A borotva éle

5. FEJEZET Síró vonatok

A Sandra választotta hangversenyt egy tengerre néző kis kertben rendezték. A rendkívül meleg, holdtalan, szélcsendes őszi este nyugalmat árasztott, amely nem felelt meg a hangverseny furcsa programjának. Valaki tragikus művekből állította össze, talán az afrikai közönség számára. Valóban afrikaiakból állt a közönség nagy része, akik élvezték a zenét és mozdulatlanul ültek, mintha a muzsika varázsa fekete márvány-, sötét bronz-, illetve világos rézszoborrá változtatta volna őket.

A kis létszámú zenekar rendkívül pontosan és összehangoltan engedelmeskedett a fekete hajú francia karmester legkisebb mozdulatainak is.

A színes bőrű hallgatók lehorgasztott fejjel hallgatták a Sandra előtt ismeretlen szimfóniát, amely olyan volt, mint az ő életük: hányatott, kárhozatra ítélt és kegyetlen. Mögöttük pedig a város élte a maga esti életét, a reklámok és kirakatok csillogó fényében, az utcai forgalom zajában; a muzsika mintha a valóság díszletévé változtatta volna.

A rövid szünet után, a második részben, Rahmanyinov szimfonikus táncait adták elő.

Nyugatra, a kivilágított öbölkaréjtól és kikötőmólóktól távolabb az óceán sötétlett, amely az éggel összeolvadva végtelen űrt alkotott. Csak a hajók és az idegen, ismeretlen csillagképek fényei birkóztak a győzelmes sötétséggel.

Andrea gyakran pillantott a rivalda halvány fényétől megvilágított Sandrára, aki egyenesen, némileg feszes tartásban, egy kissé nyitott szájjal ült: élvezte a zenét. Magas nyakú pulóvere összeolvadt napbarnított bőrével és még jobban meghosszabbította a nyakát. Andrea nagyon szépnek látta az arcát, amelynek legapróbb vonásait is ismerte. A férfi tisztában volt azzal, hogy még korai volna bevallania szerelmét. Sandra így is sejtette. Vagyis ha bevallja, akkor mintha választ várna rá… de Andrea mégsem tudta megállni: óvatosan felemelte Sandrának a térdén fekvő bal kezét és ajkához emelte. Várakozása ellenére Sandra erősen megszorította az ujjait.

Óvatosan, de határozottan magához vonta Sandrát, aki egy pillanatra zubbonya vállán felejtette, aztán hirtelen elhúzta az arcát. Andrea fogta a kezét és nem engedte el egészen a hangverseny végéig, gyengéden simogatta, lopva csókolgatta az utazás során egy kissé eldurvult vékony ujjait.

Alighogy elhaltak a hegedű utolsó hangjai, Sandra felállt és szó nélkül a kijárat felé indult. A kissé elbátortalanodott Andrea követte, de közben nem kerülték el figyelmét azok a hosszú pillantások, amelyeket a férfiak küldtek Sandra után.

Lassan elindultak egymás mellett az egyik utcán, csak úgy, igyekeztek minél távolabb jutni az egzaltáltan nevetgélő színes bőrű tömegtől.

— Nekem nem szabad ilyesmiket hallgatni — szólalt meg Sandra hosszas hallgatás után. — Néha úgy rémlik, hogy valaminek a szélén lépkedek, ahonnan lelökhetnek. Ó, nem, nem jól értett, nem a halálra gondolok. Egy kétségbeesett lépés, amelyet okvetlenül büntetés követ, ugyanúgy, ahogy az a zenében van.

– Én meg azt hittem, hogy maguk, színésznők át tudnak alakulni és ezzel megmenekülnek a sorscsapásoktól — mondta a tengerész. — A zene alatt más volt, és most megint más.

Sandra megállt és farkasszemet nézett a hadnaggyal. Aztán meglágyult a tekintete, és Andrea még a gyér utcai lámpák szegényes fényénél is észrevett egy kis enyhe gúnyt a szemében.

— Kedves Andrea, ne gondolja, hogy én nagy színésznő vagyok! Csupán egy szép modell, aki nagyon közepesen játszott, úgy, ahogy minden nő tud játszani, ha nem egészen ostoba. Egész lényem ellenszegült a színészi karriernek, ballépés volt. Megfizettem érte, és most vége van.

Andrea bizalmatlanul elmosolyodott. Sandra belekarolt, gyengéden odasimult hozzá, és megpróbálta táncoló lépteit hozzáigazítani a férfi nehézkes, matrózos járásához.

— Kedvesem, lehet hogy még hálás lesz a sorsnak, hogy nem lett belőlem színésznő!

— Ezt hogy érti?

— Hát… — Sandra egy pillanatra zavarba jött, majd sietve így folytatta: — Ha az ember nem egészen ritka, eget rengető tehetség, amilyen egy emberöltő alatt csak egy akad, akkor a művészet csúcsaira vezető út nehéz és kegyetlen. És amíg egy tehetséges nőből kiváló színésznő lesz, olyan sokat veszít, hogy megszűnik nő lenni, és csupán színésznő marad. Innen ered a közmondás is: a tehetséges emberek szívtelenek.

A hadnagy hirtelen megállt. Sandra nevét suttogta, átkarolta és erősen magához szorította. Sandra átölelte a nyakát, lélegzete elakadt, hosszú szempillái eltakarták szemét. Csak akkor eszméltek fel, amikor egy zajos fiatal társaság feltűnt az utca túlsó oldalán.

– Úristen, ezt a szégyent! — Sandra levegő után kapkodott, végigsimította haját és megigazította a ruháját. — Egy idegen városban! Mindjárt dutyiba visznek bennünket, mondván, hogy egyikünk színes bőrű és elcsábított egy fehér angyalkát!

— Magát alaposan megrémítette az itteni rendőrség, de hát én itt vagyok magával! — mondta ünnepélyesen Andrea és a lány szemébe nézett. Szerelemmel csordultig telt szíve hangosan, erősen kalapált.

Sandra elhúzódott tőle és a fejét rázta.

— Erre semmi szükség, kedvesem. Várjon, mindjárt megmagyarázok mindent. Úgyis beszélnünk kell egymással.

A hadnagy és Sandra lassú léptekkel elindultak a sötét fasorban, amelynek két oldalán egyemeletes kis házak sorakoztak. Valahol jobbra előttük zakatoltak a Fokváros és. Simonstown között közlekedő villanyvonatok, amelyeknek emberi üvöltésre emlékeztető, furcsa, síró kürtjelzései belehasítottak az éjszakába.

— Nem veszi nagyon rossz néven, ha… mezítláb megyek tovább? Szeretnék messzire menni, és már úgy megszoktam a tengeren, a fedélzeten… Itt sötét van, senki nem látja a maga szégyenkezését.

Sandra levette cipőjét; jóllehet ősz volt, harisnya nélkül járt. Andrea úgy látta, hogy rendkívül könnyed, szinte libegő a járása a poros utcán. Nem tudta megállni, és átölelte Sandrát, de a lány megint kiszabadította magát, ezúttal már sokkal türelmetlenebbül.

— Tudom — mondta a hadnagy tompán —, maga még mindig őt szereti!

— Kit, Flaianót? Istenem, dehogy is! De értse meg, Andrea, képtelen vagyok így. Egyedüllétre van szükségem, hogy megszabaduljak mindentől, ami rám ragadt, hogy más Sandra legyek, olyan, amilyen lenni szerettem volna, nem az, akivé váltam. Értse már meg, Andrea!

— Akkor miért utasítja vissza a segítségemet? És… és a szerelmemet?

— Hát visszautasítom én?! Csak nem kell siettetni.

— Siettetni, hogy elfogadja egy szürke tengerész szerelmét?

— Egyáltalán nem erről van szó, Andrea. Alighogy szóba kerülnek az “egyszerű” tengerészek, alkalmazottak, gépészek, máris…

— Mi máris?

– Ó, semmi, különben nem mindegy?! Nos, azt gyanítjuk, hogy az illető elbizonytalanodott, úgy érzi, nem teljes értékű ember, hogy keresi, mibe kapaszkodhatna és kire háríthatná saját hibáját.

– És maga mit szeretne?

— Azt, hogy olyasvalaki jöjjön, aki olyannak fogadja el a nőt, amilyen, amilyenné az élet teremtette, és amilyenné saját magát formálta, de ne tekintse olyan lénynek, akit az isten külön az ő megrendelésére küldött. Ha meg a férfi másmilyennek akarja látni, nőiesebbnek vagy férfiasabbnak, akkor legyen ereje ahhoz, hogy átalakítsa!

– És magát sokan… alakították át már a saját ízlésükre? — kérdezte Andrea fojtott, kellemetlen hangon.

Sandra oly hirtelen fordult feléje, hogy szinte megingott. Merőn rászegezte tekintetét a férfira, s észre sem vette, hogy kezét, mintha megsebesült volna, egyre erősebben szorítja a szívére. Mi történt a figyelmes lovagjával? Honnan ez a váratlan és feleslegesen durva hang? Avagy minden addig szép, amíg a férfi nem veszti el egyéniségét és nem válik nemének jellegtelen megtestesítőjévé? Még a kedves Andrea is?

A hadnagy természetesen észrevette, hogy Sandra megsértődött, de ő most képtelen volt karon fogni, mint néhány perccel ezelőtt, és bocsánatot kérni tőle. Mintha az a nagy-nagy féltékenység, amely nemegyszer gyötörte az Aquilán, hirtelen kitört volna belőle. Andrea érezte, hogyan szakadnak el egymás után a vonzalom szálai, amelyek talán örökre összefűzték volna kettejüket, és konokul ezt mormogta:

– Én csak az igazat akarom tudni!

— Az igazság a megértéstől függ. Aki szeret, mást tart igaznak, mint az, aki gyűlöl és gyanakszik!

– Én eddig azt hittem, hogy csak egyfajta igazság létezik.

— Kedves kis tengerészem, maga még kölyök! Alighogy megválasztottak Miss Rómává, máris körülrajzottak a tapasztalt szoknyavadászok: filmrendezők, újságírók, fényképészek meg az olyan mihasznák, akik arra specializálták magukat, hogy meghódítsanak minden magamfajta lányt, akinek ördögi szépsége épphogy virágba szökkent.

— Ez valami filmbeli szakkifejezés?

— A filmnek ehhez semmi köze. “La beauté du diable”[4]* így nevezik a franciák azt a pillanatot, amikor egy lány üde és ifjú szépsége először virágzik ki — leggyakrabban tizennyolc éves korában. Az effajta szépség főleg az éltes férfiakra hat ellenállhatatlanul, talán épp ezért keletkezett ez a kifejezés a középkorban. Csakhogy én nem a középkorban éltem. Hat évvel ezelőtt beiratkoztam az ókori történelemmel foglalkozó szemináriumra, ördögien szép lettem, és ezzel elnyertem a Miss Róma címet. Én sohasem voltam flashy vagy lasy lie, ahogy az amerikaiak mondják, de természetesen nem tudtam ellenállni a mesteri támadásoknak. Bosszantóan a szabvány szerint történt minden: filmrendező, kezdődő filmszínésznői karrier, dicstelen bukás, idegenvezetői munka, Flaiano…

Sandra elhallgatott. Az éjszakába ismét belehasított a villanyvonat síró bömbölése.

— Persze, jobb lenne, ha a lányokat már gyerekkorukban az élet és a szerelem tudományára tanítanák — szólalt meg újra Sandra —, jobban tudnánk választani, mert tudnánk, melyik az igazi. Ma már egyszerűen nevetségesnek tartom a szívrablók elcsépelt fogásait. Locsogás az egyedüllétről, a meg nem értett leiekről, titokzatoskodás, szédületes kalandokról szóló hazugságok. Mesék a lángoló szerelemről, amelyek még az ókori Egyiptom idejében születtek és amelyeknek különféle változatai a világ minden nyelvén szájról szájra járnak. És a legfontosabb: a sajnáltatás, amikor is a női lélek legérzékenyebb húrját pendítik meg. A megfelelő, tapintatos panasz több nő életét tette tönkre, mint az összes többi férfiravaszság.

— Engem kevésbé sajnál, mint például Flaianót. Sandra úgy összerezzent, mintha ütés, érte volna.

— Nem szégyelli magát? Ilyet mondani? Csak nem…

— Ha az én szerelmem nem felel meg magának, el is mehetek!

— Andrea! — Sandra hangjából keserű neheztelés csendült ki.

Andrea elkomorulva addig hallgatott, míg ki nem értek a széles műútra, amelynek két oldalán kettős sorokban tölgyfák és platánok sorakoztak. A villanyvonatok sírása felerősödött és már-már Sandra idegeire ment.

Sandra megállt, hogy még egyszer megmagyarázza a férfinak, mennyire fárasztó a férfiak állandó ostroma, a filmszakma szexszel és narkomániával telített világa, mindaz, amit életének legutóbbi négy éve alatt tapasztalt. Hogy elmondja neki: mennyire szerette volna, ha kettejük között szoros barátság alakul ki, hogy az egymás iránti vonzalmuk nem a csókolódzással kezdődik, hanem azzal, ha egy sokkal szabadabb és ragyogóbb úton együtt vágnak neki az életnek… De Andrea megpillantott a műúton egy robogó gépkocsit és intett neki. Sandra úgy látta, hogy a férfi megörült a taxi megjelenésének.

— Hát annyira elvakítja a szenvedély, Andrea, hogy semmit sem lát? — szólalt meg a taxiban Sandra. — A tengeren maga sokkal figyelmesebb, igazi lovag volt.

A hadnagy egy mozdulattal megállította: cigarettával kínálta. Sandra rágyújtott, megpróbált Andrea arcába nézni, de a férfi lehajtotta fejét, hogy ne lássa a lány ijedt szemét. Mind a ketten feszülten hallgattak, és közben egyre távolodtak egymástól. A kocsi már a belváros fényárban úszó utcáin robogott, de Sandra még a néptelen, sötét műutat látta maga előtt és a vonatok síró szirénázását hallotta.

A taxi megállt a szálloda előtt. Sandra kiugrott a kocsiból, magára hagyta a hadnagyot, aki kifizette a taxit, a portástól átvette a szobakulcsot és berohant a liftbe. A szobájában az ágyra vetette magát, egész teste remegett az idegkimerültségtől. A könnyei csak jóval később buggyantak ki. Feküdt és akaratlanul is fülelt. De senki nem kopogott az ajtaján, senki nem telefonált reggelig, amikor is Sandra, aki alaposan kisírta magát, mély álomba szenderült.

Sandrát erős napfény ébresztette fel, amely új örömöket ígért, de aztán eszébe jutottak a tegnap esti események, és minden elsötétült előtte. Sietve zuhanyozott és átöltözött, aztán felhívta Andreát. Senki nem vette fel a kagylót. Sandra Cesare szobáját kérte, s elgondolkodva állt a kagylóval, míg nem hallotta a telefonos kisasszony hangját: “Nem felel”.

Nem bírta elviselni ezt a bizonytalanságot és lement a hallba. Átfutott az agyán, hogy ki kellene mennie a Botanikus kertbe, amíg barátai nincsenek itthon. A portás egy bélyegtelen borítékot nyújtott át neki. Sandra megismerte Andrea keze írását, és hirtelen gyengeség fogta el. A levél nem érte meglepetésként. Feltépte a borítékot, és már előre tudta, mit tartalmaz a levél, így is volt. Andrea egész éjszaka töprengett, reggel elbúcsúzott Leától meg Cesarétól, és elutazott Johannesburgba, ahol megpróbál majd feljutni az első induló repülőgépre.

Sandra elfogta a portás és a hall sarkában várakozó angol úr csodálkozó pillantását. Ekkor eszmélt rá, hogy arcán feltartóztathatatlanul csorognak a könnyek, és máris szaladt a lifthez.

Cesare a fürdőkád fölé hajolt és mélyen elgondolkodva figyelte a lefolyó vizet. Észre sem vette Lea hirtelen megjelenését.

— Nézd csak, láttad már, hogyan folyik le itt a víz? Az óramutatóval ellenkező irányban forog!

— Nem szégyelled magad, itt meditálsz a szennyes víz fölött, amikor baj van?

— Mi történt?

— Andrea és Sandra összevesztek. Ma reggel a szerencsétlen hadnagy végleg elbúcsúzott tőlünk. Mi tréfának vettük ezt a gyengéd búcsúzkodást, ő meg eliszkolt Johannesburgba.

– És mi van Sandrával?

— Most jövök tőle. Bezárkózott a szobájába, semmit sem eszik, a szeme vörös. Katasztrófa vetíti előre árnyékát. Én megértem Sandrát. Andrea túlságosan türelmetlen volt. Nem akarta megérteni, hogy Sandrának időt kell adni. Tegnap mind a ketten hangversenyen voltak, nagyon későn jöttek haza. Aztán most mindennek vége.

— Egyáltalán nem — felelte nyugodtan Cesare. — Majd észre tér. Rájön, hogy szép nőket szeretni nem könnyű dolog. Tűrni és szenvedni kell, jócskán. Mint ahogy én is eleget tűrtem a te örökös eltűnéseidet és makrancoskodásaidat!

— Hazudsz! De én csalódtam a hadnagyban, egyáltalán nem egy félelem és gáncs nélküli lovag… Úgy sajnálom Sandrát!

— Csillapodj már le, te amazon. Sandra találó nevet adott neked. Ülj le, gondolkozzunk. Sandrát nem szabad magára hagyni. Most nagyon egyedül érezheti magát ebben az idegen városban.

— Derék ember vagy, Cesare! Ráragadunk, akár akarja, akár nem. Mi ma a Természetvédelmi Parkba akartunk menni, beszéld rá, hogy jöjjön velünk…

A Wynberg-hegy lábától az út szőlőskertek között vezetett a széles tisztásokhoz, amelyek az Ördögorom déli lejtőjén tölgyfák között terültek el. A súlyos szőlőfürtök az élénk napsütésben olyan barátságosan és áttetszőén csillogtak, ahogy a világ egyetlen gyümölcse sem képes. Az olaszok számára furcsa volt, hogy csak a legkésőbben érő fajták maradtak tőkén: megtudták, hogy a fő szüret februárban befejeződött, épp akkor, amikor a Földközi-tengeren jeges szél és zord tél tombolt. Ebben a csendes alkonyati órában mind a hárman mérhetetlenül távolinak érezték hazájukat. A kecses; rőt gazellák és a torz alakú, komor gnúk egészen az útig merészkedtek, nem zavarták őket a gépkocsik. Odafent, a kiugró sziklákon páviánok rikácsoltak.

Sandra a kerítéshez ment, kinyújtotta a kezét és hívogatta az antilopokat. “Rendkívüli nő — gondolta Cesare —, olyan szép, akár egy velencei nő, olyan pikáns, akár egy firenzei lány, és olyan okos, akár… Miért féltjük mindig a sokoldalúan tökéletes embereket? Az istenek nem szeretik az emberi tökéletességet. Ezt a megállapítást már az ókorban ismerték és nemcsak emberekre, hanem műalkotásokra is vonatkoztatták. A remekebbnél remekebb műalkotások zöme elpusztult. A kínai porcelánművészek szándékosan ügyetlenül lehűtötték a vázát, ha rendkívül szépre sikerült, úgyhogy a mázat apró repedések lepték el. A termék már nem volt tökéletes, és többé nem fenyegette a veszély, hogy az istenek irigysége miatt elpusztul. Ugyanez áll az emberekre is.”

Lea megfogta Cesare karját és halkan így szólt:

— Arra gondoltam, hogy az ember nem lehet egyszerre nagyon szép és nagyon boldog.

— Gondolataimban olvastál — lepődött meg Cesare. — Az imént éppen arra gondoltam, hogy még mindig mennyire tökéletlen az életünk, mert ha kalokagathia áll fenn, vagyis ha a testi szépség lelki szépséggel párosul, amit annyira szerettek volna elérni az ókori Hellaszban, halálos veszélyt jelent a tulajdonosára. Ugyanakkor pedig a paranoiások egészen nyilvánvaló egyoldalúságuknak, sőt vad, fanatikus korlátoltságuknak köszönhetik, hogy sikereket érnek el az életben és a társadalom élére, a hatalom csúcsára jutnak. Sandrának igaza van, amikor azt mondja, hogy európai civilizációnk alapjaiban van valami nagy hiba!… Mik a további tervei, Sandra? — kérdezte Cesare a lánytól, amikor már visszafelé indultak a szállodába.

Sandra nyugodt testtartása és szomorú mosolya elárulta, hogy a kérdés nem okoz fájdalmat neki.

— Nem tudom. Szeretnék minél előbb elutazni, de… nem Kairóba. Lehet, hogy hajóval megyek, bár a hajózással már-már torkig vagyok. Egyszóval még nem jutott eszembe semmi. Egyelőre megvárom, mit mond a maguk professzora. Holnap lesz konzultáció Leánál? Remélem, ez lesz az utolsó!

– Én nem hiszem. Már annyiszor elhalasztották!

— Maradj velünk! — ajánlotta Lea. — Csak attól félek, hogy a te számodra szokatlan…

— Hidd el, hogy nekem most semmire sincs szükségem. Talán belefáradtam abba, hogy állandóan mustrálgatják az ember testi adottságait, kifárasztott az irigység, a hűtlenség, a csalás, az öltözködési verseny és a látszólag fényűző élet légköre, mindaz, ami, akárcsak a tajték, sistereg filmművészetünk felszínén és elborítja magát az embert. Én már rég meggyűlöltem az egészet, talán azért, mert az agyam többre vágyik. Az ott egyáltalán nem valami fesztelen bohémvilág, ahogy azt a nyárspolgárok képzelik, hanem rabszolgaság, és ami még ennél is rosszabb, igen alacsony színvonalú. Más szóval, én nagyon jól érzem magam itt veletek, de csak ha nem zavarlak benneteket…

— Sandra, előttem nem kell alakoskodnod; különben miért hívnálak?! Egyébként… — Lea átölelte és megcsókolta barátnőjét.

A szálloda halljában a portás egy cédulát adott át Cesarénak. A festő értetlenül bámult a cédulán feltüntetett ismeretlen névre, és semmit nem értett a rövid angol nyelvű szövegből. Sandra a segítségére sietett.

— Egy professzor kereste telefonon. Ma este szeretne találkozni magával. Halaszthatatlan ügy. Hétkor itt lesz. Wilfried Deragazi professzor — olvasta a szöveget Sandra —, német?

— Inkább német keresztnevű török — szólt közbe helyesbítve Lea, akinek érdeklődését felkeltette a dolog. — Mondj már valamit, Cesare, mert mi éhesek és dühösek vagyunk, aminek csak te iszod meg a levét!

— Esküszöm Róma ezer templomára, hogy sohasem hallottam erről az úrról!

Pontban hét órakor kopogtak a szoba ajtaján. Egy eléggé magas, arányos testalkatú férfi lépett be, aki kitűnő szabású, egyszínű alkalmi ruhát viselt. Néhány másodpercig fokozott figyelemmel fürkészte a jelenlevőket, elegánsan meghajolt a hölgyek felé, aztán Cesaréhoz fordult és olaszul így szólt:

— Wilfried Deragazi, az ankarai régészeti intézet régész professzora vagyok. Ön pedig Cesare Pirelli festőművész?

Cesare is meghajolt, aztán bemutatta a professzort a hölgyeknek, közben lopva a vendégét tanulmányozta: sovány arcán élesen kirajzolódnak a csontok; nagy orr, széles és masszív, de nem túl súlyos áll, sötét haj, sűrű szemöldök, mélyen ülő, mozdulatlan és a festőéhez hasonlóan éles szem. Nagy akaraterőt kifejező széles szája, összeszorított vékony ajka körül kitüremlenek az izmok. Ellenséges, de rendkívüli erő sugárzik ennek az embernek a tekintetéből, aki nem sokkal látszik többnek harmincnál… A fiatal professzor futó pillantást vetett Leára, tekintete hosszan megpihent Sandrán, akinek úgy rémlett, hogy az idegen sötét tekintete fizikailag érezhetően beléje hatol. Csupán egy pillanatra. Aztán a professzor elmosolyodott, kivillantotta aranyfogát.

— Tisztára üzleti ügyben óhajtanék önnel beszélni. Egy szívességre szeretném megkérni. Engem annyira érdekel leletük minden technikai részlete, hogy — amint látják — Ankarából repültem ide, miután elolvastam a Reuter-iroda közleményét.

— Aligha mondhatok önnek többet annál, ami a lapokban megjelent — kezdte a festő.

— Nem, nem, kérem, ne utasítson vissza. Néha egy igen kis részlet…

Cesare nyugtalanul körülnézett. Lea megint fájdalmasan ráncolta a homlokát, és a jól ismert riadtság eltorzította arcát, amely nemrég még vidám és kíváncsi volt. A professzor észrevette Cesare ingadozását.

— Lehet, hogy beszélgetésünk untatja a hölgyeket? Bocsássák meg nekem, hogy egy félórára elrabolom önt…

— Nem találkoztam még a nevével az ankarai intézet munkatársai között — szólalt meg váratlanul Sandra.

— Talán azért — felelte leereszkedően a vendég —, mert csak nemrég neveztek ki oda. De kit ismer ön az intézetből? — a kérdés élét olyan szívélyes hangnemmel álcázta, hogy csak a kifinomult hallású Sandra érezte ki belőle a gúnyt, és enyhén elpirult.

— Elsősorban az intézet igazgatóját, Sethon Lloydot, a volt építészt. Új-Delhi építőjét.

A professzornak a szeme sem rebbent, de Sandrának az volt az érzése, hogy egész teste megfeszült; mint a macskáé ugrás előtt.

— Nem gondoltam volna, hogy a sors ilyen bűbájos kartársnővel hoz össze. — A régész nyájassága jéghideg volt.

Sandra már éppen válaszolni akart, de elfogta Cesare esdeklő tekintetét. A festő Leára intett szemével. Sandra megértette a mozdulatot, és valami ürüggyel magával vitte a lányt.

Deragazi professzor kényelmesen elhelyezkedett a kanapén és egy kékes dohánnyal töltött, furcsa, hosszú cigarettát tartalmazó tarka dobozt nyújtott Cesare felé. A festő észrevette vendége ujján a platinagyűrűt, amelynek lapos kövén egy sötét kereszt tűnt szembe.

— Csak hírét hallottam az alexandriai cigarettáknak, de szívni még nem szívtam — mondta a festő és óvatosan kivett egy illatos cigarettát.

— Ez nem alexandriai. Új török fajta, amelynek alapját a borostyánsárga Kara-Daniz dohány képezi.

– Úgy látom, ön valóságos dohányszakértő.

— A dohányzás — szenvedélyem. Viszont az alkoholért egyáltalán nem rajongok. No de nem nyújtom tovább késői látogatásomat, már csak hálából sem, amiért volt szíves fogadni.

A professzor feltett néhány kérdést, rövid, alighanem gyorsírásos feljegyzéseket írt be szattyánbőr fedelű noteszába. A régész sokkal tájékozottabbnak bizonyult, mint Cseare gondolta. Úgy látszik, a lapok közölték a rendőrjárőrrel és az őrhajó matrózaival készített interjúkat. A professzor tudott a malomkő, az ismertetőjel létezéséről, de amikor Cesare elővette a Leát a koronával ábrázoló fényképet, amelyet az orvosok tanácsára rejtegetett barátnője elől, a régész elvesztette hivatalos közömbösségét.

— Megengedi, hogy lefényképezzem? — kérdezte Deragazi és elővette öngyújtó nagyságú kis fényképezőgépét.

— Ne fáradjon, van még belőle. — Cesare átnyújtotta neki a fényképet, a tudós pedig nem győzött eleget hálálkodni.

A professzor eltette fényképezőgépét, aztán rágyújtott egy újabb kékes színű cigarettára. Hirtelen mintha teljesen kicserélték volna. Előrehajolt és a festőre szegezte átható tekintetét. “Mint egy elmegyógyász vagy hipnotizőr” — futott át Cesare agyán.

— Pirelli úr, nagyon bizalmasan szeretnék közölni önnel valamit. A magunk részéről a legteljesebb titoktartást biztosíthatom!

– Én ezt nem tartom szükségesnek.

— Nézze, én biztosra veszem, hogy a korona nem gurult le a mély vízbe, ahogy azt ön a hivatalnokoknak és az újságíróknak állította. Önnek azok a szavai, hogy nem adná át a leletet a kapzsi rendőrségnek — én nagyon is megértem önt! — bizonyos lehetőségről árulkodnak… — A professzor jelentőségteljesen elhallgatott.

Cesare nem válaszolt.

— Ha ez a lehetőség valóban reális, abban az esetben én… mi hajlandók vagyunk bármilyen áldozatra a tudomány érdekében. Engem felhatalmaztak, hogy fizessek ki önnek a koronáért tízezer fontot, vagyis harmincezer dollárt. Várjon egy pillanatra, önnek nem kell személyesen lemerülnie. Találunk búvárokat, szerzünk hajót. Ön csak figyel és utasításokat ad. A csekket megkapja a fedélzeten, mihelyt felhozták a koronát. És a legteljesebb titoktartás!

Cesarét elfogta az izgalom. A lelet valószínűleg igen becses lehet a tudomány számára, ha egyszer ekkora összeget akarnak érte fizetni. És talán ez az utolsó alkalom arra, hogy a furcsa kincset ismét visszahozzák a nemlétből? És akkor megállapíthatnák Lea betegségének okát? Cesare tétovázott.

Valami azt súgta neki, hogy ne mondjon igent. Talán azért, mert a furcsa professzor sehogy sem vágott egybe Cesarénak a tudósokról alkotott elképzelésével? Arcának kemény vonásai és a leplezett ridegsége ellentétben állt a jól nevelt ember nyílt és szívélyes udvariasságával. A rendszerint munkájába merült és a társaságbeli viselkedésről megfeledkező hivatásos tudóshoz képest túl jól nevelt? Hátha ez a régész rendőrségi provokátor? Vagy kalandor, aki akár százezret is beígér, aztán pedig ha kiemelik a koronát, kitölt egy hamis csekket vagy egyszerűen az éj leple alatt lelöki őt a hajóról a tengerbe? Az ilyesmihez tapasztalt szélhámosnak kell lenni, a mindennapi ember számára pedig az egyetlen fegyver: az óvatosság!

A régész észrevette a festő tétovázását.

— Adhatnánk akár ötvenezer dollárt is — mondta jelentőségteljesen.

Cesare a fejét rázta.

– Én sokkal kisebb összegért is átadnám a koronát a tudománynak. Ha vissza tudnám szerezni. Sajnos, nincs rá lehetőségem.

Deragazi professzor átható tekintete dühösen megvillant. Vékony ajka enyhén megremegett, de a következő pillanatban szívélyes mosolyra húzódott.

— Látom, nem bízik bennem. Igaza van: mivel nem régész, honnan is ismerne engem. No de én adhatnék garanciát is, és végeredményben az összeget — amelyben megállapodunk — letétbe lehetne helyezni egy harmadik személynél.

— Miért nem keresi meg ön, vagyis az ön intézete — mondta szavait gondosan megválogatva Cesare. — Ötezer dollárból akár valamennyi hajót átkutathatnák és lemerülhetnének mélyebbre, abba a mélységbe, ahová a korona zuhant.

A régész egy sportember könnyedségével felállt, lassan becsukta a cigarettatárcáját, aztán négyszögletes ujja hegyével megkocogtatta a fedelét.

— Pirelli úr, ha én nem volnék biztos abban, hogy önnek sikerült elrejtenie a koronát, akkor most nem itt volnék, hanem ott, ahol a leletet találták.

Cesare vállat vont.

— Remélem, hogy javaslatunkat jól megfontolja. Még néhány napig itt leszek a városban — elővette névjegykártyáját, ráírta a legelőkelőbb szálloda nevét és a telefonszámát. — És természetesen a legteljesebb titoktartást kérem öntől. — Jól megnyomta a “kérem” szót. — Itt senki sem tudhat az ajánlatomról. Főleg ne tudjon róla az ön felesége, sem annak barátnője!

A professzor parancsoló hangja felháborította Cesarét.

— Ha megengedi, én magam döntöm el, hogy teljesítem-e kérését vagy sem!

– Ó, természetesen! Ez csupán tanács. De én szeretnék némileg biztos lenni az ön… hm… diszkréciója felől. Ezért hadd hívjam fel a figyelmét arra, hogy ha beszélgetésünk belekerülne a sajtóba, válaszul olyan sajtóközlemény jelenne meg, amely igen kellemetlen lenne az ön számára. Biztosítom, hogy ezen a téren nagy lehetőségekkel rendelkezek.

Cesare ajtót mutatott az arcátlan fráternek. Deragazi egy cseppet sem zavartatta magát, meghajolt, névjegyét az asztalra tette, és többé vissza sem fordulva eltávozott.

Amikor Sandra és Lea benyitott a szobába, a feldühödött Cesare le-fel járkált.

— Csodálatos illatú dohány! Kelet minden aromája benne van! — kiáltott fel Lea.

— A vendégemnek annál rosszabb szaga volt — dörmögte Cesare.

— Nekem már az elején nem tetszett — mondta Sandra. — Külsőre sem olyan, mint egy régész. Már maga az a mesterkélt spanyol pofaszakáll! Aztán túl jól öltözött!

— Nem értem, Cesare, miért lettél az elsüllyedt hajók bédekkere?

— Már megmagyaráztam neked, drágám, hogy összekeverték a dolgokat. A lapok egy másik olasz jachtról írtak, erre mi befutunk Fokvárosba, és az újságírók nem ismerték ki magukat…

– Összekeverték, összekeverték — ismételgette Lea, és a rádiókészülékhez ment.

— A koronáról van szó, Cesare? — kérdezte súgva Sandra. Cesare bólintott és mesélni kezdett furcsa látogatójáról, de közben Leára pillantgatott.

— Mit pusmogtok Sandrával? — kérdezte Lea. — Jó zenét fogtam: a dal Alabamáról szól, csak hát ezen az érthetetlen afrikaans nyelven. Táncoljunk! Mégis miről suttogtok?

— Nincs semmi titkunk! Sandra a vendégem iránt érdeklődött. Nagy hatással volt rá.

— Rám is. Szépen beszél olaszul, csak keményen ejti a szavakat, mint a spanyolok.

– Úgy nézett rám, hogy a lélegzetem is elakadt — vallotta be Sandra. — Nekünk, nőknek le kell győznünk a férfival szembeni évezredes alárendeltséget, azt a szokást, hogy a teremtés koronáját lássuk benne.

— Akkor menjünk moziba. Innen két lépésnyire van egy. Új film megy, a Terueli szerelmesek orosz sztárral, Ljudmila Cserinával. Cesare meg verje ki a fejéből Zizi Jeanmairet-t! Cserina valami odaliszkot játszik, láttam a plakáton — nevetett Lea. Cesare pedig hajlandó volt elmenni bárhová, csak el ne romoljon Lea hangulata, csak elterelje figyelmét a furcsa török régész látogatásáról.

Van Heppen professzor, szokása ellenére, nem rendelte be két asszisztensét és nem javasolt újabb kivizsgálást. A hatalmas termetű, hegyes szakállú, zord tekintetű, lassú mozgású, precíz búr professzor aznap szokatlanul szívélyes volt. Gyengéden leültette Leát dolgozószobájának puha foteljébe,

Cesarét pedig megkínálta egy rövid, csípős szivarral. A festő ilyen fogadtatás után nem várt semmi jót, és nem tévedett:

— Az ön felesége — kemény dió — kezdte a professzor —, egy álló hete vesződöm, hogy rájöjjek ennek a furcsa amnéziának a nyitjára.

Képletesen szólva, mintha lemetszettek volna egy kis darabkát a teljesen egészséges agyából, anélkül, hogy bármilyen sérülést okoztak volna a többi részén. Áttanulmányoztam a mélytengeri mámor és az oxigénmérgezés okozta lelki sérülésnek az irodalomban ismert valamennyi esetét, de nem találtam semmi hasonlót. Lehet, hogy egy gázbuborék hajszálér-embóliát okozott a nagy agyféltekék hátsó részében. Más tünetek viszont az ellenkezőjét bizonyítják. Aztán az effajta embóliának már meg kellett volna szűnnie. De a gyógyulásnak a legcsekélyebb jele sem tapasztalható, megdöbbentő ez az állandóság. Más szóval, nem tudom megállapítani a betegség természetét, következésképpen képtelen vagyok gyógyítani.

Egy félig olasz származású ápolónővér, aki mindig segédkezett Lea vizsgálatánál, gondosan lefordította a professzor szavait.

A festő elnyomta a förtelmes szivart és azt kérdezte:

— A professzor úr nem tudna esetleg ajánlani valakit Európában, akihez fordulhatnánk?

— Természetesen, néhány kollégámat… — A professzor felsorolt egypár nevet. — De ne ringassa magát nagy reményekben. Azt mondhatom, hogy a mai tudomány, általános színvonalát tekintve, nem ismeri az ilyen jellegű betegségek természetét, még kevésbé a gyógyítását. Esetleg meg kellene próbálni a kibernetikát. Vagy egészen más irányban tapogatózni, mondjuk: az indiai pszichológiai tudományt és a jógikat vennék igénybe… Elnézésüket kérem, én tudom, hogy önök számára ez nem tréfadolog. Ö, nem, honoráriumról természetesen szó sem lehet. Bocsánatot kérek! Kívánom, hogy az ön elbűvölő kis felesége meggyógyuljon… nélkülünk, orvosok nélkül.

Lea ugrándozva szaladt le az intézet márványlépcsőjén és minden pihenőn megcsókolta Cesarét.

— Minek örülsz, kis bolondom? Az orvosok elzavartak bennünket…

— Hála a madonnának! Ide hallgass, Cesare, mi lenne, ha Indiába utaznánk? Valóban, hadd gyógyítsanak engem a jógik vagy a tibeti orvosok. Mondtam én neked, hogy egyáltalán nem vagyok beteg, legfeljebb egy-két dologra nem emlékszem.

— India messze van és sokba kerül.

— Küldjünk kábeltáviratot Calegari kapitánynak. Jöjjön Indiába. Nála vannak a gyémántjaink…

— Pszt! Hallgass! — A festő ijedten körülnézett. — Majd megbeszéljük a dolgot a szállóban, beszerzünk néhány tájékoztatót.

— Cesare, tudtam, hogy beleegyezel. — Lea a nyakába ugrott, a kikeményített öltözékben felfelé lépkedő ápolónő leplezetlen felháborodására.

Mire Cesare észbe kapott Lea már hanyatt-homlok lerohant a hallban várakozó Sandrához.

— A professzor elzavart minket, hurrá! És utazunk Indiába! Sandra zavartan nézett felfelé a lépcsőn — Cesaréra. A festő mosolygott és széttárta a kezét.

– És Sandra is velünk jön! — folytatta Lea még mindig izgatottan. — Holnap indulunk! Szaladunk a postára és feladunk egy kábeltáviratot Calegarinak.

— Legalább maga magyarázza már meg a dolgot, Cesare — mondta mérgesen Sandra. — Lea már ilyen…

— …őrült — fejezte be Lea a mondatot — a professzor igazolta ezt, most aztán azt csinálhatok, amit akarok. És nem lesz semmi bajom. Például meghúzom az orrát annak a felfuvalkodott úrnak!

“A felfuvalkodott úr”, aki valakit várt a hallban, jókedvűen pillantott a huncut, kipirult arcú Leára és a szép Sandrára.

— Jöjjön velünk — javasolta Cesare is Sandrának, aztán zavartan, ami nem volt szokása, hozzátette: — Úgy szeretem magát, mint a húgomat. Leáról nem is beszélve! No de elég a szóból, gyújtson rá, gondolkozzék a dolgon, aztán egyezzen bele. Nekem most rá kell gyújtanom! A szörnyű méreg, a professzor szivarja után: a szám olyan belül, mint egy kátrányfőző üzem. Egészen más, mint a tegnapi professzor kékes cigarettái után.

Sandra rágyújtott izgalmában, aztán összegyűrte és eldobta a cigarettát.

— Tudja mit? Magukkal megyek. Köszönöm!

Lea a barátnőjéhez szaladt, összevissza csókolta, és összekócolta a haját. Sandra keményen megszorította a festő kezét.

Csak estefelé értek vissza a szállodába. Sandra éppen a zuhany alatt állt, amikor szobájának ajtaján kopogott Cesare és arra kérte, hogy egy pillanatra szeretne bemenni hozzá. Sandra a köpenyébe burkolózott és nedves hajjal kiszaladt a fürdőszobából. Cesare bezárta az ajtót és Sandrát a lefüggönyözött ablakhoz húzta.

— Házkutatást tartottak nálunk! — közölte izgatottan Cesare. — Furcsa, hogy csak most értek el hozzánk.

— Eltűnt valami?

— Igen. A Leát a koronával ábrázoló film és minden másolat. Most aztán semmi nyoma a leletnek. Csak az emlékezetünkben él.

— Cesare, nekem az az érzésem, hogy a maga új ismerősének a keze van benne.

— A török professzoré? Minek neki a film, hiszen adtam neki egy jó felvételt?

— Hátha meg akarja nagyíttatni? Nehéz kiismerni az igazi szándékát, ha nem tudjuk az indítóokát. Maga is említette, hogy fenyegetőzve ment el. Azt sem tudjuk, kicsoda tulajdonképpen. Calegari kapitány azt mondta nekem, hogy Tangerben, a nemzetközi tolvajközpontban egy brit útlevél mindössze ötven fontba kerül, az amerikai meg bagóért — húszért kapható.

— Jól van, mit lehet tenni. Világos, hogy el kell tűnnünk innen, amíg épek vagyunk. Gyémántok, a korona, titokzatos idegenek. Legfőbb ideje! Tudni kell idejében lelépni a színről. Jöjjön át hozzánk mielőbb!

— Csak felöltözöm.

— …Van egy állandó Fokváros-Bombay járat, kitűnő hajókkal, négy és fél ezer mérföldes út. Oda lehet jutni Adenen keresztül. Itt is közlekedik egy járat — újságolta Sandra, miután átnézte a színes prospektusokat és a vaskos útikönyvet. — Kéthetenként egyszer indul. Ó, de kár, tegnapelőtt kifutott Bombay felé egy motoros hajó. De itt van egy megjegyzés: az Adent érintő járat ősszel külön menetrend szerint közlekedik. Még két hétig rostokoljunk itt?

– És a repülőjáratok?

— A repülőjáratok itt valahogy komplikáltak. Johannesburgba kell repülni, onnan vagy Kairóba, vagy megint csak Adenbe, majd Karachiba. Óriási összegbe kerül.

Sandra megfordult, mert Lea megérintette a karját.

— Próbáljuk ki a szerencsét! Az én szerencsémet! Hívjuk fel a kikötőt! — Lea felemelte a kagylót és átadta Sandrának.

Sandrának eléggé sokáig kellett várnia a válaszra; szemöldöke felszaladt a csodálkozástól.

— Holnap? Holnap? — kérdezte és visszatette a kagylót.

— Nos, mit mondtak? — türelmetlenkedett Lea.

— A kikötőben vesztegel egy Bombaybe induló francia motoros hajó. Hajnalban szedi fel a horgonyt. Hely van, méghozzá az olcsó turistaosztályon. — Sandra az órájára pillantott. — Tíz óránk van az indulásig. Elmegyünk azzal?

Lea felugrott.

— Máris indulunk!

A húszezer tonnás fekete-fehér színű Chalimare motoros hajó utasai mélyen aludtak, amikor a hajó elhagyta Fokvárost. Sandra, Lea és Cesare a hajnali széltől elgémberedve a korlát mellett álltak és le nem vették a tekintetüket az amfiteátrumszerű városról, melyben rövid idő alatt oly sok mindent éltek át.

— Sandra, nem neheztel, hogy magukkal hurcoljuk az ismeretlenségbe? — kérdezte Cesare az eltűnődő, szomorú lánytól.

– Ö, nem! Sőt hálás vagyok maguknak. Higgye el, semmit sem sajnálok. Nekem nagyon jó a maguk társaságában, mert mindig érzem a baráti segítőkészséget a hátam mögött. Nagyon sokat töprengtem hosszú utazásunk alatt. Most már tudom, hogy mindannyian mennyire magányosak vagyunk az életben. Barátoknak kell lennünk, mindig ereznünk kell magunk körül a baráti együttérzést, a mindennapi lelki kapcsolatot, a készséges támogatást, azt, hogy biztosak lehetünk a segítségben, keresni az érintkezést. Még akkor is, ha magányra vágyunk. Akkor nagy lelki erőt, bátorságot kapunk és tudatára ébredünk annak, hogy egyek vagyunk a jó emberekkel.

És felmerül bennem az a gondolat, hogy az emberek miért nem alakítanak megbízható, tartós, tisztességes, kölcsönös segítségnyújtási, baráti szövetségeket? Olyasféléket, mint például a régi lovagi intézmények, vagy nem is tudom, minek nevezzem őket. Mennyivel könnyebb volna az életünk. Az életet megmérgező szemét alakokra, a kis és a nagy fasisztákra pedig cudar világ várna.

— Remek ötlet, Sandra! Egyelőre megalakítjuk mi hárman a magunk kis lovagrendjét.

– És vegyük be Calegari bácsit is — ajánlotta Lea.

– És Montuori hadnagyot is, mihelyt visszatér! — mondta Cesare.

Fokváros eltűnt a parti kiszögellés mögött. A szél villanyvonat bőgését hozta a fedélzetre, és Sandra fázósan összerázkódott.

— Menjünk a kajütbe, ez már nem az a szél, amellyel idáig jöttünk az Aquilán — jelentette ki Lea.

– És mi sem azok vagyunk — szólalt meg Sandra —, a történtek után komolyabbak, szigorúbbak lettünk és… talán jobbak is.