A Kudarc

A TANÁCSKOZÁS

Gerbert doktor kényelmesen kinyújtózva, lábait bolyhos plédbe tekerve üldögélt a kitárt ablaknál, és egy fóliakötéses hisztogramköteget nézegetett. A szoba félhomályba borult, pedig világos nappal volt. A sötét hatást fokozta a füstösnek látszó, fekete mennyezet a gyantával átitatott, vastag keresztgerendákkal. Laposan összekötözött falemezek alkották a padlót, tömör, széles fagerendák a falakat. Az ablakon át a Felhővadász erdős lejtői látszottak, távolabb a Cracatalq masszívuma és a meredek falú, legmagasabb hegycsúcs, a letört szarvú bivalyhoz hasonlatos szirtfok, amelyet az indiánok évszázadokkal azelőtt Mennybement Kőnek neveztek. A szikláktól szürkéllő völgy fölött hatalmas hegyoldalak magasodtak, árnyékos katlanaikban jég csillogott. Az északi hágón át idelátszott a kéklő síkság. Azon is túl, nagyon messze vékonyka füstoszlop emelkedett az ég felé — egy működő vulkánról adott hírt. Gerbert doktor összehasonlítgatta a felvételeket, némelyikre jeleket rajzolt golyóstollal. A legcsekélyebb nesz sem zavarta meg a csöndet. A gyertyák lángja mozdulatlanul állt a hűvös levegőben. Fényük groteszk módon megnyújtotta a régi indián minták szerint faragott bútorok körvonalait. Az emberi állkapocs formájú nagy karosszék görbe agyarakban végződő, fogazott karfái hátborzongató árnyékokat vetettek a mennyezetre. A kandalló fölött fából faragott, üres szemű maszkok vigyorogtak, a Gerbert mellett álló asztalka lába pedig egy összetekeredett kígyó volt, feje a szőnyegen nyugodott, két szeme vörösen csillogó féldrágakő volt.

Valahol messze megszólalt egy csilingelő harangocska. Gerbert abbahagyta a felvételek tanulmányozását, letette a filmlemezeket, és felállt. A szoba egy szempillantás alatt átalakult. Tágas ebédlővé változott. A középen álló asztalon abrosz nem volt. A fekete asztallapon csillogtak az ezüst és zöld jáspis evőeszköz. Kinyílt az ajtó, és begördült egy tolókocsi. Húsos arcú, testes férfi ült benne, turcsi orra szinte elveszett kövér orcái között. Bőringet viselt. Udvariasan köszönt Gerbertnek, aki leült az asztalhoz. Közben belépett egy deszkasovány dáma, középen elválasztott fekete haja a választéknál ősz volt. Gerberttel szemben egy gutaütésre hajlamos képű, alacsony, kövér illető foglalt helyet. Amikor a meggyszín libériás inas felszolgálta az első fogást, megkésetten besietett egy dupla tokás, ősz férfi. Megállt a kőből rakott, masszív kandallónál a pohárszékek között, nyitott tenyereit megmelengette a tűznél, aztán leült arra a székre, ahová a béna házigazda tessékelte.

— Bátyjaura még nem ért vissza a kirándulásból? — kérdezte a sovány nő.

— Bizonyára ott ül Mazumac Fogán, és mifelénk néz — válaszolt a megkérdezett, aki behúzgálta foteljét a székek között számára hagyott résbe.

Gyorsan, jó étvággyal evett. Ebéd közben többé senki sem szólalt meg. Amikor az inas kitöltötte az utolsó csésze kávét, s az aromás kávéillat elvegyült az édeskés szivarfüsttel, ismét a sovány nő törte meg a csendet:

— Vanteneda, ma tovább kell mesélnie azt a történetet Mazumac Szeméről.

— Úgy van, úgy van — helyeseltek mindannyian.

Mondian Vanteneda kissé duzzogva összefonta ujjait kövér hasán. Aztán végighordozta tekintetét a jelenlévőkön, mintha lezárná a hallgatóság körét. A kandallóban megroppant egy szenesedő farönk. Valaki letette a villáját. Egy kiskanál csörrent, aztán csönd lett.

— És hol hagytam abba?

— Ott, hogy don Esteban és don Guilielmo, megismervén a Cratapulq legendáját, elindultak a hegyekbe, hogy eljussanak a Vörös Tavak Völgyébe.

— Egész vándorlásuk alatt — kezdte Mondian, kényelmesebben elhelyezkedve tolókocsijában — sem emberrel, sem állattal nem találkozott a két spanyol férfiú, csupán a magasban szárnyaló sasok vijjogását hallották néha-néha, olykor pedig keselyű röpült el fölöttük. Nagy fáradalmak után sikerült feljutniuk a Halott Kéz gerincére. Ekkor megpillantottak maguk előtt egy ágaskodó paripához hasonlatos, magas hegyormot, az ormótlan lófej a semmibe nyúlt, a ló nyakához hasonló, meredek sziklafal körül köd gomolygott. Don Estebannak ekkor eszébe jutottak a síkvidéki öreg indián különös szavai: „óvakodjatok a Fekete Ló sörényétől”. Tanácskozni kezdtek, tovább menjenek-e, don Guilielmónak, mint emlékeztek rá, alkarjára volt tetoválva a hegylánc vázlatos rajza. Élelemkészletük már kifogyóban volt, pedig még csak hatodik napja meneteltek. Megették hát a maradék sózott, kötélen szárított húst, és szomjukat oltották a Levágott Fej alatt fakadó forrásnál. De nem ismerték ki magukat ezen a vidéken, mivel a tetovált térkép pontatlan volt. Naplemente előtt a köd emelkedni kezdett, mint a tenger dagálya. Elindultak felfelé, a Ló hátán kapaszkodva, de hiába kaptattak olyan sebesen, hogy fülükben dobolt a vér, szájuk pedig úgy kapkodta a levegőt mint a döglődő állatoké, a köd gyorsabb volt náluk, és a Ló nyakán utolérte őket. Azon a helyen, ahol rájuk borult a fehér lepel, a ge rinc összeszűkül, és nem szélesebb a machete nyelénél. Így tehát, mivel tovább nem mehettek, leültek a hegygerincre lovagló ülésben, éppen úgy, ahogyan lóra ül az ember, és így zötyögtek előre a sűrű, nyirkos, fehér ködben, míg be nem sötétedett. Már erejük fogytán voltak, mikor véget ért a gerinc. Nem tudták, vajon szakadék pereméhez értek-e, vagy ez az a lejárat a Hét Vörös Tó Völgyébe, amelyről az öreg indián beszélt nekik. Ott ültek hát egész éjjel, hátukat egymásnak támasztva, testükkel támogatva és melengetve egymást, szembeszegülve az éjszakai széllel, amely úgy süvített a hegygerincen mint kés a kövön. Ha elbóbiskolnak, lezuhanhattak volna a tátongó mélységbe, így hát a szemüket sem hunyták le hét órán keresztül. Aztán felkelt a nap, és szétkergette a ködöt. Meglátták, hogy lábuk alatt olyan meredek a sziklagerinc, mintha egy fal tetején ülnének. Előttük nyolc láb széles szakadék tátongott. A Ló nyakán foszlányokra szakadozott a köd. Ekkor felismerték a messzeségben a fekete Mazumac Fejét, és meglátták a felszálló vörös füstoszlopokat, amint elvegyültek a fehér felhőkkel. Kezüket felvérezve lemásztak a szűk szurdokon, és elértek a Hét Vörös Tó Völgyének felső katlanába. Itt azonban Guilielmót minden ereje elhagyta. Don Esteban elsőnek kapaszkodott fel a szakadék fölé kinyúló sziklapadra, és kézen fogva vezette társát. Így mentek, mígnem egy görgeteghez értek, amelyen megpihenhettek. A nap már magasan járt, és Mazumac Feje köpködni kezdte rájuk a sziklapadokról lepattanó kőtömböket. Menekültek hát lefelé. Amikor a Lófej már olyan kicsinek látszott fölöttük mint egy gyermek ökle, megpillantották az első Vörös Forrást a rőtes tajték felhőjében. Ekkor don Esteban kiemelte dolmánya mögül az akantuszfa színűre cserzett szíjköteget, amelynek vörösre festett rojtjait számos csomóba kötötték. Hosszan jártatta rajtuk ujjait, az indián írást olvasva, mígnem rátalált a helyes útra.

Megnyílt előttük a Hallgatás Völgye. A völgy mélyén haladtak tovább, óriási sziklákon, amelyek között feneketlen rések tátongtak.

— Közel vagyunk már? — kérdezte Guilielmo suttogva, mert hangos szó már nem tudta elhagyni kiszáradt torkát.

Don Esteban intett neki, hogy hallgasson. Egyszerre csak Guilielmo megbotlott, és meglökött egy kavicsot, amely más kavicsokat rántott magával. Ettől a hangtól a Hallgatás Völgyének függőleges falai füstölni kezdtek, ezüst felhőbe borultak, és ezernyi mészkőoszlop zúdult le a völgybe. Don Esteban, aki éppen egy kiálló sziklaboltozat alatt ment át, berántotta barátját ebbe a fedezékbe, míg a pusztító lavina eldübörgött fölöttük, és továbbhömpölygött, mint a vihar. Egy perc múlva csönd lett. Don Guilielmo feje vérzett, mert fölsebezte egy kőszilánk. Társa csíkokat szaggatott inge hátából, és bekötözte a sebet. Végül, amikor a völgy már annyira összeszűkült, hogy fejük fölött az ég nem volt szélesebb egy folyónál, meglátták a sziklákon teljesen meztelenül csordogáló patakot, amelynek csiszolt gyémánthoz hasonlatosan kristálytiszta vize a föld alatti meder felé igyekezett. Most a térdig érő, jéghideg, sebes patakban kellett gázolniuk. Úgy érezték, csontig marja lábukat. De hamarosan elkanyarodott a patak, és ők száraz, sárga homokon álltak egy sokablakú barlang előtt. Don Guilielmo elgyengülve lehajolt, és észrevette, milyen furcsán csillog ez a homok. Szeméhez emelt egy maréknyit, rendkívül nehéz volt. Szájához tette kezét, és megharapdálta a homokot. Érezte, hogy tele van arannyal. Don Esteban felidézte az indián szavait, és körülnézett a barlangban. Az egyik sarokban függőleges, mozdulatlan, megszilárdult láng csillogott. Víz csiszolta kristálygömb volt, fölötte nyílás tátongott a barlang falában. A beeső fény mutatta, hogy az égre nyílik. Odament a kristálygömbhöz, és szemügyre vette. Formáját tekintve óriási, földbe ásott koporsóra emlékeztetett. Mélyében először csak milliárd lobogó lángocskát látott, szédítő ezüst kavargást. Aztán úgy rémlett, hogy körülötte minden elsötétedik, és széthajló, nagy nyírfakéreg lemezeket látott. Amikor eltűntek, úgy tetszett, hogy a jégtömb belsejéből valaki őt nézi. Rézbőrű arc volt, sok-sok éles ránccal, keskeny szemekkel, mint a késpenge. Minél tovább nézte, annál kihívóbban, gonoszul mosolygott. Káromkodva belevágta tőrét a kristályba, ám a penge tehetetlenül csúszott le róla. De a gúnyosan mosolygó, rézbőrű arc eltűnt. Mivel don Guilielmót szemlátomást lázroham gyötörte, társa megőrizte magában a kristálygömb titkát.

Továbbindultak. A barlangból folyosók labirintusa ágazott szét. Kiválasztották a legszélesebb folyosót, és meggyújtva a magukkal hozott fáklyákat, befelé tartottak. Egy helyen oldalfolyosó fekete torka tátongott. Tűzforró levegő csapott ki belőle. Nagy ugrással jutottak át ezen a szakaszon. Később a folyosó összeszűkült. Egy ideig négykézláb haladtak, aztán olyan szűk átjáróhoz értek, hogy hason kellett kúszniuk. Hirtelen megint kitágult a folyosó. Feltérdelhettek. Amikor már utolsó fáklyájuk is alig égett, lábuk alatt zizegni kezdett a talaj. A pislákoló fáklya halvány fényében még láthatták, mi van ott. Színarany rögök görgetegén térdeltek. De még ezzel sem érték be. Megismervén Mazumac Száját és Szemét, látni kívánták a Zsigereit is. Don Esteban egyszerre csak hátrasuttogta társának, hogy lát valamit. Guilielmo hiába meresztgette mögüle a szemét.

— Mit látsz? — kérdezte.

Esteban ujjait már perzselte a szurokfáklya vége. Hirtelen megállt: a falak elsiklottak valahová, csak a nagy sötétség volt előtte, benne a fáklya fény vörös barlangjával. Guilielmo látta, hogy társa előrelépked, s kezében imbolyog a láng, óriási árnyékokat vetve.

Egyszerre csak óriási kísértetarc rémlett föl előttük, a levegőben lebegve, szemeit rájuk függesztve. Don Esteban felkiáltott. Szörnyű kiáltás volt, de Guilielmo megértette a szavakat. Társa Jézust és az ő Anyját hívta, s az olyan emberek mint Esteban, csak akkor kiáltják ezeket a szavakat, ha szemtől szemben állnak a halállal. Amikor felhangzott a kiáltás, Guilielmo eltakarta kezeivel az arcát. Aztán mennydörgő robajt hallott, körülötte láng csapott fel, és elvesztette eszméletét.

Mondian Vanteneda hátradőlt, és némán elnézett valahová az ülők között, alakja sötéten rajzolódott az ablakra, melyet a hegyek fűrészfogas kontúrja fölött lilára festett a közelgő éjszaka.

— Az Araquerita felső folyásánál a szarvasra vadászó indiánok kifogtak a vízből egy fehér embert, akinek vállaihoz felfújt bivalybőr volt kötözve. Háta fel volt hasítva, és a bordái szárnyak formájában, hátrafelé kitördelve. Az indiánok Cortez csapataitól félve, el akarták égetni a tetemet, de éppen akkor tévedt falujukba a Félszeműnek nevezett Ponterone lovas járőre. A holttestet a táborba szállították, és ott felismerték don Guilielmót. Don Esteban sohasem tért vissza.

— Akkor honnan ismerheti bárki is ezt a történetet?

A kérdés csikorogva sértette fel a csendet. Belépett az inas egy kandeláberrel. Az imbolygó lángok megvilágították a kérdező férfi citromsárga arcát, vértelen ajkait. Udvariasan mosolygott.

— Az elején elmondtam az öreg indián meséjét. O azt magyarázta, hogy Mazumac mindent lát a szemével. Talán kissé mitologikusan fejezte ki magát, de lényegében igaza volt. Ez a tizenhatodik század elején történt, és az európaiak még nem sokat tudtak arról, mennyire megnövelheti látásunk erejét a csiszolt üveg. Két hatalmas hegyikristály, nem tudni, hogy a természet erőinek vagy emberi kéznek a műve, állt Mazumac Fején és a Zsigerek barlangjában, oly módon, hogy aki az egyikbe belenézett, látta mindazt, ami a másik körül történik. Rendkívüli periszkóp volt ez, két tükörprizma alkotta, amelyek harminc kilométerre voltak egymástól. Az indián, aki a Fej tetején állt, látta a két szentségtörőt, amint behatolnak Mazumac Zsigerei-be. Talán nemcsak látta őket, hanem vesztüket is okozhatta.

Mondian gyors mozdulatot tett a kezével. Az asztalra, a narancssárga fénykörbe egy szíjköteg hullott, egyik végénél vastag csomóba kötve. A kifakult bőrön mély bevágások voltak. Zizegve esett le, olyan száraz és öreg volt.

— Tehát volt valaki — fejezte be Vanteneda —, aki figyelemmel kísérte az expedíciót és hátrahagyta leírását.

— Akkor hát ön ismeri az aranybarlanghoz vezető utat?

Mondian mosolya egyre közönyösebbé vált, mintha az odakint eltűnő sziklacsúcsokkal együtt elúszna a jeges, néma hegyvidéki éjszakába.

— Ez a ház éppen Mazumac Szájának bejáratánál áll. Ha egy szót kimondtak benne, a Hallgatás Völgye mennydörögve megismételte. Kőből való, természetes hangszóró volt, ezerszer erősebb az elektromos megafonoknál.

— Hogyhogy--?

— A tükörlapot évszázadokkal ezelőtt villámcsapás érte, és egy halom kvarccá olvasztotta szét. A Hallgatás Völgye éppen az, amelyikre az ablakaink néznek. Don Esteban és don Guilielmo a Szelek Kapuja felől jöttek, de a Vörös Források már régen kiapadtak, és a hangok már nem indítanak el kőlavinát. Úgy látszik, a völgy rezonátor volt, és bizonyos hangrezgések hatására meglazult a mészkő oszlopok alapja. A barlangot elzárta egy föld alatti rengés. Volt ott egy függő szikla, amely két sziklafal közé ékelődött, és távol tartotta őket egymástól. A földrengés kilökte a helyéről, és a két sziklafal mindörökre összezárult. Hogy mi történt később, amikor a spanyolok megpróbáltak átjutni a szurdokon, ki zúdított kőlavinát Cortez gyalogosainak menetoszlopára — azt nem lehet tudni. Gondolom, azt már soha senki nem fogja megtudni.

— Ugyan, ugyan, kedves Vanteneda, hiszen a sziklafalakat fel lehet robbantani, vagy gépekkel áttörni, a vizet ki lehet szivattyúzni a barlangokból, nem igaz? — szólalt meg az alacsony, kövér illető az asztal végén. Vékony cigarót szívott, szipkával.

— Azt hiszi?

Mondian nem leplezte iróniáját.

— Nincs olyan erő, amely megnyitná Mazumac Száját, ha O nem akarja — mondta, erélyesen ellökve magát az asztaltól. A hirtelen fuvallat kioltott két gyertyát. A többi kékes lánggal égett, koromlemezkék röpködtek fölöttük, mint pici éjjeli lepkék. Benyúlt az arcok közé szőrös kezével, felkapta az asztalról a szíjcsomót, és helyben körbefordította kocsiját, akkora erővel, hogy a gumikerekek felsivítottak. A jelenlévők felálltak, és kifelé indultak. Gerbert doktor csak üldögélt, az imbolygó gyertyalángokat bámulta. Jeges fuvallat suhant be a nyitott ablakon át. Megborzongott a vacogtató hidegtől, az inasra nézett, aki nehéz köteg fahasábot cipelt be, és lerakta a kandalló kékre égett rácsa elé. Gyakorlottan szétszórta a parazsat, és művészi piramist épített fölé a gyújtósból, amikor valaki benyitott a másik ajtón,

és benyúlt egy falmélyedésbe. Megint szempillantás alatt átalakult az egész szoba. A terméskő kandalló, a tüzet rakó inas, a faragott támlájú székek, a gyertyatartók, a gyertyák, az ablakok, mögöttük a hegyvidéki éjszakával, eltűntek az egyenletes, tompa fényben; eltűnt a hosszú asztal is az ezüstneművel, és a kis fehér teremben a domború, sima mennyezet alatt csak Gerbert maradt egymaga, egy árva széken ülve, előtte négyszögletű lap a tányérjával és a maradék sült hússal: csak ennyi maradt az asztalból.

— Játszol? Most? Régi meséket? — kérdezte a jövevény, aki véget vetett a látványosságnak, és most azon iparkodott, hogy lehámozza magáról a felfújt, átlátszó fóliát, amely nyakig zárt, egérszürke kezeslábasát borította. Végül széttépte a fóliát, mert fémesen csillogó csizmáit sehogy sem tudta belőle kiszabadítani, eldobta a gyűrött burkot, és hüvelykujját végighúzta a mellén, amitől a kezeslábas szétnyílt. Fiatalabb volt Gerbertnél, alacsonyabb is, gallértalan inge szétnyílt izmos nyakán.

— Még csak egy óra van. Kettőre beszéltük meg, és a hisztogramokat úgyis kívülről tudom.

Gerbert egy picit zavartan mutatta fel a hisztogramok kötegét. A jövevény kikapcsolta csizmái vastag szárát, a fal mentén futó fémszegélyhez caplatott, és olyan gyorsan, mintha egy csomag kártyát keverne, sorra hívta elő a holografikus élőképeket: a lakoma, visszafelé lejátszva, síkság, meredek mészkőtornyok csoportjával, amelyek kísérteties denevércsontvázként derengenek a holdfényben, napsütötte dzsungel, a liánok között tarkán röpdöső lepkékkel, végül homoksivatag, magas termeszdombokkal. Mindegyik egy szempillantás alatt jelent meg, körülvette őket, és eltűnt, átfolyva a következőbe. Gerbert türelmesen várt, amíg kollégája megunja a szemlét. A fények és színek villódzása közepette, kezében a hisztogramok dossziéjával, gondolatban már messze járt az iménti színjátéktól, amellyel talán belső nyugtalanságát akarta elfojtani.

— Változott valami,? — kérdezte végül. — Vagy mi van?

Ifjabb kollégája helyreállította a kis terem aszketikus küllemét, és elkomolyodva, kissé bizonytalanul kibökte:

— Nem. Semmi sem változott. Csak Arago megkért, hogy menjünk be hozzá az értekezlet előtt.

Gerbert hunyorgott, mint akit kellemetlen meglepetés ért.

— És mit mondtál neki?

— Hogy megyünk. Mit nézel így? Nem fűlik a fogad ehhez a látogatáshoz?

— Hát nem vagyok éppen elragadtatva. Persze, nem mondhattál nemet. De úgyis nyakig vagyunk a pácban, akkor még a teológiát is belekeverni, Mit akar tőlünk? Mondott valamit?

— Semmit. Nemcsak rendes ember, hanem okos is. És diszkrét.

— Tehát diszkréten értésünkre adja, hogy kannibálok vagyunk.

— Szamárság. Különben is, nem bíróság elé megyünk. Azért hoztuk őket a fedélzetre, hogy felélesszük őket. Ezt ő is pontosan tudja.

— És a vérhistóriát is?

— Gőzöm sincs. De miért olyan borzasztó az? Kétszáz évig csináltak vérátömlesztéseket.

— Az ő szemében ez nem vérátömlesztés lesz, hanem holttestek meggyalázása, minimum. Vagy hullarablás.

— Azokon a hullákon már úgysem lehet segíteni. A szervátültetés is ősrégi dolog. Vallási szempontból, ehhez én nem értek, de azt tudom, hogy az ő egyháza nem ellenezte. És különben is, mitől lettek most egyszerre lelki görcseid? Attól, hogy egy pap, egy szerzetes mit szól a dologhoz? A parancsnok megengedte, a többség helyesli, sőt talán mindenki. Aragónak még szavazati joga sincs. O mint vatikáni vagy apostoli megfigyelő repül velünk. Mint utas és néző.

— Na jó, Viktor. De azért valld be, hogy ezektől a hisztogramoktól leesett az állunk. Nem kellett volna felhozni azokat a tetemeket az Euridikére. Én elleneztem. Miért nem szállították őket a Földre?

— Te is tudod, így jött ki a lépés. Azonkívül én úgy gondoltam, hogy ha egyáltalán valakit, hát őket megilleti a mi repülésünk.

— Sokra mennek vele, mikor legjobb esetben is csak egyet tudunk reanimálni, a többiek rovására.

Viktor Terna elkerekedett szemmel bámult Gerbertre.

— Mi ütött beléd? Térj már észhez. Hát mi vagyunk a hibásak? A Titánon nem voltak olyan körülmények, hogy fel lehetett volna állítani a diagnózist. Igaz vagy nem igaz? Halljam! Tudni akarom, hogy mégis kivel megyek ahhoz a domonkos atyához. Talán megtértél ősapáink hitéhez? Valami rosszat látsz abban, amit meg kell tennünk, amit követelnünk kell? Bűnnek tartod?

Gerbert, aki eddig nyugodtan hallgatta, most felfortyant.

— Nagyon jól tudod, hogy ugyanazt fogom követelni, amit te meg a főorvos. Azt is tudod, mit gondolok az egészről. A felélesztésben nincs semmi rossz. A rossz az, hogy két, reanimálásra alkalmas egyedből csak egyet lehet feléleszteni, és hogy senki helyettünk el nem dönti, melyiket válasszuk, Na, eleget papoltunk. Gyere. Essünk túl rajta.

— Nekem még át kell öltöznöm. Megvársz?

— Nem. Én máris megyek. Gyere utánam, oda hozzá. Hányadik fedélzet?

— Középső szelvény, harmadik. Öt perc múlva ott leszek.

Együtt léptek ki a teremből, de más-más liftbe szálltak. Gerbert bepötyögte a célszámokat, és elsuhant az ovális, ezüstös liftben. A tojás alakú jármű lágyan fékezett, domború fala spirálisan szétnyílt, mint a fényképezőgép blendéje. Szemben, a fényforrás nélküli, derengő világosságban magas küszöbű, homorú ajtók sora nyílt, mint egy régi hajón. Megtalálta a 84. számú ajtót, rajta a táblácska: „R. P. Arago, MA. DP. DA.” Mire azon kezdett volna töprengeni, hogy a DA betűk mögött Delegátus Apostolicus rejlik-e, avagy Doctor Angelicus — a gondolat ostoba és cseppet sem helyénvaló volt —, kinyílt az ajtó. Belépett a tágas kajütbe, amelynek minden falát üvegezett könyvespolcok borították. Két szemközti falat a mennyezettől a padlóig érő, nagy festmények díszítettek, világos keretben. A jobb oldalon Cranach festménye, A tudás fája, Ádámmal, a kígyóval, meg Évával, balról pedig egy Bosch-festmény, a Szent Antal megkísértése. Éppen szemlélni kezdte az égen úszó Bosch-szörnyeket, ám ekkor a Cranach-képet beszippantotta a könyvespolc, az átjáróban ott állt Arago fehér csuhában, és mielőtt a festmény ajtó gyanánt a helyére siklott, az orvos megpillantott a szerzetes háta mögött egy fekete keresztet a fehér falon. Kezet fogtak, és leültek az alacsony asztalhoz, amelyen szanaszét hevertek a papírok, grafikonok és egy csomó nyitott könyv, lapjaik közt színes jelzőcédulákkal. Arago keskeny arcú, majdnem kreol bőrű férfi volt, átható szürke szeme csak úgy világított őszes szemöldöke alatt. Csuhája túl bőnek tűnt. Zongoraművészre valló, inas kezében egy közönséges fa méterrudat tartott. Gerbert akaratlanul is elfordította a szemét, a régi könyvek sorát nézegette. Nem volt kedve elsőnek megszólalni. Várta a kérdéseket, de kérdés nem hangzott el.

— Gerbert doktor, ön nagyobb tudású nálam. De azért szót érthetünk Aszklépiosz nyelvén. Pszichiáter voltam, mielőtt a reverendát felöltöttem. A főorvos rendelkezésemre bocsátotta az adatokat erről a, műtétről. Ami kiderül belőlük, az igen visszatetsző. A vércsoportok és szövetek összeférhetetlenségét tekintve két ember jöhet számításba, de csupán egy ébredhet fel.

— Vagy egy sem — szaladt ki Gerbert száján, szinte akarata ellenére. Biztosan azért, mert a szerzetes megkerülte a helyes kifejezést: támadhat fel halottaiból. A dominikánus rögtön kitalálta a gondolatát.

— Számomra fontos az a megkülönböztetés, amely önnek bizonyára mellékes. Az eszkatológikus szintű vitának nincs értelme. A hozzám ha sonlóan gondolkodó személy az én helyemben azt mondaná, hogy az ember akkor tekinthető igazán halottnak, ha szervezete bomlásnak indult, vagyis ha testében helyrehozhatatlan változások mentek végbe. És hogy hét ilyen nyugszik a hajón. Tudom, hogy maradványaikat meg kell bolygatni, és megértem ennek szükségességét, bár helyeselni nem áll jogomban. Öntől, doktor, és a barátjától, aki hamarosan idejön, csak egy kérdésre akarok választ kapni. Meg is tagadhatják.

— Hallgatom — mondta Gerbert, érezve, hogy megdermed.

— Biztosan már sejti. A kiválasztás kritériumairól van szó.

— Terna sem mondhat mást, mint én. Semmiféle objektív kritériummal nem rendelkezünk. De hát ezt ön is tudja, Arago atya, hiszen ismeri az adatokat.

— Tudom. Az esélyek értékelése meghaladja az emberi erőt. A medikomok elvégeztek iksz billió számítást, és a kilenc ember közül kettőnek kilencvenkilenc százalékos esélyt adtak, az elkerülhetetlen hibahatáron belüli eltéréssel. Ez a kettő egyformán esélyes. Objektív kritériumok nincsenek, és éppen ezért bátorkodom megkérdezni, hogy melyek az önök szempontjai.

— Két problémánk van — felelte kissé megkönnyebbülve Gerbert. — Mint orvosok, a főorvossal együtt azt fogjuk kérni a parancsnoktól, hogy rendeljen el bizonyos változtatásokat a navigációban. Ami ezt illeti, ön mellettünk áll majd, ugye?

— Nem vehetek részt a szavazásban.

— Tudom. De az álláspontjának befolyása lehet,

— A tanácskozás eredményére? Hiszen az már eldőlt. El sem tudom képzelni, hogy ellenállásba ütköznének. A többség igennel fog szavazni. A végső döntés pedig a parancsnok kezében van, és csodálkoznék, ha az orvosok nem ismernék a véleményét.

— Több módosítást fogunk kérni mint amennyiről először szó volt. A kilencvenkilenc százalék nekünk nem elég. Minden további tizedesjegy fontos. A navigációs változtatás, azzal együtt, hogy az expedíció halasztást szenved, rengeteg energiát fog felemészteni.

— Erről nem tudtam. És a, másik probléma?

— A tetem kiválasztása. Teljesen tanácstalanok vagyunk, mert a botrányos hanyagság miatt, amelyet a rádiósok elegánsabban úgy neveznek, hogy túl voltak terhelve a távközlési csatornák, nem tudjuk megállapítani, hogy ezeknek az embereknek mi volt a nevük, a foglalkozásuk, semmit sem tudunk az életükről. Ami történt, valójában több volt mint hanyagság. Mikor a konténereket felhoztuk a fedélzetre, nem tudtuk, hogy abban a régi bányában, a Grálban is, meg a Roembdenben is, jórészt megsemmisült a számítógépek memóriája, még a leszerelési munkálatok közben. Bizonyos személyek persze felelősek voltak azoknak a sorsáért, akiket a parancsnok a mi beleegyezésünkkel a fedélzetre hozatott, és ezek az illetékesek kijelentették, hogy az adatokat meg lehet szerezni a Földről. Csak az nem derült ki, hogy ki, mikor, kinek adott ilyen értelmű utasítást. Kiderült viszont, hogy mindenki mossa kezeit.

— Ez gyakran előfordul, amikor sok ember hatásköre fedi egymást. Ami persze nem mentség, A szerzetes elhallgatott, Gerbert szemébe nézett, és halkan megkérdezte:

— Ön ellenezte, hogy az áldozatokat felhozzák a hajóra?

Gerbert kelletlenül bólintott.

— Abban a felfordulásban, az indulás előtt, nem sokat számított egy szál ember véleménye, főleg, ha az illető csak orvos, nem pedig tapasztalt űrhajós. Én elleneztem, mert voltak bizonyos aggályaim, de ne gondolja, hogy ettől most könnyebb a szívem.

— Tehát mi lesz? Milyen alapon szándékoznak dönteni? Kockadobással?

Gerbert kicsit megsértődött.

— A kiválasztás kizárólag miránk fog tartozni, mármint a tanácskozás után, amennyiben eleget tesznek a követeléseinknek, tisztán technikai szempontból. A navigációs ügyekben. Akkor ismételt boncolást végzünk, és még egyszer átvizsgáljuk a vitrifikátorok egész tartalmát, az utolsó hajszálig és porszemig.

— Mennyiben befolyásolja a reanimálandó személy kiválasztását, ha sikerül azonosítani?

— Talán semennyiben. Mindenesetre nem lesz orvosi szempontból értékelhető tulajdonság, minőség.

— Ezek az emberek — a szerzetes óvatosan mérlegelte szavait, lassan beszélt, mintha egyre vékonyabb jégen lépkedne — tragikus körülmények között szenvedtek balesetet. Némelyikük mindennapi munkája közben, mert az ottani bányák vagy üzemek dolgozója volt. Mások akkor, amikor az előbbiek megmentésére indultak. Elképzelhetőnek tart egy ilyen megkülönböztetést, már amennyiben lehetséges, mint kritériumot?

— Nem.

A válasz azonnali és kategorikus volt.

Az asztalnál ülőkkel szemben szétnyílt a könyvespolc, belépett Terna, és elnézést kért a késésért.

A szerzetes felállt. Gerbert is.

— Mindent megtudtam, amit lehetséges — szólt Arago. Magasabb volt mind a két orvosnál. Háta mögött Éva Ádám felé fordult, a kígyó a paradicsomi almafán tekergett. — Köszönöm, uraim. Meggyőződtem arról, amit úgyis tudnom kellett volna. Az önök szakterülete érintkezik az enyémmel. Mi senkit sem ítélünk meg érdemei és hibái szerint, ahogyan önök senkit sem az ilyen különbségek szerint mentenek meg. Nem tartóztatom önöket: ideje, hogy induljanak. Találkozunk a tanácskozáson.

Kimentek. Gerbert néhány szóban elmondta Témának, miről beszélgettek az apostoli megfigyelővel. A folyosó tökéletesen kerek elágazásában beszálltak a tojás alakú, tompán ezüstös járműbe. A kiválasztott akna megnyílt, és elnyújtott sóhajjal beszippantotta a kereketlen kocsit. Amint elsuhantak a fedélzetek előtt, fények villantak a kerek ablakokban. Ültek egymással szemben és hallgattak. Mindkettőjüket, nem tudva, miért, érzékenyen érintette a szentencia, amellyel a szerzetes a találkozást összegezte. Ez az érzésük azonban túl homályos volt ahhoz, hogy érdemes lett volna elemezgetni, mindaz előtt, ami rájuk várt.

A tanácsterem az Euridiké ötödik szelvényében volt. Az űrhajó repülés közben és messziről nézve hosszú, fehér hernyóra hasonlított, gyűrűformán kidomborodó szelvényekkel, méghozzá szárnyas hernyóra, mert oldalaiból lapos lemezek álltak ki, amelyek a hidroturbinák hengereiben végződtek. Az Euridiké lapos fejét csápok vagy rágok módjára sok-sok antenna tövisei övezték. A gyűrűforma szelvényeket harmincméteres átmérőjű, rövid hengerek kötötték össze, az egész gyűrűsor összekapcsolásáról és merevítéséről a kettős belső gerinc gondoskodott, amikor az űrhajó gyorsított, teljes sebességgel haladt vagy fékezett. A hidroturbináknak nevezett motorok valójában termonukleáris gyorsreaktorok voltak, az üzemanyag pedig a vákuumhidrogén.

Ez a meghajtás még a fotonmeghajtásnál is jobbnak bizonyult. A nukleáris üzemanyagok a fénysebességhez közeli sebesség esetén egyre kevésbé használhatóak, mert a kinetikus energia oroszlánrészét elviszi a sugárhajtómű lángja, amely fölöslegesen zúdul az űrbe, és a felszabaduló kapacitásnak csak egy kis töredéke hajtja a rakétát. A fotonmeghajtáshoz, vagyis fénymeghajtáshoz viszont több millió tonna anyaggal és antianyaggal kell megterhelni az űrhajót, mint annihilációs hajtóanyaggal. Az átfolyásossugárhajtású motorok ezzel szemben a csillagközi hidrogént használják fel üzemanyagnak. Hidrogénatomok mindenütt vannak a galaktikus űrben, de olyan szétszórtan, hogy az effajta motorok csak másodpercenként harmincezer kilométeres sebességen felül működnek hatékonyan, teljes hatékonyságukat pedig a fénysebességhez közeledve érik el. Az ilyen meghajtású űrhajó azonban nem tud magától felszállni egy bolygóról, mert ahhoz túl masszív, és magától felgyorsulni sem képes addig, amíg a reaktorok nyílásán berepülő atomok eléggé össze nem sűrűsödnek a begyújtáshoz. A tátongó bemeneti tölcsérek ilyenkor már elég gyorsan száguldanak ahhoz, hogy a kozmikus űrben is elegendő hidrogénatomot nyeljenek el, és a tűzkamrákban felvillanjanak a mesterséges napsugarak; a hasznos energia együtthatója egyre növekszik, és az űrhajó, amelynek nem kell üzemanyagot cipelnie, állandó gyorsulással suhanhat előre. Nem egészen egyévi, a földi gravitációnak megfelelő gyorsulás után eléri a fénysebesség majdnem kilencvenkilenc százalékát, és míg fedélzetén percek múlnak el, a Földön évtizedek.

Az Euridikét a Titán körüli pályán építették, hogy a Titánt használhassák fel indítóplatformnak. A hold tömegéből sok billió tonnát hagyományos atommáglyákkal energiává alakítottak át, hogy a lézerágyúk a koncentrált fény oszlopaival ellökjék az Euridiké gigászi tatját, mint ahogyan a lőpor gázai kilökik az ágyúcsőből a gránátot. A Titánt először, nagy asztrotechnikai munkával, meg kellett szabadítani sűrű légkörétől, aztán sugárkémiai üzemeket építettek rajta, majd hidronukleáris erőmű épült az egyenlítői kontinens lemezén, miután a hegyeket leolvasztották róla egyszer használatos műholdak kumulatív hőcsapásaival. A hőcsapásoktól a hegytömeg elolvadt, láva lett belőle, aztán krioballisztikus bombákkal fokozták a fagyot, hogy a vörösen szétfolyó lávatenger sima, kemény, mesterséges síksággá dermedjen. Így keletkezett a Mare Herculaneum. Ezen a tizenkétezer négyzetmérföldes síkságon állították fel a lézerágyúk erdejét, az expedíció valóságos Herkulesét. A kitűzött napon és másodpercben mind egyszerre kilőtték lézeroszlopaikat, hogy az Euridikét kilökjék stacionárius pályájáról. A koncentrált fény meghosszabbított oszlopa az űrhajó tattükreit kitolta a naprendszeren túlra. Amikor a taszító lézersugár gyengülni kezdett, az űrhajó besegített a saját rakétáival, aztán a Plútót elhagyva sorra ledobta kiégett rakétafokozatait. Csak itt kezdtek működni az űrt nyelő hidromotorok.

Mivel a motorok egész úton működtek, az űrhajó egyenletesen gyorsult, így a földivel egyenlő gravitáció érvényesült rajta. Persze csak a hossztengely irányában. Ezért az Euridiké minden gyűrű alakú szelvénye önálló egység volt. Fedélzetei keresztben helyezkedtek el, a hajó egyik szélétől a másikig, felfelé menni annyit jelentett: a hajó orrához közeledni, lefelé: a tat irányába tartani. Amikor az egész űrhajó fékezett vagy irányt változtatott, a meghajtás tengelye elferdült az egyes szelvények tengelyéhez képest. Ilyenkor a mennyezetek falakká váltak volna, vagy legalábbis megdőlnek a fedélzetek. Hogy ezt elkerüljék, minden szelvény tartalmazott egy gömböt, amely úgy forgott páncélágyában, mint egy golyóscsapágyban. A girosztátorok gondoskodtak róla, hogy mindegyik ilyen gömb — nyolc lakógömb volt — minden fedélzetét mindig merőlegesen érje a meghajtóerő. Az ilyen manőverek közben az egyes gömbök fedélzetei elhajlottak az űrhajó fő gerinctengelyétől. Hogy ilyenkor is közlekedni lehessen a szelvények között, csigaházaknak nevezett pótzsilipek alagútrendszere kötötte össze őket. Az alagutakban közlekedők csak olyankor érezték a gravitáció változását vagy hiányát, amikor liftjük a szelvények közötti hengereken haladt át.

Amikor a közgyűlésre sor került, először az indulás óta, az Euridiké előtt még majdnem egyévi folyamatos gyorsulás állt, az állandó gravitációt tehát semmi sem zavarta meg.

A teljes legénység közgyűlésének céljára a parlamentnek nevezett ötödik szelvény szolgált. A domború mennyezetű, nem túl magas amfiteátrumban négy padsor futott körül, a padsorokat egymástól egyforma távolságban lévő, lejtős feljárók keresztezték. Az egyetlen lapos fal mentén hosszú asztal helyezkedett el, jobban mondva összekapcsolt pultok sora, monitorokkal. Az asztal mögött ültek, a közönség felé fordulva, a navigátorok és a melléjük beosztott szakemberek.

Az expedíció különlegessége volt a parancsnokság sajátos összetétele. A repülést Bar Horab irányította, az energiaügyeket Khargner fődiszpécser, a kommunikációt De Witt rádiófizikus, a népes tudósgárda élén pedig, amelynek egyes tagjai már az utazás közben dolgoztak, másokra csak az úti célban vár szerep, Nomura polihisztor állt.

Amikor Gerbert és Terna belépett a felső galériára, már megkezdődött a tanácskozás. Bar Horab felolvasta a közgyűlésnek az orvosok igényeit. Senki sem fordult a belépők felé, csak a főorvos, Hrus, aki a parancsnok és a fődiszpécser között ült, vonta fel megrovólag a szemöldökét. Nem sokat késtek. A csendben minden irányból Bar Horab flegmatikus hangja hallatszott.

— …igényeik értelmében a gravitációt egy tizedére kell csökkenteni. Ezt szükségesnek tartják a hűtőházban nyugvó tetemek felélesztéséhez. A csökkentés azt jelenti, hogy a meghajtást az alsó határig kell lefékezni. Ezt megtehetem. Ily módon az egész útiterv, az összes kész számításokkal együtt, érvényét veszti. Készíthetünk új tervet. A jelenlegi programot öt egymástól független tervezőcsoport készítette a Földön, hogy minden hibalehetőséget kizárjanak. Erre mi nem vagyunk képesek. Az új programot nálunk két csoport fogja elkészíteni, következésképpen nem lesz olyan biztos mint a jelenlegi. A kockázat csekély, de létezik. Felteszem tehát a kérdést, szavazzunk-e vita nélkül az orvosok igényéről, vagy előbb tegyünk fel nekik kérdéseket.

A többség a vita mellett döntött. Hrus nem maga szólalt fel, hanem Gerbert felé intett.

— A parancsnok szavaiban bizonyos szemrehányás lappang — kezdte Gerbert, nem állva fel helyéről a legfelső padsorban. — Azoknak szól, akik átadták nekünk a Titánon talált holttesteket, nem törődve az állapotukkal. Ebben a kérdésben nyomozást lehet indítani, hogy a felelősöket megtaláljuk. De akár köztünk vannak, akár nem, a helyzeten ez mit sem változtat. Feladatunk az, hogy életre keltsünk egy embert, aki nem sokkal jobb állapotban maradt meg mint a fáraók múmiái. Egy kis orvostörténeti kitérőt kell tennem. A vitrifikálással először a huszadik században próbálkoztak. Gazdag aggastyánok cseppfolyós nitrogénba temettették magukat, remélve, hogy valamikor majd feltámasztják őket. Ez nyilvánvaló képtelenség. Ha a megfagyasztott holttestet felmelegítik, attól csak rothadásnak indul. Aztán megtanulták kis szövetdarabkák, petesejtek, sperma és egyszerű mikroorganizmusok mélyhűtését. Minél nagyobb testről van szó, annál nehezebb vitrifikálni. A vitrifikálás azt jelenti, hogy valamennyi testfolyadék villámgyorsan jéggé fagy, átugorva a kristályosodás szakaszát, mert a parányi kristályok helyrehozhatatlanul károsítják a finom sejtszerkezetet. A vitrifikálás a másodperc töredéke alatt fagyasztja kőkeménnyé a testet és az agyat. Könnyű dolog bármely objektumot villámgyorsan magas hőfokra hevíteni. Lehűteni majdnem nulla Kelvin-fokra, ugyanilyen gyorsan, az hasonlíthatatlanul nehezebb. A Titánon szerencsétlenül járt áldozatok harang alakú vitrifikátorai primitívek voltak, és nagyon brutálisan működtek. Amikor a konténereket a fedélzetre hoztuk, nem ismertük a vitrifikátorok szerkezetét. Ezért döbbentett meg minket annyira a testek állapota.

— Kiket döbbentett meg és miért? — kérdezte valaki az első sorból.

— Engem mint pszichonikust, Ternát, aki szomatikus, és természetesen a főorvosunkat is. Hogy miért? A konténereket úgy kaptuk meg, hogy nem mellékelték hozzájuk a múlt századi vitrifikátorok semmiféle ábráját vagy leírását. Nem tudtuk, hogy a harangokat, amelyekben a megfagyasztott emberek voltak, részben összenyomta egy jéghegy, és ott helyben hűtőtartályokba rakták őket, cseppfolyós héliumba, hogy a kompjárattal rögtön a mi hajónkra szállítsák. Az indulás után, amikor a Herkules lendületbe ho zott minket, négyszáz órán át dupla gravitációnk volt, és csak azután kezdhettük megvizsgálni a konténereket.

— Ennek három hónapja, Gerbert kolléga — szólalt meg ugyanaz a hang a terem alsó részéből.

— Úgy van. Ezalatt megállapítottuk, hogy semmiképpen sem tudjuk valamennyit feléleszteni. Három eset eleve reménytelen, mert az agyuk szétzúzódott. A többiek közül csak egyet tudunk feléleszteni, bár elvben két holttest is alkalmas a reanimálásra. Az a baj, hogy mindegyik embernek vér volt az érrendszerében.

— Igazi vér? — kérdezte valaki egy másik padsorból.

— Igen. Eritrociták, vörös vérsejtek, meg minden. A vérre vonatkozó adatok megvannak a holotékában, de vérátömlesztést nem végezhetünk, hiszen nincs hozzá vér, tehát elszaporítottuk a gerincvelőből nyert vérképző sejteket. Így vér már lenne. Fennáll azonban a szöveti összeférhetetlenség. Két agy alkalmas a reanimálásra. De az életfontosságú szervekből csak annyi van, amennyi egy embernek elegendő. Egyet rakhatunk össze abból a kettőből. Szerencsétlen helyzet, de így van.

— Test nélkül is fel lehet éleszteni az agyat — jegyezte meg valaki a teremben.

— Ez nem áll szándékunkban — felelte Gerbert. — Nem azért vagyunk itt, hogy hátborzongató kísérleteket végezzünk. Az orvostudomány mai színvonalán persze minden ilyesfajta műtét hátborzongató. De nem a jelzőkről van itt szó, hanem az illetékességről. Mi orvosi minőségünkben szólunk bele a navigációba, nem mint űrhajósok. Egyetlen kívülálló sem rendelheti el, hogy mit tegyünk. Ezért nem is részletezem a műtétet. A csontvázakat mészteleníteni és fémesíteni kellett. Héliummal el kell távolítani a fölösleges nitrogént a szövetekből, kannibál módon feltrancsírozni a többi holttestet az egy kedvéért. Ez a mi dolgunk. Elmagyaráznom csak azt kell, hogy mi indokolja a követelésünket. Az agy reanimálása alatt a lehető leggyengébb gravitációra van szükségünk. Legjobb lenne a teljes súlytalanság. Tudjuk azonban, hogy ahhoz ki kellene kapcsolni a motorokat, és ez teljesen felborítaná úti programunkat.

— Ne raboljuk az időt, kolléga — szólt közbe türelmetlenül a főorvos. — A parancsnok és a jelenlévők azt akarják tudni, mi indokolja a követelést.

Nem azt mondta, hogy „a követelésünket”, csak „a követelést”. Gerbert úgy tett, mintha nem vette volna észre ezt az elszólást — mellesleg biztosra vette, hogy nem véletlen volt. Színlelt nyugalommal folytatta:

— Az ember agysejtjei normális körülmények között nem osztódnak. Nem szaporodnak, mivel az agysejtek a személyiség, az emlékezet és kü lönféle tulajdonságok hordozói, amelyeket együttesen jellemnek, léleknek vagy más ilyesminek szokás nevezni. Ha embereket olyan primitív módszerrel vitrifikálnak, mint ahogy a Titánon történt, akkor az agyban hézagok keletkeznek. El tudjuk érni, hogy a szomszédos agysejtek osztódással szaporodva kitöltsék a hézagokat, de ezáltal megszüntetjük az így kezelt agysejtek egyéni jellegét. Ahhoz, hogy a személyiség azonosságát megőrizzük, minél kevesebb agysejtet szabad csak osztódásra késztetnünk, mert az újonnan létrejövő agysejtek olyanok mint a csecsemő agysejtjei, újak és mintegy üresek. Még nulla gravitáció esetén sem biztos, nem lesz-e amnéziás a felélesztett személy, és ha igen, akkor milyen mértékben. A memória egy része véglegesen kitörlődik a virtifikálástól, még a legtökéletesebb kriosztátokban is, mert a szinapszisok finom érintkezései molekuláris szintű károsodásokat szenvednek. Ezért nem állítjuk, hogy a felélesztett személy pontosan ugyanaz az ember lesz, aki száz évvel ezelőtt volt. Csak azt állítjuk, hogy minél gyengébb lesz a gravitáció az agy reanimálása alatt, annál nagyobb az esély a személyiség megmentésére. Befejeztem.

Bar Horab mintegy akaratlanul a főorvosra pillantott, de ő látszólag mélyen elmerült a papírjai tanulmányozásába.

— A szavazást fölöslegesnek tartom — mondta ekkor Bar Horab. — Mint parancsnok elrendelem a meghajtás lefékezését az orvosok által megjelölt időpontban, annyi időre, amennyire szükségük van. A tanácskozást ezzel lezárom.

Némi mozgolódás támadt a teremben. Bar Horab felállt, megérintette Khargner karját, és mindketten elindultak a terem alsó kijárata felé. Gerbert és Terna szinte futott kifelé a felső galérián, még mielőtt valaki megszólíthatta volna őket. A folyosón a dominikánussal találkoztak. Nem szólt hozzájuk, csak biccentett, és elindult a kajütje felé.

— Ezt azért nem vártam Hrustól — fakadt ki Terna, miután beszálltak Gerberttel a tatliftbe. — Hanem a parancsnok, az aztán legény a talpán! Éppen ilyennek kell lennie egy parancsnoknak. Már éreztem, ahogy ránk vetik magukat a rokon szakos kollégák, elsősorban a mi szeretett „pszichonautáink”. De itt nem volt kecmec.

A lift már lassított, egyre ritkábban suhantak el előttük a fények.

— Hrus nem izgat — dörmögte Gerbert. — De ha éppenséggel tudni akarod, Arago beszélt Horabbal közvetlenül a tanácskozás előtt.

— Ezt honnan veszed?

— Khargner mondta. Az atya Horabnál volt, mielőtt velünk beszélt.

— Gondolod, hogy,?

— Nem gondolom, hanem tudom: ő segített nekünk.

— De mint pap. Mint teológus.

— Ahhoz én nem értek. O viszont ért az orvostudományhoz is, meg a teológiához is. Hogyan egyezteti össze ezt a kettőt, az már az ő dolga. Gyerünk átöltözni, elő kell készíteni mindent, aztán megadjuk az időpontot.

A műtét előtt Gerbert még egyszer elolvasta a holotékából átküldött jegyzőkönyvet. A munkálatok folyamán a nehéz bolygógépek leálltak, mert szenzoraik jelezték, hogy fém és azon belül szerves anyag van a közelben. A birnami görgetegekből egymás után hét öreg járótornyot emeltek ki, és belőlük hat emberi testet. Két Diglátor egymástól alig pár száz méterre feküdt. Az egyik üres volt, a másik embert őrzött a harangforma vitrifikátorban. A jégmezőt nyolcadik generációs talajmaró gépek szaggatták fel, amelyekhez képest a Diglátor törpe volt. A talajmunkák vezetősége leállította az automata óriásokat, és hozzálátott a további áldozatok felkutatásához, a birnami teknő ugyanis kilenc embert nyelt el. A kutatáshoz lépegető fúrógépeket küldtek ki, nagy érzékenységű bioszenzorokkal. Annak az embernek, aki otthagyta a Diglátorát, nem bukkantak nyomára. A járótornyok páncélja behorpadt az egymásra zúduló jéglavinák alatt, de a vitrifikátorok meglepően jó állapotban voltak. A felügyelőbizottság először azt tervezte, hogy a Földre küldik őket reanimálás végett, de akkor a fagyott testeknek háromszor kellett volna túlterhelést elszenvedniük: amikor a kis űrkomp felszáll a Titánról, majd amikor a Titán-Föld szállítórakéta felgyorsul, és amikor leszáll a Földön. A tartályok átvilágítása kimutatta, hogy valamennyi tetem súlyos sérüléseket szenvedett, többek között agyalapi törést, ennélfogva túl kockázatosnak minősítették ezt a bonyolult szállítási módot. Ekkor valakinek eszébe jutott, hogy adják át a vitrifikátorokat az Euridikének, amely a legkorszerűbb reanimációs felszereléssel rendelkezik, és indulási gyorsítása minimális, tekintettel az űrhajó gigászi tömegére. Hátra volt még a tetemek azonosítása, amelyet a vitrifikátorok kinyitása nélkül nem lehetett elvégezni. Hrus, az Euridiké főorvosa, a parancsnoksággal és a SETI vezérkarával egyetértésben úgy döntött, hogy a Titán jegéből kiemelt holtak nevét és pontos adatait majd a Földről továbbítják rádión az űrhajónak, mivel a Titán számítógépes memórialemezeit már előzőleg kiszerelték, és a SETI svájci központjának archívumában helyezték el. Csakhogy a kommunikációs csatornák egészen az indulásig zsúfoltak voltak, valaki vagy valami — ember vagy számítógép — alacsony fontossági szintre sorolta be ezt az adattovábbítást, és mire az orvosok észrevették, hogy ezek az információk hiányoznak, az Euridiké már elhagyta a Titán körüli pályáját. Gerbert hiába fordult a parancsnokhoz, mert az űrhajó már gyorsult, a Herkules lézerek már javában taszítot ták ki az űrbe. Ebben a szakaszban a lézermeghajtás egész tolóereje a Titánra nehezedett, és a planetológusok úgy vélték, hogy a Titán darabokra hasadhat. Aggodalmaik nem igazolódtak, de a gyorsítás nem ment olyan simán, mint a tervezők remélték. A Titán kérgét a Herkules mélyen benyomta a litoszférába, a heves szeizmikus hullámok mozgásba hozták a lézerágyúk talapzatát, és jóllehet a mesterséges talapzat kibírta ezt a földrengést — pontosabban Titán-rengést —, a fényoszlop imbolygott és remegett. Csökkenteni kellett a kibocsátott kapacitást, kivárni a rengés csillapodását, és ismét rálőni a koncentrált lézersugarat az űrhajó tattükrére. Ez megzavarta a kommunikációt, halmozódtak az idejében el nem küldött információk, ráadásul a Titán, amelyet két évvel azelőtt távolabb mozdítottak a Szaturnusztól, és keringését lefékezték, hogy a Herkules látszólag mozdulatlan helyzetben taszíthassa el lézeroszlopával az Euridikét, rezegni kezdett. A több százezer régi termonukleáris töltet, amelyet vésztartalékként belelőttek a nehéz holdba, végül ezt a rezgést is kioltotta. Ám ez nem ment könnyen. A reanimálók tehát nem láthattak munkához, mivel az Euridikét heteken át hol eltalálta, hol eltévesztette a lézeroszlop, és valahányszor megint elérte a tatot, az egész űrhajó beleremegett a csapásba.

A sugár-összpontosítás nehézségei, a Titán szeizmikus rázkódásai, egypár segédrakéta bedöglése miatt ily módon egyre csak halogatták a felélesztést, és a késedelmet a repülő személyzet sok tagja azzal is mentegette, hogy az áldozatok életre keltésének esélyei úgysem valami fényesek. Amikor a gyorsulás már egyenletessé vált, a Földdel való kapcsolat napról napra romlott, no és persze elsőbbséget élveztek az expedíció sikere szempontjából döntő fontosságú rádióüzenetek. Végül az űrhajó megkapta a Földről öt vitrifikált személy nevét, fényképét és életrajzi adatait, ez azonban nem volt elég az azonosításhoz. A robbanásszerű vitrifikálás az arccsontokat szétmorzsolta. A krioténereken belül végbement másodlagos implóziók letépték a megfagyasztott emberekről a szkafander alatt viselt ruhát, s a ruha foszlányait az oxigén kilökte a megrepedő szkafanderből a nitrogénkoporsóba, és elporlasztotta. Utólag még beszereztek a Földről ujjlenyomatokat és a fogazat állapotára vonatkozó adatokat, de ez csak a zűrzavart növelte. A Grál és a Roembden ősrégi rivalizálása miatt a számítógépes munkanaplókat rendetlenül vezették, különben sem tudta senki, hogy a memórialemezek egyik-másik része megsemmisült-e, vagy Svájcon kívüli archívumokba került. Annyit lehetett tudni, hogy az Euridikén feléleszthető ember a következő hat név valamelyikét viselte: Ansel, Nawada, Pirx, Kochler, Parvis, Illuma. Az orvosok már csak arra számíthattak, hogy a megmentett személy a reanimálást követő amnéziából kilábalva, felisme ri majd a saját nevét ebből a listából — sőt talán már magától is eszébe jut. Ezt remélte Hrus és Terna. Gerbert, a pszichonikus, kételkedett benne. El is ment a parancsnokhoz, miután a műtét időpontját kitűzték, és előadta problémáját. A józan, gyakorlatias Bar Horab úgy vélte, hogy érdemes még egyszer átvizsgálni a vitrifikátorok tartalmát, amikor a testeket már kiemelték belőlük.

— Az volna a legjobb, ha kriminológusok, törvényszéki szakértők végezhetnék a vizsgálatot — jegyezte meg. — De mivel ilyenek nincsenek a fedélzeten, hát majd segít, — kicsit gondolkodott — Lakatos és Biela. A fizikusok is egyfajta detektívek — tette hozzá mosolyogva.

Átvitték hát a főlaboratórium szelvényébe az ívelt szarkofághoz hasonló krioténert, amelynek burkolata megfeketedett, mintha tűztől volna kormos. Masszív fogókba helyezték, nyitókulcsokat illesztettek a külső kapcsokra, és a tartály élesen nyikorogva, lassan, hosszában felnyílt. Belseje feketén tátongott a felhajló koporsófödél alatt. Alján hevert a szkafander, melynek tulajdonosa már hetek óta cseppfolyós héliumban nyugodott a nitrogéntömbbel együtt, amelybe belefagyott. Lakatos és Biela kiemelte és egy alacsony fémasztalra tette az üres szkafandert. Egyébként már megvizsgálták, amikor a tetemet kiemelték, de nem találtak benne egyebet, mint a klimatizációs vezetékeken fennakadt, fagyott textilfoszlányokat. Most apránként kibelezték a zúzmarás szkafandert, a nyakgyűrűtől, amelyhez a sisakot erősítik, a törzs és a pneumatikus nadrágszárak mentén egészen az ormótlan csizmákig. Kiszerelték belőle a spirálcsövecskéket, a szétszakadt oxigénvezeték darabjait, gondos boncolást végeztek: minden kis foszlányt nagyítóval megvizsgáltak, végül pedig Biela kézireflektorral bemászott a krioténer hengerébe. Hogy könnyebben mozoghasson, a manipulátor felvágta és széthúzta a fémpáncélt. A szkafander ugyanis a karöltőknél megrepedt, amikor a Diglátort összelapította a rázúduló birnami jéglavina, vagy esetleg a robbanásszerű vitrifikáció belső nyomásától. Ha a szkafandert viselő embernél volt valamiféle személyes holmi, az kicsúszhatott a felhasadt szkafanderből, s a sugárban kiáramló, megszilárduló nitrogénnel és emberi vérrel együtt a konténerbe kerülhetett abban a pillanatban, amikor a konténer nyílására rázuhant a különleges acélsisak, mely a szkafanderben elpusztult embert elvágta a külvilágtól.

Ahhoz, hogy az acélsisakot levágják a tartályról, hidraulikus satut kellett használni, mert a manipulátor fogói gyengének bizonyultak. A két fizikus és az orvos néhány lépésre elhátrált az acéllaptól, mert nagyon brutális eljárás következett, a vanádiumkések alól csak úgy röpködtek a jókora páncélszilánkok, mígnem a roppant ágyúlövedék kupakjához hasonló sisak megremegett, és lassan levált a tartály felső részéről. Megvárták, míg teljesen leválik. Amikor már nem röpködtek a salakfekete szilánkok, és a krioténerről lehasított kupak üres belsejét mutatta feléjük, Lakatos fölemelte a négykarú manipulátorral a mennyezet alá, Biela pedig ismét meg akarta vizsgálni a tartályt — ám ekkor mind megálltak egy pillanatra, mert a tartály páncélja megremegett, oldalai tovább hasadtak a hegesztése mentén, és lassan szétestek az acéllapon, mintha megismételnék a valaha már megtapasztalt agóniát. A távvezérelt markoló a nehéz sisakot lassan átvitte a terem túlsó végébe, és ott lerakta, mint egy üres bomba felét, olyan óvatosan, hogy meg sem csörrent az alumíniumasztalon.

Biela a szétnyílt tartályhoz lépett. A bélésmaradványok száraz lemezei sötétlettek benne, mint az égett avar. Lakatos is közelebb ment, és Biela háta mögül nézte, mi van a tartályban. Elég jól ismerte a vitrifikálás történetét. A Grál és a Roembden idejében robbanótöltetekkel csapták rá a kupakot a tartályra és benne az emberrel, hogy a test minél gyorsabban megfagyjon. A vitrifikálásra készülő embernek le kellett vennie a sisakját, bár szkafanderben maradt. Hogy az ütés szét ne zúzza a fejét, a kupak felfúvódó légpárnákkal volt kibélelve. A felhasadó légpárnák védték a megfagyasztott embert, mikor a szájába hatoló, kúp alakú fecskendő ontani kezdte a cseppfolyós nitrogént, rendszerint kitörve a fogait, sőt szétzúzva az állkapcsát. Az volt a cél, hogy az agy megfagyasztása minden irányból egyszerre történjen, tehát az agyalap felől is, a szájpadlás irányából. Ezeket a roncsolásokat az akkori technika nem tudta kiküszöbölni. A két fizikus apránként kitépte a törékeny bélésrétegeket, minden darabot leraktak egymás mellé, míg szerszámaik le nem csupaszították a krioténer belső fémfalát. A porladó bélésdarabok között találtak egy gyűrött tárgyat, amely megőrizte könyvecske formáját, sarkai megpörkölődtek, mintha tűzben lett volna. A félig elszenesedett tárgy olyan törékeny volt, hogy az érintéstől már-már hamuvá esett szét, hát üvegfödél alá tették, mert még a lehelet is kárt tehetett benne.

— Olyan mint valami kis irattartó. Még az is lehet, hogy állatbőrből van. Levéltárcának hívták az ilyet. Az emberek magukkal hordták. Az iratok pedig többnyire papírrá feldolgozott cellulózból voltak.

— Vagy műanyag polimerekből — fűzte hozzá Biela magyarázatához Gerbert.

— Nem valami biztató — sóhajtott a fizikus. — Ilyen körülmények között a cellulóz sem tartósabb mint a régi műanyagok. De hogy került ez a bigyó a tartályba?

— Azt könnyű elképzelni — magyarázta Lakatos, két tenyerét egymás felé közelítve. — Amikor az a szegény fickó bekapcsolta a vitrifikátort, alulról és felülről rácsapódott a tartály. Implóziós robbanótöltetekkel működött, persze nem úgy, hogy az embert agyonnyomja. A szkafander megtelt nitrogénnel, hónaljban megrepedt, és a kinyomuló levegő minden ruháját letéphette. Régen előfordult, hogy a közeli gránátrobbanás légnyomása minden ruhát letépett a katonáról.

— Most mit csinálunk vele?

Gerbert nézte, amint a fizikusok megszilárduló folyadékkal töltenek meg egy burát, majd kiemelik az öntvényt, amelyben úgy feketéllik a lapos holmi, mint rovar a borostyánban, és hozzálátnak a vegyelemzéshez. Találtak olyan vegyi anyagokat, amelyeket hajdan bankjegynyomáshoz használtak, cserzett és színezett állatbőrre jellemző szerves vegyületeket, továbbá ezüstnyomokat, parányi mennyiségben. Bizonyára fényképek maradványaiból származtak, mert a fényképezésnél használtak régen ezüstsókat. A sugárzás keménységét változtatva, rögzítették az öntvény egy lemezkéjét, és végül bonyolult betűrejtvényhez jutottak, betűk és kis körök, talán pecsétek rendetlen halmazához. A kromatográf elkülönítette a nyomtatott betűket a tintával írottaktól, mert a tinta szerencsére ásványi anyagot tartalmazott. A többit elvégezték a mikrotomográf szűrői. Az eredmény igen szerénynek bizonyult. Ha valóban személyazonossági igazolványt találtak, ami valószínűnek látszott, akkor a keresztnév egyáltalán nem olvasható, a vezetéknévből pedig csak az első betű: P. A vezetéknév négy-nyolc betűből állhat. Két személy neve kezdődött P betűvel — közülük éleszthetik fel az egyiket. Lehívták a monitorokra a cseppfolyós héliumban nyugvó emberek spinogramját. Ezekből a rétegfelvételekből, amelyek sokkal pontosabbak a hajdankori röntgenképeknél, évtizednyi pontossággal lehetett megállapítani az áldozatok életkorát az ízületek és az erek elmeszesedése alapján, mert amikor ezek az emberek éltek, az orvostudomány még nem tudta késleltetni a szklerózisnak nevezett elváltozásokat. A reanimálásra alkalmas két személy hasonló testalkatú volt, arckoponyájuk helyreállítása a plasztikai sebészekre várt, vércsoportjuk azonos volt, a bordák mésztartalma és az aorta csupán nyomokban észlelhető elmeszesedése szerint életkoruk harminc és negyven év között lehetett. Az életrajzi adatok szerint, amelyek a múltbeli betegségeket is feltüntették, egyikükön sem végeztek soha olyan műtétet, amely a testen heget hagyott volna. Az orvosok ezt tudták, de arra is kíváncsiak voltak, mit állapítanak meg a fizikusok: az átvilágítás a szervezetben lévő atommagok mágneses rezonanciáján alapult. A fizikusok csak a fejüket rázták: a nem bomló elemek atommagjai úgyszólván örök életűek. Más a helyzet, ha a testekben izotópok is vannak. Nos, valóban voltak, de ez is zsákutcának bizonyult. Mindkét személyt 100–200 rem nagyságrendű sugáradag érte valamikor. Valószínűleg élete utolsó óráiban.

Egy ember belső szerveit átvilágítani anonim és úgyszólván elvont foglalatosság. De maguk a meztelen hullák, a hélium alatt a nitrogénjégbe fagyva, szétroncsolt arcukkal olyan látványt nyújtottak, hogy Gerbert inkább megkímélte tőle a fizikusokat. Mindkét élettelen ember szemgolyói épségben maradtak — az orvosok titkos bánatára, mert ha egyikükre a biztos vakság várna, akkor nyilvánvaló lenne, hogy az ép látású személyt kell feléleszteni.

A fizikusok távozása után Terna leült az acélasztalra a kibelezett krioténer elé, és szótlanul nézett maga elé. Végül Gerbert nem bírta tovább a feszültséget.

— No, hát akkor mi legyen? — kérdezte. — Melyiket?

— Konzultálhatnánk Hrusszal, — mormolta tétován Terna.

— Minek? Tres faciunt collegium?

Terna felállt, a billentyűzetre csapott, a képernyő engedelmesen kimutatta a két zöld számoszlopot egymás mellett, jobb oldalon pedig egy pirosat, amely figyelmeztetően villogott. Terna kikapcsolta a készüléket, mintha nem bírná elviselni a látványt. Aztán megint a billentyű felé nyúlt, de Gerbert átfogta a vállát, és visszatartotta.

— Hagyd abba. Ezzel semmire se megyünk.

Terna a szemébe nézett.

— És ha még tanácsot kérnénk, — kezdte, de nem fejezte be a mondatot.

— Nem. Senki sem fog nekünk segíteni. Hrus.

— Nem Hrusra gondoltam.

— Tudom. Azt akartam mondani, hogy formálisan nézve a dolgot, Hrusnak döntenie kell, ha hozzá fordulunk. Kénytelen lesz, mert ő a főorvos, de a mi részünkről ez siralmas kibúvó lenne. Különben is láttad, milyen szélsebesen kereket oldott. Ne húzzuk az időt. Egy óra múlva, már kevesebb mint egy óra múlva Khargner lecsökkenti a meghajtást.

Elengedte Terna karját, és a vezérlőpulton benyomta a reanimációs terem készenléti kapcsolóit.

— A halottak nem léteznek — mondta közben. — Éppúgy nem léteznek, mintha meg sem születtek volna. Senkit sem ölünk meg. Újrateremtünk egy életet. Így fogd fel a dolgot.

— Remek — válaszolta Terna felcsillanó szemmel. — Igazad van. Ez lesz a mai jó cselekedetünk. Átengedem neked. Te választasz.

A falitáblán kivilágosodott a serleg köré tekeredő fehér kígyó, a készenlét jele.

— Nem bánom — mondta Gerbert. — Egy feltétellel. A dolog köztünk marad, és senki sem fogja megtudni. Elsősorban ő nem. Érted?

— Értem.

— Jól gondold meg. A műtét után az összes maradványt kidobjuk az űrbe. Minden adatot kitörlök a holotékában. De te meg én tudni fogjuk, mert a saját memóriánkat nem törölhetjük. Képes leszel elfelejteni?

— Nem.

— És hallgatni?

— Azt igen.

— Mindenki előtt?

— Igen.

— Mindvégig?

Terna habozott.

— Várj csak, hiszen mindenki tudja! Te magad mondtad el a tanácskozáson, hogy választhatunk.

— Muszáj volt, Hrus tudta, mi az ábra. De miután az adatokat kitöröltük, azt fogjuk hazudni, hogy itt és most olyan objektív tényezőket fedeztünk fel, amelyek e mellett az ember mellett szóltak.

Terna bólintott.

— Rendben van.

— Jegyzőkönyvet készítünk. Együtt fogjuk megírni. Két tételt meghamisítunk. Aláírod?

— Igen. Veled együtt.

Gerbert kinyitotta a faliszekrényt. Ezüstös kezeslábasok lógtak benne, fehér csizmával, üvegmaszkkal. Elővette a magáét, és belebújt. Terna követte a példáját. A terem központi liftoszlopának ajtaja kinyílt, a lift kivilágosodott. Aztán becsukódott mögöttük az ajtaja, a lift elsuhant lefelé, az elhagyott terem félig elsötétült, csak a falitábla fénypontjai fölött világított Aszklépiosz kígyója.