A Kudarc

PAROXIZMUS

A sziderális műveletek, lévén csillagászati méretű jelenségek, akkora erőket szabadítanak fel, hogy a szemlélőnek nem jelenthetnek olyan mély és megrázó élményt mint egy árvíz vagy tájfun. Már a földrengés, ez a csillagmércével mérve mikroszkopikus esemény, meghaladja az emberi érzékszervek befogadóképességét. Igazi rettenetet vagy szívszorító elragadtatást nem ébresztenek az emberben sem a túl gigászi, sem a nagyon pici események. Senki sem képes úgy érzékelni egy csillagot mint egy követ vagy briliánst. A legkisebb csillag, az örök tűz óceánjainak óceánja, már egymillió kilométerről az egész horizontot betöltő tűzfallá válik, még közelebbről minden formáját elveszíti, egyformán vakító lángok zűrzavaros kavargásá vá esik szét; csak nagyon messziről kicsinyednek napfoltokká a kromoszféra hűvösebb tölcsérei.

Mellesleg ugyanez a szabályszerűség, amely meghiúsítja az igazán óriás méretek érzékelését, működik az emberek között is. Részvétet ébreszthet egy ember, egy család szenvedése, de ezrek vagy milliók pusztulása elvont számadat, amelynek egzisztenciális tartalmát felfogni képtelenek vagyunk.

Egy égitest, bolygó vagy hold kavitációs széttörése is furamód szerény látványosság, amely nemcsak álmos lassúsággal játszódik le, hanem hangtalan és lusta lefolyásával holmi mesterséges, színlelt benyomást kelt, különösen mivel csak az nézheti végig élve, aki távcsövön át vagy monitoron szemléli, és a csillagsebészek a készülék lencséi elé egymás után felrakott szűrőkön keresztül nézik a lassú robbanást, mert csak így lehet pontosan figyelemmel kísérni a széthullás egymást követő szakaszait. Így a szelektív módon, a színkép monokróm sávjaiban észlelt, hol szalmasárga, hol cinóbervörös kép ártatlan kaleidoszkópos játszadozás benyomását kelti, nem pedig emberfölötti kataklizmáét.

A Quinta a nulla óráig hallgatott. A hold kavitációját tizennyolc rakétával kívánták végrehajtani, amelyek evolvens típusú pályán messziről érkeznek a hold felszínére az egyenlítő magasságában.

Mint kiderült, GOD-nak sajnos igaza volt, amikor ezt a műveletet a biztosan kiszámítható vállalkozások körén kívülre helyezte.

Ha valamennyi robbanófej azonos szögben éri el a sivatagos égitest kérgét, ha alagutakat fúrva belé, mind egyformán sorakoznak fel az égitest nehéz magja körül; ha a másodpercre beprogramozott pontossággal változtatják gázzá ezt a ki nem hűlt, félfolyékony magot, akkor a szétrepedő hold darabjai, melyekhez képest a Himalája csupán morzsa, szétszéledtek volna az eddigi pályán, a hirtelen felszabaduló energia lökéshulláma csak közepes földrengéseket okoz, és a szökőár, a cunami hosszú hullámainak sorozata a szárazföldi talapzatok felé nyomja az óceán vizét.

Csakhogy a Quinta beleavatkozott a műveletbe. A Hermész három rakétáját, amely a bolygó korongja felől repült a hold felé, nehéz ballisztikus rakéták találták telibe, és izzó gázgomolyaggá morzsolva szét őket, idő előtt begyújtották a rakéták terhét: a sziderális robbanótölteteket. Így aztán füstbe ment a szép terv, hogy a hold magját minden irányból koncentrált csapás éri; a kavitáció fókusza eltolódott a hold centrumától. A déli kéreg egy része a hatalmas sziklatömegekkel együtt a Quintára zúdult, a hold többi része — tömegének mintegy hathetede — magasabb pályára került. Azért történt így, mert a sziderátoroknak spirális vonalban kellett volna behatolniuk a kérgen át a magba, tehát a Quinta felőliek a bolygó felé ta szították volna a széthasadó égitestet, a túloldaliak pedig a nap felé; de mivel éppen azok a rakéták, amelyek megvédték volna a bolygót a meteoritok záporától, megsemmisültek, száztrillió tonnányi kőzet zúdult a Quintára sok-sok elliptikus pályán. A szikladarabok egy része elégett a légköri súrlódástól, de a legnagyobb tömbök, sok trillió tonna, erős szóródással az óceánba zuhantak, a legszélsők pedig lebombázták Norsztrália partvidékét. A hold darabja úgy találta oldalba a bolygót, mint egy éles szögben becsapódó sörét.

Két század másodperccel a kavitációs robbanófejek gyújtása után a holdat olyan sűrű, sárgás felhő borította el, hogy látszólag megnőtt — mintha felpuffadt volna. Aztán rendkívül lassan, mint egy lassított filmen, széthasadt, és szabálytalan darabokra kezdett válni, mintha láthatatlan karmok szaggatnának szét egy narancsot, és a kéreg repedéseiből messzire lövellt a nap füzéhez hasonló, fényesen izzó hőség. A kavitáció nyolcadik másodpercében a lökéshullámok gomolygó lángnyelveitől olyan lett a széthasadt hold mint egy óriási tűzbokor az űrben. Izzó fénye elhomályosította a legközelebbi csillagokat. A gravitációs vezérlőteremben mindenki kővé dermedve meredt a monitorokra. Csak a lunoklazma kibontakozását jelző kronométerek ketyegése hallatszott, a tűzgomolyagból pedig a porfelhőben szanaszét repültek, szilánkokra hasadozva, mint a kartács, az Alpok, a Kordillerák, a Vezúvok — aztán ez a szörnyű felhő lassan nyújtózni kezdett, és eleinte ágas-bogasan kerek formája már megváltozott, hosszúkásra nyúlt — nem kellett a műszerekre nézni, anélkül is tudták, hogy néhány óra múlva a hold elkezd a bolygóra zuhanni. Jó ez, vagy rossz — a hold darabja a jéggyűrűtől távol érte el a Quintát, és csak éjféltájban szikrázott fel egy kósza meteoritraj, mint a tűzijáték, amint nem sokkal a légkör fölött átszelte a jéggyűrűt.

A kibicsaklott erőfitogtatásból így lett kataklizma.