A Kudarc

A HOLD

A jégtömbökből álló gyűrű óriási, de labilis, lapos kerékként övezte a bolygót. Lakatos és Biela számításai, amelyeket az Euridiké alámerülése előtt, az utolsó napokban végeztek, helytállónak bizonyultak. A gyűrű, amelyben a Quinta gravitációja okozta perturbációk következtében egy nagy és három kisebb rés keletkezett, nem maradhat fenn ezer évnél tovább, mert állandóan növeli az átmérőjét és veszíti a tömegét. Külső peremét a centrifugális erők tágítják, belső széle olvadozó jégmorzsává és gőzzé válik a légköri súrlódástól, ily módon az ismeretlen módszerrel az űrbe juttatott víz egy része állandó esőzés formájában visszahullik a bolygóra. Nemigen hihették, hogy a Quinta-lakók szándékosan ítélték magukat erre az özönvíz előtti, folyton zuhogó esőre. A gyűrű eredetileg háromnégytrillió tonna jégből állt, és ez évente sok milliárd tonnával fogyott. Rejtélyek egész sorozata lappangott itt. A gyűrű megzavarta az egész bolygó éghajlatát. Nemcsak az örökös esőzéssel, hanem óriási árnyékával is, amely a nap körül keringő bolygónak hol az északi, hol a déli féltekéjét takarta el. Visszaverte a napfényt, és ezzel nemcsak az átlagos hőmérsékletet csökkentette, hanem a passzátszelek áramlását is megzavarta. A gyűrű árnyékának mindkét oldalán csak úgy nyüzsögtek a viharok és a ciklonok.

Ha a bolygólakók csökkenteni tudták az óceánok szintjét, nyilván rendelkeztek volna annyi energiával, hogy a vízeséseknek, pontosabban vízrepüléseknek megadják a második kozmikus sebességet, és ily módon elsöpörjék a jégtömeget a bolygó közeléből — akkor a jégtömböket vagy felolvasztja a nap, és nyomtalanul eltűnnek, vagy jégmeteorok formájában keringenek tovább a kisbolygók között.

Ha nincs elég energia, akkor a tervezők lemondtak volna erről a balsikerű vállalkozásról. A csődöt előre látni egészen könnyű feladat volt. Tehát nem a bolygótechnika hibája miatt, hanem valami más okból hagyták abba a sok-sok évvel ezelőtt megkezdett munkát. Ez a következtetés kézenfekvőnek látszott. A gyűrű, ez a lapos korong, benne tizenötezer kilométer átmérőjű lyukkal, amelynek közepén a bolygó csücsült, különböző fajta jégdarabokból állt: középső sávjai nagy jégtömbökből, külső széle apró és polarizált jégkristályokból, ami szintén csak szándékos beavatkozás eredménye lehet. Tehát keletkezésekor a gyűrű még engedelmeskedett azoknak, akik mozgását és formáját meghatározták. Megalkotói az egyenlítő síkjába helyezték, stacionárius pályára, de belső széle éppen az egyenlítő fölött kaotikus péppé olvadt. Az egész gyűrű úgy festett mint egy kozmikus építmény, amelynek építését félbehagyták. De miért?

Az óceánokból két nagy kontinens emelkedett ki, meg egy kisebb, ez háromszor akkora volt mint Ausztrália, de az északi sarkkörnél terült el, ezért a felderítők elnevezték Norsztráliának. Az infralokátorok a szárazföldeken nem szeizmikus eredetű, melegebb pontokat fedeztek fel, talán nagy erőművek hősugárzását. Ezek azonban sem kőolajjal, szénnel vagy más ásványi üzemanyaggal működő hőerőművek, sem atomerőművek nem voltak. Az előbbieket elárulta volna a légszennyező füst, az utóbbiakat a radioaktív hamu. Mint ismeretes, az atomenergia felhasználásának korai szakaszában a Földön a sugárzó hulladék biztonságos eltávolítása volt a legnagyobb gond. Persze olyan technikusoknak, akik képesek az óceánok egy részét kilökni a gravitációs tölcsérből, gyerekjáték lenne kilőni a radioaktív égéstermékeket. A jéggyűrű azonban sehol sem mutatta radioaktivitás nyomát. A Quinta-lakók vagy az atomenergia felhasználásának más formáját találták fel, vagy egészen másfajta energiát használnak. De milyet?

A bolygó gázcsóvát húzott maga után, ebben jócskán volt vízgőz, amely főleg a jéggyűrűből származott. A Hermész, miután stacionárius pályára állt a Marshoz hasonló, de annál nagyobb Sexta bolygó mögött, amelynek sűrű légkörét mérgezővé tette a vulkánok szüntelen gőzkibocsátása meg a sok légnemű ciánvegyület, kiküldött a Quinta megfigyelésére hat műholdat, és ezek éjjel-nappal továbbították az észlelés eredményeit. GOD öszszeállította belőlük a Quinta részletes képét. A rádiózaj volt a legfurcsább. A nagy szárazföldeken több száz erős adó működött, a fázisvagy frekvenciamoduláció minden jele nélkül. Semmi egyebet nem sugároztak, mint kaotikus fehérzajt. Antennáikat sikerült pontosan lokalizálni mint egyirányú vagy körkörös adókat — mintha a Quinta-lakók elhatározták volna, hogy elzárják valamennyi elektromágneses közlőcsatornát, a legrövidebb hullámoktól a kilométeresekig. Persze lehet, hogy csak vezetékes kommunikációjuk van — de mire jó nekik ez a fehérzaj, amelyre sok gigawattnyi energiát pazarolnak? Még furcsábbnak bizonyultak a műholdjaik — egyáltalán, minél tovább figyelték a bolygót, annál több lett a „furcsaság”. Majdnem egymillió műhold keringett a bolygó körül magas és alacsony pályán, egy részük majdnem körpályán, más részük erősen nyújtott elliptikus pályán, amelynek aphéliuma messze a hold mögé nyúlt. A Hermész szondái olyan műholdakat is észleltek, amelyek egy macskaugrásnyira voltak tőlük, némelyik alig nyolc-tízmillió kilométerre. A műholdak mérete és tömege nagyon eltérő volt. A legnagyobbak valószínűleg üresek voltak, az űrben felfúvódó, vezérlés nélküli ballonok. Egy részük már behorpadt, mert szivárgott belőle a gáz. Minden héten előfordult egyszer-kétszer, hogy egy műhold a jéggyűrűbe ütközött, ez igen hatásos látvány volt: a jégkristályok felhője a szivárvány minden színében csillogott-villogott, színeire bontva a nap sugarait. A csillogó, színes felhő aztán lassan eloszlott az űrben. Ilyen ütközést csak a passzív műholdak produkáltak, de voltak ám aktívak is — egy részük csak annyiban mutatkozott aktívnak, hogy nem tért le szabályos pályájáról, amihez állandó pályamódosításra volt szükség, más részük a formáját is változtatta érthetetlen módon, mint valami óriási fémfólia tekercs, de a Quinta jéggyűrűjével ezek sohasem ütköztek össze. A műholdakról készített háromdimenziós, holografikus térkép első pillantásra olyan volt, mintha méhek, sáskák és parányi legyek óriási raja keringene a bolygó körül. Ez a sokrétegű raj nem összevissza keringett. Rögtön feltűntek benne az egyszerű szabályszerűségek — az egymáshoz közeli pályán keringő műholdak gyakran párosával vagy hármasával jártak, de olyanok is akadtak, különösen a stacionárius pályán keringők, tehát mindig a bolygó felületének ugyanazon pontja fölött tartózkodók között, amelyek sajátos táncfigurákat mutattak be, hol a naphoz közeledve, hol távolodva tőle.

A lokalizációs mérések szaporodtával GOD elkészített egy koordinátarendszert, a grafikonok szferikus összesítését. Nehéz feladat volt megkülönböztetni az „élettelen” és „élő”, tehát passzívan sodródó vagy vezérelt, illetve önvezérlő műholdakat, hiszen bonyolult soktömeg-problémát kellett megoldani, a Quinta, a holdja és a napja nagy tömegének gravitációs terében mozgó rengeteg parányi tömeggel. A még élesebb megfigyelés végül a rakéta— és műholddarabkák milliárdjait fedezte föl, ezek a roncsdarabok sok esetben a napba zuhantak. Némelyikük toroid, vagyis gyűrű alakú volt, és ezekből vékony tüskék meredtek ki — sőt a legnagyobbak, félúton a bolygó és a holdja között, bizonyos aktivitást is mutattak. A tüskék kétpólusú antennák voltak, és adásukat a bolygó háttérzajából kiszűrve, a rádióhullámoknál rövidebb hullámú zajként sikerült azonosítani. Ennek a zajnak egy része a kemény röntgensugárzás tartományába esett, és nem juthatott el a Quinta felszínére, mert elnyelte a légkör. GOD naponta újabb adagokkal gyarapította az ismeretek tárházát, és miközben Nakamura, Polassar, Rotmont és Steergard a rébuszokból álló rébuszon törte a fejét, a pilótáknak, akik távol tartották magukat a tudós okoskodástól, már megvolt a saját külön bejáratú véleményük: röviden az, hogy a Quinta a mániákus őrült mérnökök bolygója, bővebben kifejtve: lám, a SETI milliárdokat pazarolt el, és agyongürcölte magát, hogy találjon egy őrült civilizációt. De azért ők is érezték, hogy ebben az őrültségben van valami rendszer. Felmerült bennük a teljes abszurdumig vitt „rádióháború” képe: már senki sem sugároz műsort, mert mindegyik fél kizárólag a többiek zavarásával van elfoglalva.

A fizikusok eközben az emberi tulajdonságok ellentéteiből gyártott hipotézisekkel próbáltak GOD-nak tippeket adni. Hátha a Quinta-lakók anatómiája és élettana olyan gyökeresen különbözik az emberekétől, hogy a képeket és a beszédet valamilyen másfajta, nem akusztikus, nem vizuális érzékszervek és kódok helyettesítik náluk? Talán tapintási érzetek? Szagok? A gravitációval összefüggő észlelések? Hátha az a fehérzaj energiát továbbít, és nem információkat? Hátha az információ asztrofizikai eszközökkel, áramlások hullámain jut el a feladótól a címzetthez? Talán felhagyhatnánk már azzal a próbálkozással, hogy ezt a látszólag értelmetlen elektromágneses üvöltést így meg amúgy szűrögessük, és jobb volna teljesen megváltoztatni az egész elemzőprogramot? GOD a szokásos, egykedvű türelemmel válaszolgatott nekik. Sokat tudott az emberi érzelmekről, de neki nem voltak érzelmei.

Ha a fehérzaj valóban energiát hordoz, akkor létezniük kell felvevő rendszereknek, és azoknál elkerülhetetlen egy bizonyos minimális szivárgás, vagyis veszteség, mert a százszázalékosan hatékony energiaátadás lehetetlen. A bolygón azonban nem látható semmiféle olyan felvevő létesítmény, amely a kisugárzott energiával arányos lenne. Az energiának az a része, amely átjut a légkörön, sok műholdat elér. De a többi adó és a többi műhold elnyomja ezt a célirányos sugárzást, mégpedig tökéletesen. Olyasmi az ábra, mintha rengeteg sok ember akarna egymással beszélgetni, de úgy, hogy mindenki egyszerre beszél, és egyre hangosabban ordít. Lehet akkor mindegyik beszélő a bölcsek bölcse, a hangok eredője mégsem egyéb mint vad üvöltözés.

Másodszor, bármilyen sávot használnak is hírközlésre, a közlőcsatornák telítődése esetén keletkezhet fehérzaj, de a quintai zajnak van egy sajátos tulajdonsága. Ez a zaj nem „abszolút káosz”. Inkább ellentétes sugárzások eredője. Mindegyik adó nagyon pontosan betartja a maga hullámhosszát. Más adók pedig oly módon zavarják vagy némítják el, hogy megfelelő fázisban visszafordítják az adó amplitúdóját. Ezt az elektromágneses állapotot GOD oly módon szemléltette, hogy a rádióhullámokat eltolta az optikai tartományba. A bolygó nyugalmas, fehér korongját tarka rezgések képe váltotta fel. Amikor GOD a koherens adókat zöld színnel jelenítette meg, a reléket fehérrel, az „ellenadókat” vörössel, a Quinta korongján tarkán viaskodtak egymással a színek. A szétömlő piros rózsaszínűre festette a relék fehérjét, de közben benyomult a zöld is; a színek elkent pókhálója rezgett előttük; olykor tisztán kivillant valamelyik szín, de rögtön megint elmosódott.

Közben megérkeztek az információk a Quinta holdjára kiküldött távolsági felderítőszondáktól. Az öt szondából kettő odaveszett, nem tudni, hogyan, mert a periszeléniumban tűntek el, amikor a Hermészről nem láthatták őket. Steergard meg is rótta ezért az elővigyázatlanságért Harrachot: az ő dolga lett volna, hogy a járőr után kísérőt küldjön, amelynek segítségével a hold mögött is szemmel tarthatják az összes szondát. Szerencsére három szonda így is megkerülte a Quinta holdját, és mivel a zajdzsungelen át másféle jelzést nem tudtak küldeni, lézerkóddal juttatták el felvételeiket a Hermészre. Az információ annyira sűrítve érkezett, hogy egyetlen nanoszekundumos impulzus ezer bitet tartalmazott. GOD nem egészen egy percig vette ezt az üzenetet, majd közölte, hogy az aposzeléniumból elindult a járőrszondák felé három quintai műhold, amelyeket eddig nem észleltek, mert nagyon kicsik. Most azért fedezte fel őket, mert beindított motorjuk hőt fejlesztett, gyorsulásukat pedig kimutatta a Doppler-effektus. Annak semmi jele, hogy a bolygóról adtak volna parancsot a járőrszondák elfogására. Ehhez az idő is kevésnek tűnik. A forró pontok nyílegyenesen közeledtek a szondákhoz — frontális ütközés ígérkezett. A parancsnok elrendelte a védekező műveletet. A háromtagú járőr kilőtte álcázóeszközeit: fémfóliák és ballonok egész tömegét. Az elfogó műholdakat azonban nem sikerült megtéveszteni, ezért a járőr most nátriumfelhőt lőtt ki, és oxigént fecskendezett belé. Tűzfelhő lobbant fel. Mihelyt a quintai rakéták eltűntek benne, a járőrszondák csigavonalban kisurrantak az égő felhőből, de nem repültek vissza az űrhajóhoz, hanem öngyilkos hévvel egymásnak rontottak, és felrobbantak. Steergard visszarendelte a fedélzetre valamennyi megfigyelőszondát orbitális pályájáról, GOD pedig már kiírta a felderítés eredményeit. A hold kráteres, sivatagos túlsó felén ide-oda rohangál egy tűzpont, a fényképe szerint nukleáris plazma, és olyan sebesen száguldozik, hogy ha a megfelelően koncentrált mágneses mező ott nem tartaná, kirepülne az űrbe, és ott rögtön kialudna. De mi az, ami ott ingázik két öreg kráter között — másodpercenként hatvan kilométeres sebességgel? Mi ez a kóbor lángocska? GOD megnyugtatta a társaságot, hogy a bolygó nem fedezte fel a Hermészt, tehát nem is üldözik. Ennek semmi jele. A folyamatos zajból csak egy-egy reccsenés hallatszik ki, amikor valamelyik műhold belép a légkörbe, vagy a jégkorongba ütközik. Mindezt GOD tökéletesen észlelte, mert a Sexta légkörét használta fel lencsének a rádiótávcsövekhez.

És most mit tegyenek? Erről megoszlottak a vélemények. Nem akarták tudatni érkezésüket a Quinta-lakókkal. Az álcázást folytatni kell, amíg legalább egyet meg nem oldanak a számtalan rejtély közül. Tanakodtak, küldjenek-e automata leszállószondát a hold túlsó oldalára, vagy szálljanak le ők maguk az űrhajóval. A két módszer esélyeiről GOD ugyanannyit tudott mint az emberek: jószerivel semmit. A járőrszondák megfigyelései szerint a hold lakatlan, bár van légköre. A tömege csak másfélszer akkora mint a földi Holdé, tehát természetes módon nem tudhatná ezt a légkört megtartani. Még rejtélyesebb a légkör összetétele: nemesgázok — argon, kripton és xenon, meg némi hélium. Mesterséges beavatkozás nélkül ez a légkör pár száz év alatt elpárologna.

Arról, hogy itt technikai munkálatok folytak, még ékesszólóbban tanúskodott a plazmalángocska. A hold azonban hallgatott, mágneses tere sem volt, és Steergard úgy döntött, hogy leszállnak. Ha vannak ott valamiféle lények, csak valahol lent, mélyen a kráterek és kalderák lyuggatta sziklaréteg alatt élhetnek. A kővé dermedt lávatengeren fényesen csillogtak a legnagyobbik kráterből minden irányban elágazó sávok. Steergard elhatározta, hogy mielőtt leszállnak, üstökössé alakítja át a Hermészt. A hajótest két oldalán megnyíltak az álcázókészülékek, fehér habot szivattyúztak ki a tartályokból, gázt fecskendeztek alá, ez felfújta a habot, és csakhamar szabálytalan formában megszilárdult buborékok nagy gubója vette körül az egész hajót. A Hermész úgy lapult a gubó szivacsos tömegében mint gyümölcsben a magja. Még közelről nézve is szakasztott olyan volt mint egy krátertölcsérekkel borított, hosszúkás sziklatömb. A szétpattant buborékok maradványaitól olyan lett ez a burok mint egy kisbolygó felszíne, amelyet időtlen idők óta bombáznak a porfelhők és meteorok. Meghajtás nélkül persze nem tud leszállni a Hermész, ezért a hajtósugárra az üstökös csóvájának szerepét osztották ki, a perihélium felé haladó üstökös csóvája ugyanis a nappal ellentétes irányba mutat. Ezt az illúziót a hajtómű deflektorai keltették. A pontos színképelemzés persze felderítené a hajtóerőt és a gázsugár összetételét, amely nem igazán jellemző az üstökösökre. Ennyi kockázatot azonban vállalni kellett. A Hermész hiperbolikus sebességgel átsuhant a Sextától a Quinta pályája felé — végtére akadnak, ha ritkán is, ilyen nagy sebességű, mert a naprendszeren kívülről jövő üstökösök —, és kétheti repülés után lefékezett a hold mögött, majd kiküldte televíziós szemekkel ellátott manipulátorait. Igazán éppen úgy festett mint egy rücskös, vén sziklatömb — a műszikla csak erélyes ütéstől nyomódott be rugalmasan, mint egy ballon. Magát a leszállást nem lehetett álcázni; tattal lefelé belépve a hold légkörébe, a Hermész a rakéták tűzoszlopával elégette a tat körüli burkot, a többit pedig megtette a légköri súrlódás. Letépte az izzó álcát, és a tűzoszlopon álló, csupasz, páncélos kolosszus lecövekelt hat szétterpesztett lábán, persze csak miután egy rakétasorozattal megvizsgálta, elég teherbíró-e a talaj. Az elégett burok még jó ideig hamuesőbe burkolta az űrhajót. Amikor a hamueső végre elállt, apránként szemügyre vették a Hermész új környezetét, egészen a horizontig. A plazmaingától elválasztotta őket a nagy kráter magas partja. A légnyomás négyszáz hektopascal volt, így a helikoptereket is felhasználhatták légi felderítésre — immár nyíltan. Elkezdődött a játék, melynek szabályait még nem ismerték, de a tétjét igen. A nyolc helikopternek, amelyet másmás irányban, ezermérföldnyire kiküldtek, nem történt semmi baja. Felvételeikből elkészült a térkép, amely a leszállási pont körül elterülő nyolcezer négyzetkilométert ábrázolta. Egy tipikus, légkör nélküli égitest térképe, teljes összevisszaságban szétszórt kráter tölcsérekkel, amelyeket részben kitölt a vulkanikus tufa. Csak északkeleten volt más a kép: a mágneses kamerák lefilmezték a mozgó tűzgömböt. Sebesen suhant a sziklás talaj fölött, amely útja mentén sekély, forró szurdokká olvadt. Ezt a területet még egyszer megvizsgálták a helikopterek, méréseket és színképelemzést végeztek madártávlatból és leszállva. Az egyiket szándékosan a napgolyó közelébe vezérelték. Mielőtt elégett, pontosan megadta a tűzgömb hőmérsékletét és terajoule nagyságrendű sugárzó energiáját. A tűzgömböt változó mágneses tér táplálta és vezérelte. A térerősség 1010 gauss volt.

Steergard a szurdok mágneses altalajának mélyszondázása után megbízta GOD-ot, hogy készítse el az ott rejlő hálózat sémáját a csomópontokkal, amelyekből számos akna vezetett mélyen a litoszféra alá, és nem nagyon lepődött meg a diagnózistól. Az óriási létesítmény rendeltetése nem derült ki. De ahhoz nem fért kétség, hogy az építkezést a munka kellős közepén abbahagyták, az alagutak és aknák bejáratait pedig lezárták, pontosabban beszórták robbanótöltetekkel, miután a nehézgépeket bedobták az aknákba. A plazmagömböt, ezt az izzó mikronapot a mágneses vezetékek útján egy termoelektrikus átalakító rendszer táplálta, amely a litoszféra mélyéből merítette az energiát — vagy ötven kilométerrel a hold kérgének külső köpenye alatt.

A parancsnok kiküldött ugyan erre a területre egypár nehéz terepjárót, hogy alaposabb vizsgálatokat végezzenek, és megvárta, míg visszatérnek, de aztán elrendelte, hogy tüstént induljanak. A fizikusok, akiket lenyűgöztek a hold alatti energetikai üzem roppant méretei, szerettek volna még maradni, sőt talán kinyitni az eltorlaszolt alagutakat. Steergard nem engedte. Érthetetlen volt a zsákmányolt műholdak állapota, érthetetlen ez az építkezés, amelyhez ekkora lendülettel fogtak hozzá itt a lávasivatagban, még érthetetlenebb — ha a tudatlanságot fokozni lehet — a munkálatok abbahagyása; kapkodó evakuálás rémlett föl előtte, de erről nem beszélt a többieknek. A baljós gondolatot, amely földerengett benne, megtartotta magának.

Meddő fáradozás egy idegen technika részleteit vizsgálgatni. Töredékei, akár egy törött tükör darabkái, nem adnak összefüggő képet. Csak annak homályos következményei, ami szétzúzta őket.

A dilemma nem e civilizáció eszközeiben rejlik, hanem benne magában. Mikor ezen gondolkodva, érezte a rábízott feladat egész nyomasztó súlyát, Arago megkérdezte az interkomon, hogy felkereshetné-e.

— Ha rövid beszélgetésre gondol, akkor igen. Ötven perc múlva indulunk — felelte, bár egy porcikája sem kívánta ezt a beszélgetést. Arago rögtön megjelent.

— Remélem, hogy nem zavarom.

— De igen, most éppen zavar, tisztelendő atya — felelte, és nem állva fel, egy fotelra mutatott. — Mindamellett tekintettel a. missziójának jellegére, meghallgatom.

— Nincs semmilyen rendkívüli meghatalmazásom, sem misszióm. Engem éppúgy kirendeltek a magam helyére, mint önt a magáéra — felelte nyugodtan a dominikánus. — Egy különbséggel. Az én döntéseimtől semmi sem függ. Az önéitől minden.

— Tudom.

— Ennek a bolygónak a lakói olyanok mint egy élő szervezet, amelyet lehet tetszés szerint vizsgálgatni, de nem lehet a létezése értelméről faggatni.

— A medúza nem válaszol, de az ember?

Steergard a papra nézett, és tekintetében több volt mint érdeklődés. Mintha fontos válaszra várna.

— Az ember igen, de nem az emberiség. A medúzák semmiért sem felelősek. Közülünk mindenki felelős azért, amit tesz.

— Sejtem, mire céloz. Tisztelendőséged tudni akarja, mit döntöttem.

— Igen.

— Nyílt sisakkal lépünk fel.

— A kapcsolatot követelve?

— Igen.

— És ha nem tudnak eleget tenni ennek a követelésnek?

Steergard megrendülten állt fel — a szerzetes arra kérdezett rá, amin ő titokban töpreng. Olyan közel állt Aragohoz, hogy térdük majdnem összeért, és halkan megkérdezte:

— Hát akkor mit csináljunk?

Arago is felállt, kiegyenesedett, kezét nyújtotta, és megszorította a parancsnok kezét.

— Helyesen fog dönteni — mondta, és kiment.