A Kudarc

SODOMA ES GOMORRA

Amikor az űrhajó meghajtással repült, rendszerint mindenkinek jobb kedve lett a fedélzeten, de főleg a kantinban, mert legalább evés közben elfeledkezhettek szorongató gondjaikról. Kész felüdülés volt, hogy leülhettek az asztalokhoz, hogy körbejártak a tálak, normálisan tányérba lehetett merni a levest és pohárba kiönteni a sört, átadni egymásnak a sót, kiskanállal cukrot tenni a kávéba — egyszóval megszabadultak a súlytalanság kötelező szokásrendszerétől, mert ahogy ezerszer elmondták már az űrhajósok, a gravitáció kötelékeinek lehullása olyan kétes értékű szabadság, amely nemcsak az ember szokásait, hanem még a testét is nevetségessé teszi minden mozdulatnál. A szórakozott űrhajós olyan űrhajós, aki tetőtől talpig tele van kék foltokkal, fején púpok nőnek, pecsétes ruházatáról leolvasható, mit ivott aznap, fel-alá röpköd a kajütjében, az orra elől elszálló papírokra vadászva, ha pedig valami nagy csarnokba kerül, és nincs nála semmi elhajítható nehezék, olyan tehetetlen mint a csecsemő, mert hiába kapálózik, lógva marad a levegőben. Feledékeny űrhajósok ilyen szorult helyzetben a karórájukat hajítják el, és ha az nem elég, az övüket, pulóverüket, mert a newtoni mechanika törvényei kíméletlenek: ha egy mozdulatlan testre semmiféle erő nem hat, akkor el nem mozdul a helyéről, hacsak az akció és reakció elvét nem sikerül kihasználnia. Régebben, amikor még volt kedvük tréfálkozni, Harrach egyszer azt mondta, súlytalanságban könnyen el lehet követni a tökéletes gyilkosságot, és nincs az a bíróság, amely elítélhetné a gyilkost: a kiszemelt áldozatot valamilyen ürüggyel el kell kísérni a fürdőszobába, és amikor már levetkőzött, egy könnyed fricskával fellökni a levegőbe, de úgy, hogy se a mennyezetet, se a falat ne érhesse el — ott fog tekeregni a nyomorult, míg éhen nem hal, a bíróságnak pedig azt lehet mondani, hogy az áldozat azt kérte, vigyünk neki törülközőt, de sajnos elfeledkeztünk róla. Törülköző nélkül hagyni valakit nem bűntény, és mint ismeretes, nullum crimen sine lege: a büntető törvénykönyv valahogy elfelejtett intézkedni a súlytalanság bűnügyi következményeiről.

Mióta bevezették az új rendszabályokat, amelyeket Tempe „rendkívüli állapotnak” nevezett, vacsora közben sem javult meg a hangulat. Olyan némán ettek, mintha a kantin egy karthauzi kolostor refektóriuma volna. Nem is nagyon tudták, mit esznek, a gyomrukra bízták az egész ügyet, gondolatban ugyanis azt emésztették, amit Steergard délután közölt velük. Előadta az akciótervet, olyan halkan beszélve, hogy alig hallották. Aki ismerte, tudta, hogy ilyen jéghideg nyugalom akkor látszik rajta, amikor fortyog benne a harag.

— A meghívás csapda. Ha tévedek, és bár úgy lenne, akkor létrejön a kapcsolat. De semmi alapot nem látok az optimizmusra. Ha egy bolygón legalább száz éve űrháború folyik, lehetséges, hogy egy ország semleges maradt, de az nem lehetséges, hogy ez a semleges ország űrvendéget fogadhasson a hadviselő hatalmak beleegyezése nélkül. Az üzenet szerint beleegyeztek. Megpróbáltam a helyzetet megfordítani, vagyis feltételezni, hogy mi vagyunk az egyik quintai vezérkar, és választ kerestem a kérdésre, hogyan reagál ez a vezérkar a felhívásra, amelyet a betolakodó az egész lakossághoz intézett. Nos, ez a vezérkar már sok mindent tud a betolakodó harci erejéről. Tudja, hogy az űrben nem számolhatja fel, mert már megpróbálta a rendelkezésére álló módszerekkel — bár talán még nem mindegyikkel. Tudja, hogy a betolakodó nem kifejezetten agresszív, mert megpróbálta ugyan erődemonstrációval kikényszeríteni a kapcsolatot, de erejét a lakatlan holdon mutatta be, noha jóval kisebb eszközráfordítással szétverhette volna a jéggyűrűt, amely már úgyis majdnem szétesik. Tudja természetesen azt is, hogy ha nem éppen ő maga, egyedül vagy az ellenséggel időleges szövetségre lépve, de mindenesetre a Quinta a főbűnös a lunoklazma okozta katasztrófában; hangsúlyozom, hogy ezt biztosan tudja, hiszen nem lehet kozmikus méretű hadműveleteket folytatni kiválóan képzett tudósgárda nélkül. A vezérkar további gondolatmenetére már csak következtetni lehet. Mielőtt a tudomány úrrá lenne a gravitáción, már jóval korábban felismeri a tulajdonságait, még az olyan szélsőséges hatásait is mint a fekete lyukak. Az a mód, ahogyan éjszakai támadásukat visszavertük, meglepetés volt számukra. De ha vannak valamirevaló fizikusaik, azok rájönnek, hogy a bolygón az űrhajó számára öngyilkos hatású lenne a gravitációs védekezés vagy támadás. A relativisztikából nem vezethető le a sűrített gravitációs mező olyan konfigurációja, hogy a mezőt kibocsátó űrhajó önmagát is el ne pusztítsa a bolygóval együtt.

Szándékom az, hogy két leszállóegységet küldök a megjelölt területre, és feltételezem, hogy semmi bajuk nem fog történni. Ha a Quinta-lakók le akarják csalogatni a Hermészt a bolygójukra, akkor a leszállóegységek vissza fognak térni. Nem jöhetnek üres kézzel; valamilyen színjátékot rendeznek a számunkra, hogy felkeltsék a bizalmunkat és a kíváncsiságunkat. A vendégszerető Quinta-lakók kijelentik majd, hogy az igazi kapcsolat az, ha élőlények élőlényekkel találkoznak, nem pedig gépekkel. Ezt nemigen lehet cáfolni. Tehát ha a dolgok nagyjából úgy alakulnak, ahogy mondtam, a Hermész le fog szállni, és akkor dől el minden. Miután a leszállóegységeinket visszakaptuk — de nem vesszük fel őket a fedélzetre, mert a történtek után inkább vagyok százszor túl óvatos, mint egyszer óvatlan —, bejelentjük, hogy leszállunk náluk.

Áttérek az akció részleteire. A leszállóegységek kilövése után közepes hajtóerővel elindulunk a Quintától a Sexta felé. Előnyös számunkra, hogy a két bolygó hasonló oppozícióban van a naphoz képest. Szondáink már megvizsgálták a Sextát, és tudjuk, hogy légkör nélküli bolygó heves földrengésekkel, ezért nem használhatták fel sem betelepítésre, sem haditámaszpontok létesítésére. Az ottani szeizmikus viszonyok veszélyesebbek lennének mint az ellenség. Belépünk a Sexta árnyékába, és a Hermész, amely kilép onnan, messziről nézve szakasztott ugyanolyan lesz mint a mi űrhajónk. Közelről persze nem, de feltevésem szerint nem tesznek kárt benne, mielőtt belépne a légkörbe. Sziderisztikai szempontból már az ionoszférában megtámadhatnák, de nem hinném, hogy megteszik. Normális, sima leszállás után az űrhajó sokkal értékesebb zsákmány lesz mint egy roncs, azonkívül kevésbé tud kitérni a támadások elől, mint leszállás közben, amikor tűzoszlopon áll orral felfelé, tehát viszonylag könnyen manőverezhet vagy elmenekülhet.

Ennek a Hermésznek lesz rádió adó-vevője, lesz leszállórakétája, igaz, hogy csak egyszer használható. Velünk semmilyen közvetlen kapcsolatot nem fog tartani. Végezetül: attól függően, hogyan fogadják, megadjuk majd a választ.

— Sodorna és Gomorra? — kérdezte ekkor Arago.

Steergard hosszasan farkasszemet nézett a szerzetessel, aztán ingerültségét nem is leplezve, így válaszolt:

— Megmaradunk a Szentírás keretében, tisztelendő atyám. Csak visszanyúlunk az első kiadáshoz. Az új kiadás aktualitását vesztette, mert már többször is odatartottuk a másik orcánkat. További vita nem lesz. Tárgytalan, mivel nem mi választottunk az Ó— és Újszövetség között, hanem ők. A szolézer át van már állítva?

El Salam bólintott.

— És GOD az SG szerint dolgozik? Jól van. Most fölvesszük a tárgyalást a leszállóegységek ügyében. Ezzel Rotmont és Nakamura kollégák foglalkoznak majd. De vacsora után.

Senki sem látta a leszállóegységek indulását; éjfélkor lőtték ki őket automata vezérléssel, elsuhantak a Quinta felé, a Hermész pedig hátat fordított nekik, és hajnalig gyorsított: a hetvenmillió kilométerre lévő Sexta eléréséhez nem egészen nyolcvan óra kellett, hiperbolikus sebességgel. Az elektronikai laboratóriumokban már megkezdték a felderítésben eddig nem használt diszperzánsok, vagyis „diszperziós diverzánsok” gyártását. Méhszemeknek is nevezték ezeket a mikroszkopikus kristályokat, amelyeknek milliós raja eloszlik majd a millió köbmérföldes űrben a Sexta környékén, és a Hermész mögött szétszóródva, az űrhajó láthatatlan, távoli szeme lesz. A Földön apikográfiára használják ezeket a homokszemnél kisebb kristályokat, mindegyik átlátszó tücske megfelel egy ommatidiumnak, a méh szemét alkotó parányi oszlopnak, de sok ezer mérföldön szétszórva. A Hermész azért húzta maga után ezt a látó csóvát, hogy a Sexta mögé vonulhasson, és mögüle figyelhesse számítógépes követeinek sorsát. Ezenkívül a pálya megfelelő szakaszán az űrhajó kilőtt néhány televíziós szondát, fényesen izzó hajtósugárral: ezek voltak a „hivatalos szemei”, amelyeket a Quinta-lakók megláthattak, sőt éppen arra valók voltak, hogy meglássák őket.

A vezérlőteremben Tempe ügyelt. Harrach benézett hozzá egy régi újsággal, amely igencsak feldühítette; kitálalta társa előtt, hogy mitől futotta el a pulykaméreg. Az újság abból az időből származott, amikor a Földön ádáz viták folytak a nők részvételéről az expedícióban. Felolvasott egy bekezdést, amely arról szólt, hogy a családi életnek meg kell kapnia jogos helyét az expedícióban, ehhez kapcsolódtak az örökösen sértődött női nem képviselőinek rágalmai, miszerint a SETI a férfimaffia bűnbarlangja — ezen aztán annyira felháborodott az első pilóta, hogy cafatokra akarta tépni az újságot. Tempe nevetve lefogta a kezét — egy ilyen újság mégiscsak ritka darab, tiszteletre méltó múzeumi tárgy a Hárpia csillaghalmazban, Isten tudja, hogyan került Harrach poggyászába. Legalábbis ő ezt mondta. Tempének erről más volt a véleménye, de azt megtartotta magának. A heves vérmérsékletű Harrachnak szüksége volt ilyen újságcikkekre, hogy mennydöröghessen ellenük. Az effajta egyenjogúsítási követelések egyébként olyan nyilvánvalóan ostobák, hogy kár is foglalkozni velük. Nők, tehát feleségek, anyák, tehát gyerekek, bölcsődék, óvodák itt, egy űrhajón, amely feltöltött sziderátorokkal száguld az űrben, és akármilyen erősek a fegyverei, eltörpül az idegen civilizáció mellett, hiszen az már évszázadok óta szórja ki a kozmoszba a maga szferomachiáját. Tengernyi nyomdafestéket pazaroltak a Földön erre a vitára. A muzulmánok tizenkét éves gyerekeket küldtek a frontra, de pólyásokat azért mégsem. Harrach azon kesergett, hogy nem áll módjában itt, helyben szemébe vágni annak a hülye libának, a cikk szerzőjének, hogy mi a véleménye róla, Tempe pedig, aki már visszaült a kormányhoz, hol az irányt ellenőrizte és a Sexta már növekvő sarlóját nézte a monitorokon, hol Harrachra sandított, aki bőszen tovább szavalt egy szem hallgatójának. A másodpilóta nem szakította félbe, nehogy még jobban begorombuljon, kiváltképpen mivel mégsem csak kettesben vannak: a vezérlőteremben is éberen figyeli őket GOD. Tempe nem ismerte eléggé a számítógépek felépítését, és nem volt benne bizonyos, hogy a gépben, amely ennyire gyors, intelligens és mindenre emlékező, valóban egy szikrája sincsen a személyiségnek. Nem érte be a tankönyvek és a szakemberek bizonykodásával. Jobban szeretett volna maga megbizonyosodni a dologról, de nem tudta, hogyan — azonkívül fontosabb problémái is voltak. Vajon Nakamura tényleg együtt érez Arago atyával? Megborzongott a puszta gondolatra, hogy ő lehetne az apostoli delegátus bőrében.

Eközben Arago, a parancsnok utasításai szerint, azt latolgatta Gerberttel, lehetséges-e, hogy a Quinta-lakók már kiismerték az emberek biológiai tulajdonságait, amikor a leszállóegységeket megvizsgálták. Bármilyen alaposan sterilizálták a Hermészen a leszállóegységeket, mielőtt leküldték őket a bolygóra, hogy felületükön az ujjak bőrszövetének egyetlen sejtje se maradjon, a baktériumokról már nem is beszélve, amelyektől az emberi szervezet nem szabadulhat — talán fölösleges is volt ez az óvatosság, hiszen a leszállóegységeket automaták építették emberi kéz részvétele nélkül —, a bolygóra küldött követek energetikai és hírközlő berendezései mégiscsak a földi technikának feleltek meg, ha nem is a legújabb, de a nyolcvan évvel korábbi állapotának. Steergard visszavenni sem szándékozott a leszállóegységeket a fedélzetre, amikor majd megérkeznek. Ezt túl kockázatosnak találta. Hiszen már a quintai civilizáció első, ócska termékei, amelyeket a Hermész zsákmányul ejtett, megmutatták, milyen bámulatos, mesteri szintet értek el a Quinta-lakók az élősditechnikában. A visszatérő leszállóegységek tehát a fennkölt és ártatlan üzeneteken kívül a pusztulást hozhatnák magukkal, nem is azonnal támadó, fertőző csírák, hanem hosszú lappangási idejű vírusok vagy ultravírusok formájában. A parancsnok megkérdezte az orvosokat és Kirstinget, mit lehetne tenni az ilyen veszélyek ellen.

Az állítólag semleges állam, amely a leszállóegységek fogadására hajlandónak mutatkozott, a további tárgyalások folyamán kikötötte, hogy a leszállóegységek nem tarthatnak kapcsolatot a Hermésszel, mert ezt a feltételt szabták a „tengelyhatalmak”. Mindenesetre a bolygó, miután a légkör elnyelte a két szondát, felfokozott zavaró zajfüggönybe burkolózott minden hullámhosszon. Elláthatták volna a leszállóegységeket lézerekkel, amelyek képesek áthatolni a zajfüggönyön, de azzal megsértették volna a megállapodást; még inkább szerződésszegőnek bizonyulnának, ha a Hermész kezdené lézertűkkel átdöfködni a felhők és a rádiózaj tengerét, amely a bolygóra borul.

Így nem maradt más hátra, mint a Sexta mögül holografikus szemecskék felhőivel figyelni a Quintát. Az akciót úgy időzítették, hogy a két leszállóegység lassan szálljon lefelé az égből, és akkor érjen a Quinta fölé, amikor a Hermész belép a Sexta árnyékába. Az egész legénység a vezérlőteremben várta a kritikus órát. A fehér felhőbundás bolygó a keretéig kitöltötte a főmonitort, jól láthatók voltak a fehér korong fölött fekete pontokként rajzó harci műholdak. Hogy megfigyelhessék a két leszállóegység belépését a légkörbe, a hipergolmeghajtáshoz nátriumot és technéciumot kevertek; az előbbitől a rakéta tűzoszlopa élénksárgán fénylett, az utóbbi nak a színképét lehetett azonosítani, mivel sem az itteni nap, sem a quintai műholdak színképében nincs technécium. A két leszállóegység a felhőtakaró alá merült, ekkor a légköri súrlódás és a fékező rakétasugár tűzvonalai kezdtek elmosódni: a milliárd szemecske, amely láthatatlan gombaként terült el millió mérföldön a Hermész sodorvonalában, most az érintőpálya mentén a tervezett leszállás helyére összpontosította figyelmét, és nem is hiába; a két jármű, amint néhány másodperces különbséggel szilárd talajt ért, szándékosan modulált, kettős nátriumfelvillanással adott hírt utazása befejezéséről, majd fényük azonnal kihunyt.

Az akció ezzel következő szakaszába lépett. A Hermész fenékpáncélja kettévált, mint egy óriási, domború kapu, és a fogókarok kitoltak az űrbe egy óriási fémhengert, amelynek az volt a rendeltetése, hogy a majdan visszatérő szondák karanténja és vizsgálólaboratóriuma legyen. Harrach különösen örvendezni látszott ennek a fortélynak; a többiek is helyeselték Steergard taktikáját, az együttműködés teljes egyetértésben folyt, de lelkesedés nélkül: nem volt minek örülni. Az első pilóta viszont nem is rejtette véka alá gyűlölködő, ádáz elégtételét, hogy végre nyakát szegik annak a gaz bolygóbestiának. Alig várta, hogy a leszállóegységek visszatérjenek, méghozzá valami szörnyű járványt hozva — mintha az expedíciónak az lenne a szándéka, hogy brutálisan megvívjon a Quinta-lakókkal. Tempe csak hallgatta az első pilóta kirohanásait, nem fűzött hozzájuk semmi észrevételt, csak magában gondolta, hogy Harrach aggasztó pszichés elváltozásait GOD bizonyára följegyzi, és még restelkedett is a kollégája helyett, mert olykor ő maga sem tudta volna megmondani, mit szeretne inkább: hogy a legénység növekvő, ádáz haragja indokolatlannak bizonyuljon, vagy hogy a Quinta-lakók kikényszerítsék belőlük a lehető legrosszabb döntést. Igen, már ő maga is ellenséget látott ebben a civilizációban, az abszolút gonoszt, amely puszta létével igazolja az ő tetteiket. Már semmi sem volt titok. A kikapcsolt és álcázott szolézer nem jelezgetés céljából töltekezett fel napenergiával, hanem azért, hogy lézercsapásokat mérjen az ellenségre. Negyvennyolc óra múlva a holografikus felhő jelezte, hogy a kiküldöttek jönnek visszafelé. A két leszállóegységnek ultrarövid hullámhosszon jeleznie kellett volna, túljutva a szétrobbantott hold pályáján, amelyen most a hold maradványai keringtek — de csak az egyik kezdett világos jelzéseket adni. A másik egység kódok zűrzavaros egyvelegét sugározta. Steergard három csoportra osztotta embereit: a pilótákra bízta az álHermész pályára állítását a nap irányában, a fizikusokra a leszállóegységek befogását a Hermésztől ötven mérföldre lebegő hengeres kamrába, az orvosokra és Kirstingre a leszállóegységek biológiai vizsgálatát, amennyiben a második csoport ezt megengedhetőnek tartja. Bár a legénység ily módon csoportokra oszlott, mindenki figyelemmel kísérhette a helyzet egészét — Harrach és Tempe, az üres kolosszust figyelve, amely tempósan útjára indult, bár törzsén még szikráztak az automata hegesztők lángocskái, az interkomon át folyton beszélgettek Nakamura csoportjával, amely a leszállóegységek visszatértét várta. Polassar nem tartotta kizártnak, hogy az öszsze-vissza karattyoló adó egyszerűen meghibásodott; Harrach mérget vett volna rá, hogy a hiba a Quinta-lakók műve; Harrach egyszerűen akarta, hogy a Quinta-lakók alattomos fortélya mielőbb kiderüljön, és ők végre odasózzanak nekik a lézerrel. Tempe hallgatott, azon morfondírozott magában, hogy egy ilyen elvakultan dühös ember képes-e még ellátni az első pilóta felelős funkcióját. Nyilván képes, ha GOD nem tett jelentést a parancsnoknak az állapotáról. Vagy talán már mindannyian megbolondultak? A karantén hengere a körülötte lebegő reflektorok fényében csillogva, tátott szájjal várta a leszállóegységeket, és szépen bekapta őket. Az automaták nekiláttak a visszatért szondák vizsgálgatásának, de a vizsgálat első eredményei alapján a fizikusok nem tudták eldönteni, hogy a habogós szonda véletlenül sérült-e meg, vagy szándékosan tettek kárt benne. Harrach dühöngött, mert ő úgyis tudta: a Quinta-lakók sötét ármánya az egész! Egy óra múlva azonban kiderült, hogy a szondáról letört az antenna egy darabja meg az orr-reflektor, mert összeütközött valami kis meteormorzsával vagy fémdarabbal. Nem csoda, hiszen tömérdek szemét kering ebben a naprendszerben.

A Hermész távolodó, üres ikertestvérén a sötétségben már az utolsó hegesztések fénye izzott, be lehetett volna kapcsolni a meghajtását, de a pilótáknak ezzel meg kellett várniuk a parancsnok utasítását. O azonban nem jelentkezett, mert meg akarta várni, mit mondanak végül is a szakértők: milyen állapotban tértek vissza a leszállóegységek, és — last but not least — milyen híreket hoztak?

A hírek igen sajátosnak bizonyultak, maguk a leszállóegységek pedig — ha nem számítjuk az alkalmasint mégiscsak véletlen antennatörést — sértetlennek és minden fertőzéstől mentesnek. Ezt hallván, Harrach nem állhatta meg, hogy fel ne kiáltson:

— Ó, az álnok disznók!

— De hiszen még Sodomában is volt egy Lót nevű úriember — csillapítgatta Tempe. Rettentően kíváncsi volt, mi hír a Quintáról, de a vezérlőteremben ücsörgő pilótákat valahogy sokáig kihagyták az újdonságokból. Végül Nakamura megszánta őket, és monitorjukra vetítette a felderítés eredményét, amelyet az űrhajón kívüli karanténkamra sugárzott át a Hermésznek.

A műsor mesével kezdődött — ugyanazzal, amelyet a bolygónak vetített a szolézer. Aztán tájképek hosszú sora következett: alighanem természetvédelmi területek, mert civilizációnak semmi nyoma. Tengerpartok, a homokra kifutó hullámok, bíbor naplemente az alacsonyan szálló felhők alatt, erdőségek, a földinél sokkal sötétebb lombozattal: némelyik hatalmas fakorona majdnem sötétkék volt. Ezen a szüntelenül változó háttéren felragyogtak a világos betűk.

MAXIMUM 300 000 METRIKUS TONNA TÖMEGŰ RAKÉTÁTOKAT FOGADNI KÉSZEK VAGYUNK HA RÉSZETEKRŐL SZAVATOLJÁTOK A PASSZIVITÁST ÉS JÓAKARATOT STOP ÍME AZ ŰRREPÜLŐTÉR STOP

A lomha, zöld ködből óriási térség bontakozott ki, nagyon magasról nézve. Úgy csillogott, mint a dermedt higany. Bámulatosan karcsú tűk álltak rajta egymástól szabályos távolságban, mint figurák a sakktáblán, hegyes végű, hófehér sztalagmitok, és növekedtek. Igen, növekedtek — pontosabban felfelé siklottak, mindegyiket aranyos háló övezte az alapjánál, aztán mozdulatlanná váltak. A teljesen felhőtlen, távoli égbolton madarak repültek — mindegyik lassan vitorlázott négy szárnyával. Óriásiak lehettek. Úgy vonultak, mint a dél felé költöző darvak. Lent, a sztalagmitoknál — az emberi szem már felismerte bennük a rakétákat — tarka és sötét apróságok nyüzsögtek, egész tömegek, amelyek széles rámpákon bevonultak a fehér űrhajókba. A pilóták a szemüket meregették, hogy végre meglássák, milyenek a Quinta-lakók — de csak annyira jutottak, mintha egy Neptun-lakó vendég az emberek küllemét próbálná megismerni, mérföldes távolságból szemlélve egy zsúfolt olimpiai stadiont. A nyüzsgő, színes tömeg még mindig a rámpáknál tolongott, és beáramlott a hófehér űrhajókba. Az űrhajók oldalán függőleges sorokban hieroglifák csillogtak — olvashatatlan feliratok. Végre megritkult a tömeg, és a pilóták várták, hogy a fehér flottilla most majd felszáll, ehelyett azonban méltóságos lassúsággal süllyedni kezdett.

Az aranybarna pókhálók lehullottak az űrhajókról, mintha elhamvadtak volna, szabálytalan köröket hagyva. Már csak az űrhajók fehér orra állt ki a higanytóból, majd az is eltűnt az aknák vöröses homályában, és semmiféle csapóajtó nem csukódott be fölöttük, hanem maga a most már tompa fényű higany zárult össze. A repülőtér teljesen üres lett, széle felől lassan bekú

szott a képernyőre egy soklábú jószág, láthatólag nem élőlény, hanem gép, lapos orra egyenesen végződött, mintha elvágták volna. Sárgás, világos folyadék szökőkútjait lövellte ki ebből az ormányból, a folyadék szétterült, és közben bugyborékolt, mintha forrna; mire az egész felforrt, a higany fekete lett, mint egy kátránytó, a soklábú felkunkorodott, a középső lábak most a levegőben kapálóztak, egyenesen az őt néző emberek felé fordult, és kinyitotta négy szemét — talán négy ablakot? Négy reflektort? De szakasztott olyanok voltak mint a kerek, csodálkozó, nagy halszemek, keskeny, fémes szivárványhártyával és csillogó fekete pupillával. A csupa láb jármű mintha gondterhelten és tűnődve nézegetné őket. Mintha bámulna azzal a négy szemével, amely már nem is kerek, hanem összeszűkült, mint a macska szeme, és közepén valami halványulva, kékesen remeg. Aztán a gépállat visszatottyant a fekete talajra, és imbolyogva, mint a százlábú, kikocogott a látótérből. Az égen már nem voltak madarak, hanem egy felirat:

EZ AZ ŰRREPÜLŐTERÜNK ÉRKEZÉSETEKET ELFOGADJUK FOLYTATÁS KÖVETKEZIK STOP

Következett is a folytatás, először mint vihar, villámlás, mennydörgés, felhőszakadás, a ferdén zuhogó esőben épületek álltak lépcsőzetes vízesés formájában, rengeteg viadukt kötötte össze őket. Furcsa város a szakadó esőben — ömlött a víz az ovális tetőkön, felfröcskölt a hidak lábánál, de mégsem voltak ezek hidak, inkább alagutak, tojásdad ablakokkal, bennük pedig remegő fénysávok futottak. Magasvasút? De sehol egy élő lélek, az utcákon — jobban mondva nem is voltak utcák, hiszen a lépcsős épületek, mint fémből öntött tölték piramisok, nem alkottak utcákat, nem lehetett felismerni a város tényleges szintjét — ha ez város —, ömlött az eső, a szélvihar sodorta, a gigászi épületeken ezüstös hullámokban folyt le az esővíz, a villámok hangtalanul csapkodtak, a piramisforma épületekről különös módon folyt le a víz: rohant az ereszforma mélyedésekben, amelyeknek vége megemelkedett, és nagy szökőkutakat fröcskölt a levegőbe, ezek vize is visszahullott, és elvegyült a szüntelenül zuhogó esővel. Végül az egyik villám darabokra töredezett, majd lángbetűkké állt össze:

BOLYGÓNKON A VIHAR GYAKORI JELENSÉG STOP

A kép elszürkült és kihunyt. A piszkos szürkeségből bizonytalan, romos körvonalak bontakoztak ki. Valahol a háttérben tűz és felhők vagy füst amalgámja remegett. Óriási szerkezetek roncsai hevertek, egymásra zuhanva, több rétegben. Az előtérben fehéres foltok feküdtek, mintha darabokra tépett, csupasz lények törzsei volnának, a sáros tetemek egyenletes sorait mutatta a kép. A vasszürke temető fölött világos betűk ragyogtak fel:

EZT A VÁROST A TI LUNOKLAZMÁTOK PUSZTÍTOTTA EL STOP

A felirat eltűnt, a kép tovább vándorolt a romokon, érthetetlen berendezéseket mutatott közelről, az egyik, rendkívül vastag fémfallal elsáncolt valami kettéhasadt, és belsejében — a teleobjektív ráközelített — megint darabokra tépett tetemek, képtelenség volt kitalálni, milyen formájú élőlények maradványai, de tömegsírokból kiásott emberi holttestek látványát idézték fel ezek a foszladozó, agyagos maradványok, aztán hirtelen messzire hátrált a felvevőgép, és megint végtelen rommező látszott, mély árkokkal, ezekben vörös csíkos, zömök buldózerfélék fúrták bele magukat a romokba, mint lapos fejű rovarok, fáradságosan, makacsul küzdöttek magukat előre, megostromolták a kép közepén magasló, tejfehér vagy alabástrom-színű, de most koromtól feketéllő, üszkös, romos homlokzatot, mígnem ez a fal is leomlott, és a rőtes gomolyagként felemelkedő porfelhő elöntötte az egész képet. Jó ideig csak az emberek felgyorsult lélegzése és a másodpercmérő halk ketyegése hallatszott a vezérlőteremben. Aztán a kép megint kivilágosodott. Egy furcsa diadém tűnt fel, víztiszta, átlátszó kristályból, formája nem emberi fejre szabott, csúcsai szikráztak, mint a briliáns, és valami beléforrasztott, tömör, sokszögű, halvány rózsaszínű ékkő villódzott benne. Fölötte a felirat:

MEGKOSZORÚZÁS VÉGE.

De nem volt vége: vakító halogénfényben fej nélküli, fekete rákfélék tűntek fel egy lankás hegyoldalon — mint tehéncsorda a hegyi legelőn —, az emberi szem hasztalan próbálta felismerni őket: nagy teknősbékák? gigászi szentjánosbogarak? — , majd a kép fölemelkedett, egyre meredekebb sziklafalon siklott végig, a sziklafalban barlangok szája feketéllett, valami folyt belőlük, de aligha víz, inkább folyékony törmelék, sárgásbarnán ömlő sóder. Aztán szelíden hullámzó, lila háttéren futni kezdtek a szavak:

ELFOGADJUK LESZÁLLÁSOTOKAT MAXIMUM 300 000 METRIKUS TONNA NYUGALMI TÖMEGŰ ŰRHAJÓVAL STOP A

MEGMUTATOTT AA035 ŰRREPÜLŐTÉRRE STOP KÖZÖLJÉTEK AZ IDŐPONTOT SZAVATOLJUK NEKTEK A BÉKÉT FELEJTÉST AZ ŰRREPÜLŐTÉR HELYE A TI HENGERES EGYENLÍTŐI PROJEKCIÓTOK SZERINT DÉLKÖR 135 HOSSZÚSÁG 48 VÁRJUK AZ ÉRKEZÉS IDŐPONTJÁNAK JELZÉSÉT STOP STOP STOP STOP STOP STOP STOP

A monitor kialudt, és a vezérlőtermet nappali fény öntötte el. A másodpilóta nagyon sápadtan, két kezét öntudatlanul a mellére szorítva, még mindig az üres képernyőt bámulta. Harrach alig bírt magával: homlokáról nagy cseppekben folyt a veríték, és megült sűrű, szőke szemöldökén.

— Ez. ez zsarolás. — dadogta a felindulástól el-elakadó hangon. — Minket hibáztatnak. azért. ott.

Tempe összerezzent, mintha kábulatból ébredne.

— De hát — mondta halkan — hiszen igazuk van. hívott minket ide valaki.? A nyakukba szakadtunk, mikor úgyis elég bajuk van. és még több bajt hoztunk rájuk.

— Na ne! — fortyant fel Harrach. — Ha gyónni akarsz, menj a papodhoz. ne engem kábíts. Ez nem is csak zsarolás. még ügyesebb trükk, látom én már, lépre akarnak csalni minket. térj már észhez, öregem, az nem a mi bűnünk. ők kezdték.

— Inkább te térj észhez. — Tempe felállt, mert nem bírt már nyugodtan ülve maradni. — Akárhogy is végződik a játék, amit tettünk, azt megtettük. Értelmes lények kapcsolata, Uramisten. Ha valakit mindenáron szidni akarsz, szidd a SETI-t és a CETI-t, meg saját magadat, hogy minek akartál „pszichonauta” lenni. De a legjobb, ha befogod a szádat. Ez a legbölcsebb dolog, amit tehetsz.

Délután a Szezámot a leszállóegységekkel együtt felhozták az űrhajóra. Arago arra kérte Steergardot, tanácskozzak meg közösen a további eljárásmódot. Steergard azonnal nemet mondott. Semmiféle tanácskozás, értekezlet nem lesz, míg a program zárószakasza be nem fejeződik. A gammalézerrel fölszerelt ál-Hermész eltűnt a Sexta gömbje mögött, és teljes sebességgel a Quinta felé repült, útközben leadva a megbeszélt jelszavakat és válaszokat. Ügyelete után Tempe beszélni akart a parancsnokkal, de hiába. Steergard nem fogadott senkit, egyedül ült a kajütjében. A pilóta leliftezett a fedélközbe — de mégsem volt elég bátorsága hozzá, hogy a szerzetest meglátogassa, hát visszafordult, és az interkomon Gerbertet kereste, mert a kabinjában nem volt. A kantinban ült Kirstinggel és Nakamurával. A hajó manőverezett, hogy a hajtómű valamelyest működhessen; a bolygó árnyé kában maradtak, és volt egy kis gravitáció. Gerbert és a két másik éppen ebédelt, láttukra Tempének eszébe jutott, hogy hajnal óta nem evett semmit. Szó nélkül leült melléjük, miután egy szelet sültet meg rizst rakott a tányérjára, de amikor a villával hozzáért a húshoz, életében először rosszul lett a szürkésbarna rostok látványától — valamit azonban mégiscsak enni kellett, hát a konyhai leöntőbe dobta, ami a tányérján volt, és meleg vitaminos kását vételezett az automatából. Csak hogy legyen valami a gyomrában. Senki sem szólt hozzá, de amikor a tányért és az evőeszközt a mosogatógépbe rakta, Nakamura ránézett, és a maga finom kis mosolyával odaintette. Leült a japánnal szemben, aki papírszalvétával megtörölte a száját, várt, amíg Kirsting elmegy, és mikor hármasban maradtak Gerberttel, szokása szerint félrehajtva simára fésült fejét, várakozóan nézett a pilótára. Tempe megvonta a vállát, jelezve, hogy nincs semmi mondanivalója. Semmi.

— Ha elfordulunk a világtól, a világ nem tűnik el — szólalt meg váratlanul a fizikus. — Ahol gondolat van, ott kegyetlenség is van. Párban járnak. Ezt tudomásul kell venni, ha egyszer megváltoztatni úgysem lehet.

— És miért nem enged be magához senkit a parancsnok? — tört ki a kérdés a pilótából.

— Szíve joga — felelte a japán szemrebbenés nélkül. — A parancsnoknak, mint mindannyiunknak, meg kell őriznie az arcát. Akkor is, amikor egyedül van. Gerbert doktor szenved, Tempe pilóta szenved, én nem szenvedek. Arago atyát említeni se merem.

— Hogyhogy. maga nem szenved.? — értetlenkedett a pilóta.

— Nincs hozzá jogom — magyarázta nyugodtan Nakamura. — A modern fizika olyan képzelőerőt igényel, amely semmitől sem riad vissza. Ez nem az én érdemem, hanem elődeim adománya. Nem vagyok sem próféta, sem látnok. Kíméletlen vagyok, amikor kíméletlennek kell lenni, különben én sem tudnám megenni a húst. Valaki egyszer azt mondta: Nemo me impune lacesset. Szégyelli ezt most?

A pilóta elsápadt.

— Nem.

— Akkor jó. A barátja és kollégája, Harrach, színielőadást rendez. Fölvette a nagy harag álarcát, mint a démonok a mi kabukiszínházunkban. Nem kell sem haragudni rájuk, sem kétségbeesni, sem szánakozni, sem bosszút állni. És most már ön is tudja, miért. Vagy tévedek?

— Nem — mondta Tempe. — Nincs hozzá jogunk.

— No látja. A beszélgetést befejeztük. Harminc. — órájára nézett —.hét óra múlva a Hermész leszáll. Ki lesz akkor ügyeletes?

— Mi, mind a ketten. Így szólt a parancs.

— Nem lesznek egyedül.

Nakamura felállt, bólintott feléjük, és kiment. Az üres kantinban halkan zümmögött a mosogatógép, és enyhe szellőt keltett a légkondicionáló. A pilóta az orvosra pillantott, aki még mindig mozdulatlanul ült, az asztalra könyökölve, és a semmibe meredt. Tempe magára hagyta a kantinban, egy szót sem váltott vele. Valóban nem volt itt már miről beszélni.

A Hermész leszállása igen látványosra sikeredett. A bolygó kijelölt pontja felé ereszkedve, olyan erős tattüzet lövellt ki, hogy a láng, amelyet az űrben szanaszét szórt milliárd szemecske visszatükrözött, izzó tűként fúródott a tejfehér felhőrétegbe, a széttépett felhőpaplan a visszfényben rózsálló gomolyagokat lövellt szét — és ebben a tűz nyitotta ablakban az űrhajó elmerült, aztán eltűnt. A bolyhos felhőcsomók örvénylő mozgása kezdte elzárni a Quinta felhőbundájának ablakát, de mielőtt még elzárhatta volna, sárga villanás tört át a résen. Kilenc perc múlva — ennyi idő kellett a fénysebességgel száguldó jelzésnek, hogy a bolygótól elérjen hozzájuk — első és utolsó jelét küldte a másik Hermész adója a Sexta felé. A felhőtakaró még egyszer szétnyílt azon a helyen, de lassabban és szelídebben; és a vezérlőtermen, ahol ott ült az egész legénység, mintha rövid, fojtott sóhajtás futott volna végig.

Steergard, háta mögött a Quinta makulátlanul fehér, nagy korongjával, GOD-ot szólította.

— Add meg a robbanás analízisét.

— Csak sugárzási színképem van.

— Közöld a robbanás okát a színkép alapján.

— Nem lesz biztos.

— Tudom. Gyerünk.

— Igenis. Négy másodperccel a hajtómű kikapcsolása után a reaktor magja felrobbant. Közöljem a lehetséges okokat?

— Igen.

— Első lehetőség: az űrhajó tatját neutronsugárzás érte, gyors és lassú neutronok olyan megoszlásával, hogy átütötte a máglya egész burkolatát. A reaktor, noha ki volt kapcsolva, szaporítóként kezdett működni, és a plutóniumban exponenciális láncreakció ment végbe. Második lehetőség: a tatpáncélt hideg anomalon robbanófejes kumulatív töltet ütötte át. Közöljem az első variáns mellett szóló tényezőket?

— Igen.

— A ballisztikus típusú támadás szétrobbantotta volna az egész űrhajót. Neutroncsapás esetén lehetséges volt csak a motorházat megsemmisíteni, feltételezve, hogy a fedélzeten élőlények vannak, amelyeket szükségszerűleg sugárvédő fal választ el a motorháztól. Ismertessem a színképeket?

— Nem. Hallgass.

Steergard csak most vette észre, hogy a Quinta fehér fénye úgy ragyogja körül mint valami dicsfény. Nem nézve hátra, kikapcsolta a képet, és egy ideig hallgatott, mintha a gép szavait rendezné el magában.

— Van valakinek mondanivalója?

Nakamura felvonta szemöldökét, és lassan, valamiféle sajnálkozó tisztelettel, már-már szertartásosan közölte:

— Az első hipotézis mellett vagyok. Azt akarták, hogy az űrhajó hajtóműve tönkremenjen, de a legénység megússza a támadást. Sérülten, de élve. Hulláktól nem sokat lehet megtudni.

— Ki van más véleményen? — kérdezte a parancsnok. Mindenki döbbenten hallgatott — nem is annyira attól döbbentek meg, ami történt és ami elhangzott, mint inkább Steergard arckifejezésétől. A parancsnok olyan merev arccal, száját alig mozdítva beszélt, mintha az állkapcsa görcsöt kapott volna:

— Csak tessék, galambok, békesség és irgalom apostolai. szólaljatok már meg, dobjatok egy mentőövet. nekünk is, nekik is. Győzzetek meg, mondjátok, hogy most forduljunk vissza, és vigyük el a Földnek azt a szerény vigaszt, hogy vannak nála rosszabb világok. Őket pedig hagyjuk sorsukra, úgyis elpusztítják majd saját magukat. Tessék, beszéljetek. arra az időre én leteszem a parancsnokságot. Én egyszerű fickó vagyok, egy norvég halász unokája, aki magasabbra vitte mint amennyire a képességeiből futja. Meghallgatok minden érvet, vagy akár sértést, szidalmat, ha valaki úgy érzi, hogy rászolgáltam. Amit mondtok, kitörlöm GOD memóriájából. Tessék.

— Nem az alázat, hanem a gúny beszél belőled. A parancsnokság szimbolikus letétele ezen nem változtat — szólt Arago, előrelépve, mintha azt akarná, hogy jobban hallják. — De ha mindenkinek mindvégig lelkiismerete szerint kell cselekednie ebben a drámában vagy tragikomédiában, mert nem maga rendezte az élet színdarabját, és a szerepét előre megtanulni sem volt módja, én kimondom: ha gyilkolunk, azzal senkit és semmit meg nem mentünk. A Hermész álarca alatt fondorlat rejtőzött, a mindenáron kapcso latra törekvés álarca alatt pedig nem a tudás vágya rejtőzik, hanem bosszúállás. Bármit teszel is, ha nem fordulunk vissza, kudarccal végződik.

— És ha visszafordulunk, az nem lesz kudarc?

— Nem — válaszolta Arago. — Bizonyára tudod, milyen véresen sújthatsz le rájuk. De semmi többet ugyanilyen biztosan nem tudsz.

— Ez igaz. Befejezte, atyám? Ki akar még beszélni?

— Én.

Ez Harrach volt.

— Ha vissza akarsz fordulni, parancsnok, én mindent meg fogok tenni, ami csak módomban áll, hogy ezt megakadályozzam. Engem innen elcipelni csak úgy tudsz, ha bilincsbe versz. Tudom, hogy GOD diagnózisa szerint már nem vagyok normális. El is hiszem. De hát nincs közöttünk egy sem, aki még normális volna. A lelkünket kiraktuk, hogy megértessük velük, hogy mi nem fenyegetjük őket, négy hónapig tűrtük, hogy lövöldözzenek ránk, hülyének nézzenek, csapdába csalogassanak, a bolondját járassák velünk, és ha Arago atya itt Rómát képviseli, akkor emlékezzen rá, mit mondott a Megváltója Máténak: nem békességet hozni jöttem, hanem háborúságot. És hogy. de már így is túl sokat beszéltem. Szavazni fogunk?

— Nem. Amióta csalódniuk kellett, már öt óra eltelt, tehát nem húzhatjuk az időt. El Salam, kapcsold be a szolézert.

— Figyelmeztetés nélkül?

— Eső után köpönyeg lenne. Mennyi időre van szükséged?

— Kétszer tizenhat perc a jelszóra és a válaszra, plusz a célravezérlés. Negyven perc múlva vághat.

— Vágjon.

— A program szerint?

— Igen, egy óra hosszat. Nakamura, add be a képet. Aki nem akarja látni, elmehet.

A porálca felhői mögé rejtőzve, a Dzéta gerjesztette sugárzással, a szolézer éjjel egykor nyitott tüzet, tehát háromórás késéssel, mert Steergard tökéletes irányzást követelt, a sugárnak pontosan a fölött a hely fölött kellett metszenie a jéggyűrűt, ahol a csapdát állították nekik. Tehát meg kellett várni, amíg a bolygó a tengelye körül forogva a kívánt célpontot kínálja. Tizennyolc terajoule energiával csapott le a fénykard. A fotométerek megugrása mutatta, hogy az űrben láthatatlan, napenergiával fűtött marókés elsuhant mellettük, majd elérte a jéggyűrű külső peremét, és leszakította. A süket és néma, alig tenyérnyi kép megmutatta, milyen hatalmas erőt csapoltak le a napból, amikor az acélnál keményebb fénykard a sok ezer mérföldes jégkorongba ütközött. A csapás centrumában először szikrázó hasadék nyílt, fehér gomolyokban fröcskölt szét belőle a jégförgeteg, furcsa, görbült szivárványok remegtek körülötte. A jéggyűrű forrt, gőzölgött, gőze azonnal megfagyott és szétszóródott a fekete űrben az izzó centrum mögött, szalagokra bomló, hosszú, lebegő fátylat alkotva, amely a bolygó köré tekeredik. A fátyol azért kanyarodott a bolygó korongja mögé, mert a lézer a Quinta forgásirányával ellentétes irányban metszette át a gyűrűt. Steergard parancsa értelmében a jéggyűrű ferdén csillogó korongját úgy érte a csapás, hogy kibillentse dinamikus egyensúlyából. A szolézerben felhalmozott energia hétpercnyi terajoule-os metszéshez volt elegendő.

— Az elég — közölte GOD.

Valóban, a külső gyűrű már repedezett, a belső gyűrű pedig, amelyet a külsőtől hatszáz mérföldes rés választott el, a forgatónyomaték változásainak hatására csak úgy nyüzsgött a kavargó örvényektől. Amikor a sötétségben szétmorzsolódott jégtömbök sörényes felhői elérték a bolygó nappali féltekéjét, és eltűntek az éjszakai félteke árnyékában, a Quinta horizontja felragyogott, mintha egy második ikernap kelne fel mögötte szivárványok gőzölgő oszlopai között, és vérezné be hajnalpírral a felhőtenger még sima domborulatát. Az iszonyú katasztrófa csodálatos látványt nyújtott. Amint a gyűrű szétmorzsolódott, jégkristályok trilliói verték vissza a fényt, ez a kozmikus tűzijáték a háttér minden csillagát túlragyogta. Lélegzetelállító látványosság volt. A kormányteremben ülő emberek önkéntelenül elfordították tekintetüket a főlokátortól, amelynek monitorján közvetlenül a nap fölött excentrikusan remegett a lézergyémánt, és a főképernyőt nézték, ahol az impulzusmentes energiasugár folyamatosan hámozta le a fehér hófelhőben szikrázó jégrétegek repedező lemezeit.

Számíthattak-e amazok ekkora kataklizmára? A bolygóról úgy tűnhetett, mintha valami fantasztikus, folyamatos robbanás játszódna le magasan az égben, de a villámként felcikázó szivárványokat aligha látták, mert a jégtömbök milliárdjai már rájuk zuhantak. Gőzölgő jéghegyek süvítettek át a levegőn, zúdultak alá a foszlányokra tépett felhőkből, de nem látványosság volt ez azoknak, akik elpusztultak a mennydörgő jégzuhatag alatt.

Milyen vékonyka légkör övezte a bolygót innen a kormányteremből nézve! A csillagtechnikai amputálás óriási méreteit csak a térítő alatti övezetek lakosai láthatták teljes nagyságában, mielőtt elérte őket a hangsebességnél gyorsabb lökéshullám. A fotonsugár a szolézer nyílásánál milliméterről milliméterre haladt, és ezáltal a célnál több száz mérföldön morzsolta szét a jégkorongot — csak a bolygó legdélibb részén nem láthatták még, milyen őrjöngő erő veri szét a jéggyűrűt, amelyből percenként több száz köbkilométer jégzúzalék repül szanaszét. Most a felhőn belül, amely magasan a légkör fölé emelkedett, láthatóvá vált a lézer, amint tűzaknaként hasítja át a légkört. A spektrométerek már nem forró vízgőzt mutattak, hanem ionizált szabad oxigént és hidroxilcsoportokat. A vezérlőteremben a percek örökkévalósággá váltak. A jéggyűrű imbolyogni kezdett, mint egy repedező, lapos búgócsiga, elvesztette tiszta fényét, sötét repedések szaggatták szét. A bolygó északi féltekéje duzzadni kezdett, mintha magát a bolygó kérgét puffasztaná fel valami, pedig csak a jégzuhatag lendülete lökött ki az űrbe levegőt, tüzet és havat, az egyenlítőnél pedig a lézersugár kékesfehéren izzó fúrója az érintő mentén makacsul átfúrta a robbanás gombafelhőjét, ettől a Quinta felhőtakarója nyugaton zavaros gyöngyszínű síksággá sötétült, keleten tűzkitörések csapkodtak belőle a csillagok felé. Senki sem szólalt meg. Később, ezekre a percekre visszaemlékezve, rájöttek: csaknem teljesen bizonyosra vették akkor, hogy az ellentámadás nem maradhat el, hogy a Quinta-lakók legalábbis megpróbálják valahogyan viszonozni ezt a csapást, amely száz éve építgetett szferomachiájuk szívét érte, és már készülődnek, hogy lesújtsanak a kataklizma forrására, amely jól látható a napkorongon, hiszen ötszörte fényesebb nála, De semmi sem történt. A bolygónál szélesebb porfelhő fehér füstoszlopa emelkedett a Quinta fölé, cafatos gombafelhővé tágult, amelyben még mindig keresztül-kasul cikáztak a szivárványok, kegyetlenül szép volt, a metsző sugár pengéje még mindig tovább haladt, átvágta a ködfalakat, mint a nap és a bolygó között kifeszített, izzó aranyhúr. Úgy rémlett, maga a bolygó burkolódzik lassanként a tornyosuló gomolyfelhők fátylába, hogy megvédje magát ettől az oly valószínűtlenül vékony és oly pusztító sugártól, amely már az utolsó jégkérgeket hasogatta, már azok is elmerültek a légkörben, és csak a csapásoktól fel-felszakadó felhőburok mögül villantak még elő az agóniájában még mindig örvénylő jéggyűrű maradványai.

Steergard a hatodik percben kikapcsoltatta a szolézert. A benne maradt energiát meg akarta őrizni tartaléknak. A szolézer ugyanolyan villámgyorsan aludt ki, ahogy felvillant, és infravörös hullámhosszon tudatta velük, hogy elhagyja addigi pozícióját. Persze így, kioltott állapotban is gyerekjáték volt fölfedezni a Planck-színkép alapján, amely a kromoszféra közelében tartózkodó szilárd testek kényszersugárzását jellemzi. A rácsos szerkezetén elhelyezett kis kilövők ezért port lőttek köréje, a por felizzott a nap hevétől, és a szolézer ebben a takarásban változtatott helyet, rugalmasan összecsukódva, mint egy legyező.

GOD lázasan dolgozott. Regisztrálta a csapás következményeit, a számtalan műhold sorsát, amelyek alacsony pályán keringve, a robbanásoktól kitágult légkörbe kerültek, és tüzes parabolapályát leírva elégtek, azonkívül közölte, hogy a Hermész másolatát elpusztíthatták több billió gaussos térerősségű magnetodin támadással is. GOD még egy negyedik hipotézist is tartogatott számukra ebben az ügyben: implóziós kriotronbombák. A parancsnok utasította, hogy mindezeket az adatokat tekintse archívumi anyagnak.

Még mindig a Sexta árnyékában lappangtak stacionárius pályán, amikor Steergard hívatta Nakamurát és Polassart, hogy megmutassa nekik a kézzel írott ultimátumot. Adónak a holografikus szemeket használják majd, azok ugyan elpusztulnak a nem nekik való jelek kisugárzásától, de ennyi áldozatot megér az üzenet.

Egyértelmű a mondanivalója:

GYŰRŰTÖKET ELPUSZTÍTOTTUK VÁLASZUL AZ ŰRHAJÓNKAT ÉRT TÁMADÁSRA STOP ADUNK NEKTEK 48 ÓRA PIHENŐT STOP HA MEGTÁMADTOK VAGY NEM VÁLASZOLTOK ELSŐ LÉPÉSBEN ELSÖPÖRJÜK A LÉGKÖRÖTÖKET STOP MÁSODIK LÉPÉSBEN VÉGREHAJTJUK A PLANETOKLAZMA HADMŰVELETET STOP HA FOGADJÁTOK KÖVETÜNKET ÉS ÉPSÉGBEN VISSZATÉR AZ ŰRHAJÓNKRA AKKOR NEM HAJTJUK VÉGRE AZ ELSŐ ÉS MÁSODIK LÉPÉST STOP STOP STOP STOP

A japán megkérdezte, valóban kész-e a parancsnok elsöpörni a légkört. A bolygó kavitációjához, tette hozzá, nincs elegendő energiánk.

— Tudom. Nem söpröm el a légkört. Arra számítok, hogy elhiszik. Ami a szideroklazmát illeti, halljam Polassar véleményét. A végre nem hajtott fenyegetés mögött is tényleges erőnek kell állnia.

Polassar habozott.

— Veszélyesen túlterhelné a sziderátorokat. Éppenséggel át lehet fúrni a köpenyt. Ha megrendítjük a kontinentális lemezek alapját, a bioszféra elpusztul. Életben maradnak a baktériumok és a moszatok. Érdemes erről beszélni?

— Többet nem.

Mind a ketten szükségesnek találták a katasztrófa arányainak felmérését, ami roppant nehéz feladat volt. A Quinta zajfüggönyében keletkezett lyukak több száz adóállomás kieséséről tanúskodtak, de spinográfia nélkül még nagyjából sem lehetett megállapítani, mennyire pusztult el a műszaki infrastruktúra a nagy kontinensen. A kataklizma hatása már érződött a déli féltekén és a többi szárazföldön is. A szeizmikus tevékenység nagymértékben fölerősödött: a felhőtengeren foltok sötétlettek — alighanem minden vulkán magmát és jelentős ciánvegyület-tartalmú gázokat okád. GOD három-négytrillió tonnára becsülte a jégtömeget, amely a szárazföldekre és az óceánokba zuhant. Az északi félteke sokkal több kárt szenvedett mint a déli, de az óceán szintje mindenütt megemelkedett, a víz elöntötte a partvidékeket. GOD közölte: nem tudja megállapítani, hogy a jéggyűrű maradványaiból mennyi zuhant a bolygóra szilárd halmazállapotban, és mennyi olvadt el, mert ez a jégtömbök nagyságától függött, amelyről nincs pontos adat. Ha ezer tonnásnál nagyobbak voltak, akkor tömegüknek csak egy töredéke olvadt el a legsűrűbb légrétegekben. Konkrét arányt azonban nem tudott megadni.

Harrach, aki ügyeletes volt a kormánynál, nem vett részt a feje fölött, a vezérlőteremben folyó beszélgetésben, de hallotta, és váratlanul jelentkezett:

— Parancsnok, szót kérek.

— Megint? — fortyant fel Steergard. — Kevesled, ami történt? Még egyet oda akarsz sózni?

— Nem. Ha GOD jól mérte fel a helyzetet, negyvennyolc óra nem elég. Hiszen valahogy össze kell szedniük magukat.

— Túl későn csatlakoztál a galambokhoz — morogta Steergard.

A fizikusok azonban igazat adtak a pilótának. A válaszadás határidejét kitolták hetven órára. Nem sokkal ezután Harrach egyedül maradt. Átállította a kormányt automata vezérlésre, mert torkig volt azzal, hogy a Quintát nézze, kivált, mióta a számtalan vulkánkitörés rőtes füstje eloszlott a kavargó, fehér felhőtakaró fölött, és a bolygó sötétvörös lett, mint a piszkos, alvadt vér. Nem vértől vöröslött. Harrach tudta ezt, de nem akarta nézni. Steergard utasítása értelmében az űrhajó helyben keringett, mint egy emelődaru vízszintesen kinyújtott karja. Így a centrifugális erő pótolta a gravitációt, legerősebben itt az orrban érződött, a vezérlőteremben. A kantinban, ahová a legénység lement, a centrifugális forgás jóvoltából rendesen leülhettek az asztalokhoz, nem volt szükség akrobatamutatványokra, mint a súlytalanságban. A giroszkópos forgásra jellemző precessziós hatástól Harrach émelygett, pedig a Földön gyakran hajózott, és még oldalszélben sem lett tengeribeteg. Képtelen volt nyugton ülni. Megtörtént, amit akart. Józan ésszel nézve nem felelős a kataklizmáért. Biztos volt benne, hogy minden ugyanígy történik, ha ő nem hőbörög, és nem bocsátkozik elég modortalan vitába a semmiben sem vétkes Arago atyával. Nem, sem mi sem változott volna, ha ő szótlanul teszi a dolgát. Felugrott a pilótaszékből, és mihelyt felállt, akaratlanul is járkálni kezdett fel-alá az egész navigációs teremben. Csak így tudta levezetni égető haragját, amely megint a lelkét marta, visszatért, mint a bumeráng, és hajszolta, hogy ne várakozzon itt ölbe tett kézzel, tétlenül nézve a terajoule-os csapást elszenvedett bolygó éghajlati — remélhetőleg csak éghajlati! — zűrzavarát. Ha tehette volna, kikapcsolja a képet, de ezt nem volt szabad megtennie. Az ellipszoid formájú terem első szintjét körbefutó galéria választotta el az alsótól. Hintázó járással, mint tengerész a viharban, felszaladt, és körbefutott a galérián — ha valaki meglátja, még azt hihette volna, hogy éppen kocogni támadt kedve. Az alsó és felső szintet elválasztó rácsos gerendák úgy futottak öszsze, mint egy nagy kerék küllői, középen, a mennyezethez erősített keresztfejek között volt az operációs központ. Nyolc mély fotel vette körül a csonka kúphoz hasonló terminált. Oldalain minden fotel előtt üres, zöld monitor hunyorgott. A kerek asztal sima lapján feküdt az ultimátum eredeti vázlata, Steergard jellegzetes, dőlt betűs, erélyes kézírásával. Harrach belépett két fotel közé, és olyasmit tett, amit senki a világon nem feltételezett volna róla. Megfordította azt a papírlapot, hogy az üres oldala legyen felül, és körülnézett, nem látta-e valaki. De csak a hunyorgó képernyők hatottak olyan elevennek. Leült a fotelba, amelyikben a parancsnok szokott ülni, nézett jobbra-balra. Az ezüstszínű műanyag gerendák küllői között ék alakú ablakok nyíltak lefelé: lelátott a navigációs terembe, ott is hunyorogtak, villogtak a különféle színű jelzőlámpák, és még mindig rőtes fény áradt a főképernyőről — a Quinta zavaros fénye. Harrach az asztalra könyökölt, és arcát a tenyerébe temette. Ha tudna sírni, ha lehetne sírni, talán elsiratná ezt a Sodomát és Gomorrát.