Halálvilág 2

Tizenkettedik fejezet

— Mikor lesz készen? — kérdezte Hertug a munkapadon lévő szerkezetre bökve.

— Holnap reggel, ha egész éjszaka dolgozom — felelte Jason. — De mielőtt ezt befejezném, egy kis meglepetéssel szolgálok. Rájöttem, hogyan lehet továbbfejleszteni a jelenlegi távközlési rendszereteket.

— Arra semmi szükség. Már a dédnagyapám idejében is ugyanígy működött…

— Nem akarok semmit megváltoztatni, hiszen dédnagyapáink mindent jobban tudtak. Csak egy új szerkezetet szeretnék hozzákapcsolni. Nézz ide…! — Egy kis dobozt tett Hertug elé. — El tudod olvasni az üzenetet?

— Persze, de ehhez sokkal több energiára van szükség, és ismeretlen titok lappang mögötte, amelynek eddig nem sikerült a nyitjára bukkannunk.

— Nincs itt semmi titok, azonnal elmagyarázom!

— Szentségtörő!

— Ugyan, dehogy. Nézz csak ide! Ez itt a B, az ábécé második betűje.

Hertug az ujján kiszámolta, majd bólintott.

— Igen, a második betű, de mit akarsz ezzel mondani?

Jason igyekezett leplezni türelmetlenségét.

— Az ábécé minden betűjét kódjellel láttam el.

Összesen huszonhat betűről van szó. Mindegyiknek olyan kódjelet adtam, amelyik rövid és hosszú jelzések kombinációjából áll. Táá-ti-ti-ti vagy ti-táá-ti-ti, az egyik a B, a másik az L betű. Érthető?

— Kicsit lassabban, mert zsong a fejem tőle…!

— Aludj rá egyet! Reggelre elkészítem ezt a szerkentyűt, és akkor bemutatom működés közben.

Hertug kiment a szobából, miközben magában dünnyögött valamit. Jason elvégezte az utolsó simításokat az új generátoron.

— Minek nevezed ezt? — kérdezte Hertug körbejárva a magas, díszes faládát.

— Dicsőséges Hertugnak, mivel ez a szerkezet méltóságod dicsőségét hirdeti. Legjobb lenne egy templomban elhelyezni, vagy egy hatalmas tér közepén, ahol mindenki megtekinthetné.

A láda belsejéből morajlás hallatszott.

— Most figyelj! — mondta Jason. A láda felső részén két rézkarika látszott, amelyek között apró kék villámok cikáztak. Hertug meglepetésében levegő után kapkodott.

— Ez bizonyára lenyűgözi majd az embereket — mondta Jason. — Ha megfigyeled, látni fogod, hogy három rövid villámot három hosszú követ, végül ismét három rövid következik. Ti-ti-ti, táá-táá-táá, ti-titi. D. H.

D. vagyis Dicsőség a Hertug Dinasztiának. Rendkívül hatásos eszköznek tartom, amely éjjel-nappal hirdeti dicsőséged.

Hertug csodálattal nézte a pattogó szikrákat.

— Holnap felállíttatom a templomban. De van rajta néhány titkos részlet, amelyeket senkinek sem szabad meglátnia, ezért aranylemezekkel kéne beburkolnunk őket…

— Meg gyémántokkal, hogy díszesebb legyen; annál jobban fog tetszeni az egyszerű halandóknak!

Jason boldogan figyelte a D. H. D. kód villanásait, ami egy külhoni számára az S. O. S. segélykérő jelzésnek felelt meg. Bármelyik űrhajónak fognia kell a rádiójeleket, ha az atmoszféra közelébe érkezik. Ott pedig már pontosan be tudják mérni az adás helyét. Ha sikerülne fabrikálnia egy vevőkészüléket, azonnal megtudná, amint Appsala fölé érkeznek…

A segélykérő jelzés folyamatos kibocsátása nem hozta meg a várva várt eredményt. Egyelőre nem tehetett mást, mint várt, hogy véletlenül erre téved egy hajó. Gondolni sem mert arra, hogy élete hátralévő részét ezen az isten háta mögötti bolygón kell leélnie. Addig is igyekezett saját kényelmét biztosítani.

— Gondolkodtam a kéréseden — mondta Hertug, és elfordította tekintetét a villogó doboztól. — Kapsz egy külön szobát, néhány rabszolgát, elegendő élelmet és ünnepnapokon bort vagy sört is.

— Meg egy kis töményét…

— Nincs szükség töményebb szeszre. Perssono borát a Mount Malvigla déli lejtőin termelik, és nagyon kedvezően hat a férfiak potenciára.

— Azt hiszem, ezen a téren is lesz mit továbbfejlesztenem. De mindenekelőtt az angolvécét kell meghonosítanom, ha nem akarok reumát kapni. Úgy érzem, rengeteg tennivalóm lesz a közeljövőben, amihez rengeteg pénz szükséges. Tehát először a pénzszerzés módját kell kitalálni. Gondolom, nincs ellenedre, ha megsokszorozom a vagyonod?

— Egyáltalán nincs — mondta Hertug elégedetten vigyorogva.

— Akkor holnap ezzel fogjuk kezdeni. Ha megengeded, most rendbe tenném a szállásomat, és alszom egy keveset. Azután összeírom, hogy milyen anyagokra és eszközökre lesz szükségem.

— Rendből van, de ne feledkezz meg a pénzszerző masináról sem!

— A lista elején fog szerepelni!

Bár Jason szabadon mozoghatott a szentélyben, valamint a műhelyekben, két őr állandóan a nyomában kullogott, és még azt is gyanakvón figyelték, amikor egy falat krenó csúszott le a torkán.

— Tudod, hol van az új szállásom? — kérdezte Jason az őrség parancsnokát, egy Benn’t nevű brutális barmot.

— Aha — felelte Benn’t, majd végigvezette Jasont a szűk folyosókon és lépcsőkön. Végül megállt egy nehéz keményfa ajtó előtt, és az övén lógó kulcsot bedugta a zárba.

— Ez a szállásod — mondta, és nagyot sercintett.

— Amely a rabszolgákkal teljes — jegyezte meg Jason megpillantva a falhoz láncolt Mikah-t és Ijalét. — Nem vagyok hajlandó többet dolgozni, ha ez a két rabszolga csak dekoráció lesz a falamon. Ki tudod szabadítani őket?

Benn’t kedvetlenül kotorászott a zsebében, végül meglelt egy kisebb kulcsot, és átnyújtotta Jasonnek.

Azután kiment, és bezárta az ajtót.

— Tudtam, hogy kitalálsz valamit, és nem esik bántódásod — mondta lelkesen Ijale, miközben Jason levette róla a láncokat. — Azért egy kicsit mégis aggódtam érted…

Mikah merev arccal figyelte, amint Jason és Ijale rendet rak a szobában, majd hűvösen megjegyezte:

— Elfelejtette levenni a bilincseimet.

— Jó helyen vannak — felelte Jason. — Addig sem tud bajt keverni.

— Sértegetni akar?

— Csak az igazat mondtam. Elbaltázta a szépen alakuló lehetőségeimet a d’zertanóknál. Nagy nehezen mégis sikerült megszöknöm, és magammal vittem, pedig jobb lett volna, ha sorsára hagyom. Az ostobasága révén sikerült Snarbinak kereket oldania, és most megint rabszolga vagyok. Mindezt csak magának köszönhetem.

— Én mindvégig azt tettem, amit helyesnek tartottam.

— A tettei mégis többször bajba sodortak mindhármunkat.

— Maga kicsinyes és bosszúálló, Jason dinAlt!

— Átkozottul igaza van, úgyhogy maradjon továbbra is a falhoz bilincselve.

Jason átkarolta Ijale vállát, és körbe vezette a szobán.

— Elég tágas helyiség, az eddigiekhez képest — mondta a lánynak. — Még bútorok is vannak… Nézd meg ezeket az ágyakat, Mikah biztosan értékelné! — Kinyitotta az ablakot, és elébük tárult a csatorna látképe. A házak ablakain halvány fény szűrődött ki, és érezni lehetett a friss tengeri levegőt. — Tüzet kéne rakni a kályhában…

— Krenó! — sikoltotta önfeledten Ijale, amint a sarokban felfedezett egy kosár krenót. Jason megborzongott. A lány megszagolta az egyik gumót. — Még egészen friss, tíznapos lehet, legfeljebb tizenöt.

Finom levest főzök belőle!

— Csak azt ne! — nyögött fel Jason.

Miközben tüzet rakott, meghallotta Mikah ordibálását a másik szobából.

Átment, hogy megnézze, mit akar.

— Gonosztevő! — kiabálta Mikah, a láncait csörgetve.

— Az vagyok — felelte Jason, és visszaindult, hogy folytassa a tűzrakás műveletét.

— Várjon! Nem hagyhat így itt! Civilizált emberek vagyunk. Szabadítson meg ezektől a láncoktól, és megígérem, hogy nem okozok több bajt!

— Ez nagyon kedves öntől, Mikah, öreg cimbora, de már a könyökömön jönnek ki a világtól elrugaszkodott elméletei. Ezért csak addig bízom magában, amíg látom, hogy mit csinál. Rendben van, megszabadítom a láncaitól.

Jason kinyitotta a láncokat rögzítő zárat, de a vaspántot Mikah nyakán hagyta.

— Elfelejtette kinyitni a nyakamon lévő vaspántot! — reklamált azonnal Mikah.

— Elfelejtettem? — kérdezte Jason egy ragadozó vigyorával az arcán. — Nem felejtettem el, hogyan árulta el a tervem Ediponnak, és a nyakpántról sem feledkeztem meg. Amíg rabszolga, addig nem tud elárulni, tehát maradjon továbbra is rabszolga.

— Számíthattam volna erre; maga egy kutya, nem civilizált ember! Nem adom többé a szavam, hogy segítek magának, szégyellem a gyengeségem, hogy eddig a segítségére voltam. Maga a Gonosszal cimborái, és én egész életemben ellene harcoltam, tehát ezentúl maga ellen kell harcolnom.

Jason ütésre emelte a kezét, de azután elnevette magát.

— Mindig sikerül meglepetést okoznia, Mikah.

Hihetetlen, hogy egy ember képes ennyire figyelmen kívül hagyni a tényeket, a logikát és a valóságot. Örülök, hogy mostantól ellenem harcol, legalább jobban figyelek a hátam mögé. Az eddigi segítségében úgysem volt semmi köszönet. A továbbiakban tehát rabszolgának tekintem, és eszerint is bánok magával. Fogja azt a vödröt, zörgessen az őröknek, és hozzon vizet valahonnan!

Mikah engedelmesen távozott a szobából; Jason kedvetlenül rágcsálta az ételt, amit Ijale különös gonddal készített.

Amikor telerakta a hasát, és lábát kellemesen melengette a tűz, Jason egészen jól érezte magát. Ijale mellette ült az ágyon, és néhány szakadt bőrdarabot varrt össze. A másik szobából áthallatszott Mikah láncainak csörgése. Későre járt, Jason fáradt volt, de lefekvés előtt össze akarta állítani a listát, amit Hertugnak megígért.

Ekkor kivágódott az ajtó, és Benn’t csörtetett be egy fáklyát tartó őr kíséretében.

— Velem jössz! — mondta határozott hangon Benn’t.

— Hová és miért? — kérdezte Jason.

— Gyerünk! — unszolta Benn’t kellemetlen hangon, miközben kardját előhúzta hüvelyéből.

— Jól van, megyek már — mondta Jason, miközben feltápászkodott. Magára terített egy állatbőrt, és elindult az ajtó felé. Az ajtónál álló őr eltűnt; a földön sötét folt éktelenkedett. Jason vissza akart fordulni, de az ajtó becsukódott mögötte. Benn’t kardjának hegye a torkának szegeződött.

— Ha megmoccansz, vagy segítségért kiáltasz, ledöflek — mondta a testőrkapitány.

Jason átgondolta a lehetőségeit, és jobbnak látta, ha nem kiabál. Nem igazán a fenyegetéstől riadt vissza, hiszen tudta, hogy bármikor lefegyverezheti támadóját, de kíváncsi volt a fejleményekre. Gyanította, hogy erről az akcióról Hertugnak nincsen tudomása. Kíváncsi volt, hová akarják vinni.

Döntését hamarosan megbánta, amint egy rosszízű fadarabot feszítettek a szájába, és annyira megkötözték, hogy karját mozdítani sem bírta. Még egy kard hegye bökött az oldalába, és lassan felvezették az épület lapos tetejére.

A katona magasba tartott fáklyával mutatta az utat, a többiek csendesen követték. Amikor a tető széléhez értek, Jason majdnem átesett a korláton, mert a sötétben semmit sem látott. Azután a fáklya fényében észrevette, hogy a katonák kötelekkel és csomókkal bajlódnak. Jason érezte, hogy hirtelen eltűnik lába alól a talaj, és egy kötélen siklik az öböl felé. Amint lába elérte a tenger vizét, ügyes kezek húzták a szárazra. Jason az árnyékok alapján úgy ítélte, hogy egy hajó fedélzetére került.

A matrózok nem törődtek vele, sietve arrébb rugdosták az útból, és folytatták munkájukat. Az utazás hosszából ítélve nem mehettek messzire, legfeljebb néhány szigetnyire. Amint a hajó kikötött, Jasont partra tették; Benn’tet már nem látta sehol, ismeretlen katonák állították talpra, kivették szájából a fadarabot, majd belökték egy vasajtón.

Odabenn hét ember ült, mindegyikük félelmetes maszkot viselt, kezüket hatalmas pallosok nyelén pihentették. A szobát olaj mécsesek tompa fénye világította be, füstjük nehézzé tette a levegőt.

Jason hűvösen felnevetett, és körülnézett, ülőhelyet keresve. Mivel egyetlen üres széket sem látott, felvett egy sárkányfejet ábrázoló mécsest, és az asztalhoz sétált.

A lámpát letette a földre, ő pedig helyet foglalt az asztal szélén.

— Állj fel, halandó! — mondta a központi figura. — A mastregulók előtt leülni halálos vétek!

— Én inkább ülve maradok — jelentette ki Jason, és kényelmesen elhelyezkedett. — Nem azért raboltatok el, hogy megöljetek, ezért azt javaslom, hagyjuk a csudába ezt a színjátékot, és térjünk mindjárt a tárgyra!

— Hallgass, különben meghalsz!

— Ekskremento! — mondta Jason gúnyosan. — A maszkjaitok éppen olyanok, mint a tengerparti rabszolgatartóké. Bizonyára neszét vettétek, hogyan javítgattam a cárokat, kémeitek jelentették, miként készítettem szikrákat vető dobozt a templom számára, ezért értem küldtétek a gorilláitokat, hogy tudásom a ti javatokat szolgálja. Itt vagyok, rendelkezzetek velem!

— Tudod, kikkel beszélsz? — kérdezte fenyegetőn az egyik maszkos alak. Jason alaposan szemügyre vette.

— A mastregulókkal? Ezt mondtatok! Bizonyára ti vagytok a város leghatalmasabb és leggonoszabb varázslói, akiknek valamilyen tudás a birtokában van, és a világ minden kincséért sem bocsátanátok a többi klán rendelkezésére.

— Tudod-e, mi van ebben? — kérdezte a maszkos

idegen, és Jason orra elé tartott egy üveggömböt, amelyben valami sárga folyadék fortyogott.

— Nem. De őszintén szólva nem is érdekel.

— Ez a gömb mágikus folyadékot tartalmaz, amitől elszenesedik a kezed, ha hozzáérsz.

— Nagy dolog! Biztosan kénsav van benne, gondolom, ezért terjeng a levegőben ez a záptojásszag.

Szavai nagyon is elevenébe találhattak, mert a hét álarcos ember egymás felé fordult, és élénk sugdolózásba kezdett. Jason felállt, és közelebb ment hozzájuk. Kicsit unta már a természettudományos kvízjátékokat, az elrablást, rabszolgaságot és alkudozást. Ezek az emberek valamiért nem akarták felfedni a kilétüket, de ez a gondolat mégsem foglalkoztatta. Jó oka volt, hogy vissza akarjon térni a Perssono klánhoz.

Jasonnek eszébe jutott, hogy meglehetősen zűrzavaros élete folyamán hányszor kellett megszöknie valahonnan… leggyakrabban a rendőrség elől. De ezalatt legalább megtanulta, hogy ki kell várnia a legalkalmasabb pillanatot. Úgy érezte, ez a pillanat most érkezett el.

A mastregulók hibát követtek el, amikor Jasont őrizetlenül hagyták. De bizonyára megszokták, hogy előttük mindenki reszket a félelemtől. Pedig valószínűleg egytől egyig vénemberek lehettek; a jobb szélső szinte annyira öreg volt, hogy reszketett a keze a pallos markolatán.

— Ki árulta el neked a sulfurika acidó titkát? — kérdezte a központi alak. — Beszélj, kém, különben kitépem a nyelved!

— Ne tedd! — mondta Jason térdre rogyva előtte, miközben kezét imára kulcsolta. — Bármit, csak azt ne! — Könyörgése közben egyre közelebb csúszott a maszkos alakokhoz. — Az igazság úgyis hamarosan kiderül, nem leplezhetem tovább… Itt van az az ember, aki elárulta nekem a titkot — mutatott a szélen ülő idős férfira.

Kezével tétova mozdulatot tett az öreg pallosa felé.

Az idős férfi felugrott, de a többiek azonnal rávetették magukat. Jasonnek a kialakult fejetlenségben sikerült a kardot megkaparintania.

— Halál az árulóra! — kiáltotta Jason, majd a sárkánymintás függönyt leszakította, és a dulakodók fejére borította. A letépett függöny mögül előtűnt egy titkos ajtó. Sietve bebújt a szűk ajtónyíláson, és végigfutott egy keskeny folyosón, végül felborított két talpig felfegyverzett őrt. Mindhárman nagyon meglepődtek, és Jason igyekezett kihasználni a helyzetet.

Egyiküket földre sújtotta a kard markolatával, a másik pedig elejtette fegyverét, amint az éles penge a karjába vágódott. A pyrrusi tréning meghozta eredményét.

Gyorsabban mozgott, és cselekedett, mint bárki ezen a bolygón. Reflexei még akkor is megmentették, amikor tovább futott a folyosón, és a sarkon Benn’tbe ütközött.

— Köszönöm, hogy idehoztál! Nem volt elég bajom…

— mondta Jason félreütve a másik kardját. — Tudom, hogy az orgyilkosság a legtermészetesebb dolog Appsalában, mégsem kellett volna megölnöd a saját embered! — Jason kardja lecsapott a testőrkapitány torkára, akkora sebet ejtve rajta, hogy Benn’t feje csaknem leesett a földre. A pallos nehézkes fegyver volt, de ha egyszer mozgásba lendült, nem állhatta útját semmi. Jason tovább futott, míg a bejárati ajtónál álló őrökbe nem botlott.

Egyetlen előnyét a katonák meglepetése jelentette, ezért igyekezett olyan gyorsan cselekedni, ahogy csak tudott. A katonák jól képzett harcosok voltak, könnyedén elbántak volna Jasonnel, de hátulról jövő támadásra nem számítottak. Egyikük azonnal összeesett, a másik karjából sugárban ömlött a vér. Jason észrevette, hogy a lépcsőn az egyik maszkos alak szalad lefelé. Csak a szeme sarkából látta, mert a kapu kinyitása lefoglalta minden figyelmét.

— Meghalsz! — kiáltotta az álarcos, és egy üveggömböt hajított Jason felé.

— Kösz! — kiáltotta Jason, amint elkapta a kénsavat tartalmazó üveggömböt, és a zsebébe dugta. Sietve behúzta, majd bereteszelte maga mögött a vaspántos ajtót.

Odabentről élénk lábdobogás és kiáltozás jelezte, hogy már szervezik az üldözést. Jason meg sem állt a kikötőig, ott pedig elkötött egy csónakot. A csatorna vizének áramlása azonnal elsodorta a parttól. Még látta, amint az ajtót kiszakítja a türelmetlen tömeg, és a felbőszült katonák a kikötőbe rohannak. De Jason hajója már olyan messze ringatózott, hogy a sötétben nem is láthatták.