Halálvilág 2

Hetedik fejezet

— Igyál még egy kicsit! — mondta egy hang. Hideg víz csapódott Jason arcába, és egy része a torkára szaladt, amitől köhögni kezdett. Valami kemény tárgy préselődött a hátának, és csuklója is rettenetesen fájt. Emlékezete lassan kezdett visszatérni: eszébe jutottak a harc, a foglyul ejtése és a cáron lejátszódott események részletei.

Amikor kinyitotta a szemét, észrevett egy sárgás fénnyel világító lámpát a feje fölött. Fájdalmasan hunyorgott, majd megpróbált felülni. Ismerős arc jelent meg előtte.

— Valóban maga az, Mikah, vagy ez csak lázálom?

— Nem menekülhet az Igazság elől, Jason. Szeretnék feltenni önnek néhány kérdést.

Jason felnyögött.

— Tényleg maga az. Ilyen szavakat még lázálmaimban sem hallottam. De előbb beszéljen az itteni viszonyokról.

Mivel korábban lett a d’zertanók rabszolgája, mint én, biztosan többet sikerült megtudnia. — Jason rádöbbent, hogy a csuklójában érzett fájdalmat nehéz acélbilincsek okozzák. A bilincseket lánc rögzítette egy vastag deszkához, amin Jason feje pihent. Miért vannak rajtunk ezek a bilincsek? Itt ilyen a vendégszeretet?

Mikah nem válaszolt a kérdésre, helyette visszatért saját témájához.

— Amikor utoljára láttam, maga Ch’aka rabszolgája volt, majd később a többi rabszolgával együtt behozták ide, megbilincselve, eszméletlenül. A mellettem lévő hely éppen megüresedett, kértem őket, hogy ide tegyék, hadd viseljem gondját, végül beleegyeztek. De most szeretnék megtudni néhány dolgot. Amikor levetkőztették, Ch’aka ruháját és sisakját viselte. Hol van most ő, és mi történt vele?

— Én vagyok Ch’aka — mondta Jason, majd torkát hirtelen összeszorította a köhögés. Egy fakupából hatalmasat kortyolt. — Ennyire bosszúvágyó, Mikah? Hol van most a „Tartsd oda a másik arcod is!” hangzatos jelmondata? Ne akarja elhitetni velem, hogy gyűlöli azt az embert, amiért bezúzta a koponyáját, majd elcserélte néhány nyílvesszőért? Mindenesetre örülhet, hogy a gonosz Ch’aka nincs többé. Ott pihen a tengerpart homokjában. Mivel az állása megüresedett, én elvállaltam a munkát.

— Megölte őt?

— Nos, tulajdonképpen… igen. De ne gondolja, hogy könnyű feladat volt; fegyverekkel rendelkezett, erős vértezettel, én meg csak a velem született ügyességemre hagyatkozhattam. De szerencsére az is elegendőnek bizonyult. Éjszakára riasztórendszerrel vette magát körül, ezért amikor álmában akartam végezni vele…

— Micsoda? — vágott közbe Mikah.

— Éjszaka akartam elkapni. Gondolja, hogy akad olyan épeszű ember, aki kiállna fegyvertelenül párviadalra azzal barommal? Végül mégis így történt, mert az apró kacatjai felriasztották álmából. Rövid küzdelemben legyőztem, és én lettem a Ch’aka. De uralkodásom nem mondható hosszúnak, sem dicsőségesnek. Megtudtam, hogy eladták magát a d’zertanóknak, ezért elmentem a sivatag széléig, ahol egy Edipon nevű gonosz, vén varjú csapdába ejtett. Most megint ugyanolyan rabszolga vagyok, mint a többiek. Ennyi az egész. Most mondja el maga, hogy hol vagyunk, és mi az ábra…

— Orgyilkos! Rabszolgahajcsár! — Mikah annyira elhúzódott, amennyire a láncok ezt lehetővé tették. — Két újabb bűnnel szaporodott aljas tetteinek sora. Hányinger fog el, ha arra gondolok, hogy valaha szimpátiát éreztem maga iránt, és megpróbáltam segíteni. Ezután is a segítségére leszek, de csak annyira, hogy életben maradhasson, és visszavigyem a Cassyliára, ahol bíróság elé kerül, és kivégzik.

— Szeretem a pártatlan bíróságokat — mondta Jason visszafojtva köhögését, majd ivott még egy pohár vizet. — Csak azt nem értem, miért vádol olyan dolgokkal, amelyeket ezen a bolygón nem tekintenek bűnnek.

Milyen furcsa lenne, ha egy kannibált elvinnének a civilizált társadalomba, és ott halálra ítélnék azért, mert odahaza jóízűen elfogyasztotta embertársait.

— Az emberevés olyan borzalmas bűn, hogy bárhol követi el valaki, halállal kell bűnhődnie érte.

— Ha valaki beoson a hátsó ajtón, és megeszi az embertársát, akkor igen. De ha az illető olyan törzshöz tartozik, ahol nemzeti eledel az ellenség roston sütve, akkor ez nem tekinthető bűnnek. Nem látja át, hogy az emberi cselekedeteket csak az adott környezet figyelembevételével szabad megítélni. A kannibalizmus egyes primitív törzsekben éppolyan természetes, mint az ön társadalmában a templomba járás.

— Istenkáromló! A bűn az bűn! Vannak olyan törvények, amelyeket minden társadalomban be kell tartani.

— Ó, nem, ilyen törvények nincsenek. Éppen ez az a pont, ahol a középkori nézetei csődöt mondanak.

Valamennyi társadalmi törvény relatív, és nem abszolút érvényű. Minden eszme csak meghatározott környezetben alkalmazható. Ha onnan kiragadjuk, értelmét veszti. Az itteni viszonyoknak megfelelően én igazságosan és becsületesen viselkedtem. Megpróbáltam a rabszolgatartómat álmában meggyilkolni, ami a legtermészetesebb módja, hogy egy törekvő ifjú az öreg vezér helyére lépjen. Biztos vagyok benne, hogy Ch’aka is így szerezte meg a vezérséget. Itt az erőszak szabja meg a törvényt. Amint átvettem a törzs irányítását, megfelelően gondoskodtam rabszolgáimról, bár ők ezt egyáltalán nem értékelték. Az egyetlen baklövésem, hogy elindultam a maga felkutatására ahelyett, hogy krenót gyűjtettem volna velük a partvidéken, így szépen belesétáltam egy ostoba csapdába, és megint visszasüllyedtem a rabszolgaságba.

Kivágódott az ajtó, és erős fény áradt a sötét helyiségbe.

— Talpra, rabszolgák! — kiabált be egy d’zertanó.

Panaszos nyögések hallatszottak, amint a rabszolgák ébredezni kezdtek. Jason úgy látta, hogy a helyiségben húsz rabszolga lehet, a széles deszkához bilincselve. A túlsó sarokban valami főnökféle lehetett, mert felállt, és embereit is elkezdte talpra rugdosni. Amikor mindenki felkelt, parancsokat osztogatott.

— Gyerünk, mozgás! Először enni fogunk. De közben egyikőtök se feledkezzen meg a bilincs végén lévő vasgolyóról. Bármit tesztek, ez mindig rajtatok lesz.

Próbáljatok meg együtt dolgozni, segíteni egymásnak, hogy az új fiúk is beletanuljanak a munkába. Aki becsületesen dolgozik, az itt eleget ehet.

— Fogd be a pofád! — kiáltotta valaki.

— …és ne panaszkodjatok mindenért — folytatta a férfi, ügyet sem vetve a közbeszólásra. — Most pedig csináljuk együtt: egy… megfogod a vasgolyót… kettő… felemeled a földről… három… elindul mindenki az ajtó felé.

Kitódultak a napfényre, és a csípős széltől Jason megborzongott, bár pyrrusi ruháját és Ch’aka bőrvértezetének egy részét rajta hagyták. Foglyul ejtői leszakították a ruhára erősített szarvakat és agyarakat, de magát a ruhát és a csizmát nem vették el. Mindezért hálás lehetett a sorsnak, de az a gondolat, hogy rabszolgaként, reménytelen helyzetben itt van ezen az eldugott bolygón, egy kicsit elkeserítette.

A rabszolgák helyet foglaltak egy hosszú padon, vasgolyóikat maguk mellé tették. Néhány rabszolga kerekeken guruló asztalt tolt eléjük, és langyos levest szolgált fel. Jason farkasétvágya azonnal elmúlt, amint a levest megkóstolva rájött, hogy krenóból készítették, így, megfőzve még ehetetlenebbnek tűnt, mint nyersen. De az életösztön azt diktálta, hogy ne legyen válogatós, ezért nagy nehezen leküzdötte az egészet.

Reggeli után egy másik udvarrészre terelték őket, ahol hatalmas forgószerkezet működött, amelyet körbe-körbe gyalogoló rabszolgák hajtottak. Jasonéket és további két csoportot a forgószerkezetet mozgató hosszú tolórudak mellé helyezték. A rabszolgahajcsár hangos parancsára tolni kezdték a rudakat, és a szerkezet beindult.

Munka közben Jason alaposan szemügyre vette a gépezetet, melynek mozgatásához szükséges energiát ők termelték. A körkörös mozgást valamilyen áttétel alternáló mozgássá alakította, mely egy hatalmas kőépítmény tetejéből kiálló csöveket emelgetett. Az egész úgy festett, mintha vizet akarnának kipumpálni a földből ezzel az elkeserítően alacsony hatásfokú szerkezettel. Ráadásul feleslegesen, hiszen a földből feltörő források és patakok bőven ellátnak mindenkit ivóvízzel. Jason orrát jellegzetes szag csapta meg, amiből arra következtetett, hogy a szerkezettel mégsem vizet termelnek. Mire gondolatmenetének végére ért, a csőrendszerből sűrű, fekete folyadék kezdett ömleni.

— Olaj! Hát persze! — kiáltott fel diadalmasan Jason.

De a többiek mogorván néztek rá, ezért inkább elcsendesedett, és tovább hajtotta a malmot.

Ez volt tehát a d’zertanók energiaforrása és hatalmuk titka. A falakon túl hatalmas hegyek emelkedtek, de az utazás folyamán a rabszolgák kábultan feküdtek, ezért nem tudhatták, milyen irányba és milyen messzire vitték őket. A zárt falak mögött nyersolajat pumpáltak a földből, amit uraik primitív gépezetek hajtására használtak. Az olaj vastag sugárban tört a felszínre, és újabb csövek egy másik épületbe juttatták. Ott vajon milyen primitív mesterkedés folyhatott? Hosszú kémény nyúlt a magasba, mely vastagon gomolygó, fekete füstöt árasztott. Az ablakokon pedig olyan iszonyatos bűz jött ki, hogy Jason azt hitte, mindjárt magasba emelkedik tőle a ház teteje.

Épp amikor megértette, mi történik az épületben, kivágódott az ajtó, és Edipon jött elő.

— Hé, Edipon, gyere ide, beszélni akarok veled! — kiáltott oda Jason. — Ch’aka vagyok, a ruhámról felismersz!

Edipon egy pillantást vetett felé, majd megvakarva az orrát, tovább indult. A rabszolgák ügyet sem vetettek Jasonre; hamar elfelejtették, milyen pozíciót töltött be közöttük, mielőtt idekerültek. De a felügyelő nagyon is tisztában volt Jason jelenlegi helyzetével: bömbölve rohant oda, és magasba emelte korbácsát. Jason fáradhatatlanul kiáltozott a válla fölött, mivel a kerék továbbhaladt.

— Hallgass meg! Én sok mindent tudok, és segíthetek neked… — A korbács lecsapott.

Jason nem adta fel ilyen könnyen.

— Én tudom, hogy az első párlat a legjobb. Aúú! — nyögte, amint a korbács másodszor is a hátán csattant.

Jason szavai semmit sem jelentettek a rabszolgáknak és a felügyelőnek, de Ediponra olyan hatással voltak, mintha parázsra lépett volna. Hirtelen megfordult; Jason még ebből a távolságból is láthatta, hogy sápadt arca hamuszürkévé változott.

— Állítsd meg a kereket! — kiáltotta.

Ez a váratlan utasítás mindenkit meglepett. A tátott szájú felügyelő leeresztette korbácsát, a rabszolgák megbotlottak egymás lábában, végül az egész szerkezet mozdulatlanná vált. A hirtelen beállt csendet csak Edipon sietős lépteinek csattogása törte meg. Odalépett Jasonhez, szóra nyitott ajkait annyira felhúzta, mint aki bele akar harapni valamibe.

— Mit mondtál? — kérdezte, szinte köpködve a szavakat, és kését félig kihúzta tokjából.

Jason elmosolyodott, de igyekezett kicsit visszafogni magát. Elképzelte Edipon kését a gyomrában, és ez meglehetősen letompította lelkesedését.

— Hallottad, mit mondtam, nem akarom megismételni mindenféle idegen előtt. Tisztában vagyok vele, mi történik itt, mivel olyan vidékről érkeztem, ahol egész nap ugyanezt csináljuk. Segíthetnék neked.

Megmutatom, hogyan készítsetek jobb anyagot, amitől a caró gyorsabban megy. Ha nem hiszel nekem, tegyél próbára. Szabadíts meg a bilincseimtől, és keressünk egy nyugodt helyet, ahol beszélgethetünk.

Edipon reakciója kiszámítható volt. Ajkát rágta, Jasont fürkészte, ujjai a kés pengéjén játszottak. Jason ártatlanul mosolygott rá, vidáman megveregette a tolórudat, de közben hagyott elég időt a másiknak, hogy gondolkodjon. Mint ügyes szerencsejátékos, minden részletet figyelembe vett. Bízott benne, hogy Edipon kíváncsisága és tudományos érdeklődése győzi ösztönös vágyát, hogy elnémítsa a kellemetlenkedő rabszolgát. A kés visszasiklott a tokjába, Jason nagyot sóhajtott. Meleg helyzet volt még egy vérbeli szerencsejátékos számára is.

Jason nem szeretett a saját bőrére hazardírozni.

— Vegyétek le róla a bilincset, és vezessétek a szobámba! — mondta Edipon. A rabszolgák tágra nyílt szemmel figyelték, amint a kovácsot sietve előkerítették, és az levette Jason bilincseit.

— Mit akar csinálni? — kérdezte Mikah, de az egyik fegyőrtől kapott pofon a földre döntötte. Jason elégedetten vigyorgott, amint a nehéz bilincs lehullott róla, és az őrök elvezették. Szabad volt, és az is marad, ha sikerül meggyőznie Edipont, hogy ismeretei révén több hasznot hajthat, mint testi erejével.

Ez volt az első berendezett szoba, amelyet ezen a bolygón látott. A faragott bútorok hangulatossá tették a helyiséget. Edipon az íróasztal mellett állt, ujjai türelmetlenül kopogtak a fényesre csiszolt felületen.

— Bilincseljétek oda! — mutatott a falba rögzített karikára. Amint az őrök végrehajtották az utasítást, Edipon megállt Jason előtt, és előhúzta tőrét.

— Mondj el mindent, amit tudsz, különben megöllek!

— A múltam nyitott könyv előtted, Edipon. Olyan vidékről érkeztem, ahol az emberek ismerik a természet minden titkát.

— Mi a neve annak az országnak? Appsala kéme vagy?

— Erről az országról még sohasem hallottam. — Jasont meglepte, hogy Edipon milyen nyílt és őszinte vele szemben. Úgy érezte, itt az ideje, hogy eláruljon valamennyit az igazságból.

— Ha azt mondanám, hogy olyan bolygóról jöttem, amely egy távoli csillag körül kering, elhinnéd?

— Talán. Sok legenda szól arról, hogy őseink a csillagok közül érkeztek, de én mesebeszédnek tartottam.

— Pedig igaz. Az őseitek hatalmas hajókkal indultak el más bolygókról, átszelték a világűr végtelenjét, azután letelepedtek itt. Később megszakadt a kapcsolatuk a többi világgal, és tudományuk hanyatlani kezdett, míg a galaxis többi bolygóján tovább fejlődött a tudomány.

— Ostobaság!

— Egyáltalán nem. Minden ezt bizonyítja. Sohasem jártam a titokzatos épületeitek belsejében, mégis tudom, mi lehet odabenn, és hogyan működnek a gépeitek.

Lehet, hogy apró részletekben tévedek, de ismerem a működési elvüket, és az mindenütt azonos. Azt is tudom, hogyan lehet a nyersolajból olyan anyagot előállítani, amivel a caróitok működtethetők. Akarod, hogy elmondjam?

— Folytasd! — Edipon leült az asztal szélére, és a késének nyelével játszadozott.

— Nem tudom, ti hogyan nevezitek azt a szerkezetet, amivel a nyersolajat finomítjátok, de az eljárás lényege a frakcionális desztilláció, vagyis a szakaszos lepárlás. Az olaj különböző forráspontú vegyületek keveréke, ami azt jelenti, hogy légmentesen zárt edényben fokozatosan melegítve, először a legalacsonyabb forráspontú vegyület kezd gőzzé alakulni. A gőzt csöveken elvezetitek, és a csöveket hűtővízen átvezetve, a gőz ismét cseppfolyóssá válik. A tartályban lévő elegy hőmérséklete nem tud magasabbra emelkedni, amíg a legalacsonyabb forráspontú vegyület teljesen el nem párolgott. Miután ez megtörtént, a hőmérséklet emelkedni kezd, és a következő vegyület kezd gőzzé alakulni. Lényegében a forráspontkülönbség alapján tökéletesen elkülöníthetők egymástól olajat alkotó komponensek.

Mialatt Jason beszélt, Edipon szeme egyre kerekebbre nyílt, míg végül majdnem kiesett a fejéből.

— Démon! — kiáltotta, és hadonászni kezdett Jason orra előtt a késsel. — Nem láthatsz át a kőfalakon! Az eljárás titkát pedig csak a családom ismeri, erre megesküszöm!

— Ne izgasd fel magad, Edipon! Az én világomban ezt az elvet minden iskolás gyerek ismeri. — Egyensúlyát óvatosan az egyik lábára helyezte, hogy ki tudja rúgni a kést a vénember kezéből, ha az mégsem tudna lecsillapodni. — Én nem loptam el a titkodat, sőt ez csak egy morzsája az én világom tudományának. Ott minden farmer titokban pálinkát főz, amelynek ugyanez az elve.

Fogadni mernék, hogy tovább tudnám fejleszteni a berendezésed. Például, hogyan ellenőrződ az elegy hőmérsékletét forralás közben? Van hőmérőtök?

— Mi az a hőmérő? — kérdezte Edipon; annyira fellelkesítette a tudományos előadás, hogy a késéről is megfeledkezett.

— Látod, pontosan erre gondoltam. Megoldom a problémádat, ha kerítesz nekem egy üvegfúvót, bár egy bimetalt valószínűleg könnyebb lesz szerkeszteni. Ha az eljárás során nem szabályozod megfelelően a hőmérsékletet, akkor a komponensek összekeverednek. A belső égésű motorok működtetéséhez arra az anyagra van szükség, amelyiknek legalacsonyabb a forráspontja. Ez a benzin. A további párlatokból csinálhatsz petróleumot, amelyek nagyszerűen megfelelnek a lámpákba, majd paraffint, krémek gyártásához, míg végül az edény alján csak egy fekete massza marad, a bitumen. Ebből pedig tükörsima utakat lehet készíteni. Mit szólsz mindehhez?

Edipon nyugalmat erőltetett magára, de rángatódzó arcizma elárulta belső feszültségét.

— Amit elmondtál, az alapjában véve igaz, de néhány részletben tévedtél. Engem nem érdekel a hőmérő, sem a berendezés továbbfejlesztése. Generációk óta megfelel a családomnak, és nekem is. Azonban mégis segíthetsz nekem, és ha sikerül, akkor bőkezűen megjutalmazlak.

Utaztál az egyik cáron, és láthattad, hogy az utazás előtt a szentélyben imádkoztam a titkos erőknek, hogy elindítsák a szerkezetet. Meg tudod mondani, milyen erő mozgatja a carót?

— Remélem, ez az utolsó vizsgakérdés, Edipon. Azt javaslom, hagyd a szentélyt a csudába, és többet forgolódj inkább a gépteremben. Nos, egy ilyen gépezet sokféleképpen működhet, de nézzük az alapelvet.

Elindulásunk előtt feltöltetted a víztartályokat, valamint figyelembe véve a hosszas, csaknem egyórás előkészületeket, azt hiszem, gőzgépről van szó. Az elve a következő: hatalmas kazánban folyamatosan melegítik a vizet, majd a nagynyomású gőzt szelep megnyitásával beengedik egy hengerbe, amelyben dugattyú mozog. A nagynyomású gőz eltolja a dugattyút a hengerben, majd útjának végén egy másik szelep kiengedi a fáradt gőzt. A dugattyú pedig az alsó holtpontról tovább halad a felső holtpontig, ahol ismét nyílik a szelep, és beengedi a forró gőzt. A dugattyú végéhez kapcsolódó excenter az alternáló mozgást forgómozgássá alakítja, amely áttételek segítségével a kerekeket hajtja…

Jason megdöbbenve látta, hogy Edipon hirtelen az asztalra dobja kését, odaszalad hozzá, és mindkét kezével rázni kezdi ruhája gallérját.

— Tudod, mit mondtál? — kérdezte izgatottan. — Tudod, mit mondtál?

— Igen, tudom. Ez azt jelenti, hogy átmentem a vizsgán, vagyis pontosan ismertettem a működési elvet?

— Azt én nem tudom eldönteni, mert sohasem láttam az appsalák gonosz dobozának belsejét, amit te gőzgépnek nevezel. — Örömében körbetáncolta a szobát.

— Sokkal többet tudsz a gépezetről, mint én. Egész életemet annak szenteltem, hogy ellessem az appsalák féltve őrzött titkát. De te ismered ezt a titkot, és így megépíthetjük a saját gépezetünket!

— Nem tennéd ezt egy kicsit érthetőbbé? — kérdezte Jason. — Ilyen zavaros dolgokat még életemben nem hallottam.

— Mindent megmutatok neked, idegen. Te pedig megtanítasz minket az appsalák titkaira. Már magam előtt látom Putl’ko új hajnalát.

Kitárta az ajtót, majd a testőrökért és fiáért, Narsisiért kiáltott. Amikor beléptek, Jason felismerte közöttük az álmos szemű d’zertanót, aki korábban segített Ediponnak beindítani a nehézkes járművet.

— Fogd ezt a láncot, fiam, és tartsd készenlétben a bunkódat, hogy agyonüthesd ezt a rabszolgát, ha szökni próbál. De ha nem muszáj, akkor ne bántsd, mert túlságosan értékes a számunkra.

Narsisi megrántotta a láncot, de Jason megvetette a lábát, és nem mozdult. Mindenki döbbenten nézett rá.

— Csak néhány szót, mielőtt elindulunk. Az az ember, aki új hajnalt hoz Putl’ko életébe, nem rabszolga többé.

Ezeket a dolgokat most kell tisztáznunk. Nem bánom, ha őrök vesznek körül, és figyelik minden lépésemet, de nem leszek rabszolga.

— Te nem vagy közülünk való, ezért csak rabszolga lehetsz.

— Harmadik kategóriával gazdagítom a társadalmatokat, amit nevezzünk úgy: alkalmazott. Nem szívesen bár, de alkalmazottnak nevezem magam, aki kvalifikált munkát végez, és ennek megfelelő megbecsülésben részesül. Gondolkodjatok ezen! Ha megöltök egy rabszolgát, mit veszítetek vele? Semmit, bármelyik társa a helyébe léphet, és elvégzi ugyanazt a munkát. De ha engem megöltök, már egészen más a helyzet. Olyan agyvelő lesz a bunkósbot végére kenve, amely megoldhatta volna a gondjaitokat.

— Úgy érti, hogy nem ölhetjük meg? — kérdezte értetlenül Narsisi az apját.

— Nem, ő csak azt mondja, ha megöljük, senki sem tudja megcsinálni, amit ő. De nekem nem tetszik az ilyen beszéd. Csak rabszolgák és rabszolgatartók léteznek.

Mégis különös helyzet elé állított bennünket, ezért, azt hiszem, vissza kell adnunk a szabadságát. Hozzátok hát az alkalmazott urat, és majd meglátjuk, mennyire váltja be a hozzá fűzött reményeket.

Hatalmas, őrökkel körülvett épülethez sétáltak.

Kinyitották az egyik masszív ajtót, és Jason odabenn hét carót pillantott meg.

— Nézd meg ezeket — mondta Edipon. — A legcsodálatosabb konstrukciók, amiket valaha láttam.

Arra szántuk őket, hogy átvigyenek minket a sivatagon, és csapataink lecsaphassanak az ellenségre. De a hét jármű közül csak három működik.

— Motorikus hiba? — kérdezte Jason.

Edipon halkan káromkodott, miközben egy tágas udvarra vezette Jasont, ahol négy óriási méretű, fekete fémdoboz állt. Oldalukra koponyát és keresztbe tett velős csontot festettek.

— Azok az appsalai disznók elvitték az éghető folyadékunkat, és nem adtak cserébe semmit. Illetve adtak négy motort a caróinkhoz, de azok hamarosan elromlottak. Most kénytelenek vagyunk visszavinni nekik a rossz motorokat, és újakat kérni helyettük. De ezért rengeteget kell fizetnünk.

— Miért nem próbáljátok meg saját magatok megjavítani őket? Nem hiszem, hogy túlságosan bonyolult szerkezetek lennének.

— Azt nem szabad! Halálos vétek! — mondta Edipon, és valamennyi d’zertano ösztönösen eltávolodott a dobozoktól. — Egyszer megpróbáltunk felnyitni egyet a nagyapám idejében, mivel nem voltunk babonásak, mint a rabszolgák. És valóban látszott rajtuk, hogy ezeket emberek készítették, nem pedig istenek. De az appsalák nagyon ravaszak. Elrejtettek valamit a gépezetben, mert amikor az emberek szét akarták szedni, valamilyen gáz szivárgott ki belőle, amitől még a közelben dolgozók is valamennyien meghaltak, keserves kínok között…

Amikor ezt az appsalák megtudták, nagyot nevettek, és attól kezdve még drágábban adták a gépeiket.

Jason körüljárta a dobozokat, és igyekezett megfigyelni minden apró részletet. Narsisi mindvégig a nyomában lépkedett, és vitte utána a bilincset. A doboz valamivel magasabb volt, mint egy ember, és körülbelül kétszer olyan hosszú lehetett. Mindkét oldalán két-két rúd állt ki belőle, minden bizonnyal ezek voltak a kerekek tengelyei. Jason több helyen is látott kitüremkedéseket, bemélyedéseket, amelyek rendeltetését nem ismerte. Majd lábujjhegyre állva megpillantott az elülső részben egy kis kontrollpanelt.

— Kezd összeállni a kép, de most már elárulhatnád, hogyan kell üzembe helyezni a gépezetet.

— Előbb leszel te halott! — kiáltotta Narsisi. — Csak a családunk tagjai…

— Kussolj már! — szólt vissza Jason. — Nem emlékszel, miben állapodtunk meg? Segítek nektek, de csak ha szabad kezet kapok. Itt nincsenek titokzatos dolgok, ezt első pillantásra látni lehet. Kenőolajat, vizet és fűtőanyagot kell beönteni ezeken a nyílásokon. A kis korongok bizonyára a folyadékok szintjét jelzik. — Narsisi csodálkozva lépett hátrébb.

— Pontosan, ahogy elmondtad — jelentette ki Edipon. — Indulás előtt minden tartályt tele kell tölteni a megfelelő anyaggal. A tűz égni kezd ennek a gombnak a benyomásával. A szelepeket úgy kell szabályozni, hogy ez a kis mutató a zöld sávban maradjon. Amikor a kiáramló füst fehérré válik, akkor ennek a karnak a lenyomásával el lehet indulni.

— Amint sejtettem, a legegyszerűbbé tették számotokra a vezérlést, nehogy megértsetek valamit a gép működésének alapelvéből, így már érthető, hogy nem tudjátok pontosan, mit mutatnak a műszerek. A burkolatot valószínűleg dupla falúra készítették, hogy megakadályozzák a szétszerelést. A két réteg közti üreget mérgező gázzal töltötték meg. Ha valaki megpróbálja kinyitni, hogy belekukkantson, örökre elmegy a kedve a kíváncsiskodástól. Mégis azt hiszem, hogy ezeket a hatalmas gépezeteket nem azért készítik, hogy néhány hónap után a szemétre dobják őket. Tehát ha valamelyik elromlik, akkor megjavítják. Ilyenkor a biztonsági rendszert hatástalanítani kell. És azt hiszem, ezt én is meg tudom oldani.

— Nagyszerű kezdet!

— Egy pillanat, főnök. Még nem tudsz mindent a bérmunkáról. Mindig vannak olyan munkafeltételek, amelyeknek eleget kell tenni, és kölcsönös megegyezésre kell jutni. Ezeket örömest ismertetem veled.