Halálvilág 2

Hatodik fejezet

Aznap este tüzet raktak, és Jason úgy helyezkedett, hogy hátát védje a tenger. Levette a sisakot, melynek viselése egy idő után fejfájást okozott, majd magához hívta Ijalét.

— Megyek, Ch’aka, engedelmeskedem.

A lány odaszaladt hozzá, lekuporodott, és kezdte kibontani a testét borító bőröket.

— Milyen véleményed lehet a férfiakról? — sóhajtott Jason. — Csak beszélni akarok veled. És a nevem Jason, nem Ch’aka.

— Igen, Ch’aka — mondta a lány. Egy pillantást vetett a férfi sisak nélküli arcára, majd zavartan elfordította a fejét. Jason odatolta elé a krenóval teli kosarat.

— Látom, nem lesz könnyű változtatni a szokásokon.

Mondd meg nekem, hogy te vagy bárki a többiek közül, vágyott valaha a szabadságra?

— Mi az a szabadság?

— Azt hiszem, ezzel már válaszoltál a kérdésemre. A szabadság azt jelenti, hogy nem vagytok rabszolgák, azt csinálhattok, amit akartok.

— Én ezt nem akarom — borzongott meg a lány. — Akkor ki gondoskodna rólunk? Hogyan találnék krenót egyedül? Sok embernek együtt kell krenót keresnie, egymagában bárki éhen halna.

— Ha szabadok lennétek, akkor is együtt maradhatnátok, és együtt kereshetnétek a krenót.

— Ez butaság. Ha valaki találna egy krenót, azonnal megenné, és nem adna belőle a többieknek. Csak akkor adja oda, ha a gazda erre kényszeríti. Én szeretek enni.

Jason megvakarta serkenő szakállát.

— Mindannyian szeretünk enni, de ez még nem jelenti azt, hogy rabszolgának kell lennünk. Úgy látom, ha a környezetben nem történnek radikális változások, akkor senkit sem tudok felszabadítani, és Ch’akához hasonlóan nekem is meg kell szerveznem a védelmemet, ha életben akarok maradni.

Felvette a földről a bunkósbotot, és elhagyta a tábort.

Csendben tett néhány kört, majd felmászott a legmagasabb dűne tetejére. Elővette táskájából a „riasztóberendezést”. Ez vékony botokból állt, melyeket zsinór kötött össze. Leszurkálta a botokat körkörösen a domboldal homokjába, úgy, hogy a zsinór mindenütt kifeszüljön. A zsinóron kicsi acélcsengők lógtak, amelyek azonnal csilingelni kezdtek, ha valaki megmozdította a kifeszített madzagot. A kör közepén Jason biztonságban érezhette magát. Lefeküdt a földre, de egész éjszaka nem tudott elaludni; feszülten figyelte, mikor szólalnak meg a csengettyűk.

Reggel folytatták a menetelést. Elérték a határt jelző kőrakást, és a rabszolgák megálltak, de Jason intett nekik, hogy menjenek tovább. Boldogan engedelmeskedtek, abban a reményben, hogy végre látni fognak egy jó kis küzdelmet. Reményeik hamarosan kezdtek valóra válni, amikor késő délután a távolban megjelent a szomszédos törzs vékony csíkja, és egy ember rohant feléjük felháborodottan üvöltözve.

— Utállak, Ch’aka! — bömbölte Pasimba, de ezúttal így is gondolta. — A földemre merészkedtél, ezért megöllek.

— Még ne! — kiáltotta Jason. — És utállak, Pasimba! Ne haragudj, hogy megfeledkeztem a formaságokról! Nem akarom elvenni a földed, csak beszélni szerettem volna veled.

Pasimba megállt, de kőbaltáját készenlétben tartotta.

— Új hangod van, Ch’aka — mondta gyanakodva.

— Új Ch’aka vagyok. A jó öreg Ch’aka már alulról szagolja az ibolyát. Szeretném visszacserélni az egyik rabszolgát, és már itt sem vagyunk.

— Ch’aka jó harcos. Bizonyára jó harcos vagy, Ch’aka.

De mégsem olyan jó, mint én!

— Hiszek neked, Pasimba. Tíz rabszolga közül kilenc biztosan téged akarna vezéréül. Egyezzünk meg, és azonnal elviszem innen ezt a csűrhet. — Tekintete végigfutott a közeledő csatárláncon, Mikah-t kereste. — Azt a rabszolgát akarom visszakapni, amelyiknek lyuk van a fején. Adok helyette kettőt, akiket magad választhatsz ki. Mit szólsz ehhez?

— Jó csere, Ch’aka. Kiválaszthatod a legjobb rabszolgámat, én meg választok a tieid közül kettőt. De a lukasfejű már nincs itt. Túl sok baj volt vele. Egész nap fecsegett, és állandóan rugdosni kellett. Megszabadultam tőle.

— Megölted?

— Nem pocsékolok el egyetlen rabszolgát sem.

Elcseréltem a d’zertanókkal. Adtak érte nyílvesszőket.

Akarsz egyet?

— Most nem, Pasimba, de köszönöm az információt. — Belenyúlt a tarisznyájába, és elővett egy krenót.

— Tessék, fogadd el!

— Honnan szereztél mérgezett krenót? — kérdezte Pasimba leplezetlen kíváncsisággal. — Jó hasznát venném egy mérgezett krenónak.

— De hát ez nem mérgezett: ehető. Legalábbis amennyire ezek egyáltalán ehetők.

— Nagyon tréfás vagy, Ch’aka. Adok egy nyílvesszőt a mérgezett krenóért.

— Értsd meg, hogy nem mérgezett — bizonygatta Jason, és a másik férfi lába elé dobta a gumót.

— Én is ugyanezt mondanám. Jó hasznát fogom venni a mérgezett krenónak — mondta, majd Jason lába elé dobott egy nyílvesszőt, miközben felvette a gumót a földről, és elment.

Amikor Jason lehajolt a nyílvesszőért, azonnal észrevette, hogy törött, és csak agyaggal ragasztották össze, hogy egy darabig egyben maradjon, de gyakorlatilag már használhatatlan.

— Rendben van — kiáltotta Pasimba után, majd halkan hozzátette: — Csak várd meg, míg a barátod megeszi a krenót.

Miközben a határ felé vonultak, Pasimba gyanakvó pillantásai kísérték őket. Csak akkor nyugodott meg, amikor Jason hordája maga mögött hagyta a kőhalmot.

Jason a sivatag felé irányította csapatát. Mivel közben krenót is gyűjtöttek, így három napba telt, mire elérték a sivatag szélét. Elindulásuk előtt Jason meghatározta a pontos útirányt, de amint a tenger eltűnt a látóhatáron, már nem volt biztos benne, hogy jó irányban haladnak. A rabszolgák nem kérdeztek semmit, csak mentek, amerre ő mondta nekik. Útjuk során rengeteg krenót találtak.

Állatot mindössze egyet láttak, valami nyúlhoz hasonló, bundás, de rövid fülű teremtményt. Egy lyuk szélén üldögélt, Jason rálőtt a számszeríjjal, de nem sikerült eltalálnia. A harmadik napon Jason megpillantott a távolban egy keskeny, kékesszürke csíkot, amelyről hamarosan kiderült, hogy a sivatag.

Jason számara különösnek tűnt a beláthatatlan homoktenger, ahol nem nőttek fűcsomók, nem termett életet adó krenó, nem éltek állatok. Elképzelni sem tudta, hogyan tudnak ezen a kietlen vidéken megélni a d’zertanók. Talán a sivatagon túl szántóföldek, legelők, hegyek vannak. A sivatag fölött még felhőket sem lehetett látni.

— Hol találjuk a d’zertanókat? — kérdezte Jason a legközelebbi rabszolgát, aki azonnal elfordította a fejét.

Jasonnek eleinte akadt némi problémája a fegyelmezéssel, mert a rabszolgák csak akkor engedelmeskedtek, ha rugdosta őket. Ez a szokás annyira beléjük rögződött, hogy a parancs csak akkor volt parancs, ha rúgás is kísérte. Ellenkező esetben elengedték a fülük mellett. Az a törekvése, hogy javítson a rabszolgák életkörülményein, akadályba ütközött, és ezt az akadályt maguk a rabszolgák jelentették. Jason hangos káromkodással belerúgott a kérdezett rabszolgába.

— Odébb lesz egy nagy szikla, ott megtalálod őket jött azonnal a válasz.

A jelzett irányban Jason észrevett egy sötét pontot, és amint közelebb értek, láthatóvá vált, hogy kőfal. Az építmény olyan hatalmas volt, hogy rengetegen elférhettek a falai mögött. Jason féltette értékes rabszolgáit, ezért tisztes távolban megállította a sort, hagyta, hogy leüljenek, majd bunkóját a kezében tartva közelebb ment, és gyanakvón vizsgálta a falakat.

Sehol sem látott őröket, mégis tudta, hogy odabentről figyelik őket. Sejtése beigazolódott, amikor egy férfi jelent meg a fal tövében, és egyenesen feléjük tartott.

Könnyű öltözéket viselt, egyik karján kosár lógott.

Amikor egy közeli sziklához ért, leült a földre, maga mellé téve a kosarat. Jason csapdától félve alaposan körülnézett, de a környezetet biztonságosnak ítélte. A közelben nem látott olyan helyet, ahol fegyveres katonák el tudtak volna rejtőzni. Bunkósbotját készenlétben tartva odasétált az idegenhez, és tőle háromlépésnyire megállt.

— Üdvözöllek, Ch’aka — mondta az idegen. — Attól féltem, hogy a múltkori félreértés után többé nem foglak látni.

Továbbra is ülve maradt; miközben beszélt, ritkás szakállát simogatta. Simára borotvált koponyáját lebarnította a nap, akárcsak ráncos homlokát és orrát, amely elég nagy volt ahhoz, hogy biztos támaszt nyújtson egy formás napszemüvegnek. A napszemüveg kerete valószínűleg csontból készült, és egészen a szemre simult. A férfi öreg volt, Jason úgy gondolta, hogy nem jelenthet veszélyt a számára.

— Akarok valamit — jelentette ki Jason Ch’aka stílusában.

— Új hang, új Ch’aka. Légy üdvözölve! A régi Ch’aka egy kutya volt, remélem, sokat szenvedett, mielőtt kilehelte a lelkét. Ülj le, barátom, és igyál velem! — Kosarából előhúzott egy kulacsot és két bögrét.

— Honnan szerezted a mérgezett italt? — kérdezte Jason a helyi szokásokat utánozva. Ez a d’zertanó értelmes ember lehetett; azonnal észrevette, hogy Ch’aka személye megváltozott. — És mi a neved?

— Edipon — felelte az öreg, miközben visszatette a kulacsot és a bögréket a kosárba. — Mi járatban vagy?

Nekünk mindig kellenek rabszolgák, ezért remélem, sikerül üzletet kötnünk.

— Egy rabszolgát keresek, aki most nálatok van. Adok cserébe kettőt.

Az öreg elmosolyodott, bár a szemét eltakarta a napszemüveg.

— Szükségtelen utánoznod a tengerparti barbárok beszédmódját. A kiejtésedből arra következtetek, hogy tanult ember vagy. Melyik rabszolgát akarod?

— Amelyiket nemrég szereztétek Fasimbától. Ó hozzám tartozik. — Jason nyugtalanul nézett körül. Ez a vénember sokkal ravaszabb, mint amilyennek látszik, gondolta, és elhatározta, hogy még óvatosabb lesz.

— Ez minden, amit akarsz? — kérdezte Edipon.

— Pillanatnyilag igen. Átadod nekem a rabszolgát, azután még köthetünk további üzleteket.

Edipon hangosan felnevetett, Jason rosszat sejtve hátrálni kezdett, amikor az öreg a szájába dugta két ujját, és éles füttyentést hallatott. A homok megmozdult körülöttük, és titkos föld alatti üregekből emberek másztak elő. Összesen hatan voltak, mindegyiküknél pajzs és buzogány. Jason átkozta könnyelműségét, amiért hagyta, hogy az öreg által választott helyen találkozzanak. Ütésre emelte bunkóját, de az öregember addigra már a szikla mögé menekült. Jason dühösen ugrott oda a legközelebbi emberhez, aki még csak félig tudott előbújni föld alatti üregéből, és iszonyatos erővel lesújtott. A férfi kivédte pajzsával Jason ütését, de az ütés erejétől visszazuhant az üregbe. Jason menekülni próbált, de az egyik katona elállta az útját. Nem volt lehetőség kikerülni, ezért Jason teljes erővel nekiszaladt, és a földre döntötte. Bunkósbotjával akkora csapást mért a fickóra, hogy a védelmül maga elé tartott pajzs kettétört.

Szerencséjére társai addigra odaérkeztek, így Jasonnek velük kellett szembenéznie.

Rövid, heves küzdelem következett. Két támadó eszméletlenül feküdt a földön, a harmadik koponyájából pedig ömlött a vér, mire a túlerőnek sikerült Jasont legyűrnie. Hiába kiabált segítségért, rabszolgái mozdulatlanul ültek a földön, miközben a katonák megkötözték a kezét, és elvették fegyvereit. Az egyik katona intett a rabszolgáknak, akik azonnal felálltak, és engedelmesen követték.

A kőfalon szélesre tárult egy kapu, és Jason még haragjáról is megfeledkezett, amint megpillantott egy carót, amikről korábban Ijale beszélt. Kétségtelenül az volt. Most értette meg, hogy a tanulatlan lány miért vélte valamiféle állatnak. A jármű legalább tíz méter hosszú volt, alakja leginkább hajóra hasonlított. Az orrát állatfej alakúra formálták, sőt még szőrrel is bevonták. Hatalmas, ragyogó szempár meredt a semmibe, szájában félelmetes fogak látszottak. A jármű oldalán néhány lábat helyeztek el, hogy a szerkezet még jobban hasonlítson egy állatra.

De mindez egy civilizált hatéves gyereket sem tudott volna megtéveszteni. Az álcázást valószínűleg a rabszolgák félrevezetése miatt készítették. Egy tanultabb embernek azonnal szemet szúrt volna a lábak alatt elrejtett hat pár kerék, amelyeket ismeretlen anyagból készítettek, és mély futófelülettel láttak el. Motorokra utaló jelet nem látott, de örömmel szimatolta az égett benzin jellegzetes szagát. Ez a jármű az ipari forradalom korszakára jellemző, és vagy itt készült, vagy valahonnan vásárolták. De mindkét eset magában rejtette annak lehetőségét, hogy megszabaduljon erről az átkozott bolygóról.

Az ijedt rabszolgák némi rugdosás után felkapaszkodtak a caró fedélzetére, ahová a megkötözött Jasont is feltette négy tagbaszakadt fickó. Jason a fedélzet deszkáin feküdt, és a szerkezet működési elvén töprengett. A fedélzet elülső részében kinyílt egy ajtó, amely valószínűleg a gépházba és az irányítófülkébe vezetett.

— Indulunk — kiáltotta Edipon, és vékony karját a magasba lendítette. — Húzzátok fel a létrát! Narsisi, maradj elöl, és jelezd az utat! Én pedig lemegyek a szentélybe, és könyörögni fogok a szent erőknek, hogy baj nélkül eljuttassanak minket Putl’kóba. — Elindult a kabin felé, majd megállt, és az egyik katonához fordult. — Erebo, te lusta disznó, nem felejtetted el megtölteni az istenek víztartályait? Nem szeretném, ha útközben megszomjaznának!

— Megtöltöttem, megtöltöttem — mondta Erebo, egy fonnyadt krenót rágcsálva.

Amint végeztek az előkészületekkel, Edipon bement az irányítófülkébe, és becsukta maga mögött az ajtót.

Hamarosan zakatolás hallatszott odabentről, és fekete füst tört elő egy kipufogócsőből. Csaknem egy teljes órára volt szüksége a szent erőknek, hogy rászánják magukat az indulásra; nyögve, csikorogva lélegezték ki a fehér füstöt. Négy rabszolga ijedtében elájult, a többiek pedig beletörődéssel várták a halált.

Jason valaha érdeklődött a primitív gépezetek iránt, ezért nem lepte meg a magasba szálló gőzfelhő; közönyösen figyelte, hogyan döcög ki a nehézkes jármű a kapun, és vág neki a sivatagnak. A vastag füstből és a lassú haladásból arra következtetett, hogy a primitív szerkezet nem túl hatékonyan hasznosítja az energiát.

A rabszolgák sikoltoztak, többen át akarták vetni magukat a korláton, de ezeket az őrök sietve lebunkózták. Azután sorra járták a rabokat, és mindegyiknek a torkán leöntöttek valami sötét folyadékot, amitől azok elaludtak vagy meghaltak. Jason valószínűbbnek tartotta, hogy csak elaltatták őket, mert minek szállítanának hullákat a fedélzeten. Jason ezt logikusnak tartotta, de a rémült rabszolgák képtelenek voltak eljutni ennek a gondolatmenetnek a végéré. Ezért elkeseredetten küzdöttek az életükért.

Amikor Jason került sorra, türelmesen várta a folyadékot hozó őröket. Azután az egyik alól kirántotta a lábát, a másikat pedig gyomron rúgta. Ám a két őr kedvét nem szegte ez a kis akció: ráültek Jasonre, befogták az orrát, és beleöntötték szájába a sötét színű italt. A folyadék égette a torkát, de néhány másodperc múlva erős kábultságot érzett, majd egyre növekvő fáradtság tört rá, végül elaludt.