A Kudarc

A QUINTA-LAKOK

Teljesen nyugodtnak látszott, és nem búcsúzott el senkitől. Egyetlen társa sem szállt be vele a liftbe, amikor eljött az óra. Közönséges fehér szkafanderében, sisakjával a hóna alatt, nézte, amint sorra felvillan az elsikló fedélzetek száma. Az ajtó magától kinyílt. A kupola formájú indítócsarnokban furcsán parányinak látszott a rakéta, ezüstfala makulátlanul csillogott, mert még sohasem szelte át a légkört, orrát és oldalait nem kormozta be a hőség. Odament a tompán kongó, rácsos bádogpadlón, érezve megnövekedett súlyát, mely azt jelzi, hogy a Hermész nagyobb sebességgel halad, tattal hátrafelé távolodva a bolygótól, hogy jókora indítólökést adhasson neki. Körülnézett. Fent, ahol az ívelt gerendák összehajlottak, erős lámpák rózsafüzérei égtek. Megállt árnyéktalan fényükben, hogy föltegye sisakját. A fülke ajtaja kinyílt fölötte. Sisakján bekattantak a kapcsok, reflexmozdulattal megérintette a fémgallér széles karimáját, oxigént szippantott, már elvágva a csarnok levegőjétől, a nyomás kissé túl nagy volt, de rögtön magától kiegyenlítődött. Fellépett az emelőre, és az fölemelte. Az imént még sötét fülkeajtó belülről kivilágosodott, a mozgó lépcsőfok a küszöbhöz ért, és megállt. Komótosan átemelte nagy csizmás lábait a küszöbön, rugalmas kesztyűbe bújtatott kezével végigsimítva a korlát csövét, meghajolva, lábbal előre bemászott, két kézzel megfogta az ajtó fölötti kapaszkodót, és puhán behuppant. Az ajtó bezárult. Dallamosan erősödő sivítást hallott — a hermetikus kupak, amely eddig a rakéta fölött függött, ráereszkedett, és a hidraulikus szivattyúk a kilövőtölcsér belsejébe szorították, hogy az űrhajó az indításkor ne veszítsen levegőt, és a pilótát meg ne mérgezzék a motorok lángjai. Könnyen mint a szimulátorban, fölemelte a klimatizáció bordázott kígyóit, becsavarta őket a szkafander illesztőnyílásaiba, a bajonettzárak rögtön bekattantak, jelezvén, hogy a csavarmenetek illeszkednek. Már összenőtt az űrhajóval. A fülke falának bélése lassan felfúvódott, mígnem a pilóta függve maradt a rugalmas pólyában, csak hónaljig, hogy a karjai szabadon mozogjanak. Nem volt itt több hely mint valami egyiptomi szarkofágban. Szokták is így nevezni ezeket az egyszemélyes leszállóegységeket. A visszaszámláló automata fogantyúja jobb kéz felől volt. Éppen a szeme előtt arcába világítottak a sisak üvegén át az analóg mutatók táblái és a digitális tartalékszámlálók, amelyek a magasságot, az energiát, a mesterséges horizontot mutatták, középen viszont még vakon sötétlett a négyszögletes monitor. Mikor kattanásig nyomta a kart, minden jelzőlámpa kigyulladt, meghitten, barátságosan hunyorogtak rá, biztosítva, hogy készen áll minden: a főhajtómű, a nyolc korrekciós és a négy fékezőmotor, az ionoszferikus gyűrűs ejtőernyő és a nagy vészejtőernyő (de a monitor villámgyorsan váltakozó pontjaival biztosította, hogy semmilyen vész nem lesz, kirajzolván a repülés eszményien pontos görbéjét, a Hermész zöld csillagától a bolygó gömbjének domborulatáig). Pillanatnyi késéssel bejelentkezett a harmadik, többlépcsős ejtőernyő, amelyet a szekér ötödik kerekének csúfoltak. Sokszor átélt már ilyen perceket, és szerette őket. Bízott ezekben a gyors érverésként villogó zöld, narancssárga és kék lámpácskákban. Tudta, hogy kigyulladhat a vörös lámpa is, mint félelemtől vérbe borult szem, mert nincs abszolút hibamentes szerkezet, de mindenki azon fáradozik, hogy sima útja legyen. Az automata már elkezdte a visszaszámlálást kétszáztól. Úgy rémlett, hallja a fülhallgatón át a vezérlőteremben összegyűlt embereket, és a visszafojtott lélegzeteknek ezen az eleven hátterén peregnek a csökkenő számok, amint a közönyös géphang sorolja őket. Tíznél érezte, hogy kissé felgyorsul a szívverése, és összevonta szemöldökét a sisak pereme alatt, mintha megróná nem eléggé engedelmes szívét. Igaz, némi tachikardiája talán mindenkinek volt már induláskor, még hétköznapi körülmények között is, nemhogy ilyen helyzetben. Örült, hogy senki sem szól hozzá, de amikor elhangzott a szertartásos NULLA, és megérezte az egybeforrt test és rakéta remegését, megütötte a fülét egy halk hang, valakié, aki távol állhatott a mikrofonoktól: Isten áldjon. Ezek a váratlan szavak meglepték, bár ki tudja, talán számított is rájuk attól az embertől. De már nem volt ideje ezen töprengeni. A hidraulikus mancs, mint egy selyembe burkolt óriási acélmarok, finoman és mégis roppant erővel megtaszította a rakétát, a hengeres nyíláson át a kilövőbe nyomta, elvált a fedélzettől, és bár mozogni nem tudott a légpárnás pólyában, érezte a súlytalanságot két-három másodpercig, aztán felsüvítettek a motorok. A monitor felső csücskében egy villanásnyi ideig látta az elsikló hajótestet, de lehet, hogy ezt csak képzelte. Rakétájának neve Föld volt, mert ő így akarta, és mert ez a név illette meg. A kis űrhajó bukfencet vetett, a csillagok halvány pontocskái ferdén átsiklottak a monitoron, fehér korongként elúszott közöttük a Quinta, és eltűnt, aztán a korrekciós fúvókák lángja végigsöpört a sötétségen, és járműve pályára állt: a valós röppálya ideálisan fedte a számítógép által kipontozott görbét. Már illett volna bejelentkeznie a Hermésznél, de még hallgatott — mintha élvezné a magányos repülést.

— A Hermész várja a jelentést.

Ez Steergard hangja volt. Mielőtt válaszolhatott volna, megszólalt egy másik hang is, Harraché:

— Biztos elaludt.

Effajta, kissé kaszárnya ízű tréfák kísérték az első űrrepüléseket, így bagatellizálták precedens nélküli élményeiket az emberek, úgy ülve ott az űrhajó orrában mint egy kilőtt ágyúgolyóban. Ezért mondta Gagarin az utolsó másodpercben, hogy „pojéhali”, ezért nem mondták: „elszivárog az oxigén, megfulladunk”, hanem „van egy kis problémánk”. Harrach bizonyára nem volt tudatában, hogy ezzel a tréfájával a múltra emlékezik, és Tempe sem, aki egyből rávágta: „Repülök”, csak azután kapott észbe, és váltott át a szabályszerű modorra.

— Itt Föld. Minden egység rendben. A tengelyen a Hárpia Deltája. Három óra múlva belépek a légkörbe. Így van? Vétel.

— Így van. Hepária közölte az időjárási viszonyokat a nulla pontban. Zárt felhőzet. Szélirány észak-északkelet, szélsebesség tizenhárom méter per secundum. Az űrrepülőtér fölött a felhőzet magassága kilencszáz méter. A látási viszonyok jók. Akarsz beszélni valakivel?

— Nem. A Quintát akarom látni.

— Nyolc perc múlva meglátod, amikor rátérsz az ekliptika síkjára. Akkor elvégzed az iránymódosítást. Vétel.

— Elvégzem az iránymódosítást, amikor a Hermész jelt ad rá. Vétel.

— Jó utat. Vége.

A tárgyalások a jéggyűrű szétzúzása után négy napig tartottak. A Hermész kizárólag Hepáriával értekezett, ám ezt nem vették rögtön észre, mert az ultimátumra válaszoló műhold olyan kicsi volt, és olyan ügyesen álcázta magát kődarabnak, hogy GOD nem ismerte fel, ameddig hallgatott. Ez a kis műhold stacionárius pályára állt a bolygó fölött negyvenkétezer kilométer magasságban, a Quinta forgásával együtt keringett, és amikor a bolygó korongjának szélére ért, hét órára megszakadt a kapcsolat. A hidrogén huszonegy centiméteres sávjában társalgott a Hermésszel, és az űrhajó rádiólokátorai bizony nem vették észre a bolygó felé irányuló sugárzását, míg végül föl nem fedezték, hogyan is működik, mint Hepária közvetítőállomása. Egy föld alá rejtett, erős rádióadó vezérelte, annak az űrrepülőtérnek a közeléből, amely az ál-Hermész fatális leszállásának színhelye volt. Ez az adó tíz kilométeres hullámhosszon működött, ennek alapján a fizikusok úgy vélték, hogy különleges katonai objektum, amelynek eredeti rendeltetése az volt, hogy akkor lépjen működésbe, ha tömeges nukleáris csapásváltásra kerülne sor. Ilyen csapásváltás esetén a kísérő elektromágneses sugárzás megszakít minden vezeték nélküli rádiókapcsolatot, ha pedig a célpontokban a robbanások összesített rombolókapacitása megatonnás nagyságrendű, akkor lézeradókkal sem lehet pótolni a közönséges rádióadókat. Ilyen esetben csakis az ultrahosszú hullámok használhatók, ezek csekély információhordozó képessége azonban lehetetlenné teszi sokbites üzenetek továbbítását rövid idő alatt. Steergard ekkor a föld alatti rádióadó felé fordította a Hermész emittorait, és amikor a rejtett adó nem válaszolt, a Hermész újabb ultimátumot közölt: vagy hajlandók közvetlenül kommunikálni, vagy huszonnégy órán belül elpusztul minden természetes és mesterséges égitest az összes stacionárius pályán, ha pedig még ekkor sem válaszolnának, ez feljogosítja a Hermészt, hogy az űrrepülőtéren és nyolcszázezer hektáros környékén tizenkétezer Kelvin-fokra emelje a hőmérsékletet.

Egy ilyen hőcsapás átfúrná a bolygó kérgét, és negyed bolygósugárnyi mélységig hatolna. Ez végre használt, jóllehet Nakamura és Kirsting igyekezett lebeszélni a parancsnokot erről az erélyes fenyegetésről, mivel az de facto hadüzenetet jelent.

— A bolygóközi jog már nem köt bennünket, amióta megtámadtak — felelte Steergard. — Ha kilométeres hullámhosszon tárgyalgatunk, átkódolással és visszakódolással, az hónapokig eltarthat, és én gyanítom, hogy ennek a lassúságnak csak látszólag van tisztán fizikai oka. Könnyen lehet, hogy időt akarnak nyerni, és közben szépen átrendezik a hadászati kártyákat. Ezt a lehetőséget nem adom meg nekik. Ha ez most informális eszmecsere, akkor felejtsétek el, ha pedig votum separatum, akkor vegyétek be az expedíció jegyzőkönyveibe. Mindenért felelni fogok, amikor leteszem a parancsnokságot. Egyelőre nincs ilyen szándékom.

Hepária ellenjavaslata úgy szólt, hogy pontosan körül kell határolni a követ jogkörét. A „kapcsolat” fogalma annál homályosabb lett, minél precízebben próbálták meghatározni. Steergard azt akarta, hogy az embere közvetlenül találkozzon a helyi hatóságok és a tudomány képviselőivel, de vagy az volt a baj, hogy ezek a fogalmak valami egészen mást jelentenek a Quinta-lakóknál és az embereknél, vagy itt is a rosszakarat volt a ludas. Tempe végül is úgy indult el, hogy nem tudta, kit kell majd meglátnia az űrrepülőtéren, ám ez valahogy nem aggasztotta. Nem lebegett az eufória szárnyain, nem számított nagy sikerre, és maga is meglepődött, hogy mennyire nyugodt. Mikor az edzőteremben készülődött, azt mondta Harrachnak, nem hiszi, hogy elevenen megnyúznák — bár kíméletlenek, ami nem is csoda, nem ostobák. A tárgyalások közben persze mindezt meghányták-vetet-ték a fedélzeten.

Bár a quintai fél folyvást makacskodott, végül pontról pontra kialkudták a követküldés feltételeit. A vendégnek, miután elhagyta rakétáját, joga van megszemlélni az ál-Hermész maradványait, és szabadon mozoghat rakétája hatmérföldes sugarú körzetében, semmi bántódása nem eshet, amennyiben nem ragadtatja magát „ellenséges cselekményekre”, és nem közöl a vendéglátó féllel „fenyegető információkat”. Az ilyen terminusok kidolgozása rengeteg fejfájást okozott. Az emberek és a Quinta-lakók fogalomkészlete annál rosszabbul fedte egymást, minél elvontabb szintre emelkedtek. Az olyan terminusokat, mint „hatóságok”, „semlegesség”, „részrehajlás”, „garancia”, sehogy sem sikerült közösen definiálni, vagy olyan magasabb okok miatt, mint a gyökeresen eltérő történelmi múlt, vagy az értelmezésbe becsúszó premeditáció miatt. Egyébként a premeditáció sem jelentett okvetlenül félrevezető és megtévesztő szándékot, ha a százéves háborúba bonyolódott Hepária nem szabad és szuverén módon egyezkedett, ám ezt nem akarta elárulni, vagy nem volt szabad elárulnia a Hermésznek. Alighanem itt is, mint a legénység többsége vélte, a nemzedékek óta folyó quintai háborúskodás éreztette hatását, az formálta a nyelvet és a gondolkodásmódot.

Az indulás előtti napon Nakamura meghívta a pilótát egy magánbeszélgetésre — így fejezte ki magát. Kerülő úton kezdte: az értelem bátorság nélkül annyit ér mint a bátorság értelem nélkül. A háború, az űrbe kitelepített eszkalációval, interkontinentális, ez már biztosra vehető. Ilyen körülmények között a legjobb lenne két egyenjogú követet küldeni mindkét földrészre, előzetesen leszögezve, hogy semmilyen, katonai szempontból lényeges információt nem adnak a vendéglátóknak. A parancsnok elvetette ezt a változatot, mert szemmel akarja tartani a követ sorsát, és az űrhajó nem tartózkodhat egyidejűleg a bolygó két oldalán. A parancsnok világossá akarja tenni a Quinta-lakók előtt, hogy bosszút áll, ha a követ nem tér vissza teljes épségben. A megtorlás mértékéről nem szólt, ami taktikai szempontból helyes, de nem szavatolja a követ biztonságát. Nakamurától mi sem áll távolabb mint bírálni a parancsnokot, de azért óhajtott beszélgetni a pilótával, mert ezt kötelességének tartja. Milyen szépen írta Shakespeare: jaj a kicsinyeknek, ha erős bajvívók pengéi közé kerülnek! Erős bajvívó három van: a Hermész, Norsztrália és Hepária. Mit tudnak a Quinta-lakók? Tudják, hogy a betolakodó a támadás és védekezés terén fölényben van, és rendkívül pontosan célzott csapásokra képes. Tegyük fel, hogy a követet valami bántódás éri. Hepária azt fogja bizonygatni, hogy sajnálatos baleset történt. Norsztrália pedig cáfolni fogja ezeket a bizonyítékokat. Ily módon mindegyik fél azt próbálja elérni, hogy a Hermész megtorló csapása az ellenfélre sújtson. A parancsnok fenyegetésében ugyan a TAD szerepelt, a „Totál Assured Destruction”, de a történelem arra tanít, hogy a Végítélet nem jó eszköz a politikában. A „Végítélet Gép”, a „Doomsday Machine”, a kobalt szuperbomba, amellyel a Föld minden államát meg lehet zsarolni, általános pusztulással fenyegetőzve, egypár amerikai találmánya volt a huszadik században, de senki sem kapott rajta, és ezt igen okosan tették, mert amikor már senkinek nincs semmi vesztenivalója, akkor nem lehet reálpolitikát folytatni. Az apokalipszis mint megtorlás nem valami hiteles. Miért sújtana le a Hermész az egész bolygóra, ha Hepáriában akad egy kamikaze, aki rátámad a követre? A pilóta meggyőzőnek találta a japán érvelését. Miért nem hallgatott rá a parancsnok?

A japán, továbbra is udvariasan vendége felé hajolva, elmosolyodott.

— Mert nincs biztos stratégiánk. A parancsnok nem akarja bontogatni a csomót. Ketté akarja vágni.

Távol áll Nakamurától, hogy bárkinél is okosabbnak tartsa magát. Nakamura úgy gondolkodik, ahogyan szerény képességeitől telik. Miről gondolkodik? Három rejtélyről. Az első a követküldés. Elvezet ez a „kapcsolathoz”? Csak jelképesen. Ha a követ épségben visszatér, miután meglátta a Quinta-lakókat, és megtudta tőlük, hogy semmit sem tudhat meg tőlük, az óriási eredmény lesz. A pilótának nevetésre áll a szája? Ez a bolygó elérhetetlenebb mint a Mount Everest. Mármost ezen a hegycsúcson semmi sincs, csak sziklák és jég, mégis emberek százai kockáztatták az életüket hosszú éveken át, hogy egy percre feljussanak oda, azok pedig, akik visszafordultak, mert az utolsó kétszáz métert már nem bírták megtenni, úgy érezték, vereséget szenvedtek, pedig az a hely, ameddig felkapaszkodtak, éppen olyan jeges sziklatömb mint az a másik, ahová el akartak jutni. Az expedíció mentalitása már olyan mint a Himalája-mászóké. Rejtély ez, de mivel születésüktől holtukig kíséri az embereket, hát megszokták. A második rejtély Nakamura szemében a pilóta sorsa. Adná az ég, hogy visszatérjen! De ha valami előre nem látott esemény történik, Hepária azt fogja bizonygatni, hogy fehér volt, Norsztrália meg, hogy fekete. Ez az ellentmondás a parancsnokot a bosszúálló szerepéből az ítélőbíró szerepébe helyezi át. A fenyegetés, amely elég hatékony volt ahhoz, hogy kikényszerítse a követ fogadását, ily módon mégis bizonytalanná válik. A harmadik rejtély a legnagyobb. Ez a Quinta-lakók láthatatlansága. Lehet, hogy a követet nem támadják meg. Az viszont kétségtelen, hogy a Quinta-lakók semmiképpen sem akarják a külsejüket megmutatni.

— Talán rútak? Szörnyetegek? — töprengett a pilóta.

Nakamura változatlanul mosolygott.

— A megítélés szimmetrikus. Ha mi szörnyetegnek látjuk őket, ők is annak látnak minket. Már megbocsásson, ez gyermeteg gondolat. Ha a polipnak volna esztétikai érzéke, a leggyönyörűbb földi nőt szörnyetegnek találná. Ennek a rejtélynek a kulcsa nem az esztétikában keresendő.

— Hanem hol? — kérdezte a pilóta. A japán eszmefuttatása alaposan felcsigázta az érdeklődését.

— A Quinta-lakók és a földiek közös tulajdonságait a haditechnika körén belül fedeztük fel. Ez a közösség válaszúthoz vezet: vagy hozzánk hasonlók, vagy „gonosz szörnyetegek”. Ez a válaszút fikció. Az azonban nem fikció, hogy nem óhajtják, hogy a külsejüket megismerjük.

— De miért?

Nakamura sajnálkozva ingatta a fejét.

— Ha tudnám, miért, a csomót már kibogoztuk volna, és Polassar kollégának nem kellene feltöltenie a sziderátorokat. Csak egy homályos sejtést bátorkodom megkockáztatni. A mi fantáziánk más mint a nyugati. Hazám mélyen gyökerező hagyományaihoz tartozik az álarc. Úgy vélem, a Quintalakók, bár minden erejükkel igyekeztek kivédeni törekvéseinket, tehát nem akarták az ember jelenlétét bolygójukon, kezdettől fogva mégis számoltak vele. Nem érti még az összefüggést a pilóta? Nos, a pilóta talán meglátja a Quinta-lakókat, és nem fogja tudni, hogy látta őket. Levetítettünk a bolygónak egy mesét, amelyben ember formájú hősök szerepeltek. Nakamura nem buzdíthatja bátorságra a pilótát. a pilóta már úgyis bátrabb mint szükséges. Nakamura csak egy tanáccsal szolgálhat.

Szünetet tartott, és már nem mosolyogva, lassan ejtve a szavakat, így szólt:

— Alázatot tanácsolok. Nem óvatosságot. Bizalmat sem tanácsolok. Alázatot tanácsolok, vagyis készséget annak belátására, hogy minden, de minden, ami a pilóta szeme elé kerül, egészen más mint amilyennek látszik.

Ezzel véget ért a beszélgetés. Tempe már csak útközben jött rá, hogy Nakamura tanácsaiban szemrehányás rejlett. O árulta el a Quinta-lakóknak az emberek küllemét azzal a meseötlettel. Egyébként talán nem is volt szemrehányás.

Elmélkedését a bolygó feljövetele szakította félbe. A Quinta ártatlanul fehér korongja, a cirrusfelhők havas gomolyagaival, a jéggyűrű és a katasztrófa minden nyoma nélkül, szelíden úszott be a sötétségbe, kiszorítva a monitorról a fekete égboltot a csillagok halvány porfelhőjével. Ugyanakkor feléledt a távolságmérő, sietősen ketyegett és számjegyeket villogtatott. Norsztráliai fjordok szaggatta partvidéke mentén észak felől hidegfront lapos felhőkaréja úszott dél felé, az óceán túloldalán pedig Hepária, amely erős rövidülésben látszott a bolygó keleti domborulatán, sötétebb felhőzet alatt pihent, csak sarki kontúrjait rajzolták ki a fényes jégmezők. A Hermész tudatta vele, hogy huszonnyolc perc múlva eléri a légkört, és egy kis iránymódosítást javasolt. A vezérlőteremből Gerbert és Kirsting figyelte szívműködését, lélegzését, agyának funkcionális bioáramait, a navigációs teremben pedig a parancsnok, Nakamura és Polassar tartotta szemmel a rakétáját, hogy szükség esetén közbeléphessenek. Bár nem állapították meg pontosan, mit jelent a „szükség esetén”, és miként léphetnének közbe, az a tény, hogy a főenergetikus és a főfizikus ott áll készenlétben Steergard mellett, fokozta a feszült, de jó hangulatot a fedélzeten. A követő teleszkópok éles képet adtak a Föld nevezetű űrhajócska ezüst orsójáról, úgy szabályozva a nagyítást, hogy a rakéta mindig a kép középpontjában legyen a Quinta tejfehér háttere előtt. Végül GOD teleszórta az addig üres légkörmutató monitort narancssárga számokkal: kétszáz kilométerrel az óceán fölött az űrhajócska belépett a ritka gázburokba, és kezdett fölhevülni. A felhőtengeren ugyanekkor feltűnt a rakéta parányi árnyéka, és tovább suhant ezen a hófehér háttéren. A közvetlen kapcsolatot tartó számítógép impulzusok sortüzével továbbította a repülés utolsó adatait, mert még egykét perc, és a sűrűbb légrétegekben a súrlódástól felizzó plazmapárna megszakítja a kapcsolatot.

Arany szikra mutatta, hogy a Föld behatolt az ionoszférába. A fénypont nőtt és megnyúlt, jelezve, hogy a pilóta már megfordított tolóerővel fékez. A rakéta árnyéka eltűnt, amikor a Föld a felhők alá merült. Tizenkét perc múlva a tervidő és a valós idő céziumórái az egyes számot mutatták, majd a leszállóegység hajtósugarát kísérő spektrográf megvakult, és egy sorozat nulla után kivetítette a klasszikus utolsó szót: BRENNSCHLUSS.

A Hermész magasan a Quinta fölött úgy mozgott, hogy a leszállási hely pontosan alatta legyen a nadíron. A fő megfigyelőmonitort átláthatatlan felhőpaplan töltötte ki. A házigazdák, ahogy beígérték, a leszállási hely fölött nagy tömegű fémport fecskendeztek a felhőrétegbe, árnyékoló ernyőt alkotva, amelyen a radarlokátor nem hatolhat át. Steergard végül elfogadta a Quinta-lakóknak ezt a feltételét, fenntartva magának a jogot, hogy „erélyes eszközökhöz folyamodjon”, ha a Hermész csak egyszer is nem kapja meg a lézerjelzést, amelyet Tempének százpercenként kell küldenie. Hogy a pilótának a leszállás utolsó szakaszában tűrhető látási viszonyai legyenek, a fizikusok ellátták rakétáját egy pótfokozattal, amely ezüstvegyületeket és szabad ammóniumgyököket tartalmazott gáznemű formában, magas nyomás alatt. Amikor az űrhajócska behatolt a sztratoszférába és tattal lefelé átszelte, miközben a rakétát oldalai mentén, egészen az orráig lobogó lángsörény ölelte körül, ez a gyűrű alakú fokozat, amely addig a fúvókák tölcséreit vette körül, begyújtotta saját robbanótölteteit, így megelőzte az anyarakétát, s a tűzbe és plazmába kerülve, megrepedt a hőségtől. A hevesen ritkuló gázok örvénylő mozgásba kezdtek, és ez a mennydörgő légörvény széles tölcsért nyitott a súlyos felhőrétegben. Ugyanakkor a cseppfolyós oxigén, amelyet a fúvókák hipergol helyett kilövelltek, kioltotta a plazmapárnát, és a hideg meghajtással lefelé ereszkedő rakéta utasának látási viszonyai így megjavultak. A hőálló televíziós kamerák megmutatták a leszállóhelyet a szétfújt, kavargó felhők gyűrűjében. A pilóta meglátta az űrrepülőtér szürke, trapéz alakú síkságát, melyet északról dombok lejtői szegélyeztek, többi oldalát sok-sok vörös szikra keretezte, ezek a vörös fénypontok úgy hunyorogtak a fölöttük kitáguló levegőben mint erősen kormozó gyertyák lángocskái. Ezek a pislákoló valamik lőtték fel a fémport. A felrobbant ammónium és ezüst megtette a magáét: a maradék felhőkből olyan záporeső zúdult a repülőtérre, hogy a kormot eregető bíbor szikrák néhány percre elsötétedtek, de nem aludtak ki, megint felizzottak a vízgőz piszkos gomolyagaiban. A kavargó ciklon kergette füstön át dél felé nézve, a pilóta meglátott egy feketés építményt, olyan volt mint valami szétlapított lábasfejű vagy tintahal, sok fényes karja szanaszét tekergett — sem csővezetékek, sem országutak nem lehettek ezek a csillogó sávok, mert homorúak és keresztben csíkozottak voltak. A poliphatást főleg a polüphémoszi egyetlen szem keltette, amely éles tükörpillantással tekintett a pilótára. Óriási optikai paraboloid lehetett, amely a rakéta ereszkedését kísérte. Amint közeledett lefelé, az északi dombok zöldje megváltozott. Magasról nézve úgy látszott, erdő borította dombok oldalába vágták be meredeken a négyszögletű betonlemezt, de közelebbről nézve a lombos erdők illúziója eltűnt. Nem fakoronák alkották a sötétzöld, kócos felületet, hanem élettelen, száraz, ágas-bogas alkotmányok, olyasfélék, mintha girbegurba, gyűrött drótsövények volnának, vagy valamiféle vezetékek, huzalok óriási, fura csomói, a pilóta búcsút vett hát az erdős domboldalak, ezüstszürke fenyvesek, kies tisztások képzetétől, most úgy érezte: mindezt egy idegen technika alkotta, amely egészen más kánonokat követ mint a földi. Ha emberek építenék ki egy űrrepülőtér környezetét egy tágas völgykatlanban, a nagyváros és a hegyoldalak között, gondoskodnának a tereprendezésről, igyekeznének a hasznosságot összekötni a mértani formák szépségével — de biztosan nem csúfítanák el a kopasz lejtőket vadul összevissza meredező fémroncsok és dróthálók kusza bozótjával, amely nem lehet katonai objektumokat álcázó, növényzetet imitáló utászmunka, hiszen olyan természetellenes, hogy az ilyen álcázás senkit meg nem tévesztene. Mikor a rakéta hideg tolósugárral leereszkedett a szürke betonra, az egész domboldalt eltakarták a visszatérő felhők, úgy tűnt el bennük mint valami ótvaros, ragyás bőrű, tüskés hüllő. Bizarr rútsága láttán a pilóta eltűnődött volna, micsoda fura ellentét, hogy a műszaki berendezéseket gondosan megtervezik, aztán hagyják, hogy benője valami rákos burjánzás, újra elnézett volna a déli építmény felé — már túlnyúlt a horizonton az a polip, amely rátekintett fekete karimás tükörszemével —, de nem volt rá ideje, mert a kormányzással kellett foglalkozni. A gravitáció négy g-ről kettőre csökkent, a sűrített oxigén zubogó jégként süvített ki a fúvókákból, az ízeit lábak szétterpesztve kinyúltak a tat alá, és amikor nekicsapódtak a kemény talajnak, a hajtómű egy utolsót böffentett, és elhallgatott.

A háromszáz tonnás rakéta néhány csökkenő erejű, guggoló mozgást végzett az alvázán, majd megállt. A pilóta zsigereiben érezte, hogy más gravitáció hat rá mint fékezés közben, a lengéscsillapítók halkuló sziszegését hallgatva kikapcsolta az öveit, kiengedte a levegőt a szkafander légpárnájából, és felállt. A csatos pántok lecsúsztak a válláról és a melléről. Az analizátor nem mutatott semmilyen mérgező gázt a levegőben, a légnyomás ezerszáz millibar volt, de sisakban kellett kimennie, hát átkapcsolta az oxigéncsövet a saját tartályára. Miután a televíziót kikapcsolta, a fülkében kigyulladtak a lámpák. A magával hozott holmikra pillantott — az ülés két oldalán egy-egy nehéz, kerekes konténer állt, tolni lehet őket, mint a talicskát. Harrach nagy buzgóságában óriási egyes és kettes számot festett rájuk, mintha össze lehetne őket téveszteni. Harrach biztosan irigyelte, ám ennek semmi jelét nem adta. Jó társ volt, és a pilóta sajnálta, hogy nincs mellette. Talán kettesben jobban boldogulnának a feladattal.

Jóval e repülés előtt, amikor Laugernak az Euridikén elmondott szavain kívül semmi sem biztosította, hogy „meglátja a Quinta-lakókat”, depreszszióba süppedt, amit GOD is felismert, de miután az orvossal beszélgetett, tévesnek ítélte a gép diagnózisát. Nem az nyomasztotta őt, hogy rájött: eleve értelmetlen a kapcsolat a Quinta-lakókkal, hanem az, hogy játékukban, melynek tétje a kapcsolat, az erőszak az ő adujuk. Ezt a gondolatát megtartotta magának, mert mindenképpen meg akarta látni a Quintalakókat, hát akármennyi fenntartás és kétség gyötörte, hogyan kérdőjelezhette volna meg éppen ő ezt a nagy lehetőséget? Arago sötét színben látta iparkodásukat, már mielőtt az „erődemonstráció” jelszava elhangzott, a csalást csalásnak nevezte, újra meg újra elmondta, hogy nem vezet az jóra, ha álnokságban akarnak túltenni a másik félen, és olyan erőszakosan csörtetnek a kapcsolat felé, hogy minden esélyét elveszítik, álarcokkal és fortélyokkal álcázva magukat; lehetséges, hogy így nagyobb biztonságban vannak, de egyre távolabb kerülnek attól a lehetőségtől, hogy igazán feltáruljon előttük az idegen értelem. Nem törődtek Arago intéseivel, minden elutasításra erőszakkal válaszoltak, de így az expedíció célja annál elérhetetlenebbé vált, minél brutálisabb eszközöket vetettek be a cél érdekében. Bekapcsolta a fülkeajtó nyitószerkezetét, de meg kellett várnia az automatikus környezetelemzés eredményeit, és míg számítógépe átrágta a befutó adatokat a talaj vegyi összetételéről, a szélerősségről, a környezet radioaktivitásáról (gyakorlatilag nulla), nem a program következő szakaszai jártak az eszében, hanem mindezek a mardosó gondolatok, amelyeket eddig elfojtott. Nakamura egyetértett a szerzetes véleményével, de mégsem helyezkedett az ő álláspontjára, mert az a visszafordulást jelentette. A pilóta is iga zat adott Arago atyának, de tudta, hogy őt magát semmiféle igazság nem tartja vissza. Ha a Quinta a pokol, ő kész pokolra szállni, hogy meglássa a Quinta-lakókat.

Pillanatnyilag semmi sem vallott pokoli fogadtatásra. A szélsebesség másodpercenként kilenc méter, a látási viszonyok a felhőréteg alatt jók, a repülőtér ultrahanggal letapogatott burkolata alatt sehol egy akna, bomba, csapda. Süvítés hallatszott, a külső légnyomás kiegyenlítődött a fülkebelivel, az ajtó fölött kigyulladt a három zöld lámpácska, a nehéz páncélajtó félfordulatot tett, és felnyílt. Behallatszott, amint kattogva leereszkedik a lépcső, és ferdén kinyúló lábai a betonhoz csapódnak. Kinézett. Sisakja üvegén át nappali fény csapott a szemébe. Négy emelet magasságból látta az űrrepülőtér roppant síkságát a megint összezárult felhőzet alatt, az északi domboldal ködbe veszett, messze az alacsony kürtők hosszú vonalából rőt és vöröses füst szállt fel, a füstös háttérre óriási ferde torony rajzolódott, ferdébb a pisai toronynál: egymérföldnyire tőle az ál-Hermész meredezett magányosan és furcsán az üres repülőtéren. És sehol egy élő lélek.

Távolabb, ahol a dombok az alacsonyan szálló felhők mögé bújtak, a betonsíkság szélén alacsony, henger alakú épület állt, mint egy zeppelin hangárja. Mögötte vékony oszlopok meredeztek, pókhálófinom, fényes szálakkal összekötve, a láthatár negyedrészén ilyen pókháló csillogott. A polipszerű, egyszemű metropolis a füstös horizont mögött lapult, és a pilóta arra gondolt, hogy most azzal a pókhálóval figyelik őt. A lépcső tetején állva, távcsővel szemügyre vette a pókhálót, és meglepődött, milyen szabálytalan. Egyenetlenül lógott az oszlopokról, kisebb és nagyobb szemeket alkotva, mint valami régimódi, szakadozott halászháló, amelyet egy óriási halász teregetett magas szárítórudakra, s a vékony rudakat annyira túlterheli a saját magasságuk meg a háló, hogy különböző irányba hajlanak a súly alatt. Nagyon rendetlen benyomást keltett az egész. Az űrrepülőtér különben üres volt, mint evakuálás után az ellenségnek átengedett terep. A pilóta megrázkódott, szabadulni igyekezett a visszataszító, makacs gondolattól, hogy nem antennaerdőt lát, hanem szörnyű, óriás rovarok művét, megfordult és lemászott a meredek vaslépcsőn, a majdnem mázsás tartály alatt görnyedezve. Mikor leért, kikapcsolta a hevedert, leengedte a konténert a betonra, és egyenesen az ál-Hermész felé tolta, amely szétzúzódott tatján nyugodva, ferdén meredezett előtte. Egyenletes léptekkel, tempósan ballagott, semmiféle gyanúra okot nem adva azoknak, akik figyelik — mert biztosra vette, hogy láthatatlanul szemmel tartják.

Tudták, hogy meg fogja vizsgálni a roncsot, de azt nem tudták, miképpen. A tathoz érve, amelynek szétzúzódott fúvókái a csillag alakban meg repedt betonba mélyedtek, a pilóta megállt és körülnézett. Sisakján át hallotta a viharos szél zúgását, de szkafanderében alig érezte. A kronométer csipogása ösztökélte, hogy lásson végre munkához. Az összecsukott durallétrácska fölöslegesnek bizonyult. A fúvókák harmonikává gyűrődött tölcsérei fölött kormos nyílás tátongott a tatban, a nyílás körül a robbanástól kifelé hajlottak a páncél hegyes nyelvei meg a hajóborda csonkja. Itt éppenséggel be lehet mászni, csak vigyázni kell, hogy az éles acélkampók fel ne hasítsák a szkafanderét. Felmászott a tatból kinyúló egyik lábon, a lábaknak már nem volt idejük teljesen kinyúlni a leszállásnál, annyira siettek ezek tüzet nyitni, egyébként okosan, mert az űrhajó akkor a legvédtelenebb, amikor a fő tolósugarat kikapcsolja, és egész tömegét a kinyújtott lábakra helyezi át. Behúzta maga után a tartályt, és törte a fejét, hogyan vizsgálhatná meg a hajótest állapotát. A behegesztett orrajtókat lentről nem láthatta, de a raktér kapuját igen, és csodálkozott, hogy zárva van, és nem törték be. Simán kinyitni kívülről nem lehetett. Meglepte ez a csukott kapu. Hogy is volt ez? Egyetlen nagy kaliberű lövéssel tönkretették a gépházat, aztán itt áll előttük ferdén a sérült űrhajó, és ők a méteres átmérőjű, radioaktív léken át hatolnak be, ahelyett hogy először is rendesen aládúcolnák az egészet, aztán betörnének a fedélközi raktárba? Százévi háború után nincsenek tisztességesen fölszerelt utászaik, nincs rendes haditechnikájuk? A quintai hadsereg furcsa szokásain csodálkozva bajlódott a konténerrel, már az űrhajó belsejében, míg végre sikerült előszednie a sugárzásmérőt. Az űrhajó sötét belseje felé tartotta. Az egyszer használható reaktor a találattól megolvadt, pontosan úgy, ahogy tervezői kigondolták, és a sugárzó folyadék az ügyesen megszerkesztett csöveken át az űrrepülőtér felhasadt betonja alá folyt, szerény méretű radioaktív foltot alkotva. Szépen kiókumlálta ezt Polassar és Nakamura, gondolta, körbe világítva kézireflektorával. Csak a csend és a sötétség vette körül. A gépházból még romok sem maradtak. Pontosan úgy tervezték, hogy elbírja a kétezer tonnás, üres makettet, és a robbanás miszlikbe szaggassa. A Geiger-mérő mutatója megugrott, és közölte vele, hogy egy óra alatt nem kap többet száz röntgennél. Kivett a konténerből két lapos fémdobozt, és kiszórta a tartalmukat, szétgurultak a szinvarok, a mikroszenzoros szintetikus rovarok. Óvatosan letérdelt közéjük, mintha a roncs űrhajónak akarná megadni a végtisztességet, és bekapcsolta az aktiválórendszert a nagyobbik doboz alján. A recés bádogpadlón szétgurult parányok lázas nyüzsgésbe kezdtek. Vékonyka drótlábaikkal kapálózva, mint hátukra fektetett és megfordulni igyekvő, igazi szarvasbogarak, a szinvarok szanaszét futottak. Türelmesen várt, míg az utolsók is eltűntek. Amikor már csak egypár nyilván hibás darab keringett tanácstala nul a térdei körül, felállt és kimászott a napvilágra, maga után húzta a majdnem üres konténert. Félúton kivett belőle egy jókora gyűrűt, kinyitotta a konténer állványát, a tat felé irányította a relét, aztán visszament a Földhöz. Leszállás óta ötvenkilenc perc telt el. További harminc percen át a környéket fényképezte, főleg az égbe nyúló pókhálót, váltogatva a szűrőket és a lencséket, aztán felmászott a rakétájába. A félhomályos fülkében már világított a felderítőmonitor. A szinvarok infravörösben jelentettek a relén át, amelyet a jobb vétel kedvéért félúton állított fel. A számítógéppel és annak programjával együtt elektronmikroszkópot alkottak, annyiban különlegeset, hogy térben alegységekre tagolódik. Tízezer bogárka kutatott a roncs minden zugában, megvizsgálva a kormot, szemetet, port, mindenféle maradványokat, az olvadt fémek cseppjeit és szilánkjait, hogy fölfedezzék azt, ami előzőleg nem volt ott. Elektronikus ormánykájuk az „ordofília” tulajdonságával rendelkezett — vonzódott a molekuláris rendhez, amely minden élő vagy élettelen mikroorganizmus jellemzője. A szinvarok buták ahhoz, hogy diagnózist állítsanak fel, ők csak a mikroszkóp lencséi, de az űrhajóban lévő analizátor már fel is rajzolta és diagnosztizálta a fölfedezett idegen mikroorganizmusok első kristálymozaikjait. Le a kalappal a quintai halálmérnökök technobiotikus ügyessége előtt! A szinvarok lassan ható vírusokat mutattak ki az ártatlan szemétben. A sok millió vírus mindegyike légypiszoknyi kosznak álcázta magát. Lappangási idejüket a komputer még nem tudta kiszámítani. Ezek a molekuláris pólyában szunnyadó csírák hetek vagy hónapok múlva kelnek ki. Ebből a felfedezésből a pilóta egy fontos következtetést vont le: épségben kell távoznia a bolygóról, hogy felvigye a fertőzést a fedélzetre. Ez a kristálytiszta logikájú okoskodás merész tettekre sarkallta — hiszen úgyis visszaengedik, mert csak akkor szállíthatja házhoz a pusztulást. Ám ekkor eszébe villant: álljon meg a menet! A vírusok lehetnek valódiak és ugyanakkor álságosak. Aki rájuk bukkan, pontosan úgy okoskodik mint ő az imént — és vakmerő vállalkozásokra szottyan kedve. Könnyelműen nekivág, és egykettőre valami sajnálatos baleset éri. A konfliktusstruktúrák algebrájából ismert, tipikus helyzetbe került: a játékos kialakítja magának az ellenfél modelljét, valamint az ellenfél helyzetének modelljét, erre válaszol, megszerkesztve a modell modelljének modelljét, és így tovább, a végtelenségig. Az ilyen játékban nincs semmilyen biztosan hiteles tény. Ez aztán a kelepce, gondolta. Mire megyek itt a műszereimmel? Ördögűző kéne ide. A kronométer élesen a fülébe csipogott: letelt a száz perc. Két tenyerét a lemezekre fektette, és érezte, amint alattuk finoman zsibong az áram, feltöltve a számítógépet, hogy elküldje a Hermésznek az egybites lézerjelet: a felderítő él.

Ideje volt hozzálátni az igazi felderítéshez. Lecipelte a lépcsőn a másik konténert, és a tatban lévő rejtekhelyről kiemelte az összecsukható járművet: könnyű keret nyereggel és villamos meghajtású ballonkerekekkel. Felült a járgányra, és elindult az északi domboldalak felé, az égbe nyúló háló és a magányos hangár felé. Szitálni kezdett az eső. Szürke köd gomolygott az egyre növekvő épület kontúrjai körül. Megállt a hangár előtt nyitott kocsijával, kesztyűjével letörölte az esőcseppeket a sisakja üvegjéről, és megrökönyödve bámulta a hatalmas épületet. A kolosszus tökéletesen idegen, és ugyanakkor érthetetlen módon ismerős volt. Ablaktalan, domború falait párhuzamos, masszív gerendák bordái fogták össze, formája dacolt az építészettel is, a természettel is — mint egy döglött bálna, amelynek a hasába gránátot lőttek sűrített gázzal, attól fúvódott fel ilyen hátborzongatóan, hájas teste kidagad rácsos ketrecéből, melyet végvonaglásában meggörbített. Két borda között félkör alakú nyílás tátongott. A pilóta ledobta a járgányról a tartályt, és ezen a kapun át betolta maga előtt a sűrű sötétségbe. Hirtelen mindenfelől vakító fehér fény zúdult rá. Akkora csarnokban állt, amelyben még a járótorony is hangya lenne. A csarnok falain összefonódó, görbe galériák futottak körbe több sorban, mint egy vasszínházban, amelyből a zsigereit: a színpadot és a nézőteret kitépték. Középen, a rácsos bádogpadlón tarka csillagféle feküdt, csupa kristályként csillogó virágból kirakva. Mikor közelebb ment, észrevette, hogy a csillag fölött fordított gúla függ, átlátszó, mint a levegő, csak éles szögből látható, amikor felületén megcsillan a visszavert fény. Az üvegnégyzetben smaragdzöld betűk ragyogtak fel egymás után:

EZ AZ ÜDVÖZLÉS STOP

A kristályvirágok felragyogtak, csodálatos színekben égtek, a világos szürkéktől a mély ibolyáig. Fénylő kelyhük szétnyílt. Mindegyikben egy tűzbriliáns égett. A felirat helyén egy másik jelent meg:

KÍVÁNSÁGOTOKAT TELJESÍTJÜK STOP

Mozdulatlanul állt, a fénylő kristályok szivárványa pedig lassan elszürkült. A gyémántok egy ideig még rubinvörösen izzottak, majd eltűntek, és könnyű hamuvá hullott szét az egész. Kusza, tüskés dróttekercs előtt állt, a kristályban pedig új szavak zöld betűi gyulladtak ki:

AZ ÜDVÖZLÉSNEK VÉGE STOP

Felnézett a már alig parázsló hamuról, tekintete körbefutott a galériákon, amelyek helyenként elváltak a domború faltól, girlandok módjára lelógva, és összerándult, mintha arcul ütötték volna. Hirtelen rájött, mitől ismerős ez a fura épület: nem egyéb, mint a Hermész százszorosára felfújt, kifordított kópiája. A galériák az állványzatot utánozzák, amelyet szerelés közben a hajótest oldalához hegesztettek, és leszálláskor a robbanástól meggyűrődött, a homlokzatba mélyedő bordák pedig az űrhajó bordái, amelyek most kívülről övezik a kifordított hajótestet. A kajlán tekergő galériák ereszei alatt sorra kihunytak a fények, a csarnok ismét sötétbe borult, csak a levegőben lebegő AZ ÜDVÖZLÉSNEK VÉGE STOP felirat világított lassan elhalványuló, zöld betűivel.

Most mihez kezdjen? Behatoltak a lelőtt űrhajóba, és pontosan lemásolták, gépies precizitással vagy rafinált gúnnyal, hiszen úgy jött be ide mint egy leölt, kibelezett élőlény hasába. Akár alattomos rosszindulat, akár egy nem emberi kultúra rítusa sugalmazta a vendégfogadásnak ezt a sajátos módját, kiúttalan labirintusba csöppent a pilóta. Kábán hátrálva a sötétségben, nekiment a konténernek, a fémtartály csörömpölve zuhant a bádogpadlóra, s ez a lárma kijózanította, de fel is dühítette.

Futva tolta ki talicskáját a napvilágra, az esőbe. A vizes beton megsötétedett. A szitáló esőfüggöny mögött, messze, rakétájának ezüst tűjét látta, a vörös szikrákból felszálló piszkos füst szétterülve, egyhangúan hullámzott, és beleolvadt az alacsonyan gomolygó, zavaros felhőkbe, s az egész pusztaság fölött az ál-Hermész halott, ferde tornya meredezett. Megnézte az időt. A következő száz percig még majdnem egy órája maradt. Igyekezett leküzdeni fortyogó dühét, hogy józanul és nyugodtan átgondolhassa a dolgokat. Ha ezek harci gépeket terveznek, telerakják a bolygót és a világűrt haditechnikával, képesnek kell lenniük a logikus érvelésre. Ha nem akarnak személyesen mutatkozni, hát vezessék el valamilyen útjelzéssel oda, ahol a termináljaik a hónapok óta sugárzott kóddal, a konfliktusalgebra egyenleteivel bebizonyítják neki a kapcsolat hiábavalóságát. Utasítsák vissza az erőszak érveit konkrét érvekkel, magyarázzák el, mi az a felsőbb erő, amely csak a pusztulás különböző formái között engedi választani őket, de itt nincs semmiféle útjelzés, terminál, információcseréhez való berendezés, itt nincs semmi, még a semminél is kevesebb van: hiszen ott a fémes füsternyő a felhőkben, ott az ál-Hermész hullája, álcázott vírusokkal megfertőzve, a vendég fogadására pedig ott az űrhajó püffedt másolata, mint egy döglött béka, amelyet felfújt egy őrült, és ott a kristály virágágyás, amely üdvözlésül hamuvá esik szét. Ellentmondásos jelentésekkel teli, bonyolult szertartás, mintha azt mondaná: nincs itt semmi keresnivalótok, betolakodók, sem tűzzel, sem jégzuhataggal nem kényszeríthettek ki belőlünk semmit, csapdákon, látszatokon és álcázáson kívül. Csináljon a küldöttetek, amit akar — mindenütt ugyanez a rendületlen hallgatás fogadja, míg csalódottan, megzavarodva, veszett dühében összevissza lövöldözni nem kezd, akkor pedig vagy ott pusztul a romok alatt, vagy kimászik alóluk és elrepül, de nem a tervek szerint, rablott tudással megrakodva, hanem páni félelemben menekülve. És valóban: ugyan kierőszakolhat-e belőlük bármit is, ha betör elzárt világukba, az egyszemű metropolis vaskarikájába, ott a füstfal mögött? Hiszen ebben az ennyire emberentúlian idegen környezetben annál kevesebbet tud meg, minél vadabbul csapkod, mert nem képes megkülönböztetni azt, amit fölfedez, attól, amit elpusztít.

Esett az eső, a felhők még lejjebb ereszkedtek, a roncs Hermész csúcsa is elveszett már bennük. Kivett a tartályból egy dobozt, és abból a bioszenzort — olyan érzékeny műszer ez, hogy ötszáz méterről hevesen reagál egy lepke anyagcseréjére. A mutató állandóan a nulla fölött remegett, mutatván, hogy mint a Földön, itt is mindenütt van élet, de a baktériumok vagy a virágpor nem lehet Ariadné fonala. Felmászott a lépcsőn, teljesen kihúzta a műszer csövét, és a délen kavargó füst felé, a füst mögött rejtőzködő polipforma metropolis épületrengetege felé fordította. A mutató most is a nulla közelében remegett. Maximálisra növelte a fókusztávolságot. A füst, ha fémes is, nem lehet akadály, ahogy a falak sem, de hiába vezette végig a biométert a láthatár mentén, a mutató nem mozdult. Halott vasváros? Ez olyan hihetetlen volt, hogy reflexmozdulattal megrázta a műszert, mint egy megállt órát. Mikor aztán megfordult, és az esőn átderengő, égbe nyúló pókháló felé fordította a csövet, a mutató végre kilendült, és amint a csövet jobbra-balra mozgatta, széles ívű, szaggatott lengéssel jelzett.

Visszakocogott a járgányhoz, felrakta a konténert az üléstámla mögé, benyomta a bioszenzort a volán melletti, rugalmas tartóba, és a rudakra teregetett háló felé hajtott.

Már úgy zuhogott az eső, mintha dézsából öntenek. A kerekek alól magasra fröcskölt a víz, patakokban folyt le a sisak üvegén, alig látott tőle, pedig folyton nézni kellett a bioszenzor sebesen ugráló mutatóját is. A számláló szerint négy mérföldet tett meg, tehát közeledett a felderítési övezet határához. Mégis egyre gyorsabban robogott tovább. Ha a műszerfalon villogó piros vészlámpa nem figyelmezteti, árokba hajtott volna, mert a mély árkot messziről a felszállópálya fekete csíkjának nézte. Beletaposott a fékbe, a járgány kifarolt, aztán megállt a töredezett beton szélénél. Kiszállt,

hogy szemügyre vegye az akadályt. A köd megnehezítette a távolságbecslést, és a mélység illúzióját keltette. A kibetonozott síkság itt ért véget, a töredezett beton részben a levegőben meredezett az agyagos árokpart fölött. Az árok szélessége változó volt, de a kis durallétrával sehol se juthatott át rajta. Sietősen, nemrég robbanthatták ezt az árkot, erről tanúskodott a tépett agyagfal, a már-már leváló, kiálló göröngyök.

A túlsó parton, ahol a robbanás ereje iszappá nyomta szét a törmeléket, a nem túl meredek, széles rézsű fölött, a ködön átderengtek az égbe nyúló pókháló szemei. A rézsű mentén, egymástól elég messze, kis betonaknákban acélsodronyok végét rögzítették, ilyen sodronyokkal szokás függőlegesen tartani a gömbcsapágy alapú, oldaltámasz nélküli antennaoszlopokat. A két legközelebbi csőből a robbanás kitépte a rögzítőhorgonyt az ellensúlylyal együtt. Tekintetével követve a szabadon lelógó sodronyokat, úgy ötven méterrel följebb meglátta magát az oszlopot: teleszkóposan egymásba csúsztatott, egyre vékonyabb elemekből állt, felső része meghajlott, mint az erősen megterhelt horgászbot, így a háló lazán lelógott, legalsó kábelei majdnem a talajt súrolták. Ameddig csak ellátott a ködben, a domboldalt az agyagnál világosabb kúpok borították, nem földbe ásott folyadékvagy gáztartályok kúpjai, inkább szabálytalan vakondtúrások, vagy félig beásott, óriási teknőspáncélok. Talán gigászi gombák megannyi kalapja? Vagy földbe ásott óvóhelyek?

Szél hintáztatta a kilazult pókháló szálait a zuhogó esőben. Kivette a járgányból a bioszenzort, és csövét lassan végigvezette a domboldalon. A mutató fel-felugrott a skála piros szektorába, visszaesett, megint szinte a maximumig lendült, ilyen heves kilengésre nem holmi baktériumok vagy hangyák késztetik, hanem talán bálnák vagy elefántok — mintha egész csorda üldögélne odaát az üres lejtőn, a patakzó vízben. Negyvenhét perce maradt még a százig. Visszamenjen a rakétához, és várjon? Kár az időért, és ami még nagyobb baj: kárba veszne a meglepetés hatása. Fejében már kezdtek homályosan kirajzolódni a játékszabályok: nem támadnak, de akadályokat állítottak fel, hogy kitörhesse a nyakát, ha nagyon akarja. Fölösleges itt tétovázni. Az álomnál kevésbé valószerű ébrenlét kifejezhetetlen érzésével elővette a konténerből a holmikat, amelyekkel átugorhat a túlsó partra. Belebújt az ugrórakéta hámjába, combzsebébe rakta a kis tábori ásót, a bioszenzort a hátizsákba dugta, fölvette a hátizsákot, de mivel egy ilyen kísérlet nem árthat, először megpróbálkozott a kötélkilövővel. Megcélozta az árok túlsó partját, bal könyökével megtámasztotta a kilövőt, és lőtt. Süvítve tekeredett le a tergálkötél, a rézsűbe csapódott, a kampók meg is tartották, de amikor meghúzta, első rántásra kicsúszott a felázott talajból.

Kinyitotta hát a rakéta szelepét, a gázsugár sziszegve kiáramlott, és a levegőbe emelte, éppolyan könnyen mint a gyakorlótéren. Átrepült az árok fölött, lepillantva az alján sötétlő iszapos vízre, aztán gyengébbre fogta a lábát csapkodó hideg gázsugarat, és földet ért a kiszemelt helyen, egy halom mögött, amely felülről nézve durva azbesztből sütött, ormótlan cipóra hasonlított. Csizmái szétcsúsztak a sárban, de talpon maradt. Nem volt itt túl meredek a lejtő. Hasas, zömök vályogkunyhók vették körül, hamuszürkék, világosabb csíkokkal ott, ahol a víz patakzott róluk. Primitív néger törzs elhagyott faluja a ködben. Vagy temető, kunhalmokkal. Elővette a hátizsákból a bioszenzort, és egylépésnyi távolságból az érdes, domború fal felé tartotta. A mutató a piros maximumon rezgett, mint egy gyenge voltmérő, ha jókora dinamóhoz érintik. Maga elé tartva a kihúzott csövű, nehéz műszert, mintha lövésre kész fegyver volna, gyorsan körbejárta a vályogból tapasztott, kérges, szürke kúpot, csizmája cuppogva merült az agyagba, mély nyomokat hagyva, amelyek rögtön megteltek sáros esővízzel. Felfelé indult a domboldalon, egyik ormótlan cipótól a másikig. A lapos tetejű vályogdombok másfélszer olyan magasak voltak mint ő. Éppen ember nagyságú lakónak valók, de nem volt rajtuk semmiféle bejárat, nyílás, lőrés, ablak, nem lehettek teljesen zárt, formátlan bunkerek, sem megkérgesedett sírokba temetett holttestek. Akármerre fordította a szenzort, mindenütt csak úgy forrt az élet. Összehasonlításképpen a saját melléhez tartotta a csövet. A mutató a maximumról rögtön a skála közepére siklott. Óvatosan letette a műszert, hogy meg ne sérüljön, elővette szkafandere combzsebéből az összecsukható tábori ásót, térden állva lyukat vájt a puha agyagba, az acél megcsikordult a kérgen, hátradobálta a kiásott agyagot, a rohamosan növekvő gödröt megtöltötte a víz, vállig benyúlt a gödörbe, ameddig csak elért, vaktában tapogatózott, keze valami vízszintes, elágazó gyökérféléhez ért. Megkövesedett gombák gyökérrendszere? Nem — vastag, sima, kerek átmérőjű csövek, és — ami megdöbbentette — se nem hidegek, se nem forrók: melegek. Zihálva, nyakig sárosan talpra ugrott, és ököllel rávágott a rostos kéregre. Az rugalmasan bemélyedt, bár elég kemény volt, és mindjárt vissza is nyerte a formáját. Háttal nekidőlt. Az esőn át látta a távolabbi púpokat, mind ugyanilyen idomtalan volt. Némelyek közülük, egymáshoz hajolva, görbe utcácskákat alkottak, ezek a furcsa sikátorok felfelé vezettek a dombra, ahol elnyelte őket a köd.

Hirtelen eszébe jutott, hogy a bioszenzor két tartományt érzékel: oxigénes vagy oxigén nélküli anyagcserét, a kapcsoló állása szerint. Az oxigénes anyagcserét már felfedezte. Felemelte a műszert, letörölte kesztyűjével az üvegére tapadt sarat, átkapcsolta anaerob anyagcserére, és az érdes felület hez érintette. A mutató nem túl gyorsan, ütemesen kilendült. Aerob és anaerob élőlények együtt? Hogy lehet az? Nem értett hozzá, de itt más is aligha igazodna ki. Tovább gázolt a sártengerben, az ömlő esőben, egyre újabb púpokat vizsgált meg. Az anyagcsere más-más ütemben lüktetett. Talán alszik némelyik, a többi meg ébren van? Mintha fel akarná ébreszteni az alvókat, ököllel verte az érdes pocakokat, de a lüktetés ettől nem változott. Olyan lázasan vizsgálódott, hogy kis híján elesett, amikor két bucka között váratlanul felbukkant egy antennarögzítő sodrony, ferdén felfelé feszülve, a sűrű ködben láthatatlan, nagy pókháló felé. Egy ideje, nem tudta, mióta, a kronométer egyre hangosabb, figyelmeztető csipogással riasztotta. Észre sem vette, és eltelt száztizenkét perc. Hogy tudott így elbambulni? Most mi lesz? Repülve három-négy perc alatt elérné az űrhajóját, de az ugrórakéta tartályában lévő gázzal legfeljebb kétszáz méterre juthat. Mondjuk, hogy háromszáz. A járgányig. de onnan több mint hat mérföld. Legalább egy negyedóra. Megpróbálja? És ha a Hermész előbb lesújt, és követe itt pusztul el, nem mint hős, hanem mint egy címeres ökör? Kereste az ásót, de hiába: a zsebe üres volt.

Ott felejtette az ásót, földbe szúrva, a gödörnél. Hol keresse most ebben a labirintusban?

Két marokra fogta a biométert, lendületet vett, és odasózott a rücskös kéregre, addig ütötte-verte, míg meg nem repedt, a hasadékokból sárgásfehér por tört elő, mint egy pöfeteggombából — és odabentről nem bámult rá kunyhóban lapuló élőlények szeme, a tátongó, mély vágás sima felületet mutatott, ezernyi apró pórussal, mint egy baltával kettévágott cipó, belül nyersen maradt, nyúlós, szalonnás tészta. Karjait az újabb csapásra emelve, megállt, és akkor vakító fény öntötte el az eget. A Hermész, tüzet nyitva az űrrepülőtéren túli antennatornyokra, átlőtte a felhőtakarót, az eső szempillantás alatt felforrt és eltűnt, már csak fehér gőze oszladozott, felkelt a lézernap, a felhőn-ködön átsistergő hőcsapás az egész domboldalt letarolta, csupasz, védtelen bimbók nyüzsgő tömegei borították a lejtőt, ameddig csak ellátott, és amikor a gigászi pókháló a lángolva derékba törő antennákkal együtt rázuhant, megértette, hogy meglátta a Quinta-lakókat.