Halálvilág 2

Negyedik fejezet

Az idegen mégsem ölte meg, legalábbis egyelőre nem.

Csak állt, és szótlanul bámult rá. Lassan teltek a másodpercek, és Jason még mindig életben volt.

— K ’e vi stas el…? — mondta az idegen. Jason rádöbbent, hogy mégiscsak emberi lény áll előtte. A feltett kérdés jelentése ott bujkált valahol kimerült agya mélyén. Úgy érezte, meg tudná érteni, bár ezt a nyelvjárást még sohasem hallotta. Válaszolni akart, de csak hörgésszerű hang hagyta el a torkát.

— Ven k’n lorcoy… r’pidu!

Közeledő lábdobogást hallott, és újabb fáklyák fénye villant fel a sötétben. Amint közelebb értek, Jason szemügyre vette az idegent, és megértette, miért vélte azt korábban, hogy nem ember. Egész testét szorosan egymáshoz varrt állatbőrök borították, a mellkasát védő vastag bőrlemezekre pedig, vörös festékkel, valami jelet rajzoltak. Fejét kagylóból készült sisak fedte, amely teljesen zárt volt, csak a szemnek vágtak két nyílást. A kagylóból kiálló ujj nagyságú tüskék félelmetes külsőt kölcsönöztek a sisak viselőjének. Az egyetlen emberi vonásnak mindössze a sisak alól kilógó dús, fekete szakáll látszott. Egyik vállán sötét alaktalan tárgy lógott, kezében pedig furkósbotot tartott, amivel Jason oldalát böködte. De Jason tudata annyira eltompult, hogy nem tanúsított ellenállást.

Egy mély, torokhangon kiadott parancs Jasontől ötméternyire megállította a közeledőket. Nem értette, miért nem engedi az idegen közelebb jönni a többieket, hiszen a fáklyák fénye ebből a távolságból még elég kevés fényt adott. Ezen a bolygón minden olyan érthetetlennek tűnt.

Néhány percre elveszíthette az eszméletét, mert amikor megint felnézett, a fáklyát a homokba szúrva találta, és a bőrruhás férfi éppen Jason csizmájának a lehúzásával foglalatoskodott. Jason rúgkapált, de csizmájának eltulajdonítását nem tudta megakadályozni.

Teste alig engedelmeskedett tudatának. Időérzékét elveszítette, az események ijesztő gyorsasággal történtek körülötte. Az idegen most Jason ruháját kezdte lecibálni, miközben gyanakvó pillantásokat vetett a körülötte állók felé.

De a mágneszárak működését nem ismerte, ezért dühös morgással próbálta széttépni az acélkemény öltözéket. Diadalmasan kiáltott fel, amikor véletlenül hozzáért a medikit kioldógombjához, és a kis gyógyítókészülék a kezébe pottyant. A csillogó doboz megszerzése elégedettséggel töltötte el. De amint az egyik injekciós tű, erős bőrkesztyűjén áthatolva, beleszúrt a tenyerébe, fájdalmas ordítással földhöz vágta a parányi szerkezetet, és beletaposta a homokba. A pótolhatatlan műszer elvesztése mozgásra késztette Jasont. Felült, és a medikit után nyúlt, de megint elvesztette az eszméletét.

Valamivel hajnal előtt az elviselhetetlen fejfájás magához térítette. Valaki rossz szagú prémekkel takarta be, amelyek egészen jól védték testét a hidegtől. Lehúzta arcáról a durva állatbőrt, és az eget nézte. A távoli csillagok hideg fénye pislákolt a fagyos éjszakában. Mély lélegzetet vett; a levegő égette a torkát, de kitisztította az agyát. Arra gondolt, hogy kábultságát az okozta, hogy a hajó lezuhanásakor feje nekicsapódott a falnak. Ujjai hatalmas dudort tapogattak ki a koponyáján. Biztosan agyrázkódást kapott, ami indokolja, miért nem tudott eddig normálisan mozogni és gondolkodni. A hideg levegő megdermesztette arcizmait, vonakodva bár, de mégis visszahúzta fejére az állatbőrt.

Kíváncsi volt, vajon mi történhetett Mikah-val, miután az ijesztő sisakú idegen letaglózta. Elég kegyetlen és váratlan sorsfordulat, amikor az űrhajó lezuhanását sikerült túlélnie. Jason nem érzett különösebb sajnálatot az ösztövér megszállott iránt, de mégiscsak neki köszönheti az életét. Mikah még kimentette őt a vízből, majd rögtön utána az a vadember agyonütötte.

Jason elhatározta, amint felépül, megöli a fickót. Kissé meglepődött magán, milyen hamar hatalmába kerítette a szemet szemért ősi ösztöne. Régen csak önvédelemből lett volna képes ölni, de a Pyrruson töltött hosszú idő és az ott látott számtalan halál, úgy látszik, megváltoztatta az értékrendjét. Érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe. Lehúzta fejéről a takarót, a sötét égbolt szürkülni kezdett: hajnalodon.

Mikah Samon ott feküdt mellette, feje kilátszott a bőrök közül. Haját feketére festette az alvadt vér, de még lélegzett.

— Nehezebb megölni valakit, mint gondoltam — mormogta magában Jason. Fájdalmas mozdulatokkal felkönyökölt, és körülnézett, hogy láthassa, milyen világra került az űrhajón végrehajtott szabotázs következtében.

Sivár pusztaság vette körül; mindenütt fekvő emberek, mint egy elhagyott csatatéren. Néhányan már ébredeztek, kezdtek feltápászkodni, miközben a takaróként használt bőröket maguk köré csavarták. A tengert homokbuckák takarták el, de hallani lehetett a hullámok morajlását. A fagyos levegő könnyeket csalt Jason szemébe. A dűnék tetején megjelent egy ismerős alak, a sisakos férfi.

Hosszú kötelet tartott a kezében, azzal foglalatoskodott, majd fémes csilingelés hallatszott. Mikah Samon magához tért, és nyögdécselni kezdett.

— Hogy érzi magát? — kérdezte Jason. — Még sohasem láttam ilyen karikás szemet.

— Hol vagyok…?

— Ragyogó, eredeti kérdés! Nem gondoltam, hogy szokta nézni a tévében a történelmi űroperákat.

Fogalmam sincs, hol lehetünk, de adhatok egy rövid áttekintést arról, hogyan kerültünk ide. Persze, csak ha érdekli.

— Emlékszem, hogy partra úsztunk, azután egy szörnyeteg jött elő a sötétből, mint a pokol démona.

Harcoltunk…

— Azonnal fejbe vágta magát egy furkósbottal, ennyi volt az egész küzdelem. Nekem sikerült alaposabban szemügyre venni a démont, de én sem voltam olyan állapotban, hogy harcoljak vele. Valójában ember, csak az öltözéke annyira ijesztő. Úgy tűnik, ő a vezére ennek a hordának. Többet én sem tudok, illetve még annyit, hogy ellopta a csizmámat, amit vissza akarok szerezni, még akkor is, ha meg kell érte ölnöm.

— Ne áhítozzon anyagi javak után! — mondta Mikah komoly hangon. — És ne akarjon senkit megölni anyagi javak megszerzéséért! Maga gonosz ember, Jason… Az én csizmám is eltűnt, sőt azt hiszem, a ruhám is.

Mikah bekukkantott a testét borító állatbőrök alá, és megdöbbenten tapasztalta, hogy gyanúja helyénvalónak bizonyult.

— Belial! — bömbölte —, Asmodeus, Abadon, Apollyon és Baal-zebub!

— Ez igen! — mondta Jason csodálattal. — Látom, előszeretettel tanulmányozta a démonológiát. Csak felsorolta a neveket, vagy meg is tudja idézni őket, hogy a segítségünkre siessenek?

— Hallgasson, maga istenkáromló! Engem teljesen kiraboltak! — Felállt, a testét borító állatbőrök a földre estek, és a csípős széltől bőre kezdett elkékülni. — Megkeresem azt a gonosz teremtményt, és visszakövetelem tőle, ami az enyém.

Mikah el akart indulni, de Jason elkapta a bokáját, és megcsavarta. Mikah elesett, és kissé megint elkábult.

Jason betakarta a bőrökkel.

— Kvittek vagyunk — mondta. — Tegnap éjjel megmentette az életem, én pedig most az önét. Ha odamegy sebesülten, fegyvertelenül ahhoz a cserépkályha nagyságú vademberhez, olyan könnyedén megöli magát, mintha csak a fogát piszkálná. Jobb, ha megnyugszik, és nem kever bajt. Minden szorult helyzetből ki lehet jutni, csak meg kell találni a módját.

Már hozzá is látok: teszek egy kis sétát. Egyetért?

Fájdalmas nyögés volt az egyetlen válasz. Mikah újra elvesztette az eszméletét, fejsebéből megint szivárogni kezdett a vér. Jason felállt, maga köré csavarta a bőröket, hogy védjék a metsző széltől, elkeskenyedő végeiket pedig összekötötte. Azután addig rugdosta a parti fövényt, míg talált egy követ, amely jól beleillett a kezébe, és alkalmasnak látszott arra, hogy fegyverként használja. Elindult az alvó alakok között.

Amikor visszatért, Mikah is jobban érezte magát. A nap már jóval a horizont fölé emelkedett, az emberek valamennyien felkeltek. Körülbelül harmincan lehettek, férfiak, asszonyok, gyerekek. Legtöbben holmijuk rendezgetésével foglalatoskodtak, vagy a földön ülve üres tekintettel bámultak maguk elé. Senki sem törődött az idegenekkel. Jason Mikah felé nyújtott egy kátrányozott bőrcsészét.

— Igya meg! Víz, úgy tűnik, ez itt az egyetlen, ami iható. Élelmiszert nem találtam. — A kődarabot még mindig a kezében szorongatta. Mialatt beszélt, az egyik végét a homokba nyomkodta, hogy eltüntesse róla a rátapadt ragacsos, vörös anyagot és a hosszú hajszálakat.

— Kicsit körülnéztem, de nem sok látnivaló akadt.

Mindenütt ezek a bőrökbe bugyolált, nyomorult alakok.

Néhányuknál batyut láttam, másoknál vizestömlőket.

Mindent az erősebb kutya elv alapján osztanak el. Elég nehéz volt meggyőznöm őket, de végül sikerült vizet szereznem. Majd megpróbálok ennivalóhoz is hozzájutni.

— Kik ezek? Mivel foglalkoznak? — kérdezte Mikah fátyolos hangon. Az ütés utóhatásától még mindig szenvedett. Jason ránézett a bezúzott koponyára, és jobbnak látta, ha nem nyúl hozzá. A sebből még mindig szivárgott a vér. Ha a kétes tisztaságú vízzel lemosná a sebet, minden bizonnyal meg jobban elfertőződne, és az végzetes lenne.

— Csak egy dologban vagyok biztos — felelte Jason. — Ezek rabszolgák. Nem tudom, miért vannak itt, mit csinálnak, hová mennek, de a társadalmi helyzetük fájdalmasan egyértelmű. És a miénk is. Régi kedves ismerősünk, ott a dombtetőn, a főnök. A többiek egytől egyig rabszolgák.

— Rabszolgák! — kiáltotta elborzadva Mikah. A szó áthatolt pokoli fejfájásán. — Felháborító! A rabszolgákat fel kell szabadítani!

— Hagyjuk most a nagy szólamokat, és nézzük reálisan a helyzetet. Itt csak két rabszolga van, akiket fel kell szabadítani: maga meg én. Ezek az emberek szemmel láthatóan elfogadták a status quó-t, és nem látom okát, hogy változtassunk rajta. Addig miféle felszabadító hadjáratot nem akarok indítani, amíg nem látom tisztán a saját szabadulásom lehetőségét. Ez a bolygó hosszú ideig jól megvolt nélkülem, és bizonyára tovább kering majd a napja körül, miután én már itt hagytam.

— Gyáva alak! Az Igazságért kell harcolnia, és az Igazság fogja szabaddá tenni.

— Szinte hallom a nagybetűket megint — mondta Jason.

— Az egyetlen dolog, ami most szabaddá tehet engem, az én vagyok. És ez az igazság. A helyzet elég rossz, de nem kilátástalan, ezért figyeljen. A főnök neve Ch’aka, és valami portyázó vagy gyűjtögető körúton van. Azt reméltem, hogy megértem a nyelvüket, és így is történt.

A Téridő szektorban beszélt eszperantó elcsökevényesedett változata. A nyelv és az a tény, hogy ezek az emberek alig vannak magasabb szinten a kőkori kultúránál, azt bizonyítja, hogy elszakadtak a galaxis többi világától. Bár remélem, hogy nem teljesen. Talán létezik egy kereskedelmi központ valahol a bolygón, és ha igen, később meg fogjuk keresni. Egyelőre sok egyéb dolog miatt kell inkább aggódnunk, de szerencsére beszéljük a nyelvüket. Bár a szavak eltorzultak, egyes hangok kiestek, azt hiszem, némi erőfeszítéssel meg tudjuk érteni.

— Én nem beszélem az eszperantót.

— Akkor tanulja meg! Könnyű nyelv, még ebben az elcsökevényesedett változatban is. Csak tartsa nyitva a fülét. Ezek az emberek rabszolgaként születtek, és úgy nőttek fel, mindössze ennyit tudnak. Persze, akad némi nézeteltérés a rangsort illetően. Ha Ch’aka nem figyel, az erősebbek a gyengébbekre hárítják a munkát, de ezt a problémát majd én kézbe veszem. A legnagyobb gondunk Ch’aka, és jól elő kell készítenünk mindent, mielőtt összeakaszkodunk vele. Erős harcos, emellett vezére és útmutatója ennek a csürhének. Ráadásul elég ügyesen végzi a dolgát, tehát egy darabig próbáljunk meg engedelmes rabszolgák lenni.

— Rabszolga! Én! — Mikah fel akart ülni, de Jason visszalökte, a kelleténél talán egy kicsit durvábban.

— Igen, maga meg én. Ez az egyetlen lehetőségünk, hogy túléljük az adott helyzetet. Csinálja mindig azt, amit a többiek, engedelmeskedjen a parancsnak, és akkor jó esélye lesz, hogy életben marad, amíg sikerül megszöknünk.

Mikah válaszát túlharsogta a dűnék közül visszatérő Ch’aka bömbölése. A rabszolgák sietve talpra álltak, felszedték holmijukat, és széles láncot alkottak. Jason felsegítette Mikah-t, és tartotta, amíg a csatárláncban mindenki elfoglalta a helyét. Ekkor Ch’aka belerúgott a hozzá legközelebb állóba, és a csapat lassan megindult, mindenki éberen figyelte a földet. Jason nem értette, mit csinálnak, de nem is nagyon érdekelte. A fő, hogy kettőjüket egyelőre békén hagyták, így is elég nehéz volt a sebesültet vonszolnia. Szerencsére Mikah-nak sikerült annyira összeszednie magát, hogy kisebb segítséggel ugyan, de a saját lábán tudott menni.

Az egyik rabszolga hirtelen kiáltozni kezdett, és izgatottan mutogatott maga elé. A sor megállt. A rabszolga túl messze volt, hogy Jason láthassa, mitől lett olyan izgatott. A férfi lehajolt, egy kihegyezett karóval ásni kezdett, és hamarosan kihúzott a földből valami gömbölyded, ökölnyi tárgyat. Diadalmasan a magasba tartotta, és Ch’akához szaladt vele. A rabszolgahajcsár elvette a valamit, majd amikor a férfi megfordult, hogy a helyére fusson, barátságosan seggbe rúgta. A lánc tovább indult.

Még két ilyen titokzatos holmit találtak, és Ch’aka mindhármat bezabálta. Csak miután saját éhségét csillapította, jutott eszébe, hogy alattvalóiról gondoskodjon. Amint a következő gömböcöt megtalálták, magához szólította az egyik rabszolgát, és a hátán lévő kosárba tette. Ettől kezdve a kosarat cipelő férfi ott lépdelt közvetlenül Ch’aka mögött. Ch’aka gondosan odafigyelt arra, hogy a földből kiásott valamik mindegyike a kosárba kerüljön. Jason szerette volna tudni, mik azok, és ehetők-e, mert gyomra egyre hevesebben és követelődzőbben korgott.

A Jason mellett haladó rabszolga felkiáltott, és a homokra mutatott. Amikor a sor megállt, Jason elengedte Mikah-t. A férfi leroskadt a földre, és érdeklődéssel figyelte a rabszolgát, amint az hegyes botjával nekiesik a homokbuckának. Hamarosan kiásott egy ráncos, szürke, gömbölyded holmit, amely feltehetően gyökér vagy még inkább gumó lehetett. Ehetőnek látszott, csak nem a rabszolga számára, akinek szinte csörgött a nyála, és vakmerőségében megszagolgatta a gumót. Ch’aka felháborodott, és amikor a rabszolga bedobta a gumót a kosárba, akkorát rúgott a szerencsétlenbe, hogy az szinte visszarepült a helyére.

Nem sokkal később Ch’aka megálljt parancsolt, és a rongyos rabszolgákat maga köré terelte. Ch’aka a kosár fölött mutogatva rájuk, egyenként odahívta őket, és mindegyiknek adott egy vagy több gumót, önhatalmúlag eldöntve, ki mennyit érdemel. A kosár már majdnem kiürült, amikor botjával Jasonre mutatott.

— K ’e nam h’vas vi? — kérdezte.

— Mia namo estas Jason, mia amiko estas Mikah — felelte Jason eszperantó nyelven. Úgy látszott, Ch’aka megértette, mert bólintott, és morgott valamit, miközben kezével beletúrt a gumók közé. Arcát feléjük fordította, és Jason érezte, hogy figyeli, bár szemét a kagylósisak eltakarta. A bot megint felemelkedett.

— Honnan jöttetek? A lángoló hajó, amelyik elsüllyedt, a tiétek volt?

— Igen, az volt a mi hajónk. Nagyon messziről jöttünk.

— Az óceán túloldaláról? — Minden bizonnyal ez volt a legnagyobb távolság, amit Ch’aka el tudott képzelni.

— Az óceán túlpartjáról, igen — válaszolt Jason, mert nem volt kedve csillagászati oktatást tartani. — Mikor eszünk?

— A saját hazádban te gazdag ember vagy; van hajód, csizmád. De a csizmád most az enyém, és te magad is az én rabszolgám vagy. Mindketten a rabszolgáim vagytok.

— A rabszolgád vagyok — mondta Jason. — De még a rabszolgáknak is kell enniük. Hol az ennivaló?

Ch’aka kotorászni kezdett a kosárban, végül kihalászott belőle egy nyamvadt kis gumót. Kettétörte, és a felét odadobta Jason lába elé a homokba.

— Dolgozz keményebben, és akkor többet kapsz!

Jason felvette a gumót a földről, amennyire lehetett, ledörzsölte róla a homokot. Egy darabot odanyújtott Mikah-nak, a maradékot bekapta. Foga alatt csikorogtak a homokszemek; a gumónak olyan íze volt, mint az avas viasznak. legszívesebben kiköpte volna, de mégis leküzdötte. Rossz íze ellenére ennivaló volt, és be kellett érnie vele, míg jobbat nem tud szerezni.

— Miről beszéltek? — kérdezte Mikah, a gumót rágcsálva.

— Apró hazugságok. Azt gondolja, a rabszolgái vagyunk, és én egyetértettem vele. Persze, csak ideiglenesen — tette hozzá Jason, amint meglátta Mikah arckifejezését. — Ez egy ismeretlen bolygó; maga sebesült, nincs ennivalónk, vizünk, és nincs más ötletem, hogyan vészelhetnénk át ezt a helyzetet. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy nem ellenkezünk a Csúfpofájúval.

Ha rabszolgának nevez minket, akkor rabszolgák vagyunk.

— Jobb lenne szabad emberként meghalni, mint megláncolva élni.

— Hagyja már abba ezeket az ostobaságokat! Jobb megláncolva élni, és kieszelni a módját, hogyan szabaduljunk meg. Szabadon élni sokkal kellemesebb, mint szabadként meghalni. Most pedig pofa be, és egyen!

Addig nem tehetünk semmit, amíg maga járóbetegnek számít.

A nap hátralévő részében tovább haladt a csatárlánc.

Jason Mikah-t támogatta, és közben talált két krenó-t, az ehető gumót. Alkonyatkor megálltak, és a földre roskadtak. A főnök szétosztotta az ennivalót. Jason, munkája elismeréseként, valóban nagyobb adagot kapott.

Mindketten hullafáradtak voltak, és lefekvés után azonnal elaludtak.

Másnap reggel ismét összeállt a lánc, és megkezdték gumókereső sétájukat. Útjuk során mindvégig a tengerparttal párhuzamosan haladtak. A sor szélén gyalogoló rabszolgának fel kellett másznia a dűnék tetejére, hogy folyamatosan figyelje a tengert. Egy alkalommal valami rendkívüli dolgot fedezhetett fel, mert leugrott a dűne tetejéről, és mindkét karjával hevesen integetni kezdett. Ch’aka azonnal odaszaladt hozzá, néhány szót váltott a felderítővel, azután félrerugdosta az útból.

Jason növekvő érdeklődéssel figyelte, amint Ch’aka a földre dobta testes csomagját, kibontotta, majd előhúzott belőle egy rendkívül hatékonynak látszó számszeríjat.

Egy beleépített csörlő segítségével kifeszítette a húrt. A bonyolult, aprólékosan kidolgozott szerkezet nem illett bele a primitív, rabszolgatartó társadalomba, és Jason nagyon szerette volna közelebbről is szemügyre venni.

Ch’aka előkotort egy nyílvesszőt, és a számszeríjra helyezte.

A rabszolgák a földre telepedtek, míg gazdájuk lehasalt, és a dűnék között kúszni kezdett a tengerpart felé. Néhány perccel később fájdalmas visítás hallatszott; a rabszolgák azonnal talpra ugrottak, majd a tenger felé kezdtek rohanni. Jason otthagyta Mikah-t, és az elsők között ért a partra.

A rabszolgák megálltak a szokásos távolságra uruktól; izgatott megjegyzéseket tettek a lövés pontosságát illetően, egyhangúlag dicsérve Ch’aka vadásztudományát. Jason kénytelen volt elismerni, hogy szavaik megfelelnek a valóságnak. Hatalmas, fényes szőrű állat feküdt a sekély vízben, a nyílvesző vége a nyakából állt ki, és a sebből szivárgó vér vörösre festette a vizet.

— Hús! Hús!

— Cha’aka megöli a rosmaró- t! Ch’aka csodálatos!

— Éljen Ch’aka, aki gondoskodik rólunk! — kiáltotta Jason. — Mikor eszünk?

De gazdájuk nem törődött a rabszolgák lelkes kiáltozásával. Leült a földre, és néhány percig pihent.

Azután újra felcsörlőzte a számszeríjat, kihúzta az állatból a nyílvesszőt, és a húrra illesztette. Azután beledöfte kését a rosmaróba.

— Hozzatok fát, és rakjatok tüzet! — parancsolta. — Opisweni, te fogod feldarabolni az állatot. Fogd a kést, és láss hozzá!

Azzal felült az egyik dűne tetejére, és fegyverét a közeledő rabszolgára szegezte. Opisweni kihúzta a kést az állat testéből, azután megkezdte a darabolást.

Mialatt dolgozott, Ch’aka nyílvesszőjének hegye a férfi hátára szegeződött.

— Meglehetősen bizalmatlan ember ez a mi rabszolgatartónk — dünnyögte Jason, miközben fáért indult a többiekkel. Bár Ch’aka birtokolta a fegyvereket, mégis állandóan rettegett az orgyilkosoktól. Ha Opisweninek eszébe jutott volna, hogy a kést másként használja, mint munkaeszközt, azonnal nyílvesszőt kapott volna a tarkójába. Hatásos módszer.

A rabszolgáknak sikerült elegendő hordalékfát összegyűjteniük. Amikor Jason visszatért, a rosmaró már nagyobb darabokban hevert. Ch’aka félrerugdosta embereit a farakástól, és batyujából elővett egy másik szerszámot. Jasont érdekelte, mi lehet az, ezért amennyire lehetett, közel furakodott, és az első körben foglalt helyet. Bár még sohasem látott tűzszerszámot, azonnal rájött a működési elvére. Valami forgó szerkezet recés fémkorongot forgatott egy tűzkövön. Hamarosan szikrák pattantak, és belekaptak az odakészített, száraz mohába.

A moha felizzott, Ch’aka pedig addig fújta, míg a parázs lánggá erősödött.

Vajon honnan szerezte Ch’aka a számszeríjat és a tűzszerszámot? Mindkét tárgy a rabszolgatartó nomád közösségnél fejlettebb kultúra létezésének bizonyítéka. A bolygóra érkezésük óta ezek voltak a civilizáció első jelei. Később, amikor mindenki a félig megsült húst zabálta, odahúzódott Mikah mellé, és elmondta neki a véleményét.

— Van még remény. Ezek az analfabéták sohasem tudnának számszeríjat és tűzszerszámot készíteni. Meg kell tudnunk, hogy az eszközök honnan származnak, és ott mi is elláthatjuk magunkat ilyesmivel. Láttam, amikor Ch’aka elővette a nyílvesszőt; fogadni mernék, hogy acélból készült.

— És az miért olyan fontos? — kérdezte Mikah.

— Ipari társadalmat feltételez, és talán csillagközi kereskedelmet.

— Akkor meg kell kérdeznünk Ch’akát, honnan szerezte őket, és azonnal távozunk. Azután érintkezésbe lépünk a hatóságokkal, megmagyarázzuk a történteket, és megkérjük őket, hogy juttassanak el minket a Cassyliára.

Addig nem tartom őrizetben, amíg oda nem érünk.

— Ez igazán kedves öntől! — húzta fel Jason a szemöldökét. Mikah valóban megszállott volt, és Jason megpróbált gyenge pontot találni erkölcsi páncélján. — Nem érezne bűntudatot, ha visszavinne oda kivégeztetni?

Azok után, hogy együtt voltunk a bajban, és megmentettem az életét?

— Nagyon bántana a dolog, Jason. Főleg mert rájöttem, hogy maga nem is olyan nagyon gonosz. Egy kis átneveléssel hasznos tagja lehetne a társadalomnak. De a személyes érzelmeim nem változtathatnak a tényeken: súlyos bűnöket követett el, amelyekért bűnhődnie kell.

Ch’aka hatalmasat böfögött, majd ráförmedt rabszolgáira:

— Eleget zabáltatok, disznók! Még elhíztok!

Csomagoljátok be a húst, és hozzátok! Sötétedésig még rengeteg krenót kereshetünk. Mozgás!

A sor megint összeállt, és lassan megindult a part menti fövényen. A gumókat kosárba gyűjtötték, egy forrásnál pedig megtöltötték ivóvízzel a tömlőket. A nap már közel járt a nyugati horizonthoz, és gyenge melegét felfogta néhány felhő. Jason borzongva nézett körül, majd megpillantott egy sor mozgó pontot a távolban.

Könyökével megbökte Mikah-t, aki még mindig annyira gyenge volt, hogy vonszolnia kellett.

— Úgy látszik, társaságot kapunk. Kíváncsi vagyok, mennyire illik ez bele a programba.

Az erősödő fájdalom elhomályosította Mikah látását.

De érdekes módon sem a többi rabszolga, sem Ch’aka nem figyelt fel a közeledőkre. A pontok eltávolodtak egymástól, és már sejteni lehetett, hogy egy másik gumókereső horda közeledik. Tagjai lehajtott fejjel kémlelték a földet; a két csoport lassan haladt egymás felé, a tengerparttal párhuzamosan.

A dűnék közelében állt egy durván összerakott kőhalom. Amint a vonal elérte, a rabszolgák megkönnyebbült sóhajjal a földre rogytak. Bizonyára ez volt a terület határa. Ch’aka odasétált a dombocskához, és lábát az egyik sziklára tette, majd türelmesen figyelte a másik gumókereső horda közeledését, ők is megálltak a határnál, és letelepedtek. A rabszolgák mindkét oldalon kifejezéstelen szemmel meredtek maguk elé; az érdeklődés leghalványabb jelét sem mutatták egymás iránt. A szomszédos horda vezére is közelebb jött, de Ch’akától tízméternyire megállt, és egy irdatlan kőbaltát kezdett lengetni a feje fölött.

— Utállak, Ch’aka! — bömbölte az idegen vezér.

— Utállak, Pasimba! — hallatszott a válasz. A formális köszöntés után elhangzott még néhány súlyos sértés, miközben mindketten megrázták fegyvereiket, majd leültek csendesen beszélgetni. Pasimba ugyanazt a félelmetes ruhát viselte, mint Ch’aka, legfeljebb apró különbségekkel. Pasimba sisakja a rosmaró koponyájából készült, amit néhány agyar és szarv tett még félelmetesebbé. De mindent egybevetve, a két ember között alig lehetett némi különbséget találni. Mindketten rabszolgatartók voltak.

— Ma megint elejtettem egy rosmarót. Tíz nap óta ez már a második — jelentette ki büszkén Ch’aka.

— Szerencsés partod van. Sok rosmaró. Hol van az a két rabszolga, amivel tartozol?

— Tartozom neked két rabszolgával?

— Tartozol kettővel. Ne tettesd magad hülyének!

Neked adtam az acélnyilakat. Az egyik rabszolga, amit cserébe kaptam, hamarosan meghalt. Tartozol még eggyel.

— Adok neked két rabszolgát. Kihúztam két másikat az óceánból.

— Jó partod van.

Ch’aka végigsétált a rabszolgái előtt, majd megállt a férfinál, akit kis híján agyonrúgott, mert meg merte szagolni az egyik gumót. Durván talpra rántotta a földről, majd csizmájával útnak indította a másik csapat felé.

— Ez megfelelő lesz — mondta.

— Túl sovány, nem tetszik.

— Nézd meg jobban: szikár, de izmos. Keményen tud dolgozni, és nem eszik sokat.

— Hazudsz!

— Utállak, Pasimba!

— Utállak, Ch’aka! Hol van a másik?

— Ez biztosan tetszeni fog. Az idegen, akit az óceánban találtam. Furcsa történeteket tud mesélni, és jól dolgozik.

Jason éppen idejében fordult meg, hogy a rúgás teljes erejét elkerülje, de még így is elvágódott. Mielőtt felállhatott volna, Ch’aka megragadta Mikah karját, és a másik tábor felé vonszolta. Pasimba alaposan megnézte, majd kijelentette:

— Nem jó rabszolga. Nagy lyuk van a fején.

— Keményen dolgozik — dicsérte Ch’aka a portékáját.

— A lyuk már majdnem begyógyult. Baromi erős.

— Adsz másikat, ha meghal? — kérdezte Pasimba bizalmatlanul.

— Adok. Utállak, Pasimba!

— Utállak, Ch’aka!

— Várjatok! — kiáltotta Jason. — Ne add el a barátomat!

Együtt jobban tudunk dolgozni. Inkább szabadulj meg valaki mástól…

A rabszolgák szájtátva figyelték az eseményeket.

Ch’aka, furkósbotját a magasba emelte, és bömbölve fordult Jason felé.

— Fogd be a pofád! Rabszolga vagy! Ha még egyszer beleugatsz a dolgomba, agyonütlek!

Jason veszteg maradt, mivel úgy látszott, ez az egyetlen dolog, amit tehet. Arra gondolt, mi fog történni Mikah-val. Ha nem hal bele a fejsérülésébe, akkor sem lesz képes elviselni a rabszolgasorsot. De pillanatnyilag nem tehetett érte többet; saját magára is gondolnia kellett.

Alkonyatig még tovább meneteltek. Amikor a másik horda eltűnt a távolban, letáboroztak. Jason keresett magának egy széltől védett helyet az egyik dűne tövében.

Zsebéből előhúzott egy darab sült húst, amit az előző étkezésnél tett félre. Elég rágós és zsíros volt, mégis lényegesen jobb, mint az az ízetlen krenó, amely a rabszolgák fő táplálékát képezte. Hangos csámcsogással rágta a cubákot, mire az egyik rabszolga odajött hozzá.

— Adsz egy kicsit belőle? — kérdezte panaszos hangon, és Jason akkor vette észre, hogy fiatal lány. Eddig valamennyi rabszolgát egyformának talált: kócos haj, bőrökkel borított test. Leszakított egy darabot a húsból.

— Nesze. Ülj le, és edd meg! Hogy hívnak? — Cserébe az ennivalóért szeretett volna némi információt kapni.

— Ijale — mondta a lány. Elvette a húst, de nem ült le.

Másik kezének mutatóujjával megvakarta a fejét.

— Honnan jöttél? Vagy mindig itt éltél, ahol most? — Hogyan kérdezzen egy rabszolgát, aki egész életében rabszolga volt?

— Nem itt. Először Bul’wajónál voltam, azután Fasimbánál. Most Ch’akához tartozom.

— Ki az a Bul’wajo? Olyan főnök, mint Ch’aka?

A lány bólintott, miközben a húst máj szólta.

— És a d’zertanók, akiktől Pasimba a nyílvesszőket kapta, azok kik?

— Te nem sokat tudsz — mondta a lány, miközben lenyelte az utolsó falatot, és lenyalta a zsírt az ujjairól.

— Eleget tudok ahhoz, hogy legyen nálam hús, amikor neked már nincs. Ezért ne élj vissza a vendégszeretetemmel. Kik azok a d’zertanók?

— De hát ezt mindenki tudja — vont vállat értetlenül a lány, és keresett egy puha helyet a homokban, ahová leülhet. — A sivatagban élnek, nagyon büdösek, de rengeteg szép holmijuk van. Az egyikük adott nekem valamit, ez a legszebb holmim. Ha megmutatom, nem fogod elvenni?

— Nem nyúlok hozzá, de szeretnék mindent megnézni, amit ők készítenek. Nesze, itt van még egy kis hús. És most mutasd a legszebb holmidat!

Ijale benyúlt a ruháján elrejtett zsebbe, majd előhúzta ökölbe zárt kezét. Majd büszkén tartotta Jason elé, és kinyitotta ujjait. Jason a tompa fény ellenére jól látta, hogy a lány egy vörös színű üveggolyót tart a tenyerében.

— Ugye, milyen szép? — kérdezte.

— Nagyon szép — mondta Jason. Őszinte sajnálatot érzett a lány iránt, akinek ősei űrhajókon érkeztek erre a bolygóra, és birtokukban volt egy hihetetlenül fejlett tudomány. Azután elszakadtak a külvilágtól, és utódaik erre a szintre süllyedtek: tudatlan rabszolgákká, akik szemében egy ócska kis üveggolyó felbecsülhetetlen érték.

— Jól van — mondta Ijale, és kezdte levenni a testét borító bőröket.

— A húst ajándékba adtam, nem kell fizetned érte!

— Nem akarsz engem? — kérdezte meglepetten a lány.

— Nem tetszem, ugye? Csúnyának találsz?

— Nagyon szép vagy — hazudta Jason. — Maradjunk annyiban, hogy fáradt vagyok.

Vajon a lány szép vagy csúnya? Ezt a kérdést nehéz lett volna eldönteni. A csapzott, kócos haj eltakarta arcának egy részét, a többit pedig vastag koszréteg rejtette el. Ajkai kicserepesedtek a széltől, és egyik arccsontján lila zúzódás látszott.

— Hadd maradjak veled ma éjszaka, még ha öreg vagy is ahhoz, hogy akarj engem. Mzil’kazi minden este akar engem, és gyakran megver. Nézd csak, most is figyel minket.

Egy férfira mutatott, aki tisztes távolból leste őket, és amikor Jason odafordult, még messzebb húzódott.

— Ne aggódj „Müzli” miatt! — mondta Jason. — Tisztáztuk a kettőnk viszonyát még a megérkezésem napján. Biztosan észrevetted a fején lévő dudort. — Egy kő után nyúlt, a leskelődő férfi azonnal elszaladt.

— Tetszel nekem. Megmutatom újra a legszebb holmimat.

— Te is tetszel nekem, de most ne mutasd meg. A túl sok szépség még elvakítaná a szemem. Jó éjt!