A Kudarc

A HAJÓTÖRÖTT

Vakon és testetlenül tért eszméletre. Első gondolatai nem szavakból álltak. Kifejezhetetlen, vegyes érzések támadtak benne. Elúszott, eltűnt valahová, majd visszatért. Csak amikor visszanyerte belső beszédképességét, akkor tehette fel magában a kérdéseket: mitől rémültem meg? Mi ez a sötétség? Mit jelent ez? És miután ezt a lépést megtette, már azt is tudta gondolni: ki vagyok? Mi történik velem? Mozogni akart, hogy felismerje karjait, lábait, törzsét, tudva már, hogy van teste, vagy legalábbis lennie kellene. Ám egyetlen porcikája sem engedelmeskedett, meg sem moccant semmije. Nem tudta, nyitva van-e a szeme. Nem érezte a szemhéját, szeme rebbenését. Minden erejét megfeszítette, hogy kinyissa a szemét, és talán sikerült is. De semmi mást nem látott, csak ugyanolyan sötétséget, mint eddig. Ezek a fáradságos próbálkozások megint visszavitték a kérdéshez: ki vagyok? Ember. Ez a nyilvánvaló tény revelációnak tűnt számára. Úgy látszik, erősen éledezett már a tudata, mert rögtön ezután elmosolyodott magában, hogy no, ez aztán szép kis eredmény, ez a válasz. A szavak lassacskán tértek vissza, nem tudni, honnan, eleinte szétszórtan és összevissza, mintha halakat fogna ki ismeretlen mélységekből: vagyok. ÉN vagyok. Nem tudom, hol. Nem tudom: miért nem érzem a testemet? Most kezdte érezni az arcát, száját, talán az orrát, sőt meg is tudta mozdítani az orrcimpáit, bár ehhez óriási akaraterő kellett. Meregette a szemét minden irányba, és józanul okoskodva, mert a következtetés képessége is visszatért már, meg tudta állapítani: vagy megvakultam, vagy teljesen sötét van. A sötétségről az éjszaka jutott eszébe, az éjszakáról nagy térség, tele tiszta és hűvös levegővel, s ezen keresztül a légzés. Lélegzem-e? — kérdezte magától, és hallgatózva kémlelte a saját sötétségét, amely olyan hasonló volt a semmihez, és annyira különbözött tőle. Úgy rémlett neki, lélegzik, de nem úgy mint szokott. Nem működtette a bordáit, a hasizmait, érthetetlen módon lebegett, a levegő pedig magától hatolt belé és távozott belőle szelíden. Nem tudott másképp lélegzeni.

Volt már arca, tüdeje, szája és szemei, de semmit sem látott. Elhatározta, hogy ökölbe szorítja a kezét. Pontosan emlékezett, hogy mik azok a kezek, és hogyan kell őket ökölbe szorítani. Mégsem érzett semmit, és ekkor újra feltámadt benne a szorongás, immár racionális félelem, mert józan okoskodásból adódott: vagy megbénultam, vagy elvesztettem a karjaimat, és alighanem a lábaimat is. Ám ez a következtetés hamisnak tetszett — hi szen tüdeje van, ez biztos, és még sincs teste. Sötétségén és félelmén távoli, egyenletes, tompa hangok hatoltak át — a vére? És a szíve? Az dobog. Most megjött az első híradás a külvilágból: beszédet hallott. Rögtön működésbe lépett a hallása, de még tökéletlenül — tudta, hogy két ember beszélget, mert megkülönböztette a két hangot, de nem értette, mit mondanak. Ismerős nyelven beszéltek, de a szavak elmosódottan jutottak el hozzá, mint a párás üvegen vagy ködön át nézett tárgyak. Erősen figyelt, hallása lassan kiélesedett, és furcsa dolog történt — a hallása révén kilépett önmagából. Ezáltal valamilyen térbe került, amelyben volt fent és lent, jobbra és balra. Hirtelen még az is eszébe jutott, hogy ez gravitációt jelent, aztán egész figyelme a hallásában összpontosult. Két férfi hangját hallotta, az egyik magasabb és halkabb, a másik mély bariton, és mintha egészen közel volna. Hátha ő is képes volna megszólalni, ha megpróbálná? Előbb azonban még fülelni akart, nemcsak kíváncsiságból és reménykedve, hanem azért, mert gyönyörűséges dolog volt ilyen jól hallani és egyre pontosabban megérteni a beszédet.

— Én még héliumban tartanám — ez volt a közelebbi hang, amely magas, testes férfi képzetét keltette, olyan sok erő volt benne.

— Én nem — mondta a távolabbi és fiatalabb.

— Miért? Ártani nem árthat.

— Nézd az agyát. Nem, nem a calcarina. A jobb temporalis. A Wernicke. Látod? Már hall minket.

— Az amplitúdó kicsi, nem hiszem, hogy megérti, amit hall.

— Már mind a két homloklebeny, tulajdonképpen a normális állapot.

— Látom.

— Tegnap alfa még alig mutatkozott.

— Mert hibernálva volt. Ez normális. Akár érti, akár nem, még mindig túl sok a nitrogén. Növelem a héliumot.

Hosszú csönd és halk lépések.

— Várj csak, ide nézz.

Ez a bariton volt.

— Felébredt, nahát.

A folytatást nem hallotta, suttogtak. Már világosan tudott gondolkodni. Kik beszélnek itt? Orvosok. Baleset ért? Hol? Ki vagyok? Egyre gyorsabban gondolkodott, amazok pedig egymás szavába vágva sugdolóztak.

— Jó, a frontálisak kifogástalanok, de a talamusszal valami nem stimmel, kapcsold alacsonyabbra, nem ismerem ki magam. Add az Aszklepioszt. Vagy inkább a medikomot, Ez az. Élesítsd ki a képet. A köztiagy?

— Majdnem nullán áll. Ez furcsa.

— Inkább az a furcsa, hogy nem a nullán áll. Mutasd a légzésközpontot, mhm.

— Serkentsem?

— Nem, minek? Még nem tud magától lélegezni. Így biztosabb. Csak a kiazma fölött.

Valami pendülés.

— Nem lát — mondta csodálkozva a fiatalabbik hang.

— A kilencese már működik. És hogy lát-e valamit, az mindjárt kiderül.

A hallgatásban, a csöndben fémes kattanások jutottak el hozzá. És sötétségébe halvány, szürkés derengés úszott be.

— Ez az! — örvendezett a bariton. — Csak a szinapszisokon múlott. A pupillái már egy hete reagáltak. Egyébként — folytatta halkabban — nem fog tudni.

Érthetetlen suttogás.

— Agnózia?

— Dehogy. Jó volna, ha, nézd a felső szintet.

— Helyreáll a memóriája?

— Nem tudom. Vagy igen, vagy nem. Vérkép?

— Rendben.

— Szív?

— Negyvenöt.

— Szisztolés vérnyomás?

— Száztíz. Mi lenne, ha már lekapcsolnánk?

— Inkább ne. Várj. Adunk egy kis impulzust a gerincvelőnek, Úgy érezte, megrándul benne valami.

— Visszatér az izomtónus, látod?

— Nem nézhetem egyszerre a miogramot és az agyat. Mozog?

— A kezével, összevissza.

— És most? Figyeld az arcát. Hunyorog?

— Kinyitotta a szemét. Lát?

— Még nem. Mennyire reagálnak a pupillák?

— Négy luxra. Adok rá hatot. Lát?

— Nem. De érzékeli a fényt. Talamikus reakció. A medikom igazítsa meg az elektródákat, és adjon áramot. Ez az! Remek.

A ködben meglátott maga fölött valami halvány rózsaszínű és csillogó dolgot. És hallotta a hangot, meg a lélegzetvételt minden mondat után:

— Élni fogsz. Egészséges leszel. Ne próbálj beszélni. Ha megértettél, hunyd be kétszer a szemed. Kétszer.

Megtette.

— Nagyszerű. Beszélni fogok hozzád. Ha nem értesz, hunyoríts egyszer.

Nagyon igyekezett pontosabban kivenni azt a halvány és rózsaszínű valamit, de nem sikerült.

— Próbál megnézni téged — hallotta a távolabbi, másik hangot.

Honnan tudhatja?

— Látni fogsz engem is, meg mindent — mondta lassan a bariton. — Türelmesnek kell lenned. Érted?

Igent intett a szemhéjaival.

Meg akart szólalni, de csak valami hörgés támadt benne.

— Ne, ne — intette ugyanaz a hang. — Beszélgetni még korai. Nem tudsz beszélni, mert cső van a gégédben. Azon át kapod a levegőt. Még nem magad lélegzel, mi lélegeztetünk. Érted? Akkor jó. Most aludni fogsz. Amikor majd felébredsz és kipihented magad, akkor beszélgetünk. Mindent meg fogsz tudni, most pedig, altasd el, Viktor, de lassan, szép álmokat.

Nem látott többé, mintha benne aludt volna ki a fény, és nem fölötte. Nem akart elaludni. Talpra akart ugorni. De már az a sötétség is, amely ő volt, szétfolyt és eltűnt. Sokat álmodott, különös, szép álmai voltak, olyanok, amelyeket nem lehet megjegyezni, sem elmesélni. Sok valamivé vált szét, amelyek egyszerre érzik a dolgokat. Elúszott valahova messzire, és visszatért. Embereket látott, felismerte az arcukat, de nem tudott rájönni, kicsodák. Néha csak a látása maradt meg, s az korlátlanul szárnyalt, láthatatlan napok fényességével volt tele. Úgy rémlett, évszázadok múlnak el ezekben az álmokban és a közöttük lévő ürességben. Hirtelen feleszmélt. Nemcsak tudata, hanem teste is lett. Hanyatt feküdt, bolyhos, puha takaróba burkolva. Megfeszítette hátizmait. Bizseregtek a combjai. Fölötte halványzöld, lapos mennyezet volt, mellette vezetékek és üvegek csillogtak, de nem tudta oldalt fordítani a fejét. Rögzítette valami, egy homlokáig nyúló, puhán, rugalmasan tapadó fejtámasz. A szemét már könnyedén tudta mozgatni. Egy átlátszó fal mögött valamiféle készülékek ágaskodtak, látótere határán lámpácskák villogtak, és hamarosan észrevette, hogy ezek öszszefüggnek vele, mert ha mellkasát teleszíva, mélyebbet lélegzett, a lámpácskák ugyanabban a ritmusban felfénylettek. Ott pedig, ahová tulajdonképpen már nem látott el, egyenletes, monoton, lassú ütemben rózsállott valami, és ez a rózsaszínű lüktetés is az ő ritmusát követte — az ő szívverését. Semmi kétség: kórházban van. Tehát baleset érte. Miféle és hol? Szemöldökét ráncolva várta, hogy a magyarázat előbukkanjon az emléke zetéből, de hiába. Mozdulatlanul behunyta a szemét, minden akaraterejét erre a kérdésre koncentrálta, de nem jött válasz. Már nem érte be azzal, hogy kedvére mozgathatná a lábait, karjait, ujjait, ha nem volna takaróba burkolva. Igyekezett megköszörülni a torkát, nyelve a fogai belső felületéhez ért, végül megszólalt:

— Én. Én!

Megismerte a saját hangját. De hogy kié ez a saját hang, azt nem tudta, és nem értette, hogy ez miként lehetséges. Szabadulni próbált a szoros takaró alól, többször is megfeszítette az izmait. Ekkor furcsán hirtelen ólmos álmosság zuhant rá, és tudata megint kihunyt, mint az eloltott lámpa fénye.

Nem számolta a múló napokat. Az űrhajón az életciklust egyezményes, egyszerű módon a földi ritmushoz igazították. Nappal valamennyi fedélzeten, folyosón, a szelvények közötti átjáró alagútban nappali világosság volt. Tízkor kezdett esteledni, gyengült a mennyezetről és a falakból áradó aranyosfehér fény, nagyjából egy óra hosszat kékes félhomály uralkodott, aztán kialudt a világítás, csak a folyosók mennyezetén sorakozó éjszakai lámpák vezették a magányos vándort. Az éjszakát szerette ugyanis a legjobban. Nappal is szabadon járkálhatott az Euridikén — minden helyiségbe bemehetett, biztosították, hogy senkit se zavar, csak járkáljon, kérdezősködjön kedvére, de ő jobban szeretett éjszaka kóborolni.

Már jó erőben volt, reggelenként a tornateremben edzette magát, aztán iskolába ment. Ezt persze csak ő nevezte így. Leült a Memnor elé, hogy a képzettársításokat keltő szavak és képek segítségével élesztgesse memóriáját, és egyben megtanulja azt, ami oly nagyon idegen. A végtelenül türelmes gép előtt, amely semmiféle érzést, csodálkozást, fölényt nem tud kimutatni, ő sem jött zavarba. Ha valamit nem értett, a Memnor elmagyarázta képi segédeszközökkel, egyszerű ábrákkal, ügyesen alkalmazva az oktatóprogramokat, amelyeket más számítógépek memóriájából hívott elő. A holotéka archív részlegében sok tízezer film volt, illetve nem is film — fénykép, de nem olyan mint a régi fényképek, mert minden előhívott kép valóságos környezetté vált, minden ige testté lőn, bár csak időleges és tünékeny testté. Ha akarta, bejárhatta a piramisok belsejét, a gótikus katedrálisokat, a Loire menti kastélyokat, a Mars holdjait, városokat, erdőket, de ezt csak azért tette, mert tudta, hogy az effajta vizuális jelenségek a terápia fontos részét alkotják. Az orvosok igyekeztek úgy bánni vele mint a legénység akármelyik tagjával, sohasem mint pácienssel, sőt az volt a benyomása, hogy némileg kerülik, mintha csak hangsúlyozni akarnák, hogy semmiben sem különbözik a többiektől.

Vizuális memóriája már visszatért, számos élettapasztalattal együtt, ismét tudta mindazt, amit navigátorként és járótorony-kezelőként tudott. Persze, az űrhajók éppúgy megváltoztak mint a bolygóképek, tehát nagyjából úgy érezte magát, mintha egy tengerész a vitorlás hajók korából hirtelen az óriási óceánjáró luxushajók korába csöppenne. De tudásának hézagait kellő szorgalommal ki tudta tölteni. Elavult ismeretei helyett újakat tanult meg. Annál keservesebb volt beletörődnie, hogy sok mindent talán végleg elfelejtett. Egyetlen nevet sem tudott felidézni magában, a sajátját sem. És ami még furcsább, a memóriája mintegy kettéoszlott. Az, amit valaha átélt, halványan, de részletekben gazdagon éledt fel benne, olyasformán, ahogy a szülői ház zugaiban sok év múlva föllelt gyermekkori kacatok nemcsak képeket varázsolnak elő az emlékezetből, hanem érzelmi aurát is. Egyszer például a fizikusok műhelyében a desztillátorból kipárolgó kesernyés szag szempillantás alatt felidézett benne egy réges-régi képet, de nemcsak egy képet, hanem sokkal többet: világosan látta magát, noha éjszaka volt, egy repülőtéren, ahová a véletlen sodorta — nemcsak látta magát, ott állt a még izzó fúvókák alatt, frissen megmenekült űrhajója alatt, érezte a nitrátfüstnek ugyanezt a szagát, és valami nagy boldogságot, amelyről akkor semmit sem tudott, csak most értette meg, az emlék hatására. Nem mesélte el a dolgot Gerbert doktornak, pedig tulajdonképpen el kellett volna mesélnie, hiszen Gerbert a lelkére kötötte, hogy azonnal jöjjön el hozzá, ha valamilyen meglepő emlékkép feltámad benne, mert az ilyen reminiszcenciák a memória betemetett tájairól villannak fel, és ott kell a mélybe ásni, nem a pszichoterápia kedvéért, hanem hogy utakat törjenek az agyban, ébresztgessék és segítsék egyre teljesebben magára találni. Ésszerű tanács volt, Gerbert ért a szakmájához, ő pedig ésszerű embernek tartotta magát, mégis eltitkolta ezt az esetet az orvos elől. Úgy látszik, lényeges jellemvonása, hogy hallgatag. Nem szeret beszélni magáról, még kevésbé ilyen intim vallomásokat tenni. Különben is úgy gondolta: nem kutya ő, hogy egy szagról jusson eszébe, kicsoda. Persze belátta, hogy ez buta gondolat. Távol állt tőle, hogy okosabbnak tartsa magát az orvosoknál, de azért csak kitartott a döntése mellett.

Gerbert hamar kiismerte, milyen tartózkodó. Szavát adta neki, hogy a Memnorral folytatott társalkodásait nem rögzítik, és ő maga törölheti az oktatógép memóriáját minden szeánsz után, ha akarja. Meg is tette. A gép előtt nem voltak titkai. A Memnor segítségével rengeteg emlékét sikerült rekonstruálni, csak az emberi neveket nem — köztük a sajátját. Végül aztán egyenesen rákérdezett.

A gép sokáig hallgatott. A memóriatréningnek nevezett emlékidézés egy elég furcsán berendezett kajütben folyt. Volt itt egypár óvilági holmi, valóságos múzeumi darabok, udvari stílusban, ívelt lábú, aranyozott kis fotelok, a falakon régi holland mesterek festményei — azok, amelyekről eszébe jutott, hogy valaha a kedvencei voltak, aztán feltűntek itt, hátha segítenek. A festmények többször változtak, a cirádás keretekbe foglalt vászon pedig nem volt vászon, bár tökéletesen utánozta a vászon szövését és az olajfesték pici göröngyeit. A Memnor azt is elmagyarázta neki, hogyan készülnek ezek a tökéletes, ideiglenes másolatok. Maga az oktatógép láthatatlan volt, persze senki sem dugta el, de hát nem lévén egyéb mint az Aszklépiosz alrendszere, amelyet ezekhez a beszélgetésekhez elkülönítettek, nem öltött a kajütben olyan formát, amely a tanítvány hangulatát megzavarhatta volna, de hogy a hajótörött mégse csak a levegőbe beszéljen, ne is mikrofonba vagy a falnak szónokoljon, idevarázsolták neki a szobába Szókratész mellszobrát, akit ismert a görög mitológiából. Vagy talán a filozófiából. Az eléggé csapzott hajú beszélgetőpartner kőszobornak látszott, de időnként mégis élénk mimikával színezte vitáikat. A tanítványnak ez nem tetszett — valahogy ízléstelennek találta. De nem tudott semmilyen más konkrét formát kitalálni, Gerbertet sem akarta zavarni, hát inkább hozzászokott a szakállas archoz, és ha valami kényes témát akart megpendíteni, inkább fel-alá járkálva beszélt hozzá, nem nézve rá, mintha saját magához beszélne. Az ál-Szókratész ezúttal tétovázni látszott, mintha túl nehéz problémán töprengene.

— Nem tudok neked kielégítő választ adni. Nem túl jó az embernek, ha teljesen megismeri testi és lelki szerkezetét. A teljes megismerés kijelöli az emberi lehetőségek határát, ezt pedig az ember annál rosszabbul viseli, minél hajlamosabb arra születése óta, hogy szándékaiban ne ismerjen korlátokat. Ennyit előszörre. Másodszor, a nevek másképp rögződnek az emlékezetben mint a beszéddel kifejezett egyéb fogalmak. Miért? Mert a nevek nem alkotnak semmiféle összefüggő rendszert. Tisztán egyezményesek. Mindenkit hívnak valahogy, de hívhatnák egészen másképp is, attól még ugyanaz az ember lenne. A keresztneveket a véletlen határozza meg, a szülők képében. Sem a keresztnévnek, sem a vezetéknévnek nincs logikai és fizikai szükségszerűsége. Ha megengeded, hogy filozófus lévén, egy kis bölcseleti kitérőt tegyek, létezni csupán a dolgok és viszonylataik léteznek. Embernek lenni annyi mint bizonyos dolognak lenni, itt most mellőzhetjük, hogy élő dolognak. Testvérnek vagy apának lenni, az már viszonylat. Mármost ha egy újszülöttet minden módszerrel megvizsgálsz, mindent fölfedezhetsz benne, eljutsz egészen a genetikai kódjáig, de nem tudhatod meg a nevét. A világot az ember megismeri. A neveket csak megszokja. Ez a különbség a mindennapi életben nem érződik. De aki kétszer jött világra, az tapasztalja. Nincs kizárva, hogy eszedbe fog jutni a neved. Akármelyik pillanatban megtörténhet. Az is lehet, hogy sohasem jut eszedbe. Ezért tanácsoltam neked, hogy válassz legalább egy ideiglenes nevet. Nincs abban semmi becstelenség vagy hazugság. Abban a helyzetben leszel, mint a szüleid voltak a bölcsőd felett. Ok sem tudták, mielőtt összeházasodtak, hogy milyen nevet fognak neked adni. Mikor megszülettél, választottak neked egy nevet, aztán később, évek múlva, már el sem tudták volna képzelni, hogy van valami más, igazibb, veled született neved, és hogy ők nem azt adták neked.

— Elég dodonai módon beszélsz — mondta erre, leplezni próbálva, milyen érzékenyen érintették a haláláról szóló szavak. Nem értette, miért reagál így a jól ismert tényre, mikor pedig inkább ugrálhatna örömében, hogy feltámadt. — Különben sem a keresztnév érdekel. Tudom, hogy a vezetéknevem P-vel kezdődik. Összesen négyvagy hatbetűs. Parvis vagy Pirx. Tudom, hogy a többieket nem sikerült megmenteni. Jobb lett volna, ha nem mutatják meg nekem azt a listát.

— Arra számítottak, hogy magadra ismersz.

— Nem választhatok vaktában. Mondtam már neked.

— Tudom, és megértem az indítékaidat. Te az olyan emberek közé tartozol, akik nem sokat törődnek saját magukkal. Mindig ilyen voltál. Szóval nem akarsz választani?

— Nem.

— És felvenni valamilyen keresztnevet?

— Azt sem.

— Hát akkor mit akarsz?

— Nem tudom.

Talán hallott volna még egy-két meggyőző tanácsot, de most először, amióta ebbe a kajütbe jár, élt azzal a jogával, hogy törölje a memóriából a géppel folytatott összes beszélgetése tartalmát, és mintha ezt még kevesellné, a következő gombnyomással eltüntette a görög bölcs mellszobrát is. Ekkor valami értelmetlen, de mélységes, kaján elégtételt érzett, mintha meggyilkolta volna, méghozzá gyilkosság nélkül, azt, aki előtt túlságosan kitárulkozott, és aki, Senki lévén, olyan józanul és megfellebbezhetetlenül igazgatta az ő tanácstalanságát. Siralmas pótcselekvés volt ez, érv helyett, és meg is bánta, hogy így vett búcsút egy ártatlan eszköztől. De mivel szegény eszköznek igaza volt abban, hogy ő nem annyira önmagát akarta megtalálni a világban, mint inkább önmagában a világot, visszafojtotta hiábavaló dühét, szégyenkezését, és nagyjából meg is feledkezett róluk, inkább olyan dolgokkal kezdett foglalkozni, amelyek fontosabbak a saját múltjánál. Volt mit tanulnia. A Földön kívüli civilizációk keresésének legnagyobb és utolsó terve, a KÜKLOPSZ-terv tízegynéhány év után kudarcot vallott. Így vélekedtek azok, akik értelmes jelzéseket próbáltak kiolvasni a csillagok sugárzásából. A Hallgató Világegyetem rejtélye, a Silentium Universi, a földi tudománynak szóló kihívássá növekedett. A huszadik század alkonyán egy maroknyi asztrofizikus szélsőséges optimizmusa megfertőzött sok ezer más szakembert, a laikusokról már nem is beszélve. Ez a bizakodás aztán a visszájára fordult. A milliárdok, amelyeket rádióteleszkópok építésébe fektettek, hogy a csillagok és galaktikák millióinak sugárzását elemezzék, nem vesztek ugyan kárba, mert számos új fölfedezéshez vezettek, de a „Másik Értelem” várva várt hírét ezek sem hozták meg. Az orbitális űrállomásokon elhelyezett teleszkópok néhányszor elcsíptek egy-egy sajátosan viselkedő hullámsávot, ami újabb tápot adott a halványuló reményeknek. Ha ezeken a sávokon értelmes jelzés jött is, a vétel rövid volt, hamarosan megszakadt, és nem tért többé vissza. Lehetségesnek látszott, hogy a Nap körüli térséget ismeretlen csillagközi címzetteknek szóló üzenetek tűi döfködik át, megpróbálták hát megfejteni ezeket a feljegyzéseket, számtalan módszerrel, de mindig hiába. Nem sikerült teljes biztonsággal megállapítani, hogy ezek az impulzusok valóban jelzések-e. A hagyomány és az óvatosság szavára hallgatva, a szakértők úgy nyilatkoztak, hogy az efféle jelenségek egyszerűen a csillaganyag termékei, a legkeményebb sugárzást véletlenül koncentrálják keskeny sávokká vagy tűkké az úgynevezett gravitációs lencsék. A megfigyelés alapszabálya az volt, hogy természetes jelenségnek kell minősíteni mindent, ami nem nyilvánvalóan mesterséges eredetű. Az asztrofizika pedig már oly nagyot fejlődött, hogy minden alkalomra volt a tarsolyában egy hipotézis, amely pontosan „kimagyarázta” az észlelt sugárzást, anélkül, hogy bármiféle értelmes feladókra kellett volna hivatkozni. Paradox helyzet alakult ki: minél nagyobb számú elméletet produkált az asztrofizika, annál nehezebb lett volna bebizonyítani egy értelmes jelzés hitelességét. A huszadik század végén a KÜKLOPSZ-terv szószólói terjedelmes katalógust állítottak össze: milyen kritériumok alapján lehet megkülönböztetni azt, amit a természet gazdag erői egyáltalán képesek lehetnek létrehozni, attól, ami már semmiképpen sem lehet pusztán a természet műve, ennélfogva „kozmikus csodának” látszik? Földi viszonylatban példa lehetett az utóbbira, ha egy fa lehulló levelei betűket formálva, értelmes mondatot alkotnak, vagy ha egy folyó homokpartján a kisodródó kavicsok köröket és érintőket, vagy eukli deszi háromszögeket rajzolnak ki. A tudósok így amolyan tízparancsolatot állítottak össze, amelynek a Földön kívüli jelzések feladói kötelesek eleget tenni. A következő század elején aztán törölni kellett a kritériumlistának majdnem a felét. Nemcsak a pulzárok, nemcsak a gravitációs lencsék, nemcsak a csillagközi gázfelhők mézerei, nemcsak a galaxisok közepének roppant anyagtömegei bolondították el a megfigyelőket ezerféle szabályos, ismétlődő, sajátos rendszert követő impulzussorozattal. A „feladók tízparancsolatának” érvénytelenné vált tételei helyett újabbakat találtak ki, majd hamarosan ezeket is törölni kellett.

Ebből eredt az általános pesszimizmus — az a meggyőződés, hogy a Föld nemcsak a Tejútrendszerben egyedi jelenség, hanem a spirális galaxisok milliárdjaiban is. A tudomány, méghozzá éppen az asztrofizika további fejlődése után megkérdőjelezte ezt a pesszimizmust. Igencsak hitelesen hangzott az új elv, az antropikus elv fogalma: a kozmikus energia és anyag tulajdonságaival szorosan összefügg, hogy a világegyetem ténylegesen olyan, amilyen, és hogy ténylegesen létezik benne élet. Ha tehát a kozmoszban emberek vannak, akkor nagyon valószínű, hogy született élet a Földön kívül is. Sorra keletkeztek hát az elméletek, amelyek összeegyeztették a világegyetem életteremtő voltát a hallgatásával. Számtalan bolygón keletkezik élet, de értelmes lényeket csak rendkívüli körülmények igen ritka találkozása szül.

Nem az a baj, hogy túl ritkán keletkezik élet, hanem az, hogy többnyire nem fehérje alapú. Ismeretes, hogy a szilícium éppen olyan sokféle vegyületet képes alkotni mint a szén, a fehérjék építőköve, márpedig a szilícium alapú evolúciók sohasem jutnak el az értelem szakaszába, vagy az értelem egy más fajtáját fejlesztik ki, amely nincs semmilyen rokonságban az emberi szellemmel.

Nem az a baj, hogy az értelem felvillanásai különböző formájúak, hanem az, hogy rövid ideig tartanak. Az élet fejlődésének csak a korai szakaszai tartanak évmilliárdokig. A főemlősök, ha egyszer már kialakultak, százezer vagy kétszázezer év múlva óhatatlanul eljutnak a robbanásszerű technikai fejlődéshez. A technika robbanása nemcsak egyre gyorsabban emeli őket a természet erőinek egyre magasabb szintű hasznosítása felé. Ez a robbanás — mert a kozmikus óra szerint valóban robbanás — szét is szórja a civilizációkat, mindegyik más irányban fejlődik, nem érthetnek szót egymással. Sohasem találkozhatnak az értelem közösségében, mert ilyen közösség nem létezik. Antropocentrikus babona csupán, amelyet korunk embere a legősibb hiedelmekből és mítoszokból vett át. Értelem sokféle lehet, és éppen azért hallgat az ég, mert olyan sokféle van. Dehogy, de hogy, állították más hipotézisek. A talány megfejtése sokkal egyszerűbb. Az élet fejlődése, ha értelmet szül, ezt egyedi véletlenek sorozata révén teszi. Az értelmet már bölcsőjében megsemmisítheti, ha az anyabolygó közelében bármilyen csillagászati esemény történik. Ezek a kozmikus beavatkozások mindig vakok és véletlenszerűek; nem bizonyította-e be az őslénytan — a galaktográfia, a Tejút-regészet segítségével —, miféle kataklizmáknak, a mezozoikus őshüllők miféle hullahegyeinek köszönhetik az emlősök, hogy főemlőssé lettek, és az események — eljegesedések, özönvizek, elsi-vatagosodások, mágnesespólus-változások, mutációsidőmódosulások — miféle bonyolult sorozatából adódott az ember fejlődéstörténete? Mindamellett az értelem igenis kifejlődhet a napok trilliói között. A földi fejlődés útjára is léphet, akkor pedig ez a csillaglottó-nyeremény ezer év, kétezer év múlva katasztrófába torkollik, mert a technika mezején szörnyű csapdák lapulnak, és aki oda téved, könnyen otthagyhatja a fogát.

Az értelmes lények észreveszik ezt a veszélyt, hogyne vennék, de akkor már késő. A civilizációk megszabadultak a vallásos hittől, túltették magukat a vallás kései, elfajzott változatain, az e világi és csakis e világi vágyak teljesítését ígérő ideológiákon, és megpróbálják fékezni lendületüket, de ez már lehetetlen. Még ott is, ahol addigra szét nem robbantotta őket valamilyen belső antagonizmus.

A Titánról jött hajótöröttnek bőven volt rá ideje, hogy kérdéseket tegyen fel, és meghallgassa a válaszokat. Az értelmes lények eleinte csak elmélkednek önmagukról és a világról, ezt nevezik a Földön filozófiának, aztán áttérnek a cselekvésre, de abból is csak az derül ki egyre fájdalmasabban, hogy bármi volt is az, ami életre hívta őket, bizonyosságot csak egyet adott nekik: azt, hogy halandók. Éppen halandóságuknak köszönhetik létrejöttüket, hiszen halandóság nélkül nem működhetne a keletkező és kihaló fajok több milliárd éves váltakozása. Az őskőkorszakban, a középső kőkorszakban meg a többi földtörténeti korban élt lények halálának mélységes mély szakadékából születtek, és az értelemmel együtt kapták a bizonyosságot, hogy ők is meg fognak halni. Miután erre rájöttek, nagyon gyorsan, tucatnyi évszázad alatt kiismerik a természet szülői módszereit, az önbeteljesítő folyamatoknak azt a perfid és pazarló technológiáját, amelyet a természet használ, hogy az élet újabb meg újabb formáinak teret adjon. Ez a technológia csodálatot kelt, amíg felfedezői is bele nem tanulnak. Erre sem kell sokáig várni. Ellopják a növények, az állatok, a saját testük titkait, átformálják a környezetet, vagyis önmagukat, és uralmuk növelésében nem ismernek határt. Kiléphetnek a kozmoszba — hogy megtapasztalják, menynyire idegen tőlük, és milyen irgalmatlanul testükben hordozzák állati származásuk bélyegét. Legyőzik majd ezt az idegenséget is; a kiépült technoszférában nemsokára ők lesznek az ősi biológiai örökség utolsó maradványai. A régi nyomorúsággal, az éhínséggel, a járványokkal, az öregkor megannyi esendőségével együtt halandó testüktől is megszabadulhatnak. Ez az esély eleinte fantasztikus, távoli, rémítő keresztútnak látszik.

Az effajta, elég komor pátoszt és valami mérnökies világvégehangulatot árasztó általánosságok csak visszatetszést keltettek a hajótöröttben. O az expedíció céljára volt kíváncsi, ha már akaratlan résztvevője lett, az expedíció tervezetéhez pedig közelebb vitte az a nemrég íródott, de máris klasszikussá vált egzobiológiai munka, amelyben meglátta Hortega és Neyssel diagramját. Ez a diagram a pszichozoikumok kozmoszbeli fejlődését ábrázolja, fő vonulatával és elágazásaival. A fő vonulat kezdetét a korai technikai korszakra teszik. Ez rövid időszak; ezer évig, a mechanikus és az informatikai eszközök szakasza között, nincsenek is elágazásai. A következő évezredben az informatika kereszteződik a biológiával, így alakul ki a biotikus gyorsítás áramlata. Innentől a grafikon diagnosztikus értéke csökken, ködös prognosztizálásba megy át. A fő vonulat formáját tények és elméletek jelölték ki, az elágazások már csupán az elméletek eredői, de tény, hogy ezeket az elméleteket egyéb, igen hiteles teóriák támasztják alá. A fő vonulat kritikus útelágazása az az időszak, amikor az értelmesek konstruktőri ügyessége egyenlővé válik a természet életteremtő képességével. Az egyes civilizációk további sorsa nem látható előre. Ez az útelágazás jellegéből következik. A civilizáció bizonyos része megmaradhat a fő vonulatban, ha erősen visszaszorítja a már elérhető, de meg nem valósított autoevolúciót. A biokonzervatizmus határesete az a tételes jogalkotás (törvények, egyezmények, büntetőjogi szankciókkal járó tilalmak), amely kategorikusan szabályozza a természettől ellesett manipulációkat. Környezetmentő technikák keletkeznek: céljuk az, hogy a technoszférát súrlódásmentesen a bioszférához igazítsák. Ezt a feladatot végre is lehet hajtani, ám ez nem feltétlenül következik be; akkor a civilizáció, önpusztító válságok sorozatában, demográfiai hullámzásnak indul. Hanyatlása és regenerálódása sokszor megismétlődhet, ám ezért az önpusztító tehetetlenségért áldozatok milliárdjaival kell fizetnie. A csillagközi kapcsolatteremtés tehát nem tartozik legsürgősebb feladatai közé.

A fő vonulat konzervatívjai hallgatnak: ez nyilvánvaló.

Nem konzervatív biotikus megoldás sokféle van. A döntések általában visszafordíthatatlanok. Ezért olyan erős a széttartás a régi pszichozoikumok között. Hortega, Neyssel és Amicar vezette be a „kapcsolatablak” fogalmát. Ez az az időköz, amelyben az értelmesek MÁR ma gas szintű hasznos tudás birtokosai, de MÉG nem kezdték átalakítani természet adta értelmüket — az emberi agy megfelelőit. A „kapcsolatablak” kozmikus mércével mérve csupán egy pillanat.

A gyantás fadorongtól a petróleumlámpáig tizenhatezer év telt el, a petróleumlámpától a lézerig száz év, a fafáklya-lézer lépés megtételéhez szükséges információkülönbség hasonló a különbséghez, amely ahhoz a lépéshez kell, hogy eljussunk a genetikus kód felfedezésétől a posztnukleáris iparba való bevezetéséig. A „kapcsolatablak” szakaszában az ismeretek mértani haladvány szerint növekednek, a szakasz vége felé hiperbolikus görbe szerint. A kapcsolatablak mint párbeszéd-lehetőség időtartama peszszimista becslés szerint ezer földi év, legjobb esetben ezernyolcszázkétezerötszáz év. Az ablakon kívül csak a néma csönd van — éretlen és érett civilizációk számára egyaránt. Az előbbiek még nem képesek kapcsolatot teremteni, az utóbbiak vagy betokosodnak, vagy olyan aggregátokat hoznak létre, amelyek fénysebesség feletti úton-módon kommunikálnak egymással. A fénysebesség feletti kommunikáció kérdéséről heves viták folytak. Az anyag vagy energia semmilyen fajtáját nem lehet annyira felgyorsítani, hogy a fénysebességet túllépje, ám ezt a korlátot meg lehet kerülni, állították némelyek. Tegyük fel, hogy egy pulzár, a neutroncsillag mágneses mezejével együtt, majdnem fénysebességgel forog. Az általa kibocsátott sugár köröket ír le a pulzár tengelye körül, és kellő távolságban már a fénysebességet meghaladó sebességgel szeli át a tér egyes szakaszait. Ha mármost e sugár útjának egymást követő szakaszain megfigyelők tartózkodnak, az Einstein által fölfedezett korlát fölött igazíthatják össze óráikat. Csak ismerniük kell a „pulzár-A megfigyelő-B megfigyelő” háromszög oldalainak távolsági adatait és a „világítótorony” forgási sebességét.

Ennyit tudott meg az Euridiké feltámasztott utasa a kozmikus civilizációkról egy év alatt, miközben az űrhajó szüntelenül gyorsult. Akkor elért egy korláthoz, amelyen képtelen volt átvergődni. A géppedagógus nem adta ugyan jelét, hogy elégedetlen csekély tehetségű tanítványával, ez azonban nem változtatott a tényen: a tanítvány sehogy se tudta felfogni a sziderális energetika rejtelmeit és összefüggéseit a gravitációs technikával és ballisztikával. Pedig hát a legújabb felfedezéseknek éppen ezekre a gyümölcseire épült a terv, hogy expedíciót indítanak a Hárpia csillaghalmazba, amelyet a múlt századi csillagászok elől még eltakart a Szenezssáknak nevezett ködfelhő. Az Euridiké útiterve úgy szólt, hogy megkerüli a Szeneszsákot, belép a Hádésznak elkeresztelt kollapszár „időkikötőjébe”, egyik szelvényét leküldi egy bolygóra, mégpedig a Hárpia Dzétájának Quintájára, megvárja a felderítők visszatérését, majd hazafelé menet végrehajt egy rejtélyes manővert, amelynek neve: átkelés a retrokronális teroidon — ennek jóvoltából alig nyolc évvel indulása után visszatér a Nap közelébe. A titokzatos átkelés nélkül csak kétezer év múlva térne vissza, illetve valójában sohasem.

Az Euridiké felderítő űrhajója egy egész parszeket önállóan fog megtenni, legénysége ezalatt embrionált állapotban lesz. Szóba került az emberek vitrifikálása is, de ezt a változatot elvetették, mert a jéggé fagyasztottak felélesztésének esélye csak kilencvennyolc százalék volt. A múlt századi űrhajók pilótája, mikor az oktatógép ezeket a dolgokat magyarázta neki, úgy érezte magát, mint egy kisgyerek, akinek a szinkrofazotron működését magyarázzak. Vagy a Memnor képességei voltak elégtelenek, vagy az övéi. Azonkívül rájött, hogy teljesen emberkerülő lett, és nem éldegélhet tovább Robinsonként, csak elektronikus Péntekjével társalogva. Elliftezett az Euridiké orrszelvényében lévő obszervatóriumba, hogy megnézze a csillagokat. A hatalmas teremben érthetetlen készülékek csillogtak, hiába kereste a reflektor ágyútalpát vagy az ismert szerkezetű távcsövet — vagy egyszerűen az eltolható tetejű kupolát, amelyen át a csillagászok az eget szemlélik. A magas csarnokban egy lelket sem talált, pedig be voltak kapcsolva a falakon körös-körül végighúzódó, emeletes lámpafüzérek. A lámpasorok mentén keskeny galériák húzódtak a falon, a készülékek magas oszlopai kapcsolták össze őket. Az ördögnek tartozott ezzel a felfedezőúttal. Visszatért a kajütjébe, s az asztalán meglátott egy régi, szamárfüles könyvet, rajta egy cédulán Gerbert üzenetét, ő adta kölcsön a könyvet, esti olvasnivalónak. Az orvosról mindenki tudta, hogy egy halom fantasztikus témájú könyvet cipelt magával a fedélzetre, és jobban szerette őket mint a káprázatos holovíziós mozit. Az űrhajós meghatódott, mikor meglátta a könyvet. Oly régóta repül megint a csillagok között, oly régóta nem látta a csillagokat, és ami még rosszabb, sehogy sem tud baráti szót váltani az emberekkel, akiknek ezt az újabb utazását köszönheti — az új életével együtt. A kajütjét a kérése szerint rendezték be: kicsit olyan, mintha egy tengeri hajón volna, de olyan is, mint a kormányos vagy a navigátor szobája egy régi teherszállító űrhajón — az utasszállító űrhajók kabinjaihoz cseppet sem hasonlít, nem időleges lakóhely, mint egy hotelszoba, hanem otthon. Még emeletes ágya is van. A felső ágyra szokta lerakni a ruháját, mikor levetkőzik. Most is ágyba bújt hát, meggyújtotta az olvasólámpát, magára terítette a plédet, és bűntudatosan arra gondolva, hogy már megint passzív és lusta, még most az egyszer, de talán már utoljára, kinyitotta a könyvet ott, ahol Gerbert megjelölte. Egy darabig meg sem értette, mit olvas, annyira meghatódott a közönséges, nyomtatott betűktől. A betűk formája, az elöregedett, sárgás papír, a valódi kézi kötés, a könyv domború gerince mind valami hihetetlenül otthonos, egyetlen, elveszített és újra megtalált kincsnek tűnt — pedig Isten a tudója, sohasem volt valami nagy könyvmoly. De most olyan ünnepélyesnek érezte az olvasást, mintha a rég elhunyt szerző valamikor ígéretet tett volna neki, és noha sok-sok akadályt kellett leküzdenie, beváltotta ígéretét. Volt egy furcsa szokása: találomra kinyitotta a könyvet, és ott kezdte olvasni. Az íróknak ez nem nagyon tetszett volna. Nem tudta, miért csinálja így. Talán az az öntudatlan szándék vezette, hogy ne az előre elkészített kapun át lépjen be a kitalált világba, hanem mindjárt ott legyen benne. Most is így tett.

„…azt akarja, hogy elmeséljem?

A professzor összefonta a karját.

— Először Bom kikötőjébe hajóztam — kezdte, hátradőlve a fotelban. Behunyta a szemét. — Folyami gőzössel utaztam Bangáiig. Ott kezdődik a dzsungel. Aztán hat hétig lóháton folytattam az utat, tovább nem lehet. Még az öszvérek is megdöglenek. Az álomkór. Volt ott egy öreg sámán, Nfo Tuabé — franciásan ejtette ki a nevét, az utolsó szótagot hangsúlyozva. — Azért utaztam oda, hogy lepkéket gyűjtsek. De ő megmutatta az utat.

Rövid szünetet tartott. Kinyitotta a szemét.

— Tudja-e, hogy mi a dzsungel? Honnan tudhatná? Az eleven, zöld téboly. Minden remeg, figyel, mozog, falánk élőlények nyüzsögnek a bozótban, őrült virágok, akár a színrobbanások, ragadós pókhálókba akadt rovarok. ezer meg ezer ismeretlen faj. Ott nem úgy van mint nálunk, Európában. Nem kell keresni őket. Éjszaka az egész sátrat ellepik a lepkék, akkorák mint a tenyerem, vakon rohamoznak, százával hullanak a tűzbe. Árnyékok suhannak a vásznon. A négerek reszketnek, a szél ijesztő hangokat hoz mindenfelől. Oroszlánok, sakálok. No, de ez még semmi. Aztán jön a gyengeség és a láz. Ha a lovakat már otthagyta az ember, gyalog kell továbbmenni. Volt nálam szérum, kinin, germanin, amit csak akar. Végül egy napon. nem számoltam a napokat, ott érzi csak az ember, hogy a hetekre osztás és az egész naptár milyen nevetséges csinálmány. egy napon nem lehet továbbmenni. A dzsungel véget ér. Még egy néger falu. A folyóparton. A folyó nincs rajta a térképen, mert évente háromszor elnyeli a futóhomok. Egy darabon a föld alá bújik a medre. A falu: egypár napégette agyagkunyhó. Ott lakott Nfo Tuabé. Angolul nem tudott, persze. Két tolmácsom volt. Az első a partvidéki dialektusra fordította, amit mondtam, a második a dialektusról busman nyelvre. Az egész dzsungelsáv fölött, a hatodik szélességi foktól, egy régi királyi család uralkodik. Az egyiptomiak leszármazottai, azt hiszem. Magasabbak és sokkal intelligensebbek mint a közép-afrikai négerek. Nfo Tuabé még térképet is rajzolt nekem, megjelölte rajta a királyság határait. Kigyógyítottam a fiát az álomkórból. És ő ezért.

A professzor, még mindig csukott szemmel, belső zsebébe nyúlt. Jegyzetfüzetéből kiemelt egy papírlapot, amelyen piros tintával rajzolt, kusza vonalak kanyarodtak.

— Nehéz kiigazodni rajta. Itt végződik a dzsungel, mintha elvágták volna. Ez a királyság határa. Megkérdeztem, mi van azután. Éjszaka nem akart beszélni róla. Újra el kellett jönnöm, nappal. És csak akkor, abban az ablaktalan, büdös kunyhójában. el sem tudja képzelni azt a fülledt bűzt. akkor mondta meg, hogy azután a hangyák vannak. Fehér, vak hangyák, amelyek nagy városokat építenek. Sok-sok kilométeren át minden az ő birodalmuk. A vörös hangyák harcolnak a fehérekkel. Nagy, eleven folyóként jönnek a dzsungelen át. Ilyenkor az elefántok csordába verődnek, és elhagyják a vidéket, nagy alagutakat törve a bozótban. A tigrisek is elmenekülnek. Még a kígyók is. A madarak közül csak a keselyűk maradnak. A hangyák vonulása kiszámíthatatlan: néha egy álló hónapig jönnek, éjjelnappal, mint egy nyüzsgő, rozsdavörös folyam, és ami az útjukba kerül, elpusztítják. Elérik a dzsungel szélét, megtalálják a fehér hangyák várait, és elkezdődik a harc. Nfo Tuabé egyszer látta őket életében. A vörös hangyák legyőzik a fehérek őreit, aztán bemennek a fehér hangyák városaiba. Sohasem térnek többé vissza. Senki sem tudja, hogy mi történik velük. De a következő évben újabb csapat érkezik a dzsungelen át. Így volt ez már az apja, a nagyapja és a dédapja idejében. Így volt mindig. A fehér hangyák városában termékeny a talaj. Hajdanában a négerek megpróbálták hasznosítani, felgyújtották a termeszek várait. De elvesztették ezt a harcot. A vetéseik elpusztultak. A kunyhókat, karámokat fából építették. A termeszek föld alatti folyosókon eljutnak a faházakhoz, és úgy szétrágják belülről a deszkát, hogy egyszerre csak egy érintéstől összeomlik a ház. Megpróbáltak agyagkunyhókat építeni. Akkor a munkások helyett megjelentek a katonák. Ezek — mutatott egy nagy tégelyre.

Az edényben, kis kapcsokkal az üveglemezhez erősítve, óriási termeszek feküdtek. Néhány harcos, hatalmas és valahogy nyomorék példányok. Testük harmadrészét szarupáncél fedte, ágas-bogas ollóban végződő sisakrostéllyal. A karcsú lábakat és a potrohot majdnem agyonnyomta a túlburjánzó páncél tömege.

— Ez nem újdonság önnek, igaz? Tudjuk, hogy vannak vidékek, ahol a termeszek uralkodnak. Dél-Amerikában. Kétféle katonájuk van, egyfajta belső rendőrség és a védők. A termeszvárak nyolc méter magasak is lehet nek. Homokból és ürülékből épülnek, keményebbek a portlandi cementnél. Semmilyen acél meg nem birkózik ezzel a cementtel. Szem nélküli, fehér, puha rovarok, amelyek tíz-egynéhány millió éve élnek így, elvágva a fénytől. Tanulmányozta őket Packard, Schmelz és még sokan. De egyikük sem sejtette, nem is gyanította. Érti már? Megmentettem a fiát, és ő hálából. Ó, milyen bölcs volt. Tudta, mi az, amivel királyi módon mondhat köszönetet a fehér embernek. Az a galambősz, öreg néger. a bőre már nem is fekete volt, hanem szürke, mint egy füstben pácolt álarc. Azt mondta nekem:

— Mérföldeken át csupa termeszvár van. Az egész síkságot elborítják. Mint egy erdő, mint egy halott erdő, csupa megkövült, hatalmas fatörzs, egyik a másik mellett, alig lehet átférni közöttük. Mindenütt kemény talaj, tompán kong az ember lába alatt, zegzugos minta fedi, mintha vastag zsinórokból volna. Ezek a csatornák, amelyekben a termeszek járnak. Ugyanabból a cementből épültek, mint a várak. Messzire nyúlnak, föld alá bújnak, megint felszínre jönnek, elágaznak, kereszteződnek, bejáratok nyílnak belőlük a várak belsejébe, és úgy félméterenként kiszélesednek, itt mennek el egymás mellett az ellenkező irányba futó termeszek. Ott, a város közepén, millió megkövesedett termeszboly között, amelyekben fortyog az erőszakos, vak élet, van egy másfajta vár. Kicsi, fekete és görbe mint a kampó. — Megmutatta barna hüvelykujjával, hogy milyen. — Ott van a hangyák népének a szíve. — Többet nem akart mondani.

— És ön hitt neki? — suttogta a másik.

A professzor fekete szeme csak úgy perzselt.

— Visszatértem Bomba. Vásároltam ötven kiló dinamitot egyfontos rudakban, amilyeneket a bányában használtak. Csákányokat, lapátokat, ásókat, fúrókat, mindent, ami csak kell. Kéntartályokat, fémcsöveket, álarcokat, hálókat, mindenből a legjobbat, amit csak kaphattam. Kannaszám a repülőgépbenzint, rovarirtó szerek egész arzenálját, amit csak el lehet képzelni. Aztán felbéreltem tizenkét teherhordót, és elindultam a dzsungelbe.

Ismeri Collenger kísérletét? Ráfogták, hogy mese az egész. Igaz, nem volt mirmekológus, csak amatőr. Kettéfűrészelt egy egész termeszvárat, felülről lefelé, és acéllemezzel elválasztotta a két felét, hogy semmiképpen ne érintkezhessenek egymással. Fiatal vár volt, a termeszek még csak építették. Hat hét múlva kiemelte az acéllemezt, és kiderült: a termeszek úgy építették az új folyosókat, hogy a torkolatuk az acéllap két oldalán pontosan egymáshoz illeszkedett. egy milliméterrel sem különböztek, semmilyen irányban. Mint amikor az emberek alagutat építenek, egyszerre kezdik a munkát a hegy két oldalán, és a hegy mélyében találkoznak. De hogyan kommunikáltak egymással a termeszek az acéllemezen át? Aztán. ott volt Gloss kísérlete. Szintén ellenőrizetlen. Azt állította, ha megölik a termeszkirálynőt, a rovarok a vártól több száz méterre is azonnal izgatottan kezdenek viselkedni, és hazatérnek.

Megint elhallgatott. A kandalló vörös parazsába bámult, amelyben felfellobbantak a kék lángocskák.

— Ami az utamat illeti. hát igen. Először a vezető szökött meg, aztán a tolmács. Otthagytak csapot-papot, és eltűntek. Reggel, mikor felébredtem a moszkitóhálóban, az embereim gyanúsan hallgattak, a szemüket meregették, rémült arcokat vágtak, összesúgtak a hátam mögött. A végén egymáshoz kötöztem őket, és a kötél végét a kezemre csavartam. A késeket magamhoz vettem, hogy el ne vághassák a zsinórt. Az örökös kialvatlanságtól vagy az erős napsütéstől szemgyulladást kaptam. Reggel nem bírtam kinyitni a szememet, úgy összeragadt. És az a hőség. Az ingem a verítéktől merev, mint a keményített ruha, a sisakhoz nem szabad kívülről hozzáérni, mert hólyagosra perzseli az ember ujját. A puskacső éget, mint a tüzes vas.

Harminckilenc napig törtünk magunknak utat a dzsungelben. Nem akartam átmenni az öreg Nfo Tuabé faluján, mert megkért erre: így váratlanul érkeztünk ki a dzsungelből. Egyik percről a másikra véget ért ez a pokoli, fülledt labirintus, a falevelek, indák, rikoltozó papagájok, majmok tömkelege. Előttünk, ameddig a szem ellát, csak a síkság, sárga, mint a vén oroszlán bőre. És a síkságon, a kaktuszcsomók között a tuskók. Termeszvárak. Belülről épülnek, vakon, hát a legtöbbje csálé. Itt töltöttük az éjszakát. Reggel szörnyű fejfájással ébredtem. Előző nap óvatlanul levettem egypár percre a sisakomat. A nap már magasan járt. Akkora hőség volt, hogy a levegő perzselte a tüdőmet. A tárgyak képe remegett, mintha égne a homok. Egyedül voltam. A négerek átrágták a kötelet, és elszöktek. Csak egy tizenhárom éves gyerek maradt, Uagadu.

Elindultam. Kettesben elcipeltük a poggyászt úgy harminclépésnyire. Aztán visszamentünk a többi holmiért. Ötször kellett fordulni, és a nap égetett, mint a sátán. Hiába volt rajtam fehér ing, sebesre égett a hátam, és a sebeim elgennyedtek. Hason fekve kellett aludni. De ez nem érdekes. Egész nap mentünk befelé a Termeszek Városába. Nem tudom, van-e ennél iszonyúbb a világon. Képzelje el: minden irányban, elöl, hátul két emelet magas kőhalmok. Néha olyan közel egymáshoz, hogy alig bírja az ember átpréselni magát. Göcsörtös, szürke oszlopok végtelen erdeje. És belül, ha megálltunk, az a halk, állandó, egyenletes moraj, amely olykor kopogássá erősödik. A fal, ha az ember hozzáér, szüntelenül zsibong, remeg, éjjel-nappal. És a földön mindenütt az alagutak, mint a kötegszám szét szórt, szürke rőzse. Egyszer-kétszer beszakadt a lábunk alatt egy ilyen alagút. Végtelen sorokban meneteltek benne a fehér rovarok. Rögtön megjelentek a szarvas, sisakos katonák, vakon vagdalkoztak az ollóikkal, és égető, ragacsos folyadékot lövelltek ránk.

Így mentem két álló napig, sehogy sem tudtam tájékozódni. Napjában kétszer, háromszor, négyszer felmásztam egy magasabb halomra, kerestem azt, amelyikről Nfo Tuabé beszélt. De csak a kőerdőt láttam. Mögöttünk a dzsungel zöld csík volt, aztán már csak kék vonal a láthatáron, végül eltűnt. A vízkészletünk fogyott. A termeszvárak sehogy sem akartak véget érni. A távcsövön át egyre újabbakat láttam, egészen a horizontig, ahol összeolvadtak, mint a búzakalászok. Egyre jobban bámultam azt a gyereket. Zokszó nélkül végigcsinált velem mindent, pedig azt sem tudta, minek. Így mentünk négy napig. Egészen kába voltam a napsütéstől. A védőszemüvegek nem használtak. Csupa vakító fény volt az ég is, amelyre nappal föl sem lehetett nézni, meg a homok is, amely izzott, mint a higany. És köröskörül a termeszvárak végtelen oszlopsorai. Sehol egy élő lélek. Idáig még a keselyűk sem merészkedtek. Csak egy-egy magányos kaktusz árválkodott a homokon.

Végre este lett. Kiosztottam az aznapi vízadagot, aztán felmásztam egy nagyon magas termeszvárra. Még Caesar korából származhatott. Már reménytelenül nézelődtem, mikor egyszerre csak megláttam a távcsőben egy fekete pontot. Először azt gondoltam, piszkos az üveg. Tévedtem. Ez volt az a vár.

Másnap már hajnal előtt fölkeltem. Alig tudtam felébreszteni szegény gyereket. A fekete pont felé kezdtük cipelni a holmikat, az iránytű szerint. Vázlatot is rajzoltam a környékről. De a termeszvárak, bár némileg alacsonyabbak lettek, egyre közelebb voltak egymáshoz. Végül már olyan sűrű rácsot alkottak, hogy nem tudtam magam átpréselni rajta. A kis néger még átfért, hát átadogattam neki a csomagokat, két cementoszlop között állva. Aztán feljebb másztam, míg át nem tudtam vergődni. Így ment ez öt óra hosszat. Ezalatt talán száz métert tettünk meg. Láttam, hogy így semmire sem jutunk, de valahogy elöntött a láz. Nem szó szerinti értelemben, mert állandóan harmincnyolc fok körül volt a hőmérsékletem. Ezt az éghajlat teszi. Lehet egyébként, hogy ez az agyra is hat valahogy. Fogtam öt font dinamitrudat, és felrobbantottam az utunkban álló várat. Fedezékbe húzódtunk, és meggyújtottam a kanócot. A robbanás ereje lefelé hatott, nem is dördült nagyot. Megremegett a föld. De a többi termeszvár nem omlott össze. Abból, amelyiket felrobbantottam, csak fehér testektől nyüzsgő, nagy kéregdarabok maradtak. Eddig nem tettünk kárt egymásban. Most megkezdődött a harc. A robbanás kráterén nem lehetett átjutni. Termeszek tízezrei másztak elő a gödörből, és jöttek, mint a partra kicsapó hullámok. Minden kis göröngyöt végigtapogattak. Meggyújtottam a ként, hátamra vettem a tartályt. Tudja, milyen ez a szerkentyű. A kerti locsolóhoz hasonlít. Vagy a lángszóróhoz. Maró füst csapott ki a kezemben tartott csőből. Fölvettem a gázálarcot, a másikat odaadtam a fiúnak. Odaadtam neki az erre a célra csináltatott, acélhálós csizmákat is. Így sikerült átjutnunk. A füstoszlop szétkergette a termeszeket. Amelyik el nem menekült, az fölfordult. Egy helyütt benzint kellett használnom, szétlocsoltam és felgyújtottam, hogy tűzgáttal tartsam távol magunktól a termeszek áradatát. Még vagy száz métert kellett megtennünk a fekete termeszvárig. Alvásról szó sem lehetett. Ültünk az állandóan füstölgő kéntartály mellett, kézilámpákkal világítva. Micsoda éjszaka! Viselt valaha hat óráig egyfolytában gázálarcot? Nem? Hát akkor képzelje el, milyen lehet egy átforrósodott gumiormányt viselni. Ha pedig meglazítottam az álarcot, hogy szabadabban lélegezzek, akkor a füsttől fuldokoltam. Így telt el az éjszaka. A fiú egyfolytában reszketett. Aggódtam, nem lázas-e.

Végre nappal lett megint. Fogyott a vizünk. Már csak egy kannányi volt. Legfeljebb három napra elég, ha módjával oltjuk a szomjunkat. Sürgősen vissza kellett volna fordulnunk.

A professzor elhallgatott, kinyitotta a szemét, és a kandallóba bámult. A parázs már kihunyt. Lámpafény ömlött el a szobán: szelíd, zöldes fény, mintha tengervízen szűrődne át.

— Akkor elértünk a fekete termeszvárhoz. Fölemelte a kezét.

— Mint egy görbe ujj. Olyan volt. A felszíne sima, mint a csiszolt márvány. Alacsonyabb tornyok vették körül, és ami a legkülönösebb, nem függőlegesek, hanem feléje hajoltak, mint groteszk bókban kővé dermedt bábok.

Minden holminkat egy helyre hordtam ebben a negyvenlépésnyi átmérőjű körben, és munkához láttam. Nem akartam dinamittal felrobbantani a fekete várat. Amióta ebbe a körbe beléptünk, a termeszek nem mutatkoztak többé. Végre levehettük a gázálarcot. Micsoda megkönnyebbülés! Néhány percig nem volt nálam boldogabb ember a földön. Leírhatatlan gyönyör szabadon lélegezni. és előttem ott az a fantasztikusan görbülő, fekete vár, semmihez sem hasonló, amit addig ismertem. Táncoltam és énekeltem, mint az őrült, nem bántam, hogy csak úgy szakad rólam a veríték. Az én Uagadu gyerekem rémülten nézett. Talán azt gondolta, hódolok a fekete bálványnak.

De aztán hamar észbe kaptam. Kevés okom volt az örvendezésre. Fogytán a víz, a száraz élelem két napra ha elég. Igaz, ott vannak a termeszek. A négerek ínyencfalatnak tartják őket. De én nem tudtam magamon erőt venni. Persze az éhség a legjobb szakács.

Megint elhallgatott. Csillogott a szeme.

— Nos, hogy rövidre fogjam. kedves barátom, én szétvertem azt a termeszvárat. az öreg Nfo Tuabé igazat mondott.

Előrehajolt. Vonásai élesebbé váltak. Most már megállás nélkül beszélt.

— Először is volt benne egy fonadékréteg, rendkívül sima és erős, vékony fonadék. Belül a központi kamra, termeszek vastag rétegével körülvéve. De hogy egyáltalán termeszek voltak-e? Életemben nem láttam még ilyeneket. Óriásiak, laposak, mint a tenyerem, ezüst szőrszálak borították őket, tölcsérforma fejük valami antennafélében végződött. Ezek az antennák egy öklömnyi, szürke tárgyhoz kapcsolódtak. Hallatlanul öreg rovarok voltak ezek. Mozdulatlanok, mintha fából volnának. Nem is próbáltak védekezni. A potrohuk egyenletesen lüktetett. De amikor letéptem őket arról a központi tárgyról, arról a rendkívüli, kerek valamiről. rögtön elpusztultak. Szétestek a kezemben, mint a porladó rongy. Sem időm, sem erőm nem volt ahhoz, hogy mindent megvizsgáljak. Kiemeltem a kamrából azt a tárgyat, acéllemez dobozba zártam, és rögtön elindultam visszafelé az én Uagadummal.

Nem érdekes, hogyan jutottam vissza a tengerpartra. Találkoztunk a vörös hangyákkal. Áldottam a percet, amikor úgy döntöttem, hogy visszacipelek egy kanna benzint. Ha nem tudok tüzet gyújtani. De mindegy. Ez külön történet. Csak egyvalamit mondok el: az első pihenőhelyen figyelmesen megnéztem azt a tárgyat, amelyet elhoztam a fekete termeszvárból. Amikor megtisztogattam a rárakódott szennytől, kiderült, hogy tökéletesen szabályos golyó, valami nehéz anyagból, amely átlátszó, mint az üveg, de hasonlíthatatlanul erősebb a fénytörése. No és ott a dzsungelben mutatkozott egy bizonyos jelenség, amellyel eleinte nem törődtem. Azt gondoltam, biztosan érzékcsalódás. De amikor elértem a civilizált partvidékre, és még később is, meggyőződtem róla, hogy nem volt érzékcsalódás.

Hátradőlt a fotelban, és majdnem láthatatlanná vált az árnyékban, csak feje vált el a világosabb háttértől. Lassan folytatta:

— Üldöztek a rovarok. Lepkék, molyok, cserebogarak, hártyás szárnyúak, amit csak akar. Éjjel-nappal repültek utánam, mint egy zúgó felhő. Illetve nem utánam, hanem a poggyászom után, a fémdoboz után, amelyben a golyó volt. A hajón kissé javult a helyzet. Radikális rovarirtó szereket használva, megszabadultam az üldözőimtől. Újak nem jöttek, mert a nyílt tengeren nincsenek. De mihelyt partra szálltam Franciaországban, kezdődött minden elölről. És a legrosszabbak a hangyák. Ahol egy óránál hoszszabb időre megálltam, feltűntek a hangyák. Vöröshangyák, tuskóhangyák, fáraóhangyák, feketék, szürkék, kicsik és nagyok, jöttek, áramlottak ahhoz a golyóhoz, rámásztak a dobozra, elborították vastag, nyüzsgő rétegben, szétrágtak, elpusztítottak minden anyagot, amibe csak becsomagoltam, egymást fojtogatták, megdöglöttek, savat lövelltek, hogy szétmarják az acéldobozt.

Szünetet tartott.

— Ez a ház, amelyben vagyunk, azért áll ilyen magányosan, minden védelmi intézkedés, amit alkalmazok, azért van, mert szüntelenül ostromolnak a hangyák. — Felállt. — Kísérleteket végeztem. Gyémántfúróval lefaragtam a golyóról egy mákszemnél nem nagyobb forgácsot. Ugyanúgy vonzotta a hangyákat mint az egész golyó. Arra is rájöttem, hogy ha vastag ólomköpennyel veszem körül, akkor megszűnik a hatása.

— Valami sugárzás.? — szólalt meg rekedt hangon a másik. Mint a hipnotizált, úgy függött az öreg tudós sötétbe vesző arcán.

— Lehetséges. Nem tudom.

—.és megvan az a golyó?

— Megvan. Akarja látni?

A másik felugrott. A professzor maga elé engedte az ajtóban, visszament az íróasztalához a kulcsért, és vendége után sietett a sötét folyosón. Beléptek egy ablaktalan, szűk kamrába. Üres volt, csak a sarokban állt egy régimódi, nagy páncélszekrény. A mennyezetről függő, csupasz villanykörte gyenge fénye kékesen csillant meg a páncéllemezen. A professzor biztos kézzel a zárba illesztette a kulcsot. Elfordította, kattantak a visszahúzódó reteszek, a vastag ajtó kinyílt. A professzor hátralépett. A páncélszekrény üres volt.”