Halálvilág 2

Tizenegyedik fejezet

A várost körülvevő hegyekből nézve Appsala úgy festett, mint egy vödör vízzel leöntött tábortűz. Amint közelebb értek, Jason megfigyelte, hogy a sűrű, fekete füstöt zömök, vaskos kémények ontják. A város a tengerparton épült, és az öböl apró szigeteit is sűrűn borították lakóházak. A kikötőkben hatalmas tengerjáró hajók vesztegeltek. Jason tekintete izgatottan futott végig a tájon, űrkikötőt vagy más csillagközi kereskedelemre utaló jelet kutatva.

A csatornában vitorlás hajó várta őket; a három rabszolgát a fedélzetre vitték, majd erős bilincsben egy raktárhelyiségbe lökték őket. Jason odamászott a raktár oldalához, és kikukucskált a deszkák közti résen. Korábbi jókedve hamarosan visszatért.

— Utazásunk a végéhez közeledik, de mielőtt a romantikus, ősi Appsalába érkeznénk, előbb végigkalauzolnak bennünket a csatornákon. Mindkét oldalon szigeteket látok, ahol a gazdasági és lakóépületeket erős kőfalak veszik körül. Az egész város hatalmas erődítményrendszernek látszik, mintha lakói hadban állnának az egész világgal. Bár még valószínűbb, hogy az egyes erődítményeket a klánok és törzsek egymás ellen építették. A mi Júdásunk is erről beszélt.

Amióta erre a bolygóra érkeztünk, megismerhettük az emberi önzés és gyarlóság különböző szintjeit. Ch’aka primitív krenógyűjtögető hordáját, a d’zertanók iparosodó világát, de a romlottság és gonoszság itt, a zárt falak között éri el a tetőpontját. Csak az erő és brutalitás a hatalom eszköze, minden embernek társai hulláin kell felkapaszkodnia a hatalom csúcsára. A találmányokat féltve őrzött titkokként rejtegetik egymás elől, mindegyik csak szűk csoport előnyszerzésére szolgál. Még sohasem találkoztam az emberi önzés ilyen magas szintjével, szinte csodálatos, hogy a homo sapiens erre is képes.

A hajó fara nekiütközött a kikötő stégjének, Jason felborult.

— Úgy látszik, megérkeztünk — mondta.

Kívülről lábdobogás és kiáltozás hallatszott, és a hajó megállt. A három rabszolgát a fedélzetre ráncigálták. A hajó egy dokkban pihent, körülöttük sűrűn épült emeletes házak látszottak, melyeket magas várfal vett körül. A csatorna bejáratát gigantikus méretű kapu védte, amely éppen becsukódott mögöttük. A városból nem láthattak többet, mert egy épületbe vezették őket, majd hosszú folyosókon át hatalmas szobába jutottak. A teremben nem voltak bútorok, csak egy emelvényen álló régi, faragott trón. A trónon ülő férfi minden bizonnyal Hertug nagyságos úr lehetett. Ősz haja a vállára omlott, ujjai gondosan nyírt, fehér szakállában turkáltak. Orra kerek volt, és vörös, szeme pedig halványkék, mint a víz.

Kétágú villájára nagy élvezettel szúrt fel egy krenót.

— Meg tudod nekem mondani — kiáltotta hirtelen Hertug —, hogy miért nem öltek meg titeket azonnal?

— Rabszolgák vagyunk, Hertug, a te rabszolgáid. — A teremben állók egyhangúlag felmordultak. Jason figyelemre sem méltatta őket. Amint a kórus elcsendesedett, Mikah szólalt meg bátortalanul.

— Én nem vagyok senkinek a rabszolgája.

A katonák parancsnoka lesújtott számszeríjának vaskos nyelével Mikah tarkójára. A szikár ember egyetlen hang nélkül összerogyott.

— Új rabszolgát hoztunk neked, nagyságos Hertug — mondta a parancsnok.

— Melyikük az, aki ismeri a caró titkát? — kérdezte Hertug; Snarbi Jasonre mutatott.

— Ez az, méltóságos uram. Tud carót építeni, és olyan masinát, amelyik a carót hajtja. Saját szememmel láttam.

De tud még tűzlabdákat is csinálni, amelyekkel lángra lobbantotta a d’zertanók házait. — Snarbi elővette a ládából Jason szerszámait és a benzines üvegeket. Hertug elhúzta a száját.

— Miféle bizonyíték ez? — kérdezte, majd Jasonhez fordult. — Ezek a holmik semmit sem jelentenek. Hogyan tudnád nekem bebizonyítani, rabszolga, hogy igaz, amit ez az ember állít?

Jason játszadozott a gondolattal, hogy letagadja tudását, ezáltal bosszút áll az áruló Snarbin, aki bajba keverte őket, de azután meggondolta magát. Snarbi alapvetően nem volt gonosz; azt tette, amit ebben a társadalom bárki megtett volna a helyében. De Jason mégis inkább azért döntött úgy, hogy titkait feltárja, mert egyetlen porcikája sem kívánta, hogy azokat kínvallatás útján szedjék ki belőle.

— Én minden titkot ismerek, ezért a bizonyítás módja roppant egyszerű: ha adsz megfelelő szerszámokat és anyagokat, készítek neked olyan gépezetet, amelyik gurul, úszik, repül, a hátán pörög, esetleg beszél, ugat vagy brekeg, ahogy neked megfelel.

— Építesz nekem egy carót?

— Természetesen, ha elkészítteted a hozzá szükséges szerszámokat. De mindenekelőtt azt szeretném tudni, hogy a te klánodnak mi a specialitása. Tudod, mire gondolok: a trozelligók motorokat építenek, a d’zertanók olajat bányásznak és finomítanak, ti mit csináltok?

— Nem tudhatsz olyan sokat, mint állítod, ha még sohasem hallottál a perssonók dicsőségéről.

— Én nagyon messziről jöttem, a hírek pedig lassan terjednek ezen a vidéken.

— De nem a perssonók dicsőségét hirdetők — mondta Hertug felháborodottan. — Mi kapcsolatban állunk az egész országgal, és mindig pontosan tudjuk, hol az ellenség. Olyan varázslatét ismerünk, amely fényt gyújt gömbök belsejében, vagy egyetlen pillanat alatt megbénítja az ellenséges katona szívét.

— Ezek szerint a ti klánotoknak a birtokában van az elektromosság titka, örömmel hallom. Ha megfelelő műhelyt tudsz biztosítani a számomra…

— Megállj! — vágott közbe Hertug. — Kifelé mindenki, csak a sciulók maradhatnak! Nem, az új rabszolga is marad, barmok! — kiáltott az őrökre, akik már fogták Jason karját, hogy kivonszolják őt is a teremből.

Csupán néhányan maradtak a helyiségben, mindegyikük ruhájának mellkasi részét élénk színű villámok díszítették. Nyilvánvalóan ők voltak az elektromosság tudományának beavatottjai. Szemmel látható bizalmatlansággal és szakmai féltékenységgel szemlélték Jasont.

Hertug törte meg a csendet.

— Az imént egy titkos szót használtál. Kitől hallottad ezt? Ne próbálj hazudni, mert azonnal megöletlek.

— Nem mondtam neked, hogy mindent tudok?

Készítek neked egy carót, és az elektromos berendezéseiteket is továbbfejlesztem, ha akarjátok.

— Tudod, mi rejlik a titkos üzenetközvetítőben? — kérdezte Hertug, és egy erős ajtóra mutatott a terem túloldalán, amely előtt őrök álltak. — Sohasem járhattál odabenn, ezért ha elmondod, hogy mi rejlik ott, igazi varázsló vagy.

— Mintha ez már egyszer megtörtént volna velem — sóhajtott Jason. — Rendben van. Elektromos áramot vegyi úton is elő lehet állítani, de kétlem, hogy ez elegendő energiát biztosítana nektek. Generátorra gyanakszom, aminek az a lényege, hogy egy dróttekercs belsejében mágnesrudat mozgatunk, akkor a tekercsben indukált áram keletkezik. Azt mondjátok, hogy kapcsolatban álltok az egész országgal. Nem hiszem, hogy telefonnal rendelkeznétek, inkább szikratávíró lehet ez a szerkezet.

Igazam van? — A jelenlévők zavart topogása és dünnyögése elárulta, hogy jó helyen kapisgál.

— Van egy ötletem: kifejlesztem neked a telefonhálózatot, Hertug. Nem kell többé a szikratávíró billentyűjét kattogtatni, hanem belebeszélsz itt egy kagylóba, és az ország másik végén tökéletesen értik a szavaidat.

Hertug apró disznószeme mohón felcsillant.

— Tudjuk, hogy valamikor régen létezett ilyen távközlési rendszer. Rengeteget kísérleteztünk azzal, hogy újra megalkossuk, de sohasem sikerült. Te meg tudnád csinálni?

— Igen, bár előbb egyezséget kéne kötnünk. De mielőtt ígéretet tennék, látnom kell a felszereléseteket.

Ez némi vitát okozott a jelenlévők közt, végül a józan ész győzött a régi szokások felett. A titokzatos ajtó megnyílt Jason előtt. Hertug mutatta az utat, Jason mögött pedig két sciulo lépkedett, kezüket tőrük markolatán tartva. Végül a többi sciulo is bement a szentélybe, az ajtónál mindannyian buzgón imádkoztak.

Jason majdnem elröhögte magát.

A szoba egyik falából hosszú rúd meredt elő. Forgását bizonyára rabszolgák biztosították különféle áttételeken keresztül. A rúd valami borzasztóan primitív szerkezethez csatlakozott, amely fáradhatatlanul nyögött, csattogott és kattogott. Rendkívül egyszerű áramfejlesztő generátor lehetett, amely a tekercs és a mágnesrúd segítségével a mozgási energiát alakította át indukált árammá. Jason először megdöbbent, de aztán belátta, hogy ennél többre nem is számíthatott.

— Látom, téged is lenyűgöztek ezek a csodák — mondta Hertug, Jason döbbent arcát figyelve.

— Le vagyok nyűgözve, az biztos, de csak a szerkezetek rendkívül primitív kivitelezésétől.

— Szentségtörő! — sikoltotta Hertug. — Öljétek meg!

— Ne siesd el! — mondta Jason, hallotta, hogy a pengék kicsúsznak hüvelyükből. — Ne érts félre! Az a generátor a világ nyolcadik csodája. Bár leginkább azt találom csodának, hogyan képes elektromos áramot fejleszteni.

Bizonyára sokéves kutatói munka áll mögötte. Mégis, ha tehetek néhány apró módosítást, kevesebb energiával sokkal több áramot nyerhettek. Azt te is tudod, hogy egy tekercsben elektromos áram keletkezik, ha mágnest mozgatsz benne…

— Ezeket az elméleteket nem vitatom meg egy hitetlennel — mondta hűvösen Hertug.

— A tudomány örök, bármilyen fétist teremtetek körülötte — jelentette ki Jason elkapva két kísérőjének csuklóját. Amint megfeszítette a Pyrruson edződött karizmait, a tőrök földre hullottak. A többi sciulo nyugtalanul mocorgóit, de nem mertek parancs nélkül támadni. — Megpróbáltál már valaha elektromos áramot fejleszteni olyan módon, hogy a tekercset vezeted át a mágneses mezőn? Ez megtízszerezné a rendszer hatásfokát…

— Mi mindig azt a módszert követtük, amelyet elődeink.

— Tudom, tudom, ezt nem először hallom, amióta erre a bolygóra érkeztem. — A fegyveres sciulók körülvették, miközben tőreiket fenyegetőn kivonták hüvelyükből. — Döntsd el végre, Hertug, hogy megöletsz vagy nem, és tudasd szándékodat a fiúkkal!

— Még ne öljétek meg! — mondta Hertug egy másodpercnyi habozás után. — Talán igaz, amit állít.

Hátha mégis segítségünkre lehet szent gépezeteink működtetésében.

Amint a közvetlen fenyegetés elmúlt, Jason alaposabban szemügyre vette a szoba nagyrészét elfoglaló gépezetet.

— Ha jól sejtem, az ott a szent üzenettovábbító szerkezet.

— Valóban — felelte meglepődve Hertug.

A mennyezetből rézdrótok csatlakoztak egy ütöttkopott dobozhoz. A dobozból egyetlen köteg vezeték bújt elő, és az üzenetközvetítő billentyűhöz csatlakozott.

A kívülről jövő adásokat egy tű karcolta bele a forgó viaszkorongba. A korongokat időnként kicserélték, behelyezték egy olyan szerkezetbe, amely letapogatta a bevésett jelzéseket, és azokat kattogó hanggá alakította.

Az egész eljárás rendkívül lassúnak és nehézkesnek tűnt.

Jason lelkesen összedörzsölte a tenyerét.

— Nagyságos Hertug! — kezdte Jason alázatos hangon.

— Alaposan áttanulmányoztam szent üzenetközvetítő berendezéseteket, és meg kell hogy mondjam, csodálattal adózom építőjének. Az istenek vezérelték kezét e gépezet megalkotásában. De az istenek nekem is elárultak egy titkot, melynek segítségével továbbfejleszthetem elődöm csodálatos alkotását.

— És mi lenne az? — kérdezte Hertug kíváncsi tekintettel.

— Egy akkumulátoró. Tudod, mit jelent ez?

— A szó szerepel a régi szentírásban, de ennél többet egyikünk sem tud róla. — Hertug megnyalta kiszáradt ajkát.

— Ez egy olyan szerkezet, amely az elektromos áramot elraktározza, mint ahogy egy palackot teletöltesz vízzel, és ha szükséged lesz rá, előveszed.

— Ha ezt meg tudod csinálni, nagy jutalomban részesülsz. De ha becsapsz…

— Ne fenyegess, Hertug! Ezen már túljutottunk. A jutalmad sem kell. Csupán néhány apróságot kérek, ami kényelmesebbé teszi az életemet, amíg dolgozom: leveteted a bilincseimet, kapok elegendő krenót és vizet, meg ilyen apróságok. Azután, ha meglátod, amit alkottam, és szeretnél még sokkal többet, akkor megegyezhetünk. Rendben van?

— Gondolkodni fogok az ajánlatodon — felelte Hertug.

— Egy szimpla igen vagy nem jobban megfelelne. Mit veszíthetnél vele?

— A társaid foglyok maradnak, és azonnal kivégeztetem őket, amint rájövök, hogy megpróbálsz becsapni.

— Nagyszerű ötlet! Sőt ha találnál addig is Mikah számára valami nehéz, fizikai munkát, annak még jobban örülnék. Mindenekelőtt szükségem lenne néhány különleges anyagra; egy széles szájú kancsóra és rengeteg ónra.

— Ón? Sohasem hallottam róla.

— Dehogynem. Ez az a fehér fém, amit rézzel ötvöztök, amikor bronzot akartok előállítani.

— Stanó. Hatalmas készlettel rendelkezünk.

— Hozasd ide, és azonnal munkához látok!

Jason számára a megfelelő anyagok összegyűjtése jelentette a legnagyobb problémát. A perssonók nem rendelkeztek üvegfúvókkal, viszont mindenféle üvegedényt meg tudtak vásárolni a Vitristo klántól. Az üvegfúvók számtalan hasznos tárgyat állítottak elő, mint például borospalackot, poharakat, kancsót meg efféléket.

De Jason a megszokottól eltérő formát igényelt, aminek gyártásától az üvegfúvók eleinte vonakodtak, de a beígért készpénz meggyőző érvként hatott. Alaposan szemügyre vették Jason cserépből készített modelljét, és elkészítették a kívánt formájú üvegedényt. Hertug kicsit húzta a száját, amikor a fizetésre került a sor, de végül mégiscsak előköhögte a megbeszélt összeget.

— Szörnyű halálod lesz, ha az akkumulátoró nem fog működni — mondta Jasonnek.

— Bízzál bennem! — nyugtatta meg Jason. Visszatért a munkásokhoz, akik az utasításai alapján az óntömbökből vékony lemezeket kalapáltak.

Megérkezésük óta Jason sem Mikah-t, sem Ijalét nem látta, de különösebben nem aggódott miattuk. Ijale jól alkalmazkodott a rabszolgaéletmódhoz, tehát tudott magára vigyázni. Mikah viszont, aki mindig lázadozott a rabszolgaság ellen, nagyobb bajban lehetett. De legutóbbi árulása óta Jason nem viselte annyira szívén a sorsát.

— Megérkezett — jelentette be Hertug, és valamennyi sciulo köréjük sereglett, miközben egyikük kicsomagolta az üvegedényt.

— Nem rossz — mondta Jason, és a fény felé tartotta, hogy láthassa, elég vastagra készítették-e. — Csak az a baj, hogy körülbelül négyszer akkora, mint amit megrendeltem.

— Nagy fizetség, nagy edény — bölcselkedett Hertug. — Miért baj az, hogy nagyobb, talán a kudarctól félsz?

— Nem félek semmitől, csupán sokkal több munkát és anyagot igényel egy ekkora méretű modell elkészítése.

És kissé veszélyes is lehet.

Jason kibélelte az üvegedényt az ónlemezekkel, körülbelül kétharmad magasságig, majd külső felületét is beburkolta vele. Azután gumiszerű anyagból dugót készített az üvegkorsó nyílásába, amely jó szigetelőanyagnak látszott. Mielőtt a gumi teljesen megszilárdult, acéldrótot dugott át rajta a korsó belsejébe, végül egy acélgömböt helyezett a korsó gumival szigetelt tetejére.

— Készen van — jelentette ki.

— De… mit fog csinálni ez az izé? — kérdezte értetlenül Hertug.

— Mindjárt bemutatom — mondta Jason. A gumin átdugott acéldrótot hozzáillesztette a belső ónburkolathoz, másik végét pedig az acélgömbhöz rögzítette. Ez fog csatlakozni a generátor negatív pólusához. Ha a generátort beindítjuk, a gömb feltöltődik elektromos árammal…

— Ostobaság! — jegyezte meg egy idősebb sciulo.

— Várj türelemmel, és meglátod! — mondta csendesen Jason. A Leyden-kancsó elvét még gyerekkorában látta egy kézikönyvben, és már elég homályosan emlékezett a részletekre. Ő is csak remélni tudta, hogy működni fog.

A generátor pozitív sarkát egy acéldrót segítségével a korsó külső ónburkolatához kapcsolta, negatív pólusát pedig az acélgömbhöz.

— Indítsátok be a generátort! — kiáltotta, és hátrább lépett.

A generátor hatalmas nyögések közepette lendült mozgásba, de semmi látványos dolog nem történt. Jason hagyta egy darabig töltődni a kancsót, mivel nem ismerte sem a generátor teljesítményét, sem a kancsó kapacitását.

Tudta, hogy további sorsa ennek a kísérletnek az eredményétől függ. Néhány perc múlva a sciulók türelmetlenül morgolódni kezdtek, ezért Jason megszakította az áramkört.

— Leállíthatjátok a generátort, az akkumulátoré megtelt bűvös energiával. — Körülnézett, és felemelt az asztalról egy üveggömböt, amelynek a belsejében izzószálat helyeztek el. Azt remélte, sikerül az égőt felvillantania a kancsó energiájával.

— Szentségtörés! — sikoltott fel az idős sciulo, aki már korábban is akadékoskodott. — Ez egy felszentelt eszköz, amelyen csak a szent erő folyhat keresztül, különben azonnal megsemmisül. Ez az idegen azt állítja, hogy a szent erőt bezárta ebbe a kancsóba; ne higgyetek neki!

Hazug szentségtörő!

— A helyedben én ezt nem tenném… — mondta Jason az idős embernek, aki a kancsó felé nyújtotta a kezét.

— Semmiféle mágikus erő nem lehet ebben… — Hirtelen torkára fagyott a szó, amint a gömböt és közeledő ujjat parányi villám kötötte össze. A sciulo hörgésszerű hangot hallatott, és összeesett. Egyik társa letérdelt mellé, és megvizsgálta, majd rémült tekintettel nézett a kancsóra.

— Meghalt — suttogta.

— Mindannyian hallottátok, hogy figyelmeztettem — mondta Jason. Úgy érezte, mellészegődött a szerencse. — Ő volt a szentségtörő! A titokzatos erőt bezártam a kancsóba, és ő kételkedett ebben, ezért az erő elpusztította. Aki kételkedik a szavamban, ugyanilyen sorsra jut. Nekünk sciulóknak az a feladatunk — emelte ki magát nyomban a rabszolgaszerepkörből —, hogy a szent erő segítségével Hertug dicsőségét növeljük. Ezt sohasem szabad felednünk! — Rémült, zavarodott tekintetek fordultak a földön fekvő alak felé.

— A szent erő képes gyilkolni — jelentette ki Hertug mosolyogva. — Ez jó hír. Régóta tudom, hogy éget, és sokkot okoz, de most láthattuk, hogy ölni is tud. Az ellenségeinket földre sújtjuk vele.

— Kétségtelenül — mondta Jason —, de akadnak még más csodák is. Villanymotor, amely felemel vagy elvontat bármit, olyan lámpák, amelyek nappallá varázsolják az éjszakát, és sok egyéb. Mindez a tiéd lehet, Hertug.

— Azonnal láss munkához!

— Amint megállapodtunk néhány apróságot illetően.

— Nem tetszik nekem ez a hang.

— Még kevésbé fog tetszeni, ha meghallod a részleteket. — Közelebb lépett Hertughoz, és a fülébe súgta: — Mit szólnál egy olyan gépezethez, amelyik lerombolja az ellenség falait…

— Kifelé mindenki a szobából! — parancsolta Hertug.

Amint kettesben maradtak, apró, vérben forgó szemét Jasonre emelte. — Milyen egyezséget ajánlasz?

— Szabadságot kérek, és olyan pozíciót, miszerint én lennék a személyes tanácsadód, rabszolgákat, gazdagságot, lányokat, jó ételeket, egyszóval mindent, ami az ilyen személyt megilleti. Cserében elkészíteni neked az összes szerkezetet, amiről beszéltem, sőt még sokkal különbeket. Ez semmi ahhoz, amire képes vagyok, és minden a tiéd lehet…

— Minden ellenségem elpusztítom! Én leszek Appsala ura!

— Én is erre gondoltam. Ami neked jó, az jó nekem is.

Nem kérek mást, csak kényelmes életet és minden eszközt, amire a munkámhoz szükségem lesz. Nem vagyok nagyravágyó, megelégszem azzal, hogy behúzódjak a laboratórium falai közé, te pedig uralkodhatsz az egész világ fölött.

— Túl sokat kérsz…

— Sokat is ajánlok. Gondolkozz rajta néhány napot, addig én nekilátok a munkának.

Jasonnek eszébe jutott a szikra, amely megölte az idős embert, és ez új reménnyel töltötte el. Talán sikerül végre megszabadulnia erről az átkozott bolygóról.