A Kudarc

VADÁSZAT

A Dzéta aphéliumában, legnagyobb bolygóitól távol, Steergard elliptikus pályára vezette az űrhajót, hogy az asztrofizikusok elkezdhessék a Quinta megfigyelését. Mint az ilyen naprendszerekben lenni szokott, csóvájukat vesztett, régi üstökösök maradványai kóboroltak az űrben, darabokra törve és kőzetté szilárdulva, mert már oly sokszor megközelítették a napot. A szanaszét kószáló kőtömbök és porcsomók között GOD észrevett egy négyezer kilométerre lévő objektumot, amely nem hasonlított meteorra. A rádiólokátor visszaverődő sugara fémnek mutatta. Nem lehetett nagy vastartalmú magnetittömb, mert ahhoz túl szabályos volt az alakja. Mint egy lepke, amelynek rövid, vaskos potroha van, és a szárnyai helyén kétoldalt tompa csonkokat visel. Négy fokkal melegebb volt a jeges sziklatömböknél, nem forgott a tengelye körül, mint egy meteorhoz vagy üstökösmagtöredékhez illik, hanem csak repült egyenesen maga elé, a meghajtás minden nyoma nélkül. GOD megvizsgálta a színkép valamennyi sávjában, míg végül fölfedezte, mi tartja egyensúlyban: gyenge, ritka és ezért alig látható argonsugár. Lehet űrszonda vagy kis űrhajó.

— Megfogjuk ezt a lepkét — határozta el Steergard.

A Hermész üldözőpályára állt, és amikor már alig egy mérföldnyire volt zsákmányától, kilőtt egy markolós rakétát. A különös lepke háta fölé érkezve a csapda kitárta száját, és rácsattintotta fogsorait a lepke két oldalára. A tehetetlen jószág látszólag passzívan repült tovább a fogak szorításában, de kisvártatva fölmelegedett, és hátrafelé kilövellt gázsugara sűrűbbé vált. A monitoron, amely eddig azt mutatta, hogy a vadászat a program szerint folyik, kérdőjelek villantak fel.

— Bekapcsoljam az energianyelőt? — kérdezte GOD.

— Ne — mondta Steergard. A bolométert nézte. Az elfogott tárgy háromszáz, négyszáz, ötszáz Kelvin-fokra melegedett, de hajtósugara alig erősödött. A hőmérséklet görbéje megremegett, és lefelé hajlott. A zsákmány hűlni kezdett.

— Milyen meghajtás ez? — kérdezte a parancsnok. A vezérlőteremben mindenki hallgatott, hol a vizuális monitorra néztek, hol a látható fény sávján túli sugárzást mutató monitorokra. Csak a bolométer világított.

— A radioaktivitás nulla?

— Nulla — nyugtatta meg a parancsnokot GOD. — A sugárzás gyengül. Mit csináljak?

— Semmit. Várunk. Sokáig repültek így.

— Felvegyük a fedélzetre ezt az izét? — szólalt meg végül El Salam. — Vagy előbb átvilágítsuk?

— Nem érdemes. Már döglődik. már meghajtása sincs, és kihűlt. GOD, mutasd meg közelről.

A markoló elektronikus szemei himlőhelyes, fekete kérget mutattak.

— Idehozzuk? — kérdezte GOD.

— Még ne. Kocogtasd meg egypárszor. De csak módjával.

A markolóból ovális végű rugó nyílt ki. Módszeresen ütögetni kezdte a befogott tárgyat, pikkelyes hamut szórva.

— Lehet benne ütésálló detonátor — jegyezte meg Polassar. — Én azért átvilágítanám.

— Nem bánom — egyezett bele váratlanul Steergard. — GOD, spinografáld meg.

A Hermész orrából kilőtt két orsó alakú szonda utolérte a kövér lepkét, és a kellő távolságból közrefogta. A vezérlőterem felső monitorai életre keltek, összefonódó sávok, csíkok, árnyékok cikáztak rajtuk, közben a képernyők szélén felvillantak az atomok jelzései: szén, hidrogén, szilícium, mangán, króm, az oszlopok egyre magasabbak lettek, végül Rotmont megszólalt:

— Ezzel semmire se megyünk. Fel kell hozni a fedélzetre.

— Kockázatos — dünnyögte Nakamura. — Jobb lenne távirányítással szétszerelni.

— GOD? — kérdezte a parancsnok.

— Lehet. Öt-tíz órába telik. Elkezdjem?

— Ne. Küldd ki a teletomot. Vágja fel a páncélját a legvékonyabb helyen, és adjon képet a belsejéről.

— Fúróval?

— Igen.

A zsákmányt körülrajzó szondákhoz egy újabb csatlakozott. A gyémántfúró nem boldogult a burokkal, mert az se volt puhább nála.

— Csak lézerrel lehet — közölte GOD.

— Akkor azzal. Minimális impulzussal, hogy a belsejét meg ne olvassza.

— Nem kezeskedem érte — mondta GOD. — Mehet a lézer?

— Csak finoman.

A fúrófej visszahúzódott, és eltűnt. A rücskös felületen felizzott egy fehér pont, és mikor a füstfelhőcske eloszlott, a kiolvasztott lyukon át bebújt a teleobjektív feje. A monitoron kormos csövek látszottak, mindegyik egy domború lemezbe torkollott, és az egész kép kissé remegett. Ekkor GOD megszólalt:

— Figyelem! A spinográfia szerint az objektum középpontjában excitonok vannak, és a virtuális részecskék összenyomták a Fermi-féle konfigurációs teret.

— Értelmezés? — kérdezte Steergard.

— Több mint négyszázezer atmoszféra nyomás a fókuszban, vagy Holenbach-féle kvantumeffektus.

— Valami bomba?

— Nem. Valószínűleg a hajtóerő forrása. A hajtósugár tömege argon volt. Már kimerült.

— Felhozhatjuk ezt az izét a fedélzetre?

— Fel. A komplex energiamérleg nullával egyenlő.

A fizikusokon kívül senki sem értette, mit jelent ez.

— Felhozzuk? — kérdezte a parancsnok Nakamurától.

— GOD jobban tudja — mosolygott a japán. — És te mit mondasz?

El Salam bólintott. Bevontatták hát a trófeát az orrban lévő vákuumkamrába, és a biztonság kedvéért energianyelőkkel vették körül. Alig fejezték be ezt a műveletet, GOD máris újabb felfedezésről adott hírt. Észlelt egy objektumot, amely az előbbinél jóval kisebb, burkolata elnyeli a rádiólokátor sugarait, csak az anyag spinrezonanciája jóvoltából fedezte fel: hasas, szivar alakú tárgy, tömege nagyjából öt tonna. Megint kirepültek a szondák, és felizzítva a szigetelőköpenyt, kihámozták belőle a fémesen csillogó orsót. Reagálásra késztetni hiába próbálták. Hulla volt: oldalában kiolvasztott lyuk tátongott. A lyuk peremének állapota arról tanúskodott, hogy a sérülés nem túl régen keletkezett. Ezt a zsákmányt is felhozták a hajóra.

A vadászat tehát könnyen ment. A nehézségek csak akkor kezdődtek, amikor meg akarták szemlélni a terítékre került zsákmányt, és fel akarták boncolni a vadat.

Az első roncs, amely a csarnokban húsztonnás, ormótlan testével óriási teknősbékára emlékeztetett, rücskös kérgével elárulta, hogy legalább százesztendős, annyi lyukat ütöttek rajta a belé ütköző mikrometeorok és kozmikus porszemcsék. Pályája az aphéliumban a Dzéta legtávolabbi bolygójánál is messzebb nyúlt. A szilárd páncéllal ellátott teknősbéka anatómiája meglepte a boncolókat. A jegyzőkönyv két részből állt. Az első részben Nakamura, Rotmont és El Salam teljes egyetértésben leírták az objektum belsejében talált és megvizsgált berendezéseket, a második részben pedig kifejtették gyökeresen eltérő véleményüket a berendezések rendeltetéséről. Polassar, aki szintén részt vett a vizsgálatban, mindkét fizikus véleményét megkérdőjelezte. Ez a jegyzőkönyv annyit ér, mutatott rá, mint az egyip tomi piramisok leírása, amelyet pigmeusok készítenek. Hiába értenek egyet abban, hogy milyen anyagból épült az objektum, ez korántsem magyarázza meg a rendeltetését. A vénséges vén műholdnak sajátos energiaforrása volt. Piezoelektrit elemeket tartalmazott, ezeket egy olyan konverter töltötte fel, amilyennel a fizikusok még sohasem találkoztak. A tisztán mechanikus nyomáserősítők soklépcsős satujába préselt elektritek fellazulva áramot adtak, olyan adagokban, amelyeket egy fázisimpedanciás gátlórendszer szabályozott, de hirtelen, teljes kisülésre is képesek voltak, ha a páncél szenzorai rövidre zárták a gátlórendszert. Akkor az egész áram végigfut a kétcsévés indukciós tekercsen, és mágneses robbanással a levegőbe repíti. Az akkumulátorok és a köpeny között salakkal teli zsákok vagy zsebek voltak. Félig üveges erek haladtak át rajtuk, megkopott tükörbéléssel — talán erózió marta fényvezetékek. Nakamura feltételezte, hogy ez a roncs valamikor túlhevült, ettől alegységeinek egy része megolvadt, és szenzorai elpusztultak. Rotmont ezzel szemben úgy gondolta, hogy a lepusztulást hideg úton váltotta ki valami katalízis. Mintha valamiféle, kétségkívül élettelen mikroparaziták rágták volna szét a műhold elülső részének vezetékhálózatát. Méghozzá nagyon régen. A páncél belső felszínét több rétegben méhkaptárok sejtjeihez hasonló, de sokkal apróbb kamrácskák borították. Csak kromatográffal lehetett hamujukban felismerni a szilíciumsavakat, a kettős hidrogénkötésű aminosavak szilíciumos megfelelőit. A boncolók véleménye itt azután végleg külön utakra tért. Polassar ezeket a maradványokat a páncél belső szigetelésének tartotta, Kirsting viszont olyan rendszernek, amely félúton van az élő szövet és az élettelen anyag között — ismeretlen eredetű és szerepű technobiológia terméke.

Hosszan elvitatkoztak a jegyzőkönyvek fölött. A Hermész utasainak immár bizonyítékuk volt arra, milyen színvonalon állt a Quinta-lakók technikája száz évvel ezelőtt. Ennek a technikának az elméleti alapjai nagyjából összevethetők a huszadik század végi földi tudománnyal. De inkább az intuíció, mint a tárgyi bizonyíték, azt sugalmazta nekik, hogy az idegen fizika fejlődésének fő iránya már akkor eltért a földiétől. Sem szintetikus víruskutatás, sem technobiotika nem létezhet, ha előzőleg el nem sajátítják a kvantummechanikát, az pedig, mihelyt egy kissé nekilendül, elvezet az atommagok széthasításához és szintéziséhez. Ebben a korszakban a műholdak vagy kozmikus szondák legjobb energiaforrása a mikroatommáglya. Márpedig a műholdban a radioaktivitásnak semmi nyoma nem volt. Elképzelhető-e, hogy a Quinta-lakók átugrottak a nukleáris robbantások és láncreakciók szakaszát, s egyből ott termettek a következő szakaszban — abban, amikor a gravitációt már az erős kölcsönhatások kvantumaivá lehet konvertálni? Ennek ellentmond a vén műhold piezoelektrites eleme.

Még több fejtörést okozott a kettes számú zsákmány. Ennek negatívenergia-eleme volt, ilyen energia akkor keletkezik, ha a műhold majdnem fénysebességgel repül a nagy bolygók gravitációs terében. Pulzációs meghajtórendszerét szétzúzta az a valami, ami olyan pontosan telibe trafálta — talán egy gigajouleos lézerlövés. Radioaktivitást ez sem mutatott. Belső falait monomolekuláris szénvegyületek szálkötegei alkották — derekas eredmény a szilárdtest-technikában. Az energiakamra mögötti, szét nem zúzódott rekeszben megrepedt csövecskéket találtak, bennük szupravezető szálakkal, ezek sajnos ott szakadtak meg, ahol a legérdekesebb dolog következett volna, kesergett Polassar. Mi lehetett ott? A fizikusok már olyan találgatásokba bocsátkoztak, amilyenekre földhözragadtabb körülmények között gondolni sem mernének. Hátha az a roncs egy gyorsítót tartalmazott, amely bomlékony szupernehéz részecskéket állított elő? Anomalonokat? De minek? Ha személyzet nélküli kutatólaboratórium volt, ennek volna is értelme. De hogy az volt-e? És annak mi lehet az oka, hogy a megolvadt fém a sugártalálat helyén valami archaikus szikrakamrára emlékeztet? A szupravezető nióbiumötvözet pedig a szét nem repedt vezetékekben hézagokat mutat: endotermikus katalízis rágta szét. Mintha valamiféle „erovírusokat”, erodáló vírusokat juttatott volna oda az áram, vagy inkább a szupravezető. A legfurcsábbak a pusztulás parányi fókuszai, amelyek mindkét műholdban megtalálhatók. Ezeket nem okozhatta semmiféle erőszakos külső hatás. Többnyire a vezetékek csatlakozásait rágta szét valami, gömbölyű kis üregeket hagyva hátra. Rotmont, a vegyész, akit segítségül hívtak, aktív nagymolekulás mikrobafélék működésének eredményét ismerte fel ezekben a kis üregekben. Sikerült izolálnia jó pár ilyen parányt. Ami a formájukat illeti, aszink-ronikus kristályok voltak, és megőrizték szelektív agresszivitásukat. Némelyikük kizárólag a szupravezetőket támadta meg. Rotmont megmutatta kollégáinak az elektronmikroszkóp alatt, hogyan rágják bele magukat ezek az élettelen élősdiek a szupravezető szálba, vagyis a nióbiumvegyületbe — ezzel táplálkoztak, és a megemésztett anyag rovására szaporodtak. Rotmont úgy vélte, hogy ezek a „viroidok”, ahogyan elnevezte őket, nem keletkezhettek csak úgy maguktól a műhold belsejében. Feltételezte, hogy a készüléket még a szerelés folyamán fertőzték meg a viroidokkal. De minek? Ez valami kísérlet? Ahhoz nem kellett volna a műholdakat kilőni az űrbe.

Felmerült tehát a gondolat, hogy a műholdak építése folyamán szándékos szabotázs történt. Őszintén szólva igen kockázatos ötlet. Mert ha így fogják fel a dolgot, akkor a vizsgált jelenségek mögött valamilyen konfliktus rejlik. Ellentétes szándékok összeütközése. A legtöbben úgy vélték, ez a felfogás csak úgy bűzlik az antropocentrikus sovinizmustól. Biztos-e, hogy a két műholdnak nem lehetett valamilyen molekuláris szintű hibája? Valami élettelen rákos burjánzás a finom és bonyolult mikrostruktúrában? A vegyész kijelentette, hogy az első, régi műhold — az üldözéskor még lepkének nevezett teknősbéka — esetében ez a lehetőség kizárható. A másodiknál ez már nem ugyanilyen biztos. Bár nem értették, milyen célból épült a két kozmikus jármű, szembeszökő volt, hogy a két műhold építése közötti időben a technika nagyot haladt. Az „erovírusok” mégis megtalálták és szétrágták az érzékeny csatlakozásokat mind a két műholdban. A vegyész, miután rátalált erre a nyomra, már nem tudott és nem is akart letérni róla. A két zsákmányul ejtett műhold vezetékeinek mikroelektronikus vizsgálata gyorsan ment, mert az analizátor GOD irányításával végezte. Ha nem siettetik így a dolgot, egy év sem lett volna elég ehhez a nekrohisztológiához. Az eredmény: mind a két műhold bizonyos elemei egyfajta immunitásra tettek szert a katalitikus roncsolással szemben, mégpedig olyan szűkre szabottan célirányos módon, hogy nyugodtan beszélhetünk immunológiai reakcióról, az élő szervezetek és a vírusok analógiájára. A tudósok fantáziájában már felködlött a kép: mikroháború, amelyet katonák, ágyúk, bombák nélkül vívnak, s amelyben a legpontosabban célba találó titkos fegyver egy félkristályos pszeudoenzim. Ahogy az már lenni szokott, ha a vizsgálódó különösen makacs, a feltárt jelenségek egészleges értelme nemhogy egyszerűsödne, a munka során egyre újabb bonyodalmak mögé rejtőzik.

A fizikusok, a vegyész és Kirsting szinte már ki sem tették a lábukat a fedélzeti főlaboratóriumból. Az élettelen tápanyagon már tucatnyi típusú „védekező” és „támadó” vegyület szaporodott. Ám eközben elmosódott a határvonal az idegen technika szerves részei és a beléjük hatolt, pusztító valamik között. Kirsting rámutatott, hogy abszolút objektív értelemben ilyen határ egyáltalán nem vonható meg. Tegyük fel, hogy a Földön tartózkodik egy roppant bölcs szuperkomputer, amely semmit sem tud az élet jelenségeiről, mert elektronikus ükapái már elfelejtették, hogy valamiféle biológiai lények építették őket. Megfigyel és vizsgál egy embert, aki éppen náthás, beleiben pedig pálca alakú mikrobák vannak. Vajon szerves, természetes tulajdonsága ennek az embernek, hogy vírusok tartózkodnak az orrában, vagy nem? Tegyük fel továbbá, hogy emberünk a vizsgálat folyamán elesik, beveri a fejét, és az ütés helyén daganat keletkezik. Ez a daganat bőr alatti vérömleny. Megsérültek az erek. De azt is gondolhatná vala ki, hogy a daganat egyfajta védőpárna, amely azért jött létre, hogy a következő ütésnél jobban megvédje a koponyacsontot. Lehetetlen ez az értelmezés? Nekünk nevetségesen hangzik, de ez nem tréfa, hanem emberen kívüli megismerő beállítottság.

Steergard meghallgatta a bőszen vitatkozó szakértőket, de csak bólogatott, és adott nekik további öt napot a vizsgálódásra. Rájuk is fért. A földi technobiotika már egy fél évszázada egészen más utakon járt. Az úgynevezett „nekroevolúcióval” nem foglalkoztak tovább, mert nem tartották kifizetődőnek. Elképzelni sem tudták, hogy valaha is létrejöhet bármiféle „gépi fajteremtés”. De ki az, aki mérget vehetne rá, hogy a Quintán sem létezik ilyesmi? A parancsnok végül már csak azt kérdezte: a további felderítés lényeges tényezőjének kell-e tekinteni azt a hipotézist, hogy a quintai műholdak gyártói között konfliktus dúl? De a szakértők már olyan messzire jutottak az analízisben, hogy semmiféle biztos tényezőről nem akartak beszélni. A bizonyosság nem hipotézis, és a hipotézis nem bizonyosság. Ahhoz már eleget tudtak, hogy felfogják, mennyire ingatag kiindulóelvekre épül a tudásuk. Elkeseredésüket csak fokozta, hogy még a fiatalabbik roncsban sem találtak semmilyen kommunikációs rendszert vagy ahhoz hasonlót, semmit, ami legalább egy picikét hasonlítana ahhoz, ami a véges automaták elméletéből és az informatikából levezethető. Talán végleg szétrágták a viroidok azt a valamit, ami az ideghálózatnak megfelelne? De akkor is maradt volna nyoma. Legalább egy-két foszlánya. Talán maradt is, de ők nem tudják felismerni. Ha egy zsebszámológépet szétlapítanak egy hidraulikus préssel, ugyan ki tudná belőle levezetni Shannon vagy Maxwell elméletét?

Az utolsó tanácskozás rendkívül feszült hangulatban játszódott le. Steergard már nem is várt pozitív megállapításokat. Csak azt kérdezte: nem létezőnek tekinthetők-e a közvetett bizonyítékok, amelyek arra utalnak, hogy a Quinta-lakók elsajátították a csillagtechnikát? Ezt tartotta a legfontosabbnak. Ha sejtette is egyik-másik jelenlévő, miért lovagol a parancsnok ezen a kérdésen, nem szólt semmit. A Hermész lustán úszott a sötétségben, ők pedig az ismeretlenek dzsungelében botladoztak. A pilóták — Harrach és Tempe — némán hallgatták a tanácskozást. Az orvosok sem szóltak hozzá. Arago már nem viselte szerzetesi csuháját, és amikor beszélgettek — valahogy úgy adódott, hogy sokszor üldögéltek együtt négyesben a felső szinten, a vezérlőterem fölött —, sohasem említette azt, amit egykor mondott: „és ha ott a gonosz uralkodik?” Mikor Gerbert azt mondta, hogy a várakozásokat mindig lehűti a valóság, Arago nem értett egyet vele. Hány akadályt leküzdötték már, amelyeket elődeik a huszadik században leküzdhe tetlennek tartottak! Milyen simán ment az utazás, veszteség nélkül tettek meg fényéveket, az Euridiké pontosan beletalált a Hádészba, ők meg eljutottak a Hárpia csillaghalmaz kellős közepébe, és csak órák vagy napok választják el őket a lakott bolygótól.

— Úgy találja, atyám, ránk fér a pszichoterápiás kezelés? — mosolygott Gerbert. O volt az egyetlen, aki még mindig atyának szólította a dominikánust. Nehezére esett volna kollégát mondani.

— Csak az igazságot mondom, semmi többet. Nem tudom, hogy mi lesz velünk. Ez a tudatlanság a veleszületett állapotunk.

— Értem, mire gondol, atyám — tört ki Gerbert. — Hogy a Teremtő nem óhajtotta az ilyen expedíciókat, az efféle találkozásokat, a „civilizációk érintkezését”, és ezért választotta el őket a tér szakadékaival. Mi meg nemcsak kompótot főztünk a tudás almájából, de már éppen a tudás fáját fűrészeljük.

— Ha meg akarja ismerni a gondolataimat, állok szolgálatára. Én úgy vélem, a Teremtő semmiben sem korlátozott minket. De azt nem tudhatjuk, mi fog kinőni a tudás fájának oltványaiból.

A pilóták nem hallgathatták tovább a teológiai vitát, mert a parancsnok hívatta őket: a Quinta felé indultak. A navigációs pálya beállítása után a parancsnok megjegyezte:

— Nem számítottam rá, hogy ilyen hangulat fog eluralkodni a fedélzeten. Szép dolog a szárnyaló fantázia, de azért jobb, ha megvannak a határai. Ti is halljátok, miről folyik állandóan a szó: érthetetlen konfliktusok, mikrogépek, nanoballisztika, ilyen-olyan harcok. pedig ez az egész csak egy nagy rakás előítélet, ócska ballaszt, csak arra jó, hogy ne lássunk tisztán. Ha ennyire megijedünk egypár kibelezett roncstól, akkor elferdül a gondolkodásunk, és minden további lépésről azt hisszük majd, hogy őrülten kockázatos. Megmondtam ezt a tudósoknak, azért mondom el nektek is. Hát akkor: jó utat! A Septimáig GOD tarthatja az irányt. Utána ti legyetek a kormánynál. Állapodjatok meg, hogyan váltjátok majd egymást.

A hajtóművek már beindultak, volt némi gyenge gravitáció is. Harrach elment Tempével az Euridikéről elhozott régi könyvért. Amikor a kabin ajtajában elváltak, a jóval magasabb termetű Harrach lehajolt, mintha valami titkot akarna közölni, és megjegyezte:

— Tudta Bar Horab, kit tegyen ide a Hermészre. Igaz? Ismertél valaha jobb parancsnokot?

— Talán ismertem. Nem jobbat. Olyant mint ő.