília sarja, a berjozovszkiji ércbánya munkásának fia, Jekatyerinburg szülötte. Ez az orosz őstehetség volt a “kőmetszés utolsó kiemelkedő mestere Oroszországban” — írták róla a lapok. Kamaszkorában apa nélkül maradt, de azért eltartotta a családot, és a “mozaikképeivel”, vagyis kövekből kirakott tájképeivel még hírnevet is szerzett magának. A múlt század végén Gyenyiszov-Uralszkij, az akkor már neves kőfaragó művész a Műpártoló Egylet iskolájában tanult jóformán ingyen.

Ivernyov nézte a közeledő ismerős alakot, akinek engedetlen sörénye örökké kócos volt az óhitűekére emlékeztető, magas homlokú arcát keretező szakálla meg csomókban állt.

Gyenyiszov-Uralszkij már messziről azt kiáltotta: “Jónapot, Ivernyov!” — majd nyomban a mellette haladó magas férfihoz fordult és folytatta a félbeszakított beszélgetést.

— Ki az ott mellette, Eduárd Eduardovics, hiszen ön jól ismeri a petyerburgi, ejnye no, a pétervári társaságot?

— Elég fontos személyiség: Wittgenstein herceg!

— Ohó, a multimilliomos?

— Nem az! Az unokafivére. De ez is gazdag!

— Hát akkor várunk egy keveset. Menjünk le és szívjunk el egy cigarettát, este majd felhívom Alekszej Kozmicsot a lakásán.

— Nem, én máris megyek. Be kell néznem még az Orosz Orientalisták Társaságába, itt van a szomszédban, a Morszkaján — köszönt el Anyert.

Gyenyiszov-Uralszkij ahhoz a tárlóhoz kísérte a herceget, amelynek bársonyán a furcsa szürke kövek csillogtak.

– Íme, fenséges uram, a soha nem látott ritkaság — mondta, szokásához híven az “o” betűket hangsúlyozva, mivel szerette fitogtatni egyszerű népi kiejtését-ezekből a kövekből az egész Oroszországban, de valószínűleg az egész világon sincs több!

Az a mérnök találta őket, akit az imént üdvözöltem, ő maga sem tudja, miféle drágakövek ezek, és ideadta nekem, hogy vizsgáljam meg. Még az ásványtan sem ismeri őket!

A herceg lehajolt és sokáig vizsgálgatta a platina függőt, végül kiegyenesítette fáradt hátát és végigsimította festett bajuszát.

A művész mohón fürkészte a herceg arcát, szerette volna kilesni, mennyire keltették fel érdeklődését a kövek, aztán csak úgy mellékesen megjegyezte:

— Tegnap itt járt Nyikolaj Nyikolajevics Letunovszkij, tudja, az a milliomos, akinek a Pokrovszkaján van a villája. Ma el akarta hozni a feleségét, hogy megmutassa neki.

— Adnék értük… — kezdte Wittgenstein herceg, és rövid tétovázás után megnevezte az összeget.

A művész elképedt arca elárulta neki, hogy sokkal nagyobb összegre számított. Ez baklövés volt. A kövek megtetszettek a hercegnek. Ha a reális értéket megközelítő árat mond, a művész természetesen meghátrál, de ezek után neki kell kapitulálni, és a kapitulálás, mint mindig, sokba kerül majd a legyőzöttnek.

A herceg — hogy időt nyerjen — hirtelen közelebbről szerette volna látni a köveket. Gyenyiszov-Uralszkij elküldött a kulcsért, kinyitotta a vitrint, és a kövek az ablakból rájuk eső fénytől még élénkebben, furcsán-fémesen csillogtak.

A művész ravaszul mosolygott a bajusza alatt. A herceg összehúzta szemöldökét, az ablakra nézett és így szólt:

— Rendben van, máris magammal viszem a köveket. Hozasson egy tokot.